Mert valóban a legnagyobb teljesítmények egyike egy nemzet, kisebb vagy nagyobb államtest szerencsés kormányzása. Csak akkor vagyunk teljesen őszinték, ha beismerjük, hogy a döntő fontosságú tényezők között nem pusztán a mechanikus szempontok szerepelnek, hanem - a lélek intervenciója is. A masina és az állammechanizmus között az a mélyreható különbség, hogy amaz egyszerű, emez pedig összetett: testből és lélekből áll, mint az ember. Azért jaj annak, aki avatatlanul merészel belenyúlni a bonyolult szerkezetbe. A polgárság a gép titokzatos kerék- és tengelyrendszerét adja, s aki hozzányúl eme ideghálózat szubtilis szervezettségéhez, és csak kovácsműhelyben tanonckodott: nem fog boldogulni. S ha nincs veleszületett invenciója: megérteni, hatni, alkotni nem fog soha. A bábjátékos is gyönyörűen "kormányoz" és igazgat, de a figurák mozdulatai félszegek és esetlenek. Vannak politikai bűvészek és kalandor komédiások, akik rögeszmék útmutatásai szerint bánnak a népekkel. És ezek az agyonkormányzott embersokaságok csak úgy bukfenceznek a kezeik között. Nem, kormányzó-sarlatánokra nincs szükség, amint nincs szükségünk kísérletező kormányzatokra sem. Féleszű professzorok laboratóriumaiban a tengerinyúl szerepét játszani - nem kívánatos sorsa a szerencsétlen filiszternek.

A kormányzás realitásán múlik az igazi demokrácia

Államgépezet? - Erre feltétlenül szükség van, de csak jóra. Az eszményi kormányzati apparátus megteremtése egyik legfőbb célunk. Ennek realizálásától függ az igazi demokrácia, s az ezen épülő szabad világ. Ebben a tárgykörben nagystílű államférfiak és tudósok foglalkoznak a problémákkal.

Cripps a Democracy up to date című tanulmányában ismerteti azokat a reformokat, amelyeknek megvalósítását célszerűnek tartja a kormányzás menetének megjavítása és meggyorsítása céljából. Maga sem hiszi azonban, hogy az általa ajánlott reformok a problémákat feltétlenül megoldanák. De meg van győződve arról, hogy "addig, amíg nem javítjuk meg módszereinket, nem valószínű, hogy megőrizzük a demokratikus szabadság azon elemeit, amelyeket a leghősiesebb küzdelemben értünk el. De a gépezet sima üteme nélkül a gazdasági szabadság teljesebb megosztását sem valósíthatjuk meg, pedig csak ez lehet az alapja a szabad és békés társadalomnak." Az emberek általában hajlanak arra a vélekedésre, hogy az államszerkezet problémáinak megoldása a technikusok működési körébe tartozik, és a közembernek nem is kell fáradnia, hogy azokat tanulmányozza. Kétségtelen, hogy a reformok kidolgozása nem az átlagpolitikus feladata; ehhez specialistákra van szükség; de az általános irányok kijelölését, bármennyire furcsának látszik is, az átlagpolitikusoktól várjuk. Ha nem is érti gépezetének szerkezetét az autóvezető, mégiscsak neki kell észrevennie, ha nem húz a motor.

Még egy fontos szempontot kell figyelembe vennünk: a demokrácia gépezetének revíziója nem jelenti a problémák megoldását. "A demokrácia gépezetének üzemanyaga - írja Cripps - az átlagember politikai akarata és öntudata. Tudatlansággal és az alsóbbrendűség komplexumával, amely mai demokráciánknak olya nagy rétegét közömbössé teszi, nem megyünk semmire. A demokratikus rendszer javaiban és kötelezettségeiben mindenki egyforma mértékben osztozik. Volt már olyan korszaka a politikai életnek, amikor például a munkásosztály öntudata rohamosan fejlődött, ámde ez az idő csak akkor fog újból visszatérni, ha a nemzeti szabadság és a nemzetközi béke áldása újra beragyogja a világot."

Itt álljunk meg egy kissé, s gondoljunk vissza a mi munkásmozgalmainkra. Ezek a megmozdulások az érintett célok mindegyikét nem hangsúlyozták ki. Ez az oka, hogy sokan voltak kívülállók, akik szívesen csatlakoztak volna, vagy erkölcsi támogatásban részesítették volna a nem jelentéktelen munkásmozgalmakat, de akkori neveltetésük következtében zokon vették a nemzetköziség kidomborítását, ami ma már nagyon ártatlan dolog. Ma szerencsésebb megjelenési formát ölt a felújuló irányzat. Külföldön ellenben már régebben is észlelhettük a Cripps-féle célok hiánytalanságát.

A funkciók korrelációja a kormányelnöktől a falusi kisbíróig

A nemzeti szabadság és a nemzetközi béke érdekében kívánja Cripps elsősorban az ellenőrzésnek a parlamentáris életben való fokozását. Azt is hangsúlyozza, hogy a választók tömegeinek ezt a saját jól felfogott érdekükben is elő kell mozdítaniuk. De miközben ezeknek a céloknak elérésére készülünk, szükséges, hogy megreformáljuk a demokrácia gépezetét a parlamenti törvényhozástól a kormányfunkciókon keresztül a végrehajtó hatalom utolsó posztjáig: a falusi kisbíróig.

Pénzügyi műveletekhez tág körű fölhatalmazást sohase adjon a törvényhozás!

Az első világos distinkció, amit meg kell tennünk, hogy főképpen a pénzügyi törvényhozás terén és annak adminisztrálásában gyakoroljuk a legintenzívebb demokratikus kontrollt. Éppen ezért a kormányoknak pénzügyi rendszabályok életbe léptetésére tágkörű felhatalmazást sohase adjon a törvényhozás. 

Pénzügyi téren nagyon fontos a kormányzati elveknek és a mechanikai adminisztrációnak harmóniája. Egyetlen kormányzat sem tud működni addig, amíg nem biztosította magát kellőképpen afelől, hogy úgy a törvényhozásban, mint a végrehajtás során támogatja őt az egész nemzet, s kiszolgálja az adminisztráció. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a kormány megkövetelhesse [a] pártjától vagy koalíciós pártjaitól, hogy a részletkérdésekben is azonos legyen [a] véleményük. Arra kell törekednie, hogy a kormány csak elveket képviseljen, s a részleteket engedje át a parlamentnek. Az vitassa meg, s döntsön végérvényesen. A kormány erőssége abban nyilatkozzék meg, hogy elveit a parlament többségével meg is tudja kedveltetni. A javaslatok részleteinél hadd érvényesüljenek különböző felfogások; a végrehajtás és az adminisztráció bírálata legyen szabad, s egy módosító javaslat ne jelentse a kormánnyal való szembefordulást. Csak így lehet tökéletes törvényt alkotni, mert a pártoktroj és pártfegyelem halála az okos törvényhozásnak. A kormány tartson ki keményen elvei mellett, melyekkel áll vagy bukik, de a törvények csiszolómunkáját bízza a törvényhozásra.

A törvényelőkészítés első fóruma: a közvélemény

Ebből a célból a törvényelőkészítés módszerét is meg kell változtatni. Az első fórum legyen: a közszükséglet, s ennek kifejezője: a közvélemény, melynek szócsöve a szószék és a sajtó. Természetesen a szabad szószék és a szabad sajtó. Második fórum gyanánt el kell ismerni a szakmai érdekszervezeteket, kamarákat. Ezek hivatottak arra, hogy a közvéleményben kialakult követeléseket szakszerű formába, kívánságba öntsék. A harmadik fórum lehet valamiféle agytröszt vagy gazdasági főtanács-féle intézmény, mely felülbírál, összeegyeztet. A negyedik a kormány, melynek szakminisztériuma a nyers anyagból kodifikál. S végül a törvényhozás, melyben a kormány megkövetelheti az őt támogató többségtől, hogy általánosságban fogadja el javaslatát - mert ez jelenti elvi síkon való győzelmét, de a részleteket engedje át a szabad vitának és szabad szavazásnak.

Az agytrösztök vagy főtanácsok rendszerint hidegen kényszerítik munkára a masinát

Ma - sajnos - több államban nem így működik a demokrácia masinériája. Ahelyett, hogy előbb rendbe hoznák, munkára alkalmassá tennék szerveit, megkennék alkatrészeit, vizet és szenet készítenének elő, aztán begyújtanának, s kellő atmoszféra mellett működésnek indítanák a lokomobilt, előáll az agytröszt, ama bizonyos gazdasági tanács vagy főtanács, s hidegen akarja munkára kényszeríteni a masinát. Ha nem megy, embererővel erőszakolja, s számára legtöbbször az sem fontos, hogy merre forog a nagykerék. S ennek a laikus masinisztának engedelmeskedik aztán a kormány és annak parlamentje. Kiszolgálja az érdekképviselet, az egész adminisztráció és bürokrácia. A szegény polgár, a választó, a passzív szereplő pedig szívja a fogát, s szidja politikusait, akik a választások előtt bezzeg mást ígértek.

Demokráciákban a választópolgár szavaz, követel és ellenőriz

A választópolgárnak a demokráciában nemcsak egyszer adatik jog az állam dolgaiba való beavatkozásra - választáskor, amikor szavaz -, hanem kell, hogy kezdeti stádiumában minden törvényjavaslat az ő agyában meditáljon először, s érdekképviseleteiben minden törvényszükségleti elgondolásnak fórum adassék. További funkciója pedig a csendes ellenőrzésben, esetleg hangos szószéki vagy sajtókritikában nyilvánulhat meg. Az ő panaszát, óhaját kellene kifejezniük a törvényhozás tagjainak felszólalásaikban. Éppen ezért a legelső demokratikus reformnak kellene lennie, hogy a parlamenti javaslat-tételi és interpellációs jogot és lehetőséget kiterjesszék olyformán, hogy hetenként legalább két alkalommal érdeklődhetnék bármely képviselő a kormány illetékes tagjainál bizonyos problémák, események felől a parlament nyilvánossága előtt. A kormány szerveinek komoly ellenőrzése megkívánná az interpellációs jog mellett a törvényhozás tagjainak azt a jogát is, hogy az ülés bizonyos órájában naponként kérdéseket tehessenek fel az illetékes miniszterhez, amire a miniszternek vagy politikai államtitkárnak azonnal kellene röviden válaszolnia.

A képviselő hol szőrszálat hasogat, hol ül, hol föláll

Ezzel szemben azt a kifogást vetik fel a nyugati demokráciákban, hogy rendkívül megnehezítené a kormányzat folyamatos működését, ha az ellenőrzésnek ez a módja örökös szőrszálhasogatás formájában jelentkeznék. Ugyanis feltehető, hogy a parlamenti szereplésnek ezt a könnyűségét még azok a "néma" honatyák is kihasználnák, akikből egyébként egy épkézláb beszédet ki nem húzna semmiféle alkalom. Ebben a könnyű formában még azok a képviselők is szerencsét próbálnának, akik csak ülni és fel-felállni járnak oda. Mert a kérdések feltevése mégiscsak egyszerű dolog, s nagyon hálás is lehet. Hiszen egy gömböcbe gyúrt, s idejében kisimított papírgalacsinról is felolvasható a legkényelmetlenebb kérdés, s olyan vihar vagy botrány kerekedhetik belőle, hogy az ülő tag egyszerre hírneves politikussá válik.

(Engedje meg nekem T. Olvasóm, hogy a rengeteg száraz, s bizonyára unalmas anyagot szokásom ellenére fűszerezzem egy, az "ülő" honatyákat jellemző, megtörtént anekdotával. 1920-ban, mikor az első nemzetgyűlés összeült, sok jóravaló kisgazda került be nagyatádi Szabó István zászlaja alatt a T. Házba. Az egyik dunamenti kerület is ilyen politikában járatlan, derék atyafit választott követének, aki kezdettől fogva rendkívül szorgalmasan ülte végig az üléseket, ha azok éjfélig tartottak is. Ült, mert az volt a mestersége. Egy alkalommal azonban üres maradt az én szomszédom széke. Egyszer csak kihívót kézbesít nekem a teremőr. Lementem a fogadóba, s elém áll egy jóképű fiatal gazda. Bemutatkozik, s megtudom, hogy ülőszomszédom fia, aki imígyen szólott hozzám: "Tisztelteti az édesapám, s miután ő most beteg, s talán hetekig sem tud feljönni a képviselőházba, engem küldött el maga helyett ülni - tessék bevezetni a helyére!" S bizony alig tudtam megértetni vele, hogy a parlamentben nem éppen az ülés a fontos. Néha fel is kell állni. S ehhez bizony mandátum kell.)

Parlamenti szakbizottságok végezzék az ellenőrzést

Visszatérve tárgyamra, helyesnek tartanám, ha az államgépezet, azaz az adminisztráció ellenőrzésére parlamenti szakbizottságokat küldenének ki, melyeknek valamelyikében a törvényhozás minden tagja részt venne. Ezek a komiték tapasztalataikról jelentést nyújtanának be a törvényhozásnak, s az illető minisztert is figyelmeztetnék a fontosabb jelenségekre. Ezzel a miniszter pozíciója is erősödnék, mert egy szilárd törvényes csoport állana mögötte, melynek véleménye alátámasztaná intézkedéseit. De a képviselők is értékes tapasztalatokra tennének szert. Sokkal hasznosabb működés volna ez számukra, minthogy szabad idejükben pártvezéreik unalmas és hosszú szónoklatait hallgassák. S miután ezekben a komitékban minden pártból adódnának a tagok, jobban megismernék egymást, és csökkennének a pártviszályok. Nem tartanák szélsőséges fenegyereknek azt, akit hajt a munkakedv, s nem bélyegeznék reakciósnak azokat, akik féket akarnak tekerni a lejtőn. 

Cripps reformjavaslatai a Jurisprudentia Democratica szellemében

Cripps föntebb említett könyvében a parlamentek munkájának meggyorsítása céljából azt ajánlja, hogy minden javaslat csak általános vitára kerüljön a plénum elé, azután a bizottságok tárgyalják le részletesen, s harmadszori olvasáskor adassék mód a teljes törvényhozásnak esetleges végső simításra.

Régi kormányzási és törvényalkotási recept, hogy a három fázisú munka kezdetét: az előkészítést minél kevesebben végezzék. Viszont az is igaz, hogy a monopolizáló eljárás nem egészséges. Cripps intenciója voltaképpen nem más, mint az üres szalmacsépelés elkerülése, a tárgyalás megrövidítése. Ha csak felületesen tekintjük át elgondolásait, bonyolultnak tetszik a komiték és a belterjes ellenőrzés rendszere. De ha mélyebben merülünk ebbe a kérdésbe, rájövünk, hogy rövidebb idő alatt jobb munkát végezhet így a törvényhozás. Cripps véleménye szerint a törvényalkotás és a kormányzás munkáját nagyon megkönnyítenék ezek a bizottságok. Több szem többet lát, mondja a magyar példaszó. Senki sem csalhatatlan: több okos megállapításból leszűrődik a végleges norma, s a szélesebb szervezetnek, a teljes képviseletnek már jóval könnyebb a munkája.

A politika kiváló tudósa a maga reformjavaslatainak felvetésénél óvatos. Mert az bizonyos, hogy újításoknál nem tanácsos a múlttal való teljes szakítás. A fejlődés kapcsolatának feltétlenül meg kell lennie. Hiszen a képzetek is az asszociáció révén sűrűsödnek, gyarapszanak. Épp úgy, mint eme lélektani jelenségnél, a kormányzati politikai fejlődési tényeinél is fontos a múltnak és a jelennek kapcsolata. Az új termőrétegnek a régin kell nyugodnia. A sziklára kosárral hordott homok túlizolált. A demokráciának, e lendületes fejlődési politikának a fenti megállapítást nem szabad lekicsinyelnie. A minden kapcsolódás híján való törtetés a jövő felé a Münchhausen báró paszulytermeléséhez hasonlítana, amikor a gyorsan növekvő karósbab a hold karéjába kapaszkodik. A komoly haladás a régi alap megbízható tulajdonságait is felhasználja s átértékeli. A nullák nulláknak maradnak - mondja valaki igen szellemesen -, de ha egyest írok elébük, óriásira nő az értékük. A múlt tanulságait nem kell lebecsülni, hanem a fiatalos, eleven népuralomnak legyen gondja rá, hogy kanyarítsa elébük a maga pozitív számjegyeit, s bizony mondom, lesz azokból érték, használható, nagybecsű kincs. Nagy hasznát láthatja majd ennek a Jurisprudentia Democratica, a parlament és a kormányzati szellem egyaránt.  

A felsőház lassítja a törvényalkotás ütemét

Az ismertettem plánum megmutatta, hogyan képzelhető el, hogy a parlament működése megfelelő legyen; de természetesen mindez csak nagyolt vázlat. Az emberi tehetség számára meg kell engednünk, hogy gyakorolja invencionális erejét, akár politikai terrénumon, akár az ország közgazdasági életében jelentkezik is annak szüksége. A demokrácia elvei nem változnak meg, ha a kivénhedt formákat el is dobjuk. Az előbbiek azok, melyeket megőrizni kívánunk, míg az utóbbi az, amelyen készek vagyunk változtatni azért, hogy az előbbiek fenntartását megerősítsük. Parlamenti reformokról lévén szó, vessünk egy pillantást a világ legrégibb modern parlamentjére! Gideon Clarke az angliai demokrácia útjában állónak véli a Lordok Házát, amelyet azzal vádolnak, hogy örökségi alapon szerzi tagjait. Bár senki sem akarja vele szemben ezt az intézményt védelmezni, megállapítja, hogy a Lordok Háza nem teljesen öröklési alapon nyugszik. Az ország egykori vezetőiből állandóan kiegészítik, s minden osztály leszármazottai képviselve vannak abban. Ennek ellenére - mondja Clarke - arisztokratikus intézmény, és célja a felső osztály status quo-jának megőrzése. Mindenesetre a Lordok Háza és a parlament nem tiszta demokratikus beállítottsága az oka annak - panaszolja Clarke -, hogy Angliában oly lassú a haladás.

Közvéleménykutatás

Fel lehet tenni a kérdést, hogy ha ez a helyzet, miért nem szünteti azt meg a demokrácia? Erre a kérdésre így felel: "Eme rendszer fennmaradásának oka, hogy igen komoly érdekeket képvisel. Mégpedig a tőke érdekeit, és a tőkének igen nagy hatalma van Angliában. Másrészt pedig a munkáspárt sokkal fontosabb célokat lát maga előtt. Az egyetlen megoldás az lehetne, hogy munkástöbbséget biztosítsanak ebben a Házban is, mert különben csak egy baloldali diktátor tudná teljesen megszüntetni. Gyakorlati szempontból Angliában három párt van. Akik akármilyen kis mértékben is bele akarnak folyni a politikába, valamely párthoz kell tartozniuk. A pártatlan függetlenség megőrzésére alig van lehetősége bárkinek is. A kérdések helyes megoldásának módja az lehetne, ha plebiszcitumokat rendeznének, s minden fontosabb kérdésben döntene a nép. Annak azonban semmi értelme sem lenne, hogy a pártokból alakítsanak koalíciós kormányt, mert akkor csak a kompromisszumok jönnének létre. Volna még egy megoldás: ha példának fogadnák az amerikai helyzetet, és Angliában is felállítanának egy "közvéleménykutató intézményt", amely az általános fontosságú kérdésekben egy-egy körszavazást bonyolítana le, amelynek eredményét az újságok tartanák számon. Ez lenne tehát annak egyetlen módja, hogy sürgősség esetén maga az angol nép döntsön. Amerikában a közvéleménykutatást meg is szervezték, s mintegy 128 millió ember szavaz. Angliában korlátozottabb mértékben történnék a kutatás, de így is felölelné legalább százezer polgár véleményét. A terv vonzó volta ellenére is nehézségek állanak fenn ennek megvalósításánál, mert az eredmények körüli vita állandó veszekedéseket idézne elő, és igen kérdéses, vajon a konzervatív párt feltenné-e szavazói számára a kérdést, hogy meg akarják-e szüntetni a Lordok Házát, vagy hogy helyeslik-e a termelési eszközök nacionalizálását. Amit viszont a munkáspárt szívesen bocsátaná plebiszcitum alá. De az állandó népszavazás következében a parlament ereje is meggyengülne." 

Statisztika a mintaparlament szószátyárságáról

Az a módszer, ahogyan az alsóházak világszerte választják tagjaikat, elméletben megfelelő, de gyakorlatban annál kevésbé. Az elmélet azt mondja, hogy minden vidék megválasztja a maga legkiválóbbjait, és így a parlamentben az elit gyűl össze. A gyakorlatban azonban az történik, hogy legtöbbször a pártközpontok jelölnek, mégpedig a pártmunka érdeme szerint, a legkiválóbb emberek pedig nem akarják vállalni a mandátum terhét, s ha néha-néha egy-egy érdemes személyiség jelölteti is magát, annak hátsó gondolata az a vágy, hogy minél hamarább tagja lehessen a felsőháznak. A munkáspárti szintén magasabbra szeretne jutni. Az anyagi kérdés is nagy szerepet játszik a választásoknál, mert például Angliában a konzervatív párt csaknem kiárusítja mandátumait, de a munkáspárti jelölteknél is szerepet játszik a pénz. A kereskedelmi, illetve az ipari unió jelöltjei mögött is komoly tőke szokott meghúzódni.

Érdekes angol jellegzetesség, hogy a parlament terme alig tudja egyszerre befogadni mind a 615 tagot. Annak a tagnak, aki jó helyre spekulál, néhány órával a vita előtt kell helyet foglalnia. Sem pártok, sem egyes tagok számára nincsen fenntartott hely. H. J. Laski egyébként is érdekes megjegyzést fűz könyvében az angol parlamenti vitához. A beszédek csaknem ugyanazok, mint 60-70 évvel ezelőtt. Ugyanazt a szószátyárságot, ugyanazon témák ismételgetését, s a pártvezéreknek uralmát tapasztalja. "A Ház éppen úgy kiürül, amikor Mr. Gladstone válaszol, mint ahogy kiürült, amikor Mr. Baldwin leült." A Ház új tagjai rendszerint dühösek a szóáradat miatt, a régi tagok pedig elfásultak és menekülnek a Házból, mihelyt csak tudnak. A beszédek háromnegyed része csak negyed ház előtt szokott elhangzani.

A klotűr és a kormányok tétlensége

Kérdés tehát, hogy nincs-e mód ennek orvoslására? Semmiféle ok sincs arra, hogy a beszédeket miért ne lehetne tíz percre korlátozni. Hiszen ennyi idő alatt mindenki el tudja mondani azt, ami beszédének lényege. Kivételeket persze lehet tenni. A miniszterek például beszélhetnének fél óráig. Ez azt is eredményezné, hogy többen tudnának a kérdésekhez hozzászólni, s a viták sem lennének unalmasak. Az, hogy az időt nem mérséklik, tisztán a felszólalók hiúságán alapszik. Természetesen Angliában az újságok is bekapcsolódnak a parlamenti viták kérdéseibe. A Daily Herald gyakran javaslatokat terjeszt elő. Priestley 1939-ben így írt egy vitával kapcsolatban: "Még Hitler és Göring is különbet tud mutatni számunkra a munkanélküliség terén, mint amilyen sikerrel mi rendelkezünk. Mindaddig, amíg ezeket a szürke szellemembereket látjuk a sötét és csöndes városokban, bizonyos értelemben a diktatúra színvonalán alul maradunk." Érdekes a Sunday Express 1939. januári, tehát ugyancsak háború alatti [sic!] vezércikke. "Most jön a hír, hogy az utolsó 12 hónap alatt százhuszonötezer főnyi tömeg gyarapította fel még jobban a munkanélküliek csapatát. Valamit tenni kell! De - kérdezem - tesznek-e valamit? A politikusoktól e téren egy halom ígéretet kaptunk, de mi még éhesebbek vagyunk. A munkanélküliség problémája minden ember szívébe vág. El kell ismernünk a jogát! Szent kötelessége a kormánynak, hogy közbenjárjon ebben az ügyben a haza polgárságánál. Ha a kormány tétlenkedik, nagy hibája ez, amit le kell szögeznünk. Az a tény, hogy a kormány külpolitikája sikeres, még nem jelenti azt, hogy támogatni kell őt belpolitikai hibáiban."

No hiszen, próbált volna így írni a totális államok sajtója! 

Az okos kormányzat egy lépéssel mindig előbb jár, mint a mozgalom

Mi is megfontolandónak véljük ezeket az elgondolásokat. Például a munkanélküliség nálunk is próbára tette nem egyszer a kormányok teljesítőképességét. Nagy politikai bölcsesség, népigazgatási tapintat és körültekintés szükséges ehhez. Némelyik kormány a balsikerek sorozatát épp e kérdés körüli járatlanságának köszönheti. Szellemes francia élcelődő jegyezte meg egy alkalommal a gyakori kormányzati baklövésekkel kapcsolatban: "Áldott szerencse, hogy kormányunk is van, mert ha nem lenne, senki sem nevetne többé Franciaországban!" Akad azonban olyan ország is, ahol még nevetni sem hagyják az embereket. Pedig hát minden országnak voltak már nevetséges kormányai. Az öreg Deák is folyton erős kormányt kívánt, Bismarck is hangoztatta, hogy vannak napok, amikor gyöngébben is lehet fogni a gyeplőt, de vannak olyan idők, amikor bizony össze kell vonni a gyeplőszárat. Eötvös József így ír erről a kérdésről: "Az a kormány, mely belső véleményekre támaszkodik, gyönge; erősebb az, amelyet a nép érzelmei támogatnak; a legerősebb, amelynek fenntartását az érdekek kívánják."

Ha leszűrjük e különbözőnek látszó nézetekből a tanulságot, azt véljük, hogy a kormánynak bátor, határozott kézzel kell hozzányúlnia a nagy problémákhoz, de ugyanakkor a nép bizalmát is bírnia kell. Ez az igazi demokratikus igazságkeresés kezdete a sikernek.

Azonban nemcsak a munkanélküliség kérdése okozhat gondokat a kormánynak, hanem más időszerű gordiuszi csomók oldozgatása is. Például a munkás és munkaadó közötti viszony rendezése, bérmozgalmak fölbukkanása a munkafronton. Az okos kormánynak erről már eleve tudnia kell. Mert amint az egyik osztrák politikus mondotta: "Az okos kormányzat egy lépéssel mindig előbbre jár, mint a mozgalom".

Az adózás, rendfenntartás, népnevelés, igazságszolgáltatás, közegészségügy és honvédelem demokratikus beállítása

Nehéz tétele a kormányzatnak: az adóztatás is.

Itt kiváltképpen szükséges a folytonos javítgatás, új eszmék érvényesítése. Nézzük meg, milyen reformok lehetségesek az adózás terén! H. Dunlop elmélete szerint az első dolog, hogy megértessük az adózókkal, hogy a befizetett összeg nem kidobott pénz, mert az visszatérül. Az adminisztrációnak, amit az adókból finanszírozunk: gazdasági értéke is van. A rendőrség fenntartása - a gazdasági mozzanatoknak is erőteljes védelmét jelenti. Esztelen ember, aki ilyesmire sajnálja pénzét. A jog nem véd meg senkit a rend emberének közbejötte nélkül. A betörő kinevetne, hogyha a jogra és a törvényre hivatkoznál. De ha aktusánál ott terem a rendőr, elmenekül - minden kapacitálás nélkül. Az iskolák fenntartásának nagy fontosságát minden bölcs gondolkodású polgár elismeri. Az Ábécé betűinek variációi: a legnagyszerűbb államépítési és filozófiai művek. Még az Isten szava: a Szentírás is az alfabétikum elemeire tagolható. S az iskola és annak mestere az, aki Fenélonoknak és Shakespeareknek, Kantoknak, Petőfiknek és Adyknak betű-ajándékát átnyújtotta, megpótolva egyszerű lelke melegével. Iskolára gondot viselni: nagyszerű kormányzati feladat és a legproduktívabb befektetés. A bíróságokra és közegészségügyre költeni, a nép testi-lelki épségét jelenti. A bíró is, az orvos is gyógyít - a maga módja szerint, hogy a nemzettest és nemzetlélek egészséges maradjon.

Logikátlan dolog hát, ha azt állítjuk, hogy az üzletek sokkal jobban mennének, ha nem lenne oly nagy az adó, viszont üzleteink szempontjából a kormányzat szolgálatait is fontosnak tartjuk. Valóság, hogy szerencsés gazdasági helyzetben az adó nem okoz gondot; ezzel szemben, ha az adók súlyossá válnak, nem a közszolgáltatásokat kell megszüntetni, hanem a gazdasági romlás okait. Az első megoldás az lenne, hogy az adórendszer egyszerű, a viselendő teher általános legyen, azaz mindenkinek progresszív arányban kelljen adót fizetnie. A gazdasági aktivitás minden új módszere új kiadást jelent a kormány számára, és minthogy az adminisztráció szolgálataiban mindenki részesül, mindenkinek részt kell vennie a teher viselésében. Az lenne az ideális adóztatás, ha csak egyetlenegy általános adó lenne, amelynek összegét a kereseti viszonyok szabnák meg. Nem szabad egy pillanatig sem azt gondolni, hogy az adó - büntetés. Éppen azért az adókat - az eddigi módszertől eltérően - nem a meglévő vagyonra kellene kivetni, hanem az évi termelés arányában; mert normális üzleti feltételek mellett az ország minden évben új vagyont produkál. Az adók természetüknél fogva a keresetből adódnak, s inkább felhasználhatók, mint az a pénz, mely a vagyont csökkenti. Meg kell értenie mindenkinek, hogy az adókból a civilizáció közhasznú alkotásai származnak. De amiatt is az évi kereset arányában kellene kivetni az adókat, mert a vagyon nem sztatikus, hanem dinamikus valami, és ha a vagyon értékeit átvisszük az államra, nem az államgazdaság javulását érjük el, hanem a vagyonosok szétforgácsolódását. Hibás felfogás, hogy magas adókkal a társadalmi egyensúlyt fenn lehet tartani épp úgy, mintha valaki az állami kiadásokat akként akarná apasztani, hogy a magasabb tisztviselők fizetését csökkentjük. Végeredményben az állam kiadásaiban éppen a magasrangú tisztviselők fizetése a legkisebb tétel. Primitív civilizációban a kormányzat kiadásai valóban kicsinyek. 

Amint azonban a haladás aktivitása jelentkezik, az új gazdasági tevékenységnek megfelelően önmagától növekszik a költségvetés is. Az új adóforrások fölkutatása tehát a gazdasági produkció és a kiadásokhoz való hozzájárulási többlet új formáinak keresése is. Minden új jövedelemnek és vagyonnak részt kell vennie a terhek viselésében, mert az államnak más állandó forrása nincs. Az adóprobléma azáltal, hogy a kormányzati kiadásokat csökkentjük, nem lesz egyszerűbb, kivéve, ha a katonai kiadásokat redukáljuk.

Az egész világon panasz tárgya a hadügyi kiadások súlyossága. A nép rettenetesen nyögi mindenütt ezeket a terheket. Pedig bizonyos, hogy azok a kisemberek, akik számára legelviselhetetlenebb a rájuk aránytalanul zuhogó vér- és pénzszolgáltatási kötelezettség: legkevésbé felelősek a hadiszellem túlzott kultiválásáért. A nép bosszankodik, ha kizavarják otthonából, ha az eke szarvát az asszonynak kell megragadnia, ha szerettei az ismeretlen sors ködében tűnnek el. Az ő terhe a legnagyobb. A vagyonos a kormányok minden "óvintézkedése" ellenére esetleg még jobban meglépesedik. A hadügyi kiadások békében is elnyelik a többi tárca fele-szükségletét, s ha kitör a harc: Isten irgalmazzon a szegény adófizetőnek!

Demokratikus adózási rendszerek

De lássunk valami új adószisztéma-tervet.

Minthogy egyetlen olyan adó sem lehetséges, amely mindenre tökéletesen kiterjedne, a mostani bonyolult rendszerek helyébe a következő adókat kellene bevezetni: 1. a bruttóbevétel arányában fizetendő adó, 2. luxusadó, 3. vagyonadó. Az adó állandó forrásának lehetne tekinteni azt a gazdasági pozíciót, amelyet a gazda, az iparos, a kereskedő vagy a tisztviselő bárhol elfoglal. Minthogy minden üzleti cselekvést a törvény véd: természetes, hogy a gazdasági lehetőségekért adót kell fizetni. Végeredményben minden ember elfoglal valamilyen posztot, s ezzel hasznot szerez magának. De meg kellene figyelni azt is, hogy nagy gazdasági átalakulások idején bizonyos gazdasági ágak annyira visszahanyatlanak, hogy megsemmisülésüket jelentené a túlzott adóztatás, s viszont más ágak helyzete konjunkturálissá válik. Természetesen az okos kormányzatnak ezt észre kell vennie, s nyomban biztosítania kellene az egyensúlyt. Nem kell erre felhoznom más példát, mint mikor az automobil kiszorította az equipageo-kat, fiákereket s különféle úri fogatokat: a könnyű kocsik gyártása majdnem megsemmisült. Ilyenkor az államra hárulna az a feladat, hogy új vágányokra segítse át a károsultakat. A változásokat nem lehet megakadályozni, mert azok leggyakrabban magasabb színvonalakat hoznak magukkal, viszont az átépítésben való segítséget ilyenkor nem tagadhatja meg az állam azoktól, akik önhibájukun kívül jutottak tarthatatlan gazdasági helyzetbe. Gyakran előfordul hasonló "gazdasági lehetetlenülés" a mezőgazdaság körébe is. Például háborús időkben, amikor a termelés csökkenni szokott. Ilyenkor a földmívelő népességet kell kártalanítani azzal, hogy magasabb árnívót engedélyeznek termékei számára, adóit pedig vagy törlik vagy csökkentik. Sajnos, nálunk éppen az ellenkezőjét szokták csinálni. A mezőgazdasági termékek bizonyos mennyiségét a háborúk után még sokáig áron alul kell beszolgáltatnia a termelőnek.

A rendeleteket is bírálja felül a parlament!

Cripps az ehhez hasonló gazdasági problémák megoldásánál a parlamentekre hárítja a kezdeményezés feladatát. "A legfontosabb - írja -, hogy biztosítani kell a parlament számára nemcsak a törvény, hanem a rendeletek kodifikálásának fölülbírálatát is, s azt a lehetőséget, hogy a részletekbe is belemerülhessen. El sem lehet képzelni másképp a kulcsiparok szocializálására való áttérést. A parlamentnek kell ilyenkor gondoskodnia valamilyen szervről, mely a magángazdaságot átvezeti a közösség kezére." S hogy mennyire igaza volt Crippsnek, bizonyítja, hogy a második világháború után, mikor Angliában is szocializálni akarták a kőszénbányákat, a vas- és az acélipart: a parlamentből indult ki ezért a harc. Csak a parlament bölcsessége írhatta elő az ötévi átmeneti időt, s csak egy okos parlament határozhatta el, hogy miután az állam nem alkalmas arra, hogy bármely üzemben hasznosan gazdálkodhassék, valamely új szervet kell kreálni, mely a szocializált vállalatokat üzletileg kihasználja. Meg is alkották ott ezt a szervet, melynek olyan nagy az autonómiája, mint egy részvénytársaság igazgatóságának. Ez a szerv az üzletvezetés terén még az állami beavatkozást sem fogadhatja el. S ha a törvényhozáson kívül volt is szava valakinek a törvény megalkotásánál, az csak a munkások pártja és intézményei lehettek, mert a szocializálás elsősorban is a munkások bérét volt hivatva szabályozni, s csaj másodsorban vették tekintetbe a többtermelést. Éppen ebből az okból a termelés ellenőrzésében is nagyobb szerepet kellett biztosítani a munkásság számára. Ám ha az ellenőrzés már az üzem munkásságának kezében nyugszik, elkerülhetetlen, hogy nagyobb kenyeret ne szeljen a maga számára. Ez viszont csak a többi társadalmi osztály kárára történhetik. A széntermelésnél például ez a többlet mindazokra a háztartásokra hárul, melyek emiatt kénytelenek drágábban vásárolni tüzelőjüket. A múltban, amíg a bányatulajdonosokat védte a törvény, szintén a fogyasztók voltak kiszolgáltatva, s most, amikor az állam diszponál a termelés fölött: ugyancsak a fogyasztók a passzív szereplők. A szociális törvényhozásnak kell ügyelnie arra, hogy a mérleg serpenyője ne billenjen egy oldalra, mert ez új kizsákmányoló osztály születését segítené elő. Mert aki munkájáért sokkal többet akar zsebre vágni, mint amennyit érdemel: az is kizsákmányoló, még ha proletárnak tisztelik is őt pártvezérei. 

Kezdő demokráciák bűne - kiszolgálása a tömeg túlzásainak

Az államgépezet mechanizmusa csak akkor működik tökéletesen, ha nincsenek dédelgetett és elnyomott társadalmi osztályok. Kezdő demokráciák bűne, hogy a fölszabadított osztályok kiszolgálását túlzásba viszik a többi dolgozó társadalmi osztály kárára. Micsoda igazságtalanságokat szült például a második világháború után a hevenyészett kalória-rendelet! Tudvalévő, hogy a munkásság egy időben több országban élelmiszerekben vagy annak megváltási árában kapta illetményeinek 80-90 százalékát. Igazságtalan volt ez a rendszer a munkásság felé, mert a kiváló, régi szakmunkás alig kapott valamivel több fizetést, mint a tizennégy esztendős inasgyerek vagy a munkapadok körül szemetet sepregető vénasszony, de igazságtalan volt a munkaadó felé is, aki az értéktelen munkaidőt épp úgy fizette, mint a magasabbrendű termelőmunka remekelőinek idejét. Hát még ha azt a körülményt is tekintetbe vesszük, hogy a munkaadó kénytelen volt például napszámosa felesége és gyermekei számára is kiszolgáltatni a törvényes kalóriát, s így előfordult, hogy a szerszámok géniuszai néha kevesebb munkabérrel tértek haza, mint a részeges, lusta, munkakerülő napszámosok. Mert hát ilyenek is akadnak. Ilyen esetben ráfizetés nélkül nem kalkulálhatott az ipar. Ez a rendszer nem volt más, mint a nemdolgozomizmus apostolainak, a nagyszájú lumpenproletariátusnak való kedvezés időszaka, amikor a kiváló, szorgalmas szakmunkás egy sorsban volt kénytelen tengődni a tanulatlan, lusta senkiházival. S amíg az egyoldalú kormányzat így kiszolgálta az érdemes munkások rovására a maga csőcselékét, ugyanakkor nem gondoskodott arról, hogy a tisztviselőosztály és a tanítóság is elérje legalább azt az illetménynívót, amit silány, semmihez sem értő, tanulni nem akaró, a legalacsonyabbrendű munkát is csak ímmel-ámmal végző senkiember elért. Ez a korszak volt az, amikor a társadalom jobban dédelgette és táplálta például a mulatók korhelytanyáinak szemétsöprögetőjét, mint azokat a tanítókat, akik gyermekeink lelkét voltak hivatottak nevelésre formálni. Tette pedig ezt azért, hogy hasonló jelenségeket bíráló, "reakciósoknak" titulált tisztesség megfélemlítésére legyen tüntető tömege. Ezeket az érdemükön fölül fizetett embereket ugyanis mindenkor ki lehet csalni az utcára, hogy tüntessenek az őket meg nem értő "reakció" ellen, már csak azért is, mert a tüntetés mégiscsak könnyebb, mint a munka, és a tüntetés idejére úgyis köteles volt órabérüket megfizetni a "reakciós" munkaadó. Ugyanis ez a rendszer még a maga politikai mozgalmait is azokkal finanszíroztatta, akik a demokráciának ilyen értelmezésében egyáltalán nem értettek vele egyet. 

Meg kell állapítanunk, hogy jól adminisztrált demokráciákban nem fordulhatott elő ilyesmi. A civilizáció magasabb fokán álló demokráciákban a munkásság és a tisztviselő-osztály nem tűrné el önérzetének ilyen brutalizálását. Az orosz példa is mutatja, hogy a társadalmi egyenlőség nem jelenti a magasabb emberi értékeknek egy nívóra való süllyesztését a legalacsonyabbal. A kiműveletlen vasérc a víz fenekére süllyed, de kidolgozott formájában mint büszke hajó száll szembe a habokkal. Természetellenes jelenség lenne ennek fordítottja. A kormánygépezetnek tehát észre kell térnie, hogy ilyen esetekben minél hamarabb helyreállítsa a megsértett egyensúlyt.

A gazdasági szabadságból mindenki számára annyi biztosítandó, hogy mások és a közösség érdekeit ne sértse

A demokráciában mindenki számára biztosítandó a gazdasági szabadságnak az a foka, mely mellett az illető nem sérti másoknak és a köznek érdekeit. Nem demokratikus jelenség azonban, mikor egyes társadalmi osztályok saját politikai felemelkedésüket konjunkturálisan ki akarják használni a maguk javára, hogy aztán ezeknek a föltolakodó csoportoknak egyedei egyénileg is kihasználhassák helyzeti előnyeiket. Az ilyen törekvéseket vissza kellene szorítani, hogy minden polgár érdekét egyformán kiszolgálhassa az állam. Azzal, hogy elismerte a társadalom az állam beavatkozásának szükségességét a gazdasági problémákba, a parlamenti rendszer is megerősödött. A parlament tekintélyére van szükség ott, ahol egyes társadalmi osztályok a többi elnyomására szövetkeznek. Csak a parlamentek tudták például letörni a kapitalisták munkaerő-kapzsiságát, mikor megtiltották a gyárakban és bányákban a gyermeki munka kegyetlenségeit. Hasonlóképpen csak az állam tud segíteni az ipar és földmívelés termékeinek aránytalan átalakulásán, amit ha nem szabályoznak, teljesen kaotikussá válik a helyzet.

Ma azonban az államnak többet kell tennie az egyszerű ellenőrzésnél. Új terveket kell kidolgoznia, mert csakis ez úton lehetséges a munkanélküliség megszüntetése.

A polgárságnak folyton-folyvást új rendeletekkel való zaklatása nem demokratikus jelenség

A modern kormányzat a demokrácia végső következtetéseként aktivitásának új vonalait kénytelen felvenni. Ez az irányzat áldásos bizonyos szempontból, s éppen ezért a civilizáció bonyolultsága a kormányzati szolgálatok állandó kiterjesztését kívánja. Ez a haladás sok kedvező eredményt hoz, de vannak árnyoldalai is. Ugyanakkor pedig új törvényeket kell hozni, mert a civilizációban való minden előretörés az életnívó emelkedését jelenti, és új emberi kapcsolatokat teremt.

Ebben a fejlődésben Laski nagymérvű hanyatlást lát. "Maguknak a törvényeknek a tekintélye is kisebbedett - mondja -, de a polgárságnak új rendeletekkel való állandó zaklatása sem demokratikus jelenség." A kapitalista demokrácia krízise lényegében az auktoritásnak és önfegyelemnek a süllyedését is jelenti. A hanyatlás nem abból származik, hogy az emberek a sok törvény és rendelet kényelmetlen molesztálásait unják és kifogásolják, de nem is az anarchia utáni vágyódásból, hanem amaz általános szkepticizmusból, amely az ember önbizalmát és igazságos rendben való hitét megdöntötte.

A törvényhozás reformja

Nézzük most, milyen reformok lennének szükségesek a törvényhozó testület tagjainak választása szempontjából. "A választási rendszert - mondja H. Dunlop - meg kell szabadítani a technikai bonyolultságoktól. Az első lépés, amely a javulást szolgálná, hogy egy időben csak egyféle választást tartsanak." (Amerikában és Angliában szokásos, hogy egyazon alkalommal, gyakran egyazon listákon választanak képviselőt, szenátort, városatyát és tisztviselőt.) Kívánatos lenne, hogy a városi és állami választás egymástól különállóan történjék. Különböző kormányzati kérdésekben nem lehet egyszerre zaklatni a választókat, és gondolni kell arra is, hogy az átlagember nem töltheti idejét a jelöltek tanulmányozásával, s az urnához való sétálgatással. Ugyanakkor a programokat is ismertetni kellene hogy mindenki tudja: mire szavaz. A "divide et impera" elvet kellene megvalósítani, hogy az emberek valódi akarata érvényesüljön. Egészen helytelen, amikor egy választással kapcsolatban azonos, speciális érdekekről beszélnek, mert ennek mindig osztályérdekeltségi íze van. Jelenthet ez kereskedelmi vagy agrár-érdekeltséget, és ennek rendszerint nem politikai, hanem gazdasági háttere van. Ezek a gazdasági érdekeltségek még az újságokra is kihatással vannak, mert sokszor előfordul, hogy a hirdetések feladói határozzák meg egy-egy lap politikai irányát. Ugyanakkor az a veszély is fennáll, hogy egy kisebbség veszi hatalmába az ellenőrzést, márpedig a cél mindig az általános jólét. A választásnak háromféle módja lehet: első mód a tiszta listákkal való szavazás. A második, mikor több a jelölt, és fel van tüntetve: kiket ajánlanak elsősorban vagy másodsorban. Harmadik eset e a párti megbeszélések alapján közös listán történő jelölés. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. Az elsődleges választás kizárja a kisebbség hatalomra jutását, ugyanakkor azonban meglehetősen bonyolult. A második módot rendszerint akkor alkalmazzák, ha a szavazást rövid idő alatt kell megejteni. Ebben az esetben a jelöltek több oszlopban sorakoznak egymás mellett, és a szavazó választhat az oszlopok között. Ha megvan a komoly többsége az első oszlopnak, akkor ezek foglalják el a hivatalt; ha a második oszlopban lévők rendelkeznek többséggel, akkor meg ők viselik a hivatalt. Ha azonban egyiknek sincs erős többsége, minden jelölt versenghet a hivatalért. Ebben az esetben a szavazó maga választja ki a jelöltek sorából a neki tetszőket.    

A választással kapcsolatban minden államban meg-megújul az igazságos és igazságtalan bírálatok áradata. Minden bajt nem lehet a választási törvényre hárítani, mert voltaképpen a rosszul sikerült törvény is kitűnően vezetett választás alapja lehet, ha korrekt emberek annak végrehajtói. Míg ellenben a legeszményibb választótörvény sem nyújt reményt becsületesen gyakorolt szavazásra, ha a jellemek fogyatékosak.

Lincoln: "A kormányzás az ország polgárainak összeöntött akarata"

A kormányzás feladatainak összesűrített lényegét Abraham Lincoln-nak ma is érvényes definíciója így fejezi ki: "A kormányzás az ország lakosságának összeöntött akarata, hogy bizonyos dolgokat közös erővel vigyen keresztül". A legjobban uralt és kormányzott állam szükségszerűen expanzív irányzatú. Mert ha nem lenne az, mi szükség volna kormányra? A kormánynak tehát az a fő feladata, hogy mindent megtegyen a polgárságért, ami csak megtehető. Építsen hidakat, utakat, iskolákat, kórházakat, középületeket. Készüljön fel az ország védelmére, hogy ha háború törne ki, legyen haderő. Amikor pedig a polgárok becsapják vagy megölik egymást: igazságos bíróként kell ügyüket elintéznie. Még tömörebben foglalja össze Thomas Paine az állam és a kormányzás feladatait. "A kormány - úgymond - a nemzet ügyeinek intézője. Tehát nem egyénnek vagy kisebb körnek, hanem a nemzet akaratának képviselője. A szuverenitás sohasem az egyént, hanem a nemzetet illeti meg, és a nemzetnek módjában áll elsöpörnie azt a kormányt, amely az ország törvényei ellen cselekszik. Minden polgár tagja a szuverenitásnak, és csak a törvényeknek tartozik engedelmességgel. Így a boldog állam eszménye három pontban foglalható össze: 1. Az emberek szabadon születnek, szabadok maradnak, és törvény előtt egyenlők. Megkülönböztetés a polgárok között csak a nemzet javára történhetik. - 2. Minden politikai egyesülés a polgár jogainak védelmét célozhatja, s a polgári jogok a következők: a szabadság, a magántulajdon, a nyugalom és az elnyomás elleni felkelés. - 3. A nemzet a szuverenitásnak egyetlen forrása. A felségjog is a nemzeté, nem lehet azt sem egyéneknek, sem testületnek, pártoknak vagy bármely méltóságnak kiszolgáltatni. Ilyen feltételek mellett az államban sem elégedetlenség, sem forradalom nem lesz."

A kormányzat jellemző tulajdonsága legyen a határozottság. Ha valamit jól megfontolt, azt következetesen és zökkenésmentes tempóban igyekezzék megvalósítani. "Csak az erős kormány tudja a nemzet erejét egy célra összpontosítani" - mondja a haza bölcse. Az erélyes Bismarck pedig kijelenti, hogy "egy kormánynak sem szabad tétováznia, ha már egyszer megválasztotta útját. Előre kell mennie anélkül, hogy akár jobbra, akár balra tekintene." Legyen a kormány következetes. Ha saját nyilatkozataival elvi ellentétbe jut, nem várhatunk sok jót tőle. A minisztereknek vállalniuk kell a felelősséget a kormányzat ténykedéseiért. "De ez a felelősség ne legyen díszkard, amelyet egészségben viselnek, de soha ki nem húznak!" (Laveley) A kormány - legyen kormány, és ne biliárdgolyó, amelyet különböző dákók ide-oda löknek. Ő kormányozzon, ne pedig őt kormányozzák, mert ez - különösen válságos időkben - a nemzet veszte volna. Azt tanítja egy jóízű székely közmondás: "Ne farka húzza kutyát, hanem kutya húzza farkát!" Mert előfordulhat - a sors szeszélye folytán - a papucskormány politikai rendszere is - amikor a kormány nem más, mint egy kisebbség kiszolgálója.

A dilettantizmus

Utoljára hagytam a kezdő demokráciák legnagyobb betegségét: a dilettantizmust. "Ki mihez nem ért, hóhéra az annak" - tartja a közmondás. Rendjén van a dolog, ha valaki a maga óraszerkezetét gyilkolja a bicskájával, ha a saját passziójára műkedvelősködik: de - engedelmet kérek - mégiscsak határtalan szemtelenség kell ahhoz, hogy az én órámon, az én zsebemre kontárkodjék. Elhisszük, hogy egyik rendszerről a másikra való áttérésnél nem állanak rendelkezésre megfelelően felkészült szakemberek, s itt-ott tűrni kell a kontárság kultuszát. Ámde a botrány ott kezdődik, amikor a szakembereket oktalanul elkergetik, eltanácsolják, szisztematikus hírlapi támadásaikkal elkeserítik, s végül azért bélistázzák, hogy elfoglalja helyét a felelőtlenség, a tudatlanság, hozzá nem értés. A demokrácia ellen elkövetett legnagyobb bűn, amikor a szakembert kitúrja helyéből a pártember, aki olyan dolgokba üti orrát, amelyekre sem szellemileg, sem etikailag felkészülve nincs. Ezek a terrorista kontárok aztán végképp legyilkolják a kezükre bízott mechanizmust. Szinte felmentve érzik magukat a felelősség alól még akkor is, mikor - tudatlanságból vizet öntenek az olajtartályba. Ha a demokrácia ad valamit jó hírnevére, jövőjére és arra, hogy mechanizmusa minél előbb zavarmentesen működjék: mindenekelőtt dilettánsaitól, kontárjaitól szabadítsa meg magát - bármi áron is.

Végül legyen olyan a kormány, aminő a korrekt férfi: elvégzi azt, amit megkezdett. Nem tesz úgy, mint az egyszeri borbély, aki sok izzasztás után letörte a kihúzandó fájós fog koronáját, s fogójában a csonkkal diadalmas gőggel kiáltotta a megkínzott atyafi fülébe: - Most már mehet kend a fogorvoshoz is. A maradékot az is ki tudja húzni! 

*

In Drozdy Győző: A demokrácia. "Stílus" Részvénytársaság - Hungária Nyomda Rt., Budapest, 1946, 479-498.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés