Ugyancsak figyelemmel voltunk arra, hogy a bizottság tagjainak művei a jutalom odaítélésénél nem jöhetnek tekintetbe. Ismétlések elkerülése végett a bizottság mellőzte azoknak a munkáknak méltatását is, melyekről tudomására jutott, hogy - bár tárgyuknál fogva a Chorin Ferenc-díjnál is számba jöhetnek - valamelyik más közgazdasági jutalom, főleg pedig a Horthy Miklós-jutalom kapcsán behatóbb méltatásban részesülnek. Mérlegeléseink során azonban ezekre az utóbbi munkákra figyelemmel voltunk.

A bizottság először Kalmár Gusztáv és Vadnai Béla munkáit tette bírálat tárgyává, amelyeket szerzőik a Chorin-díj elnyerése céljából a tek[intetes] Akadémia elé terjesztettek.

Kalmár Gusztáv „Magyar geopolitika” (Budapest. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása, 191 lap) című művén a megjelenési évet nem tüntette fel; a könyv tényleg 1942-ben került forgalomba. Szerzője történeti áttekintést nyújt a magyar honfoglalás jogi előzményeiről, majd pedig lendületes gondolatfűzéssel bizonyítgatja azt a tételét, hogy hazánk a Kárpát-medence geopolitikai kereteiben megbonthatatlan természeti és történeti egységet jelent. Ezen a síkon fejti ki az ország ezeréves határainak fokozatos kialakulását és azoknak a hosszantartó harcoknak történetét, amelyeket határaink épségéért vívtunk. Méltatja a Magyarország szempontjából fontos geopolitikai erővonalakat és ütköző területeket, amelyeknek alapján azután a magyar történelem geopolitikai törvényeit igyekszik megállapítani. Gyakorlati következtetései abban a követelményben összpontosulnak, hogy önálló magyar hadseregünk fejlesztéséért minden áldozatot meg kell hoznunk. (178. lap). Egyébként nemzeti feladatunknak tekinti, hogy megszervezzük a finnugor népek politikai, gazdasági és művelődési csoportját Európában, és hogy ezt a csoportot kapcsolatba hozzuk a távol-keleti rokon-népek csoportjával, azaz a mintegy 600-700 millió embert számláló kelet-ázsiai mongolsággal (17. lap). Ily alapon helyenként egyoldalú következtetésekhez jut: vitatható például, hogy indokoltan tekinti-e Mátyás király katonai hatalmának Ausztria, Morvaország és Szilézia felé való terjeszkedését jóvátehetetlen „geopolitikai hibának” (145. lap). Történeti eszmefuttatását a szerző helyenként népességpolitikai érvelésekkel is alátámasztani törekszik. A gazdasági szempontokat azonban javarészt figyelmén kívül hagyja. A bizottság úgy látja, hogy műve a Chorin Ferenc-jutalom odaítélése szempontjából már csak ennek a hiányosságnak alapján sem jöhet tekintetbe.

A jutalomdíj odaítélésénél tekintetbe jövő színvonalat Vadnai Béla „Verespataktól Lőcséig. A magyar biztosítás története a XIX. századig” (Budapest, az Országos Közművelődési Szövetség kiadása. A közművelődés könyvei, 3. szám, szerkeszti: Szilágyi Sándor, 1942, 61 lap.) című műve sem üti meg. A szerző ugyan szorgalmasan használta fel azokat a történeti adatait, melyekre néhány évvel ezelőtt írt magyar biztosítási bibliográfiájának kapcsán bukkant. További adatok felkutatása céljából levéltári tanulmányokat is folytatott. A Verespatakon lelt római viasztábláktól kezdve, amelyek kölcsönös biztosításra alapított egykori temetkezési egylet működéséről tanúskodnak, a lőcsei levéltári adatok segítségével megvilágított későbbi fejlődésen át egészen a XIX. századig bezárólag mutatja be a biztosítás magyarországi kibontakozását. Érinti a biztosítási alakulatoknak a keresztény eszmében rejlő alapját, a középkori betegségi és temetkezési egyletek és különösen a későbbi szepességi kölcsönös tűzkárbiztosító intézetek történetét. Egynéhány szempontot az újabb magánbiztosító vállalatokra és a biztosítási intézmény európai távlataira vonatkozólag is nyújt. Munkája azonban általában csak vázlatnak tekinthető, amely helyenként érdekes részleteket tartalmaz, de szempontjait tudományosan nem mélyíti el.

A bizottság - eddigi gyakorlata szerint - bírálat tárgyává tette az elmúlt esztendőnek azokat a gazdasági szakirodalmi termékeit is, amelyeket szerzőik nem terjesztettek a tek[intetes] Akadémia elé, és amelyek kívül esnek a bevezetőben említett megszorítások körén. Az ilyképpen még tekintetbe jövő szakirodalmi termékek mérlegelésénél mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy szorosabb értelemben vett tudományos célkitűzésű, azaz következetesen a tudományos kutatás gyarapítására irányuló mű sorukban nem volt található.

A bizottság főleg a növekvő háborús izgalmaknak és a háborús gazdasági erőfeszítés egyre nagyobb súlyának tulajdonítja azt a tényt, hogy az 1942. év gazdasági szakirodalma főleg közvetlenül gyakorlati kérdések megvilágítása és megoldása felé fordult. Ezen a téren azonban több oly mű is akad, amelyet a bizottság figyelmére méltónak talált. A szóban forgó művek közül báró Malcomes Béla, Csikós-Nagy Béla, Szeberthy János, Halmágyi László, Domány Gyula és Kecső István könyvei elsősorban a gazdaságpolitika egyes gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak. Urbányi János, Stiassny József, Novák László és Schranz András munkái pedig az üzemgazdaság szempontjából világítanak rá oly összefüggésekre, amelyek közgazdasági síkon is fontosak.

Az első csoportban báró Malcomes Béla „Magyar mezőgazdaság” (Budapest, a szerző saját kiadása, 1942, 2 kötet, 288 és 303 lap) című műve mind alapos tárgyismereténél, mind pedig az apróbb részletkérdésekben is kitartó és lelkiismeretes forrásmunkájánál fogva dicsérő elismerést érdemel. Jelen kétkötetes munkája egyenes vonalú és összhangzatos folytatása annak a szintén kétkötetes művének, amelyet 1940-ben „Magyar ipargazdaság” címen tett közzé. Míg ott az iparfejlesztés kérdéseit tette tüzetes vizsgálat tárgyává, addig itt a belterjesebb magyar mezőgazdasági termelés kiépítésének szenteli figyelmét. Az első kötetben a magyar agrárpolitika általános szempontjait tárgyalja. Sorban veszi szemügyre a magyar mezőgazdaság éghajlati és egyéb természeti előfeltételeit, történeti múltját, amelynek folyamán a honfoglalás idejéig visszanyúlva mutatja be a termelés, az értékesítés és a birtokpolitika kérdéseit, a trianoni békekötést követő két évized mezőgazdasági fejlődését és az 1938-[19]41. évek négyszeres területgyarapodásának agrárpolitikai következményeit; majd pedig külön fejezeteket szentel az erdőgazdaság és a mezőgazdasági szociálpolitika problémáinak, a magyar mezőgazdaság általános közgazdasági vonatkozásainak, az 1942. évi egymilliárdos mezőgazdasági beruházási tervezetnek és a magyar mezőgazdaság nemzetközi viszonylatainak. Az olvasó ebből a kötetből nemcsak a távolabbi múlt mezőgazdasági törekvéseire és az újabb fejlődés szakbavágó jogalkotásaira vonatkozólag meríthet hasznos tájékoztatást, hanem arról a helyzetről is szemléltető képet kaphat, amelyet Magyarország a jelenlegi Európa erősen vajúdó mezőgazdasági összefüggéseiben elfoglal.

A második kötet a különös részt tartalmazza és a magyar mezőgazdaság irányítására vonatkozó intézkedéseknek részletekbe menő ismertetését, valamint méltatását nyújtja. A szerző itt főleg mint gyakorlati mezőgazda szól az olvasóhoz. Először azokat a mezőgazdaságfejlesztő intézkedéseket taglalja, amelyekben közfeladatot lát. Vezérlő célként a több-termelés lebeg szeme előtt: a talajjavítás, a vízgazdálkodás, a birtokpolitika, a tagosítás, a munkabérpolitika, az értékesítés szervezése, a szakképzés, a termelés irányítása, a termények szállítása és a biztosítási politika szemszögéből vizsgálgatja, hogy ezt a célt miképpen érhetjük el a legtökéletesebben. A magánfeladatot jelentő mezőgazdasági tevékenységek sorában főleg azokat a vonatkozásokat domborítja ki, amelyek a költségcsökkentésnek és a termelés egyszerűsítésének céljait szolgálják. Figyelme itt egyaránt terjed ki mind az alapvető üzemirányítási és talajművelési összefüggésekre, mind pedig a vetésforgó, az állattenyésztés és a takarmányozás, a talajerő-gazdálkodás, a vetőmaghasználat és vetőmagváltoztatás, a gyomirtás, a heterozis, a mezőgazdasági gépesítés, a mezőgazdasági iparosítás, valamint a népélelmezés fontosabb agrárpolitikai szempontjaira. A mezőgazdasági érdekképviseletek problémáinak kapcsán a szabad társuláson alapuló egyesületeket szembeállítja a kényszertársuláson alapuló egyesülésekkel, és hasznos útmutatást nyújt a mezőgazdasági érdekképviseleti reform vezető elveire vonatkozólag. Végül a mezőgazdasági igazgatás szervezetét mutatja be mind a földművelésügyi minisztérium, mind pedig külhatósági ügykörének megvilágításával és az idevágó újító követelmények hangsúlyozásával.

Malcomes művének fő érdeme, hogy rendszeres áttekintésben foglalja össze mindazon kérdéseket és előtérben álló megoldási módozataikat, amelyek a magyar mezőgazdaság továbbfejlesztésének terén a múltban felmerültek, és amelyekre figyelmünk manapság irányul. Az ily rendszeres teljességre való törekvés mellett elkerülhetetlennek látszik, hogy egyes részletkérdések adatszerű megvilágítása kevésbé sikerült, mint másoké, így például hasznos lett volna, ha a magyarországi és a németországi földbirtokmegoszlás egybevetésénél (II. kötet, 48. lap) megemlítette volna, hogy önmagukban igen tanulságos statisztikai adatai melyik évre vonatkoznak. Igaz ugyan, hogy az idevágó változások a dolog természeténél fogva általában csak lassú üteműek szoktak lenni; az utóbbi időben azonban részben az országhatárok változásainak, részben pedig az erősebben hangsúlyozott birtokreform-törekvéseknek következtében kivételesen oly nagyobb eltolódások voltak észlelhetők, amelyek az alapul vett évnek feltüntetését itt mindenképpen kívánatossá tették volna. Hasonlóképpen nyereséget jelentett volna az olvasó számára, ha a szerző például a meszes talajok digózással való javításának kapcsán (II. köt. 23. lap) megemlítette volna azokat a nagyjelentőségű kísérleteket, amelyek Békés megyében már 1941 óta nem egyszerű kotrógépek (baggerek), hanem különlegesen erre a célra gyártott és valamennyi idevágó munkafeladatot egyesítő digózógépek (Untergrundförderer) segítségével folynak, és amelyekről azóta napi sajtónk is már ismételten emlékezett meg. Hasonló további megjegyzések sem ronthatják le azonban a műnek főleg azon előnyeit, amelyek a magyar mezőgazdaság ügyének lelkes és szorgalmas irodalmi búvárkodással való előbbrevitelében rejlenek. Imitt-amott célirányos lett volna, ha a szerző a műnek elsősorban ismertető hangját a hibákra is következetesen rámutató bírálattal egészítette volna ki.

Azon többi művek, amelyeket fentebb a bizottság figyelmére méltó gazdaságpolitikai tárgykörű munkák csoportjába soroltunk, főleg a nemzetközi gazdasági kapcsolatok újabb fejlődéséről szólnak. Mintegy közös nevezőjük annak a háborús gazdasági jelenségnek méltatása, amely a korábbi nemzetközi munkamegosztás és a harmincas évek világgazdasági válságának nemzetgazdasági elzárkózása között a több szomszédos ország termelési erőit egybefogó nagytérgazdasági törekvések útján keres közbenső megoldást. A nagytérgazdasági gondolat kapcsán a termelésen kívül a forgalomnak és a fogyasztásnak is megfelelő átszervezése kerül előtérbe, amire való tekintettel a szóban forgó munkák a gazdasági szervezet általánosabb kérdéseit is vizsgálat tárgyává teszik. Közgazdasági szempontból a legmélyebben közöttük Csikós-Nagy Béla „Nagytérgazdaság” (Budapest, Gergely R. Könyvkereskedés, 1942, 159. lap) című munkája szánt. Gondolatmenetét a politika és a gazdaság, az egyes előtérben álló gazdasági rendszerek, valamint a nemzetgazdaság, a nagytérgazdaság és a világgazdaság közötti különbségekre vonatkozó elméleti vizsgálódással alapozza meg. Azután rendszeresen tekinti át egyrészt a nagytérgazdaság általános munkamegosztásának, másrészt pedig kereskedelmi, pénz-, tőke- és hitelpolitikájának alapelveit. Végül a háborús gazdaság, az átmenetgazdaság és a békegazdaság közötti eltérések síkjára vetíti a nagytérszerű gazdálkodás kérdéseit, ami arra is alkalmat ad neki, hogy egyúttal a monokulturális, az oligokulturális és a polikulturális termelés összefüggéseiről is hasznos eredménnyel elmélkedjék. Gondolatmenetében következetesen különbözteti meg egymástól a termékenység, a termelékenység és a jövedelmezőség elvei szerint alakuló hozadékokat. Forrásmunkája a szakbavágó magyar kutatási eredmények mellett csak a német szakirodalomra támaszkodik; ez az eljárása azonban egyrészt abban leli magyarázatát, hogy a nagytérgazdaság kérdéseit újabban főleg a német közgazdászok kutatják, másrészt pedig azzal a körülménnyel indokolható, hogy a szerző jelen munkájának megírására közvetlen indítékot a Gyáriparosok Országos Szövetségének felkérése szolgáltatott, amely a szerzőt az Európa új gazdasági rendjét érintő különböző német elképzeléseknek tanulmány keretében való feldolgozásával bízta meg. A könyv olvasását helyenként nehezebbé teszi az, hogy a szerző újszerű kifejezési módokat használ. Ki kell emelnünk azonban, hogy a magyar szakirodalomban úttörőként vállalkozott egyes oly összefüggések felderítésére, amelyekkel közgazdászaink eddig csak kevéssé foglalkoztak, és amelyek éppen ezért helyenként csak újszerű kifejezéssel magyarázhatók meg. Szempontjait a legújabb rendelkezésre álló nemzetközi statisztikai adatokkal is jól világítja meg. Tárgyilagosan arra törekszik, hogy a nagytérgazdaság előnyeit ne egyoldalúan dicsérje, hanem hogy csupán fejlődési lépcsőfokot lásson benne azon az úton, amely a nemzetgazdasági elzárkózás állapotáról megint visszavezet a szabadabb világgazdasági munkamegosztáshoz.

A gazdasági szempontok mellett főleg általánosabb társadalmi megfontolások domborodnak ki Szeberthy János „Az új Európa és Magyarország. Rendi társadalom-, gazdaság és állam-szervezés” (Budapest, a szerző kiadása, 1942, 327 lap) című művében. A szerző bevezetőben azt a nagy eszmei összeütközést vázolja, amely egyrészt a korábbi liberalizmus, kapitalizmus és demokratizmus, másrészt pedig a nemzeti és a rendi gondolatot hangsúlyozó újabb társadalomgazdasági áramlatok között bekövetkezett. A fasiszta és a nemzetiszocialista rendszer között határozott válaszvonalat igyekszik húzni, és mindkettőt élesen állítja szembe az orosz bolsevizmussal. Figyelme azután kiterjed azon többi országra is, amelyeknek társadalomgazdasági törekvéseiben a rendi szempont újabban kisebb-nagyobb szerephez jutott: ilyenképpen beszámol azokról a szakbavágó újításokról is, amelyekkel a jelen század harmincas éveiben a korábbi Ausztria, Portugália, Spanyolország, Brazília és Franciaország próbálkozott meg. Vezérlő törekvésként mindenhol a rendi gondolatot igyekszik kiemelni; a rendiségnek fogalmát, történeti fejlődését és a katolikus egyház tantételeivel való összefüggését is kifejteni. Végezetül a rendiségnek a magyar történelemben elfoglalt szerepét vizsgálja meg, és arra az eredményre jut, hogy a rendi gondolat általában jól egyeztethető össze mind a Szent Korona eszméjével, mind pedig a magyarság faji és lelki sajátosságaival. Azon eszmefuttatásában, amelyet a rendi állam-, gazdaság- és társadalomszervezés megvalósítására vonatkozólag tár elénk, a nagytérgazdasági törekvések lényegét (307. lap) is helyesen érinti. Tanulságként azt a tételt szűri le, hogy a rendi szervezés - a rendi alapszempontok érvényesítése mellett - mindig egy nép sajátos viszonyainak figyelembevétele mellett valósulhat csak meg (134. és köv. lap). Idegen nyelvű forrásokra való hivatkozásoknál a munkába több sajtóhiba csúszott be (pl. a 40. és 60. lapok jegyzetei). A képzett közgazdász, aki a munkát olvassa, örülne, ha a szerző a liberalizmus rendszerében érvényesülő tőkét nem a gazdasági élet egyoldalú uraként és parancsolójaként tüntette volna fel, (327. lap), hanem a tőke termelési teljesítményeit is tárgyilagosabb hangon méltatta volna. A munkának azonban érdeme, hogy az újabb társadalomgazdasági áramlatok egészséges vonásaival anélkül is rokonszenvezni képes, hogy ugyanakkor túlzott bírálat nélküli dicsőítésüknek tévútjára lépne.

Az újítási szándék lényegesen kevésbé higgadt hangját üti meg Halmágyi László „Az új gazdasági rend és a magyarság” (Budapest, a Prohászka Ottokár Társaság kiadása, 1942) című munkájában, amelynek gerince szintén a fasiszta, valamint a nemzetiszocialista gazdasági rendszernek és magyarországi lehetőségeiknek bemutatása. A szabad gazdasági rendszer pénzpolitikai, piacpolitikai kartell- és trösztpolitikai, valamint munkáspolitikai intézményeit világosan, de a tudományos tárgyilagosság színvonalát nem mindenhol elérő kemény bírálattal tárja az olvasó szeme elé. A zsidókérdést nyugodt hangon tárgyalja, de helyenként nem éppen szerencsés kézzel tapint rá közgazdasági lényegére. A tőle ajánlott váltófedezeti pénzrendszer több ponton helyezkedik szöges ellentétbe a kor színvonalán álló pénzelméleti és pénzpolitikai tudással. A munkának dicséretes vonása azonban, hogy bátor őszinteséggel tekint a vajúdó társadalomgazdasági rend elméletileg és gyakorlatilag egyaránt fontos kérdéseinek szemébe, és hogy az újszerű elveknek Magyarországra való alkalmazásánál következetesen veszi figyelembe hazánk ezeréves múltját, és azokat az értékes nemzeti hagyományainkat, amelyeknek tiszteletét a jövendő fejlődésben sem szabad elhanyagolnunk.

Domány Gyula „Új gazdasági jelenségek” (Budapest, Béta Irodalmi Rt. kiadása 1942. 416  lap) című műve annyiban különbözik az eddig említett munkáktól, hogy a fasizmus és a nemzetiszocializmus jegyében járó társadalomgazdasági újításokkal szemben általában inkább bizalmatlansággal viseltetik. Az állami beavatkozás bírálatánál például célszerűnek látja abból az álláspontból kiindulni, hogy az állam részéről történő mindennemű beavatkozás a magángazdaság területére káros és elítélendő (377. és köv. lap). Annál nagyobb rokonszenvet mutat a szabad tőkegazdasági rendszer intézményei iránt. Szakszerűen mélyed el a tőke fogalmának és történeti kialakulásának, valamint a tőkegazdasági rendszer pénz- és valutapolitikájának fejtegetésébe. A különböző pénzrendszerek és a jegybankpolitika vizsgálatának kapcsán tanulságos mondanivalója van; többnyire találó megjegyzéseket tesz az irányított valutára, a valutakiegyenlítő alapokra, a deviza-kényszergazdálkodásra és mindazon egyéb pénzpolitikai jelenségekre vonatkozólag is, amelyek az újabb tervgazdálkodási törekvések folyamán merültek fel. Helyesen ragadja meg és vázolja az újabb bankpolitika, árpolitika és kereskedelempolitika szövevényes jelenségeit. A nagytérgazdaság összefüggéseibe tárgyilagos igyekezettel mélyed el (312-334. lap), és idevágó bírálatának több szempontja is helytálló. Amidőn azonban a nagytérgazdaság tengelyét a gazdasági önellátásra való törekvésben látja (330. lap), szem elől téveszti azt a már fentebb is kiemelt tényt, hogy a nagytérgazdaság - a nemzetgazdasági elzárkózással szemben - a világgazdasághoz visszavezető úton éppen haladó lépést is jelenthet. A szerző igen széleskörű irodalmi forrásmunkát végzett, amelynek folyamán az újabb angolszász gazdaságtudományi fejlődésnek manapság nem mindig könnyen elérhető termékeit is figyelembe vette. Forrásanyagát a tapasztalt gazdasági szakíró biztos kezével dolgozza fel; szemét következetesen a nagytávlatú gazdasági fejlődésre irányítja, és többnyire jól ismeri fel azokat a fejlődési mozzanatokat, amelyeknél csupán múló értékű és érvényű jelenségekről van szó. Ezeknek méltatásánál viszont gyakran helyezkedik oly kétkedő álláspontra, amely az olvasót is nyugtalanító bizonytalanságban hagyja.

Kecső István „Gazdasági függetlenség” (Budapest, Grill Károly könyvkiadóvállalat, 1943. 171 lap) című munkája tényleg 1942-ben jelent meg. Címe, amely egyébként azonos Csikós-Nagy Béla említett műve egyik alfejezetének (31-36. lap) címével, és a tárgyául szolgáló kérdés általános beállítása arra engedne következtetni, hogy a szerző szembehelyezkedik mindazokkal a fejleményekkel, és így azokkal a nagytérgazdasági törekvésekkel is, amelyek a nemzetgazdaságot a külföldtől függőségi helyzetbe hozni alkalmasak. Ehelyett azonban az idevágó előnyök és hátrányok tárgyilagos mérlegelését kapjuk. A szerző a gazdasági függőség és a ráutaltság, a külgazdasági támadás és védekezés, valamint az önellátásban rejlő gazdasági biztonság szempontjait világos érveléssel fejti ki. A nagytérgazdasági fejlődés méltatásánál különbséget tesz a vezető és vezetett országok gazdasági helyzete között: különösen hasznosak azok a szempontjai, amelyekkel a nagytérgazdasági munkamegosztásnak a kis államok önállóságát fenyegető esetleges veszélyeire mutat rá. Célja nem annyira a tudományos elmélyedés, mint inkább az, hogy gondolatmenetét könnyed és helyenként újságírói modorban tárja az olvasó elé.

A fent említett második csoportba sorolható művek közül, amelyek figyelmének középpontjában üzemgazdasági megfontolások állnak, Urbányi János „A vállalatvezetés személyiségkérdései” (Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1942, 223 lap) című könyvét említjük először. A szerző átszövi egész gondolatmenetét közgazdasági szempontokkal. A termelési tényezők sorából a személyi tényezőket ragadja ki, és a termelő vállalatban betöltött szerepüket magángazdasági, közgazdasági, valamint lélektani szempontból egyaránt  vizsgálat tárgyává teszi. Tekintetét következetesen az emberre mint személyiségre irányítja, és azt nézi, hogy a vállalkozó, a dolgozó és a fogyasztó ember miképpen irányítja és befolyásolja egyrészt az üzemvezetést, másrészt pedig a vele kapcsolatos piaci folyamatokat. Az embert azután ebben a három minőségben tüzetesen vizsgálja meg, és magatartásának szakszerű magyarázata céljából az újabb magángazdasági, közgazdasági és lélektani kutatások eredményeit is iparkodik felhasználni. Gondolatmenetét több grafikai ábra segítségével próbálja világossá tenni; előadása még azokon a helyeken sem fárasztó, ahol új fogalmakat és új összefüggéseket igyekszik bemutatni. Érdeme, hogy következetesen magyar szókat [sic!] keres még oly fogalmak kifejezésére is, amelyeknél szakirodalmunk többnyire idegen szókat [sic!] szokott használni. Érvelésének során jól értékesíti azokat az eredményeit, amelyeket korábbi magángazdasági tárgykörű könyveinek kapcsán végzett kutatásaival munkált ki.

Szerényebb célkitűzésű, de tág látókörű és érdemes mű Stiassny József „Üzemgazdasági ismeretek” (Budapest, Székely Nyomda és Könyvkiadóvállalat kiadása, 1942. 187 lap) című könyve is. Célja az, hogy továbbképzést nyújtson az üzemtan összefüggései iránt érdeklődőknek, és hogy egyúttal azokat a szempontokat is megismertesse velük, amelyek a honvédelmi érdekeket szolgáló jelenlegi kötött gazdaság előterében állnak. Az alapvető üzemtani fogalmak feltárása után különösen a társulások és egyesülések különböző jogi alapjait, a kereskedelem és a kereskedők helyes gazdasági magatartását, a külkereskedelmi technikát, valamint a bankok közgazdasági teljesítményeit teszi tüzetesebb vizsgálat tárgyává. Érdeméül emelhetjük ki, hogy magángazdasági érveléseit pénzügytani, pénzügypolitikai, társadalompolitikai, közigazgatási, köz- és magánjogi, kereskedelemjogi és biztosításügyi ismeretek nyújtásával is a lehetőséghez képest megalapozni igyekszik.

Nagyjában hasonló célkitűzések lebegnek Nóvák László „A kereskedelem költségei” (Budapest, Székely Nyomda és Könyvkiadóvállalat kiadása, 1942. 123 lap) című munkája előtt. Ez az üzletgazdaságinak nevezett tanulmány is kereskedők, könyvelők, kereskedelmi alkalmazottak és mindazok szakszerű továbbképzésének céljából készült, akik kereskedelemmel foglalkoznak. Noha a szerző kifejezetten nem óhajt új elméleti tanokat hirdetni, a kereskedelmi költségek fogalmának tisztázásával és újszerű osztályozásukkal nemcsak a magángazdaságtan, hanem a közgazdaságtan szempontjából is figyelemre méltó tételeket állapít meg. Különösen az az osztályozása bizonyul termékenynek, amellyel időköltségek, mennyiségi költségek és értékköltségek között tesz különbséget (17. lap). A költségelméletek méltatása után behatóan tárgyalja a vállalkozói jövedelem költségeit, az áruforgalmi közvetlen költségeket, az üzletviteli általános költségeket és a különböző címeken felmerülő átmeneti költségeket. Figyelmét a raktári felkészültség költségvonatkozásai, valamint a költségpolitika, a költségstatisztika és a költségkönyvelés finomabb árnyalatai sem kerülik el. A munka ilyképpen hasznos adaléknak tekinthető, noha a szerző nagyobbfokú tudományos elmélyedésre nem törekedett.

A különböző vállalati költségtételek magán- és közgazdasági szempontból való vizsgálata jelenti fő erősségét Schranz András „Nagyvállalataink mérlegeinek elemzése” (Kassa, Wiko Kő- és Könyvnyomdai műintézet kiadása, 1942, 87 lap) című művének is. Ez az érdemes munka Magyarország 50, nyilvános számadásra kötelezett nagyvállalatának 1938. és 1940. évi zárószámadásait és ugyanezekre az évekre vonatkozó mérlegeit, valamint eredménykimutatásaikat és igazgatósági jelentéseiket elemzi. Célja az, hogy a zárószámadás-szerkesztési szokások megvilágításán kívül a jelenlegieknél tökéletesebb zárószámadások szerkesztését és egyúttal a társasági mérlegjogi reformot is hasznos szempontokkal segítse elő. A közgazdász számára is tanulságosak azok az eredményei, amelyeket a megvizsgált vállalatok mérlegtételeinek pontos számítással való osztályozása terén elért. Ily tételekként a váltók, az adósok, az értékpapírok és érdekeltségek, az anyag- és árukészlet, a gépek és a berendezés, az ingatlanok, a beruházott vagyon, a saját tőke, a tartalék-tőkék, az idegen tőkék, a takarék- és folyószámlás betétek, az átmenő tételek, valamint a kezességek, a biztosítékok és a szavatosságok tételeit dolgozza ki. A szerző előszavában kifejezetten is említi, hogy a munkához szükséges terjedelmes számítások jelentékeny részét munkatársai végezték el. Mégis kétségtelen, hogy az egész mű alapjául szolgáló és részben újszerű módszeres szempontok kikristályosításával a szerző maga igen érdemes munkát végzett. A tőle méltatott nagyvállalatok sorában legnagyobb hazai pénzintézeteink, bányáink és téglagyáraink, vasműveink és gépgyáraink, textilipari vállalataink, cukor- és sörgyáraink, valamint szeszipari és egyéb vállalataink szerepelnek. Külön kiemelendő a könyv tetszetős és szakszerű nyomdai kiállítása.

Ha tekintetbe vesszük, hogy az 1942. évben az említetteken kívül még egyéb érdemes gazdaságtudományi művek is napvilágot láttak, akkor a bizottság örömmel állapíthatja meg, hogy a gazdasági szakirodalmi tevékenység - a kétségtelenül nehéz viszonyok ellenére - a múlt esztendőben is általában kielégítő képet mutatott. A bizottság mégis úgy látja, hogy a dicsérettel említett művek egyike sem éri el valamennyi tekintetbe jövő szempontból azt a mértéket, amely a Chorin Ferenc-jutalom eddigi odaítélésénél következetesen alkalmaztatást nyert. Minthogy pedig a bizottság ezúttal is éberen kíván őrködni azon hagyományokon, amelyek a jutalomdíj eddigi pályafutásában következetesen érvényesültek, azzal a javaslattal járul a tek[intetes] Akadémia elé, hogy a Chorin Ferenc-alapítvány 1942. évi kamatait ne adja ki. A bizottság egyúttal azt javasolja, hogy az ezúttal ki nem adott kamatok az alapítvány VI. szakaszának értelmében későbbi művek jutalmazására vagy kinyomatási költségeik fedezésére tartalékoltassanak.

Heller Farkas r. t.

a bizottság elnöke

vitéz Surányi-Unger Tivadar r. t.

a bizottság előadója

Domanovszky Sándor

ig. és t. t.

Fabinyi Tihamér

ig. t.

Navratil Ákos

r. t.

Rohringer Sándor

r. t.

Telegdi Roth Károly

l. t.,

a bizottság tagjai.

*

In Akadémiai Értesítő, 53. kötet. Sárkány Nyomda Rt., Budapest, 1943, 93-105.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés