Maga Mussolini is elismeri ezt abban a híres nyilatkozatában, amelyet a múlt év december 18-án adott a párisi "Figaró"-nak. [1] «Az európai művelődés egész története - úgymond - a római birodalomtól napjainkig, Diokleciántól Bismarckig, arra tanít bennünket, hogy mindannyiszor, amikor az állam összeütközésbe került a vallással, az állam került ki legyőzöttként a csatából... Nem szorul bizonyításra, hogy az állam, ha fel is használ minden rendelkezésére álló fegyvert, képtelen halálos sebet ejteni az egyházon. Az egyház, mindenekelőtt a katolikus Egyház, változatlanul győz a legelkeseredettebb küzdelmekben is.» Az olasz kormányfő éppen ezért a fasizmus legszerencsésebb alkotásának a lateráni szerződés és a konkordátum megkötését vallja. Nyilatkozata azzal végződik, hogy mindazok az államok, amelyek nem értik meg a kifejtett igazságokat, előbb-utóbb kénytelenek lesznek tévedésüket bevallani.

Max Pribilla méltán állapítja meg, hogy ha Mussolini nyilatkozatának egyes tételeit, különösen az államhatalom köréről szólókat, kifogásolni is lehet, a fasizmus vezére olyan reálpolitika mellett kötött ki, amelyet mindazoknak meg kellene szívlelniök, akik a totális állam felé próbálják vinni Európát, hiszen az Egyház hivatásteljesítésének bizonyos minimális feltételeihez minden katolikusnak utolsó csepp véréig ragaszkodnia kell. Ezeket a feltételeket a Szentszék valamennyi új konkordátuma tartalmazza, ezeknek a konkordátumoknak betartása tehát a kibúvó nélküli kritériuma annak, hogy a katolikusok együttműködhetnek-e valamilyen új államformával és társadalmi rendszerrel. A spanyol katolikusok, akik ma Európában a németek mellett a legválságosabb helyzetben vannak, ezért törekszenek most elsősorban a konkor-dátumtárgyalások sikeres befejezésére. [2] Ezek az elemi feltételek: (1) az Egyház személyiségének elismerése, ami magában foglalja hatóságának és független hierarchiájának, szervezeteinek, belső törvényhozó jogának és a kultusz szabadságának elismerését; (2) az Egyház és egyházi szervezetek vagyonképessége; (3) minden fokú iskolák felállításának szabadsága.

A spanyol katolikusok azonban éppúgy, mint más országok katolikusai, tisztában vannak azzal, hogy még olyan jó és becsületesen betartott konkordátum sem biztosíthatja a katolicizmus társadalomalakító szerepét. Ennek a szerepnek betöltéséhez elvégre nem elegendő az Egyház hivatalos funkciója, hanem szükség van a katolikusok közéleti tevékenységére is. Hiába szabad templomaiban az Egyház, ha maguk a hívek háttérbe szoríttatva, pozícióktól elzártan, páriaként élnek a társadalom szélein. Ez az igazság készteti a nyugati katolicizmus vezetőit, különösen a fiatalokat arra a követelésre, hogy az új időket megértéssel kell fogadni, s a katolikusoknak bele kell állaniok minden olyan közéleti megmozdulásba, amely erkölcsileg igazolt, vagy nagyon is indokolt reformtörekvéseket táplál. Természetesen nem az Egyház, mint ilyen, irányítja és diktálja ezt a folyamatot. Otto Schilling, a kitűnő német teológus és társadalombölcselő nyomatékosan hangoztatja: az Egyház birodalma ugyan ezen a világon van, de nem ebből a világból való. [3] Tisztán gazdasági és tisztán politikai kérdésekre nem terjed ki az Egyház illetékessége, sem a közéletet, sem az egyes katolikusok magatartását illetően. «Ha tehát a katolikusok bármely megengedett világi célból csoportosulnak és csoportosulásaikból nem származhatik semmi különösebb veszedelem a hitre, vagy az erkölcsi életre, az Egyháznak semmiféle jogosultsága sincs arra, hogy tekintélyi szóval forduljon hozzájuk.»

Meggyőződésünk, hogy Európa legújabb politikai és szociális irányzatai alapjukban és programjuk legnagyobb részében katolikus elveket hordoznak. Az viszont, hogy ezek az elvek máról holnapra a maguk tisztaságában tűnnek-e elő, vagy rövidebb-hosszabb ideig, esetleg nemzedékeken át, háttérbe szorulnak az állami totalizmus pogányságával szemben, fölöttébb kérdéses. A teendő azonban világos.

Ahol az államhatalom az Egyház szabadságának minimális feltételeit sem adja meg, ott a katolikusoknak vállalniok kell a mártíromság szerepét. [4] Ha Németországban a hitlerizmus tovább folytatja az üldözést, ha a ma még csak hallgatólag támogatott és magánakciónak minősített katolikusellenes cselekedetek az állam hivatalos pártfogolását is megszerzik, akkor az Egyház előreláthatóan kimondja az általános tilalmat, s nyomában, közel két évezred után, a katakomba-kereszténység visszatér Európa egyik legnagyobb országába. A német katolikusok mindenesetre remélik, hogy Hitlerben lesz akkora államférfiúi bölcsesség, mint amilyennek Mussolini tanújelét adta, aki fentebb ismertetett nyilatkozatát félreérthetetlenül a nemzetiszocializmusnak címezte. Az az örömteljes rosszakarat, amellyel a világ szabadgondolkodói, kommunistái és szocialistái figyelik a német kultúrharcot, talán szembefordítja Hitlert Rosenbergékkel és Baldur von Schirachékkal, akik csak arra jók, hogy kompromittálják a nemzetiszocializmust, s megnehezítsék a lakosai többségében mégis csak katolikus Közép-Európa együtthaladását a német birodalommal.

Amíg a német helyzet általában csüggesztően hat az ottani katolikusokra, addig Franciaországban határozott optimizmussal támogatják katolikus részről a reformmozgalmakat. [5] A köztársasági demokráciának ebben a már tradíciókkal bíró államában is mélyreható változások jellemzik a politikai gondolkodást. Ha túlzott is a marxi dialektika, amely «előfasizmusnak» jellemzi a francia állapotokat, kétségtelen, hogy a Szabadság, Testvériség, Egyenlőség szólamát fokozódó erővel támadja a Rend, Tekintély, Nemzet ideológiája. A politikai botrányok, amelyek nyomán Paul Morand szatirikus mondása - «a kamarádok kedélyes köztársasága bűntársak köztársaságává fajult» - szállóigévé vált, már Doumergue bukása után mozgalmat támasztottak a demokrácia, a szabadkőművesség és a zsidóság ellen. Talán legjellemzőbb ennek komolyságára, hogy a Nagy Oriens 1934 nyarán Párizsból Brüsszelbe költöztette egész levéltárát. A «Tűzkereszt», a «Frontharcosok», a «Hazafias ifjúság», a «Francia összetartás» nevű szervezetek katonai rendben masíroznak. A tavaly megalakult új szocialista párt, amelynek 29 tagja ül a képviselőházban, nagyszabású reformokat követel: országos gazdasági tanácsot, alkotmányreformot, a miniszterelnöknek egy éven belüli elmozdíthatatlanságát stb., amelyek félreismerhetetlenül a rendiség gondolatában gyökereznek. Új folyóiratok, írói csoportosulások egész sora képviseli a megváltozott szellemet. S itt azután élen halad a katolikus fiatalság. Semmi kedvük ahhoz - állapítja meg Podewils Kelemen gróf -, hogy gettóba szoríttassák magukat és az idősebb katolikusok ama része mellé álljanak, akik a szociális reformok tekintetében reakciós magatartást tanúsítanak.

Külsőleg legszerencsésebb helyzetben az osztrák katolikusok vannak, mert a sors kedvező fordulata folytán az államhatalom kimondottan a «Quadragesimo Anno» alapján kíván új politikai és társadalmi szervezetet teremteni. Lesz-e belőle épkézláb valami? - ki tudná megmondani. Valahogy az az érzésünk, hogy az osztrák katolikusok elsietetten próbálnak mindjárt egészet nyújtani, máról holnapra szeretnék megvalósítani a társadalmi, gazdasági, s ezzel együtt mindjárt a politikai rendiséget is, holott még Mussolini is több mint tíz év alatt, fokozatosan készítette elő az átalakulást, amely még ma sem teljes. Bizonyos azonban, hogy az osztrák katolikusok a leghatározottabban reformerek, és gyors megelőzéssel próbálják megmenteni Ausztriát a németországi keserves átmenettől Valószínű, hogy ez a hitlerizmustól való aggódás diktálja Ausztriában a tempót, mert hiszen a vezető férfiak maguk is tisztán látják a nehézségeket. A Bécsben március 13-17-én lefolyt katolikus szociális hét előadói egész sereg kisiklásra mutattak rá, amelyek a szociális formalizmus veszedelmét vetítik a látóhatárra. [6] Ez a veszedelem abban rejlik, hogy a hivatásrendi berendezésnek csupán külsőségeit hívják életre, ezek a külső építmények és a törvények azonban nem szüntetik meg a szociális igazságtalanságokat, tehát az osztálybékét sem eredményezhetik. Az államhatalom ezt a szociális igazságosságot rendőri úton nem biztosíthatja; az egész osztrák társadalom fenntartás nélküli támogatására lenne szükség, s ez a társadalom nagyon erőtlen. Albrecht Exelberger bécsi professzor nem lát más menekvést, mint azt, hogy a katolikusok mélyreható nevelőmunkával küszöböljék ki a liberális és kapitalista érzületet. Hiába, a katolikus rendiségnek nincs meg az az átütő ereje, mint amilyennel a fasizmus és a hitlerizmus dicsekedhetik...

Az osztrák példa nyilvánvalóan mutatja, hogy integrális reformokat elméleti alapon, észérvekkel, kimagasló vezér és tömegfanatizmus nélkül nem igen lehet megvalósítani. Téves volna azonban ebből a katolikus társadalombölcselet és reformprogram gyengeségére következtetni. Ebből csak az következik, hogy az elmélet mindig optimumot jelent, amely legitimálja azokat a konkrét intézkedéseket, amelyeknek mindig az adott helyzetnek megfelelően kell történniök. A sötétbe ugrás lehet kényszerűség, de sohasem politikai gondolat. Ahol tehát alkotmányos fejlődés van, ott az integrális reform csak távolabbi cél és irányvonal lehet, nem pedig gyakorlati program. Svájcban is például erős mozgalom indult a korporatív reformok irányában, amely már eredményeket is ért el, de nem integrális reformként, hanem a parlamentarizmus és a kötött gazdálkodás korrektívumaként. [7] Svájcban 1933 tavaszán bontott zászlót «Erneuerungsbewegung» címmel a reformnemzedék, amely a két nagy párt, a konzervatív és a liberális párt felfrissítését tűzte ki célul. A pártok nem szívesen nyitottak teret az ifjabb nemzedék számára, ma már azonban - állapítja meg Carl Doka - mindkét pártban érezhető a fiatal szárny befolyása. Maguk a pártvezérek elismerik, hogy csak nyertek ezzel a felfrissüléssel, amely egyben belső reformot is jelent. A legutóbbi népszavazások és választási eredmények bebizonyították, hogy «a régi pártok sorsa nagyban függ attól a bölcsességtől és rugalmasságtól, amellyel saját fiatalságuk megújhodási törekvéseire válaszolnak». A katolikus fiatalság különösen a konzervatív pártban tevékenykedik, amelynek szociális tartalma jóval nagyobb, mint a liberálisé. Elitjük a luzerni «Vita Nova» kiadóvállalat köré csoportosul, amelynek álláspontja az, hogy a küszöbön álló politikai és társadalmi forradalomból a katolikusok nem vonhatják ki magukat, mert nekik kell dolgozniuk abban az irányban, hogy ez a forradalom csak a múlt hibáinak felszámolása legyen, ne pedig újabb tévedések melegágya. A «Vita Nova» ezt a katolikus aktivitást egyenesen lelkiismereti kötelességnek mondja, mert a modern problémáknak csak két megoldásuk lehet: keresztény vagy keresztényellenes.

A svájci katolikusok talán legkima-gaslóbb szelleme, Gonzague de Reynold, írja «Európa tragédiája» című könyvében: «A svájci helyzet megítélésében mindig általánosan érvényes nézőpontokból kell kiindulni. A konkrét megoldásnak viszont külső formában és a történeti folytonosság megvédésében csakis svájcinak szabad és kell lennie». Ez a tény-leszögezés nemcsak Svájcra, hanem minden országra vonatkozik. Hasonlóképpen igazságot tartalmaz Heinrich Römer figyelmeztetése: a katoliciz-musnak két hamis magatartása lehet: a gettómagatartás és a modernista magatartás. [8] A gettómagatartás azt akarja, hogy a katolikusok sáncolják el magukat, és fáradtságosán épített bástyáikon túl mondjanak le minden erőkifejtésről. A modernista magatartás nem akar semmiben «hátramaradni», hanem szalonképessé akarja tenni magát minden lehető elgondolás számára. A helyes katolikus magatartás az öntudaté és a benső biztonságé, amely együtt jár az adott viszonyok illúzió nélküli megítélésével és a beavatkozás akaratával. Az új katolikus nemzedéknek, amely megérti és magáévá teszi a koreszméket, valóban erre a helyes magatartásra kell törekednie. Méltatlan lenne feladatára, ha önkultuszt űzne, mert csak annyit fog érni, amennyi értéket hoz.

*

[1] Max Pribilla: Benito Mussolini über Kirche und Staat. Stimmen der Zeit, április.

[2] L. Izaga: A las puertas del Vaticano. Razón y Fe, április.

[3] Otto Schilling: Totale Religion und totaler Staat. Schönere Zukunft, április 7.

[4] Robert d'Harcourt: Destin des catholiques d'Allemagne. Études, április 20.

[5] Clemens Graf Podewils: Wandlungen des politischen Denkens in Frankreich. Hochland, április. - Alfred Missong: Gewissenserforschung im französischen Katholizismus. Schönere Zukunft, március 17.

[6] Albrecht Exelberger: «Quadragesimo Anno» in Österreich. Schönere Zukunft, április 1.

[7] Carl Doka: Von der Erneuerungsbewegung. Schweizerische Rundschau, március ; Revolution als Beharrung. Uo. április.

[8] Heinrich Römer: Streiflichter auf den französischen Katholizismus. Schönere Zukunft, április 28.

*

In Katolikus Szemle, 49. évf., 5. szám (1935), 317-320.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés