Csábító példa! Talán követni kellene, és nem mondani mást, csak ezt az egy szót: "Magyar!" Vagy ezt: "Légy magyar!"

Mert ebben a szóban benne van minden.

Bűneink bűnhődése, érdemeink jutalma kovácsolta azzá, amit ma jelent.

Varázsige. Ha mély tükrébe nézünk, újra és újra végigéljük sorsunk megannyi változását. A magasságokat, ahova felemelt, a mélységeket, ahová letaszított.

Újra átéljük a honfoglalók szilaj száguldását és az augsburgi vereség szégyenét.

Az Árpádok tündöklő hatalmát és a mohi puszta sötét éjszakáját.

Újra felsír bennünk a carmen miserabile, de már ujjongva felelnek rá Anjou Lajos diadalmas kürtjei.

És felvillan a Hunyadiak fényes kardja, világít Mátyás igazsága, uralmának soha el nem múló ragyogása, míg Mohácsnál egész súlyával ránk szakad az ég!

Még vakultan járjuk bukásunk véres mezejét, ahol egyszer minden elveszett, de már fülünkbe dobban Bocskay hajdúinak ütemes lépése.

Száll a magasban Pázmány ragyogó szelleme, és lelkünkben felzeng, mint mélyszavú orgona, Bethlen Gábor rendületlen hite.

Lobognak a „Pro Patria" zászlók, rivallnak a trombiták, amíg a majtényi síkon fel nem hangzik gyászdobok tompa pergése.

De hajnal száll az éjszakára! Pompásabb, káprázatosabb, mint valaha. Virágba borul nemzeti megújhodásunk tavaszi fája.

S újra érezzük Széchenyi szellemének izzó tüzet, szívének lázas dobogását, újra halljuk Kossuth lángoló szavát, Petőfi égig érő édes énekét.

Harsog a dal, a halálba rohanó branyiszkói honvédek dala, de szárnyalását nem éri el soha aradi bitófák ácsolásának tompa kopogása.

Az esés után ím újra talpra állunk, karunkban, idegeinkben a lázas sietség pótolni mindazt, mit elvettek tőlünk véres századok.

Mindössze alig ötven év, amit az élet fukar kézzel adott, s a szerszám helyébe újra kard került. Fegyver és zászló, amit négy év legendás harcai után álnok árulás csavart ki a kezünkből.

S kimondták felettünk minden idők leggyalázatosabb, igazságtalanabb, gyűlöletben és kegyetlenségben példátlan végzését, amire mint viharzó visszhang zúgott fel minden magyar szívben a „Nem, nem, soha!". Ég és föld lázadozott ellene, s mi szentül hittük, és rendületlen bizonyossággal tudtuk, hogy elmúlik ez az átok is mint annyi más.

S most íme, újra itthon vagyunk, kincses Kolozsvár drága földjén, s a fejedelem nem jött hiába Kassára — haza a messze idegenből.

*

De számodra, Magyar, nincsen pihenés! Ott állsz a végtelen orosz rónákon szörnyű zivatarban, véres homlokodon a dicsőség glóriája. Szemben a gyűlölet démonával - hazádért, tieidért, akiket szeretsz, hitedért, munkád rendjéért, otthonod nyugalmáért. Mindazért, amit századokon át lelkeddel tápláltál, véreddel védtél; az európai keresztény közösségért, amellyel ezer év elválaszthatatlanul összekapcsol, amelynek életformáiban élsz,, a magad sajátos módján, a magad törvényei szerint.

Rettentő vihar rázza a világot. Nincsen olyan elvakult, nincsen olyan álomjáró, aki ne értené meg, hogy a pusztító erők lázadása a mi hazánkat éppen úgy fenyegeti, mint minden európai nemzetét, s hogy a világrészeknek ebben a küzdelmében az egész magyarság jövője forog kockán. De lehet-e olyan kishitű, olyan erőtlen lelkű csak egy magyar is köztünk, aki kételkednék abban, hogy ebből a küzdelemből annyi hősiesség, annyi áldozat után nem kerülhet ki diadallal más, mint ez a szenvedésben megújuló Európa, s benne egy boldogabb, szebb és jobb Magyarország!

Örök magyar sors, változó és mégis mindig ugyanaz! Hányszor kell meghalnunk, hogy egyszer élhessünk, hányszor kell megváltanunk az élet jogát, az élet örömét legjobbjaink kiömlő vérével.

Vajon mi a titka, mi az értelme ennek a mélyből mindig újra magasra lendülő, önmagában mindig megújuló magyar életsorsnak?

Az élet diadala ez a halál felett, a szellem diadala a lustán széthulló anyag felett, az áldozat diadala a renyhe önzés felett!

Örök példaadás van ebben a sorsban; buzdítás, figyelmeztetés, fülünkbe súgott parancs, hogy küldetésünk van ezen a földön, s életünket ahhoz kell szabnunk, hogy ezt a küldetést mindig teljesíthessük.

Igen! Mindaz, ami volt: dicsőség és ragyogás, sok mély bukásunk és megaláztatásunk csak teérted volt, Magyar! Érted a fény és az árnyék. Érted az élet, amely „egyszer fázott, másszor lánggal égett". 

Hogy hidd, és soha el ne feledd: ezen a földön, ahol véreddel magadnak örök szállást vettél, nincsen kényelmes, olcsó, gyáva élet.

Itt népek országútján. világérdekek kereszteződésén, nem maradhatsz soha sem tétlen, ha más kezében fegyver villan. Nem húzhatod fejedre a paplant, hogy átaludd a vihar múlását. Nem latolgathatod az időt, hogy mikor, ki mellett és ki ellen.

Helyed a vártán, ahol ma is állsz, mint annyiszor a múltban, hősiesen és becsülettel. Mert ha elkéstél, ha kétségeid voltak, s ha egységed ezért megbomlott - ügyed már el is veszett.

Neked nem lehet gyanús mellékösvényeken gyáván settenkedni. Feletted az ég és a fénylő csillagok. Csak ezek mutathatnak utat. Becsületed és hűséged. Hűséged önmagadhoz, és önmagad megbecsülése!

Biztos rejtekhelyről nem kémlelheted a jövőt. Rajtad fordul meg, milyen lesz, mert akinek nincsen hite önmagában és annak az ügynek az igazságában, amely mellé egyszer odaállt, azt így is, úgy is elgázolja az élet.

Mert az élet a bátraké, azoké, akik áldozatra készek. Nem a kishitűeké, nem a gyáváké, nem az alattomosaké.

Aki a maga jussát és igazát nem védi, aki a sorssal alkudozni próbál, attól elébb-utóbb mindenét elveszik. „Mert nem véd meg az, amit magad is meg nem védesz!"

Küzdelem az élet. Ha fajtánk és otthonunk oltalmában nem vállaltunk volna száz és száz csatát töredék népek egyvelegében, éppen úgy elitatódtunk volna, mint azok, akik előttünk jártak ezen a földön, s a mindenfelől ránk zúduló viharok ereje talán elmosta volna még nevünk emlékét is. 

*

Századok nehéz küzdelmeiben sokszor megritkultak a soraink, de azokban, akik megmaradtak, magyarságunk tudata drága talizmánként élt, vérrel megpecsételt igazságként, tűzben edzett acélként, amelyben megtalálták életük egyetlen, igazi értelmét.

Nem azért hordjuk múltunk királyi palástját, hogy magunk pompázzunk benne, hanem azért, hogy megvédjük és csorbítatlan továbbadjuk azt, amit apáinktól kaptunk.

A magyar szó édes mézét, a magyar dal csengő aranyát, magyar lélek sugárzását, mindazon, amit ész és szív, dolgos kéz és kemény akarat ősi földünkön, századokon át teremtett.

Mert ez a sok kincs nemcsak a mienk és nem egyedül azoké, akik vérünkből utánunk jönnek. Alkotó része annak a gazdag, változatos életformának, amelyet az európai keresztény népek szellemi közössége teremtett, s amelynek egy alapba ágyazott, egy keretbe foglalt színes mozaikjából soha sem hullhat ki a magyar drágakő.

Minden magyar nemzedéknek az a feladata, hogy az európai keresztény közösségbe beilleszkedő különvalóságunk és sajátosságunk értékeit megvédje és gyarapítsa.

Ez a kötelessége azoknak, akik vérünkből utánunk következnek.

A tiéd, erdélyi leány, erdélyi ifjú, és minden testvéredé, akiben fajtánk megújul, akárhol éljenek is ezen a földön.

Nehéz örökség az, amely reátok vár. Jobba kell sáfárkodnotok vele, mint mi tettük! Több szívvel és szeretettel nagyobb hittel, több munkával, nagyobb akarással és azzal a „kicsiny magunkat" nem néző szent elszántsággal, amellyel minden igaz ügyet szolgálni kell.

Tudjátok-e, hogy ebben a szolgálatban példaadóként nektek kell elől járnotok, erdélyi leány, erdélyi ifjú?

A magyar földnek azon a táján éltek, ahol a magasba nyúló hegyek felett tisztábban ragyognak a csillagok, ahol a végtelen ég es a feléje kívánkozó sziklatetők a végtelenségről beszélnek. Fenséges nyugalmukat futó napok változó felhői nem zavarják. Sem a szivárványos színű szelídek, sem a sötét, fenyegető viharfelhők. Elmúlnak mind, szétszakadnak, elfoszlanak, mint jó és rossz napjaink. De megmarad az ég, örök értékek hordozója. S tündöklő fénye azt üzeni néktek, hogy gazdagság, hatalom, rang és méltóság kicsiny, múló dolgok — de örök az ember és örök az ő kötelessége. 

*

Magasságok árnyékában Ti tisztábban érzitek ezt. Megtanított rá az a húsz év is, amely börtönt csinált apáitok ősi földjéből.

Kicsiny emberpalánták voltatok még, s már börtönrácsba ütközött játszó kezetek. Csillagszemetek hányszor öltözött könnybe, ha durva bántás érte bimbózó magyarságtokat.

S aggódó szívvel néztétek, milyen nehéz apáitok számára az élet, csak azért, mert magyarok akartak maradni.

Én láttam ezt a küzdelmet, és szívem azóta örökre a Tiétek!

Hányszor jöttem át hallgató falvaitokon, hányszor ezen a drága városon, s láttam, hogy a rabság vak, sötét éjszakájában úgy világított magyarságtok, mint szentkép előtt a mécses örök lángja.

Ti tudjátok, mit jelent rabságban, és mit jelent magyarnak lenni. Ti tudjátok, hogy az élet kegyetlen törvénye folytonos áldozatot kíván. De vajon nem ér-e meg minden áldozatot, ha a magyarság boldogulását, a nemzet sorsának biztonságát újabb századokra válthatjuk meg vele?

Apáitokkal együtt nehéz úton jártatok, s korán megtanultátok, mit jelent tűrni, szenvedni, nélkülözni.

De jaj, ne gondoljátok, hogy ezzel máris jogot váltottatok egy kényelmes, gazdag, fényes életre!

Nem jogot, de kötelességet vállaltatok, hogy arról az egyenesről, amely a magyarság útja, nem tértek le soha, hogy a magyarság ügyét - amely a tiétek  még több buzgalommal, még több hittel, még több szeretettel szolgáljátok, mint elődeitek, s nem sajnáltok semmi munkát, semmi fáradságot, sem karotok erejét, sem szívetek vérét, hogy szebb és jobb élet legyen a magyar földön, és minden testvérünk boldogabb!

Ha valakit az Isten megpróbál, nem azért teszi, hogy jutalmat adjon neki, hanem azért, mert kipróbált hitére és erejére építeni akar, mert örök bölcsességének titokzatos rendelése szerint újabb feladatok terhét akarja reá j tenni.

*

Erre a feladatra kell felkészülnötök, erdélyi leány, erdélyi ifjú! S méltón és eredményesen csak akkor végezhetitek, ha ég bennetek a munka vágya, a kötelességteljesítés és felelősségvállalás öröme!

Irigylem a tanáraitokat, akik a jövőt készíthetik a kezetek alá, akik a lelketek lángolásának adhatnak táplálékot.

Micsoda öröm lehet veletek szállni a múlton át a jövő felé! Micsoda jutalom szemetekben látni megismert igazságok nemes tüzet! Micsoda kötelesség: hitvallássá építeni bennetek azt, hogy magyarságunk közösségében ma amennyiben elválaszthatatlanul egyek vagyunk, s ebben nincsen és nem lehet közöttünk semmi különbség!

Aki ma megbontja a sorokat, aki ma ellentétet keres vagy vitát támaszt, az a magyarság árulója!

Ma jobban, mint valaha, úgy kell összefogódnunk, úgy kell eggyé válnunk, mint ahogyan egy célt szolgálnak a vár falában egymásba kapaszkodó kövek.

Nem baj, ha a kövek nem egyformák, ha a kőtörő csákánya más és más alakban szakította ki őket a hegy oldalából! De egy hegyből valók, anyaguk, kristályuk ugyanaz, s talán még erősebb, még tartósabb, még viharállóbb falat lehet belőlük építeni, ha sokféle felületen kapcsolódnak össze.

Csak a vár legyen erős! „Mert kell ma a bástya az omló világban!"

Kellenek a bátrak, kellenek azok, akik életükkel vallják azt az igazságot, hogy nincsen nagyobb értékű emberi cselekedet, mint az áldozat, és nincsen hitványabb, mint az önzés: egyéni haszon, egyéni érdek mohó hajszolása. A ti tiszta szívetekben soha se üssön tanyát ez a métely. Mindenki a hétköznapok kicsiny elhatározásainak és cselekedeteinek tégláiból építi a maga életét. Ahogyan a pallér mérőónjával állandóan ellenőrzi, vajon a tégla, amelyből falat húz, nem hajlik-e el az egyenestől, úgy kell minden tervünket, minden szándékunkat, minden feladatunk teljesítésének módját előbb lemérnünk magyarságunk és becsületünk mérlegén.

Mert minden cselekedet annyit ér, amennyit a magyarságnak becsülettel használ.

Ha az, amit tenni akarunk, egyedül a magunk javát szolgálná, vagy éppen ártana a közösségnek, szándékának pusztító mérgét vessük ki a szívünkből, még mielőtt rajtunk is kegyetlen bosszút áll!

Nemcsak a nagy elhatározások előtt kell számot vetnünk önmagunkkal, képességeinkkel, akaratunk erejével, s mindenekelőtt azzal a feladattal, amelyre vállalkoztunk - de kicsiny dolgainkat is csak így láthatjuk el jól és tisztességgel. Aki mindennapi teendőit lebecsüli, az a nagy elhatározások súlyát és felelősségét sem tudja lemérni.

Fiatalságtok lobogó türelmetlenségében ti ne gondoljátok, hogy csak a „nagy dolgokért" érdemes élni, s hogy minek bajlódnátok apró-cseprő részletekkel! A cselekedet értékét és jelentőségét nem a görögtűz. s nem az a zene-bona szabja meg, amit körülötte csapnak!

Semmi sem rombol úgy, mint a hánya-veti felületesség és a ledér felelőtlenség. S senki sem szolgálja jobban nemzetét, mint az, aki munkáját - még a legkisebbet is - becsülettel végzi, aki minden feladatát lelkiismeretesen teljesíti.

A nemzet belső rendjét és szilárdságát azok építik és tartják fenn, akik a hétköznapok ezerfelé ágazó teendőinek terhét hittel és áldozatkészséggel hordozzák: a falusi lelkész, tanító és orvos, a falusi jegyző, de éppen így az a földműves és az a munkás, aki napszálltakor azzal az érzéssel teszi le szerszámját, hagy munkájába minden erejét, minden képességét beleadta.

Ne gondoljátok, hogy mert rohanó időkben élünk, talán felesleges megtanulnotok mindazt, amit még apáitok szükségesnek Ítéltek. Amíg szomjas a lélek, addig gyűjtsetek magatoknak tudást, fényt és meleget, hogy ha majd eljön a gyorsan hűvösödő alkony ideje, még mindig világítson, még mindig melegítsen bennetek!

A nemzet ügyének szolgálatában úgy váltakoznak egymást követő nemzedékek, mint örök cél felé futó stafétacsapatok.

Ha majd a ti kezetekbe kerül a fáklya, tartsátok szilárdan, tartsátok magasan, hogy messze világítson a fénye. S legyen gondotok rá, hogy megint tiszta és erős kézbe kerüljön, ha majd a ti pályátok is egyszer véget ért.

De amikor az élet útját járjátok, amíg tiétek a pálya, ügyeljetek a lélek szavára, amely szüntelenül ezt mondja bennetek:

- Mindig gyémántos tűzben égni! Mindig adni, sohasem kérni! Adni munkát, gondolatot, adni szeretetet, adni hitet, adni egészséget, véreteket, ha kell. És mindig felnézni az égre, ahonnan egyszer eljő, aki ítélni fog elevenek és holtak felett!

*

In Ellenzék, 64. évf., 48. szám (1943. március 1.), 3.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés