A kultúrpolitika tűzi ki a nemzeti művelődés eszmé­nyeit, gondoskodik az ezeket megvalósítani hivatott erőkről és intézmények szervezéséről, kitapogatja a nemzet lelki szük­ségleteit, s ezeket tervszerűen kielégíteni iparkodik. Amint a gazdasági és társadalmi politika a gazdasági javak megfelelő termelése és igazságos elosztása fölött őrködik, a kultúrpolitikának az a feladata, hogy a művelődési javak helyes ter­meléséről és elosztásáról gondoskodjék, s ezzel a társadalmi egyensúlyt biztosítsa. Mert a társadalom, mint egész, csak úgy egészséges szellemileg, s csak úgy képes a szükséges szolidaritásra és közös munkára, ha szervezetének valamennyi tagja a neki megfelelő műveltségben valóban részesül. Csakis a szellemi javak helyes oekonómiája biztosítja mind az egyén­ben, mind a kollektív nemzeti lélekben szunnyadó erők tel­jes kibontakozását, ami viszont feltétele annak, hogy a végső cél, a kultúra értékrendszere mennél hatékonyabban és nagyobb mértékben megvalósuljon.

A kultúrpolitika jelentősége az államcél szempontjából akkor szökik különösen szemünkbe, ha egyrészt az állam politikai szervezetéhez, közjogi berendezéséhez, másrészt gaz­dasági és társadalmi politikájához való viszonyában vesszük szemügyre. Ugyanis, ami az elsőt illeti, nyilvánvaló, hogy csakis a fejlett szellemi kultúra biztosítja az állami uralom és a jog helyes gyakorlását. A jogoknak és jogegyenlő­ségnek csak úgy van értelme és egészséges társadalmi funk­ciója, ha a társadalom tagjait megfelelő műveltség képesíti a jogok helyes gyakorlására. Csak a műveltség bizonyos fokára emelkedett polgárok tudják a demokratikus intéz­ményeket és egyformán kiterjesztett jogokat a közösség érde­kében hasznossá tenni, különben mindezek csak súlyos vesze­delmek forrásai. A kultúrpolitika és a gazdaságpolitika mé­lyebb viszonya pedig abban rejlik, hogy az anyagi kultúrát is voltaképp a szellem teremti, mozgatja és lendíti. A fejlettebb, kicsiszolt értelem, az élénkebb képzelet, a kitartó akarat s önkéntes fegyelem fokozza fel, s teszi mind gazdaságosabbá a munkát; a fejlettebb, műveltebb szellem tud csak alkal­mazkodni hajlékonyan a mindenkori gazdasági feltételekhez, teremti meg a technikát, nyit meg új energiaforrásokat, s veti meg az élet mind előnyösebb gazdasági alapjait, amivel egy­szersmind lehetővé teszi a kultúra további fejlesztését. A szellem, a kultúra mintegy az anyagon keresztül fokozza fel önmagát.

Mi szabja, meg a kultúrpolitika feladatkörét, s ennek egyes ágazatait? Természetesen az értékrendszer szerkezete. A szellemi javak, melyeknek ápolásáról, fejlesztéséről és helyes elosztásáról a kultúrpolitika törekszik gondoskodni, az önértékek (jó, igaz, szép és isteni) körül kristályosodnak, mert a szellemi javak nem egyebek, mint a kultúra értékei­nek emberi tevékenység útján konkrét formákban való meg­jelenései. Ahányféle faja van tehát a kultúra ezen megvaló­sulási formáinak, annyiféle ága van a kultúrpolitikának is. A négy alapértéknek megfelelő szellemi javak: az erkölcs, a tudomány, a művészet és a vallás. Ezeknek megfelelően a kultúrpolitika ágai: erkölcs- vagy neveléspolitika, tudománypolitika, művészetpolitika és vallás- vagy egyházpolitika. Jel­lemző, hogy a kultúrpolitika adminisztratív területén törté­netileg is ugyanezek az ágazatok alakultak ki, melyekre érték­elméleti megfontolás útján jutottunk.

De hogyan jutott egyáltalában az állam kultúrpolitikai öntudatra?

Az első indíték az abszolutisztikus uralkodók hatalmi motívuma vagy egyéni kedvtelése, az egyiptomi fáraóktól, a görög tirannusoktól s római császároktól kezdve, a bagdadi és kordovai kalifákon, a reneszánsz olasz kényurain és a XVII. század francia királyain keresztül, egészen a XVIII. század felvilágosodott abszolutizmusának nagy monarcháiig. Tudó­sokat és művészeket hívnak udvarukba, fényes épületeket emelnek, iskolákat alapítanak, könyvtárakat s múzeumokat gyűjtenek össze, de céljuk elsősorban nem a kultúrának, mint ilyennek megvalósítása, hanem a hatalmi állam gondolata; az állam külső hatalmának fejlesztése, részint a művészetek pompa-presztízse által, részint a tudományoknak gyakorlati, főképp gazdasági és katonai alkalmazása útján. A XVIlI. század felvilágosodott abszolutizmusának jóléti állam-kon­cepciója az állami mindenható gyámkodást a közjólét nevé­ben a kultúra valamennyi ágára kiterjeszti: a vallásra, a tudományra, művészetre, iskolaügyre, melyet egyenest elvi­leg is politikummá avat. A felvilágosodott abszolutisztikus fejedelmek azért rendezik és fejlesztik nagy hévvel a köz­oktatásügyet, hogy a tudás ereje útján mennél hasznosabb állampolgárokra tegyenek szert, akik egyben engedelmes alattvalók. A kultúra fejlesztésének észszerű indítékául a hasz­nosságot, s ezen keresztül az állam hatalmának növelését tartják. Ebből az egyoldalúan utilitarisztikus értékelésből érthető kultúrpolitikájukban a hivatalnokképzés és a szak­iskolák nagy hangsúlya. Nem a kultúrállam, hanem a puszta jóléti állam eszménye lebeg előttük: a kultúra, az emberi haladás az ő racionalista szemükben csupán abban áll, hogy az anyagi jólét, a boldogság, az elégedettség gyarapszik. Az eudaimonizmuson kívül nincsen az államnak magasabb szel­lemi hivatása: a nép jóléte egyszersmind belső biztonság is az állam hatalmát veszélyeztető felforgató törekvések elle­nében.

A jogállam, bár eszmeileg az államcélt a jogrendre korlá­tozta, a valóságban mindig több volt ennél az államminimum­nál: az államnak bizonyos feladatait a kultúra terén is ter­mészetszerűen teljesítette (pl. iskolák, egyetemek, múzeumok, könyvtárak stb. felállítását vagy támogatását). Az államcél­nak a kultúra irányában való tényleges kibővülése szükség­képpen magától alakult ki. A társadalom élete ugyanis mind bonyolultabbá vált, vele párhuzamosan mind több oly fel­adat támadt, melyeket az egyesek vagy a kisebb közösségek nem tudtak megoldani. E feladatok megoldása tehát arra a legnagyobb közösségre hárult, melynek legtöbb koncentrál­ható ereje van: az államra. Az államnak akaratlanul is rá kellett ébrednie kultúrpolitikai hivatására, mert különben egy sereg művelődési feladat, melynek teljesítése az állam­nak benső ereje szempontjából éppen nem közömbös, meg­oldhatatlan s a véletlenre bízva maradt volna. Mind erősebb figyelmet kellett fordítania a közoktatásügyre, mert a fele­kezetek és a községek anyagilag képtelennek bizonyultak ezek fenntartására és fejlesztésére; amikor a modern tudomány igen költséges «nagyüzemmé» alakult át, a kutatóintézmények felállítása és fenntartása szintén jórészt az államra hárult; a múzeum-, könyvtár- és színházügy, a mű­emlékek ápolása, a tudományos, irodalmi s művészeti társaságok és intézmények, melyek eredetileg magánjellegűek voltak, mind lassanként a legtöbb helyt az állam támogatá­sára szorultak, annak ellenére, hogy a legtöbb állam elvileg a liberalizmus negatív álláspontján volt, mely az államcélt csak a rendben és biztonságban látta, s az államot nem tekin­tette a kultúra közvetlen kollektív alanyának, melynek pozi­tív feladata is van a kultúra terén. A liberalizmus a pozitív kulturális feladatokat csak az egyénekre, mint sajátképpeni szellemi alkotó erőkre óhajtotta bízni. Individualizmusa ugyanis eredetileg természettudományi modell után indult: ahogy az atomok mechanikája a természetben összhangot hoz létre, az emberatomok korlátlan tevékenysége és ver­senye is a társadalom terén végül harmóniában hangzik ki. A hegeli államelmélet monisztikus metafizikán nyugodott, mert az abszolút szellem, melynek megjelenési formája az állam, minden hatalom és érték hordozója; ezért az állam Hegelnél a kultúra terén is mindenható. A liberalizmus mintegy a leibnizi pluralisztikus metafizikával volt összhang­ban: minden egyén külön kis kozmosz, mely magától kifejti mind szellemi, mind anyagi téren a maga erőit. Az államnak tehát nincs egyéb szerepe, mint az egyéni szabadság védelme. A liberalizmus kultúrpolitikája is tehát elvileg - Nietzsche kifejezését ide alkalmazva - csak «félénk tartózkodástan».

A liberalizmus negatív álláspontja azonban a történeti valóságban csak doktrinér elv maradt, mert végrehajtásá­nak ösztönszerűen ellenállott a nemzeti állam eszméje, még inkább érzése. Az individualista elméleti liberalizmust, mely­nek szemében az állam csak az egyénekért van, ellensúlyozta a nacionalizmus, amely viszont a nemzetben öncélt látva, az egyént iparkodott feloldani az államban. Ebben nemcsak hatalmi szervezetet, hanem a nemzeti kultúra sajátos értékei­nek letéteményesét is érezte. A nemzet ugyanis elsősorban nem faji-biológiai, hanem történetileg lassan kialakult szellemi­-kulturális közösséget, azonosan értékelő lelkiséget, érzületet, homogén kultúrát jelent. Az, ami a nemzeteket egymástól mint sajátos jegy megkülönbözteti, elsősorban a kultúrájuk. - A nemzet tehát szellemi-erkölcsi princípium. Az emberi kul­túra mindig valamely nemzeti kultúra formájában és tudatában fejlődik ki, s csak aztán szélesedik, főképp racionális elemeiben, egyetemes emberi kultúrává, világkultúrává. A nemzet a maga külön életét sajátos kultúrájában éli ki, a maga lelkét kultúrája tükrében szemléli. Ezért minden nemzet legfőbb becsvágya a maga nyelvét, irodalmát, művé­szetét, szokásait, jogrendszerét eredetinek, mástól különböző­nek tekinteni, s a maga sajátosságában továbbfejleszteni. A nacionalizmusban kétségkívül a hatalmi expanzión kívül idealisztikus értékvonás is rejtőzik: szilárd hit a nemzet kultúrájában, szellemi értékeiben, felsőbb erkölcsi s történet-metafizikai rendeltetésében, gyakran transzcendens színezet­tel: Istentől való «kiválasztottságában».

Minthogy pedig ami belülről a nemzet, az kívülről az állam, természetes, hogy a XIX. század folyamán nagyra nőtt nemzeti tudatosság a nemzetnek oly mélyen érzett sajá­tos kulturális hivatottságát és misszióját átsugározta külső hatalmi szervezetére, az államra is. Eszerint az állam nem­csak arra való, hogy arról gondoskodjék, hogy polgárai biz­tonságban érezzék magukat és jóllakjanak, hanem arra is, hogy a fizikai önfenntartáson felül az emberhez, mint eszes lényhez méltóan, a szellem világába is felemelkedhessenek, a nemzetben rejlő szellemi értékeket kifejthessék. Az állam nemcsak adót behajtó, kényszert alkalmazó közhatalom, hanem szellemi-erkölcsi célok és értékek hordozója is, a nemzet külsőleg megnyilvánuló méltóságtudata és tekintélye. A nem­zet, mint közösség, történeti organizmus: az állam viszont ennek tudatosan szervező életalakja. Amit tehát a nemzeti társadalom nem tud magától megtenni, főképp anyagi erők és szervezet híján, azt pótolja, segíti-, kiegészíti s szervezi az állam a kultúra terén is. Tulajdonképpen a nemzet a kul­túrának célhordozó alanya, s az államhatalom e kulturális célok külső objektiválója. Minthogy a nemzetállamban nem­zet és állam ugyanazon egy «szubsztanciának» csak két aspektusa, de lényegben azonos: természetes, hogy a nemzeti kultúrjavak ápolásának és fejlesztésének szervezése fokozatosan a liberális államdogmatika ellenére is az állam kezeibe ment át. Nem az államteóriák teremtették meg tehát a kultúrállamot - bár a kultúrállam elméletének lényege már a XIX. század elején készen volt a nagy német idealizmusban -, hanem a nacionalizmusnak meleg benső lelki áramlata, mely még az uralkodó liberális államfelfogás atomisztikus individualizmusával szemben is fokozatosan bele tudta szőni gya­korlatilag az államcélba a nemzeti kultúra fejlesztését. Így a nacionalizmus ívelte át a kultúra hídján az államcélban az örök értékeket s a kor aktuális történeti értékeit. A nem­zeti eszme, a nemzeti kultúrának szellemi expanzív ereje avatta valóban az államot kultúrállammá, s építette bele a zord állami mechanizmusba, mint egyik főtengelyt, a kultúr­politikát. De ezen keresztül és felül a nacionalizmus lelki talaján nő ki az az államcél-elmélet is, mely az állam végső ideális rendeltetését általában a kultúrában pillantja meg.

VII.

Vajon nem ritka levegőjű doktrinér-idealizmus, sőt utópizmus-e, ha az állam, e kemény és vaskos hatalom elé olyan végtelenbe nyúló célt tűzünk ki, mint a kultúra ideális értékeinek rendszere? Vajon vannak-e érintkezési pontok az eszmények irreális világa és az államélet nyüzsgő való­sága között ?

Ha az értékrendszert egybevetjük az állam fejlődésének fényeivel, a látszólagos ellenmondás azonnal enyhül. A tényleges államcélok ugyanis a történet folyamán fokozatosan éppen a kultúra átfogó célgondolata irányában fejlődtek. A jogállam célja a jognak, az ebben rejlő igazságosság erkölcsi értékének megvalósítása. Az úgynevezett modern szociális állam ugyanerre céloz. Mindezek a célok a kultúra értékrendszerének elemei. A tényleges államcélok a XIX. század folyamán maguktól úgy bővültek, hogy az állam a nevelés, tudomány, művészet fejlesztésében is hatalmas erőt fejt ki, s magát büszkén kultúrállamnak minősíti. Ma már az állam mind a szellemi, mind az anyagi értékterületeken az egész kultúrát, a társadalom egész élettartalmát felöleli.

E különböző célok nem egyoldalúan, egymás mellett, hanem organikusan, egymást áthatva fejlődtek. Egyik a másikat nem zárta ki, hanem rétegszerűen egymásra rakód­tak, szummálódtak. Az államcélok hierarchiájában azonban továbbra is egyik legfontosabb szerepe maradt a jóléti államnak, sőt mintha az államértékek táblájára ma a gazdasági érték mind nagyobb és vastagabb betűkkel lenne ráírva. Hogyan hozható ez összhangba a kultúrával, mint az állam legfőbb céljával?

Az értékek teljes rendszerében nemcsak önértékek, hanem levezetett vagy eszközértekek is helyet foglalnak, melyek a szellemi kultúra önértékeinek megvalósításában nélkülözhetetlen feltételek. Ilyenek az élet- és gazdasági értékek, melyek a szellemi kultúrával szemben az anyagi kultúrát képviselik. Ennek rendezése és szervezése részben szintén az állam feladatkörébe tartozik, mert az egyesnek, családnak, község­nek tevékenysége és ereje egymagában nem elégséges ahhoz, hogy életszükségleteiket kielégítsék, s így lényüket kifejthessék. A polgárok fizikai jóléte s anyagi java az állam egyik alapja, fennállásának és virágzásának alapvető feltétele. Sőt: szellemi kultúra sem jöhet létre megfelelő anyagi kultúra nélkül, a kettő a legélénkebb kölcsönhatásban van, egyik a másiknak szerves feltétele. Így közvetve a jóléti-gazdasági államcélt is a kultúra fogalma felöleli.

Eszerint a, történetileg kialakult, valóságos államnak reális céljai túlnyomóan összhangban vannak a kultúrának, mint értékrendszernek ideális lényegével, s az ebből folyó cselekvési normák­kal. Ezek ugyan nem a tapasztalatból merítik igazolásukat, de mindenesetre a kulturális államcél-elméletre nézve nem közömbös az eszmék légüres terében való konstrukció vádjá­val szemben az a tényleges út, melyet a történeti állam a fej­lődés folyamán eddig megtett a kultúra, mint végső eszmény irányában. Ha a valóságos modern állam működéseiről bizo­nyos hozzátapadt rétegeket lehántunk, ezeknek ma hirde­tett céljai s a kultúrértékek között a diszharmónia fokozato­san elenyészni látszik.

A diszharmónia gyakorlatilag onnan támad, hogy az értékek közül egy-egy, bizonyos korszakokban, különös hangsúlyt nyer, mely az értékeken alapuló célrendszer egy­ségét és egyensúlyát megbontja. Ilyen cél-eltoló szerepe van, főképp a világháború óta, de már jóval előtte is a gazdasági értéknek, mely a mai állam tevékenységének egyoldalú gazda­sági színezetet kölcsönöz.

A gazdaságpolitika túlnyomósága történeti eredetében, bármily paradoxul hangzik, ugyanabból a forrásból táplál­kozik, mint a kultúrpolitika: a nemzetnek a maga értékét és erejét fokozni törekvő vágyából. Láttuk, hogy az eredetileg csak az egyénnel törődő politikai liberalizmus miképpen lép frigyre a nacionalizmussal: a nemzetben rejlő szellemi érté­kek lehető kibontakoztatási vágya teremti meg az inten­zívebb és céltudatos kultúrpolitikát, mely fokozatosan a kultúrállam koncepciójává szélesül.

De ugyancsak a nemzet önkifejtési vágya térítette le a gazdasági liberalizmust is individualista álláspontjáról, mely kezdetben az egész gazdasági életet az egyéni verseny szabad zsákmányául engedte oda, az államnak csak azt a szerepet engedve, hogy az egyéni szabadságot védelmezze. A gazdasági liberalizmus előtt jó ideig a nemzet, ennek az egész társadalmat átfogó közössége nem volt jelentős kategória. Hogyan lett azzá? A gazdasági fejlődés az ipari kapitalistákat összefogásra, trösztökbe, kartellekbe való szövetkezésre indí­totta. Ekkor már nemcsak az egyén, hanem ezek a nagytőkés­csoportok is az állam védelmére és támogatására szorultak, mert a gazdasági verseny a többi országokkal is megindult, s mindinkább szükségessé vált a nagyban termelt áruk el­helyezése a külföldön, a világpiacon. Így a liberális államra most már nem pusztán az egyéni versenyszabadság védelme hárult, hanem pozitív gazdaságrendező és irányító feladat is: a nemzetet mennél több munkaalkalommal ellátnia, vállal­kozással gazdagítania kellett. A világgazdasági verseny nem­zeti üggyé vált. A nemzet most már nemcsak mint történeti­-kulturális közösségtudat, hanem mint kollektív gazdasági érdekeltség is előtérbe lép. A nemzet a világ gazdasági verse­nyében fontos kategóriává emelkedik. Az államok a nagy­tőke gazdasági hódításvágyát támogatják, mert ezzel nem­zetük erejét és hatalmát növelik. Így találkozik a gazdasági és politikai imperializmus, s szorosan összeszövődik egymással. A nemzeti állam a nagytőke gazdasági hódítását politikai célra iparkodik kihasználni. Az emberiség nagy tragédiájá­nak, a világháborúnak is egyik főoka az államoknak új gazdasági területekre irányuló hódításvágya. A nemzet hatalmi akarata épp úgy a fellendült gazdaságpolitikának, mint ahogy szellemi önkifejtési vágya a fokozott kultúrpoli­tikának kútfeje.

Közben a társadalom szerkezete éppen a gazdasági élet átalakulása folytán tőből megváltozik. Az egyes gazdasági érdekeltségek osztályszerűen (nagytőke, ipari munkásság, mezőgazdasági réteg) mind erősebben szervezkednek. A szervezés eszméje, egyben a társadalmi s gazdasági partikularizmus mind mélyebbé válik. A szervezkedés erejéhez mérten nő a szakadék a társadalmi rétegek között, s ezzel párhuza­mosan a szervezett rétegek mind több hatalmat jelentenek az állammal szemben. A politika egészen a gazdasági érdek­harc síkjára tolódik: a parlamenti pártok leplezett vagy nyílt érdekszövetségek. A parlamentek működése, a tőlük hozott törvények, az új jogi kódexek egyoldalúan a gazdasági élet szabályozásában merülnek ki az éppen adott hatalmi helyzet szerint. Az állami hatalom nyíltan vagy titokban át­csúszik a legerősebb gazdasági érdekeltség kezébe: vagy a nagytőkéébe vagy az ipari munkásságéba, sokszor e poláris ellentétek között ingadozva. Félő, hogy a valamennyi társa­dalmi rétegre kiterjedő jogállam és kultúrállam így vissza­kanyarodik a nyers hatalmi állam kategóriájába, csakhogy most az egyoldalú hatalmat nem az autokrata fejedelem, hanem a plutokrácia vagy a proletárság népbiztos-oligarchiája képviseli.

Ilyen viszonyok között az utóbbi félszázadban, de fő­képp a világháború óta, mind nagyobb hangsúllyal lép elő­térbe az állam népjóléti célja, a szociális állam gondolata. Régebben az állam már a fejlődés nagy útját járta be, amikor céljai közé iktatta a jogi és politikai egyenlőtlenség meg­szüntetését. A mai állam azonban, mint a világháborút követő alkotmányok s egyéb törvények mutatják, egyik legfőbb céljául tűzi ki a szociális egyenlőtlenség csökkentését, a tár­sadalmi-gazdasági ellentétek igazságos kiegyenlítését. Így fejlődik ki a modern szociálpolitika, mely látszólag elsősor­ban gazdasági természetű tevékenység, végső fokon azonban, mint az anyagi és szellemi javaknak igazságosabb elosztására irányuló törekvés, etikai célzatú működés: a gazdasági élet rendje feleljen meg az igazságosság értékének és normájának úgy, hogy lehetőleg minden dolgozónak emberi méltósága legalább az emberhez méltó létminimum által biztosíttassák. Ezért az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége - az indi­vidualista liberalizmus államával szemben - beleavatkozni a gazdasági életbe, hogy megakadályozza a társadalmi réte­gek összeütközését, hogy ne egyoldalúan a munka szolgálja a tőkét, hanem a tőke a munkát. Innen a modern szociális állam új munkajoga, ebben a személyjogi kötelezettségek előtérbe lépése, a termelésben a tőke és a munka, a munkaadó és munkavállaló egyenjogúsága, a munkaerő védelme s nem puszta áruként való kezelése, a társadalmi biztosítás, a ma­gántulajdonba való bizonyos fokú beavatkozás, a termelésnek közellenőrzése és közérdek szerint való szabályozása, a magánvállalatok bizonyos fokú szocializálása, földreform stb. Az államok legújabb törvényei világszerte mind jelei annak, hogy a szociális értéktudat abban az irányban fejlődik, hogy a magántulajdon mint termelőeszköz nem az egyén abszolút tulajdona, hanem szociális funkció, és kötelezettség jár vele, használatának a társadalom közérdekével összhangban kell állania.

A szociális államcél azonban nem elégszik meg a gazda­sági javaknak igazságosabb szétosztásával, a jövedelem­eloszlás igazságosabb kiegyenlítésével, hanem erkölcsi jelle­gét még jobban kidomborítja azzal, hogy a létfenntartás minimális eszközeinek biztosításán felül a kulturális emelke­dést is lehetővé tenni iparkodik. Mert a gazdasági emelkedés csakis kulturális emelkedéssel párhuzamosan adhat a puszta biológiai léten felül a nagy tömegek életének magasabb értelmet és célt. A szociálpolitika előtt a kultúrember alakja és igénye lebeg. A szociális állam is tehát a kulturállamhoz akar felemelkedni, a szociálpolitika is a kultúrpolitikában éri el csúcspontját. A kettőnek a kultúra értékrendszerében való találkozása teszi érthetővé, hogy az államoknak a világháború után kodifikált alkotmányai vagy egyéb törvényei az alsó­fokú közoktatást a tanszerekkel együtt 16-18 éves korig ingyenesnek nyilvánítja, a szegény tehetséges gyermekek további tanulmányi céljára ösztöndíjakat rendel el, olyan iskolatípusokat állít fel, melyek megkönnyíteni vannak hi­vatva az alsóbb osztályok művelődésbeli felemelkedését, s szellemi integrációját. Így az állam az új szociálpolitikai szellemtől áthatott alkotmányok következtében nem lebeg a nagy tömegek fölött, hanem ezek magukat közelebb érzik hozzá, oltalmazójukat, érdekeik istápolóját látják benne, így fokozatosan kialakul a népben annak tudata, hogy az állam mindenkiért van, erkölcsi célja azonos az egyének céljával, nincsen elidegenítő távolság az állam és a társada­lom között, az állam a nemzet a maga egészében. Ez a mo­dern szociális állameszmény tehát lényegében elüt a XVIII. század felvilágosult abszolutizmusának jóléti államától. Az utóbbi elmélet szerint a nép üdve igazolja a fejedelem korlátlan hatalmát, mondhatnánk: jóléti diktatúráját. Cél: a nép jóléte, eszköz: a fejedelem hatalma. Persze, a történelem tükre e viszony fordított képét tárja elénk: a jólétben élő nép a fejedelem számára több hatalmat jelentett. A szo­ciális állam is ma a nép jólétét akarja, de az állam maga a nép, nem pedig a népen kívül és fölött álló hatalom.

A gazdasági liberalizmus velejében a mechanisztikus világfelfogás szülötte. Sajátos történeti paradoxon: a libe­ralizmus a laisser-faire elvvel az egyéni szabadság nevében a merev determinizmus álláspontján volt: az egyén tegyen, amit akar, a gazdasági-társadalmi életet úgyis eleve szigorú természeti törvények határozzák meg. Az állam már a gazda­sági életnek természeti törvényektől megszabott mivolta miatt sem tehet egyebet, mint a rendet fenntartja; a fejlődést tervszerűen irányítani azonban nemcsak nem hivatott, hanem erre képtelen is. A liberalizmusnak ezt a gazdaságpolitikai dogmatikáját, amely persze a valóságban sokszor csak elmé­let maradt, erősen támogatta a XIX. század második felé­ben a pozitivizmus szelleme is, mely a gazdasági-társadalmi életnek a fizikai világ hasonlóságára való abszolút determináltságát hirdette. A mai szociális állam szakít ezzel a merev determinisztikus állásponttal. Az állam magát célkitűző aka­ratnak érzi, mely tervszerűen bele tud nyúlni a gazdasági­-társadalmi viszonyokba, ezek helyes irányítása és formálása egyik fő hivatása és feladata. A társadalmi fejlődés nemcsak a viszonyok automatikus alakulása, hanem az emberi akarat­nak is műve. Ez a felfogás a társadalmat természettudományi minta szerint képzelő pozitivizmussal szemben az államcélok elméletének, mint az állam végső értelmét kutató vizsgálat­nak jelentőségét még csak fokozza. Merőben determinisztikus állásponton, mely az állami akaratot mechanikusan működő vak természeti erővé fokozza le, nem lenne értelme sem a gazdaságpolitikának, sem a szociálpolitikának, sem a kultúr­politikának, mert a történeti folyamatban úgyis csak az jöhet létre, aminek szükségképpen az adott feltételek kényszerű oksága következtében létrejönnie kell: az állam csak passzív szemlélője lehet a szükségképpen egymásra torlódó esemé­nyeknek. Ekkor azonban az állam elvesztené magasabb célját és rendeltetését; a kultúra értékrendszerét megköze­líteni hivatott államnak, a kultúrállamnak eszménye értel­metlen és üres fantommá zsugorodnék össze.

Eredmény: nemcsak az értékelméleti alapon szerkesz­tett filozófiai államcél, hanem az állam tényleges történeti fejlődése is - a jogállamon és a szociális államon keresztül a kultúrállamig - azt tanúsítja, hogy az emberiség hittel hisz abban, hogy úgy, amint az egyénnek, az államnak is az emberi történet nagy drámájában a vegetatív állati életen felül magasabb ratio vitaeje van, időfeletti örök értékek rendszere, melyet a kultúra nevében foglalunk össze. Enélkül az emberi történet csak a puszta életösztöntől, vitális érde­kektől összeterelt és egybetartott, nyájszerű társadalmi csoportoknak, de nem nemzeteknek és államoknak küzdőtere.

VIII.

Azonban szemben találjuk magunkat az ellenvetéssel: vajon nem üres formális elv-e a kultúra? Vajon a kultúra címén nem lehet-e tartalmilag egészen ellentétes konkrét állami tevékenységeket igazolni? Hogyan ad útbaigazítást az államnak adott esetben a kultúra, értékeinek rendszere? Vajon nem változnak-e a kultúrértékek egyének, korok, nemzetek, műveltségi körök szerint? Az egész emberi történet éppen az értékek körül folyó örökös harc a múltban és a jelenben: hogyan lehet ilyen ingadozó-változó értékrendszert az állam elébe mint végső célt kitűzni? Vajon nem töri-e össze egyik korszak a másiknak értéktábláját? Miért beszé­lünk éppen manapság, a világháború kiábrándító tapasz­talatai után, a kultúra eszményeibe és az emberi haladásba vetett hit és optimizmus megingásáról? Egy történetileg adott, eleven kultúra kellős közepén élünk, melynek javaiban a mi hitünk szerint az értékek kisebb- nagyobb mértékben megvalósultak. De miképp ismerjük fel, hogy vajon helyes úton járunk-e? Mi a biztosítékunk, hogy valóban az igaz értékek objektiválódtak a minket körülvevő kultúrjavakban, melyek fejlesztését az állam elé is feladatként ki akarjuk tűzni? Vannak-e ezeken a kultúrjavakon mintegy kézzelfogható ismertetőjegyek, amelyek igazolják, hogy az időtlen értékek öltöttek bennült időbeli formát?

Kétségkívül a kultúra mint értékrendszer formális ter­mészetű. Azonban ezt a formális jelleget nem szabad az üres­séggel azonosítanunk. A formális értékeszméknek is megvan a maguk regulatív jelentőségük: mégsem üresen maradó ke­retek, az élet folyton megtölti konkrét tartalommal, az egyes esetekre alkalmazza, elevenné avatja őket. A kultúrának magukban érvényes örök értékeit végső tartalmi mivoltuk­ban nyilván nem ismerjük. Azonban az emberiség haladása éppen azon a hiten alapul, hogy az igazi értékeket fokozato­san felismeri, ha ezek objektív ismertetőjegyével nem is rendelkezik. Így az erkölcs haladása abban áll, hogy értéktuda­tunk az örök jóságnak mind több mozzanatát képes fel­ismerni, s lelkiismeretébe beleépíteni; a jog fejlődése viszont az erkölcs haladásának nyomában jár; a kultúra azon for­májának, melyet tudománynak nevezünk, haladása azt je­lenti, hogy az emberiség mindig több igaz tétel (igazság) birtokába jut; a művészet fejlődése pedig abban áll, hogy mind mélyebben tudja az ember a dolgok örök és jellegzetes lényegét szemléletesen ábrázolni.

A szélső relativizmussal szemben azt a történet-optikai csalódást sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy min­dig inkább az értékfelfogások különbsége szökik szemünkbe, de nem az emberiségnek az a nagy erkölcsi, jogi, művészeti hatalmas objektív értéktőkéje, amelyben a fejlettebb népek a történeti élet folyamán mind egyformán megegyeztek. Anélkül, hogy a consensus gentium tényét az abszolút érték­karakter ismertetőjegyévé óhajtanánk avatni, nem zárkóz­hatunk el annak elismerése elől, hogy az emberiség a fejlődés kezdetleges fokán túl a legkülönbözőbb népeknél és korok­ban egy sereg értéktartalmat feltétlen és változatlan érvényigénnyel ruházott fel, s ezek megvalósítására törekedett, természetesen különböző mértékben, s a maga módján.

A haladásnak, mint az értékrendszer megközelítésének útja nem egyenes, hanem sokszor cikk-cakkos ugyan, de kiirthatatlan az egészséges lelkű emberiségből az a hit, hogy bár sok tévedés és küzdelem árán, de lépésről-lépésre az abszolútaknak gondolt eszmények közelébe jut. A történetfölötti, időtlenül érvényes, örök értékeket az ember nem maga teremti, hanem csak fejlődése folyamán fokozatosan fel­ismeri. Ha ezzel az értékelméleti idealizmussal szemben a szét­folyó, minden objektív értékrendről lemondó relativizmus álláspontjára helyezkedünk, akkor egyáltalában értelmet­lenné válik minden elmélkedés a nemzet és állam, s velük az emberiség életének állandó és komoly céljáról és értelmé­ről, egyben haladásáról.

*

Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1931

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés