E gondolatnak csak formája újszerű, de tartalma régebbi keletű. Nem más a modern népi elv, mint a XIX. század folyamán kivirágzáshoz jutott nemzeti elvnek fejlettebb és rendszeresebb megjelenése. Éppen úgy, mint az olasz és német földön megindult nemzeti egyesülési mozgalom, a népi elv is azt hirdeti, hogy az egy nyelvet beszélő és egy nemzethez tartozó népcsoportoknak egyesülni kell, ha etnikailag összefüggnek, és él bennük a közös államalkotási vágy. De míg a múlt század folyamán e tekintetben gátlólag hathattak egyes történeti vagy gazdasági szempontok, ma kizárólag a népi érvek jutottak túlsúlyra, s minden más meggondolást negligálnak.

A népi elv ily merev értelmezésű kifejlődését német hatásnak kell betudnunk éppen úgy, mint ahogy a múlt század elején a nemzeti elv kibontakozását francia ösztönzésekre kell visszavezetnünk. Azonban, amint a francia nemzetfogalom sem volt hiány nélkül applikálható a közép-európai viszonyokra, hasonló nehézségekkel a német népi elv gyakorlati alkalmazásánál is találkozunk. Természetesen nem német vonatkozásban, mert egy hatalmas birodalomhoz való csatlakozással a beolvasztók és beolvasztottak egyaránt megtalálják számításaikat, hiszen egy hatalmas, élettől duzzadó népi, állami és gazdasági egység részeseivé válnak. De nem így a kis népeknél! Itt a népi elv történeti szempontokat elhanyagoló érvényesítése önmagukban életképtelen politikai és gazdasági kereteket teremt. Ezekben a keretekben e népek nem fejlődhetnek, nem gazdagodhatnak, nem gondoskodhatnak kellőképpen biztonságukról. Az elvi igazságot - hogy ti. minden népnek joga van az önállóságra - a gyakorlat megcáfolja. Mert a kis vagy még kisebb népek ,,önállósága" reálpolitikai síkon gyakran csak papíron található, hiszen a nemzetközi életben, ahol csak hatalmi szempontok dominálnak és dominálhatnak, így még nagyobb és aránytalanabb eltolódás következik be a nagy nemzetek javára. Minél kisebb keretekre szakadnak a kis népek, relatíve annál hatalmasabbra nő a nagyhatalmak befolyása és potenciális lehetősége. Az arányok eltolódásából és deformálódásából pedig nehezebben születik meg a béke, mint a szükséges és kívánatos hatalmi egyensúlyból.

Más kérdés természetesen, hogy ezt a teljesen racionalista gyökerekből sarjadt meggondolást méltányolják-e ma már a népek vagy sem? Hiszen a népi elv letagadhatatlanul „századunk uralkodó gondolatává” vált, annak tartalma felszívódott a kis népek tudatvilágába is, és onnan - miután alapeszméje teljesen etikus - nem lehet, de talán nem is kívánatos száműzni. Az a dezintegrálódási folyamat tehát, amely Közép-Európában a népi elv térhódításával megindult, ekként feltartóztathatatlan, és ezzel a reálpolitikának is számolnia kell. De hogy ez a népi egyéniségekre és csoportokra való merev elkülönülés vajon végcél vagy pedig merő átmenet - erről nemcsak lehet, de talán kötelességünk is elmélkedni. Mert más egy gondolat dinamikája aszerint, hogy ki értelmezi és milyen célok szolgálatába akarja állítani! Ugyanaz az elv lehet puszta negatívum, vagy pozitívum aszerint, hogy valaki végiggondolja annak egész menetét, vagy megáll pilanatnyi érdekei határánál. Nagyhatalmi szempontból a népi elv külpolitikai vonatkozásban inkább negatív, mint pozitív gondolat, mert a kisnépek elvi értékű önállósításán kívül már nagyon keveset gondol ezek jólétével, sőt gyakran alig tagadható tendenciát árul el a tekintetben, hogy ezek türelmetlenségét egymás ellen kijátssza, s így életképtelen gazdasági vagy politikai kereteiket lerögzítse. Itt a népi elv inkább eszköz, mint cél; inkább taszító, mint vonzó elv; inkább gyengítő, mint erősítő folyamat, mert a népi egyéniség sokszor indokolatlanul erős kihangsúlyozásával útját akarja szegni, bizonyos kívánatos kollaborációknak.

A politika lényege és tendenciája azonban éppen az, hogy a látszólag kedvezőtlen folyamatokat is kedvezőkké lehessen változtatni. Ha a népi elv nagyhatalmi magyarázatával egyes népek kedvező eredményeket tudnak elérni úgy pozitív, mint negatív vonatkozásban, mert ugyanakkor, mikor országaikat gyarapítják, a környező kis népek hatalmát csökkentik, akkor ki kell fejleszteni ennek az elvnek kishatalmi magyarázatát is, ami szinte önként kínálkozik, ha - nem állunk meg félúton, s van bátorságunk arra, hogy a kézbevett logikai fonál mentén továbbra is előre menjünk... Hiszen reális gondolkozás mellett elképzelhetetlen, hogy a népi elv érvényesülését csak azért kell sürgetni, hogy megnőjön az egymás ellen törő kis népek száma. Elképzelhetetlen, hogy a népi elv legfőbb és végső hivatása az legyen, hogy Európa közepét tele rakják apró, forrongó Macedóniákkal, ahonnan mindig kirobbanhat egy újabb világháború veszélye. Elképzelhetetlen, hogy a kis népeket csak azért kell igazságos és kívánatos nemzeti szabadságukhoz juttatni, hogy ezzel a szabadsággal egymás rovására visszaéljenek. A népi elv valódi és végigvezetett gondolatmenete más. Ha a múlt csődöt mondott, és a történelem tényleg bebizonyította azt, hogy egyes kis népek nagykorúakká lettek és megértek a független nemzeti életre, akkor nem lehet észszerű, hogy a nemzetiségek belpolitikai harcát, külpolitikai küzdelemmé alakítsuk, mert akkor a múlttal szemben mi sem változott. Éppen ellentétben! Egyes népeket azért kellett önállósághoz juttatni, hogy ezáltal a kisnépek közötti súrlódási felületek kisebbedjenek, tehát a népi elv eredeti hivatása a kisnépek békéje, és nem háborúja. Nem azért ismerték el népi egyéniségüket, hogy ezentúl még szisztematikusabban irtsák egymást, hanem azért, hogy ki-ki saját népi keretén belül megtalálja azt a nyugalmat, amely képessé teszi őt a szomszédaival való okos együttműködésre. A népi elv kishatalmi értelmének tehát csak első állomása a most kialakuló helyzet. Az etnikai államhatárok azért szükségesek, hogy senki se érezze magát igazságtalanul megrövidítettnek. Ha aztán ezek az etnikai határok egyszer kialakultak, és egyes kisnépek úgy érzik, hogy új nemzeti kereteik annyira szűkek, hogy abban megélni vagy fejlődni nem tudnak, akkor elvitathatatlan tőlük az a jog, hogy csatlakozzanak - népi egyéniségük fenntartása mellett - ahhoz a szomszédos államhoz vagy néphez, ahol jólétüket megfelelően biztosítva látják. De ezen túl is, az ekként kialakult újabb államoknak további érdeke az, hogy kollaboráljanak egymással, szűk gazdasági területeiket egymás támogatásával kiegészítsék, és megteremtsék azt a tágabb keretet, amelyben valamennyien képesek kenyérhez és levegőhöz jutni. Enélkül a végső cél és meggondolás nélkül a népi elv gyakorlatban csak káoszt fog eredményezni a Duna-völgyben.

Nem lehet a politikában jelszó: fiat iustitia, pereat mundus! Az elvek szigorú és merev értelmezése nem éri meg egyetlen nép vagy nemzet halálát sem. A valódi államművészet szempontjából a teóriák nem célok, hanem csak eszközök, s a külpolitika felülmúlhatatlan nagymestere, Talleyrand is már megmondta: ami a Pireneusokon innen igazság, az a Pireneusokon túl hazugsággá változik... Nem az az egyenlő elbánás mértéke, ha valamely elvet, tekintet nélkül az eltérő körülményekre, egyforma szigorúsággal és következetességgel alkalmazunk, hanem az, ha tekintetbe vesszük a felmerült differenciákat, és a hely érdekeinek, valamint szellemének megfelelően rajta kellő szükséges módosításokat eszközlünk. Amint a francia nemzetszemlélet Keleten más eredményeket hívott életre, mint Nyugaton, úgy a népi elv kritika nélküli alkalmazása során is el lehetünk hasonló eredményekre készülve, ha nem vesszük számításba a Duna-völgy speciális történeti múltját, gazdasági érdekeit, és azt a megfellebbezhetetlen igazságot, hogy ami a Kárpátok koszorúján túl igazság, ez ezen belül gyakran hazugsággá változik, amint ezt a gvászos emlékű Bach-korszak éppen úgy bebizonyította, mint a belső ellentmondásaiba fúlt Csehszlovákia kézenfekvő példája...

*

In Magyar Külpolitika, 20. évf., 1. szám (1939), 6-7.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés