Ehelyett inkább azokat a legfontosabb tényezőket tartom szükségesnek kiemelni, amelyek az élő nemzet elvitathatatlan alkotóelemei.

Ezek sorában legelső: maga a nemzeti társadalom, mint a nemzeti élet hordozója. Második a föld, amelyen a nemzeti társadalom él és dolgozik, vagyis: az ország. A harmadik: az állam, amely szervezi és keretekbe foglalja a társadalom életét. És negyedik, de nem a legkevésbé fontos: az az életszintézis, az a meghatározott célokra irányuló, tervszerű munkaközösség, amelyet a társadalom, az ország területén, az állam fennhatósága és irányítása mellett folytat. Véleményem tehát az, hogy megbocsáthatatlan hiba volna a "nemzet" fogalmát tisztán a mozdulatlan elemekre (föld, állam és társadalom, mint adott keresztmetszet) felépíteni. A "nemzet" fogalmában éppen a dinamikai elem: a nemzeti munka szervezett és céltudatos folytatása az, ami a "nemzet" holt fogalmából élő valóságot testesít.

A "nemzetszervezés" fogalma és célja

Más szóval: a nemzet "megszervezése" a mozdulatlan elemek biztosításán túl: éppen a dinamikus folyamat - a nemzeti élet - megszervezésére és fönntartására kell, hogy irányuljon. Mert: a nemzet, amely csak földből, népből és állami hatalomból áll, sajátos nemzeti célkitűzések és az azok megvalósítására irányuló állandó, szervezett munka nélkül - nem nemzet!

A nemzet felsőbbrendű képlet, messzi célokra időzített életközösség, amelynek a mozdulatlan elemek csupán testét képezik. A testbe életet azonban csakis a tervszerű, következetes munka lehelhet.

Már most: ezt a négy legfontosabb elemet biztosítani, s összeműködésüket a legmagasabb hatásfokon megszervezni - ez a nemzetszervezés fogalma és célja.

A "nemzetté" fejlődés útja

Hosszú és nehéz az út, amelyen egy nép eljuthat 'a nemzetté" fejlődés csúcsáig. Mi - magyarok - immár ezer éve rójuk ezt az utat, és még mindig adósok vagyunk néhány lépéssel.

A "nemzetté" fejlődésnek rendesen három fázisa van.

Az első az országalapítás: annak a földterületnek a meghódítása, amelyen a nép megvetheti a lábát, letelepedhetik és megkezdheti az államszervezés munkáját.

A második fázis: az államszervezés. A letelepedett népnek egyrészt szaporodása folytán, másrészt a mindennapi polgári élet szabályozásának növekvő szüksége következtében, csakhamar hozzá kell fognia az államszervezet kialakításához. Ez az idők folyamán egyre komplikáltabb feladattá válik, különösen, ha - mint nálunk is - idegen állammal való közjogi kapcsolat nehezíti.

A harmadik fázis: a társadalomszervezés rendszerint csak az első két feladat kielégítő megoldása után válik esedékessé. Első pillanatra ugyan az látszik természetesnek, hogy a társadalomszervezés legalábbis az államszervezéssel párhuzamosan történjék, azonban a történelem azt mutatja, hogy itt lényeges időbeli különbségek vannak.

A magyarság "nemzetté" fejlődésének jelenlegi keresztmetszete

Ha a magyarság nemzetté fejlődésének három fázisán végigpillantunk, azt látjuk, hogy a társadalomszervezésnek éppen csak a küszöbéhez érkeztünk, a megelőző két fázis pedig sok szempontból befejezetlen, illetőleg új feladatokat állított elénk.

Az országalapítás tekintetében megcsonkíttatásunk ezt az ezer éven át - kisebb-nagyobb megszakításoktól eltekintve - elintézettnek látszó kérdést újból problémává mélyítette. Újra eljutottunk egy honfoglalás szükségéig, mert az a terület, amelyen most élni kényszerülünk, sem megélhetést, sem gazdasági és hadászati biztonságot nem nyújt.

Az államszervezés terén új helyzet és új feladatok elé állított bennünket Ausztriától való elszakadásunk, és ezeket a feladatokat még korántsem oldottuk meg, sőt azokhoz nagyobbrészt hozzá sem kezdtünk.

Ami pedig a társadalomszervezést illeti - ahogy már fentebb is mondottam - e téren, bizonyos irányban még az elhatározásig is alig jutottunk el, megvalósítása pedig egyelőre csak mint egyik legfontosabb programpont él a nemzetünk sorsáért aggódók lelkében.

Más vonalon azonban (és itt a Nemzeti Egység nagy társadalomszervező munkájára utalok) máris nagy eredményeket értünk el.

Az új magyar fiatalság feladatai a "nemzetszervezéssel" kapcsolatban

Mindezekkel csak arra akartam rámutatni, hogy telve vagyunk a nemzeti létünket alapjaiban érintő problémákkal, és hogy ezek a problémák gyors megoldásra várnak, legalábbis a rendelkezésünk körébe eső határokon belül. Lehet ezeken a kédéseken felületesen elsiklani, lehet ezeket kicsinyes politikai érdekek miatt félretolni, megoldásukat elodázni, de ezek a problémák elvitathatatlanul élnek, és az idők múlásával egyre gyötrőbb sebeivé válnak a nemzetnek. Éppen ezért az "új" magyar fiatalság előtt egy nagy történelmi munka hősi küzdelmei állanak.

Úgy látszik: a régi szellemben felnőtt öregek, és magának a fiatalságnak egy része nem fog segíteni ebben a munkában. Az "új" fiatalság azonban érzi és tudja kötelességeit, és meg is fog felelni azoknak. Harcolni fog eszményeiért és célkitűzéseiért, mert tudja, hogy ezzel a nemzet jövőjéért harcol.

II. A "nemzetszervezés" feladatai

1. A feladatunk és azok sorrendje

Mit kell tennünk?

A nemzetszervezés fogalmából és nemzetté fejlődésünk jelenlegi keresztmetszetéből nagyon egyszerű dolog feladatainkra következtetni.

1. Új honfoglalásra kell indulnunk, hogy meghódíthassuk magunknak mindennapi életünk alapvető feltételeit. Csonka országunk életkereteit tágítanunk kell, éspedig horizontálisan épp úgy, mint vertikálisan.

2. Meg kell szerveznünk az új magyar államot, előítéletek és alibi-tradíciók figyelembevétele nélkül, ugyanakkor azonban - természetszerűleg - ezeréves államiságunk fejlődésvonalának gondos követésével.

3. Meg kell szerveznünk a nemzeti társadalmat,  mert csakis egy szervezett és organikus jellegéhez képest tervszerűen összeműködő társadalom képes elvégezni azokat a nehéz feladatokat, amelyeket a nemzetszervezés munkájában a sors újból elénk állított.

Mi legyen a sorrend?

A 3. alatt említett feladat - a társadalomszervezés - indokolása már világosan utal arra, hogy a társadalomszervezés sorrendileg nem az utolsó, hanem szinte az első feladat. Ez csak a népek történelmének kezdetén nincs így. A sorrend ekkor az országszervezéssel - a honfoglalással - kezdődik, az államszervezés munkájával folytatódik; és csak azután - legjobb esetben az államszervezéssel egyidejűleg - kerül sor a társadalomszervezésre. Ma azonban a magyarság jövő-programját a megváltozott korszellem által diktált kényszerűség állítja össze. Országunk van - ha csonka is -, államszervezetünk ki van építve - ha reformokra szorul is -, de a nemzeti társadalom megszervezéséhez - bizonyos irányban - még csak hozzá sem kezdtünk! Pedig most, éppen azért, hogy országunk és államszervezetünk továbbépítéséhez az eredményesség reményével foghassunk hozzá, szükségünk van egy fegyelmezetten élő és összeműködő, egyet akaró és egyet cselekvő, vagyis tervszerűen megszervezett társadalomra. Egy olyan társadalomra, amely nem fél az új feladatok által diktált újításoktól, amely tud és akar akklimatizálódni az új szelek meteorológiájához, amely átérzi a korforduló roppant feladatait és saját történelmi hivatottságát - röviden: egy olyan társadalomra, amely a nemzetszervezés munkáját fegyelmezetten és tervszerűen, az ezzel járó áldozatok öntudatos vállalásával, el akarja és el tudja végezni.

A sorrend tehát ez: késedelem nélkül hozzáfogni a társadalom megszervezéséhez, és ezzel párhuzamosan átalakítani államszervezetünket, és megindítani a harcot az új honfoglalásért!

[A 2. pontban Béldi az országszervezés gerincét képező "új honfoglalásról", azaz az integrális - a királyi Magyarország teljes területének helyreállítását célzó - revízió szükségességéről értekezik.]

3. Államszervezésünk célja: az erős központi államhatalom

A nehéz feladatok erős eszközöket kívánnak

Ha végignézünk a nemzetszervezéssel kapcsolatos feladatainkon, azt látjuk, hogy azt a nagyarányú átalakulást, amellyel nemzeti jövőnket minden kívülről jövő meglepetés ellen biztosíthatjuk, csakis erős eszközökkel valósíthatjuk meg. Az erős eszközöket pedig csakis egy erős központi hatalom szerezheti meg és élhet azokkal. Tudom, hogy lesznek, akik ebbe a mondatba alkotmányellenes támadást fognak belemagyarázni. Ezeknek a következő fejezetben fogok válaszolni. Egyelőre leszögezem azt a kétségtelen tényt, hogy ha nagy célokat tűzünk magunk elé, természetesen azzal a szándékkal, hogy meg is valósítjuk azokat, akkor megfelelő eszközöket kell azokhoz használni. De ezek a megfelelő eszközök is csak úgy érnek valamit, ha azokat megfelelően használják. Ennek pedig legelső törvénye az, hogy minden eszköz egy kézben összpontosuljon, hogy ez a kéz tervszerűen és céltudatosan használhassa azokat.

Ezért kell az erős központi államhatalom, hogy az eszközökkel való racionális és céltudatos bánást megszervezhesse.

Fejlődő alkotmányt!

Az államszervezés legelső mozdulata mindig az alkotmány felé irányul. Így volt ez a honfoglalás után, és így volt mindig, valahányszor a nemzet válságos cselekményen ment keresztül. Ezért roppant veszélyes, és minden fejlődéstörvénnyel ellenkezik annak a napi politikai célokat szolgáló jelszónak unos-untalan hangoztatása, hogy meg kell védeni ezeréves alkotmányunkat a módosítás szándékaival szemben. 

Először is: alkotmányunk ezer év óta rengeteg változáson ment keresztül.

A legmagasabb változások egyikét (1848-ban) éppen a liberális korszellem táplálta, amelynek bajvívói most a legtürelmetlenebb alkotmányvédők közt szerepelnek.

Másodszor: ha a magyar ember ragaszkodik az alkotmányhoz, ez a ragaszkodás nem a kartális szövegnek szól, hanem az alkotmányunk ezeréves alapgondolatát és lényegét jelentő Szent Korona-gondolatnak.

Szent Korona tana - nemzeti totalitás

A Szent Korona gondolatát az alkotmányfejlődés követelői közül nem óhajtja senki még csak érinteni sem, mivel a Szent Korona tana éppen azt a totalitást fejezi ki a magyar állami és társadalmi életben, amit az alkotmányvédő front a leghevesebben ostromol.

A Szent Korona a magyar társadalmi és állami totalitás szimbóluma. Nem azé a totalitásé, amit egyesek - helytelen szóhasználattal - kizárólag a hitlerista állameszme számára tartanak fenn, és amely ellen ezért az "alkotmányvédelem" nevében folyton tiltakoznak. A totalitásról már megmondtam egyszer a Nemzeti Figyelő hasábjain, hogy elsősorban szociológiai fogalom, amelyben a társadalom szerves egysége fejeződik ki. Soha olyan teljes totalitást nem produkált még a történelem, mint amilyen a magyar Szent Korona-tan, amelyben a magyar nemzet - vagyis: ország, állam és társadalom - bonthatatlan egysége, totalitása nyilatkozik meg.

Azoknak tehát, akiket az alkotmányvédők "totalitás-politikusok" szégyenbélyegével akarnak illetni, éppen az alkotmány igazi tartalmának megőrzése és kifejlesztése lebeg szemük előtt.

Azok viszont, akik körmükszakadtáig védik az alkotmány jelenlegi szövegét, azok vagy nem ismerik a magyar történelmet, vagy nem ismerik az emberi élet fejlődéstörvényeit, vagy végül: politikai kortézia [választási szervezkedés, korteskedés] céljából, tehát tendenciózusan használják ki a nép alkotmányhűségét, ahogy pedig lehetetlen jóhiszemű és lelkiismeretes politikát folytatni.

Történelmi példák mutatják az állandó alkotmányváltozást

Leszögezve tehát az ezeréves alkotmányos alaptézist: a Szent Koronában jelentkező totalitás gondolatát, amely - nem győzöm ezt ismételni - nemcsak az alkotmányra, hanem a teljes értelmezésű nemzetre vonatkozik, vagyis magába foglalja az országot, az államot és a nemzeti társadalmat egyaránt, meg kell állapítanunk, hogy a magyar történelem során minden olyan esetben, amikor ezt a nemzet érdeke, a fejlődés természetes dinamikája megkövetelte - az alaptézis érintetlen fennmaradása mellett - az alkotmány szövege, intézményei szükségszerűen megváltoztak.

Történelmi példákra hivatkozom. Első példa, mert időbelileg és kihatásaiban egyaránt első, István király uralkodása. Vajon nem volt-e erőszakos, véres forradalmakkal teleszőtt és idegen példák teremtésével megteremtett "alkotmánymódosítás" az, amit István király véghez vitt, és vajon nem volt-e a nemzet javára? Nem pusztult-e volna el a nemzet, ha ez a változás nem történik meg? Ez a változás, amelyet Koppány és a többi konzervatív, tradícióikhoz ragaszkodó magyar az idegenből importált eszmék magyarellenes támadásának tekintett? De azóta is: hogy csak az örökletes királyság elfogadását említsem, ami szintén belső forrongások és ellenállások árán "módosította" alkotmányunkat. Vagy említsem a pragmatika szankciót, vagy hogy - közelebb jöjjünk a Mához - említsem Kossuth Lajos szabadságharcát? Ki tagadhatja azt, hogy Kossuth mozgalma "alkotmánymódosító" mozgalom volt, és ki tagadhatná azt, hogy szükség volt rá? Nem szentnek tekintjük-e ezt a szabadságharcot, amelyet az alkotmánymódosításért vívott a nemzet, Kossuthtal az élén? Nem történelmi eszménye-e minden magyarnak ez a harc, amely a liberális korszellem magyarországi forradalma volt!

De! Az alkotmányfejlődés terén épp úgy nincs megállás, mint ahogy a fejlődés semmilyen vonatkozásában sincs. Az istvánkirályi, a máriateréziai, a kossuthlajosi és a többi közismert "alkotmánymódosítások" akkor, amikor megvalósulásuk előtt álltak, mind addigi tradíciók ellen irányultak!

Harc az életet adó fejlődésért

Természetes, hogy nehéz dolog a meglévő, a megszokott, a tradicionális ellen küzdeni! De amikor ennek eljön a szüksége, akkor ezt a küzdelmet minden ellenállással szemben le kell folytatni! Amikor tehát elérkezett az ideje, akkor meg kell valósítani minden észszerű változtatást, akár alkotmányon, akár a megkövült társadalmi vagy egyéb berendezéseken és intézményeken üssön rést. Természetesen nem olyan rést, amely miatt a fejlődés vonala is megtörik, vagy - hogy az alkotmánynál maradjunk -, amely a tényleg ezer év óta változatlan Szent Korona-gondolatot, mint a nemzeti totalitás megtestesítőjét megváltoztatná, mert ezzel nemcsak az igazi, bensőséges tradíciók ellen vétenénk, hanem az észszerűség követelményei ellen is. 

Az idő elérkezett. Az "új világ" a küszöbön áll. Lelkiségében, gondolkodásában, szokásaiban, de gazdálkodási, kulturális és politikai felfogásában, sőt sok helyütt már intézményeiben is megváltozott az emberiség. Nagyon naiv struccpolitika volna az, amely ezeket a kétségtelen jelenségeket nem akarná meglátni. Ám, ha ez az idő elérkezett, akkor a magyar alkotmány jelenlegi szövegét (ismétlem: nem a Szent Korona - vagyis az alkotmány - lényegét!) nem lehet tabunak tekinteni, és a még cserepeiben itt maradt liberális korszellem és érdekek védelmében, a tradíciókra való hivatkozás alibijével, megakadályozni azt, hogy a magyar állam olyan irányban épülhessen ki, amely irány az új nemzeti feladatok megvalósítása szempontjából a legmegfelelőbb.

4. A magyar alkotmány

Az állam szerepe a nemzet életében

Az állam szerepéről a nemzet életében nagyon eltérők a vélemények. Különösen a fasiszta és a nemzetiszocialista államszervezet példája ad most alkalmat a pró és kontra érvelésre. A különböző vélemények természetesen heves politikai vitákban jelentkeznek, aminek az a következménye, hogy ez a csodálatosan egyszerű kérdés ezernyi mellékszínt kap, mesterséges homállyal telik meg, és - ami a legrosszabb - mellékvágányokra terelődik.

Pedig a kérdés roppant világos: mi legyen a szerepe az államnak a nemzet életében? Csakis egyféle válasz várható: [az] állam szerepét a nemzet mindenkori érdekei határozzák meg, nem a dogma vagy a politikai (és nem nemzeti) tradíciók kívánságai.

A nemzet jelenlegi életérdeke viszont egyrészt erős centrális hatalmat, másrészt ennek a hatalomnak korszerű átszervezését teszi szükségessé. A probléma így leegyszerűsödött. Már most csak a megoldáshoz fűződő különböző partikuláris érdekek jelentkezése tehetné komplikálttá. Azonban itt is le lehet redukálni a kérdést a természetes és logikus szükségszerűség egyenletére! Az alap az, hogy a nemzetet organikus szervezetként fogva fel: az állam szerepe sem lehet más, mint ennek az organizmusnak életét teljessé tenni, az organizmus erőit rendezni, szervezni, azoknak keretet és kifejezést adni.

A liberális alkotmányban az állam a csendestárs szerepét játssza. A liberalizmus társadalma, mint a magánérdekek közössége nem tűri az omnipotens, de még a beleszóló államot sem. Az állam csak vigyázzon, hogy a magánérdekek, vagyonok és keresetek más érdekeket, vagyonokat és kereseteket ne érintsenek. Vagyis: szerintük az állam mechanikus szerv, amely csak másodlagos képletként azért van, mert különben a magánérdekek - az "aki bírja, marja" elv alapján - borzalmas jogbizonytalanságot teremtenének. Az állam tehát nem tartozik hozzá a társadalmi organizmushoz, aminthogy ilyen organizmust nem is ismer a liberális doktrína.

Természetesen ez a mechanikus államelmélet az idők folyamán egyre lényegesebb elemeiben változott meg, amilyen mértékben a szociális felelősségérzet átjárja a jogszabályalkotás szellemét. Kár volna tagadni, hogy ebben a marxizmusnak is van, mégpedig elég jelentős történelmi érdeme. Ami természetes is - a marxizmus kritikai jellegénél fogva. A marxi szocializmus ugyanis rámutatott a társadalmi szabadosság aszociális következményeire, és ostorozta azokat. A marxizmus a fiatal liberalizmus idején a társadalmi közösség lelkiismereteként jelentkezett, és lelki kényszert gyakorolt a szociális tekintetben könnyelműen gondolkodó és gazdálkodó liberális államra. Ez azt is mutatja, hogy a marxizmus előfutárjai mindenütt az emberiesség és karitász fegyvereivel próbálták áttörni a liberális ridegség kérgét.

Kétségtelenül csodálatos - viszont teljesen érthető - a marxista állameszme azonossága a liberális államideálllal. A liberális túlzás (az anarchizmus) ideálja az állam nélküli társadalom. Vagy legalábbis egy ehhez igen közelálló gyámoltalan állam. És ugyanezt kívánja a marxizmus is, amelyben a végcél: az emberek "szabad asszociációja" - az osztály nélküli, egyenlősített, vagyis állam nélküli társadalom! Persze: liberalizmus és marxizmus átlós ellentétek. Hogy mégis államelméletükben és értékelméletükben is sok a hasonlóság, az természetes. A marxizmus igyekezett a liberális doktrína kritikáját abból a nézőpontból megalkotni, amiből maga a doktrína származott, és így természetesen sok ponton érintkeznek egymással. Az, hogy most politikai taktikából egymás mellett küzdenek, szintén csak negatív bázis: küzdenek a közös ellenség, a "fasiszta" államideál, vagy ennek képzelt jelentkezése ellen. Ennek a fegyverbarátságnak bizarrsága bizonyítja leginkább a liberalizmus gyengeségét és a marxizmus kivénülését a politikai erők arénájából.

Amit tehát a liberalizmus és a marxizmus akar, az az állam lényeges, benső értelmét - amit viszont csakis az organikus társadalomtól nyerhet - elmechanizálja, külsőséggé gyengíti. Náluk az állam függvénye, és nem eleme a nemzeti szervezetnek. Holott ez nem így van. A nemzet három elemnek életközössége: a területi elemé (ország), az élő elemé (társadalom) és a szerkezeti elemé (állam).

Ezek együtt - és nem egymás mellett vagy egymástól függetlenül - bonthatatlan egészet alkotnak. Egymástól és egymásért nyerik értelmüket. Vagyis nem lehet szervezetlen, atomizált, liberális szabadosságban élő társadalomnak nemzeti erőkön nyugvó centrális hatalma. Abban a szolidáris nacionalista felfogásban, amelyet mi a jövő Magyarország fundamentumának tekintünk, az állam nem a nemzeti társadalom fejére nőtt, azzal szinte ellentétes érdekeltségű, öncélú szerv, amilyen néhány liberális imperialista állam volt, de nem is egy kényelmes lelkiismeretű álmos bakter, hanem a nemzeti organizmus szerves részeként: a társadalom belső erőinek szervezete, ezen erők rendszerezője és energikus kifejezője.

Parlamentáris jogszabályalkotás

A jogszabályalkotás legfőbb szerve a törvényhozás. A parlamentet mint a demokrácia képletét szokás beállítani. Lehet, hogy egy vagy két országban, amelyeknek a gazdasági és társadalmi szervezete ilyen irányokban erősebben ki van építve, a parlament tényleg demokratikus szervként működik. De a parlamentek túlnyomó része, beleértve természetesen a titkos szavazással összeülteket is, nem demokratikus, hanem csupán a demokrácia álarcában jelentkező intézménye. Ennek oka a képviselőválasztás rendszerében és technikájában van. Mert akármennyire titkos és akármennyire általános is a választójog (sőt ez utóbbi esetben még inkább), ritkán fejezi ki a tényleges népakaratot személyekben és programokban egyaránt. Így már az is súlyos áttörése a szuverén népi akaratmegnyilvánulásnak, hogy a szavazó aránylag csekély számú, sokszor egyáltalán nem a kívánsága szerinti jelöltre szavazhat. Mert még a legdemokratikusabb titkos szavazású országokban is vannak korlátjai a passzív választójognak, ha más nem: a korhatár, amely esetleg csak pár napon vagy hónapon múló választhatóságot tesz lehetetlenné, vagy pedig pénzbiztosíték vagy ajánlás, stb. De már az a körülmény is erős áttörése a népi szabad akaratmegnyilatkozásnak, hogy a szavazásra jogosultak közül sem szavaz le mindenki. Mutatja ezt a választójogi törvények szokásos szankciója, amely a szavazásra rákényszeríti a jogosultat. (A sorok mögötti cél: a "népakarat" csorbítatlanul jelentkezzék!) De ha nem érvényesülhet a népképviseleti választás a maga teljességében, akkor már nem is igazi népképviselet, hanem a nép egy töredékének: a választójoggal bíró, a jelölt személyével és programjával teljes mértékben egyetértő, tényleg le is szavazóknak véleménye. De ez nem a nép! 

Maga azaktív választói jogosultság megállapítása is ellenkezik a demokratikus elvvel. Mert akár a kort, akár az elemi műveltséget, helyben lakást vagy más egyebet nézünk is az aktív választójog feltételei között, ezek mind mesterséges kategóriák, vagyis tisztán felfogás kérdése, hogy például a korhatár csekély elmozdításával néhány százezer embert beeresztünk-e, avagy kirekesztünk-e a választásból, vagyis a demokratikus népakarat megnyilvánulásából. Hol legyen a cezúra korban és műveltségben - ez nem elvi, csupán gyakorlati kérdés, és a korhatár bármily alacsonyra való leszállítása épp úgy kizárhat még mindig értékes szavazórétegeket, vagyis áttörheti a demokrácia elvét, mint ahogy a helyben lakás vagy a műveltség kategóriáinak megállapítása.

Egészen egyszerűen nincs, és nem is lehet tiszta demokratikus parlament. A demokrácia csakis mint elv lehet teljes értelmezésű. A gyakorlatban épp oly kevéssé állhat fenn, mint az arisztokratikus kormányzás bármily formája! De nem is volna konstruktív szervezet egy ilyen tiszta demokrácián felépült parlament. Hiszen még a titkos választójog leghevesebb sürgetői is bizonyos korrektívumokat tartanak szükségesnek, amelyek a tiszta demokrácia érvényesülését akadályozzák.

Hogy eldönthessük: milyen legyen a parlament, ahhoz azt kell tudnunk, hogy szükség van-e egyáltalán aktív, dolgozó parlamentre?

Szerintem: igen. Egyrészt a kollektív felelősség és kontroll miatt, másrészt pedig szükség van rá azért is, mert a törvényjavaslatok megvitatásának dialektikája bizonyos impulzust és irányítást ad a törvényt kezdeményezőnek és a végrehajtó hatalomnak egyaránt. A tézis és antitézis harca mindig ad olyan szempontot, talán nem is a vitatott törvényjavaslattal kapcsolatban, hanem a kormányzás egyéb munkájára, vagy más jogszabályalkotásokra vonatkozólag, ami enélkül a dialektika nélkül nem termelődött volna ki. Én például nem tartom a helyesnek a magam részéről azt a tételt, hogy a parlamentek sokat beszélnek, tehát nincs rájuk szükség. Csak azért van szükség a parlamentekre, mert sokat beszélnek. Ez a parlamentarizmus egyetlen ereje: a kontradiktórius megvitatás, a több szem többet lát elve. Éppen azért kell a parlament, hogy beszéljenek benne, hogy az elvek harcából egy bizonyos szellem alakulhasson ki. Ez a legtöbbször egy kompromisszum, ha nem is a törvény szövegében, amelyben - mondjuk - nem enged változtatni a többség, de az ezt kísérő vita szellemében, aminek kövekeztében a törvény nem idegenül kerül a nép elé, hanem mint a különböző vélemények tüzében megérett és megedződött valami. A rendelet, még ha olyannyira a népakaratot és a közvéleményt fejezi is ki, sosem tud olyan népszerűvé válni, mint akár a közvéleménnyel kevésbé harmonizáló törvény, amelyet - éppen mert sokat beszéltek róla - megszoknak és befogadnak. A rendelet viszont, amellett, hogy frapírozza [megdöbbenti] a közvéleményt, látszólag egyetlen tézist, és nem a tézisek harcának eredményét fejezi ki. Ez ugyan a valóságban nem így van, de tény, hogy a törvény mindig közelebb áll a néphez, mint a rendelet.

Ha már most megállapítottuk azt, hogy szükség van a parlamentre, akkor nézzük meg, hogy milyen legyen ez a parlament?

Ha a dialektikát veszem a parlament létjogosultsága melletti legnagyobb érvnek, akkor arra kell törekednem, hogy ez a dialektika minél értékesebben, minél szakszerűbben, és minél gondolatgazdagabban érvényesülhessen.

Tehát arra van szükség, hogy a megfelelő széles szellemi horizontú emberek üljenek a parlamentben, akik ezt a feladatot el is tudják látni, és ne mindenáron helyi népszerűséggel bíró emberek. Ennek az utóbbinak veszélye különösen titkos szavazásnál áll fenn. Ezért, ha titkos választójoggal fog választani a nemzet, a többi között legelső korrektívumaként a lajstromos szavazást kell bevezetni.

A parlamentarizmus ma már a népképviseleti gondolattól, vagyis: a demokratikus elvtől az érdekképviseleti, vagyis szolidáris-organikus elv felé tolódik el. Az érdekképviseleti gondolat a törvényhozásban kifejezésre juttatja a nemzeti társadalom komplementaritását, a különböző társadalmi rétegek szerves összefüggését és munkaközösségét. Mivel itt is választás útján ül össze a törvényhozás, a demokratikus gondolat - maga a dialektika - nem sikkad el.

Kétségtelen azonban, hogy csakis akkor lehet a törvényhozást érdekképviseleti alapokra helyezni, ha az érdekképviseletek rendszere már a maga teljességében kiépült. Ami nemcsak azt jelenti, hogy minden foglalkozási kategóriának meglegyenek az érdekképviseletei, hanem azt is, hogy ezeket az érdekképviseleteket - munkaadókét és munkavállalókét - összefogja, és így érdekellentéteiket kiegyenlítse valamilyen szerv, mert máskülönben az ugyanazon szakmában munkaadók és munkavállalók között természetszerűleg fennálló érdekellentét inkább atomizálja, szétbontja, semmint összefogja a társadalmat. Ameddig az érdekképviseletek rendszere csupán részleteiben épült ki, az érdekképviseletek fokozzák a társadalmi és foglalkozási rétegek ellentétét, tehát a parlamenti munka alapját sem képezhetik.

Miután pedig Magyarországon még csak az érdekképviseleti rendszer kiépítésének kezdeténél tartunk, az érdekképviseleteket nem is tekinthetjük alkalmasnak a parlamenti struktúra felépítésére.

Kitűnő átmenetet jelentene azonban efelé a törvényhozási bizottságoknak nem-képviselő érdekképviseleti választottakkal való kiegészítése, esetleg még azzal a korrektívummal is, hogy a parlamenti munka súlypontja a plénum helyett a bizottságok felé tolódjék el.

Ez a megoldás, a felsőház érdekképviseleti jellegének továbbépítésével esetleg végleges formája is lehetne az "érdekképviseleti" parlament gondolatának.   

Rendeleti jogszabályalkotás

A jogszabályalkotásnak a törvényhozás mellett igen fontos, sőt jelentőségében egyre inkább emelkedő válfaja: a rendelet. Nem térve ki most a rendeleti jogszabályalkotás különböző, kisebb-nagyobb jelentőségű területére, amelyen lefelé egészen a községi képviselőtestületig, felfelé pedig a Kúriáig elhatolva, rendkívül változatos terepet lehet bejárni, kizárólag a miniszteriális rendeletalkotás fontosságát kívánom kiemelni.

Nem kétséges, hogy a kétkamarás rendszer és a plénumnak a bizottságokénál sokkal szélesebb hatáskörű tevékenysége következtében nehézkessé vált törvényhozás nem tudja nyomon követni az egyre gyorsabb tempójú, egyre komplikáltabbá váló élet szabályozásának követelményeit.

Ezt különben két jelenség is igazolja. Az egyik, hogy a parlamentek majdnem mindenütt szigorítják a tárgyalás rendjét, és a házszabály-revíziók útján arra törekednek, hogy a felszólalási lehetőséget megszűkítsék, vagyis, hogy a vita elhúzódását megakadályozzák. A másik, hogy ma már a törvények nagy része kerettörvény, amelynek igazi tartalmat az annak alapján kibocsátott rendeletek adnak. Nyilvánvaló, hogy mindezek következtében a rendeleti jogszabályalkotás egyre nagyobb tért és jelentőséget nyer.

Az előzőkben azt mondtam, hogy a törvény sokkal népszerűbb tud lenni, mint egy - ugyanazt az életkört szabályozó - rendelet. Ez a megállapításom nem áll ellentétben annak a reményemnek kifejezésével, hogy a parlamenti törvényalkotás munkájának nagy részét fokozatosan átveszi a végrehajtó hatalom jogszabályalkotása. Nem áll ellentétben azért, mert ezt egyrészt csakis törvényes, parlamenti felhatalmazás alapján teheti, vagyis mindaz, ami a parlamenti munkában, mint népi akaratmegnyilvánulás fontosnak mutatkozik, a felhatalmazás megadása által megmarad. De nem áll ellentétben azért sem, mert a rendelet idegenszerűségét annak különböző - így érdekképviseleti stb. - fórumokon való tárgyaltatásával el lehet oszlatni.

Ezt a tendenciát képviseli egyébként a 33-as bizottság felállítása és munkássága is. De különben is: a "szükségrendeletek" korát éljük, és kezdve Németországtól, Ausztrián át, egészen Franciaországig, ahol nemrégiben kellett ezt az eszközt igénybe venni, a demokrácia legkülönbözőbb keresztmetszetét mutató államokban is megjelenik ennek a jogszabályalkotásnak kényszerítő szüksége.

5. A magyar közigazgatás

Közigazgatásunk új területi beosztása

A magyar közigazgatás jelenlegi struktúrája még Ausztriával szembeni nemzeti ellenállásunk szerint van kiépítve. Nem kétséges, hogy a törvényhatóságok, sőt a községek autonómiájának erre a fokára abban az időben, mikor az egyet jelentett a nemzeti élet körülbástyázásával, igen nagy szükség volt. Ma már azonban megváltozott a helyzet. Egyrészt: nemzeti önállóságunkat ilyen szempontból nem kell már védenünk, másrészt: a trianoni szerződés olyan területi helyzetet teremtett, amelynek közigazgatási konzekvenciáit előtt-utóbb úgyis le kell vonnunk, végül pedig: a közigazgatás elodázhatatlan racionalizálása új struktúra kialakítását teszi szükségessé.

A legelső teendő a közigazgatás területi egységeinek megváltoztatása, mégpedig Csonka-Magyarország gazdasági és népi szempontból egységes tájainak figyelembevételével.

A közigazgatás akkor jó, ha igazodik ahhoz az élethez, amelynek igazgatására hivatva van. Ennek megfelelően tehát a magyar földet is fel kell mérni [a] közigazgatási egységek szempontjából, amelyeken belül az életfeltételek és az ehhez igazodó közigazgatási tennivalók nagyjából azonosak. Erre nézve már a Nemzeti Munkaterv tartalmaz célkitűzést, és több hasonló kérdéssel foglalkozó szakkönyv is felvetette ezt a kérdést. Én a legmegfelelőbbnek Teleki Pál felosztását tartom, aki gazdaságföldrajzi szempontból, természetes tájak szerint, nemzetiségi és gazdasági adottságok figyelembevételével osztotta be az országot. Az ő beosztása ugyan Nagymagyarországra vonatkozik, de értelemszerűen Csonka-Magyarországon is alkalmazható. Így kb. 8 tájat, vagyis 8 közigazgatási egységet kapunk.

Ha közigazgatási egységeink megnagyobbodnának, ezzel egyrészt leegyszerűsödik a közigazgatás centrális igazgatásának és irányításának problémája is, másrészt az összefüggő természeti és népi adottságú tájak közigazgatási egységként való elhatárolása egészen új nemzetpolitikai célkitűzések megvalósítását tenne lehetővé. Hogy csak egyet említsek: az egyes földrajzilag jól elhatárolható vidékek speciális tragédiáját képező egyke elleni harc azért nem lehet eredményes, mert ezek az azonos problematikájú vidékek közigazgatásilag szét vannak különítve, és így az egységes szempont érvényesítése alig valósítható meg. Önmagában az sem segítene ezen, ha például kormánybiztost neveznének ki az egyke elleni harcra, mert hiszen ennek a kérdésnek annyi szétfutó részlete van, amit csak egy egységes közigazgatási területen belül lehet - azonos célkitűzéssel és azonos eszközökkel - orvosolni.

Közigazgatásunk államosítása

Persze, a nagyobb területi egységek kialakítása a közigazgatásban csupán a megfelelő forma biztosítását jelenti. A formába azonban egy élő, aktív, természetesen mozgó közigazgatást kell betölteni, amit az autonómiák mai rendszerének fenntartásával nem lehet megvalósítani.

Az autonómiák hivatása nemzeti önállóságunk kivívásával befejeződött. Nem kellenek szigetek a magyar sorsközösség tengerében, mert ezek nagyon sokszor csupán egyes családok hitbizományszerű érdekeink bázisául szolgálnak. Nem szabad, hogy a nemzeti közösség érdekei, amelyeket most a lokális érdek vagy a személyi nagyhatalmak felfogása gyakran nem lát, megakadhasson vagy lefokozódhasson a megyei autonómiák ellenállásán. Igenis, meg kell már egyszer mondani, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, hogy a közigazgatást államosítani kell!

Nem azért - amint ezt az "alkotmányvédők" kórusban fogják szavalni -, hogy "diktatúrát" szolgáljon, hanem azért, hogy a közigazgatás tényleg a közösségé lehessen, annak érdekeit jól, és ne jól-rosszul értelmezett partikuláris érdekeket szolgáljon, hogy meggyorsuljon, hogy központilag is jól áttekinthetővé váljék, és hogy - nem utolsó sorban - a tisztviselők anyagi és előmenetelei érdekei ne egy kisebb közület, hanem az egész ország keretei közé legyenek beilleszthetők.

A közigazgatás államosítása nem jelent semminemű alkotmányszűkítést, csupán a közigazgatásnak szükséges, és másként igazi eredményességgel végre nem hajtható racionalizálását.

Azt a serkentő motívumot pedig, amit az autonómia öntudata és a lokális érdekek megnyilatkozása jelent mostani közigazgatási rendszerünkben, nagyon jól és még kifejezőbb formában lehet pótolni a társadalom céltudatos és megfelelő intézményekkel alátámasztott megszervezése útján. Erre azonban a későbbiekben fogok rátérni.

6. Társadalomszervezésünk célja: a nemzet egységének kialakítása

A társadalomszervezés célja

Elérkeztem a harmadik, de sorrendileg korántsem utolsó nemzetszervezési feladathoz: a nemzeti társadalom megszervezéséhez.

Korábban már leszögeztem, hogy a társadalomszervezéshez bizonyos irányban (abban az értelemben, ahogy az alábbi fejezetben kifejtem) még hozzá sem fogtunk. Viszont a nemzeti munka erős egységbe, harmonikus közösségbe foglalásának sürgető szüksége türelmetlenül kopogtat ajtónkon!

Mit értünk a nemzeti társadalom megszervezése alatt? Nem azt, hogy kb. 18.000 különböző egyesület papírtagjaiként százféle egyéni érdek és ezernyi apró cél után futva, nem megszervezze, hanem szétszervezze magát a magyar társadalom! Ellenkezőleg! Erős támaszt, olyat, amilyenre élet-halál harcainkban most szükségünk lesz, csakis egy központi nagy organizációban, csakis egy minden erőt egyesítő szisztémában találhatunk. Ezért: a társadalomszervezésnek vertikális és horizontális vonalon egyaránt csak egy-egy nagy mozgalom keretében szabad elhelyezkednie. Vertikális irányban a munkakörök rendi kiépítése felé kell haladni, hogy létrehozhassuk ily módon a nemzeti társadalom tervszerű munkaközösségét. A horizontális vonalon pedig: a társadalom azon erőinek megszervezése felé, amelyeket eddig a liberális szellemű kormányzás nem engedett kifejlődni: amilyenek a sajátos nemzeti öntudat, a nemzeti fegyelem, a cselekvő szociális lelkiismeret, amelyeknek nemcsak erkölcsi kategóriákként, hanem élő, ható és nemzeti létünk szempontjából legelsőrendű[bb] fontosságú erőkként kell jelentkezniük.

A társadalom vertikális megszervezésében még nagyon az elején tartunk. A horizontális szervezésben azonban - bár éppen e téren volt legszervezetlenebb a nemzeti társadalom - három év óta olyan eredményt produkáltunk, amely a magyarság történelmi munkája szempontjából alapvető jelentőséggel fog bírni.

A társadalom rendi megszervezése

Nem kétséges, hogy az a folyamat, amely a liberális éra alatt az érdekképviseletek felállítása tekintetében megindult, nem azokból a gyökerekből táplálkozott, amelyek a nemzeti társadalom vertikális szervezetének kialakítására alkalmasak.

A liberális rendszer érdekképviseleti törekvései a társadalom akkori szervezetlenségének természetes következményei voltak: védekezés egyrészt a szervezetlenség hátrányai ellen, törekvés másrészt az önérdekre beállított társadalomban ezt a kari önérdeket minél hatásosabban érvényre juttatni. Amikor azonban erről a rendi kiépítésről a mi világnézetünk egyik természetes tételeként beszélünk, egészen mást értünk és követelünk alatta.

A mi törekvésünk a rendi szervezet kiépítésében: nem az érdekek elsáncolása, hanem éppen ellenkezőleg, ezeknek az érdekeknek beállítása a nemzet egyetemes érdekközösségébe.

Vagyis: a mi érdekképviseleti törekvéseink nem a liberalizmus atomizáló, szétszervező vonalán mozognak, hanem ellenkezőleg egy egységes szervezetbe, egy összeműködő, egymást kiegészítő egészbe kívánják szervezni a társadalom munkáját. A mi rendi szervezésünknek egy nagy nemzeti munkaközösség kialakítása lebeg a szeme előtt.

Ilyen irányban azonban az érdekképviseleti törekvések feltétlenül megkívánják a maguk kiegyenlítő szervét egy csúcsintézmény formájában. Tehát, hogy érdekképviseletekből érdekképviseleti rendszer fejlődhessék ki, ahhoz szükség van arra, hogy ezeket az érdekképviseleteket valamilyen zárt rendszerbe foglaljuk. Efelé kell irányulnia tehát a nemzeti társadalom vertikális megszervezésének.

Ismételve tehát röviden, elvileg: kari önzés helyett beilleszkedés a nemzet egyetemes érdekközösségébe, és szervezetileg: törekvés az érdekképviseleti rendszer kifejlesztésére a különböző szerveket szerves egységbe összefogó csúcsintézmény útján.

Ez a vertikális társadalomszervezés elvi és szervezési útja!

A nemzet sajátos erőinek megszervezése

Társadalomszervezésünknek másik nagy feladata: a magyarság sajátos erőinek megszervezése és kifejlesztése.

A nemzeti öntudat, a történelmi hivatottság érzésének emelése, azoknak az eddig lappangó, a liberális dezorganizáció folytán nem jelentkező nagy autonóm erőknek a rendszerbe foglalása, amelyek nélkül nemzeti jövőnk roppant feladatait megoldani nem tudjuk.

E téren ma, három év céltudatos munkájával, nagy eredményeket produkáltunk.

A Nemzeti Egység gondolata köré olya mozgalom, és ennek a mozgalomnak olyan szervezete épült ki, amely a magyarság sajátos energiáit a társadalmi élet minden terén tervszerűen megszervezi, és erőteljesen kifejezésre juttatja.

Amikor társadalomszervezésről beszéltem, azt mondottam, hogy ennek a rendkívüli fontosságú munkának még csak a legkezdetén állunk, sőt ahhoz tulajdonképpen hozzá sem fogtunk. Ez maradéktalanul áll a társadalom hivatalos, mondjuk így: alkotmányos puvoárral [felhatalmazással] rendelkező szervezetének kiépítésére, arra a társadalomszervezésre, amely a társadalom tagjait nem egy eszme köré, hanem a hivatásuk által megszabott keretek közé - mégpedig a törvény kényszerítő erejével - csoportosítja.

A horizontális társadalomszervezés tisztán önkéntes, a népben rejlő és eddig a liberális rendszer hibája folytán fel nem bányászott autonóm erőket rendszerezi.

A Nemzeti Egység hatalmas szervezete, amelynek arányaihoz fogható önkéntes szervezetet a magyar történelem folyamán még nem láttunk, a nemzeti társadalom munkáját a társadalmi élet minden területén megszervezi, és ezzel az eddig magára hagyott társadalomnak megadja azt a szervezetet, azt az erőrendszert, amely nélkül nem tudna fegyelmezett lélekkel, a szolidáris összefogás roppant erejével haladni a közös nagy nemzeti célok megvalósítása felé.

*

Dr. Béldi Béla országgyűlési képviselő, a Nemzeti Egység Pártja propagandaosztályának vezetője.

*

Különnyomat a Nemzeti Figyelő 1935. október 27-én, november 3-án, november 10-én, november 17-én, november 24-én és december 1-jén  megjelent számaiból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés