Update : Hóman Bálint: Közigazgatás és szelekció (1936) |
Hóman Bálint: Közigazgatás és szelekció (1936)
2021.08.30. 18:55
A Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam ünnepélyes megnyitásakor elmondta: dr. Hóman Bálint m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter.
A nemzeti élet biztonságának és az államgépezet zavartalan működésének legelső előfeltétele a nemzet eszményi céljainak és gyakorlati igényeinek szolgálatában kifogástalanul működő közigazgatás. Ehhez képest az államkormányzat legfontosabb feladatai közé tartozik az olcsó és jó, gyors és eredményes, jogszerű és igazságos, méltányos és szociális közigazgatás megalapozása és kifogástalan működésének biztosítása. Ezt a célt szolgálják korunknak a közigazgatás egyszerűsítésére, avagy újabb szóhasználattal: a közigazgatás észszerűsítésére, racionalizálására irányuló, immár évtizedek óta aktuális törekvések.
Egyszerűsítésről szoktunk beszélni, mert a modern államigazgatás sokszor felpanaszolt költségeinek, lassúságának, nehézkességének, formalizmusának, tévedéseinek, túlkapásainak és megannyi sokszor felpanaszolt más hibájának egyik főokát kétségkívül a közigazgatási rendszer bonyolultságában, az igazgatási szervezet túlméretezett, s az egész közigazgatás agyonszabályozott voltában kell keresnünk. Tudjuk azt is, hogy korábbi századok közigazgatása az állam patriarchálisabb színezetéhez képest szűkebb keretekben és egyszerűbb formák között, szinte minden kötött szabály nélkül, sokkal kevesebb személlyel, és sokkalta kevesebb költséggel sok tekintetben jobb, kifogástalanabb és gyorsabb munkát végzett a mainál. Egyszerűsítésre kell tehát törekednünk, de a történeti összehasonlítás minden konzekvenciáját levonnunk mégsem volna helyénvaló. Korunk igényei nem engedik meg az egyszerű patriarchális formákhoz való teljes visszatérést. Az újkori államnak a mi korunkban már az emberi életnek szinte minden jelenségére, megnyilvánulására és vonatkozására kiterjedő befolyása, s ennek folytán egyre növekvő közigazgatási szervezetének hatalmas méretei nélkülözhetetlenné teszik az igazgatás elveinek és gyakorlatának pontos és részletes szabályozását, a közigazgatás szervezetének és e szervezet működésének a múltban hiányzó szabatos körülírását. A modern állam nem nélkülözheti az állami tevékenységek körének folytonos bővülésével párhuzamosan szükségképpen kialakult hatalmas igazgatási gépezetet, és gondoskodnia kell e gépezet alkatrészeinek - a közigazgatási szerveknek és a közigazgatásban szolgáló személyeknek - összhangzatos és a köz javára szolgáló működéséről. Egyszerűsítés és észszerűsítés alatt tehát korántsem a primitívebb formákhoz való visszatérést, hanem a meglévő nagy és szükségképpen bonyolult szervezetnek a mai formákhoz, a mai igényekhez és szükségletekhez mért egyszerűsítését és észszerűsítósét értjük. Gondoskodnunk kell róla, hogy a túlméretezett közigazgatási szervezet a reális keretek közé szoríttassék, hogy az észszerűség szellemével ellenkező, felesleges és formális elemek kiküszöböltessenek, az idők folyamán öncéllá lett intézmények és szervek ismét a köz szolgálatába állíttassanak, a kóros kinövések és fattyúhajtások az igazgatás szervezetéből kioperáltassanak. E nagy feladat megoldásához háromféle eszköz - legiszlatorikus, organizatorikus és szelektív eszközök - alkalmazása szükséges; jogszabályalkotásra, szervezőmunkára és személyi kiválasztásra van szükség. Gömbös Gyula miniszterelnök kormányprogramjában mindhárom irányban megfelelő lépéseket helyezett kilátásba, s ezek közül több fontos lépés már meg is történt. A jogszabályok közül utalok a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:XXX. tc. módosításáról és kiegészítéséről szóló 1933:XVI. tc.-re; a gyakorlati közigazgatási vizsgát és a most meginduló tanfolyamot ennek alapján szabályozó belügyminiszteri rendeletekre, az 1934:I. tc. bizonyos rendelkezéseire, a közoktatásügyi igazgatás átszervezéséről szóló 1935:VI. tc.-re, s a közegészségügyi igazgatás újjászervezését előkészítő államosító intézkedésekről most benyújtott belügyminiszteri törvényjavaslatra. Az organizatorikus munka terén történt fontosabb lépések közül elég lesz a közoktatásügyi igazgatásnak az 1935:VI. tc. alapján már befejezése felé közeledő átszervezési munkálatairól, a belügyminisztériumban folyamatba tett közegészségügy-igazgatási szervezőmunkálatokról, s a többi minisztériumok s más intézmények kebelében is előkészületben levő átszervező munkálatokról megemlékeznem. A szelekció irányában történt és jövőben megvalósítandó intézkedésekre áttérve mai előadásom tulajdonképpeni tárgyához érkeztem. Noha a közigazgatás egyszerűsítésének és megjavításának a jogszabályalkotások és a szervezőmunka is jelentős eszközei, a feladat sikeres megoldása elsősorban személyeken múlik, mert - Bismarckot idézve - „rossz törvényekkel és jó tisztviselőkkel még mindig lehet kormányozni, de ha a tisztviselők rosszak, a legjobb törvények sem segíthetnek rajtunk“. A klasszikus angol elv - the right man on the right place - következetes alkalmazása és céltudatos érvényesítése nélkül a közigazgatás megjavítására, egyszerűsítésére és észszerűsítésére irányuló minden kísérlet, minden törvényes szabályozás és közigazgatási organizáció meddő és céltalan próbálkozás volna.
A kifogástalan közigazgatás első és legfontosabb előfeltétele a jó tisztviselő. Jó tisztviselőkhöz pedig az állam csupán a tudatos és szakszerű kiválasztás - a szelekció- elveinek következetes és szigorú alkalmazásával juthat. A természet maga szelektál. A tehetségkiválasztódás a szellemi kultúra magas rétegeiben, a művészet, irodalom, tudomány világában, s jórészt a gazdasági életben is önműködő szelekció által történik. Az Isten adta nagy tehetségek önmaguktól és önerejüknél fogva szelektálódnak. A közületek és különösen az állam igazgatási szervezetében azonban a személyek kiválasztása csak mesterséges szelekció, tudatosan megválasztott ellenőrző mérték alkalmazásával történhet. Mielőtt e szelekció módjáról és eszközeiről szólnék, röviden meg kell emlékeznem a helyes államigazgatási szelekció útjában álló, s el kell ismernünk, igen nehezen leküzdhető akadályokról.
Ez akadályok elseje és legveszedelmesebbike a protekcionizmus és nepotizmus szelleme. Másik akadálya a tisztviselők testületi szellemének kialakulásával párhuzamosan jelentkező átlagosító és egyenlősítő törekvés: az anciennitásra alapított jogigény, más szóval a szolgálati idő hosszú tartamával való visszaélés. Ezzel szorosan összefügg a köztisztviselői etikával és a köztisztviselő fogalmával merőben ellentétes materiális felfogás, mely a köztisztviselő és az állam, mint munkás és munkaadó viszonyában a hivatali munka elbírálásánál a tisztviselő tömegek egyéni, gazdasági és szociális érdekeit tekinti irányadónak, s a hivatali munka értékelésénél a szolgálati időt, az anciennitást értékmérőnek. S végül - bármennyire kicsinyesnek tűnjék is fel emezek mellett - a szelekció egyik legnagyobb akadályaként kell megemlékeznem a vezető tisztviselők egy igen tekintélyes részének hivatali féltékenységéről, más tisztviselőknek a közérdeket negligáló önzéséről is.
A protekcionizmus és az ennek egyik válfajaként jelentkező nepotizmus gyökereivel igen távoli időkbe nyúlik vissza, amikor a közhivatalok, s különösen a jobbára nobile officiumként vagy igen csekély díjazás mellett ellátott főhivatalok a társadalom legelőkelőbb rétegeinek, a főúri és előkelő nemesi családok tehetséges tagjaival töltettek be. Ez a rendszer, amely a vezető állásokra vonatkozólag Angliában még ma is él, a maga idejében és a maga helyén jogosult volt, mert a közfunkciók irányítására a legjobb nevelésben és legmagasabb elméleti kiképzésben részesülő társadalmi rétegből szemelte ki az arra valókat. Később azonban, s ez történt nálunk is, vagyonos és elszegényedett előkelő családok másutt boldogulásra képtelen és kevésbé tehetséges tagjainak elhelyezésére szolgáló rendszerré, majd pedig családi, politikai, társadalmi összeköttetésekkel rendelkező gyengébb elemeknek más, és gyakorta sokkalta tehetségesebbek rovására menő pártfogolásává fajult. Hivatásuk ellátására képtelen, tehetségtelen elemeknek a közigazgatásban való alkalmazása önmagában is súlyos károkat okozhat, de még sokkalta nagyobb, szinte jóvátehetetlen következményekkel jár, mikor a protekciót már hivatalban levő egyének igazságtalan előmenetelének előmozdítására, avagy éppen az államéletben jelentős feladatokkal összekötött vezető állások betöltésénél gyakorolják.
A szolgálati idő tartamára, az anciennitásra alapított jogigénnyel, s a tisztviselőtársadalomnak a jogigényre épített törekvéseivel már a múlt század derekán szembekerültek az államigazgatás irányítói. Mártonffy Károly megállapítása szerint már 1847-ből van egy udvari kamarai rendeletünk, mely kimondja, hogy a király szolgálatában töltött évek száma, bizonyos időnek fizikai eltöltése a szolgálatban egymagában mit sem jelenthet. De ez és a hasonló rendelkezések mind hiábavalók voltak, mert a hivatali munka uniformis értékelésére és a szolgálati idő értékmérő szerepének biztosítására irányuló régi törekvés folyton-folyvást erősbödött, s a tisztviselői létszám gyarapodásával különféle gazdasági, szociális, politikai ideológiák hatása alatt lassanként az egész tisztviselőtársadalomba begyökeresedett. A hivatalnoki érdekképviseletek és szabad szervezetek megalakulásával - miért, miért nem, ezúttal nem kívánom feszegetni - lassanként uralkodóvá lett a köztisztviselői hivatás magasabb etikai értelmezésével össze nem egyeztethető egyenlősítési törekvés, a munka minőségi értékelését a mennyiségi értékelésnek, ez utóbbit a szolgálati időtartam egyedül üdvözítő szempontjának alárendelő elmélet, triviális nyelven szólva: a szamárlétra elmélete. Gyakorlati alkalmazásával elrettentő formában találkoztunk mi is a világháborút követő forradalmak tömeges és gépies előléptetései során, és - sajnos - a következő esztendőkben is. A gazdasági- és pénzkrízis következtében beállott fizetésekértéktelenedés, s az ezt nyomon követő tisztviselőnyomor idejében a kinevezésből vagy előléptetésből való kirekesztés még a leggyengébb kvalitású tisztviselővel szemben is méltánytalanságnak, sőt embertelenségnek tűnt fel, és alig jutott valakinek is eszébe, hogy ez az uniformizáló eljárás nemcsak a magasabb közszolgálati etika szempontjából kifogásolható, nemcsak demoralizál, hanem még a történelmi materializmus alapján álló munkásmozgalmak munkaértékelési elveivel sem egyeztethető össze. Míg a munkások ezekben a munkásmozgalmakban rendszerint csak az átlagmunkás átlagos munkájának egyenlő értékelésére szoktak törekedni, és sem a vezető és szakmunkások teljesítményének magasabb értékelését nem kifogásolják, sem pedig a gyengébb és vezetésre nem alkalmas munkásoknak ily pozíciókra leendő automatikus előléptetését nem kívánják, a tisztviselői rangsor és a középsor tiszteletének bajnokai ezzel szemben a minimális átlagmunkát végző, sőt a hivatalának ellátására képtelen tisztviselő számára is biztosítani kívánják a legmagasabb állások és vezető pozíciók elérésének lehetőségét.
A vezető tisztviselők hivatali féltékenysége, ami a fontos és tanulságos ügyeknek kizárólagos fenntartásában, az ügymenet összefüggéseinek eltitkolásában, a tisztviselők hivatali nevelésének, és különösen az utódnevelésnek sok helyütt kirívóan jelentkező hiányában szokott megnyilvánulni, csúnya emberi indulatokban gyökerezik. Bár néha kiváló képességű tisztviselőknél is találkozunk ezzel a gyengeséggel, ez a fogyatékosság rendszerint a pozíciójukra méltatlan, szorgalmas, de gyenge tehetségű, s a képességek hiányát formalizmussal és nagyképűséggel pótló vezető tisztviselőknek a hibája, akik magukat minden áron nélkülözhetetlenné óhajtják tenni, és szolgálataik túlértékelését kívánják mások érvényesülésének akadályozásával elérni. Ezeknek a közszolgálatban nélkülözhetetlen kollegiális, bajtársi szellemet is súlyosan sértő vezető tisztviselőknek bűnéül kell felrónunk, ha a közszolgálatban kiváló tehetségű és jeles képességű tisztviselők akadnak, akik a komolyabb és érdemlegesebb közigazgatási munkában hosszabb szolgálati idő után is járatlanok, s amire igen sok a példa, olyanok is, akik kedvüket vesztve, teljes apátiával végzik a hivatalban számukra kijelölt sablonmunkát és szabványos feladatukat.
A szelekció akadályaként kell megemlékeznem még azoknak a tisztviselőknek a közszolgálat és a kollégák érdekét sértő és merőben demoralizáló önzéséről is, akik nem hivatali természetű munkálkodásuk - esetleges irodalmi, művészeti, tudományos avagy társadalmi munkásságuk - alapján, megfelelő külső befolyásokra támaszkodva, különleges elbánásra, s a hivatali munka alól való mentesítésre tartanak és szereznek igényt, akik a közhivatali állásokat saját hivatáskörükben vélt tehetségeik mellett sem érvényesülő széplelkek eltartására szolgáló sine curának vélik.
A hivatali kontraszelekciónak ezek a veszedelmes tünetei nem hazai sajátosságok, és - szerencsére - nem is általánosak. Örömmel és megnyugvással kell megállapítanunk, hogy a közszolgálatról és a közszolgálati hivatásról alkotott magasabb etikai felfogásnak a magyar tisztviselőtársadalomban ma is mély gyökere, igen sok követője és hirdetője van. S alig lehet kétségünk afelől, hogy ha a kormányzat részéről e bajok kiküszöbölésére és leküzdésére komoly lépések történnek, a magyar tisztviselőtársadalom túlnyomó többsége fog leginkább helyeselni. Nem sértem tehát a magyar köztisztviselők érzékenységét, ha habozás nélkül kimondom, hogy a hivatala megfelelő ellátására képtelen, a közszolgálatra alkalmatlan, dologtalan tisztviselőknek semmi helyük sincs a közigazgatási szolgálatban, mert pusztán jelenlétükkel tetemes anyagi kárt okoznak a köznek, hátráltatják a közigazgatás jó munkáját, és demoralizálják a tisztviselőtársadalmat. Ez a megfontolás vezette a törvényhozást, amikor a kormány kezdeményezésére az 1934:I. t.c. 1. §. (2) bekezdésének b) pontjában megengedte annak a tisztviselőnek végelbánás alá vonását, aki a hivatalával járó feladat kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakképzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek - pl. szellemi tehetség, jellem , közéleti erkölcs stb. - híjával van, s emiatt szolgálatát a megkívánt mértékben nem látja el.
A szolgálatát kifogástalanul ellátó, de az átlagképességeken felül nem emelkedő tisztviselőnek igénye van a közszolgálatban töltött évekhez, és itt végzett munkájához mért anyagi ellátásra, erkölcsi méltánylásra, jogi védelemre, előléptetésre, sőt vezető pozícióra is van igényük mindazoknak, akiknek erre alkalmas lelki habitusuk, magasabbrendű szellemi képességük, különleges szakismeretük, s megfelelő kezdeményező és irányító készségük van. Másfelől azonban vigyázni kell, hogy vezető állásokba olyanok ne kerüljenek az anciennitás elve alapján, akiknek arra sem rátermettségük, sem szellemi minősültségük, sem kiemelkedő szakismereteik nincsenek. A jó átlagtisztviselő erkölcsi és materiális érdekeinek, s a vezetőállásra való kiválasztás magasabb nemzeti szempontjainak összeegyeztetése az államkormányzat egyik fontos feladata. A kivételes kvalitásokkal nem rendelkező, és vezető pozícióra nem alkalmas, de a közigazgatási szolgálatot kifogástalanul ellátó jó átlagtisztviselő hivatali munkáját valóban nagy értékéhez képest kell megbecsülnünk, s mindenképpen helytelen volna azt lekicsinyelni és leértékelni. Sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ez az átlag tisztviselő a gerince a közigazgatásnak, jogosan formálhat tehát jogot szociális és gazdasági igényeinek méltányos megítélésére. A két szempont méltányos kiegyeztetése a gazdasági viszonyok és állampénzügyek megfelelő alakulása, a mai válság leküzdése után bizonyára minden jó tisztviselő érdekének sérelme nélkül meg lesz oldható, de e megoldáshoz csak kedvező állampénzügyi helyzetben szabad hozzáfogni.
A szelekció módjára áttérve mindenekelőtt az egészséges kiválasztás irányadó szempontjairól kívánok néhány szót szólni. A közszolgálati állások betöltésénél, az előléptetéseknél és a vezető tisztviselők kiszemelésénél a legkülönbözőbb nézőpontokból kiinduló kiválasztásra van szükség. Meg kell vizsgálnunk, és ellenőriznünk kell az egyéneknek a köztisztviselői hivatásban s a közigazgatási szolgálatban nélkülözhetetlen emberi és hivatalnoki képességeit és tulajdonságait, aminők a tehetség és jellem, a műveltség és szakismeret, az elméleti tudás és gyakorlati érzék, a hivatásérzet és közszolgálati etika, a szociális érzék és tapintat, a jogérzék és méltányosság, az ítélőképesség és kezdeményezőkészség. Mindezeknek együttes mérlegelése és elbírálása, mind e szempontoknak tüzetes érvényesítése, vagyis a szelekció: különböző szervek feladata.
A hivatali szelekciónak már az iskolai oktatás középfokán meg kell indulnia. Épp ezért a középiskoláról szóló 1934:XI. tc. szövegében és indokolásában különös nyomatékkal emeltem ki az iskolai szelekció gondolatát. Rámutattam, hogy a nemzeti társadalomnak igen értékes, komoly elemei vannak, akik a gazdasági élet különböző területein, mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, de más részről magasabb intellektuális, pl. művészi pályákon is a köznek hasznos munkásai, sőt vezető funkcionáriusai is lehetnek, de a magasabb elméleti műveltség megszerzésére, egyetemi tanulmányok végzésére mégsem alkalmasak. Épp ezért már a középiskolának tudatos kiválasztással kell a lelki habitusuk, képességeik iránya és tehetségük minősége szerint főiskolai továbbképzésre hivatott tanulókat a többiektől elválasztani, s őket az egyetemek, a többieket más pályák felé irányítania. Ennél az iskolai szelekciónál, épp úgy mint az új középiskola nevelőmunkájában a tudás mellett figyelmet kell fordítani az etika mindennél fontosabb szempontjaira is.
A második kiválasztás az egyetemeken történik a közszolgálati pályák felé. Az etikai nevelés és általános műveltség szempontjából kiinduló középiskola mellett az egyetem a magas műveltség és a szaktudományok oktató intézménye. Ehhez képest az egyetemen történő szelekció is elsősorban a magas műveltség s a szaktudományok követelményeinek szempontjából indul ki. Az egyetemen már különválnak a közigazgatás szolgálatába készülő tanulók a többi elméleti és magasabb képzettséget igénylő gyakorlati pályák felé induló ifjaktól. A leendő közigazgatási tisztviselők kiképzése ma is jórészt a jogtudományi karokon, és ezek mellett a speciálisan közigazgatási célzattal létesített közgazdaságtudományi karon történik. Ennek az oktatásnak azonban itt is, ott is vannak fogyatékosságai, és a felsőoktatás most munkálatba vett reformja kapcsán mindenesetre ki kell terjeszkednünk a köztisztviselőnevelés problémáira is. Bármily tiszteletreméltó érveléssel védelmezzék is az élet mindennapi problémáitól elszigetelt képzeleti szférákban mozgó tudósok az egyetemi oktatás tiszta tudományos jellegét, az egyetemeknek az eddiginél több teret kell biztosítaniuk a maguk oktatási rendszerében a közigazgatási joggal és közszolgálati gyakorlattal összefüggő stúdiumoknak, mert a jogi oktatás is csak akkor lesz igazán eredményes, ha más fakultások oktatásához hasonlóan, a hallgatók leendő életpályájának gyakorlati követelményeivel is számol. Ebből a szempontból kiindulva, gondoskodnunk kell a más pályákon elhelyezkedő fiatalság közigazgatási kiképzéséről is. A közigazgatás legbelsőbb lényege szerint jogászi munka, s ezért a jogi képesítésű tisztviselőket sohasem nélkülözheti. A közigazgatási tisztviselői kar gerince a jogásztisztviselők nagy tömege, s mindig az is marad. De az államélet sokfelé ágazása és a közigazgatás sokoldalú szakfeladatai mellett a mai közigazgatásban már a más irányú szakképzettséggel rendelkező tisztviselőket sem nélkülözhetjük. A közigazgatásnak a jogászok mellett szüksége van mezőgazdákra, mérnökökre, orvosokra, tanárokra, s bár az e pályákon működőknek csak kisebb része fog közigazgatási funkciókat ellátni, ezeknek már az egyetemen módot kell adni a közigazgatáshoz szükséges jogi, társadalom- és gazdaságtudományi alapismeretek megszerzésére, akár egyetemi éveik alatt, akár későbben fognak műveltségük ily irányú kiegészítéséhez. Ezt a szempontot is szem előtt tartottam, mikor az 1934:X. tc. alapján az egyetemi közgazdaságtudományi kart a műszaki és gazdasági tudományok oktatására és művelésére hivatott főiskolákkal egy egyetemi szervezetbe vontam össze. Az egyetemi szelekció célirányos gyakorlását az egyetemi oktatásnak, kollokviumoknak és vizsgáknak a felsőoktatási reform keretében kialakítandó új rendje lesz hivatva előmozdítani.
A gyakorlati közigazgatás szempontjából kiinduló hivatali szelekciót - mindig figyelemmel az iskolában és egyetemen érvényesített etikai, általános műveltségi, magas műveltségi és szaktudományi szem pontokra - már maga a közigazgatás végzi, s a minisztériumok irányítják .
A hivatali szelekció eszköze az első kinevezéseknél alkalmazott magas mérték. A kezdőállások betöltésénél a folyamodók tanulmányi eredményei, egyéni képességei a legalaposabban mérlegelendők és elbírálandók. Alapul a főiskolai minősítéshez kötött állásoknál persze az egyetemi szelekció szolgál, de kívánatos, hogy a ma már fokozott ellenőrzés alatt működő középiskolai szelekció eredményei itt is figyelembe vétessenek, mert az ifjú egyéniségének általános megítélésében a középiskola tanárai szükségképpen előnyösebb helyzetben vannak a hallgatók nagyrészét közelebbről nem is ismerő egyetem i professzoroknál.
A hivatali szelekció eszköze a nemrégen életre hívott gyakorlati közigazgatási vizsga, melynek igazi hivatása az egyetemen megszerzett elméleti ismeretek gyakorlati alkalmazására való készség[é]nek kipuhatolása. Szükséges azonban, hogy a vizsgálóbizottság praxisából teljesen kiküszöböltessenek azok a formalisztikus elemek, amelyek egyetemi vizsgarendszerünknek fogyatékosságai. Szükséges, hogy ez a vizsga valóban gyakorlati vizsga legyen a szó legigazibb értelmében.
A szelekció szolgálatában áll a külszolgálatnak régóta törvénybe iktatott, de a gyakorlatban teljes következetességgel keresztül nem vitt, a pénzügy-igazgatásban évtizedek óta megkívánt, s az 1935:VI. tc. alapján legutóbb a közoktatásügyi igazgatásban is életbe léptetett rendszere, aminek értelmében miniszteriális szolgálatra csak olyan tisztviselő alkalmazható, aki a külső igazgatásban, illetőleg a tárca külső intézményeinél több esztendeig szolgált, és a gyakorlati közigazgatási problémákkal közvetlenül megismerkedett. Hasonlóképpen fontos eszköze a szelekciónak a fiatal tisztviselőknek vándorszolgálata, azaz váltakozó beosztása az egyes miniszteriális ügyosztályokba és különböző külső igazgatási hivatalokba.
A hivatali szelekciónak fontos és hathatós eszköze lesz - meggyőződésem szerint - a most útnak induló Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam is. Rendeltetéséről a miniszterelnök úr és a belügyminiszter úr előadásai után mondanivalóm alig lehet. Csupán azt emelem ki, hogy a szorosan vett szakközigazgatás szempontjából különleges fontossággal bírnak a jogásztisztviselőket az őket foglalkoztató tárca körébe vágó szakismeretekben és szakintézmények problémáiban, a különféle szaktisztviselőket a közigazgatás jogi ismeretekben kalauzoló és kiképző előadások. Ezek lesznek hivatva a közigazgatási tisztviselőknek az egyetemen is megszerezhető kettős szakképzettségének rendszeres kiegészítésére. E tanfolyam mindenesetre lényegesen bővíteni fogja a résztvevő tisztviselők közigazgatási ismereteit, látókörét és problémaismeretét. De alkalmas lesz annak a szélesebb körű és intenzívebb közigazgatási érdeklődésnek a felébresztésére is, amit a jövőben minden vezető tisztviselőtől meg kell majd követelnünk. Egyik eszköze lesz tehát a vezető tisztviselők szelekciójának is.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a közigazgatás vezető tisztviselőinek kiválasztásánál alig lehet formális szabályokat megállapítani, és előre szabályozott szelektív eszközöket alkalmazni. Anélkül, hogy a tanfolyamok és vizsgák értékét és jelentőségét a legkevésbé is kisebbítenék, megállapíthatjuk, hogy az államigazgatás sokoldalúsága, a vezető tisztviselői képességek elasztikus és a különböző helyzetekhez képest sokféleképpen változó természete m ellett az uniformis képzést adó és számonkérő tanfolyamok és vizsgák alapján végrehajtott kiválasztás ily esetekben könnyen formalizmusba tévedhetne, és nem hozná meg a várt eredményt. A vezető állásokra minden irányban kitérjeszkedő, szigorú, de az adott esetben szükséges szakismereteket és más egyéni kvalitásokat különösképpen mérlegelő, mindig individuális szelekcióval kell a tisztviselőket kiszemelni. A tanfolyamok és vizsgák a vezető tisztviselők szelekciójának csupán kisegítő eszközei, csupán azt a szükséges ismerettöbbletet adják meg, amivel a vezetésre hivatottak természetes hajlamukat erősbíthetik, képességeiket és ismereteiket tökéletesíthetik, tehetségüket alátámaszthatják.
A vezető tisztviselők kiválasztásánál nem csak az irányításuk alá kerülő intézmények és ügykörök jelentősége, a közigazgatás egy-egy ágazatának sorsát hosszú évekre determináló munkásságuk fontossága miatt kell a legnagyobb gonddal és lelkiismeretességgel eljárni, hanem magának a hivatali szelekciónak eredményessége és folytonossága érdekében is. A hivatali szelekciónak - az iskola, az egyetem, a tanfolyamok és vizsgák, a külszolgálat és vándorszolgálat mellett - legfontosabb eszköze, s egyszersmind a szelekció folytonosságának és tökéletességének legerősebb biztosítékai is maga a kiváló vezető tisztviselő, aki a hozzá beosztott tisztviselőket nem csak munkáltatja, hanem neveli és tanítja, s hivatali beosztásuknál, foglalkoztatásuknál, munkájuk elbírálásánál, a közérdekű szelekció magas szempontjaitól megkövetelt tárgyilagossággal és pártatlansággal intézkedik, véleményez és minősít. A vezető tisztviselőnek ez a tevékenysége - elismerem - hálátlan munka; eredményei csak évtizedek múltán, legtöbbször az illetőnek hivatalból távozása után jelentkeznek, de a köztisztviselői etika és a köz - az állam és a nemzet - szempontjából kétségkívül a legtiszteletreméltóbb és legértékesebb közszolgálati tevékenységek közé tartozik, s a helyes hivatali szelekciónak legsikeresebb előmozdítója.
A kifogástalanul működő közigazgatás eszményi célját, az államigazgatás nagy tisztviselőtömegeket foglalkoztató és ezerfelé ágazó mai szervezete mellett csak évtizedeken át céltudatosan, következetesen és folytonosan gyakorolt hivatali szelekció által közelíthetjük meg. Ennek a szelekciónak elmulasztása egyértelmű volna az elöljáróban jellemzett kontraszelekciós törekvések istápolásával és a közigazgatás csődjének előkészítésével. Ezért a kormányzatnak a szelekciót gyakorolnia kell, noha a kiválasztási művelet kétségkívül sok egyéni érdeket és törekvést érint. Sérti minden rossz tisztviselő, a nem dolgozók és rosszul dolgozók érdekeit. Gátat vet egynémely, kisebb munkakörben kiváló eredményt produkáló, derék és szorgalmas, de önmagát és munkáját túlértékelő, magasba igyekvő tisztviselő indokolatlan - mert a közérdekkel ellentétes -- ambíciójának. Súlyos feltételeket, nehéz önbíráló és önművelő feladatot ró mindazokra, akik a közigazgatás területén akár normális, akár vezető állásban munkájuk méltányos elismerését várják. De az egyéni érdekeknek el kell hallgatniuk az állami közigazgatás útján önmagát irányító és igazgató nemzet egyetemes érdekei mellett, s a magyar köztisztviselőkben - bízvást állíthatom - megvan, és mindig meglesz az erkölcsi érzék és a magasabb értelem annak felismeréséhez, hogy másképpen nem is lehet.
*
In Magyar Közigazgatás, 54. évf., 15. szám (1936. április 12.), 5-9.
|