Valamely politikai és gazdasági rendszer válságáról nem lehet kielégítő véleményt mondani mindaddig, míg vissza nem nyúlunk annak szellemi gyökeréig. Hiszen bármennyire divat ma az elméletet és gyakorlatot élesen különválasztani, e szeparáció természetellenes, s csupán a laikus felfogásában találhat méltánylásra. A gondolkozó szinoptikus világképet alkot, tehát az élet gyakorlati és eszmei megnyilvánulásait vissza tudja arra a közös eredőre vezetni, melynek korszellem a neve.

A liberalizmus válsága sem csupán politikai és gazdasági kérdés, hanem elsőrendűen szellemtörténeti és filozófiai probléma. A válság eredeti jelentősége nem abban a tényben kulminál, hogy a rendszer ma már nem tudja múltbeli eredményeit és előnyeit nyújtani, hanem éppen azért akadozik, mert a rendszerfenntartó szellem lett erőtlen, saját igazságai és eredményei tekintetében szkeptikus, és egy új szellem, egy új értékelési rend felé eltolódott. A rendszer mögött, a rendszerben és a rendszer által élő egyén világképe lett mássá, tehát eltolódás állt be az élet elméleti és gyakorlati oldala között. Ez ellentmondás végzetes és kikerülhetetlen, mert semminő rendszer hit nélkül, és semminő hit reális és külsőleges megtestesülés nélkül sokáig nem élhet. Ha elmélet és gyakorlat nem támogatják egymást, ha a harmonikus együttműködés köztük megszűnik - mindkettő közeli sorvadásra van ítélve. A liberalizmus eszmei célkitűzéseit gyakorlata nem tudta követni, és ezáltal mindkét megnyilvánulásában kompromittált. A rendszer erényei hibáivá váltak. Az eszmei célkitűzésekhez a liberalizmus megfelelő emberanyagot és világnézetet formálni nem tudott. A rendszer erényekre épített, szenteket és héroszokat kívánt, és mégis haszonelvű, a szabadság gondolatával visszaélő kispolgárokat nevelt. A liberalizmus tragédiája, hogy a világ legnagyobb idealistái alkották meg, és ezek lettek mégis első megtagadói.

A liberalizmus válságáról tehát nem írhatunk mindaddig, míg egy futó pillantást nem vetünk kialakulásának szellemi előzményeire is. - Max Weber, a kiváló német szellemtörténész valószínűleg megközelítette az igazságot akkor, mikor a liberalizmus gyökerét elsőízben a reformációban vélte felfedezni. Luther fellépése ugyanis nemcsak vallási, hanem szellemi forradalmat is jelentett. A vallás egyéni értelmezésének szabadsága utat nyit később a tudományos szabad kutatás számára is, és laicizálja azt a kultúréletet, melynek eddig kizárólagos birtokosa az Egyház volt. Ettől kezdve az «egyéniség» diadalmas térhódításának lehetünk tanúi. A filozófiában Descartes megalapítja az egocentrikus szelleméletet. A politikában Rousseau megalapítja az ugyancsak egocentrikus beállítottságú demokráciát. A közgazdaságtanban Smith mindent az egyéni kezdeményezéstől vár, és ennek érdekében ledönt minden korlátot. A XIX. század e szellemi fejlődést betetőzi irodalmával. Az individuum öncélú szemléletébe elmerülő analitikus regényírás Proustban talál betetőzésre. Mindennek középpontjában az egyén áll, minden érte, általa és vele történik, de az egyéniség mégis elzárkózva, egyedül és mindenen kívül él, legyen az hit, tudomány, politika, érdek vagy irodalom. «A világ csak hangulat» - írta Reviczky, és ezzel a mondásával tökéletesen jellemezte századát. Nincs összefüggés, nincs egymásra utalt lét vagy gondolatforma, nincs belátóképességünket meghaladó felsőbb egység vagy kötelesség, mert minden az egyéniség s ennek szűk körű önzésében vagy egyéniség-betegségében merül el a kor minden altruizmusa vagy morális elhivatottsága. - Az egyéni teljesítőképesség árukban és gondolatokban óriási módon megnagyobbodik. Minden akceptábilis, ami hasznot vagy rendszert ígér. De az ész hamar elveszti tekintélyét, mikor saját magát is vizsgálat alá vonja, és relativitása csakhamar előtűnik. Nem marad más szilárd pont ezek után, mint a haszon, és ennek minél intenzívebb kihasználása lesz egyének, nemzetek, kontinensek legfőbb és legfelsőbbrendűbb igyekezete. Annyira nincs hit bármi vonatkozásban is ebben a korban, hogy a század legnagyobb és legkiváltságosabb elméi «hangulatnál» egyebet nem tudnak találni a világban, és elmerülnek a századot uraló feneketlen, mindent szkeptikus szemmel néző pesszimizmusban, mint Byron, Maupassant, Turgenyev vagy Anatole France.

A liberalizmus ennek a gondolkozásnak gyakorlati leszűrődése volt. Millió és millió öncélú egyéni érdekkör megteremtésével atomizálta, tehát végeredményben destruálta a társadalmat. Az egyén jelentősége és érdeke túlnőtt saját kapacitásán, és negligálta a különböző értékű és funkciójú részek és egyedek harmonikus, egymásra utalt együtthatását. A szocializmus kollektív célkitűzéseivel, ha külsőleg ellentmondani látszott is e felfogásnak és iránynak, valójában és szellemi alapjában szintén nem jelentett mást. Itt a kollektív szellem csak anyagi vonatkozásban érvényesült.. Kollektív együttműködés csak azért volt szükséges, hogy a külön-külön mit sem számító proletár, tömeggé szervezve jelentsen valamit, és harcbavihető legyen. Azonban a kollektív szemlélet ebben a felette praktikus gesztusban ki is merült. Az egyén itt is csak saját érdekét nézte, itt sem ismert más szempontot és célt, mint saját anyagi hasznát, melyet - ellentétben a liberalizmussal - olyan tömegek részére akart biztosítani, melyek ebből a kedvezményből eddig ki voltak zárva. Az igazi kollektív szellem azonban nem ez. Aki igazán másokért és másoknak akar élni, az mindenekelőtt számol az értékek hierarchiájával, s magát ebben az apparátusban, mint rész, mint kiegészítő alkatelemet helyezi el anélkül, hogy vitatná a többi résszel való egyenértékűségét. A kollektív szemlélet nem helyez nagy súlyt az egyénre, mert résznek tekinti, és érdeklődésével inkább az egész felé fordul. De mert az egésznek funkcióját és zavartalan menetét mindenek fölé helyezi, és tudja azt, hogy ez csak különböző értékű és kapacitású részmunkák együttesén alapulhat - méltánylással, megértéssel és tisztelettel tekint e részekre, anélkül azonban, hogy hierarchiájuk megbontását célul tűzné ki. Az igazi kollektivizmus nem értékelési nivellálás és uniformizálás, hanem funkcionális beilleszkedés, ahol mindenki - képességének, vagyonának és erejének megfelelő - más és arányos terhet visel, kötelességet teljesít és áldozatot hoz, ahol azonban nem cél a szerepek mesterséges felcserélése, mivel ez ellenkezik a természettel, racionális munkamegosztással és ökonomikus energiagazdálkodással. A kollektív szellem méltányol mindenkit a maga helyén mindenkiért, de egyetlen errőforrást sem enged kiszakadni az együttesből, és egyetlen résznek sem engedi meg olyan munkakör betöltését, melyet mások - születésüknél, műveltségüknél vagy akár fizikai képességüknél fogva is - jobban és eredményesebben tudnak betölteni.

Korunk és a liberalizmus válsága aszerint talál megoldásra, amilyen módon és formában sikerül majd az európai gondolkozást úgy átalakítani, hogy ennek az új kollektív szellemnek és szemléletnek az élet minden megnyilvánulásában helyet lehessen szorítani. Rövidlátás lenne letagadni, hogy ennek az átalakulásnak ma már a szellemi élet egész mezején fokozatos térhódítását szemlélhetjük. Legjellemzőbb e szempontból Kiergegaard filozófiája. Az egzisztencializmus az embert létének összes megnyilvánulásában, mint egy nagy világrész egyik alkatelemét teszi vizsgálat tárgyává, s az eddig alfának és ómegának kikiáltott «ént» is csak mint a másoktól és többiektől elvonatkoztatott aktus eredményét hajlandó akceptálni. Az egyéniség így visszasüllyed eredeti helyére és mértékére, és a hangsúly a mindent egybeölelő egész funkciójára esik ismét. Ennek a szemléletnek eredménye és logikus továbbképződése a modern szintetikus tudományos gondolkozás kialakulása, a vallásos élet térhódítása, az új szépirodalom témagazdagsága, a tervgazdálkodás rendszerének felbukkanása, az osztályokkal mint egészekkel operáló fasizmus és nemzetiszocializmus, a preferenciális vámrendszer, és a mindig új és új formában, de állandóan kísértő népszövetségi gondolat. A kialakuló új európai gondolkozásban nincs öncélú «rész» többet - csak értelem, csak egyén, csak osztály vagy csak nemzet -, hanem van egy mindent egybeölelő «egész», melynek a haladással mindig nagyobb és nagyobb körre kell kiterjeszkednie, s amelynek ritmusából, funkciójából nem lehet a részenergiáknak kiszakadni. Az egész előbb van, mint a rész - ez az új világ hitvallása. Ennyi alkotóelemet azonban rendezni kell, hiszen nincs többet favorizált és minden más alkotóelem fölé emelkedő «rész», és a szabad, kötetlen formák között élő rendszerek önkontrolljába vetett hit is helyrehozhatatlanul megingott. Ennek a felismerésnek érdekében tehát revízió alá kell vonni a szabadság fogalmát, hogy a rend és harmónia kialakítható legyen. A kötött formák újra divatba jönnek, mert ezek összetartói az egymásra utalt energiáknak úgy szellemi, mint politikai vagy gazdasági vonatkozásban egyaránt. Rend, funkcióbeli egyenlőség és integráció - ezek az új század uralkodó eszméi és jelszavai. A liberalizmus jövője attól függ, hogy a rendszerében rejlő értékes alkatelemeket e célkitűzések keretén belül mennyiben lesz képes konzerválni, és egy új társadalmi rendbe - bizonyos és elkerülhetetlen áldozatok árán is - átmenteni.

A Magyar Társadalomtudományi Társulat három felvetett kérdésére az eddig előadottakban benne is van már a felelet:

ad. 1. A liberalizmus hibája és hiánya az volt, hogy eszmei és gyakorlati célkitűzéseihez nem tudott megfelelő embertípust és világnézetet formálni. A szabadság kinövéseit - megfelelő morális és szellemi keretek felállítása nélkül - a rendszer hagyta szabadon érvényesülni, s ezáltal sokkal inkább módszere, mint célkitűzése által csődbe juttatta önmagát.

ad. 2. Az etatizmus akár megfelelő, akár nem megfelelő orvosszer, kikerülhetetlen, mert szükségszerűen következik az erők integrációjára törő új korszellemből. Az állami beavatkozás körének terjedelme lehet vitás, de szükségszerűsége ma már elvitathatatlan. Az etatizmus azonban csak kezdet, az új rend fent vázolt szelleméből következik, hogy a tervszerű organizálás túl fogja lépni az állami kereteket, és a nemzetközi egység megvalósítása után fog törni úgy politikai, mint gazdasági és nemzetközi jogi vonatkozásban egyaránt.

ad. 3. Más megoldási módok felállítása felesleges, mert a modern politikai és gazdasági élet sokkal komplikáltabb és differenciáltabb, minthogy részleges kialakulása felől jogosult jóslatokba bocsátkozhatnánk. A fejlődés tendenciája adva van a kialakuló új korszellemben. A formák végső kialakulását az idő fogja megoldáshoz juttatni. A századot alakító és irányító eszmék vonzásának köréből kiszakadni nem lehet, minden új felismerésben - mint fa a mustármagban - benne rejlik a fejlődésre, virágzásra és elpusztulásra ítélt emberi gondolat és tett egy-egy hosszabb vagy rövidebb időre szóló fejezete és legendája.

*

In Társadalomtudomány, 14. évf., 1-2. szám (1934), 62-65.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés