A Népszövetség „egyetemes” eszméjét csakhamar felváltotta a „kontinentális” elgondolás, a Népszövetség „sectionalizálásának” gondolata. Majd gyors változatban követték egymást a „regionális” összefogásnak, a „frontok” kialakulásának, a „paktumok” rendszerének politikája. Amikor mindezek a kísérletek meghiúsultak, a regionális politika csődöt mondott, a frontok felgöngyölődtek, a paktómánia alább hagyott, akkor a nemzetközi politikát „tengelyekre” próbálták átszerelni, amely tengelyek körül forog mostanában a világ sorsa.

A „Berlin-római tengely” elnevezésnek eredete némelyek szerint idehaza keresendő, mások szerint Mussolinitól származik, aki azt a római impériumnak német részről történt elismerése után használta először. A „tengely-politika” azóta szállóigévé vált bizonyos politikai irányvonalak, diplomáciai kapcsolatok megjelölésére. Ma már London-párizsi, Párizs-moszkvai tengelyekről beszélnek, amelyek különböző irányú és erejű fő- és mellék tengelyekben lelik folytatásukat.

A Berlin-római tengely politikája a német külügyminiszternek 1937. májusában történt római látogatása alkalmával azt a meghatározást kapta, hogy a két kormány a nemzetközi politika fő kérdéseiben egyetértő eljárást követ, és egybehangzó diplomáciai lépéseket tesz. A Berlin-római tengely nem képvisel zárt politikai rendszert, amely hasonló volna Európa más részeiben fennálló szövetségekhez és antantokhoz, célja inkább az, hogy szélesebb körű együttműködést készítsen elő a szomszédos államokkal a politikai és gazdasági stabilitás kiépítése érdekében. A német-olasz együttműködés a Duna-medencében venné kezdetét, ami a római tanácskozások zárójelentésében hangsúlyozottan kifejezésre is jut e szavakban: „a dunai politikában ugyanazon elvek vezérelnek mindkettőnket”.

„A Duna-medence viszonyainak szisztematizálása” a legújabb jelszó, amely tényleg nem következhetik be Németország és Olaszország egyetértő állásfoglalása nélkül. Az osztrák-német vámszövetség terve Olaszország ellenmondásán feneklett meg. Mussolini dunai memoranduma pedig Németország passzív ellenállása miatt nem jutott előbbre. Olaszország és Németország ekképpen saját tapasztalatukból tudják, hogy kölcsönös megegyezésük nélkül nincsen megoldás.

A Duna-medencében azonban nemcsak a Német Birodalom és Itália politikai érdekei kereszteződnek; itt más irányú tengelyek is találkoznak. A nagy vertikális Berlin-római tengelyt keresztezi a még hosszabb horizontális Párizs-moszkvai tengely, valamint a Kisantantnak úgy mértanilag, mint politikailag kissé elhajló tengelye. Bécs és Budapest az észak-déli tengely támpontjainak számítanak, míg Prágát a nyugat-keleti tengely középpontjának tekintik. Bukarest legjobb úton van, hogy a Varsó-római tengelybe beilleszkedjék, míg Belgrád folyton Párizs, Berlin és Róma között ingadozik, de senkit sem fog meglepni, ha egy napon mint a Prága-szófiai tengely alátámasztója jelentkezik.

Valamennyi dunai állam ilyenformán az egyik vagy másik tengelyben keres támpontot, de a legtöbb közülük szívesen venné, ha ezt a többé-kevésbé önkéntes segítséget a dunai államok szövetségének védelmével válthatná fel. Mert a kis dunai államok tartósan nem követhetik a nagyhatalmak tengelypolitikáját, amely mindenütt hatalmas vonalakat húz a térképen, hidakat ver közbenfekvő kis országok felett, hogy a maga hatalmi céljait megvalósítsa. A politikai tehetetlenség érzete, a kis államokat a nagyok karjaiba hajtotta, de távol áll tőlük, hogy az ellentétes érdekű nagyhatalmak blokkjába vagy katonai szövetségébe lépjenek, és így magukat a nagyhatalmak gyarmati nyersanyagbázisává lefokozzák. A nagyoknak túlhatalma csak a kicsinyek összefogásával egyensúlyozható ki, kiváltképpen akkor, ha ez az összefogás történelmi, gazdasági és kulturális egymásrautaltságuknak felel meg, ahogy ez a dunai államok esetében történnék. A kis államok sorsközössége az a természetes fundamentum, amelyből a Duna-medence újjáépítésének ki kell indulnia. Ha a dunai államok saját tengelyüket kiépítik, akkor a nagyhatalom súlyával léphetnének fel, ami a nemzetközi élet szempontjából is jelentékeny haladás volna.

Alsóbbrendű jellegüket a nagyhatalmakkal szemben a dunai államok csak kölcsönös megértés útján fogják elveszíteni. Minden megoldás, amely a dunai államokból indul ki, csak akkor valósulhatna meg, ha a nagyhatalmak között egy bizonyos hatalompolitikai kiegyenlítődés állna be. Mussolini négyes paktuma ilyen megoldást tartott szem előtt, amikor dunai politikáját a nyugati nagyhatalmak égisze alá kívánta állítani.

A Duna-medencében érdekelt nagyhatalmak egységes állásfoglalása megkönnyítené a dunai probléma megoldását, egy reálpolitikailag kigondolt dunai tervnek megvalósítását. De sem az egyik, sem a másik nagyhatalom, sem az egyik, sem a másik csoportja a dunai államoknak egymagában nem elég erős arra, hogy valamennyiük részére elfogadható megoldást létrehozzon. A megoldás gyakorlati kivitele épp ezért vagy a nagyhatalmak egyöntetű állásfoglalásától remélhető, vagy valamennyi dunai állam összeállásától. Miután pedig a jelenlegi politikai viszonyok között a nagyhatalmak egyetértő állásfoglalására kevés a kilátás, a dunai megoldás útja nem a nagyhatalmak távoli kancelláriáin keresztül visz, hanem a dunai államoktól a dunai államokhoz, vagyis önmagunktól önmagunkhoz.

Nem kell ideális megoldásokat keresnünk, hanem azokat, amelyek gyakorlatilag a legkönnyebben megvalósíthatók és leggyorsabban a célhoz vezetnek. Kiindulunk abból, hogy a dunai államok egyike a Népszövetség rendszerét elismeri, és hogy ez az egyetlen szerv, amely valamennyi dunai államot magában foglalja. Helyénvaló volna a kezdeményezést a Népszövetség keretén belül megkísérelni, és erre a célra különösen alkalmasnak mutatkozik a Népszövetségnek az Európai-egység tanulmányi bizottsága (Commission d'Étude pour l'Union Européenne), mivel annak szervezete lehetővé teszi, hogy olyan államok is részt vegyenek a tárgyalásokon, amelyek egyébként nem tagjai a genfi intézménynek. Az Európai egység tanulmányi bizottságán belül a dunai államok és az érdekelt nagyhatalmak a legsürgősebb teendőikre nézve megállapodhatnának, a dunai államok ebben a keretben megalakíthatnák az érdekeikkel kizárólag foglalkozó dunai albizottságot. Ez a dunai albizottság mindenekelőtt szorgalmazhatná azoknak a nemzetközi kötelezettségeknek teljesítését, amelyeket egyes nagyhatalmak a dunai államok tekintetében a strezai konferencián vállaltak. A követendő eljárás körülbelül ez volna:

1. A hat dunai állam szakértőiből alakult bizottság vizsgálná azokat a lehetőségeket és módozatokat, melyek a Duna-medence gazdasági összeműködését szolgálják.

2. A Nemzetek Szövetségének nemzetközi kapcsolatokat tanulmányozó osztálya (Section des Relations éccomiquies de la S. d. N.) folytatná és az 1931-1937. évekre vonatkozóan kiegészíthetné azt az adatgyűjteményt amelyet a dunai államok helyzetéről a strezai konferencia elé terjesztett.

3. Az érdekelt hatalmak megalkotnák azt a pénzügyi alapot (Fonds de normalisation financiére), melyet a strezai konferencia a dunai államok valutaberendezése céljából kilátásba helyezett, s amelynek szervezete és alapszabályai időközben megállapítottak.

4. Az érdekelt hatalmak elismernék a dunai államok regionális vámpreferenciális rendszerét, úgy ahogy azt a római paktum kezdeményezte, és abban a szövegezésben, amelyben az a legutóbb létrejött észak-amerikai csehszlovák kereskedelmi szerződésben utat talált.

Ezek a kezdő rendszabályok még nem hoznák létre a dunai államok regionális rendszerét, de alapját vethetnék meg olyan fejlődésnek, amely fokról fokra a gazdasági élet más tereire kiterjesztve biztosíthatná a békés együttélést és a gazdasági boldogulást a Duna medencéjében. A Duna-medence békéje azonban alapköve Európa újjáépítésének, mihelyt ezen a fájó ponton a sebek begyógyulnak, a regionális összefogás Európa többi részeivel is valóra válhat.

*

A dunai tengely kialakítása Magyarországnak elsőrangú érdeke. E célból Magyarországot elsősorban olyan erőtényezővé kell tenni, hogy a tengely biztonságának támasza legyen. A kezdeményezés szerepét nekünk kell magunkhoz ragadnunk. Nem szabad beérnünk annak a fatalisztikus tételnek hangoztatásával, hogy mi ráérünk, mi várhatunk, mivel nélkülünk amúgy sincsen dunai kibontakozás. Amennyire igaz, hogy Magyarország nélkül nincsen Duna-menti újjászervezés, annyira áll az is, hogy szervezett Duna-medence nélkül nincsen életképes Magyarország, csupán egy pángermán és pánszláv erők koncentrikus nyomásának kitett országcsonk.

A Duna-medence újjárendezése, a rokon sorsú és azonos végzetű dunai népek szerves összehangolása, a dunai országok gazdasági, kulturális és politikai összefogása minden más imperialista befolyással és idegen uralmi szándékkal szemben, ez a magyar politika igazi feladata, ez a magyar nemzet létérdeke.

Lehet, hogy a dunai gondolatnak ilyen megvalósítása még egy ideig várat magára, lehet, hogy a mainál nagyobb ínségre és több szenvedésre van még szükség, hogy a hatalmi tényezők a dunai gondolat felkarolják, de ez nem változtat azon a tényen, hogy egyedül az egységes Duna-medence az a keret, amelyben a magyar nemzet történelmi elhivatottsága, állami szervező ereje és kulturális fejlettsége szerint érvényesülhet. Az ilyen dunai kibontakozás azonban nem is szűken magyar ügy, hanem európai probléma, megvalósítása a magyarság európai hivatása.

In Duna Népe, 3. évf., 6. szám (1937), 3-4.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés