Napjainkban, amikor közvélemény alatt szinte kizárólag sajtót értenek, és a sajtót anyagi és hatalmi eszközökkel igyekszik megbéklyózni az államférfiakat illető címek és jövedelmek élvezetébe jutott köznapiság, még nagyobb jelentősége van, mint valaha, az értelmiség nemzetfenntartó hivatásának. Igazabb és hatalmasabb nemzeti élet húzódik meg ilyenkor a könyvtárak és íróasztalok magányában, mint a fórumon.

Alkotmányosság és történelem

Történelemformáló hivatásunkhoz csak az alkotmányosságon át vezethetjük vissza nemzetünket. Csetényi József mondja »Új Trianon felé?« című mélyenszántó tanulmányában, hogy magasabbra törő nemzeti lélek csak alkotmányos életben alakulhat ki, és hogy az ellenzéknek az alkotmányos szabadságért folytatott küzdelmét hatalmas erővel lendítené a siker felé, ha alkotmányos követelései mellé mindig odaállítaná a Duna-völgyi magyar elhivatás gondolatát is. Mert egy történelmi öntudatra jutott büszke nemzeti lélek lehetetlenné tenné, hogy a mediokritás foglaljon helyet olyan pozíciókban, amelyek nemzetek sorsának alakítására képes államférfiak számára vannak rendelve.

Az alkotmányosságnak és nemzetünk történelmi öntudatának egymást erősítő hatása azonban fordítva is megáll. E két tényező kölcsönhatása egy süllyedő irányzat szörnyű circulus vitiosus-ába is beleviheti a nemzetet, mert a történelmi öntudat gyengülése, a Duna-völgyi vezető szerep elhalványodása tovább süllyeszti a nemzet közéletét.

Utópia vagy pszeudo-államférfiak

Lehet, hogy sokan utópiának fogják minősíteni, amit most elmondani akarunk. Ha elhinnők mindazt, közte a »kis nemzet vagyunk« című destruáló zönge ismétlődését, amit évek óta pszeudo-államférfiak a fülünkbe harsonáznak, akkor valóban utópiává lenne a Duna-völgyi magyar birodalom álma. De Mussolini mondta, hogy az igazi államférfi mindig költő is, pedig nincs kétség afölött, hogy Mussolini igazi államférfi. Soha meg nem valósulhatott volna az új római impérium, ha az olasz nemzet megengedte volna, hogy folyó ügyek intézése címén lehessen nála államférfiúi pozíciót elérni. Csak nekünk kell ezt elviselnünk.

Magyar nagyhatalom

Keynes, a világhírű angol nemzetgazda írja a béke gazdasági következményeiről szóló könyvében, hogy a történelem irányait milyen hatalmas erővel befolyásolja a népességi mozgalom. És valóban, Franciaország lakossága 1850-ben még 1 millióval nagyobb volt Németországénál, 1890-ben 10 millió lélekkel kisebb, 1933-ban pedig már 23 millióval kevesebb. Világos, hogy ezt a különbséget sem háborús győzelemmel, sem bármiféle diplomáciai akciókkal nem lehetett kiegyenlíteni. S amint ez Butler történelmi munkájából kitűnik, sohasem lehetett volna Anglia egy világbirodalom alapja, ha 1801-től 1871-ig, a hajózás és vasútépítés fejlődésének s a gyarmatosításnak nagy korszakában, lakossága nem növekszik 10 és félmillióról 26 millióra. Írország jelentőségének lehanyatlását is lehetetlen arra a tényre vissza nem vezetni, hogy 1821-ben még 7 milliós lakossága 1871-re már csak 5 és félmillió lett, egyötödére süllyedt Nagy-Britannia lakosságának, amelynek előbb jelentős részét tette.

Magyarországra, amely germán és szláv főerők ütközőpontján áll, még fokozottabb jelentősége van a népesedés történelmi törvényének, mint azt a fenti példák mutatják. Ha ezt a megmaradt Magyarországot igazi államférfiak vezetnék, akik ismerik a nemzetek sorsát valóságosan eldöntő tényezőket, akkor nem történhetett volna meg, hogy az 1926-1930. évi 26 ezrelékes születési arányszámról 20,9 ezrelékre süllyedjen 1935-ben a magyar születési arány, s az 1936-os év első hónapjai egy meg nem állott továbbhanyatlás számait nem mutathatnák.

Agrárpolitikai könyvemben közöltem egy számítást, amely szerint Csonka-Magyarország népessége 50 év alatt 26,5 milliós lélekszámot érne el, ha az 1911. évi születési arányszámot sikerülne visszaállítani. Ez az eredmény utópikusnak látszik, pedig az alapja nem utópia: az 1911. évi születési arányszám, reális létező valóság volt. Ma, amikor a közegészségügyi kifejlett eszközei lehetővé tették a halálozási arányszám rendkívüli visszaszorítását, még sokkal gyorsabban képesek egy nemzet népesedési energiái a történelmi folyamatok irányát megváltoztatni, mint a múlt században. Nem kétséges, hogy a 26 milliós Magyarország politikai határaitól függetlenül is nagyhatalommá lenne a Duna-völgyben. S a magyar nép történelmi jövője függ attól, hogy oly államférfiak vezessék, akik népesedési fejlődésünk érdekében tudják kialakítani társadalmi és gazdasági szerkezetünket.

Hegemónia háború nélkül

Nem utópia a 26 milliós Magyarország. Népsűrűsége még mindig nem volna nagyobb, mint ma Belgium népsűrűsége, s alig haladná túl a mai Németalföld népsűrűségét. Ismét létező, reális valósághoz hasonlítjuk tehát a jövő Nagy-Magyarországának képét.

S a tudatlanokkal szemben, akik a népsűrűség növekedésében a nyomort látják, a gazdaságtudomány és a gazdaságtörténeti tapasztalat éppen ellenkezőleg, a jólét és a kultúra emelkedését tanítja a magas népsűrűség nyomán. Tartós gazdasági fellendülésnek egyik döntő, alapvető tényezője a népesség szaporodása. Képzeljük el, mit jelentene egy ily hatalmas népi fejlődés az építési ipar szempontjából, amely kulcshelyzetet foglal el az ipari konjunktúrákban. Milyen új lehetőségek tárulnak fel mezőgazdasági termelésünk és értékesítésünk előtt, ha a magyar népmozgalom ereje nyitna számára új és biztos piacokat. Vagy képzeljük el, hogyan tűnnének el az értelmiség túltermelésének jelenségei, amikor kultúrmunkájára egy 26 milliós népnek volna szüksége, amikor a magyar irodalom, sajtó és színházi kultúra egy 26 milliós nyelvterületre támaszkodhatna még a csonka határok között is.

Tehát nemcsak a történelmi jövőt, hanem a gazdasági jólét új lendületét is magában rejti a magyar népmozgalom energiája. Werner Sombort, a gazdaságtudomány történelmi irányzatának kimagasló alakja fektette le azt a tételt, hogy a gazdasági haladásnak két alapvető tényezője van: a népesség szaporodása és a mezőgazdasági termeléstechnika fejlődése. E két lehetőség közül a magyar nemzet életében ma egyik sincs feltárva, s mindkettő nyitva áll, hogy békés, de hatalmas eszköze legyen a magyarság Duna-völgyi hegemóniájának. Csak az államvezetés hiányzik, amely e nyitva álló lehetőségeket realizálni tudná. S a mai köznapi funkciókban kimerülő politikai személyiségek még annak is bizonyságát adták, hogy nemcsak nem tudtak a magyar nemzet történelmi jövőjét biztosító egyszerű tételek megértéséhez eljutni, hanem éppen ellenkező jelszavak rabságába estek bele.

Jelszavak a magyar jövő ellen

Kevesen tudják, hogy agrártermelésünk milyen elmaradott. A szomszéd Ausztria és Csehország termésátlagai közel 40%-kal magasabbak, mint Magyarországé. Ebben a helyzetben a jelszópolitika magyar Kánaánról és mezőgazdasági túltermelésről beszél. Agrárexportunk fokozása a »elhivatottak« másik jelszava, miközben semmit sem tesznek a termelés fejlesztésére, pedig, hogy csak egyetlen példát mondjunk, Magyarországnak kisebb a szarvasmarhaés sertésállománya, mint a kevesebb lakosságú Ausztriáé.

Egészen közhellyé vált jelszó az »agrárország«, holott a nemzeti jövedelemnek már ma is nagyobb része az ipari termelésből ered, s éppen ilyen világos, hogy Magyarországnak fokozatosan ipari jellegű országgá kell átalakulnia, ha új tereket akar megnyitni népének szaporodása előtt, amint ezt Duna-völgyi veszélyeztetett történelmi helyzete előírja. Kevesen tudják, hogy Anglia még a XIX. század elején Európának egyik legnagyobb mezőgazdasági exportállama volt, s csak a múlt század közepén alakult át mezőgazdasági importállammá, amikor népességének fejlődése szükségszerűen előírta, hogy ipari jellegűvé váljon. Az ipari állam pedig magasabb életszínvonalat jelent a magyar népnek, és megszűnését a mezőgazdasági értékesítési gondoknak. De nem lehet reményünk haladásra, nem lehet reményünk történelmi jelentőségünk visszaszerzésére, amikor 1932-ben egy tudatlan jelszópolitika lett úrrá az ország fölött, tőke- és iparellenes népszónoklataival különös kontrasztot képező elavult külkereskedelmi és pénzügypolitikai közmondásaival, amely irányvonalait nem önmagából merítette, hanem az utcán és vacsoraasztaloknál összeszedett jelszavakból, amely éppen úgy nem ismerte a történelem és a gazdaságtörténet tanulságait, mint ahogy a modern idők által megváltozott lehetőségeket sem tudta felismerni és kihasználni.

Gyarmati vagy történelmi szerep?

A történelem igazolja, hogy a magyarságot politikai értékeinél és centrális elhelyezkedésénél fogva is vezető szerep illeti meg a Duna völgyében. Oly időkben, mikor a nyugati népek erősödtek és gazdagodtak, a magyarságnak a maga, a Duna-medence és Európa keresztény kultúráját kellett védenie. E küzdelem közben a magyarság súlyos vérveszteségeket is szenvedett, de ezt ki tudta egyenlíteni azzal a sokféle értékből összetevődő erővel, amelyet Kossuth Lajos a magyar asszimiláció hatalmának nevezett. Ezt az évszázadok során kialakult, s főleg a kereszténység és a kultúra által, másrészt pedig Nagy-Magyarország ideális hegy- és vízrajzi, valamint gazdasági egységéből támadt történelmi erőt a trianoni külső erőszak csak átmenetileg akaszthatta meg. S a trianoni rövidlátás szolgálatába szegődtek, akik a faji széthullást hirdetik azzal a centripetális erővel szemben, amelyet a Duna-völgyben a magyarság történelmében gyökerező realitás képvisel. Mert ez az új zavart ideológia közreműködött Trianon keletkezésében, s noha még természettudományi alátámasztással sem rendelkezik, nemhogy a magasabb kulturális és történelmi indokokkal támogatható volna, mégis követőket talált olyanok körében, akiket államférfiaknak ugyan nem tekinthetünk, de akiknek mégis rendelkezésére állanak a nemzet sorsára kiható eszközök.

A végzet ellen kell fölpanaszolnunk, hogy egy bankett-hangulatos politikai uralom most oly döntően fontos éveket rabolt el a nemzet fejlődéséből, ismét a történelem tanulsága, hogy az ipari államok gyarmatosítják, vagy gyarmati függőségbe hozzák az agrárjellegű országokat. Magyarországnak helyzeti előnye volt és van a Balkán-országokkal szemben, amely előnyt magasabb kultúrszínvonalából merítette. A magasabb kultúrájú országban könnyebben és nagyobb ütemben lehet iparosítani. Nem szabad tehát bevárnunk, amíg a balkáni ipar nélkülünk vagy nálunk gyorsabban kifejlődhetik, és még kevésbé szabad megengedni, hogy mi magunk tegyük programmá a saját gyarmatosításunkat, amit az agrár jelszó képvisel.

Külkereskedelmi politikánknak arra kellett volna törekednie, hogy mezőgazdasági értékesítésünk egyoldalú függő helyzetbe ne hozza nemzetgazdaságunkat. Ki kellett volna építeni mezőgazdasági raktárszervezetünket, feldolgozóiparunkat, nehogy a változó termések és a termények vagy termékek romlandósága által okozott kényszerhelyzetek velünk szemben kihasználhatók legyenek. Mert ezek az ismétlődő kényszerhelyzetek okozzák a gyarmatszerű függőségeket, ezek akadályozzák a magyar gazdagodást, amely iparosodásunk tőkeforrása lehetne. S emellett még meg kellett volna nyerni olyan nyugati, távoli államok tőkeforrásait a magyarországi iparosodás céljaira, amely államok nem rendelkeznek expanzív célokkal hazánk irányában, de amelyeknek elsőrendű érdeke Európa békéjét fenntartani.

Ezek a kérdések valamennyien a magyarság Duna-völgyi vezetésének történelmi jogából, kulturális és politikai helyzetéből, geográfiai és gazdasági adottságaiból következnek, és csak végzetes ügyetlenség, vagy pedig az államférfiúi színvonal teljes hiánya okozhatták, hogy e kérdések oly beállításban kerülhettek a nemzetközi politika tárgyalásába, amelyből a német barátság vagy németellenesség mesterséges formulái keletkezhetnének, amely formuláknak semmi vonatkozásuk nincs a Duna-völgyi magyar munka természetes jogaihoz.

Határain túl nő Magyarország

A trianoni Magyarország túlnő kényszerű határain, ha kulturális fölényünket az iparosítás érdekében is idejében kihasználjuk, s ha a magyar népi mozgalom erejéből fakadó gazdasági és kulturális fellendülés megvalósulhat. Klebelsberg Kunó gróf halhatatlan érdeme, hogy a magyar kultúrát még megalapozottabbá tette. S amit ő alkotott, az most még némileg kiegyenlíti az utána következett korszak meddőségét. Magyar technikai tudás, szellemi élet, művészet és orvostudomány fogja áttörni a trianoni határokat, vonzóerejébe ragadja a Balkán ébredező szellemiségét, és magyarrá teszi mindazokat, akik a faji agitációtól megtévesztve kételkedtek volna magyarságukban. Nem kell majd többé félnünk elszakított kisebbségeink beolvadásától, és összeomlik az utódállamok sivár történelemhamisítása, ha egy magyar kultúrfölény, gazdasági felsőbbség és népességi szaporodás fogja éleszteni a magyar nemzet büszkeségét és a magyar anyagi erőforrásokat is a Duna-völgyében.

Ha ily nagyvonalú és történelmi szemléletű államvezetést sikerül a Csonka-ország területén életrehívni, akkor az utódállamokkal való gazdasági és kulturális érintkezés majd nem jelent semmiféle veszélyt és kockázatot nemzetünk számára. Egy ellenállhatatlan revíziós erőt fog képviselni a magyar kultúra és a magyar népi energia, amelynek az útjába politikai korlátokat állítani nem lehet. Egészen másféle spiritualizálódása lesz ez a trianoni határoknak, mint ahogy azt Titulescu úr képzeli vagy reméli. Egy ilyen államvezetés ellenállhatatlanul fogja képviselni a magyar revindikációt, és ugyanakkor erőt fog önteni elszakított testvéreinkbe is.

Belső válságok?

A népesség szaporodása, anyagi és szellemi fölényünk továbbfejlődése csak belterjesebb irányú mezőgazdasági termelés és az ipar fejlődése közben mehet végbe. A más nemzetek múltjában feltalálható tanulságok viszont arra tanítanak, hogy az iparosodás sok veszélyes társadalmi válságot idézett föl. A mezőgazdaság természetadta konzervativizmusából kiragadott nép nem találja bele magát az ipari életbe olyan módon, hogy a földművesrétegekhez hasonló erejű tartóoszlopa lehetne az államnak. A hagyomány megrendül, és ami pótolja, a kultúra, még nem elég erős. A vidéki családi élet természetessége is veszendőbe megy a városi élet zűrzavaros hajszájában. Kétségtelen, hogy ezek a tanulságok kockázatokra mutatnak rá. De éppen azért tanulságok ezek, hogy tanulhassunk belőlük, és felkészülve fogadjuk a feladatokat, amelyeket meg kell oldanunk, ha azt akarjuk, hogy a magyarság hatalma megújuljon a Duna völgyében. Kockázatokat vállalni igazi államférfiúi hivatás, nem pedig az ügyek szürke továbbvezetése. A tanulságok megmutatják az irányát annak a szociális és kultúrális munkának, amelynek őrködnie kell az iparba tóduló földműves nép testi és erkölcsi élete fölött. Szépséges feladat és valóságos államférfiakhoz méltó, tanulni a múltból, és megőrizni a földmíves nép hazafias és konzervatív értékeit egy ipari fejlődés kereteiben is.

A történelmi hagyomány jelentősége

Ily gyökeres gazdasági és szociális változás küszöbén, amelyet a magyarság veszélyeztetett történelmi helyzete előír, a magyar államférfiaknak elsőrendű kötelessége gondoskodni állami életünk szilárd megalapozásáról. Képzeljük el, mily hallatlan jelentősége volt az angol nemzetre, hogy a XIX. századnak szinte forradalmi gyorsaságú ipari átalakulásai közepette már megszűntek a megelőző évszázad dinasztikus küzdelmeinek utórezgései, és így a szociális válságok fölött egy a hagyomány és törvény által egyaránt szentesített királyi jogar tökéletes szilárdsága állott őrt.

Ezért kell a magyar közjogi reformokat is úgy megalkotni, hogy azok a hagyományon épüljenek fel, ezért veszélyes és káros az a politikai handabandázás, amely nem képes felismerni a történelmi intézményeink által adott szilárdság értékét, amely szabad kezet ad e nagy nemzeti értékek destruálására a közvéleményben, és amely így veszélyes kísérletek bizonytalan végű útjára akarja vinni nemzetünket, holott jólétünk és történelmi jövőnk biztosítása érdekében ma volna a legnagyobb szükségünk a törvény és hagyomány együttes erejének szilárdságára, ha a társadalmi és gazdasági átalakulás sürgető feladatait súlyos politikai veszélyek nélkül végre akarjuk hajtani.

Törpék a magyar történelem útjában

Amit elmondottunk, végesvégig egyetlen vádsorozat a mai politikai uralom ellen. Felelősségérzet nélkül intéztek léha támadásokat hagyományos nemzeti értékeink ellen. Jelszópolitikát űztek, amelyek mögött sivár tudatlanság rejtőzött. Jelszavak, puszta jelszavak, hiányzó történelmi műveltség és hiányzó államférfiúi elképzelések, ez volt a csődje a gyorsan lejárt »reformkormányzásnak«.

Az ügyek vezetését nem tartotta össze egy a magyarság sorsának nagy történelmi vonalait átfogó koncepció. Sőt odasüllyedtünk, hogy programmá vált a leépítése a nemzeti életszínvonalnak, a jólétnek és a kultúrának. Pénzügyi technikusok kétségtelenül értékes, de elszigetelt tudása hatalmat nyert az államvezetés fölött, így kellett ennek lennie, mert a pénzügytechnikához ők legalább értettek, de az államvezetéshez nem értett senki. Így csúszott a magyar gazdaságpolitika fokozatosan és öntudatlanul idegenérdekű hatalmak járószalagjára, s így történt meg, hogy az állami költségvetés egyensúlyának eltúlzott jelszavából fakadó intézkedések csak a magyar nép terheit súlyosbították; csak a magyar kultúrfölény lendületét törték meg - de még a deficitet sem tüntették el.

Politikai vezetőinknél mégsem a tudatlanság, hanem a tetterő hiánya a legszembetűnőbb. Hiányzik belőlük az államférfi legszebb dísze: a bátorság. De bátorságuk is azért veszett el, mert önmaguk nem termeltek ki nagy eszményeket, amelyek államférfivá avatnák a politikust, és amelyekkel együtt születnék meg a tetterő. Ily eszmények hiányában önmaguknál is kisebb stréberek, demagógok, vagy napi problémáikon túl nem látó érdekképviseletek tanácsai között ingadoznak, remegve címük megőrzéséért, a nyugdíjjogosultság határának eléréséért, vagy egy szinekurához való elérkezésért. Szürke kis hivatalnoki voltukat nem rejthetik el sem hangos handabandázás, sem címek halmozása, sem érdemrendek szalagjai. Mivel önálló eszményük és történelmi tudásuk nincsen, ezért nem lehetnek hűségesek és szilárdak, mert nincs mihez hűségesnek lenniök, és jelszavakon hízott önbizalmuk semmivé foszlik, mikor egy más tanácsot hallanak, mint amit eddig kaptak.

Hatalmas távlatok nyílnak meg a magyarság előtt a Duna-völgyében, ha sikerül kiküszöbölni a törpéket, akik ma a magyar jövő útjában állanak. Belső energiáink felszabadítása nagyhatalommá avatja a magyar nemzetet, s ez a Duna-völgyi magyar nagyhatalom nem veszélyt jelent Európára, hanem éppen ellenkezőleg új és felbecsülhetetlen értéke lesz az európai egyensúlynak, amelyet megőrizni és fenntartani a nyugati hatalmaknak századokon át vezérlő princípiumuk volt, és ma is az.

*

In Országút, 2. évf., 6-7. szám (1936), 5-8.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés