Eszményi célok elérése a legrégibb idők óta irányította az emberiség történelmét, és oly mélyen érezték azok szükségességét, hogy még a természet akadályai sem tudtak azoknak gátat vetni. Nagy hódítók becsvágyuk kielégítésére olyan területeket hódítottak meg, amelyeket ilyen egyéni vagy állami cél nélkül az ember képtelen lett volna igába hajtani; vallások és bölcseleti rendszerek megváltoztatták az emberiség lelkületét, gazdaságát, tudását és képességét. Ezt azonban nem céltudatosan érték el. A történelemben még a tisztán emberi célokat sem tudták úgy elérni, ahogyan óhajtották. Krisztus vallása egész kultúránk alapja. Olyan mélyen gyökerezik ez benne, hogy ha szerves kapcsolatát tekintjük, a technikai találmányok lehetőségét is etikájával hozhatjuk kapcsolatba. Vajon a keresztyénség eszméje a modern társadalmat vagy a kétszáz év előtti társadalmat akarta megalkotni? Mohamed az arabokat akarta vallásának megnyerni. Előbb csak a mekkai koreisitákat. Aztán vallása meghódította az egész keletet, és egy új világot teremtett, amely átvette, folytatta a hellén műveltséget, és az embereknek oly anyagi és szellemi kincseket adott, oly fejlődést biztosított, amely nem volt meg sem a Korán, sem a hagyomány szellemében. Az emberi célok súrlódnak, csiszolódnak, elhalnak vagy megerősödnek, irányt változtatnak, minőségileg és mennyiségileg megváltoznak.

Az emberi akarat, az emberi cél a viszonyokhoz, a körülményekhez képest változó, ellenállást leküzd, míg maga elváltozik, eltérül, de kiindulásaiban is más és más, sem tartalomra, sem irányra nézve nem egységes. Ha a történelemben mégis bizonyos egységes irányt látunk, mint az intellektus fejlődését, amely a sok háború, népvándorlás, kór és pusztulás mellett is lassan vagy gyorsabban, de mindig haladt, ez nem azt bizonyítja, amit Herder és kora, s utána az intellektualista iskola hitt és vallott, hogy az emberi történelem célja az értelem fejlődése, hanem, hogy a különböző események a tapasztalatot, a tudást, az értelmet nemcsak halmozzák, hanem mivel annak részei, elemei időrendben szerves összefüggésben vannak, azt germinálisan fejlesztik. Minden változás és elmúlás mellett az értelem úgyszólván lerakata az átélt eseményeknek, s csak annyiban van elmúlásnak alávetve, hogy a gyakorlati forgalomban nem használható elemek háttérbe szorulnak, nem válnak az emberiség közvagyonává, de el nem pusztulnak egyesek számára, akik azt megőrzik, és ha ismét szükség mutatkoznék - az értelem is ismer horror vacui-t - felfrissítik. Az értelem elemei ily tekintetben rokonok a földterületekkel. Termékeny, gazdag területek a történelmi front elfordulásával sivárakká válnak, más területek évezredeken át nem hajtanak gyümölcsöt, mert nem esnek bele az emberi forgalomba. Nincs elveszett tudás. Népvándorlások és a velük járó háborúk megakasztották az intellektus fejlődését. Oly népelemek vették az események irányítását kezükbe, melyek nem érték el elődjeik szellemi magaslatát. A tudás csak szünetelt, a történelem akár saját fejlődésén belül újból fejlesztette az értelmet, míg az oly fokra emelkedett, hogy az előző kort túlszárnyalta, és egyedül könnyen pótolta a szunnyadó tudást, vagy pedig kapcsolatba hozta azzal az értelemanyaggal magával, és abból merítve indult el további útjára. Nincs oly tudományág, amelyben ismeretünk ma több és megbízhatóbb ne volna, mint az ókoré. A középkor barbár népeinek az ókori világban való megjelenése olyan accidentális esemény volt, amely durván megszakította a fejlődést. De az élet nem nyugszik. A történelem folyton halmozódik. A barbár népek megjelenése nélkül az emberi intellektus ma talán gazdagabb volna, de az idegen elem, amelyet a felfogásban, érzelem világban érvényesített, oly tény, amelyet meggondolás nélkül el kell fogadnunk. Ki határozhatja meg a népvándorlást? Ki állapíthatja meg a germinális fejlődés alapján ezt a történelmi tényt, amelyet a távol kelet önálló körülményei idéztek elő és mégis Európa középkorára döntő kihatással volt? Az események halmozódásában az értelem az egyetlen, ami folyton növekszik, progresszíve fejlődik. A történelmi események az előzőkből erednek, de értékben nem mutatnak fel haladást; nem alapulnak az előzmények logikus összegezésén; nincsenek tekintettel a múltra, a történetre, hanem rendszertelenül folynak, variálódnak, ismétlődnek. és míg az emberi értelem, az érzés, és az anyagi körülmények kölcsönös hatásai irányítják, mindig egy körben forognak. A történelem iránya ma nem más, mint az ókorban, intézményeink, érzelemvilágunk ugyanaz, mint az ókorban, míg értelmi tőkénk, tudásunk igen nagy haladást mutat fel, mert minden egyes elme az előző korszak tudásán épül, azt bírálva, magába olvasztva, felülmúlja. Tudásunk fejlődő fokain mindig mélyebben látunk bele a természet műhelyébe és a történelem folyására ható erőkbe és működésükbe, de magát a történelmet csak regisztrálni tudjuk, tudásunk alapján tökéletesebben, mint azelőtt, de azt sem emberi célszerűség, sem más törvényszerűség szempontjából felfogni nem tudjuk.

Az értelem e fennhatósága idézte elő a legtöbb gondolkodóban azt a hitet, hogy az intellektus kormányozza a történelmi fejlődést. Szókratész óta az értelem és a természet között az értelmi belátásnak tulajdonítják a vezető szerepet. Ez helytálló az etikában, de nem a történelemben. Szókratész óta az intellektualizmus, egynéhány kiváló példán kívül, mint Augustinus, Berkeley és Hume, Kantig bűvkörében tartotta az elméket, hogy röviddel teljes elmúlása előtt a felvilágosultság korában újból mély hatást fejtsen ki. Az intellektualizmus megerősödését az egyház terén a külső formalizmusban, a tudomány terén a tudósok életében kell keresnünk, kiknek magányos életében az elvont gondolkozás oly nagy szerepet játszott. Újabban a matematikai gondolkozás volt rá óriási hatással, amelyet a filozófia racionális iránya az emberi lét és cselekvés mértékének tartott, pedig éppen a matematika kultúránk felületén csak elszigetelt virág, és egyáltalán nem gyökerezik a néplélek illogikus és irracionális mélyében. [1]

A felvilágosultság a társadalmat véletlenül együvé hányt egyedeknek képzelte, amelyek eredetileg és fejlődésben is nem függtek egymástól, és akiket csak az értelmi belátás és számító célszerűség tart össze. Ebből az következik, hogy az embert társadalmi lénnyé csupán az értelem teszi és fejleszti. A francia forradalom előtti és forradalmi felvilágosultság naiv gondolata, amely legélesebben Rousseaunál tűnik ki, az volt, hogy bölcs törvényhozás bármilyen hordát polgári társadalommá tud átalakítani. Ez az intellektualista iskola annyira nem volt ismeretében és tudatában a történelem szerves egységének, hogy elméleteket kovácsolt, miként lehetne az értelem segítségével, a célszerűség szempontjából a társadalmat a «boldog» primitív stádiumba visszavinni. [2] A franczia szociológia is már első kezdeténél az intellektualizmus béklyóit hordta magán. Saint-Simon, aki sokban Condorcet [3] nyomain jár, az ideákban látja a politikai változások alapokát.

Az ideák befolyását a történelemre senki sem hangoztatta jobban és erősebben, mint Kant, ki Herder tárgyilagos és induktív megfigyeléseit és eredményeit a formális logika alapján bírálat tárgyává tette, és élesen elítélte. [4] Kant 1784-ben megjelent Idee zu einer allgemeinen Geschichte in weltbürgerlicher Absicht című dolgozata rövidsége (15 oldal) mellett is óriási hatást gyakorolt nemcsak korára, hanem utódjaira is, jelesül Hegelre, aki Kant tanításaihoz a maga teológiai nevelését és gondolkozását adta, hogy rendszerét létrehozza. Kant az emberiség szabad akarata mögött egy történelmi akaratot tételez fel, mely teleológiailag kormányozza és irányítja az emberek cselekedeteit mint összesség. Kant nagy haladása korához képest az, hogy nála az egyén csak absztrakció a társadalomból, és így gondolkozása már nem szenved az individualizmus igájában, ami más okokkal együtt (l. fent) az intellektualismus egyoldalú felfogását teremtette. Az emberi antagonizmus adja az ösztönzést a társadalmi cselekvéshez, és ez az ellentét hozza össze az embereket és társadalmilag folytatván az antagonizmust, mindig nagyobb és erősebb kötelékekben fejlődnek. Az állam - tulajdonképen az állami kötelék - az, ami az ember elszigetelő és társuló hajlamából keletkezve az emberi életet szabályozza. Az állam nagyobbodása a világpolgárságra vezet, és ezáltal az egyed teljes boldogulásához. Alapgondolata a priori, nem tapasztalati úton szerzett igazság, amely abban áll, hogy a történetnek teleológiai határozottsága van.

Nem találhatni jobb példát arra, hogy mily tévedések kútforrásává válik a leglelkiismeretesebb gondolkodó tanítása is, ha azt a módszertani hibát ejti, hogy a történelmi folyamatot a priori vagy deduktíve akarja megmagyarázni. Lotze Mikrokosmosának II. és III. kötete azért oly nagy értékű minden történettudósra, mert módszere induktív; az egyes folyamatok legteljesebb és minden szempontból való megvilágítása után tér át a bonyolultabb folyamatokra, hogy majd, amikor ily módon átvizsgált anyagunk elég gazdag és látásunk elég éles lesz, a történelem irányát meghatározhassuk. Kant tétele nem alapszik történelmi megfigyelésen, nem az emberi eseményekből indul ki, amint azokat a geográfiai, fizikai, szociális tényezők előidézik vagy korlátozzák és irányítják, hanem egy maximából, amelyet sem a filozófia, sem a történelem bebizonyítani nem tud, de amelynek helytelenségét éppen a történelmi módszer világítja meg. Nem tekintve azt, hogy az emberi történelem tárgya csakis a földön lejátszódó események lehetnek, és az égi tünemények, a természet akarata és terve nem szolgálhat kutatás céljául, mert eddig egyetlenegy esemény sem bizonyította, hogy a természetnek titkos terve rendszeres fejlődést és irányt ad az emberi történelemnek, rá kell mutatnunk a definíció stiláris hibájára. Ez pedig abban áll, hogy a természet titkos (rendszeres) terve emberek előtt ismeretes nem lehet, tehát arról nem állíthatják, hogy rendszeres, sem pedig, hogy előre meghatározott, teleológiai terv. Ha Kant a priori definícióját úgy értelmezzük, hogy feltételezi a természet valamely célszerűségét, amely tudásunk felett áll, de mivel a természet részecskéiben törvényszerűséget látunk, tervszerűséget kell feltételeznünk az egészben is; ez nem mond többet, mint hogy a történelem irányát, célját a történelemből magából megoldani nem tudja, a spekuláció pedig csak agyrémhez vezet. A spekuláció helytelenségét épen az antropogeográfia bizonyítja, és ha a bölcselők többet néztek volna a földre, mint az égre, akkor a német filozófia konstruktív iránya lehetetlen lett volna. De ők a történelmet isteni szempontból nézték felülről, holott alulról, emberi szempontból messzebb láttak volna. Az emberiség történelmét «világtörténelemnek» minősítették, de a világot csak kisded országukból vagy a szintén szűk Európából fogták fel. A többi világrész és annak fekvése, lakossága, népmozgalma nem jutott öntudatukba. Nem tekintették át a történelmet egész terjedelmében, a prehistorikus népektől a mai napig, és nem terjesztették ki látókörüket a föld körül, hogy megtalálhassák azt az okozati összefüggést, amely az eseményeket a távoli múlthoz kapcsolja («a holtak hangja»), és kérlelhetetlenül berendeli az egész föld anyagi és szellemi forgalmába. «Kant tette az első lépést ama tévúton, amelyet utána Fichte, Schelling és Hegel egy geográfiailag abszurd pontig folytattak.» (Ratzel, op. cit. I. 56.) Hegel, aki Kanttól átvette az «állam» filozófiai fogalmát, és történeti felfogásában a priori konstrukcióban csak azt tekinti történelemnek, ami a világszellem (Weltgeist) haladását a szabadság öntudatában kiteszi, elvetette az Európa területén kívül álló, nem fejlett állami szervezetben élő népeket, és nincs érzéke azon történelmi realitás iránt, amely az accidentalis események alakjában (népvándorlás, mongolok, arabok fellépése, Amerika vagy a gőz felfedezése) a legmélyebben hatott az események belső fejlődésére és az állami szervezetre. Bármily jótékony hatása volt sok tekintetben Hegel történelembölcseletének - mert a népek jellegét és cselekedeteiket mint az egységes világszellem termékeit állítja elénk, és így a tömeghatást emeli ki a történelemben -, konstruktív volta szembehelyezi a konkrét tényekkel. A történelmet csak akkor fogjuk fel helyesen, ha azt a világot körülölelőnek látjuk. Az ember történelme egyúttal a föld történelme. Sem a kutató földrésze, sem faja nem lehet előnyben részesített központja, hanem az egész föld egykorú és előző eseményei, ahogyan a föld gazdasági helyzetével, világszellemével, technikai képességével, szellemi és erkölcsi erejével és az egyének akaratával, népek érzéseivel irányítják folyását.

Az értelem egyoldalú felfogását találjuk Comte-nál is, holott ő rendszerében oly körültekintést tanúsít, és oly nyújthatók eszméi, hogy a pozitív kutatás könnyen kiküszöbölheti hiányait.

Alapgondolata az értelem fejlődése az ismert három stádiumon át. Felfogása szintén teleológiai. Gyakran hiányzik az egyes események között az okszerű összefüggés, ekkor kapcsolatokat létesít, amelyek szükségességét állítja ugyan, de nem bizonyíthatja. A teológiai korszak és a pozitív korszak között a kapcsolat a metafizika; ennek a közbenső fejlődési stádiumnak el kellett következni (Philos. Positive. VI. 286), hogy bebizonyítsa tehetetlenségét, és egyedüli mentség gyanánt a pozitivizmus maradjon. A pozitív filozófia tehát oly szükségszerű követelmény, amelynek kedvéért történt az emberi történelem. Hibás e gondolat azért is, mert a történelem folyamatát csakis sub specie aeternitatis szemlélhetjük, nem ítélhetünk az egész fejlődésről egy időpont állapotai után, mert a történelemnek nincsen vége, folyton változik, és minden korszakban más és más földrajzi táj alatt, más kultúrát teremt. A tudományok Comte-féle hierarchiáját Spencer cáfolta meg (On the Genesis of Sciences), és állításait Littré oda módosította, hogy ha a tudományok fejlődése történelmi sorrendben nem is oly hierarchikus lépcsőzetben történt, logikailag ez a kapcsolt alárendeltség fennáll. Ezzel azonban megdől Comte egyik legfontosabb tétele, mert a történelmi sorrend bizonyítja az okszerű descendens kapcsolatot. A három stádium ellen még azt az ellenvetést tehetjük, hogy a gondolkozás felosztható ugyan teológiai, metafizikai és pozitív fokozatra, de a fejlődés a három stádiumon át nem az emberi értelem lényegéből folyik, hanem a tárgyak minéműségéből. Bizonyos ismeretek már az ókorban pozitívak voltak, mások még ma is metafizikai vagy teológiai állapotban vannak. Legsúlyosabb hibája azonban a rendszernek az, hogy az emberiség történelmét csupán az értelem fejlődésének tartja, tekintet nélkül a föld többi vidékein fennálló állapotokra, amelyek, ha nem érték is el a pozitív gondolkozás fokát, jelentékeny szerepet játszhatnak. Comte a vallásforma alapján állítja, hogy a középkor társadalmának monoteizmusa hozta létre a védelmi háborút, mert a világnak csak egy istene volt, így a különböző népeket különböző bálványok nem serkenthették harcra egymás ellen. (V. 277, 284.) A védelmi háborúból folyt a hűbéruralom, mert a harcos a letelepülési helyét védte és birtokul kapta. Bizonyítékokat ezen állításaira nem hoz fel. Brooks Adams (Law of Civilisation and Decay) is a vallásban nyilvánuló képzelőtehetségnek tudja be az erődítések és várak keletkezését a középkorban. Ha a monoteizmus egymaga elő tudta idézni a középkor magasztos esztétikai gondolkozását és védelmi politikáját, amelynek gyümölcse a városok keletkezése volt (VI. 78, 158.), miért nem vonta maga után ugyanezen eredményt a zsidó és a muszlim monoteizmus, amely szerinte oly vézna fejlődést mutat fel (V. 130). Ebből látszik, hogy Comte maga is érzi, hogy a vallás és gondolkozási mód egymaga nem határozza meg az illető nép történelmét, és abban játszott szerepét. Ellenkezőleg, azt látjuk, hogy a monoteizmus nem mindenütt germinális fejlődésen alapszik, mert hódítások oly területen is meghonosíthatják azt,  ahol az magából a bálványimádásból nem fejlődött volna (az iszlám Afrikában), míg szellemi kölcsönhatások is a földrajzi helyzettől, a politikától és a világ akkori gazdaságától függnek.

Többször ki volt már emelve a különféle rendszerek bírálatánál, hogy a történelembölcselők az események okszerűségét germinális alapon képzelik, azaz az eredményt a meglevő elemeknek belső variálódásából vonják le, és nincsenek tekintettel a változás azon fajára, amely külső, és a meglevő elemekkel semmiféle kapcsolatban nem áll. Ezeket accidentálisnak neveztük. Nem szigorú kategorizálás ez, mert ugyanaz a jelenség germinális és accidentális is lehet, aszerint, hogy milyen szempontból nézzük az eseményt történelmi kapcsolatában. Nagy emberek fellépése és spontán akaratnyilvánításuk s hatásuk az eseményekre accidentális, de ők maguk gyakran germinális fejlődés eredményei, mert szigorúan elődeik örökébe, társadalmi környezetébe léptek. Ez azonban esetről-esetre megvizsgálandó, és általánosítani azért sem szabad, mert gyakran nagy emberek csak típusai és képviselői az összhangulatnak, hirdetői a közkívánalomnak, és semmiképpen sem külső, idegen, az előző fejlődésből meg nem magyarázható acciden-tiák. A történelem e két válfajú esemény váltakozása. Ez a felfogás eleve kizárja az egyenletes fejlődést, amely valamely előre meghatározott céllal és terv szerint történik. A történelem események halmozódása. Nem véletlenség irányítja őket, nem nélkülözik az okszerűséget, de folyásukban szigorú törvényszerűséget megállapítani nem tudunk. A történelem mindig ugyanaz, de mindig másképp történik (semper idem sed aliter), mondta Schopenhauer. Ha a történelemben bizonyos fejlődést törvényszerűnek látunk, még nem bizonyos, hogy az okszerű céllal történik, avagy csak szükségszerű mellékkörülmény, amely az események másként való lezajlásánál is beállna.

Comte tipikusnak ismerte fel azt, hogy minden élet keletkezik, növekszik és elhal; a társadalomnak is három korszaka van tehát, mint az embernek: gyermek-, férfi- és aggkora. De nem vette-e észre, hogy ez az analógia hibás lehet, mert az egyes ember elhal, de az emberiség örökké él, csak lakhelyét változtatva, képességei változnak. Chamberlain azt mondja, [5] hogy a történetből ki kell küszöbölnünk az emberiség fogalmát, mert az emberiség sem nem fejlődik, sem nem hanyatlik, hanem mint minden, ami határtalan, csak mozgást mutat. Fejlődésre és hanyatlásra csak az képes, a mi körülhatárolt: az egyén, a nemzet, a faj. Michelangelo nem jelent haladást Pheidiaszhoz képest, vagy Shakespeare Szophoklészhez mérten. Az emberiség mint összesség nem öregedett, nem aggott el, hanem egyes földterületen bizonyos kedvező feltételek mellett magasabbra emelkedett, hogy aztán belső vagy külső okok következtében hanyatlásnak induljon. Így az egész történelmen végigtekintve, mindig más helyen más népek játszottak vezető szerepet. A saját viszonyaikhoz mérten alakultak képességeik, és ha bizonyos képességek haladást mutatnak az elmúlt időkéhez képest, akkor azt sajátosságukban, nem általános törvényszerűségben kell keresnünk. A tudás, az értelem az, ami határozott növekedést, haladást mutat fel, de hogy ez sem törvényszerű következménye a történelemnek, hanem residuum-szerűségénél fogva érthető melléktermék, azt fentebb kifejtettük. Az összemberiség párhuzamos, germinális haladása ellen a történelem szól. A durva kőkorszakbeli ember nem technikai készségében, hanem szellemi képességeiben állt felette a csiszolt kőkorszak emberiségének. Faragványai, amelyeket primitív eszközeivel rénszarvasagancsokon, mamutfogakon végzett, festményei barlangfalakon a művészetnek oly magas fokán állanak, a megfigyelőképesség és a természet utánzása oly fokban volt nála kifejlődve, hogy Meyer Eduard szerint az egyiptomiak csak az első dinasztia előtti korban, a babiloniak egy évezreddel később érték azt el. [6] «Valószínűleg a primitív embernek oly kulturális fejlődésével van dolgunk, amely teljesen korlátolt külső eszközökkel bámulatos magasságot ért el, amelyet azután valami katasztrófa elpusztított, és az utánajövő korra hatást nem gyakorolt. A paleolit és a neolit korszak között nincsen történeti összefüggés, habár nincs kizárva, hogy a tűzkő megmunkálásában kivívott technikai készség valamelyest érintetlen maradt a katasztrófa pusztításától.» [7]

Törvényszerű egyenletes haladásról, fejlődésről akkor beszélhetnénk, ha módunkban volna az egész történelmet mint bevégzett folyamatot áttekinteni. De eddigi történelmünk, bármily rövid is az a hosszú 5000 esztendő, eléggé mutatja, mennyi erőszakos megszakítással járt a fejlődés. Sőt a fejlődés maga az erőszakos megszakítások eredménye. Háborúk, amelyek új találmányokat, új gazdasági rendet, újabb eszméket érleltek, új eszmék, amelyek háborút és új nemzeteket szültek. Minden új egy elpusztított réginek helyébe lépett. De minden új jelenség magát véglegesnek tartotta, minden békekötés a küzdő felek között örökös jóbarátságot hirdetett, amelyet csakhamar újabb háború tört meg. Amint nem állandó az emberek állapota, úgy nem alkothatunk róluk állandóságot feltételező általános érvényű törvényszerűséget. Vierkandt Alfred mély és szellemes művében azt a tételt állítja fel, [8] hogy az egyes népek kategorice különböznek egymástól kultúrképességeik tekintetében. A reflex cselekvéstől az öntudatos akaratig hosszú út vezet, és ha ezt az utat jórészben valamennyi nép együtt futja be, némely nép egy bizonyos ponton megakad, útja eltololódik, míg más tovább halad és kvalitatíve átérik minden rétege. Példa gyanánt felveti, vajon a majmoknál nem így volt-e? Egyik részükből származtak, fejlődtek az emberek, míg más részükből csak a mai anthropoid majmok maradtak, amelyeknek fejlődése eltokolódott. Bármennyire rokonszenves is előttünk ez a feltevés, mert igazolható az emberiség történelméből, hogy némely nép haladása, élete zsákutcába került, megakadt, és csak vegetált további létében, lényegében nem helyeselhetjük, mert következtetésében fonák álláspontra jut. Szerinte a görög nép teljes kultúrát teremtett (Vollkulturvolk), a római már nem, a zsidó nép sem, habár a próféták korában olyan etikai hang szólalt meg, amely teljes kultúrát sejtet, de a próféták a zsidó nép ellen szólaltak fel, amelynek lelki élete sivár volt. Az arab kultúra félkultúra maradt, mert csak közvetített, nem alkotott. A szláv félkultúr (Halbkulturvolk) a teljes kulturájú germán fajjal szemben. A kultúrát Vierkandt pusztán fizikai alapon fogja fel, a psziché pedig szerinte állandó. Szláv, görög, zsidó, arab stb. pszichéről beszél. Holott ez a psziché időnként változik; megváltoztatja és az ellentétesbe önti maga a történelem. Az a nép, amely valamikor kedvező körülmények között teljes kultúrát teremthetett pszichéje rátermettsége folytán, oly viszonyok közé kerülhet, amelyekben érvényesülni nem tud, elsorvad, hanyatlik. Ezeket a viszonyokat nem pszichéje idézi elő, meghozhatja azt távoli országok gazdasági hatása, háború, találmányok, a legjobbak kihalása, vérkeveredés és sok más accidentális körülmény. De ha a történelmen végignézünk, azt látjuk, hogy az arab nép teljes kultúrájú nép volt a IX. és X. században, mikor a germán még barbár volt, és hogy a ma teljes kultúrájú germán tán valamikor fél-kultúrájú nép gyanánt fog szerepelni, egy ötszáz év múltán feltűnő tudós művében. A történelem nem egy népnek dicsőséges pályafutása, egy nép sem a célja, a betetőzése a többi szenvedésének, valamennyi kapcsolatos, és egyengetik a jövő útjait. Ha Comte rendszerét hibáztattuk, mert a pozitivizmust állítja a történelem előre meghatározott céljának, akkor Vierkandt rendszerét egyoldalúnak kell tartanunk, mert csupán fizikaialapon kiváltságosnak tart népeket mások fölött, és szerepet oszt ki a történelem oly stádiumában, amely még nem bevégzett.

Comte bölcseletében nem hanyagolta el a geográfiai tényezőt. De teljesen nem értette meg Lamarck környezetelméletét. Comte a «milieu»-n elsősorban a talaj és klíma hatását érti, amint az az embert formálja; nem emeli ki a környezet azon fontos hatását, amely az egyes embercsoportok földrajzi viszonylagos elhelyezkedésében és egymásra tett befolyásában nyilvánul. Emellett azonban kitér a «milieu» fontos fizikai hatásaira. Az emberek lelki hatása, az utánzás, az öntudatlan hasonulás (psychische Ansteckung) egyes korokban egyes embercsoportokat élesebben megkülönböztet, mint a közös nyelv vagy testi rokonság. Comte és Taine «milieu»-elve a földet szem elől téveszti - veti szemére Ratzel -, bármennyire is hangoztatják fontosságát. Ratzel száraz sematizálását azonban messze felülmúlja a francia újabb filozófia emberi, szabadabb felfogása, amely nem köti az emberi történelem fejlődéset oly általános tényezőkhöz, mint a föld, a morfogáfia és az agrogeológia.

Comte-tal kapcsolatban néhány szóval akarunk csak Buckle-ről megemlékezni, akinek History of Civilisation in England czímű műve révén vált a pozitivizmus ismeretessé Franciaország határain túl. Buckle-t egyoldalúsága messze visszaszorítja mestere mögé. Bármennyire természettudományi alapot akar teremteni történelemfilozófiája számára a Quetelet-féle statisztika-elmélettel és az értelmi oktényezők szellemes kifürkészésével, közelebb áll a hegeli metafizikához, mint francia enciklopédista előzői. Dogmatizmusa határozott hanyatlást jelent korához képest. [9]

Végigfutottunk az újabb történetfilozófusok felfogásán, hogy egyoldalúságukat kimutassuk. A háború alatt a közvélemény általánosan az egyoldalú történelmi felfogásokat tolta előtérbe. Ezek közül azoknak volt fontos szerepük, amelyeknek már azelőtt voltak tudós vitatói: a táj, a földrajzi fekvés és a faj tényezői. A klíma filozófusai önkényesen bántak el a népek sajátságaival és azok magyarázatával. Kant a mongol fajt északról származtatta, ezért a hideg klíma hatását túlozni volt kénytelen. A mongolok széles, szőrtelen arcában, lapos orrában, keskeny ajkában, hunyorgó szemeiben csak a természet korlátozásait látja, amelyeket a «kiszárító égöv» hoz létre. A természet «mostohasága» arra indította a gondolkodókat, hogy egy északi törpe fajt állapítsanak meg, amely a valóságban nem létezik. A melegségnek az emberi bőrre tett hatását is téves okokra vezették vissza, és ebből kifolyólag Amerika déli népeit is sötét bőrűeknek tartották, ez Condaminenek és Bouguernek helyszíni megfigyeléseit is tévútra vezette. Az antropogeográfia újabb dogmatizmusa is, amint az már Ratzel klasszikus művében fellép, követőinél [10] pedig szertelenül tobzódik, egyoldalú felfogásra vezet. Nem szükségtelen Ratzel néhány sorát mindazok emlékezetébe vésni, akik elhamarkodott általánosításra hajlanak. Ratzel körültekintése e szakaszában fejeződött ki leghatározottabban. «Az emberi akarat szabadsága nem változtat azon, hogy az ember földrajzi elterjedését külső körülmények határozzák meg: a sarkvidékről és a föld legszárazabb területeiről épp annyira ki van zárva, mint valamely növény vagy állatfaj. Miként a növény földrajzírója a pálmák elterjedési zónáját rajzolja, úgy határolja körül az antropogeográfus a négerek elterjedését.» [11]

Az antropogeográfia, amely az embert vonta vizsgálata körébe, épp oly kevéssé találhat matematikai formulákba fogható természeti törvényeket, mint más hasonló tárgyú tudomány. Miként az egyes embernek, a népnek is van szabad akarata. De ennek az akaratnak mindenütt, ahol tettekben nyilvánul, földi létkörülményekkel kell számolnia, amelyek korlátozzák. Semmiféle akarat nem nagyobbíthatja bolygónk területét, semmiféle akarat nem győzedelmeskedik azon ellenséges erők felett, amelyek a sarkvidék örök jegében, a hegycsúcsokon vagy a sivatagokban honolnak. Az északi sarkon és a Szaharában soha sem fog önálló, hatalmas állam keletkezni. Messze kiterjedt nép, miként az orosz, mindig lazábban fog összefüggni, mint pl. a francia.

Az emberek akarata ezen országokban sokat tehet arra, hogy ezeket a természetes határokat kiterjessze, de azokat teljesen soha meg nem szüntetheti. Már ezért is minden nép magán hordja országa bélyegét. [12] Az antropogeográfia a népeket mindig kereteiken belül fogja fel, azokat mindig saját talajukon látja meg. A népek növekedését és visszafejlődését területi kiterjedésükben méri. A szigetbeliség hasonló hatásainak ismétlését az angoloknál és japánoknál Tonga és Simbo lakóinál felismeri; Görögország sorsát Elő-Ázsiával szoros kapcsolatban látja, tekintet nélkül arra, hogy ott görögök, perzsák, rómaiak vagy törökök uralkodnak. Németország központi fekvése az afrikai Bornu államéval azonos. Természetesen teljesen különböznek ezek egymástól, de megvan az a közös vonásuk, hogy végtelenül befolyásosak, ha erősek, és végtelen veszélynek vannak kitéve, ha gyengék. A központi fekvés mindenütt ezt az előnyt és hátrányt hozza magával. Az összes erős népek a tenger felé gravitálnak, vagy a tengerpart mentén igyekeznek kiterjedni.

A tér, fekvés és alakulat a népek életének megítélésére fontos támpontokat nyújtanak. Ezek azonosak maradnak, amennyiben a talajt vesszük tekintetbe; változók, ha azon népeket választjuk szempontunk gyanánt, amelyek e területtel kapcsolatba jutottak. Karthago eleste után ez a fontos terület sokára elvesztette jelentőségét, és csak a berber államocskák virágzásában nyerte azt részben vissza. Amióta Tunisz francia gyarmattá vált, jelentősége különösen Szicíliával szemben olyan lett, mint a punok idejében volt.

Lehetséges tehát történelmi egyenleget felállítani antropogeográfiai tényekkel oly módon, hogy csak egy tényező marad ismeretlen, ti. az idő. Valamely esemény adott nagyság-, tér- és fekvési viszonyok között okvetlenül be fog állni, csak azt nem tudjuk, mikor. Ha azonban megfigyelésünk elegendő időn át nyúlik ki, akkor az illető esemény beállta a számadásnak még nagyobb fokú biztosságot fog kölcsönözni. A földfelület ilyetén hatását már Ritter kiemelte, és nem kisebb embernek, mint O. Peschelnek kritikáját vonta magára. [13] Görögországra nézve azt mondja, hogy «ott állt és ott áll tengeri népek bölcsője, mint amilyenek a szalamiszi győzők voltak, ott a Hellészpontosznál fekhetne a Kelet fővárosa, ott ahol Bizánc feküdt, ahol ma Konstantinápoly terül el, és a török flotta rozsdásodik. A természet még ugyanoly engedelmes, mint akkor, de azon földek birtokosai mások lettek. A helyi okok hatása tehát csak negatív. A talaj, a föld felületi formái, fizikai sajátságai különböző lehetséges fejlődést nyújthatnak, de hogy ezek megvalósulhassanak, az az egyes nemzetek érdeme. A történelem csak általános vonásokban van a tér fizikai  törvényeihez kötve».

Ratzel [14] Ritter védelmére kel, és azt emeli ki, hogy Görögország történeti fejlődését éppen a két kontinens közötti kapcsolódás jellemzi, és közvetítő szerepet kellett minden e területen elterülő birodalomnak játszania a Kelet és a Nyugat között. A földrajzi fekvés határozta meg minden ottani kultúrának irányát. A görög kultúra az ázsiai, az egyiptomi és szigeti kultúrákból merített, és ez a kölcsönhatás és kapcsolódás jellemezte a kelet-római császárság és a mai félnyugati félázsiai török birodalom kultúráját is. A tagoltság a gyengeség előidézője, amely természetes folyománya a félszigeti, szigeti és hegyi szétszóródásnak, ami Görögország felületét jellemzi.

Tagadhatatlan, hogy ilyen általános nagy vonásokban a Föld felülete döntő befolyást gyakorol a történelmi lehetőségekre, de hogy e lehetőségeket a népek miként képesek az egyes korszakokban megvalósítani, illetőleg kihasználni, az a néptől, annak szellemi, erkölcsi képességeitől és a kor állapotától, eseményeitől függ. A nép jellege sem állandó, a világ gazdasági helyzete sem maradandó, és az emberi intézmények is változnak. Már Herder figyelmeztet bennünket, hogy ugyanoly kedvező földrajzi helyzetben más népek képtelenek egyéni képességeiket kifejleszteni, sőt Görögország mosolygó kék ege alatt a mai görögök nem érik el az ókori görögök kulturális színvonalát. De ha nem akarjuk a mai görögség vérkeveredését egyedül ok gyanánt tekinteni, még mindig számos más tényező kínálkozik, amely e különbséget megmagyarázza. Az ókorban Görögország ipara, kereskedése és szellemi tudása egyedül állt a barbár világban. A Nyugat és Közép-Európa szívós népei még nem léptek volt a történelem színpadjára, Amerika ismeretlen volt, és a koloniális világ nem hatott termékeivel és gazdag területeivel Európára. Az ókorban a társadalmi tagoltság is teljesen más képet mutatott. A rabszolgaság olyan intézmény volt, amely nyomósan beleszólt a szabad görög ember életének mozgékonyságába. Ez az agorán tanácskozott vagy berkekben hallgatta a bölcsek elmélkedését, míg ruházata, táplálkozása olyan primitív és olcsó volt, hogy annak beszerzése sem testi, sem szellemi fáradságába nem került. Életmódja és állami szervezkedése megkívánta a szabad, gondtalan és tudákos felfogást, bölcseletet. Vajon élhetne-e ma görög bölcsész hordóban, és táplálkozhatnék-e olajbogyókból, amint ezt szellemesen megjegyezte Macaulay Baconról szóló essayében. Az ókori görög világ óta minden megváltozott. És ha feltesszük, hogy a történelem, a római uralom, a keresztes hadjárat, a török hódoltság semmit sem változtatott volna a görög testi és lelki állapotán, vajon ez az ókori görög psziché képes lenne-e ugyanolyan eredményeket elérni, a történelmi frontnak az Atlanti-óceánra való eltolódása, a gőz, a szociális mozgalmak és az egész világ versenye idejében?

A föld alakulata, klímája, termékenysége többnyire állandó tényező, de hogy ehhez a megfelelő nép is odaterelődjék, ahhoz olyan sok körülmény létrejötte szükséges, melyeket kiszámítani vajmi nehéz. A föld alakulatának az emberiség történetére gyakorolt hatását szellemesen írja le Le Bon G. [15] A küzdelem úgymond - a legerősebb hajtóerő az emberi fejlődés, tökéletesedés előidézésére. A verseny, az ellenállás fejleszti ki képességeinket, a használat erősíti szerveinket, a nyugalom elsorvasztja azokat. Az emberi társadalom ereje is attól függ, mily nagy ellenállást tud a természeti és emberi erőkkel szemben kifejteni. Ez az ellenállás pedig annál nagyobb lesz, mennél mélyebb gyakorlásra, több használatra van építve. A kultúra ott vert legmélyebb gyökeret, ahol azt leginkább fenyegette veszély idegen, barbár támadás részéről. Ma Európa a világ vezető földrésze, de már két évezred óta az, mert ide torkollik a népek ország- és hadiútja. Dél-Kelet-Ázsia, Amerika, Afrika szegényes fejlődést mutat fel. Nem a klíma hatása az emberre, nem a talaj termékenysége az egyedüli, ami kultúrát, állami szervezkedést hozhat létre, hanem az emberiség maga mint mozgó tömeg a föld alakulatain keresztül. A föld az a keret, amelyben a történelem lejátszódik, amely irányítja az embertömegek mozgását, és amely állandó formáival állandó utakat jelöl ki a hullámzásnak. Közép- és Észak-Ázsia volt a bölcsője az emberiségnek, ahonnan kirajzottak, hol mint békés vándorok, hol mint harcosok, és a földrajzi utak mindig ugyanabba az irányba terelték őket. Egyfelől Kína, másfelől Perzsia volt az ütközőpont, amelyeken a sztyeppe rajzása megtörött. A határokat védő nép letelepülésre kényszerült, építéshez fogott, előbb oltalomból, azután kényelemből, de ezt a kényelmet is meg kellett védenie, és az örökös harc edzette akaratukat, szervezte széthúzó erőiket, és így közvetve megindított állami, társadalmi fejlődést. A sztyeppe terméketlensége és népének nomád életmódja hajtotta őket szomszédjaik termékeny vidékei ellen. De ezzel akaratlanul is elősegítették a kultúra megerősödését. Maguk nem alkottak egyéni civilizációt. Mozgásuk és támadásaik a másénak elvételével jobban megfért, mint a letelepüléshez kötött vagyon és az ebből származó gazdasági és kultúrai fejlődés. Közép-Ázsia sztyeppe-lakói, nomádjai közvetítették a kínai kultúrát Perzsiába, a perzsa kultúrát Kínába. Jelentőségük ebben merül ki. De támadásaik csak kelet és nyugat felé irányulhattak, Indiából, Hátsó-Indiából kizárta őket a Himalája járhatatlan hegyvidéke. Nem volt azonban korlát Ázsia és Európa között. A Kaukázus keleti hegylejtőinél, a Derbend-szoroson hullámoztak át Kis-Ázsiába és a görög szigeteken át Dél-Európát fenyegették. Északról a Fekete-tenger partvidéke engedte őket tovább Európa szívébe. Európában sohasem szünetelt a harc. Ez volt a világ küzdőtere. Itt mérte össze erejét a szerzett birtokot megvédő, letelepült, állami életet élő polgár és a nomád, aki prédára, földre, nyugalomra áhítozott. Afrika és Amerika is ment[es] maradt idegen támadás elől. Termékeny területei csak szórványos és szegényes kultúrákat táplálhattak. A rajta élő emberek megelégedtek a föld maganyújtotta táplálékával, igényeiket nem fokozta a védelem szükségszerűsége. A föld alakulata; közlekedési útjai határozták meg az emberi mozgást és ennek nyomában az emberi versengést, harcot és a képességek fokozódását. Le Bon szerint a háború nem pusztító, hanem építő, erősítő elem, amely gyorsítja az emberi kicserélődést, és ha romboló is az egyénre nézve, az összességet fejleszti. Nagyjában a háború ilyen hatását látszik igazolni az a statisztika, [16] amely szerint Krisztus előtt 1496-tól, az amphyktioni szövetség megalakulásától a mai napig, tehát 3410 éves időtartamból 3160 éven át háború dúlt a földön, és csak 250 év volt az építő, gyarapító békének szánva, más szóval csak minden 13 háborús esztendőre jut egy békeév. A rombolás és az építés évei között az arány oly feltűnő, hogy lehetetlen arra a következtetésre nem jutni, hogy ha a háború energiája egyenértékű volna a béke energiájával, az emberiség anyagilag és szellemileg már régen elpusztult volna, és mai kultúránk nem fejlődhetett volna ilyen magasságra.

Le Bon tételével szemben is azt az álláspontot kell elfogadnunk, hogy az emberi mozgás nagy vonásokban a természet által előírt utakat követi, de a történelemben nemcsak a hosszú időkön át érvényesülő folyamatok, a nagy változások, hanem az emberi élet hosszaságával mérhető idő érdekel, erre pedig útmutatással nem szolgálhat. A történelem nagy mozgásaiba enged bepillantást egy német író, [17] aki műve elején felveti azt a kérdést, vajon miért maradt meg az istenítélet intézménye az árja és germán népeknél, és miért hiányzik a rómaiaknál? Az árja nép helyébe az európai lépett oly típussal, amely élesen megkülönbözteti az ázsiaitól. Miből eredt ez a változás? Vajon a föld, a talaj, klíma, a felület alakulata alkotta-e az európait? Az európai hozta létre a mai Európát, és nem Európa az európait. Európaivá vált a vándorlás ideje alatt. Nemcsak annak hosszú tartama folytán, hanem azon berendezések által, amelyek alatta szükségessé váltak, és az igények folytán, amelyeket ez a vándorlás támasztott. A békés árja pásztor harcossá vált, akinek minden talpalatnyi földért verekednie kellett, amíg végre megnyugodhatott a neki megfelelő földön. Ez a szüntelen harci készség és hadi gyakorlat teremtette meg azt a férfitípust, amely hivatva volt Európában a világtörténelem második felvonását lejátszani. A hindu és az európai teljesen más nép, és mégis egy anyának gyermekei. De az egyik otthon maradt vagy oly területre vetődött, ahol életfolyása csendes mederben játszódott le, emezt pedig vándorútjában oly ár ragadta, amely vizén, földön, hegyen át formálta, csiszolta, és oly népekkel hozta kapcsolatba, oly eszméket iktatott lelki világába, amelyek megmásították. A történelem örökké tart. A ma állapota épp oly kevéssé végleges, mint az ezer év előtti. A lakhely nemcsak színpadja a népeknek, hanem ezek azzal szervesen összeforrnak. Ha a lakhely nem gyakorolna hatást a népek jellegére, akkor a rómaiak és görögök nem válhattak volna különböző népekké. A vándorlások alatt egy ugyanazon nép voltak, csak görög és itáliai, germán földön különültek el. A lakhelynek azonban csak másodrendű jelentőséget tulajdonítanak, amely a nép jellegét csak módosítja. Ezt az egyéniségét is meg kellett szereznie. Amikor még nem volt ugyanaz a tömör néptömeg, hanem más, különálló elemekből kezdett összeverődni, ez az összeolvadás is a természeti, földi és emberi körülmények hatása alatt jött létre. Meg tudjuk határozni, hegy valamely nép mikor lép bizonyos keretbe, mikor különbözik nyelvileg, intézményeiben és jellegében más néptől, de hogy ez a jelleg-beli különbség mikor kezdődik, hol található meg az egyéniség, amellyel az illető nép született, azt kikutatni nem tudjuk. A legtöbb gondolkodó ezért hibásan tételezte fel, hogy a természet az embereket készen küldi ki a világba. A népek nem születnek, nem jönnek valamely kész tulajdonsággal a világra, hanem formálódnak, változnak. Miként a gyermekkor benyomásai mélyebb és maradandóbb hatást hagynak maguk után, és az ifjúság életkörülményei az egész életre döntő befolyást gyakorolnak, úgy népek primitív korában, amikor intézmények, gazdasági berendezések, korlátok, eszmék nem határolják körül a fejlődés, a változás szabadságát, a külső hatások erősebbek, mélyebbrehatók lehetnek. De a nép jellegét nem egy egyszeri természeti adomány, a születés szabja meg, hanem a történelem. Az emberek családokban, törzsekben, nemzetekben mindig alá voltak vetve a történelemnek, amelynek csak egyik része a lakhely és annak formálóképessége, mert történeti események kényszerítették őket a lakhely megválasztására és változtatására. A lakhely állandóbb természeti tényező, a többi változó természetű: háborúk, állami és egyházi változások. Mely elme határozhatja meg, melyik e tényezők közül határozottabb? Vajon az angol jellegzetes szigetbeliségét a hastingsi ütközet, I. Károly lefejezése, a forradalom és az ebből fejlődő eszmék határozzák-e meg?

A talaj fontosságát nem tudjuk eléggé hangsúlyozni. De ez sem abszolút érvényű az emberi történelemre nézve. Vannak korok, viszonyok, amelyek között az ember legyőzheti a talaj makacs ellenállását. Csatornák építésével oly földön is sikeres termést ért el, amely rendszeres öntözés nélkül meddő maradt volna. Földrészek átvágásával, erdőirtással, erdővédelemmel [18 úrrá lettek vadonokon, sivatagokon, de hogy ebbeli képességük kifejlődjék, szellemi és erkölcsi iskolán kellett átesniük; szaporodás, az élet küzdelme, a szeretet és gyűlölet, mind hozzájárult, hogy közvetlenül vagy közvetve a társadalmi munka legyőzze a földet. A talaj ezért nemcsak pozitív módon idéz elő fejlődést, hanem negatívumokkal is serkenti az embert a harcra, küzdésre. A tehetség gyakran átöröklött képesség, de hányszor szerzett sajátság, amit a kényszer és akarat juttat az igyekvő ember birtokába. Hogy az indoeurópai népek közül a görög oly korán ébredt kulturalis öntudatra, azt nemcsak földjének, klímájának köszönhette, hanem hogy elhelyezkedése a sémita és egyiptomi kultúrával hozta kapcsolatba. Hogy a germánok és szlávok még egy évezreddel később is primitív nép voltak, azt többek között annak kell tulajdonítanunk, hogy a Földközi-tengertől el voltak zárva, és kultúrjavaikat másod-harmadkézből szerezték. Az itálok és kelták kedvező földrajzi elhelyezkedésük következtében a világ összes kultúr-népeivel érintkeztek: műveltségük hamarabb kezdődött. A földrajzi fekvés, a szomszédsági viszony volt itt a döntő tényező, nem a velük született képesség, amelynek egyformának kellett eredetileg lennie, mert a nyelvtudomány tanulságai szerint rokonok voltak. «A talaj tehát a nép». [19]  Ezen a talajon nemcsak táplálékukat nyerik, az nemcsak termékenységével [20] hat az ott élő emberiségre, nemcsak alakulata, hegyei, kikötői által teszi azt a népet erőssé vagy gyengévé, hanem a történelmi helyzet, a szomszédság, annak minéműsége, szóval az emberiség szerves együttélése földjével, szomszédjaival, idejével és elődjeivel teszi a történelmet.

*

[1] A. Vierkandt: Naturvölker und Kulturvölker. 291.

[2] Rousseau elméletét legtalálóbban hontársa, Gust. Le Bon ítélte el : L'Homme et les Sociétés. II. 42.

[3] Esquisse d'un tableau historique de progrés de l'esprit humain.

[4] Számos filozófus Kant nagy tekintélyének kivánt hódolni azáltal, hogy Herder elleni ítéletét magáévá tette. Kühnemann (Preuss. Jahrb. 1894. 342. old.) azt állítja, hogy Herder a genetikai felfogást azért nem inaugurálhatta, mert ehhez semmiféle eszköze nem volt. (358. old. jegyz.) Ma azonban az evolúció gondolata alatt azt értjük, hogy a történelmi eseményeket nem transzcendentális célfogalmak, hanem a történelem sajátságos tényezői irányítják. Ezt a gondolatot pedig Herder összefüggő rendszerben kifejtette, míg történelmi látása és módszere felülmúlja Kant szűkebb metafizikai belátását v. ö. Wundt: Logik III. 445.

[5] Grundlagen d. XIX. Jahrhunderts. II. 714. squ.

[6] Számos ma élő primitív nép művészeti ízlése bámulatos, és gyakran az európaiét is felülmúlja. (Ratzel: Völkerkunde I. 69..) Treitschke szerint valamely nemzet nemességét azon ismerjük meg, vajon nála a kényelem vagy a művészet öregebb-e. (Politik I. 3. old.) Eszerint tehát a rómaiak, akik ugyan vízvezetéket, csatornákat, utakat építettek, de a művészetben más nép mögött álltak, kevésbé nemesek az eszkimóknál, busmanoknál, akiknek nyomorult életét csak a művészeti élvezet teszi elviselhetővé.

[7] Eduard Meyer: Gesch. d. Altertums. cit. ap. P. Rohrbach: Gesch. d. Menschheit, 10

[8] Naturvölker und Kulturvölker. 8. s k. 1

[9] V. ö. Vierkandt: Naturvölker. 296.

[10] Legegyoldaúbb P. Mougeolle: Les problémes de l'historie, 1886 műve, aki azonban Ratzelt nem ismerte.

[11] Ratzel id. m. 63. és II. 300-322.

[12] V. ö. Ratzel id. m. II. 181, 323. II. 328.

[13] Das Ausland. 1867. Nr. 36., 39. 1869. Nr. 9., 39. 1859, Nr. 33.

[14] Id. mű I. 65.

[15] Le Bon: L'Homme et les Sociétés.

[16] Leer: Encyclopädie d. Kriegs- und Marinewissensch. II. 296.

[17] R. Jhering: Vorgeshichte d. Indoeuropäer.

[18] Az első erdőkímélési törvényt a szamnitok hozták, l. Schlosser: Weltgesch. II. 403.

[19] Jhering: id. m. 99.

[20] Termékeny terület gyakran vadon marad, ld. Ratzel: id. m. II. 174.

*

In Budapesti Szemle, 178. kötet, 508. szám (1919), 46-67.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés