Meg kell vallani, hogy a kapitalizmus szempontjából bizonnyal nem rózsás a helyzet, és egyáltalában nincsen kizárva, hogy a kapitalista gazdasági rend valóban végromlás felé közeledik. Az is kétségtelen, hogy a kapitalizmusnak ebben az „összeomlásában“ tetemes részük van a ma divatos különböző szocialisztikus törekvéseknek és áramlatoknak. Azt azonban, hogy a kapitalizmus szerepét egy szocialista rendszer sikerrel átvehesse, határozottan kétségbe kell vonni. A szocializmus korlátozhatja, mérsékelheti, megjavíthatja vagy tönkreteheti a kapitalizmust: pótolni azonban nem tudja, mert nem töltheti be azt a funkciót, amelyet a kapitalizmus a gazdasági életben ellát A kapitalizmus teljes gazdasági rendszer, a szocializmus ellenben csak jogi és politikai rendszert állíthat fel; gazdasági tekintetben csakis a javak elosztására nézve nyújt szempontokat, - a javak termelésére nézve új, a kapitalista elveket sikerrel pótló eszméket nem tudott világrahozni.

Az a szempont, amely a termelést a kapitalista rendszerben szabályozza, a rentabilitás szempontja. A kapitalista vállalkozó a fennálló kereseti kilátások szerint szabályozza vállalatának tevékenységét. Olyasmit termel és abban a mennyiségben, amit és amennyit racionális számítás szerint a rendelkezésére álló piacon nyereséggel értékesíteni remél, éspedig oly nyereséggel, amely nem csupán üzemének fenntartását, hanem annak fejlesztését is lehetővé teszi. A „piac“ szükségleteinek kiszámítása azonban nem csupán a már megnyilvánult kereslethez igazodik: ellenkezőleg, a kapitalizmusnak jellemző vonása az, hogy a szükséglet, a kereslet mérvét a termelés által vett irányban, a termelés mérve által diktált tempóban iparkodik befolyásolni és meghatározni. A kapitalizmus az állandóan kiterjeszkedő, növekvő termelés világa, amely ugyancsak állandóan növekvőés fejlődési szükségleteket feltételez, s ezeket a szükségleteket a feltaláló fantázia szárnyain maga igyekszik megteremteni. A kapitalizmus a „piacnak“ termel, de a piac felvevőképességét maga igyekszik meghatározni, éspedig annak folytonos kiterjesztésével. Amennyiben „hazai“ piaca már nem elég neki, idegen piacokat keres fel, sőt a világnak összes zugait felkutatva, új piacok létesítésével is tud magán segíteni.

A kapitalizmus ennélfogva jó adag irracionális, imaginárius elemet is foglal magában, s ez éppen a veszedelmes oldala. A termelésnek és fogyasztásnak egymáshoz való alkalmazkodása nem mehet végbe megrázkódtatások nélkül: a piacok felvevőképessége mégsem korlátlan, s a kapitalista gazdálkodás minduntalan megújuló értékesítési válságokkal kénytelen küzdeni, amelyek során számos vállalat pusztulása egyúttal tőkerombolást von maga után, a kereseti lehetőségek megcsappanásával pedig a munkások, alkalmazottak ezreit sodorja nyomorba, munkanélküliségbe.

Mindezek jól ismert nehézségek, amelyeknek kiküszöbölése céljából merül fel időnként a szocialista „tervgazdálkodás“ eszméje,amely a termelést egyetlen központból irányítaná, pontosan felmérné a szükségletet, s ehhez alkalmazná a termelés irányát és mérveit. Egy ilyen megoldásnak lehetősége azonban mindenekelőtt egy gazdaságilag teljesen zárt, és önmagát minden szükséglettel ellátó rendszerttételez fel, amelyben ezenkívül az élet módja és standardjei egy bizonyos állapot szerint egyszer s mindenkorra meg volnának határozva és merevítve, s ahol még azt is központilag kellene meghatározni, hogy egy esztendőben hány gyermeknek szabad - és kell! - születnie, nehogy a termelés és fogyasztás előre megállapított összhangja megzavartassék. Nos, ezek a rendszerek nem teljesen utópisztikusak, ilyeneket nem egyszer, és nem egy helyen hozott létre a szükség. Általában a középkor ilyen szempontok szerint gazdálkodott: szerény, nagyjából változatlan viszonyok között, kis keretekben, szegényesen. A születések számát nem határozták meg, de ennek az „irracionalitásnak“ kiegyensúlyozásáról gondoskodott a végzet epidémiák, éhínségek, háborúk útján. Csakhogy a középkor ezt a gazdasági rendet nem bölcs meggondolásból létesítette és tartotta fenn, hanem azért, mert jobbal nem tudta helyettesíteni, tehát szükségből. Ugyancsak szükségből kísérleteztünk ilyen „megoldásokkal“ a világháború alatt, s az orosz „hadikommunizmus“ e tekintetben nem volt egyéb, mint a világháború folytatása. A termelés rendjének szocialisztikus alapokra való helyezése tehát korántsem haladó, hanem ellenkezőleg, retrogád gondolat, amely egy meghaladott, kezdetlegesebb és szegényesebb stádiumba való visszaeséssel fenyegeti a világot, amelyből éppen a kapitalizmus segített azt kiemelni.

Legalábbis az eddigi kísérletek és „eredmények“ azt a felfogást igazolják, amely azt állította, hogy a szocialista termelési rend megvalósítása gazdaságilag nem hoz létre örvendetes eredményeket. Lehet,hogy amit termel, igazságosabban osztja el, mint a kapitalista világ, de nem termel annyit, hogy eleget tudna elosztani: az embereket nem egyformán boldogokká, hanem egyformán nyomorultakká teszi.

Marx demagóg lángeszének legfényesebb eszméje ezért éppen az volt, hogy a reménytelen vitának azzal fordított hátat: mit törődjünk azzal: a szocialista gazdálkodás kívánatos-e vagy sem, amikor ki lehet mutatni, hogy acélos szükségszerűséggel úgyis meg kell valósulnia, ha tetszik, ha nem, hiszen a kapitalizmus fejlődése elkerülhetetlenül maga hozza létre a szocialista társadalmi rendet.

A marxi érvelés kétségkívül Achilles-sarkánál ragadta még a kapitalizmust, amikor az értékesítési válságok következményeire hivatkozott. E válságok sorra elpusztítják a kisebb kapitalistákat, s Marx szerint a tőke fokozatos „koncentrációját“ idézik elő. Így a fejlődés maga hozza létre azt, ami a szocialista eszmény: a termelés fokozatos összpontosítását, ami azután annak racionalizálását is lehetővé teszi. Végül nem kell egyebet tenni, mint a tőkemágnások kezéből kivenni a termelés irányítását, s azt a társadalom érdekeinek, s nem a kapitalisták érdekeinek szemmel tartásával vezetni tovább.

Ezúttal nem lehet feladatunk a marxi elmélet bírálata, s így csak egyetlen szempontra hívjuk fel a figyelmet: Marx voltaképp nem tett egyebet, mint egy ún. gondolatexperimentummal a minimumra redukálta problémáját, s e minimum fölött azután elsiklott, mintha a probléma most már nem is léteznék. Holott ennek a gondolatexperimentumnak egyetlen erénye éppen az, hogy a döntő problémát a maga tisztaságában mutatja fel. Mert a kérdés nem az, hogy sok kapitalista gazdálkodik-e vagy kevés: ez csupán politikailag egyszerűsíti a problémát; kevés kapitalistát ugyanis könnyebb „kisajátítani“, mint sokat. De a kevés, sőt még az egyetlen kapitalista is kapitalisztikusan gazdálkodik: termelésének irányát és mérvét a rentabilitás, az elérhető nyereség szempontja szerint határozza meg, s nem aszerint, hogy miképpen lehet az igazságos elosztást megvalósítani. Tehát az átmenet, a szocialista gazdálkodás megvalósítása, éppen olyan megoldandó probléma marad, ha a kapitalisták száma a minimumra redukálódott is, mint amikor még ezrével voltak a tőkés termelők.

Ellenkezőleg. A marxi elmélet optikai csalódásra van építve: Marx összeveti a társadalom növekvő abszolút gazdagságát az egyes kapitalisták relatíve növekvő gazdagságával, s így jön arra a következtetésre, hogy a társadalom növekvő vagyona mind kevesebb tőkésnek kezében összpontosul. Más alkalommal rámutattunk arra, hogy ez lehetetlenség, és hogy a kapitalisták csekély száma a társadalom csekély tőkegazdagságát jelenti. [1] A kapitalisták ebben az esetben nem azért vannak kevesen, mert nagyon gazdagok, hanem azért látszanak nagyon gazdagoknak, mert kevesen vannak: mint ahogy egy kis hegy is többet mutat a síkság közepén, mint egy jóval nagyobb hegy a Himalája tövében...

A kevés kapitalistát könnyebb „kisajátítani“, mint a sokat, de ahol kevés a kapitalista, ott a tőke is kevés arra, hogy a szocialista állam fölépítését sikerrel meg lehessen kísérelni: ezért nincsen is szocialista állam Oroszországban. A szavakkal való visszaélés ne tévesszen meg senkit; a valóságban Oroszország ma az egyetlen, a szó szoros értelmében kapitalista állam: állam, amely a kapitalista gazdálkodás monopóliumát magának tartja fenn. Oroszország ma egy óriási kapitalista vállalat: az egyetlen ország Európában, amelynek gazdaságpolitikáját elsősorban az állam mint üzleti vállalkozás rentabilitásának szempontjai határozzák meg, s amelynek módjában van a humanisztikus, az embervédelmi faktort - s ez minden szocializmusnak végső alapja és létindoka - teljesen figyelmen kívül hagyni, s az embert egyszerűen úgy kezelni, mint a termelésnek azt a tényezőjét, amelynek költségein a legtöbbet lehet megtakarítani. Ami pedig a hírhedt ötéves tervet illeti, ez egy nagyarányú kapitalisztikus beruházási és racionalizálási program, amelynek kalkulációi azonban, mint általában a szovjetállam gazdasági számításai, feltételezik azt, hogy a világ kapitalisztikusan gazdálkodik, s ennélfogva a tőkeszegény Oroszország számíthat arra, hogy a külföldi kapitalistákkal való eredményes tranzakciók útján a maga termelési céljai számára elengedhetetlenül szükséges tőke- és áruimportot biztosíthatja magának. Az orosz „dömping“ nem politikai fegyver: Oroszország azt exportál, amit tud, hogy importját megfizethesse, s olcsón exportál, mert termelési költségei, amelyekben a munka ára minimális, alacsonyak, s mert nem törődik azzal, hogy saját népességének java, a paraszt megél-e vagy sem. Ha az orosz dömpingnek az volna a célja, hogy a kapitalista országokat tönkretegye, ez egyenlő volna az öngyilkossággal: hiszen ha a kapitalizmus összeomlik, vele omlik a szovjetháztartás, a maga ötéves tervével együtt. Ha nincs többé, akinek olcsó búzáját és fáját eladja, ha nincs, akitől hitelbe vásároljon gépeket és iparcikkeket: akkor a Szovjet új gazdaságpolitikája is összeomlik. Kapitalizmus nélkül még a bolsevizmus sem egzisztálhat: ez a paradoxonként hangzó igazság egyike a jelenkor legérdesebb tanulságainak. Az orosz exportnak az utolsó hónapokban mutatkozó jelentékeny visszaesése pedig jól mutatja, hogy a kapitalizmus világválsága mennyire közelről érinti a Szovjetet.

Oroszországban tehát nem lehet szocializmusról beszélni: ott államkapitalizmus van, mint ahogy azt már Lenin is hangsúlyozta a NEP bevezetésekor - noha az államkapitalizmus igazi kiépítője az új diktátor, Sztálin. Ha szocializmus alatt azt a törekvést értjük,amely a szegényebb néposztályok gazdasági emelésével a társadalom jövedelmének igazságos megoszlását igyekszik megvalósítani: akkor a szocializmust nem keleten, hanem nyugaton kell keresnünk. A világ két legnagyobb szocialista állama Nagy-Britannia és a Német Birodalom.

Ez a nyugati szocializmus természetesen nem tervgazdasági rendszer, ez nem küszöböli ki a kapitalista termelést, hanem ennek érintetlenül hagyásával a jövedelemeloszlást igyekszik szabályozni. A kapitalisták keressenek, amennyit csak tudnak, de nyereségüknek jó részét át kell adniok a szegényeknek, elsősorban a munkásosztálynak. Ez lényegileg a keresztényszocializmusnak Aquinói Szent Tamás által klasszikus formában kifejtett felfogása: a magántulajdon jogos, de annak gyümölcseit meg kell osztani azokkal, akiknek a tulajdonban nincs részük. Sajnos, a kapitalisták erre az erkölcsi belátásra sajá tjószántukból nem igen jutottak: de rászorította őket részben a munkásosztály maga, szakszervezetei útján, részben az államhatalom az ő társadalmi és pénzügyi politikájával. Az egykor „éjjeliőrnek“ csúfolt liberális állam az idők folyamán, a szocialista világnézet fokozatos asszimilálásával, mind több és több kulturális és szociális feladatot vett magára, s ennek növekvő költségeit leginkább a vagyonos osztályokra háruló egyenes adók egyre tetemesebb emelésével igyekezett előteremteni. Amidőn az a nemzedék, amelyhez e sorok írója is tartozik, az egyetem padjain ült, tankönyveiben még azt tanulta, hogy a modern állam bevételeinek legnagyobb részét közvetett adókból, s hasonló természetű jövedelmekből fedezik, noha ezek szociális szempontból nem kívánatosak, hiszen sokkal nagyobb mértékben sújtják a szegényebb, mint a vagyonosabb osztályokat. Nos, ha a mai szocialista állam költségvetését megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy ez az állapot már a múlté. Az angol szocialista kormánynak ezévi április hóban benyújtott költségvetése a közterhekből eredő állami bevételeket 697 millió fontra becsülte, s ebből 428 millió, azaz több mint 61% esett az egyenes adó-jellegű bevételekre. Ezzel szemben az állam népoktatásügyi és szociálpolitikai kiadásaira az eredeti költségvetés 223 millió fontot irányoz elő, de a May-féle takarékossági bizottság becslése szerint ezek a költségek az év végéig - főleg a munkanélküliség elleni biztosítás terhére eső fedezetlen túlkiadások folytán - még 80 millióval fognak szaporodni, úgyhogy az e célokra szolgáló tisztán állami kiadások teljes összege legalábbis 300 milliót tesz ki.

Ily módon valóban sikerült a nagy nyugati szocialista államokban az ún. proletariátus életstandardjét jelentékenyen emelni. Két évvel ezelőtt a szerzőnek alkalma volt az Oxford Political Economy Club egy összejövetelén részt vehetni, amelyen A. I. Carlyle, a politikaitudomány ismert történetírója - jelenleg worcesteri kanonok -, aki a múlt esztendőben a Magyar Tudományos Akadémiának is vendége volt, azt a kérdést vetette fel, hogy az utolsó ötven esztendő alatt, amelyre papi pályáján visszatekinthet, történt-e számottevő javulás a munkásosztály életviszonyaiban. A kérdésre ő maga a leghatározottabb igennel válaszolt: annak a gyötrő nyomorúságnak, amelynek fiatal lelkész korában nap nap után tehetetlen tanúja volt, ma már nyoma sincs, dacára a krónikus munkanélküliségnek. Dr. Carlyle megállapításaihoz a jelenlevő közgazdasági és statisztikai tekintélyek egyhangúan hozzájárultak, közöttük maga D. G. H. Cole, a jól ismert radikális szocialista író, a második Labour-kormány egyik közgazdasági tanácsadója is.

Ez a humanista szocializmus, amelynek sikerült a kapitalizmus szélsőségeit jogi és politikai eszközökkel tetemesen enyhítenie, és a társadalmi igazságosság magas eszményét, a „legnagyobb szám legnagyobb jólétének“ követelményét jelentékenyen, s minden eddigi mértéknél jobban megközelítenie, kétségkívül egyike a modem civilizáció legnagyobb vívmányainak, amelyre joggal lehet büszke. De hangsúlyozni kell: ez a szocializmus merőben politikai, és nem gazdasági rendszer: hiszen nem hozott világra új társadalomgazdasági elveket, amelyekre támaszkodva most már a kapitalizmus teljes kiküszöbölésére lehetne gondolni. Ellenkezőleg: a szocializmus magas fejlettségét a nagy európai szocialista államokban a kapitalizmus magas fejlettségének, a társadalom megnövekedett tőkeerejének és e tőkeerő jelentékeny teherbíróképességének köszönheti.

Marx bizonyára jól látta, hogy a szocializmus kifejlődése a kapitalizmus kifejlődésétől függ, azonban annál súlyosabban tévedett, amikor azt hitte, hogy a két rendszer egymással az utódlás, az egymásra következés viszonyában van. Szó sincs róla, kapitalizmus és szocializmus egymással a funkcionális összefüggés viszonyában vannak, vagyis egymást kölcsönösen feltételezik. A fejlődő kapitalizmus,amely létrehozza a modern ipari proletariátust, mint jelentékeny társadalmi és politikai tényezőt, politikailag nem egzisztálhat a szocializmus bizonyos korlátjai és korrektívumai nélkül; viszont a szocializmus jóléti vívmányainak a fejlett kapitalizmus, a jelentékeny és bőven profitáló tőkeerő a nélkülözhetetlen gazdasági alapja.

Mihelyt Marxnak ezt a tévedését felismertük és helyreigazítottuk, azonnal ki fogjuk tudni igazítani rendszerének mélyebbre nyúló társadalomtudományi alapvetését, az ún. „történelmi materializmus“ elméletét is. Eszerint a történelmi fejlődés ható alaptényezője mindig a társadalom anyagi, gazdasági, termeléstechnikai viszonyaiban keresendő: minden egyéb - a társadalomnak politikai, jogi és kulturális rendje - csupán „ideológiai reflex“, amely mindegyre alkalmazkodni kénytelen a gazdasági viszonyokhoz. Ha pedig ez az alkalmazkodás nem következik be békés, folyamatos fejlődés útján - amennyiben a társadalom szellemi élete az új dolgokkal szemben merevebb ellenállást tanúsít -, akkor az alkalmazkodásnak hirtelen átalakulás, forradalom útján kell végbemennie.

Marxnak ez az elmélete a történelem metafizikája akarna lenni, a valóságban azonban nem egyéb, mint gyakorlati politikai útmutatás: a társadalom jogi, politikai és kulturális viszonyait a gazdasági körülmények nem határozzák meg úgy, mint ok az okozatot, ellenben kívánatos, hogy amazok alkalmazkodjanak azokhoz a feltételekhez és keretekhez, amelyeket a társadalom anyagi ereje, gazdasági teljesítőképessége határoz meg.

Ha tehát a társadalom gazdasági erőinek expanzióját joggal követhette a társadalom politikai és jogi szerkezetének szodalisztikus szellemben való átépítése, mihelyt a gazdasági fejlődésben hanyatlás állbe, számolni kell azzal, hogy a szocializmus nagyszabású reformépületéből is sokat le kell majd bontani, ha elébe akarunk vágni a társadalom teljes anyagi összeomlásának.

Íme, ez a mai helyzet. A „reakció“, az „antiszociális“ politikai irányzatok feléledése pontosan leolvasható Marx történelmi materializmusából, ha azt helyesen értelmezzük. Nem lehet tovább nyújtózni, mint ameddig a takaró ér: ez ennek az elméletnek jól ismert, népszerű kommentárja.

*

A mai gazdasági válság okait keresve, talán nem kockáztatunk nagyon heretikus nézeteket, ha úgy véljük, hogy ezeket az okokat nem annyira a kapitalizmus anarchiájában, mint inkább a világpolitika anarchiájában kell keresni. A kapitalista gazdálkodás eszménye kétségkívül a világgazdaság, a szabad s önmagát rugalmasan egyensúlyozó gazdasági világforgalom. Ennek az eszménynek a szempontjából a világnak kisebb-nagyobb gazdaságpolitikai egységek tömegeire való tagozódása kétségkívül „irracionális“. Politikai rendszerünknek ezt az irracionalitását pedig megsokszoroztá ka párizsi békeszerződések nemcsak azzal, hogy tetemesen szaporították - éspedig a gazdaságföldrajzi követelményekre való tekintet nélkül - a már meglévő gazdaságpolitikai egységeket, hanem még azzal is, hogy a nemzetközi gazdasági egyensúlynak a háború okozta felbomlását megörökítették - a jelen generáció szempontjából - örökös hadisarcfizetések előírásával. Így egyes gazdasági egységek teljesen reménytelen harcban állanak a teljes és végleges eladósodás, a gazdasági rabszolgaság rémével; másoknak életét pedig megbénítja az a tény, hogy fölös áruikat legföljebb „hozomra“ képesek exportálni, azaz, hogy eladott áruikért voltaképp nekik kell fizetniök!

Lehet, hogy a világnak vagy akár Európának egyetlen gazdasági egységgé való átszervezése a kapitalizmusnak eddig soha nem álmodott fellendülésével egyúttal szilárd alapot nyújtana nagyarányú progresszív szociális reformoknak is. Egyelőre azonban minden államnak a rendelkezésére álló eszközökkel kell problémáit megoldania. S mivel ma a válsággal küzdő európai államok mind kivétel nélkül tőkehiánnyal, a rendelkezésre álló likvid tőke elégtelen teherbírásával küzdenek, nyilvánvalóan balgaság azt mondani, hogy a válságot a kapitalizmus „csődje“ okozván, most már a kapitalizmussal végleg „le kell számolni“, s át kell térni egy új, „szociális“ társadalomgazdasági rendre. Olyasvalami ez, mintha egy düledező ház megmentése céljából arra még egy új emeletet akarnánk építeni. A mai gazdasági helyzetben bizony nem a kapitalizmusból, hanem a szocializmusbó lvan sok, bármily kevéssé elégítse is ki a már meglévő szocializmus társadalmi igazságérzetünket. Éppen mivel a kapitalizmus válságban van, mivel számos európai országban teljes összeomlás előtt áll, feltétlenül szükséges csökkenteni - bármily fájdalmas operáció legyen is ez - a ma reá nehezedő szociális és kulturális terheket.

Ezt az igazságot azonban, bármennyire nyilvánvalónak látszik, mégsem mindenki hajlandó elismerni. A szocialista gondolat, különböző kerülőutakon, ma éppen nagyon sok „polgári“ elemnek is beférkőzött a leikébe. A válság - így szól az argumentum - értékesítési válság, amelynek fő oka a csökkent fogyasztóképességben rejlik. Nem az a hiba, hogy sokat termelünk, hanem az, hogy kevés a fogyasztás, és bizonyára groteszk dolog, hogy míg egyfelől óriási készletek hevernek eladhatatlanul, másfelől százezreknek és millióknak nyomorral, sőt éhínséggel kelljen küzdeniök. A probléma kulcsa e szerint a felfogás szerint abban van, hogy növelni kell a fogyasztóképességet. Fizetéseket és béreket nem leszállítani, hanem felemelni, s a kereset-nélkülieket segélyezni kell, hogy ezzel nagy tömegek fogyasztóképességét vihessük a piacra.

Bizonyos, hogy Amerika ezt a megoldást meglehetős nagy arányokban és sokáig sikerrel kísérelte meg, s alighanem az amerikai Unió az egyetlen ország a világon, amelynek - a világ fél aranykincsének tényleges birtokában - a mai helyzetben az eddiginél valószínűleg jóval több szocializmusra volna lehetősége, sőt szüksége .Ennek magyarázata azonban abban rejlik, hogy az Egyesült Államok politikailag teljesen független, és gazdaságilag messzemenően önellátó egységet alkotnak. Példájukat az európai államok azért nem követhetik, mert gazdasági jólétük szempontjából tetemes importra vannak utalva, s az importot csak megfelelő exporttal fizethetik meg. Ha exportjuk nem fedezi importjukat, a fölösleget aranyban kell fedezniük, vagy pedig kölcsönt kell venniük. Ez a processzus előbb-utóbb súlyos eladósodásra vezet, s aki eladósodott, az vagy tönkremegy s éhen hal, vagy menthetetlenül kiszolgáltatja magát hitelezőinek. Ez pedig azt jelenti, hogy az eladósodott állam teljesen elveszti politikai függetlenségét, s a hitelezők járszalagjára kerül: lásd Ausztria tanulságos kalandját a vámunióval. Anglia esete bizonnyal nem ilyen egyszerű. Nagy-Britannia hatalmas exportállam, eredetileg kedvező fizetési mérlegek birtokosa. Ezért is tehetett kísérletet a szocialista módszerekkel: mert az exportiparnak és kereskedelemnek széles „margó“ állott rendelkezésére, amelyből a munkásosztályt s egyéb fizetésből élő elemeket is lehetett részesíteni. Csakhogy az exportképesség csupán addig tart, amíg a versenyképesség: egy termelési ág, amely állandóan növekvő költségekkel kénytelen számolni, napról napra veszít versenyképességéből a külföldön. Az eredmény végül itt is ugyanaz, mint az előbbi esetben: tekintve hogy ha az ország nem önellátó, a közönség, amelynek vásárlóereje nem csökken - ha ugyanis mesterségesen fenntartják -, nemcsak azt fogyasztja, amit az ország termel, hanem egyebet is, amit csökkenő exportképesség mellett mind kevésbbé lehet megfizetni. Ez pedig fokozatos eladósodást idéz elő, s ennek következtében a közgazdaság pénzügyi terheinek fokozatos emelkedését, ami megint az exporterőt csökkenti, és így tovább: végeredményben előáll az a megdöbbentő helyzet,hogy az angol budget, amely nem is olyan régen még 20%-a volt az angol export értékének, ma ennek 200 százaléka!

Németországban a helyzet még bonyolultabb, mert ott a munkabérek sokkal alacsonyabbak, s a szociális terhek is csekélyebbek voltak, csakhogy Németországnak saját tőkéi tönkrementek az inflációs periódusban, s így nélkülözhetetlen exportiparágait csakis külföldi tőkével tudta alimentálni. Így, dacára virágzó exportjának, nagyrészben kölcsönvett pénzekből fizette nemcsak szociálpolitikáját, hanem reparációs terheit is. A hitelezők azonban érzékeny emberek, s szeretik tudni azt, hogy kölcsönadott pénzeik gyümölcsözően vannak befektetve, mert ha nem: akkor nyilván nincsen garancia arra, hogy valamikor vissza is fizettessenek. Egy hitelező sem fogja tartósan rendületlenül nézni azt, hogy adósa túlnyomóan saját életigényei fenntartására és egyéb adósságai fedezésére használja a neki kölcsönadott pénzeket, vagyis más szóval, hogy a kölcsönvett tőkét jövedelemként használja fel. Innen ered a mai nagy hitel- és bizalmi válság, amelynek világos tanulsága az, hogy nagyszabású jóléti és kultúrpolitikát csak oly államok engedhetnek meg maguknak, amelyeknek politikai függetlenségét sehonnan sem fenyegetheti veszedelem. Mert nemzeti öncélúságának érvényesítéséről még a leghatalmasabb államnak is le kell mondania, ha könyörtelen és céltudatos hitelezők hatalmába kerül.

Végül is minden körülményes elméleti fejtegetésnél jobban világítja meg az igazságot az a tény, hogy Franciaország, amely gazdasági és társadalmi politikájában szigorúan megmaradt „burzsoának“, s háztartását szocialisztikus reformokkal vajmi kevéssé terhelte meg, ma érintetlen tőkeerejével nagyobb hatalom az európai kontinensen, mint Napóleon fénykorában volt. Nagyobb hatalom, mert nemcsak hogy a kontinentális államoknak írhatja elő, mit csinálhatnak s mit nem, hanem Angliát is nagyobb sikerrel zárta ki az európai politikából, mint Napóleon az ő kontinentális zárlatával. A mai aránytalan,meggyöngült, eladósodott Anglia legalábbis egyelőre nem aktív külpolitikai tényező, s el lehet mondani, hogy Franciaország ezúttal nemcsak Austerlitznál, hanem Trafalgarnál is megnyerte a csatát.

*

Az igazság az, hogy a szocialista gondolat egy minden jóval bőségesen ellátott, zárt gazdasági rendszert feltételez, s nem ügyel arra, hogy az egyes létező gazdasági egységek milyen távolságban vannak ettől az ideáltól. Ha igaz, hogy az egyes nemzetek anyagi javai és jövedelmei nincsenek igazságosan elosztva az egyesek között, ugyanez áll az egész világ anyagi javainak és forgó tőkéjének az egyes nemzetek közt való elosztását illetőleg. Ennélfogva a legtöbb nemzetnek jövedelmét nem is lehet igazságosan úgy elosztani,hogy az egyeseknek jutó rész - modern igényekhez képest - egyúttal elegendő is legyen. Ezen a helyzeten csak a mai gazdaságpolitikai kereteknek gyökeres átformálásával lehetne javítani.

Ebből pedig az következik, hogy az európai kontinens államai előtt ma általában csak két út állhat: lemondani a magasabb kulturális és szociális fejlődésről, és szociális-kulturális építményeiket szigorúan összhangba hozni a rendelkezésre álló gazdasági alapokkal - ami szükségképp a mai életszínvonalnak gyökeres lebontását jelenti azegész vonalon -; vagy lemondani az integrális nacionalizmusról,amely a mai államterületeket önálló gazdaságpolitikai egységekként kezeli - holott ezeket a mai Európa párizsi tervezői nem gazdaságföldrajzi, hanem etnikus-hatalmi szempontok szerint állapították meg -, és a világot vagy legalábbis Európát újrarendezni olyan gazdaságpolitikai egységekbe, amelyek a kapitalizmusnak, a termelőtőke-erőnek szabadabb érvényesülést, s a jólétnek és a kultúrának - ezzel pedig az egyes nemzeteknek is - új fejlődési lehetőségeket nyújthatnak. A választás elkerülhetetlen és sürgős, mert immár tűrhetetlenül belekeveredtünk abba az ellenmondásba, amelyet egy szellemes amerikai író így fejezett ki: „A huszadik század gazdasági életét tizennyolcadik század-beli politikai eszmékkel próbálják irányítani.“ Tehát vagy a modem gazdasági élet tempóját kell lefékeznünk, s a jelenkor jóléti és kulturális vívmányairól lemondanunk, visszatérve a XVIII. század életigényeihez; vagy pedig politikai rendszerünket kell „racionalizálnunk“, engedve a kor gazdaságpolitikai követelményeinek.

*

[1] V. ö. A marxizmus társadalomelmélete. (Kultúra és tudomány). 1922.

*

In Magyar Szemle, 13. kötet, 3. szám (1931), 201-209.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés