Update : Nagy Loránd: Európai térgazdasági törekvések és Magyarország (1944) - Részletek |
Nagy Loránd: Európai térgazdasági törekvések és Magyarország (1944) - Részletek
2021.09.28. 14:57
Közép-dunai gazdasági törekvések a Harmadik Birodalom megalakulásáig
A két világháború között történt események már közismertek, hisz olvasóim javarésze benne élt, szenvedett, és tapasztalhatta, hogy ami csupán gazdasági szempontból sikerült Bismarcknak és utódjainak, az mennyire sikerült az ellenséges nagyhatalmaknak.
Sikerült összezúzniuk az Osztrák-Magyar Monarchiát, és ezzel Németország javára szabaddá tették az utat kelet felé. Igaz, Ausztria-Magyarország régi szervezetében és összetételében már túlhaladott volt, gyökeres átrendezésre szorult, értve alatta különösen a magyar igények gyorsabb és fokozottabb teljesítése révén a monarchia súlypontjának áthelyezését Bécsből Budapestre. A régi Ausztria-Magyarország az összehasonlításból mégsem kerül ki kedvezőtlenül. Lehetetlen ugyanis azt a különbséget leírni, [hogy] mennyivel tökéletesebb volt az első világháború után életre hívott utódállamok rendszerénél, mely helyét a Duna-medencében elfoglalta. A nagyhatalmaknak sikerült a két világháború között eltelt húsz év alatt a Közép-Duna térségein olyan helyzetet teremteni, amely végeredményben Németországot az első világháború nyerőjévé tette.
Az utódállamok politikusai ugyanis rabjaivá váltak annak a területnek, melyet Magyarországtól elragadtak. A túlnyomórészt vér nélkül szerzett területek megtartása és biztosítása volt az a legfőbb állampolitikai cél, melynek feltétlen alárendelték kereskedelempolitikai érdekeiket.
A nagyhatalmak hiába hirdették a dunai államok összefogásának szükségét, mert az utódállamoknak nem kellett. A békeszerződésekben hiába gondoskodtak az egymásnak nyújtható vámelőnyökről, mert azokkal élni nem kívántak. Azt mondták, nem mennek bele olyan vámpolitikába, amely gazdasági értelemben visszakapcsolja Csonka-Magyarországhoz azokat a területeket, amelyeket politikailag elszakítottak tőle.
A helyesen felfogott érdek azt parancsolta volna, hogy a közép-dunavölgyi államalakulatok összetartozásának eszméjét szolgálják minden gazdasági-, vám-, kereskedelem- és külpolitikai eszközzel, akárhogyan összeszabdalták az új politikai határok az összetartozó területeket. Az utódállamok vezetői azonban féltek, mégpedig joggal féltek attól, hogy ha ezeknek a részeknek gazdasági forgalmát nem zárják el Csonka-Magyarországtól, akkor nem tudják tartósan hozzákapcsolni a Felvidéket Cseh-Morvaországhoz, Erdélyt Óromániához, a Délvidéket és Horvátországot pedig Szerbiához.
Kétségtelen, hogy szabad forgalom esetén a gazdasági élet túltette volna magát az új politikai határokon, és a javak kölcsönös, állandó jellegű kicserélése, az emberek folytonos érintkezése a levált területrészeket újra összeforrasztotta volna. Ebben az esetben kiderül: az önálló Magyarország valóban tökéletes földrajzi és gazdasági egység, melynek szétválasztott területei egymás felé vonzódnak, és mesterséges beavatkozás nélkül nem lehet megakadályozni, hogy be ne kapcsolódjanak Csonka-Magyarország gazdasági vérkeringésébe. Ennek megakadályozása végett született meg az utódállamok elzárkózó politikája, ezért kellett Csonka-Magyarországot a dunai tér gazdasági közösségéből kitessékelni, és mesterséges eszközökkel elszigetelni.
Érdekes, hogy az utódállamoknak ez a politikája akkor vett nagyobb lendületet, amikor Európa-szerte uralkodóvá lett a gazdasági közlekedésnek, a javak szabadabb forgalmának eszméje, továbbá amikor a válságból kivezető utat az egymásra utalt nemzetek gazdasági összefogásában és az elzárkózás politikájának feladásában jelölték meg.
Az természetes, hogy Csehszlovákia elzárkózása csupán mezőgazdasági jellegű lehetett, mert nagy ipara folytán kivitelre volt utalva, s azt vámmal nem zárhatta el. A cseh-morva ipar fenntartása és kizárólagosságának biztosítása, valamint a magyar medence meghódítása végett elsőnek a Felvidék versenyképes iparát pusztította el. Ezzel azonban a folyton mélyülő ipari válságát nem szüntette meg. További lépésként a tönkretett ipar helyébe a Felvidék, különösen a Kisalföld, Csallóköz és a Vág völgyének mezőgazdaságát túlhajtott módon fejlesztette a vámvédelem és az elzárkózás eszközeivel, hogy államát távol tartsa a magyar mezőgazdasági termékek behozatalától.
Benes eszmeszegény elzárkózó gazdaságpolitikája nem engedte a Duna völgyének hatalmas erőforrásait központosítani.
A mostoha sorsban élő Ausztria követte Csehországot az elzárkózó politika terén, hogy szenvedő kereskedelmi mérlegét megjavíthassa. Az osztrák gazdasági politika szintén mezőgazdasági alapra helyezkedett, azt mesterséges eszközökkel kifejlesztette, noha ennek természetes feltételei több tekintetben hiányoztak. A mezőgazdasági önellátás megvalósítása céljából az árakat rendkívül emelte, kifelé, főképp a mezőgazdasági Magyarország felé az elzárkózást fokozta, befelé pedig az élelmiszerfogyasztást leszállította. Ausztria élelmiszerfogyasztásának leszállítása 1930-tól az egyesítésig [az Anschlussig] húsáruban 43%, péksüteményben 28%, tej- és tejtermékekben pedig 24% volt. Beszédes számok! Ezeknek az összetevőknek eredőjeként állott elő az a helyzet, hogy Ausztria mezőgazdasági termékekben kivitelre kerülő feleslegekre tett szert, melyeket azután gyengébb minőségük miatt az arannyal vagy nemzetközi valutával rendelkező, úgynevezett szabad piacokon nem tudott elhelyezni.
A független, de területének kétharmad részétől megfosztott Magyarország gazdasági életében a mezőgazdaság volt hivatva arra, hogy a belső szükséglet ellátásán felül termelt fölöslegeivel a nemzet ipartermék-behozatalát fedezze. Az önálló Magyarország mezőgazdasága azonban nem volt korszerű, mert nem tartott lépést azzal a fejlődéssel, amely ipari, kereskedelmi és pénzügyi téren az első világháború előtt eltelt ötven év alatt bekövetkezett. A biztos fogyasztó piacot jelentő monarchia kissé kényelmessé tette a magyar gazdatársadalmat, ennek következtében nem állt meg nyomban a szabadverseny védtelen országútján. Azokban az országokban ugyanis, ahová eddig az ország mezőgazdasági termékei szabadon mehettek, most új vámfalak meredeztek eléje. Amikor nagy nehezen átvergődött a vámfalakon, még meg kellett küzdenie a többi ország versenyével. Ahol eddig termékeit könnyen elhelyezte, ott most részint alacsonyabb árakat kínáltak, részint megkövetelték, hogy iparkodjék a megváltozott piacok követeléséhez igazodni. Egyszóval termeljünk jobb minőségeket, és kérjünk versenyképesebb árakat. Ennek a szabad verseny támasztotta követelésnek teljesítése azonban nyomban nem történhetett meg, mert előbb a mezőgazdaság korszerű átszervezésére volt szükség, ami hosszabb időt igényelt.
Az akadozó termény-kivitel, a kedvezőtlen értékesítési viszonyok, a növekvő népesség, melynek egy részét már a mezőgazdasági termelésben foglalkoztatni nem lehetett, főképp azonban az, hogy az utódállamok Magyarországot minden áron ki akarták szorítani a közép-dunai tér gazdasági közösségéből, megindították nálunk is a gazdasági elzárkózás és ipari önellátás erősebb ütemű folyamatát. Ez a törekvés még fokozódott akkor, amikor Cseh-Szlovákia vámháborút kezdett velünk, noha ebben az államban már 1930-ban olyan ipari válság volt, hogy rövid idő alatt 500 szövőgyár, 116 üveggyár szüntette be üzemét, és nagy munkás és tisztviselő elbocsátások folytak a bőr- és vasiparban, valamint a pénzintézeteknél.
Végeredményben jórészt a kisantantnak nevezett utódállamoknak Magyarországot fojtogató politikája, valamint Ausztriának mezőgazdasági önellátásra törekvése eredményezte gazdasági kapcsolataink meglazulását ezekkel az államokkal. Ennek természetes velejárója volt a dunai államokba irányuló kivitelünk rohamos csökkenése.
E korszak jellemzésére szolgáljanak a következő külkereskedelmi adatok.
Cseh-Szlovákiának elzárkózó kereskedelmi politikája már a vámháború előtt is érezhető volt, mert amíg 1924-ben a magyar kivitel 24,1%-a irányult oda, addig a vámháborút megelőző évben, 1931-ben 4,2%-ra csökkent. Ez az arány kisebb eltérésekkel később is megmaradt, hogy 1937-ben 3,5%-ra csökkenjen.
A világválságot megelőző évben, 1928-ban a Cseh-Szlovákiába, Romániába és Jugoszláviába irányuló magyar kivitel összesen 29,5%-ot tett ki. Az utódállamok fokozatos elzárkózásának eredményeként ez a százalékszám 1931-ben 13,5%-ra, az utolsó békeévnek számított 1937-ben pedig 10%-ra csökkent.
Míg 1928-ban Magyarország kivitele a dunai államokba, vagyis Ausztriába, Cseh-Szlovákiába, Romániába és Jugoszláviába összesen 63,6% volt, addig 1939-ben [sic!] 31,3%, az utolsó békeévben, 1938-ban pedig csupán 29,3%.
A Duna völgyében úrrá lett fokozódó elzárkózó és önellátó politika eredményezte, hogy az összetartozó területek gazdasági szétesésével párhuzamosan haladt az egyes államok társadalmának bomlása is. Az önellátó gazdasági életre és politikai ellenállásra képtelen társadalmaknál pedig szükségképp fejlődik ki a nagyobb gazdasági egységbe felszívódás gondolata, illetőleg az ezzel való megbarátkozás.
Ilyen zilált helyzetben találta a közép-dunai államokat a lassan-lassan magához térő Németország, amely súlyosan fizetett azért, hogy az első világháborúban alulmaradt.
Elvesztette gyarmatait, a hatalmas orosz piacot; Lengyelország jó ideig a francia-angol érdekkörbe kapcsolva, Benes dunavölgyi politikája pedig délkelet felé igyekezett a németek gazdasági terjeszkedésének útját állni. A termelési és kereskedelmi lehetőségek összezsugorodását még tetézte a Németországra rótt jóvátétel terhe. Nem csoda, sőt érthető, ha az egyre súlyosodó válság a németek figyelmét ismét a legkisebb ellenállást tanúsító Duna völgye felé terelte, ahol ugyanakkor a gazdasági elzárkózás és önellátás elve további válaszfalakat emelt, a nemzetiségek széthúzása miatt amúgy is ellenséges államok közé.
A cél most sem volt kisebb, mint az Északi-tengertől a Fekete-tengerig terjedő egységes vámterület megvalósítása és Közép-, valamint Délkelet-Európa termelési és értékesítési válságának megoldása német vezetés és vezérlet alatt. A nagyhatalmak és az utódállamok romba döntötték a Duna-menti politikai, társadalmi és gazdasági egységet; Németország felismerte a helyzetet, és természetesen a maga javára akarta kihasználni.
Tehette ezt annál inkább, mert a háború után kialakult német keleti kereskedelmi- és vámpolitika egy ideig nem tért el a háború előttitől. A weimari Németország továbbra is fenntartotta gazdasági elzárkózó politikáját Magyarországgal szemben.
Először Heim dr. lépett fel, mint a német mezőgazdasági védelem harcosa, és Kanitz gróf közélelmezési miniszterségének ideje alatt sikerült keresztülvinni a mezőgazdasági vámok emelését. A vámvédelem segítségével fokról fokra, céltudatosan haladva sikerült a német mezőgazdasági termelésnek megfelelő jövedelmezőséget biztosítva a külföldi mezőgazdasági termékek behozatalát állandóan csökkenteni. A gabonatermeléssel arányosan fejlesztették az állattenyésztést is, hogy a húsbehozatalt csökkenthessék.
Németország legnagyobb gazdaságpolitikai sikere az volt, hogy a legtöbb kedvezmény elvének ügyes kihasználásával a magyar gabona és a magyar állat behozatalát a legalacsonyabbra szorította ugyanakkor, amikor az ipari kivitelt fokozni tudta Magyarországgal szemben. Bismarck gazdaságpolitikai eszméi dacoltak az idővel.
Igaz ugyan, hogy a legtöbb kedvezmény elvét mi is igénybe vehettük Németországgal szemben, ennek azonban pusztán elméleti értéke volt, miután állatkivitelünket nem vámokkal, hanem a múltban is hatásosan alkalmazott állategészségügyi szabályokkal bénították meg; a gabonabehozatalt pedig az összes kivivő államokkal szemben korlátozták. Németország még a Magyarországtól átvett minőségi búzatételeket sem otthon használta fel, hanem továbbadta a rotterdami piacon, rontva vele a magyar búzakínálatot.
Németországnak a hazánkba irányuló kivitele 1924-ben 12,5% volt, s évről évre fokozatosan emelkedett 1931-ig, amikor elérte a 24,4%-ot. A Németországba irányuló magyar kivitel pedig ebben a két naptári évben 7,9% és 12,7% volt. Természetes, hogy ennek megfelelően külkereskedelmünk 1924[-től] 1931-ig, sőt 1933-ig szenvedő mérleggel zárult.
Németországnak a közép-dunai államokba irányuló kivitele az összes kivitelének csekély hányadát tette. Az ide irányuló kivitele azonban cselekvő kereskedelmi és fizetési mérleget eredményezett. A három dunai mezőgazdasági állam, Magyarország, Románia és Jugoszlávia 1930-ban 500 millió márka értékű német iparcikket vásárolt, ugyanakkor Németország ezektől az államoktól pusztán 360 millió márka értékű mezőgazdasági terméket vett át. A különbség 140 millió márka volt. Ezzel szemben Németországnak a tengeren túl fekvő mezőgazdasági államokkal kialakult forgalma rá nézve kedvezőtlenül alakult. Argentínából például 1930-ban egymilliárd márka értékű mezőgazdasági terméket hozott be, oda azonban csupán 350-380 millió márka értékű árut vitt ki. Kanada 350 millió értékű mezőgazdasági terméket vitt be Németországba, mintegy 70-80 millió márka értékű árubehozatallal szemben.
A németek maguk is félreismerték a helyzet fonákságát. Erre vallott Dietrich birodalmi pénzügyminiszternek 1930. szeptemberében tett következő nyilatkozata:
„Ismételten kiemeltem, ezek a viszonyok nagy fontosságúak, és azt gondolom, hogy a dunai államok blokkja és Németország között biztosan létrejön a gazdasági megegyezés. A Duna-völgyi államokat gazdasági egységnek tekintem, és ezek Németországra nézve különös jelentőségűek. Németország kereskedelmi forgalma a tengerentúli államokkal, név szerint Argentínával és Kanadával nagy védővámjaik miatt kedvezőtlenül alakult a német gazdaság szempontjából. Németország kivitele ezekbe az államokba, a behozatallal szemben jelentősen esett. [...] Németország ezeket a behozatali árukat Európa keleti és délkeleti agrárállamaiból szerezhetné be. [...] A Duna völgyében a német sors nagy darab útja van beágyazva. [...] Nagy jelentősége van annak, hogy Románia, Jugoszlávia, Magyarország leült egy asztalhoz.”
Dietrich ebben a beszédében Magyarország, Románia és Jugoszlávia mezőgazdasági összefogására is célzott, mely azonban nem sikerült.
A közép-dunai és keleti térség minél hamarabb történő kihasználása és a német gazdaságba kapcsolása érdekében történt és történik a Rajna-Majna-Duna csatorna elkészítése is, melynek jelentőségét még akkor sem szabadna lekicsinyleni, ha a német gazdasági túlsúly megteremtése érdekében más nem történt volna.
Ha ugyanis a nagyszerűen kiépített német folyamhálózatot bekapcsolják a Dunába, és ha a Rajnát összekötik vele, olyan hatalmas forgalommal telítődik a Közép-Európát keresztülszelő folyam, hogy egy csapásra a legolcsóbb, egyszersmind legforgalmasabb vízi útja lesz Európának. Ami pedig döntő fontosságú, ennek a vízi útnak a forgalmát a német gazdasági erő teremti meg egyfelől azzal, hogy a rajnai-vesztfáliai ipari központ szenét és ipari termékeit az út vonalán mindenütt a közép-európai államokba és a Balkánra szállítja, másfelől azzal, hogy ezeknek a területeknek mezőgazdasági termékeit a német fogyasztó veszi meg, hajózza fel a Dunán, és osztja szét a birodalom minden részén.
Az a gazdasági fölény, melyet a német ipar már a régi osztrák-magyar ipar termelésével szemben képviselt, az apró fogyasztási területekre bontott utódállamokkal szemben még jelentékenyebbre nőtt. Ez a fölény az egész vonalon hajózhatóvá tett, és a Rajnába, valamint az egész német folyamhálózatba kapcsolt Duna-út segítségével könnyen úrrá teheti ezen a térségen.
A cél megvalósítására az első politikai lépés 1931 tavaszán történt a német-osztrák vámegyesülés tervének nyilvánosságra hozásával. Németország merész elhatározással a tervezett vámegyesüléshez csatlakozásra szólította Magyarországot és Romániát is, és hogy szavainak súlyát növelje, ugyanakkor ezekkel az államokkal új alapon kezdett kereskedelempolitikai tárgyalásokat. Erre az utóbbira azért volt szüksége, mert a német-osztrák vámegyesülés, megfelelő biztosítás nyújtása nélkül válságba sodorta volna Ausztria iparát és kereskedelmét. Ezenfelül Németország nyomasztó gazdasági túlsúlya Ausztriát a fejlődés lehetőségétől is elzárta volna. A biztosítékadás ígérete nem csupán az osztrák iparágak átmeneti vámvédelmére és a német ipari kartellekbe felvételre szorítkozott, hanem főként arra, hogy Bécset jelölje ki kereskedelmi és hitelszervezeti központjául Németország és a keleti mezőgazdasági államok gyorsan fejlődőnek ígérkező árucseréjének közvetítésére és lebonyolítására. Erre mutattak azok a közlemények, amelyek szerint a németek Ausztriának, illetőleg Bécsnek szánták a híd szerepét Németország, valamint a csatlakozásra szólított Magyarország és Románia között. Németország azzal, hogy a két dunai mezőgazdasági államot csatlakozásra szólította, és velük kereskedelempolitikai tárgyalásokat kezdett, végeredményben egyfelől Ausztria kockázatát akarta csökkenteni, másfelől a keleti egységes gazdasági élettér kialakításának ügyét akarta egy lépéssel előbbre vinni.
Ebben az időben a francia-cseh politikai erő - Olaszország támogatásával - még olyan nagy volt, hogy a terv megvalósulását megakadályozta. Azt azonban nem tudták vagy nem akarták észrevenni, hogy megfelelő segítő beavatkozás nélkül a csatlakozás megakasztása egymagában nem sokat ér, mert ezzel még a gazdasági és politikai szétmállás folyamata nem áll meg, hanem megy tovább a maga útján, hogy végül is a nagynémet állameszmébe olvadjon bele.
Pénzügyi téren azonban a francia beavatkozás siettette és kimélyítette az Egyesült Államokban 1929 őszén meginduló, és Európára átterjedő gazdasági összeomlást. A kétmilliárd márka körüli jóvátétel-fizetéssel terhelt, s külföldi tőkére utalt Németország ugyanis a New York-i tőzsdeösszeomlás után többé már nem fedezhette hiteligényeit az Egyesült Államokból. Anglia saját tőkeereje sem volt elég nagy ahhoz, hogy Németország hitelszükségletét kielégíthesse. Franciaország nem volt hajandó neki közvetlenül hitelezni. Ebben az időben a francia hiteltőke [a] legnagyobb biztonságot keresve rövid lejáratú befektetések alakjában helyezkedett el országról országra. Így jutott el a legnagyobb biztonságot ígérő és nyújtó Angliába. Az angolok a náluk rövid lejáratra elhelyezett francia tőkéket Németországnak kölcsönözték. A német-osztrák vámközösség tervének nyilvánosságra hozása után a franciák nyomban visszavonták hiteleiket az angol piacról, úgyhogy Anglia kénytelen volt Németországgal szemben hasonló módon eljárni. Ez a rövid lejáratú hitelek felmondásában nyilvánult [meg]. Hasonló módon jártak el Ausztriával szemben is. Németország és Ausztria azonban nem volt abban a helyzetben, hogy a kölcsönöket és hiteleket teljes egészükben nyomban visszafizethesse. A hitelvisszavonásoknak az volt a következménye, hogy 1931. május 13-án a bécsi Kreditanstalt, majd július 13-án efy berlini nagybank összeomlott. A francia tőkéket továbbadó Anglia pedig, miután nem juthatott követeléseihez, maga sem tudott Franciaországgal szemben fizetési kötelezettségének eleget tenni. Ez a körülmény pénzügyi egyensúlyának megingásához, és 1931. szeptember 21-én a készfizetés felfüggesztéséhez, valamint a font értékcsökkenéséhez, egyben a válság általános elmélyüléséhez vezetett.
A gazdasági összeomlás előtt álló Ausztria és a közép-dunai államok talpraállítása érdekében Briand-nak meglehetősen vérszegény elgondolása után, 1932-ben Tardieu készített új tervet. Tardieu kedvezményes vámszerződések alapján akarta megteremteni Magyarország, Ausztria és az utódállamok együttműködését. Ezt a tervet is a politikai bizalmatlanság ölte meg, még jobban eltávolítva egymástól a Duna-menti országokat, s még jobban megnövelve az utódállamok önellátásra irányuló törekvéseit. Ilyen politikai légkörben született meg 1933. februárjában Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia között a „gazdasági kisantantra” vonatkozó egyezmény, mely Magyarország gazdasági elszigetelését tűzte ki célul, és ennek folyományaként a szerződő államoknál természetszerűen bekövetkező anyagi károsodás ellensúlyozására elhatározták, hogy a jövőben egymástól vásárolnak.
Kötelezettségüket azonban nem teljesítették úgy, miként azt mindegyik érdekelt a másiktól várta, ezért újra és újra meg kellett kísérelniük az ellentétes gazdasági erők összeegyeztetését.
Végeredményében megállapítható: a francia politika nem ment el odáig, hogy a megakadályozott német terv helyébe az utódállamokkal olyan új kereskedelmi politikát fogadtatott volna el, amely a cseh Duna-völgyi mezőgazdasági elzárkózást felszámolja, és az osztrák, valamint a magyar igényeket is jelentős mértékben kielégítse [sic!].
Egyelőre maradt minden a régiben. Benes nem változtatott gazdasági politikáján, és továbbra is bízott abban, hogy a mögötte álló nagyhatalmak politikai, s ha kell, katonai támogatásával hathatósan védekezhetik a bekerítés veszélye ellen. Bízott az 1933. februárjában létrehozott - s előbb már ismertetett - „gazdasági kisantant” életképes és eredményes működésében, nem gondolva arra, hogy országától nyugatra egy elnyomott, leigázott és kisemmizett birodalom eddig még nem látott szervezettséggel és belső erővel felemelkedik, hogy megkíséreljen új térképet csinálni Európában.
[...]
Az európai nagytér kialakításának szüksége a német szakírók és politikusok szerint
A német szakírók és gazdaságpolitikusok a második világháború katonai sikerei és a közép-dunai gazdasági példa nyomán elérkezettnek látják az időt az európai nagytér alapjául szolgáló gazdasági rend kialakítására.
Törekvésük három pontban foglalható össze.
-
Az összehangolt Európa gazdasági függetlenítése Angliától, Oroszországtól és a tengeren túl fekvő államoktól; a szabadelvű tőkés termelő rend helyett a munkauralom rendszerének megvalósítása; az egyéniség helyett pedig a népelv elfogadása.
-
Az európai nagytér kialakítása német vezetés és szervezés alatt és érdekében az itt lévő államok gazdaságpolitikai összehangolása.
[A 3. pont a Szerző által nem került nevesítésre.]
A német szakírók a következő gazdaságtörténeti és gazdaságpolitikai okfejtéssel indokolják az 1. pontban foglaltak szükségességét.
Az a világgazdaság, amelyet a németek annyit támadnak, a XVIII. század második felében, valamint a XIX. században alakult ki, és nem jelent mást, mint gazdasági erők szabad érvényesülését (manchesteri liberalizmus), szabad és akadálytalan ember- és árucserét a földrészek, valamint ezeken belül az egyes államok között. Jelenti a kereskedelem, a tengerhajózás, a pénz, a hitelgazdálkodás és piac szabadságát, nem annyira a nemzetek, inkább az egyének jóléte érdekében. A világgazdaság alapja az az eszme, hogy a világ egyetlen közösség, és benne mindenki világpolgár. Volt időt, amikor [a] Nyugatot ez az eszme uralta.
A világot ebben az időben szabad, tágas, az egész emberiség számára rendelkezésre álló munkatérnek tekintették, s benne a gazdálkodást úgy lehetett felfogni, mint szervesen összefüggő, megbonthatatlan egységet. Az általános, mindenre kiterjedő, békés ember- és árucsere azonban gyakorlati értelemben úgy valósult meg, hogy Anglia volt az egész világon elismert egyetlen nagyhatalom 1914-ig. Az általános világbéke, amelynek jegyében a világgazdaság felvirágzott, alapjában angol béke volt. Azt a szerepet, amit Róma játszott az ókorban, jelentette a legújabb korban London: mindkettő egy-egy világkereskedelmi központ. Az angol világbirodalom felemelkedésének kora ugyanis egybeesett az ipari forradalom révén műszaki téren bekövetkezett igen magas fokú fejlődéssel, a gőzerő felhasználásával, s számos emberi munkát nélkülözhetővé tevő gépekkel, a vasúttal, a kohászatban elért találmányokkal és így tovább. Ez az ipari forradalom, s nem egy találmány gyakorlati megvalósítása éppen Angliából eredt, s döntően hozzájárult [ahhoz], hogy gazdasági világhatalma kialakulhatott. Ehhez járult népességének olyan fokú szaporodása egy évszázadon belül, aminőt addig nem látott a világ. Ez egyben a fehér faj uralmának az egész Földre kiterjedésével is járt. Mindezek az okok eredményezték, hogy Anglia megvetette az egész földkerekségre kiterjedő szabad világgazdaság alapját. Ez valójában angol érdekek szerint megszervezett világgazdaság volt, mert angol hajókon, s az angol lobogó védelme alatt rakták be és ki a világkereskedelem javait, s hajózták őket el. A javak túlnyomórészt angol piacokon kerültek eladásra, ott szabták meg az árakat, s angol fontban számolták el értéküket. Ahogy minden árut Londonban kellett átrakni, úgy kellett minden váltót Londonra kiállítani, ha azt akarták, hogy az egész világon elfogadják fizetésül. Az összehalmozott angol gazdagság révén aztán a világ minden részébe áramlott az angol fontkölcsön, s ennek révén gazdasági értelemben olyan országok is közvetve függő viszonyba kerültek vele, amelyek politikai értelemben függetlenek voltak.
Ebben a gazdasági korszakban a számban is nagy népek csakhamar tudatára ébredtek annak, hogy a kereskedelem szabadságának elve és gyakorlata elsősorban Angliára kedvező, rájuk nem, mert nemzetgazdasági értelemben vett továbbfejlődésüket akadályozza egy bizonyos színvonal elérése után. Rájöttek arra, hogy ha a valóságban csupán egy nemzet uralkodik a tengereken, akkor a tengerek szabadsága üres feltevés, mert az angol egyeduralom az egész világkereskedelmet, s az arany forgalmát is ellenőrzése alatt tarthatja.
A szabad világgazdaság és a valóság között fennálló ellentmondás természetesen egyre hevesebb válságokat idézett elő, mert a nemzetek észrevették azt is, hogy a világgazdaságban beállt munkamegosztás és az egyes államoknak olyan különleges termelésre történt berendezkedése, mely megfelel természeti vagy éghajlati adottságuknak, alapjában véve gazdasági függőséget jelentett számukra (monokultúrák).
Visszahatásként ezekben az országokban felébredt az önállóságra törekvés természetes ösztöne. Gazdasági értelemben függetlenek akartak lenni, hogy politikai értelemben is azok lehessenek, illetőleg maradhassanak. Ezek az államok nem akartak tovább egyoldalú termeléspolitikát folytatni, hanem olyan nyersanyagokhoz és készárukhoz kívántak jutni, amelyre szükségük volt az egészséges iparfejlesztéshez.
A sok egymás mellett fejlődő hatalom a gazdasági önállóságért folyó küzdelemben a vámvédelmet használta, mint leghatásosabb fegyvert.
Ennek a természetes törekvésnek megfelelően Észak-Amerika nem csupán gazdasági értelemben függetlenítette magát Európától, hanem adós mivoltából hitelezővé vált; Dél-Amerika, Japán, Kína és India pedig saját iparának kiépítésén buzgólkodik, hogy minél hamarabb függetlenítsék magukat az európai és észak-amerikai behozataltól.
Közben a Közép-Európára, különösen Németországra nehezedett jóvátételek terve lehetetlenné tett minden nagyvonalú nyersanyagvásárlást a tengerentúli államokból. Így vágták el mindenütt a világgazdaság javainak forgalmát. Az ipari államok ugyanis a tengerentúli szállítások lehetetlenülése miatt szenvedtek, a tengerentúli államok pedig nem adhatták nyersanyagjaikat és élelmiszereiket az ipari államoknak. A gazdasági zavarok fokozódó munkanélküliséget idéztek elő, mely nyomasztóan nehezedett a nemzetgazdaságokra nem csupán tömege miatt, hanem azért is, mert a munkavállalók igényei most már tudatosabban jelentkeztek, mint régebben, ezért a munkaadók nem zárkóztak el teljesítésük elől. Mindkét folyamat egymást gyengítette mindaddig, amíg világválságban robbant ki, ami itt is, ott is gazdasági összeomláshoz és a fizetések megszüntetéséhez vezetett. Ezzel aztán megszűnt a pénznek egyik országból a másikba áramlása, mert folyamatát megzavarták és elvágták. Hatásaként a válságba jutott nemzetek egyre fokozódó mértékben avatkoztak gazdasági életükbe új munkalehetőségek megteremtése, továbbá az árak szabályozása, valamint a kínálat feltételeinek és a kereslet alakulásának tekintélyen alapuló megállapítása és felügyelete alakjában. A munkalehetőségek teremtésének parancsoló szüksége pedig arra indította a mezőgazdasági államokat, hogy iparosítsanak, és viszont.
A gazdasági függetlenség vágya, a nyersanyagszegény államok biztonságkeresése és a munkanélküliségben megnyilvánuló munkásválság hármas folyamata vezetett az állami beavatkozáshoz, később az irányított, végül önellátáshoz.
Az önállóság elnyerése iránt indított küzdelem túlhajtásaként a világ minden kis állama meg akarta teremteni a maga teljes gazdasági függetlenségét, önellátó akart lenni a maga területén. Közben ezek a törpealakulatok lassan a házigazdálkodás állapotába, leszállított életszínvonalra süllyedtek vissza.
Általánosan hangoztatott vélemény szerint - mondják a német szakírók - a műszaki eszközök és a gazdálkodás mai fejlettsége mellett lehetetlen, hogy Európa területe annyi kis államra oszoljék, s ezek mindegyike gazdasági értelemben független legyen, holott egymagukban életképtelenek. Ha azonban ezt a természetes térséget gazdasági egységgé kovácsolják össze, akkor a kisállamok részére is lehetséges a jövőben viruló életet biztosítani.
Angliában kísérelte meg első ízben gyakorlati téren megvalósítani a magasabb életközösség gondolatát. Amikor 1931-be megbukott az angol szabadkereskedelem rendszere és az angol pénzrendszer, Ottawába birodalmi szakértekezletet hívtak egybe. Ottawában született meg a brit birodalmi gondolat. Itt történt első ízben, hogy pénz- és kereskedelempolitikai összefogás útján olyan alakulat létesült, mely a különböző, az egész világon szétszórt területek lakóiban azt az érzést keltette, hogy egységes gazdasági életközösségnek tagjai, s hogy abból kizárták a világ többi részét.
Német felfogás szerint az angol birodalomban kialakult ugyan a népek magasabb életközösségének gondolata, de nem tudták következetesen keresztülvinni, mert a képződés földrajzi értelemben összefüggetlen, az egész világra kiterjedő, széthulló alakulat.
A közösségi alakulatok érdekében folytatott ezekből a törekvésekből világosan kidomborodnak az új térgazdaságok körvonalai. Az egész földkerekségen csupán Európa maradt meg a sokrétűség és szakadozottság állapotában. Az a veszedelem fenyeget - írják a németek -, hogy Európában a gazdasági nagytér, mint a XX. század magasabb életközössége nem valósulhat meg, hacsak meg nem találják kellő időben az utat, amely hasonló együttműködés vagy közösség felé visz. Bár a németeknek a térközösség gondolata érdekében ma véres harcot kell vívniuk, ez nem változtat azon, hogy olyan feladatról van szó, amely valóban nagy, és megoldása európai szempontból szerves fejlődés eredményeként jelentkező történelmi szükség[let].
A német álláspont szerint, mivel Európa fejlődése elérkezett odáig, hogy szükségképp gazdasági élettérré alakuljon át, annak megvalósítására Németország hivatott.
*
In Nagy Loránd: Európai térgazdasági törekvések és Magyarország. Márkus Nyomda, Budapest, 1944, 42-56., 91-97.
|