Történelmi korok váltásánál nem kapuk csukódnak és nyitódnak hatalmas robajjal, hanem régi ideálok, eszmék és életformák fosztanak lassan szét, pusztulnak el és halnak át sokszor alig észrevehetően, és új ideálok, új eszmék és életformák születnek, penetrálódnak, mélyülnek el és formálódnak ki. Az isteni Gondviselés bölcsessége rendeli ezt így, mert az emberiség belepusztulna, ha a korok váltása hirtelenül és váratlanul következnék be.

A világháború kataklizmája egy új történelmi korszak határvonalául tekinthető. Ezen határvonalon innen a népeknek új helyzetben, új utakon kell a boldogulásukat keresniök. Ennek a ténynek a tudatában félre kell tennünk minden szubjektív momentumot, és nem azt kell keresnünk,, hogy mit szeretnénk egyénileg, hanem azt kell keresnünk, hogy a nemzet szempontjából mi a helyzet és mi a teendő ebben az új helyzetben. A mi szempontunkból egészen lényegtelen, hogy azok a nagy világnézeti, politikai és gazdasági változások, amelyeknek statisztái vagyunk, a legutolsó periódusát jelentik-e annak a történelmi korszaknak, amelyet a történelem legújabb kornak nevez, vagy pedig egy egészen új korszak hajnalát jelentik.

Hogy az emberiség szempontjából ez a kor haladást, fejlődést vagy visszaesést jelent-e a régivel szemben, azon is felesleges gondolkozni. A korok értékelése a későbbi történelem feladata, de miután minden kor többé vagy kevésbé túlbecsüli saját jelentőségét, még ma is sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a liberalizmus kora, amelyben felnőttünk is, amely virágkorában az emberiség szempontjából nagyot és hatalmasat alkotott, pótolhatatlan. De én azt hiszem, hogy ez a változás sem fejlődést, sem haladást, sem visszaesést nem jelent, hanem mást jelent, azt jelenti, hogy a történelem az emberiséggel kapcsolatban munkaterületét új szempontból kezdi megmunkálni.

A kor földrajzilag különböző területeken kialakult világnézet és életfelfogás azonossága.

A napjainkban végbemenő változások oka az, hogy az emberiség életfelfogása és világnézete átalakuláson megy keresztül.

A liberalizmusnak mint politikai vezető eszmének és gazdasági berendezkedési formának, a korlátozás nélküli kapitalizmusnak korszaka lejárt. Akik ennek ellenkezőjét állítják, azok egy halott Szulejmán szultánt hordoznak körül élő gyanánt, mint egykor Szigetvár alatt a janicsárok. A liberalizmus korszaka a nagy »É« betűvel írt »Én« korszaka volt, az individualizmus maximuma jegyében. Ebben a korszakban a nemzeti állam inkább keret, mint öncélú szerves életforma, és ezen a kereten belül politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt a szabadverseny elve alapján egyéni érvényesülését mindenki szabadon kiélhette. Az állam feladata inkább az volt, hogy minél inkább háttérbe vonulva, a szabad érvényesülésnek gátat és korlátot ne vessen. Az állam a hevesen áramló és dinamikus jellegű politikai és gazdasági életbe olyan kevéssé avatkozott bele, amilyen kevéssé csak lehetett. A liberális korszak vége felé - én világrelációban beszélek - politikai vonatkozásban gyenge központi hatalmakat, gyenge kormányzatokat, divergáló irányú és atomizáló hatású pártokat, szociális vonatkozásban pedig gondozatlan néprétegeket produkált. Mint politikai rendszer is a szabad verseny álláspontján állt, és nagyon sokszor szolgáltatta ki az erősnek a gyengét.

Hogy magyar vonatkozásban erre csak egy példát hozzak fel, elmondom a következőket. A statisztika megállapítja, hogy a világháború előtti utolsó tíz esztendőben, 1904-1914-ig Magyarországról, a horvát-szlavón királyság területét be nem számítva, 1.057.583 ember vándorolt ki, ami azt jelenti, hogy a boldog és régi Magyarországon ennyi embernek nem volt helye. A nemzeti vérveszteségnek ezt a szörnyű fokát a liberális világeszme tette lehetővé, mert sem Magyarországon, sem máshol, ahol a viszonyok hasonlók voltak, nem akadt olyan kormány, amely ezzel az eszmével szembeszállva, a kivándorlást megakadályozni merte volna. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy ennek az óriási számnak 65%-a, tehát 650.000 ember volt életének 24-40. éve közti férfi, akkor ez azt jelenti, hogy 650.000 katonakötelest vesztettünk el, nemzeti munkaerejükről nem is beszélve. Korrektívumra van szükség annyiban, hogy a visszavándorlás ugyanezen idő alatt 200.000 embert tett ki, és ha 650.000 emberből levonjuk a 200.000-re eső 65%-ot, végeredményben 520.000 ember marad, de ez még mindig éppen elegendő, és ez a példa önmagáért beszél. A liberalizmusnak mint politikai rendszernek gazdasági berendezkedési formája a korlátozás nélküli kapitalizmus volt, a szabad verseny, a kereslet és kínálat önszabályozása jegyében.

A korlátozás nélküli kapitalizmus hőskorában és virágkorában az emberiség számára nagyot és hatalmasat alkotott. Mindig újabb és újabb területeket, újabb és újabb természetű kincseket aknázott ki a termelés céljaira, megteremtette hozzá az emberiség igényeit és szükségletérzését, és azokat termelésével kielégítette. A kapitalizmus hozta sorra a technika találmányait, megalkotta és megteremtette a gépet, a gőzhajózást, a vasutat, az automobilizmust, a távírót, a repülőgépet stb., és megteremtette hozzá az emberiség igényeit.

A korszak vége felé megtorpanás következik, és ennek első előjeleit már a háború előtti utolsó években is konstatálni lehetett. A háború után politikai, autarchikus okok, óriási fogyasztó területek kikapcsolódása és az emberiség elszegényedése, felvevőképességének csökkenése olyan szegénységet teremtett, hogy a kapitalizmus kénytelen alkalmazkodni a helyzethez, és csökkenti termelését. A kapitalizmus racionalizálni kezd, vagyis takarékoskodik a munkán. A szabadverseny elve a praxisban tulajdonképpen megszűnik, mert megszületik a tröszt és a kartell, ez a tény pedig a szabadversenynek és a szabad termelésnek önmagában véve ellentmond. A túldimenzionált és túlinvesztált kapitalizmus az új, adott helyzetben kénytelen csökkenteni termelését, de miután bevételeit legalább annyira, amennyire lehet, tartani akarja, kevesebb termelés mellett magasabb árakkal dolgozik. Tehát a tendencia: új szükségletek megteremtése helyett racionalizálás, a szabadverseny és szabadtermelés helyett kartell és tröszt, az árak tartása a kereslet és kínálat törvényei helyett, legutóbb pedig - mint ahogyan ezt Amerikában láthatjuk - az állatoknak, terményeknek és termékeknek nagyban való megsemmisítése, hogy az árak tarthatók legyenek. Ilyen körülmények között igazán nem lehet tazt állítani, hogy a kormányok - éspedig mindenütt egyformán - a maguk jókedvében nyúltak bele a magángazdasági élet területébe. A korlátozott kapitalizmusra, illetve az irányított gazdálkodásra való áttérést nem elhatározások, hanem maga az élet vezeti, és külön törvényekre nincs is szükség.

A gazdasági liberalizmus védelmezői azt szokták mondani, hogy semmiféle felsőbb és állami beavatkozásra nincs szükség a magángazdasági élet területére irányulólag, mert a gazdasági élet önmagát szabályozza, a túldimenzionált és túlinvesztált vállalkozások úgyis elpusztulnak. Ez a megállapítás kétségtelenül igaz. De mi jár együtt ezzel a megállapítással? A kartellekbe bürokratizált kapitalizmus egyes vállalkozásai olyan hatalmas dimenziókra tettek szert, hogy azoknak prosperitása vagy bukása többé már nem magánügy, nem az illető vállalatnak vagy termelési ágnak a magánügye, hanem közügy, mert baj esetén az államhatalomnak, akár tetszik, akár nem, közérdekből és még nagy áldozatok meghozatala árán is közbe kell lépnie. Itt tehát mindjárt az első példáját látjuk annak, hogy ma korlátlan kapitalizmusról beszélni nem lehet. A múltban elég példáját láttuk annak, hogy mely országokban milyen mértékben kellett az államhatalomnak közpénzekből magánvállalkozások segítségére sietnie, hogy a még nagyobb mértékű katasztrofális helyzet előállását megakadályozza. De ettől a momentumtól eltekintve, a gazdasági életnek a gépezete ma annyira komplikált, az egyes részeknek egymásra való hatása annyira szerves és feltétlen, a termelésnek és fogyasztásnak az érdekei egymással annyira ütközhetnek, hogy itt szükség van kiegyenlítő beavatkozásra, és ez a kiegyenlítő beavatkozás csak az állam részéről jöhet.

Ha nem is beszélek arról, hogy milyen a valutáris helyzetünk, és nemcsak a miénk, hanem sok más államé is, az is kétségtelen, hogy jelenleg és a jövőben, valószínűleg még hosszú ideig exportot például külpolitikai háttér nélkül, komoly formákban és dimenziókban csinálni nem lehet. Az állami beavatkozásnak tehát itt is tere és helye van, sőt egyenest követelmény, hogy ezekbe a kérdésekbe az állam beavatkozzék. A helyzet tehát az, hogy már is benn vagyunk, ha nem is a tervgazdálkodás, de mindenesetre az irányított gazdálkodás korszakában. Benn vagyunk annyira, hogy - véleményem szerint - ha az államhatalom most, máról holnapra megszüntetné beavatkozását a magángazdasági élet területére, azonnal gazdasági katasztrófa állna elő.

Erre azt lehetne mondani, hogy mindez átmeneti állapot, a háború következménye, és ha Európa újra rendbe jön, megint ott leszünk, ahol voltunk. Én ebben, sajnos, hinni nem tudok.

Az autarchia gondolata túl soká érvényesül, agrárállamok iparosodnak, iparosállamok agrárizálódnak, és visszacsinálni az elért fejlődési fokot igen nehezen lesz lehetséges. Külföldre cserekereskedést folytatunk, és végeredményben az országok még a pénzbeli adósságokat is nagyrészt áruval fizetik.

De ezektől a gazdasági momentumoktól egészen eltekintve, a világot végeredményben nemcsak és kizárólag gazdasági eszmék kormányozzák, ma sokkal kevésbé kormányozzák, mint kormányozták annak idején a háború előtt. Az emberiség, a népek nagy része a népies nemzeti gondolatot írta zászlajára, és ideáljaiért hajlandó a materiális gondolat rovására árat is fizetni. Meggyőződésem, hogy a korlátozatlan individualizmusnak a korszaka, a nagy »É«-vel írt »Én« korszaka lejárt, és a »Mi« jegyében következő, az eddiginél kollektívebb jellegű korszak hajnalánál állunk, ahol a közérdek jobban fog dominálni, mint a múltban, és háttérbe szorul a túlzó magánérdek.

Kétségtelen az is, hogy ennek a gondolatnak eredete a világháború lövészárkainak mélyén született meg, ott lépett először háttérbe az Én« gondolata, és került előtérbe a »Mi«. 

Mindezek után önmagamhoz azt a kérdést intézem, hogy mi a jövő, mi a teendő a jövőben? Én a jövőt a következő elvek kialakulásában látom: domináló nemzeti eszme, tekintélyállam, domináló közérdek, igen erős szociális politika, korlátozott kapitalizmus és irányított gazdálkodás.

Fogalmak és szavak, ha újak vagy újabbak, félreértésre adhatnak okot, ellenzésre mindenképp. A szavaknak és fogalmaknak a közéletben bearriválni nagyon nehéz, pedig ezektől az új fogalmaktól, véleményem szerint, nem kell megijedni, mert a kérdés nem az, hogy demokrácia legyen-e vagy tirannizmus, hanem a kérdés az, hogy az állam tekintélye erős legyen. A kérdés nem az, hogy liberalizmus legyen-e vagy rabszolgaság, hanem az, hogy a liberalizmus szabad versenye ne pusztítsa ki a gyengét. A kérdés nem az, hogy az államhatalom kisajátítva a magángazdaság feladatait, megszüntesse a szabad versenyt és áa szabad termelést, hanem az, hogy az állam magasabb közérdekből beleavatkozzék a termelés elhelyezésébe, exportjába és az ár kialakulásába ott, ahol ez közérdekből szükséges. Végül pedig a kérdés nem az, hogy gazdasági berendezkedésünk formája kapitalizmus legyen-e vagy más valami, hanem az, hogy ez a kapitalizmus korlátozatlan legyen-e vagy korlátozott.

Mindez tulajdonképpen már nem is kérdés, mindez már lassan penetrálódó rendszer, és én ennek a rendszernek lényegét a következőkben látom: az egyéni iniciatívának érintése nélkül, a termelésbe, a termelő munkába való beavatkozás nélkül, amelynek mindig a magángazdaság feladatának kell maradnia, az állam magasabb szempontokból érvényesítse befolyását ott, ahol a magángazdasági élet legnagyobb faktorai olyan dimenziókra tettek szert, hogy baj esetén abból a közérdek komolyan károsodhatik. Ez felügyelet kérdése.

A második fontos momentum a közérdek és a tőke hasznának méltányos összeegyeztetése, illetőleg a tőke hasznának józan korlátozása, ami főleg adópolitikai kérdés. A harmadik pedig az irányított gazdálkodás kérdése, amivel nem azt akarom mondani, hogy a gazdának előírja az állam, melyik holdjába mit vessen, hanem azt, hogy megmondja, melyek azok a termények és termékek, amelyeknek elhelyezését, exportját, árkialakulását elő tudja segíteni, és melyek azok a termények és termékek, amelyekkel ő segítség formájában nem törődhetik.

Semmit sem tartok elvetendőbbnek, mint az államszocializmus bármilyen fajtáját, és semmit sem tartanék veszedelmesebbnek, mint az állam beavatkozását magára a termelő területre, amelyen belül a termelés mindig és kizárólag, amint ezt egyszer már említettem, csak a magángazdaság feladata lehet. Ma egy elvileg szabad területen, a magángazdálkodás - anélkül, hogy tudná, mik a lehetőségei és kötelezettségei -, sok vegzatúrának és korlátozásnak van kitéve. Nagyon helyes és szükséges lenne, ha az állam félreértést kizáró módon megállapítaná a magángazdasági élet korlátait, de úgy, hogy ezeken a korlátokon belül minden állami konkurencia kizárásával és teljesen szabadon folyhassék a termelés és a munka. Akceptálható, hogy ez a korlátozatlan terület kisebb és szűkebb legyen, mint amilyen volt a háború előtt, de az állami beavatkozás erre a korlátozatlan területre legyen sokkal kisebb, mint volt a háború alatt és annál is kisebb, aminő most. 

A másik oldalon azonban szükséges, hogy úgy az államhatalom, mint a társadalom a legkomolyabban lépjen fel minden olyan tendenciával szemben, amely a legkisebb tőkeképződést is meg akarja akadályozni, és meg akarja ölni még azt a kevés termelésünket is, amely nehéz szituációnkban megmaradt. A tőke hasznát adópolitikával józanul korlátozni lehet, de tőkére feltétlenül szükség van, enélkül nincs magángazdasági élet, enélkül nincs termelés, és enélkül csak az általános nyomor lehet még nagyobb. A tőke elbírálásánál döntő faktor az legyen, hogy miből ered a tőke. A munkából és a takarékoskodásból eredő tőke nem lehet szégyen, és meg kell különböztetni a spekulációból és a nyerészkedésből eredő tőkével szemben.

Látok még egy feladatot, amelyet különösképpen kívánok hangsúlyozni, ezt a feladatot azonban csak az államhatalom eszközeivel lehet megoldani. Nemzeti érdek, hogy minél több önálló kisegzisztencia, gazda, iparos és kereskedő egyaránt találja meg boldogulását. Nem találhatja meg a boldogulását állami segítség, illetőleg állami beavatkozás nélkül, mert ceruzával a kézben kiszámítható, hogy a szabadverseny elve alapján a nagytőke versenyében természetes okokból - és itt nem teszek ezért szemrehányást a nagytőkének, mert ez a dolog természetében rejlik - mikor kerül múzeumba az utolsó kisegzisztencia.

A késői kapitalizmus korszakának egyik legjellemzőbb gazdasági faktorává vált a különféle formában megjelenő személytelen tőke; részvénytársasági és egyéb formákra gondolok. Egészen kétségtelen, hogy ez a forma is jó munkametódusokat, nagy teherbírást, üzleti szempontból véve nagy ruganyosságot jelent, de nemzeti kötelességeire nehezebben szorítható, és kétségtelen az is, hogy kezdve az igazgatóktól le a legalacsonyabb hivatalnokig, csupa függő egzisztenciát teremt. Szükséges tehát, hogy a személytelen formában jelentkező és meghagyandó nagytőke munkája mellett önálló egyéni termelést folytató kisegzisztenciaknák egész tábora alakulhasson ki, mert ezek a kisemberek alkotják a nemzet gerincét.

Az államhatalom ebben a kötöttebb új helyzetében óriási felelősséget vállalt magára, s hogy ennek a felelősségnek megfelelhessen, a legszigorúbb erkölcsi magaslaton kell állania, és bürokráciájával csak közérdekből és csak ott szabad beavatkoznia, ahol okvetlenül szükséges. Szükséges éppen ezért, hogy az államhatalom hivatalnoki karától a legmagasabb erkölcsi követelményeket és a legnagyobb tudást kívánja meg.

A literatúra és művészetek terén a teljes szabadságra továbbra is szükség van.

Mélyen T. Felsőház! Szociális vonatkozásban azt hiszem, hogy a jövő az életstandard szempontjából fent lefokozó, alul pedig felemelő tendenciájú lesz. Politikában az eddiginél jobban fogja korlátozni a divergáló és atomizáló erőt. Azt hiszem, hogy a jövő a népies és a nemzeti gondolat jegyében kormányozó erős kormányoké.

Nehéz időket élünk, és lehet, hogy még sokkal nehezebbek is következnek ránk. Hogy jövőnk hogyan fog kialakulni, az nemzeti értékünktől függ, amelyhez minden magyar embernek minden tette és gondolata egyaránt hozzájárul. Azok között az erőkomponensek között, amelyekből a nemzet jövője ki fog alakulni, négy legfőbb tényezőként a következőket látom: a nemzet történelmi felelősségérzése, a nemzet munkateljesítménye, nemzeti hibáink ismerete és kormányaink munkája.

A nemzet történelmi felelősségérzete, annak tudata, hogy múltunknak mivel tartozunk, és meg inkább, hogy mivel tartozunk jövőnknek, dönti el a nemzet sorsát. A történelmi felelősségérzet, mint magas erkölcsi nívó és erő, még nagy nemzeteknél is sokszor többet jelent, mint az illető nemzetnek számszerűsége, de kis nemzetek számára egyenesen sorsdöntő. Ez a történelmi felelősségérzet kiemelhet nemzeteket katasztrófákból, katasztrófákat megakadályozhat és nemzeti magaslatokba vihet. A magyar történelem pontosan mutatja, hogy a magyar nemzet mikor rendelkezett többé vagy kevésbé ezzel a történelmi felelősségérzettel. Legutóbb 1918-ban nem rendelkeztünk vele, de azóta csonkaságunkban is csak rövid ideig nélkülöztük, s azóta egyenes, töretlen vonalban mindinkább elmélyülően hatja át a nemzetet. Méltóztassék csak politikai életünket 1919-től a mai napig figyelemmel kísérni, akkor megállapítható, hogy ez a történelmi felelősségérzet erősen kifejlődőben van, és jobb jövőnknek és a magyar célok elérésének ez a legbiztosabb záloga. 

Ennek a történelmi felelősségérzetnek köszönhetjük azt, hogy mindezideig egy materiálisan könnyebb jelenért a jobb magyar jövőt nem adtuk el, és eladni nem is fogjuk. Ez a történelmi felelősségérzet azt diktálja, hogy a nemzet öncélú, és senki más céljának és semmi célnak magát alá nem rendelheti. A történelmi felelősségérzet azt is diktálja és követeli, hogy a nemzet vezetésre hivatott felsőbb osztályai ma politikai, gazdasági és szociális vonatkozásban áldozatkészséget mutassanak, és minden magyartól megköveteli a nemzeti fegyelem maximumát.

A nemzet történelmi felelősségérzete azt is diktálja, hogy a koreszmékből mit és mennyire veszünk át, s azokat hogyan asszimiláljuk és töltjük ki magyar tartalommal.

Mélyen T. Felsőház! Történelmi felelősségérzetünk 1919 óta nehéz viszonyaink között is az én véleményem szerint jobban kifejlődött, mint bármikor, amidőn sorsunkat nem önmagunk intéztük. A jövő sok minden megoldást hozhat, csak egyet nem: hogy sorsunkról, magunkról ne mi magunk döntsünk. 

Nemzeti életünk második főerő-komponense a társadalom, a magyar nép minden rétegére és foglalkozási ágára egyaránt kiható kemény, kitartó, a viszonyokhoz mindinkább alkalmazkodó és a múltban sokszor legyőzhetetlennek vélt akadályokat is maga alá gyűrő munkateljesítmény. Ez igen fontos faktor, mert a mi helyzetünkben a magyar munka becsületességét, megbízhatóságát, jóságát s a magyar kezek ügyességét tekintve, közmondásosnak kell lennie. A »csakazértis« elvét a politikában nem lehet mindig alkalmazni, de a »csakazértis« elve a nemzeti munka területén mindig alkalmazható. A külföldön hírünket rontó üzleti gesztió és a külföldre kivitt rossz áru ma egyértelmű a hazaárulással.

Harmadik faktorként nemzeti hibáink ismeretét említettem. A magyar Felsőház struktúrájánál, összeállításánál és minden irányú teljes függetlenségénél fogva hivatott kritikus a magyar nemzeti hibákkal szemben, mert abban a helyzetben van, hogy kritikáját minden irányban egyformán mondhatja meg, és nem zavarják kis melléktekintetek. Kritizáló nemzet vagyunk. Az objektív és komoly kritikára abszolúte szükség van, de van és volt nálunk a kritikának egy faja, amely ócsárló és gyanúsító jellegű, és amely megmérgezi a nemzeti közéletet. Hála Istennek, a törvényhozásban ez a baj már eliminálódásban van, de még mindig elég helyen találkozunk vele. Ez olyan eszköz, olyan szer, mint az izgatószer: mindig többet kívánnak belőle, és mindig többel kell szolgálni. Nem engedhetjük meg magunknak a kritikának ezt a formáját.

Mélyen T. Felsőház! Van egy másik fajtája is a kritikának, amelyet éppen ilyen veszélyesnek tartok, s ez a kritika a sajtókritikának egy fajtája. De nem is használok helyes kifejezést, ha azt mondom, hogy sajtókritika, mert ez nem kritika, hanem ez sajtógengszterizmus, a sajtókritikának az a faja, amely pénzért születik meg vagy marad el, és a magyar közéletnek egyik legnagyobb rákfenéje. S én mély tisztelettel kérem a Miniszterelnök Urat és a T. Kormányt, hogy az újságíró társadalom tisztességes részével karöltve és az ő bevonásukkal - mert nekik is ez a kívánságuk - a kormány törje le a sajtókritikának ezt a fajtáját, mert a kritikának, a sajtógengszterizmusnak ez a fajtája a magyar politikai életnek, de még inkább a magyar gazdasági életnek a legnagyobb bajokat okozza. Ezt egyszer ki kell mondani, mélyen T. Felsőház, és én teljes tudatában annak, hogy minek teszem ki magamat, kimondtam.

De a kritikának objektív és komoly formája is félreértésekre adhat okot, s nemzetnevelés szempontjából nem kívánatos eredményekre vezethet, amikor ez csak egyirányú. A dolog természetében rejlik, hogy a politikai életnek és a sajtónak a kritikája elsősorban a kormány és a hatóságok ellen irányul, de elvégre egy nemzetnevelő tendenciájú, szeretetből kiinduló kritikára a társadalom és a tömegek felé éppen annyira szükség van. Az nem lehetséges, hogy tömegeink végül elhiggyék, hogy itt minden bajnak, minden hibának az oka és eredete csak a kormányok - legyen az bárki -, csak a hatóságok, és csak a nemzet magasabb vezető rétegei. A kritikának tehát meg kell nyilvánulnia lefelé, a társadalom felé és a tömegek felé is. A legnagyobb közéleti felelősség egészen természetesen a kormányt illeti, de a nemzeti felelősségből ki kell vennie részét a magyar társadalomnak teljes egészében, minden formájában és minden egyes magyarnak külön-külön is. Nemzetnevelés kérdése, hogy ennek a mindenkire háruló felelősségnek súlyát mindenki érezze is.

Közéletünkben megvan a hajlam az izgékonyságra, a politikai hisztériára, a pánikhangulatra. Ez eredetileg nem magyar tulajdonság. Azok, akik a magyart a világháborúban látták, tudják, hogy a magyar jó, keleti idegrendszerű és vérű, és semmiféle hajlam hisztériára és pánikhangulatra nincsen benne. Ez elsősorban fővárosi tulajdonság, erre a magyart csak az utóbbi időkben nevelték rá, márpedig történeti lidőkben ezt a luxust, a szenzációhajhászás és pánikhangulat luxusát, a szenzációhabzsolás beteges örömét nem engedhetjük meg magunknak.

Végül egy külpolitikai vonatkozású kérdésre akarok kitérni beszédemnek ebben a részében, hibákra, amelyeket külpolitikánkkal kapcsolatban tapasztalni lehet; most nem a kormányról beszélek. Külpolitikát mi nem tanultunk, és első leckéinket önállóságunk óta a legkeservesebb és a legborzalmasabb formában kaptuk meg. A külpolitikában a nemzetet éretté tenni és komolyan megtanítani idő kell. Nagyon helyes, hogy nemzeti céljainkat megismertetendő propagandát csinálunk, a propagandát azonban nem szabad összetéveszteni a külpolitikával. A propaganda nemzeti igazságainkat akarja megismertetni, és mindenki helyesen csinálja, ha tőle telhetően nemzeti igazságaink megismertetése érdekében propagandát fejt ki, de a propaganda felelőssége csak annyi, hogy ügyes formában történjék, és hogy az, amit a propaganda állít, igaz legyen.

A külpolitika felelőssége sokkal több, a külpolitika felelőssége óriási, még normális körülmények között is, nemcsak olyan időkben, mint amilyeneket ma élünk. A külpolitika felelőssége végeredményben vérbe is mehet. Ennek következtében külpolitikai vonatkozásban semmiféle egyéni akcióknak és túlbizalmaskodásoknak, amelyek napjainkban igen gyakran előfordulnak, nincsen helyük. A »lehet« és a »szeretném« között a különbség sehol sem olyan óriási, mint a külpolitikában, és éppen ezért nem lehetséges, hogy ma, akinek éppen eszébe jut, a közéletben nyilatkozatokban és a sajtó hasábjain kisebb-nagyobb, súlyosabb és kevésbé súlyos kövekkel dobálózzék külpolitikai vonatkozásban, amivel kapcsolatban elmondhatjuk Arany Jánossal együtt, hogy: »Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg.«

Még egy momentumot szeretnék megemlíteni egészen röviden a diplomáciával kapcsolatban. Az utóbbi időben divatba jött diplomáciai karunk lekicsinylése. Nagyon sokszor hallok olyan kijelentéseket, hogy a diplomaták frakkba öltöznek, ebédelnek, vacsoráznak, és egyéb hasonló szempontokból történik a megítélés. A diplomácia arra van hivatva, hogy a kormány külpolitikáját keresztülvigye. A diplomácia a nemzet szeme és füle. Ha ez a diplomácia rossz, akkor arról tenni kell, de magát a diplomáciát, mint ilyet, sutba dobni és azt mondani, hogy nekünk diplomáciára nincs szükségünk, mi azt a teendőt majd gazdasági ügynökökkel fogjuk elintézni - amint nagyon sokszor halljuk a magyar közéletben -, ez a helyzetnek tökéletes félreismerése.

Nemzeti jövőnk kialakulásának negyedik faktoraként említettem kormányaink munkáját, illetőleg enneik eredményeit. Jelenlegi kormányunk a nemzetnek vezetésre hivatott rétegéből került ki. A miniszterelnök úr ő nagyméltósága magas általános érvényű és nemzeti célokat írt a zászlajára, s a kormány komoly munkával, felelősségérzettel és tiszta erkölcsi atmoszférában igyekszik ezeket a célokat megvalósítani. A most lefolyt költségvetési és appropriációs vitának atmoszférája a kormány számára messzemenő elismerést jelent, az a mód pedig, ahogyan a honvédség költségvetését a Képviselőház elfogadta, a nemzet történelmi felelősségérzetének megnyilatkozását jelenti a törvényhozáson keresztül. Nekünk Trianon a védtelenségét statuálta, mi nem áldozhatunk és nem adhatunk honvédségünknek annyit, amennyit szívből, szeretettel és reálpolitikai okokból adnánk és adhatnánk, ha lehetne. A kevésnél is kevesebbet tudunk adni. Nem adhatunk, mert meg van tiltva, de amit adtunk, azt legalább nobilis hazafias gesztussal adtuk.

A kormányprogrammal kapcsolatban részletekbe nem bocsátkozva, négy kérdésről kívánok beszélni. Az első a telepítés kérdése.

A telepítés a nemzeti erők szociális jellegű felfokozása. A magyar jobb jövőnek egyik zálogát látom a telepítésben, és ezért roppant örülök, hogy az előkészületi stádium befejezést nyert, és az akció közvetlenül megvalósítás előtt áll. Hogy mit jelent a telepítés, azt nem kell bővebben magyaráznom. Jelent új magyar falvakat, jelent új magyar telepeket, jelent új magyar füstölgő kéményeket, jelent munkaalkalmakat, jelent elhelyezési lehetőséget az intelligencia, az iparos- és kereskedőelem részére is, jelent nem utolsó sorban azokon a vidékeken, ahol a nemzet propagatív ereje legyengült, friss, újra fellobogó magyar életet.

A legutóbbi esztendőben alkalmam volt három nagy dimenziójú telepítést tanulmányozni: a görögöt, a hollandiait és az olaszországit.

Csak részletek azok, amelyeket az ott szerzett tapasztalatok alapján nálunk Magyarországon alkalmazni lehet. A mi telepítéseink számára ez a három telepítés nagy vonásokban példát nem ad. Görögországban más volt a helyzet. Ott milliónál nagyobb tömegek úgyszólván máról holnapra tolattak át a tengeren, és el kellett őket helyezni. Görögországban városi telepítésekről is volt szó. Hollandiát sem vehetjük például. Ez egy istenáldotta gazdag ország, amely a tengert szárítja ki, és olyan dimenziókban dolgozik, hogy Faust munkája jut az ember eszébe. Végül marad az olasz telepítés, amely a legjobban hasonlíthat még ahhoz, amit mi akarunk megtenni, de ott ez bonifikációs munkálatokkal van egybekötve, amire nálunk szükség nincs. Én a kormány iránt teljes bizalommal viseltetvén, nem is akarok belemenni annak részleteibe, hogyan látom megvalósítandónak ezt a telepítési akciót, de egyet hangsúlyozni szeretnék éppen külföldi tapasztalataim alapján. A telepítés megvalósulása, nem beszélve a pénzügyi megoldásról, az akció keretében attól függ, hogy az a férfi, aki kellő tudással erre a nehéz és roppant fontos feladatra kiszemeltetett, bír-e teljes függetlenséggel és hatáskörrel, mert a telepítés körül másod-, harmad- és tizenhatodrendű törekvések légiói támadnak fel, és ezek az eredeti telepítési gondolat rovására érvényesülni akarnak. Márpedig a telepítés kérdésében csak egy a lényeg: a telepítésre legalkalmasabb helyekre a telepítésre legalkalmasabb települők kerüljenek, hogy ott minél hamarabb boldogulhassanak.

A következő kérdés, amelyet érinteni akarok, a szociáldemokrácia kérdése azzal a felszólítással kapcsolatban, amelyet a miniszterelnök úr ő nagyméltósága a magyarországi szociáldemokrata munkássághoz intézett, felhíva őket arra, hogy helyezkedjenek nemzeti alapra, és úgy vegyenek részt a nemzeti munkában. Az ország és a szociáldemokrata munkásság érdekében egyaránt remélem, hogy a miniszterelnök úrnak ez a felszólítása meghallgatásra talál. A szociáldemokrata munkásságnak, ha ma kissé magasabb szempontból tekinti át saját kérdésében a világot, furcsa megállapításokra kell jutnia. A szociáldemokrácia, mint politikai és mint gazdasági rendszer, egyaránt átmeneti képletnek bizonyult, és vagy túlmennek rajta az események, mint Oroszországban, és lesz belőle kommunizmus, vagy pedig megtörténik az, amit ma egy európai államban szintén láthatunk: polgári gondolatokkal keverve ideológiailag, kormányzás esetén a polgársággal karöltve, de mindenesetre polgári metódusok szerint - aminek én nagyon örülök, de ami fából való vaskarikát jelent - megszületett a királyhű szociáldemokrácia, amely királyhűségi deklarációval kezdi munkáját egy új uralkodó kormányzata alatt. Ez a szociáldemokrácia szempontjából tényleg fából vaskarikát jelent, és azt jelenti, hogy elvei a praxisban és a valóságban nem érvényesíthetők, és nem kormányzatképesek. A szociáldemokrata gondolat tragikuma az, hogy vezető eszmévé válni sehol sem tudott. Az igazi értéket jelentő szociális és humanitárius gondolatot, amely a szociáldemokrácia gondolatkörében és programjában kétségtelenül megvan, a szociáldemokrácia a kereszténység gondolatából vette, a többi pedig elavult. Üres és elhagyott oltároknak lehetnek papjaik, de nem lehetnek tömegeik. A szociáldemokrácia el fogja veszíteni tömegeit.

Rátérek most a titkos választójog kérdésére. A titkos választójog megalkotását a kormány programjába vette. Én elfogadom a programba vett titkos választójog gondolatát, s hozzáfűzöm a következőket. Mialatt a nemzet java négy éven keresztül a fronton a világháborúban harcolt, vérzett és halt, azalatt ez a gondolat itthon hihetetlen élességgel és hihetetlen vaksággal rombolta a nemzet ellenállóképességét és háborús teljesítőképességét. Ma csodálkozni kell, ha az ember az akkori időt összehasonlítja a maival, hogy ennek a gondolatnak jelentősége azóta mennyire háttérbe tolódott. A titkos választójog kérdését a magyar nemzeti élet szempontjából nem tartom elsőrendű fontosságú kérdésnek. A titkos választójogot elfogadom, nem azért, mintha bármely bajunkra panaceát látnék benne, hanem elfogadom azért, mert nem érdemes meg nem csinálni. Bizonyos, hogy a nyílt választás anakronizmus, és egyedül nálunk van meg, bár ha Európában ma körülnézünk, azt láthatjuk, hogy némely államban a titkosság olyan hatalmasan meg van alkotva, hogy maga a választó sem tudja, kire szavaz, és az urnák kicserélése is titkosan, a lehető leggyönyörűbb módon folyik. De ez balkáni vonatkozású dolog, és nem akarom példaképpen felhozni. Azt látjuk azonban, hogy Európában ma országok vannak, ahol a titkos, általános választójog által előidézve olyan politikai helyzet alakult ki, amely megbuktatta a parlamentarizmust. A parlamentarizmus nem öncél, a parlamentarizmus a nemzet politikai életének életformája, amely kívánatos és szükséges, de ha bármely okból, mint amilyen az adott esetben a titkos választójog, lehetetlenné válik, hogy a nemzet ezt a politikai életformát élje, akkor a nemzet ezt az életformát, a parlamentarizmust eldobja, és hoz helyette valami mást, mert a nemzet élni akar. Remélem, és meg vagyok róla győződve, hogy a kormány a titkos választójognak olyan fajtáját fogja bevezetni megfelelő kautélákkal, amely a magyar parlamentarizmust nem öli meg. És mindenekelőtt szükséges, a titkos választójognak bármely formában való behozatala esetén, a kormányzói jogkör kiterjesztése.

Végül néhány külpolitikai vonatkozású kérdésre kívánok kitérni. A kormány külpolitikája iránt teljes bizalommal viseltetem minden vonatkozásban, talán, merem mondani, bizonyos fokig a helyzet és a lehetőségek ismeretében. A kormány az evolúciós, békés, a Népszövetségen át irányított politikát követi és szolgálja, és ezt a gondolatot komolyan veszi, nem úgy, mint azok a győztes államok, amelyek ennek a gondolatnak jegyében is, de emellett még egy külön szövetségi politikát is folytatnak, s amely két gondolat egymásnak a leghatározottabban ellentmond. E szövetségi politika folytán ma már félő, hogy odajutunk, hogy Európa visszazökken az egyensúlypolitikába, amely a háború előtt volt Európa külpolitikai berendezkedési rendszere. Az egyensúlypolitika mérlegének bizonyos szövetségek révén, amelyek most az utóbbi időben kialakultak, az egyik karja már meg is van.

Az emberiségnek nem érdeke - és külön magyar szempontból sem lehet érdek -,hogy Európa újabb világháború kataklizmája elé kerüljön. Mi a népszövetségi gondolathoz ragaszkodva csináljuk politikánkat. Ebben az értelemben a kormány általános külpolitikai gondolata mindnyájunk helyeslésével találkozik.

A részletek közül fel akarom vetni külképviseleteink kérdését. Az utóbbi időben pénzügyi okokból, amelyek igen súlyosak és megérthetők, a kormány külképviseleteink számát csökkentette. Én ezt bizonyos fokig aggályos jelenségnek tartom. A népszövetségi gondolatot a legkomolyabban a semleges államok veszik, nekünk tehát a semleges államokban külképviseletre, ha mérsékelt számban is, de feltétlenül szükségünk van.

A skandináv államoknak igen előkelő és nagyon jelentékeny szerepük van a Népszövetségben. A Népszövetség előtt vannak kérdések, amelyek rövid időn belül nem is készíthetők elő, és szükség van arra, hogy külképviseleteink útján ott a helyszínen a semlegeseknél készíttessenek elő, ahol a legtöbb megértést találhatjuk. De van egy másik dolog is, amit aggodalmasnak tartok: brazíliai, illetőleg argentínai külképviseletünk megszüntetése, mert ott 120.000 magyar él. Hogy erre a 120.000 magyarra nekünk mikor lesz szükségünk, és mikor kell majd egy nagy visszatelepítési akciót csinálnunk, ma nem tudom megmondani, de ezt a 120.000 magyart nekünk addig magyarnak kell megtartanunk. és érdekeit képviselnünk kell.  Kérem tehát a mélyen T. Kormányt, méltóztassék megfontolás tárgyává tenni, hogy a budgetbe két-három szükségesnek látszó külképviseletünk újra beállíttassék.

A trianoni békeszerződést aláíró hatalmak a világot és a semlegeseket, sőt némelyek önmagukat is megtévesztették azzal, hogy a trianoni határok etnográfiai alapon, az igazság érdekében vonattak meg. Rámutatok egy igen illetékes helyről, Osusky, Csehszlovákia párizsi követe által tett legutóbbi nyilatkozatra, amely a magyar igazság megismertetéséért folyó propaganda és felvilágosító munka közben nagyon jelentékeny etapot jelent. Osusky úr kijelentette, hogy ne beszéljünk olyan sokmindent össze-vissza erről a kérdésről: Magyarország jelenlegi határait a kisantant államok érdekében stratégiai-taktikai és katonaforgalmi szempontok alapján vonták meg. Ezt a kijelentést örömmel vesszük tudomásul, igen sokszor fogunk rá hivatkozni, mert ez azt mutatja, hogy felvilágosító munkánknak sikerült a hazugság első lövészárkát bevennie.

Végül - és  most már igazán végül -  egy olyan kérdésre térek át, amelyre nem mondhatom azt, hogy teljesen külpolitikai vonatkozású, mert magyar nemzeti kisebbségi kérdés, éspedig német kisebbségeink kérdése. [...]

Mélyen T. Felsőház! A magyar nemzet fáját az isteni gondviselés és a történelem az Urálon túlról átültette a Kárpátok medencéjébe. Ez a fa itt gyökeret fogott, kiterebélyesedett, és él sok vihar és vész ellenére is. A fának gyökerei kitöltötték a Kárpátok medencéjét, és élnek a ma elveszett területeken is. Ezek a gyökerek a magyar vért és a magyar adottságokat jelentik, és bár fejszét fogtak a gyökerekre, ennek a fának annyi a hajszálgyökere, hogy azt szinte kiirtani nem lehet. Mert hajszálgyökerünk 3 és félmillió magyar határainkon túl a Kárpátok medencéjében, mert hajszálgyökerünk elvesztett idegennyelvű testvéreink minden könnye, minden sóhajtása és minden panasza, amivel csak magukban - mert nyíltan nem tehetik - hozzánk visszavágynak. A nemzetfának törzse ezernél több évgyűrűjével a nemzet történelmi múltja és nemzeti élete. Ez a törzs gyűrűiben mutatja a fa életét, éppen úgy, amint egy fa mutatja, hogy melyik évben ment keresztül esőn, melyik évben volt szárazság. A magyar történelem fejti meg a magyar fa több, mint ezer évgyűrűjét. A fa koronája, ágai és levelei a nemzet társadalmi rétegeződése. Minél szimmetrikusabb, dúsabb, egészségesebbhez a rétegeződés, annál egészségesebb és erősebb a fa. Végül ennek a fának a virágai és gyümölcse a magyar kultúra. A magyar nemzeti kultúra egyéni ízt, színt és zamatot vitt be a nyugat-európai kultúrába. A fa árnyékában sokan pihentek, a fa gyümölcsétől sokan újultak meg. Európa köszönetét ismerjük érte. A magyar fa nem déli növény, nem pálma, de van egy a pálmával közös tulajdonsága: teher alatt nő.

Mélyen T. Felsőház! A költségvetést elfogadom annak jegyében, hogy az elkövetkező magyar jövő Széchenyi István gróf reformpolitikájának szellemében következik el. (Élénk helyeslés, éljenzés, taps. - A szónokot tömegesen üdvözlik.)

*

Kozma Miklós felszólalása az Országgyűlés felsőházának 62. ülésén, 1934. június 15-én. In Az 1931. július hó 18-ára hirdetett Országgyűlés Felsőházának naplója. III. kötet. Hiteles kiadás. Athenaeum, Budapest, 1935, 330-337.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés