A felületes szemlélő, a pártpolitikus azt gon­dolhatná, hogy a hatalom és etika ellentétes fogal­mak. Ez igaz annyiban, hogy egymást megsemmi­síthetik, meggyilkolhatják, ha ellentétes irányban haladnak; holott a nemzetnek mind a kettő érvényesülésére szüksége van, ha élni akar, s ha életét külső és belső támadásokkal szemben meg akarja tartani.

A hatalomnak és etikának tehát harmóniában kell lennie egymással, és csak az érdemli meg való­ban az államférfiú nevet, aki ezt a két erőt tény­leg harmóniában tudja tartani, és mindkét erő hasz­nát érvényesíteni tudja a nemzet javára.

Az államvezetés nagy megnyilvánulásai: a tör­vényhozás, a végrehajtás (közigazgatás) és a bírás­kodás. Mindezen államvezetési funkciókban közös nagy elveknek kell érvényesülniök.

Ez elvek megállapítása a jövőnek szempontjá­ból a törvényhozásnak, a jogszabályalkotásnak a feladata; alkalmazásuk a jelenre a végrehajtás, az igazgatás feladata; megvizsgálásuk és a belőlük eredő konzekvenciák levonása a múlt szempontjából a bíráskodás feladata.

Kérdés most már, mi az, amire elsősorban szük­ség van ahhoz, hogy a nemzetvezetésben helyes elvek érvényesüljenek?

Az ilyen elvek megteremtése és helyes módon való érvényesülése csak a nemzetélet  szintetikus szemléletének birtokában lehetséges. A nemzetélet szintetikus szemlélete viszont azt jelenti, hogy bár­mely államigazgatási cselekedetnek a nemzet egé­szére gyakorolt hatását kell szemlélni tudni.

Ha azt mondom, hogy a nemzet egésze, ez nem üres szólam. Az államférfiúnak valóban a nemzet egésze kell, hogy szeme előtt lebegjen. Ez az egész természetesen részekből áll, amiből következik, hogy az összes részekre - az egészre - származ­ható hatást kell vizsgálni minden államigazgatási cselekedet elhatározásánál épp úgy, mint végrehaj­tásánál is.

(A jogszabály már a megvizsgálás eredménye szerint intézkedik, tehát alkalmazásánál már nem kell mindig ilyen vizsgálat, de alkotásánál igen.)

Minthogy a nemzet egésze különböző részekből áll, felvetődik a kérdés, mik a nemzet részei, cso­portosulásai?

A részekről kimerítő felsorolást adni - a do­log természeténél fogva - persze nem lehetséges. De ha pusztán exempli[fi]katív felsorolást tartunk is szem előtt, akkor is szemünkbe ötlenek a következő nagy csoportosulások: férfiak, nők, gyermekek. Munkabírók és munkaképtelenek. Műveltek és mű­veletlenek. Vagyonosak és vagyontalanok. Külön­böző foglalkozást űzők. Különböző fajúak és külön­böző vallásúak. Egészségesek, betegek. Meggondol­tak, felületesek. Önzők és kevésbé önzők. Élelme­sek és élhetetlenek. Városiak, falusiak, tanyaiak. Frissek és fáradtak. Születendők, élők és haldoklók. Az egész múlt, jelen és jövő.

Az egyeseknek ezer és ezer a fentiekhez hasonló, legkülönbözőbb tulajdonságok és adottságok szerinti csoportosulása az állampolgárok összessége, amely nemzetté magasztosul akkor, ha különböző széttagoltságában is egységes nagy alaptulajdonsá­gai és egységes nagy életcéljai vannak.

Az ilyen módon előálló nemzeti élet szintetikus szemléletére, a nemzettagok érdekeinek összefogó mérlegelésére van szükség, hogy ezeknek a helye, súlya, sorrendje, érvényesítésének lehetősége, foka, megállapíttassék.

A szintetikus szemlélet mellett, illetve annak körén belül az egyes részletek megismeréséhez természetesen a szaktudomány világítására van szük­sége az államférfiúnak. De az így megvilágosult részleteket nem kaotikus zűrzavarban, egymás iránti kapcsolatnélküliségben, hanem súly és jelen­tőség szerinti rendszerbe foglalva kell együtt látnia, és ilyen rendszer kialakításán kell fáradoznia. Egyensúlyt kell teremtenie.

A nemzet, az állam életében ugyanis feltétlenül egyensúlynak kell élnie. Az egyensúly pedig semmi egyéb, mint a jogok és kötelességek egyenlősége, fontosság és jelentőség szerint mérve. Az egyen­súlynak a nemzet egészében, de annak egyes csopor­tosulásaiban és legkisebb részegységeiben, tehát az egyesben is meg kell lennie.

Ezért állandóan vizsgálni kell, és észre kell venni az egyensúlyi helyzet megbomlását. Figye­lembe kell venni különösen azt, hogy jelentőségük­ben és fontosságukban emelkedett kötelességteljesítések és ilyen képességek a nekik megfelelő jogokban is emelkedést kívánnak. Az egyensúlyi helyzet mérlegelését állandóan figyelemmel kísérni, a hely­zetet előre látni, s az egyensúlyfelbillenéseket, netáni forradalmi jelenségeket megelőzni: a kormány­zat feladata. A megérzett vagy megértett igazságot beállítani ebbe az egyensúlyi rendszerbe, és óvni ennek az egyensúlynak a fennmaradását: az országlási képesség.

Az egyensúly legfőbb rendszerezője és szabá­lyozója a jog, mint a legnagyobb rendező erő. A magas értelemben vett jogász hosszú évek tanulmá­nyai alapján sajátítja el azt a szintetikus szemlé­letet, amely - mint említettem - az államigazga­tás egyensúlyának nélkülözhetetlen kelléke. Az egész jogi és államtudományi oktatás, vizsgáztatás mind ennek a szintetikus szemlélet kifejlesztésének célját szolgálja. Ez egészen más és magasabb va­lami, mint azok az ismeretek, amelyeket a szaktudomány nyújt, bár ez utóbbiakra is nélkülözhetet­len szükség van az átfogó államvezetési szemlélet kialakításánál. A szakismeretek tanácsa s a szak­értők szaktudásának világító fáklyája nélkül államigazgatás nem lehetséges, de viszont a jog- és államtudomány tanulásával kipallérozott agy szin­tetikus szemlélet nélkül, s ennek irányító vezetése nélkül, az államigazgatás egyensúly nélküli intéz­kedések kaotikus halmaza lenne. Egyes kivételes vezető-talentumok velük született képesség gyanánt bírnak már a szintetikus szemlélet adományával, de ez ritkaság, és többnyire hosszú tanulás és készü­lés ruház fel bennünket ezzel a képességgel.

Kérdés lehet most már, hogy mire való az államigazgatás, a jogszabályalkotás, stb., hogy mire való ez az egész egyensúly, amelynek elveit jogelveknek, egész rendszerét jogrendszernek nevezzük? Miért nem akarjuk, hogy egyes egyoldalú alkalmi intézke­désekkel megbontsuk a szerkezetet, rést törjünk rajta, amelyen át könnyen felbillen az egyensúly?

Mindezekre a kérdésekre a politika tudománya különböző válaszokat ad.

Eötvös József szerint - Kant és Locke nyomán - az állam egyedüli célja az egyéni szabadság biz­tosítása. Platón az igazságosság, erkölcsiség megvaló­sítását tanítja az állam célja gyanánt. Míg újabban Kunz és Kogler az állam öncélúságát hirdetik, ki­indulva abból, hogy az állam Kunz szerint személyi­ség, Kogler szerint organikus lény. Végül Concha szerint indokoltnak látszik azok álláspontja, akik az államcél kérdését a tudományból kizárandónak tekintik, és a hit világába utalják. Concha gyönyö­rűen tömör fogalmazása szerint: „az állam vagy más szóval a nemzet: összéletét irányzó országló tevékenységében nem az egyén eszköze, hanem önmagá­nak célja. Azonban, mint a véges világon belül a legegyetemesebb cél az egyént, mint valósulásának előfeltételét nem semmisíti meg, sőt annak mentül teljesebb érvényesülését kívánja“. (Politika, 200. lap.)

Összevetve ez utóbbi felfogással Eötvös József­nek az egyéni szabadság biztosítását egyedüli állam ­célul kijelölő felfogását, meg kell jegyeznünk, hogy Eötvös felfogása is megköveteli a szabadságok kor­látjainak vizsgálatát.

Kétségtelen, hogy a szabadság az egyéni élet ki­elégítő voltának igen fontos kelléke, s ennek érzeté­hez feltétlenül szükséges. Elképzelni sem lehet éle­tet: teremtő, haladó, tervező, elképzelő, alkotó, szó­val emberi életet - szabadság nélkül. El sem lehet képzelni komoly törekvést, komoly eredményeket egyéni kezdeményezés, egyéni felelősség, egyéni siker, egyéni bukás, szóval egyéni kockázat nélkül. Aki tehát ezeket ki akarja küszöbölni, az nem ismeri az emberi alaptermészetet. Áll ez reánk, ma­gyarokra különösen. Aki nem ismeri a magyar nép individualista természetét, és nem ehhez alkalmazva végzi államigazgatási tevékenységét, annak kudarca nyilvánvaló.

A szabadság azonban az egyén szabadsága; márpedig az egyénnek joga véges. Határolva van a mások joga, a mások szabadsága által. Határolva van azzal, hogy csak egyensúlyi helyzetig terjedhet: ami azt jelenti, hogy amennyi a szabadság, annyi a köte­lesség is - épp úgy, mint az ambíció is kell, hogy az egyéni képességekkel egyensúlyban álljon, mert különben felbillenés következik.

Egyszóval mindennél fontosabb, hogy a szabad­ság gondolatát helyesen illesszük bele abba az egyen­súlyi rendszerbe, amelyet jogrendszernek nevezünk.

Nem lehet tehát jelszavunk az a régi Zala megyei kortesnóta, mely úgy énekelt, hogy:

„Deák Ferenc, megélünk mi kend nélkül, Szeretjük a szabadságot rend nélkül.“

Természetesen az ellenkező végletbe sem szabad esni, mert mint G. A. Chamberlain Through a Stai­ned glass című művében oly szellemesen mondja: „a teljesen megszabályozott állam jeles dolog, nagy dolgot jelent az emberiségnek. Csak egy a baja: senki sem akarna benne élni“.

Régi bölcs francia kormányzati elv, hogy: Ne gouvernez trop. Mert minden ilyen szabályozásba, a legnagyobb tárgyilagosság és legteljesebb szinte­tikus szemlélet mellett is, igen sokszor belekeveredik az egyéni elgondolás színezete, márpedig ennek erőszakolása a nem egyformán gondolkozókra nézve tűrhetetlen és elviselhetetlen.

De elviselhetetlen másrészt az egyéni érdekek korlátlan érvényesülése is akkor, ha ez a közösség­nek, másoknak, aránytalan kárt okoz. A közhatalmi támogatást azonban az ilyen érdekérvényesítés tekintetében is csak akkor lehet megtagadni, ha e meg­tagadás nem jár a kötelességteljesítés mindenekfölött álló elvének elhomályosulásával. Ezért nem lehet egyéni szánalomból cselekedni a felelős veze­tőnek. Az ilyen egyéni szánalom szülte jogrendszerellenes intézkedésekre illik Széchenyi mondása (Stádium, 78. lap), hogy az ilyen intézkedés: „Azon nyomorult törvények sorába való, melyek midőn egyest néha-néha eltapodástul’s végpusztulástul meg­mentenek, a’ reactionak örök törvényi szerint min­den órában ezrek nyomoruságit szülik“.

Igen fontos ezért a szintetikus szemlélet és ér­tékmérés a törvényhozás szempontjából.

A szuverenitás formai korlátlansága könnyen megzavar bennünket - sokszor elfeledteti a hata­lomgyakorlás erkölcsi korlátjait, sokszor pillanatnyi eredmények kedvéért elfeledteti az intézkedések jövőbeli káros hatását. Lehet oly eset, mikor előnyösebb, ha a nemzettagok szabad tevékenysége szé­lesebb körben érvényesül, máskor - ha ez a tevé­kenység nem egyirányú, hanem egymással ellen­tétes, egymást paralizáló cselekedetekből áll - vi­szont az államhatalom közvetlen intézkedését kell szélesebb körre kiterjeszteni.

A törvényhozás terén a tervszerű előrelátás, a forradalmi változást megelőző céltudatos intézkedé­sek fontossága tagadhatatlan. A gyakorlatban meg­történik, hogy törvényhozási szempontból a kor­mányzat sokszor enged a saját elhatározásaiból a párthangulatoknak. Márpedig mint Macaulay mondja: „A pártok sajátossága, hogy eredeti ellenségeskedéseiket sokkal hívebben megőrzik, mint eredeti elveiket“. Pope szerint pedig: „Soha sem volt olyan párt, vagy szekta, amelyben ne a leg­tudatlanabbak lettek volna egyúttal a legheveseb­bek is“.

Sajnos, elmondhatjuk, hogy igen jelentékenyen érvényesül nálunk is az ellenzékieskedés szelleme. A tagadás Luciferje élvezettel akaszt meg minden alkotást. Bizonyos, hogy szükség van egészséges kri­tikára, amely a hibákra rámutat, mert így javíttat­nak ki éppen e hibák. De mint Széchenyi mondja: „Az oppozíció olyan, mint az epe: kell a test épségé­hez egy kevés, - de csak igen sok ne -, s az a kevés is ugyan egészéges legyen“.

Beteg működésű lesz az az állami organizm us, melyből az ilyen kritika lehetősége hiányzik. Hiszen a saját elgondolásaim helyességébe vetett bizalom hiánya az, ha a kritik át nem tűröm.

Az önmérséklésnek, az etikának a jogszabályalkotásnál is a hatalom korlátlanságát ellensúlyozó erővel kell működni. Sajnos, az utóbbi évtizedekben feledésbe ment, hogy az állam erkölcsi organizmus. Cselekedeteiben tehát a legmagasabb erkölcsi tör­vényeknek kell érvényesülni. Kötelességteljesítés terén - az államnak az egyénnel szemben fennálló kötelességeit értem ezalatt - az államnak követendő példával kell előljárnia.

Az állam öncélúságának és önfenntartásának gondolata a háborús és háború után következő idők zivataraiban és gazdasági válságában sokszor, közön­séges mértékkel mérve, az erkölcs szempontjából nem kifogástalan módon érvényesült.

Az állami tartozások valorizációjának elmara­dása a magántartozások valorizációjának elrende­lése mellett erkölcsi szempontból nem állja meg a kritikát, és csak a végszükség mentségével, a legfőbb érdek az állam érdeke, a salus rei publicae suprema lex esto elvével menthető.

De ezzel az elvvel sem szabad visszaélni. Mert miféle erkölcsi jogosultsága lehet az államhatalomnak arra, hogy polgáraitól kötelességteljesítést köve­teljen - ha maga nem teljesíti kötelességeit polgá­raival szemben?

Ez ismét felborítása az egyensúly elvének, és a hatalom érvényesülése a joggal szemben.

Hiába alkotunk olyan jogszabályokat, melyek ezt szankcionálják - a jogszabályoknak az erőt nem a szankciók súlya adja meg, hanem tartalmi igaz­ságuk, s a bennük rejlő etikai erő.

Lehetetlen, hogy az államhatalom gyakorlói e hatalom gyakorlásában olyan módon cselekedjenek, amilyen módon cselekedni saját ügyeikben erkölcsi­leg megengedhetetlennek tartanák. Lehetetlen, hogy a törvény csak az élelmesek számára készült legyen, s a gyámoltalanok és élhetetlenebbek ne részesülje­nek általa támogatásban. Lehetetlen, hogy a pillanatnyi népszerűség, tömegek vagy hang olyan szabályalkotásra befolyásoljanak bennünket, melynek hatása káros a nemzet jövőjére.

Ami pedig a végrehajtást illeti, e tekintetben sem szabad elfelejtenünk, hogy az impériummal járó hivatal elsősorban nem hatalmat, hanem kötelessé­get jelent. Hatalmat csak annyiban és azért, hogy ez a hatalom lehetővé tegye, hogy a nemzet érdekében képesek legyünk kötelességünket teljesíteni.

Engedjék meg nekem, hogy ide vonatkozó fel­fogásom tekintetében egy személyi emlékemet is felelevenítsem.

Új titkárt kaptam magam mellé a minisztériumban. Bemutatkozáskor utasítást kért tőlem magatar­tása tekintetében. Azt mondottam: jól tudod, hogy a miniszter szó mit jelent, miniszter latinul annyi, mint szolga, a felelős miniszter tehát mindenkinek legodaadóbb szolgája. Jól értsd meg, hogy te ennek a miniszternek vagy a titkára.

Nem szabad elfelejtenünk a közigazgatás bár­mely fokozata teendőinek végzése során, hogy soha­sem tud jól intézkedni az, aki nem tudja m agát a mások helyzetébe beleképzelni. És nem tud parancsolni az, aki nem tanult meg engedelmeskedni. És nem fog fegyelmet tartani az, aki önmagát nem fegyelmezi.

Emberszeretet, jóakarat, segíteni törekvés a közigazgatás vezetőitől feltétlenül elvárt tulajdon­ságok. Ezer teher, ezer kötelezettség nyomja nemze­tünk minden egyes polgárát, ezek teljesítését elő­segíteni a mi feladatunk - hiszen mi raktuk rá a terheket.

Nem alárendeltet, nem querulánst kell látnunk abban, aki kényszerűségből hozzánk fordul, hanem munkatársat, aki épp úgy részt vesz a nemzeti munká­ban, mint mi, csak más beosztásban - s így munká­ját elősegíteni, idejét épp úgy, mint a magunkét, meg­becsülni - kötelességünk.

Nem tudja a közmegbízatást jól ellátni az, aki a maga dolgát sem látja el jól. Nem lehet az államnak, mint erkölcsi organizmusnak méltó képvise­lője az, aki magánéletében önmagával szemben nem érvényesíti teljes szigorúságával az erkölcs követel­ményeit. Nem lehet jó bírája másnak az, aki önmaga is bűnben leledzik.

Magyarország mai helyzetében, mikor fizikai ereje gyönge, de erkölcsi erőben felülmúlja a kör­nyező államokat - nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek az erkölcsi értékállománynak a jelentőségét, fenntartásának fontosságát, növelésének kívánatos voltát.

Épp úgy, mint ahogy fontos, hogy az individua­lista magyar nagy nemzeti célok megvalósítása érde­kében a közösség akaratának és szervezett fegyelmé­nek önmagát alávesse, ha azt akarja, hogy nemzete nagyot tudjon alkotni, ugyanolyan fontossággal bír, hogy az államigazgatás terén úgy a törvényhozás, mint a végrehajtó hatalom szabályaiban és intéz­kedéseiben az erkölcsi elvek minél erősebben érvé­nyesüljenek. Csak így működhetik az államhatalom a polgárság megelégedésére, ami pedig minden államhatalmi működés legfőbb erőforrása.

Jóakaratú, emberséges emberek, erkölcsi nor­mákkal egyező jogszabályok a legnehezebb viszonyok között is megtalálják a megoldást.

Az államigazgatás erkölcse kölcsönhatásképpen kifejleszti a nemzet erkölcsét, kormányzók és kor­mányzottak harmonikus együttműködését. És mint Le Bon mondja „Múlt és Jövő“ című munkájában:

„A nemzet erkölcse múltjának műve. A jelen teremti meg a jövő erényeit, mi apáink moráljából élünk, s a mi fiaink a miénkből fognak élni.“

*

In Magyar Közigazgatás, 54. évf., 15. szám (1936. április 12.), 9-11.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés