A kultúrpolitikának közigazgatási része maradt mindig az érdeklődés tárgya. Pedig a művelődés közigazga­tásának csak eszköz jelentősége van ahhoz a célhoz mérten, mely a kultúrára vonatkozóan az állam fogalmában rejlik. A kultúrpolitikai kérdések messzefekvő elvi háttere rend­szerint csak alkalmilag hívta fel magára a figyelmet, ha pl. egyházpolitikai, egyetemi autonómiai, népiskolai kérdések világnézeti vonatkozásai kerültek a politikai küzdelmek kereszttüzébe.

A kultúrpolitika elmélete, vagyis elvi, filozófiai alapjai­nak vizsgálata azért is szorult háttérbe, mert az állam konkrét feladatainak rangsorában a szellemi javak tervszerű ápolása és fejlesztése a legújabb időkig viszonylag kevésbé jelenté­keny helyet foglalt el. A nemzetnek befelé és kifelé való vé­delme és biztonsága, az állam jövedelmeinek biztosítása, az anyagi terhek igazságos elosztása (adók, pénzügy), a gazda­sági élet szabályozása és fokozása az államnak, mint hatalmi szervezetnek fenntartása és fejlesztése szempontjából elsőbbrangú érdeknek látszott, mint a kultúrjavak nagyobb arányú ápolása. Emellett az is bizonyos, hogy - amint ezt az állam liberális felfogása különösen hangoztatta - a kultúra terén tudja az állam legkevésbé alkalmazni egyik főjegyét, a kényszerítő legfőbb hatalmat, mert a kultúra elsősorban szabad egyéni, személyes tevékenység eredménye. A jogrendnek és a gazdasági politikának az állam valóságos életében való primátusa tükröződik vissza abban a tényben is, hogy a kultúrpolitika elmélete az államelmélet többi ágaival, pl. a jogpolitikával és gazdasági politikával szemben annyira fejletlen maradt.

Ha a kultúrpolitika elméletét meg akarjuk szerkeszteni, tárgyunk természetének immanens logikájából folyólag a következő problémák lépnek elénk.

1. Először is mi a kultúra? S ha kitűnik, hogy az objek­tív, egyénfölötti értékek rendszere, vajon mi ennek az értékrendszernek szerkezete? Milyen a megvalósításra való igénye?

2. Mit köteles tenni, és mit tehet az állam a kultúrának, mint értékrendszernek megvalósítására? Hogyan folyik az államnak ez a feladata az állam fogalmának belső természeté­ből? Ha valóban van az államnak, mint legfőbb társadalmi közösségnek, ilyen kultúrpolitikai feladatköre, miképpen le­het levezetni e feladatkör egyes elveit és területeit a kultúrá­nak, mint értékrendszernek természetéből és jegyeiből? Mik az államnak kötelességei és jogai a kultúrpolitika terén? Mik e jogok elvi határai, tekintettel arra, hogy az állam polgárai különböző értékfelfogások körül csoportosulnak? Megilleti-e az államot, mint hatalmi szervezetet ezekben az értékkérdé­sekben a döntés és kikényszerítés joga? Vagy pedig inkább csak a szellem szabadságát védő, s az ellentéteket kiegyen­lítő szerepre korlátozódik? Minthogy a nemzetet épen a közös kultúra, azaz bizonyos történetileg egyneművé szilárdult sajátos értékelési-szellemi közösség avatja nemzetté, mi a viszonya a nemzetállamtól képviselt kultúrpolitikának az egész emberiség kultúrájához? Mennyiben lehetséges világkultúrpolitika, miután a kultúrának, mint objektív értékrendszernek kötelező ereje az egész emberiségre érvényes? Mi a viszonya a nacionalizmusnak és a kozmopolitizmusnak a kultúrpolitikában?

3. A politika már maga értékelés, tehát többé-kevésbé szubjektív. De vajon nem hatványozódik-e meg ez a külön­ben is szubjektív természete, ha a kultúrára, mint értékrendszerre vonatkozik, vagyis ha mint alkalmazott világ­nézet kultúrpolitikává alakul át? Lehetséges-e ilyen alapon kultúrpolitikát, mint tudományt szerkeszteni? Nem ütközik-e bele ebbe az igénybe az értékítéleteknek többé-kevésbé irracionális, az érzelmek talajába nyúló, a logika észszerű síkjára maradék nélkül sohasem vetíthető természete? S ha mégis lehetséges a kultúrpolitika, mint tudomány, hogyan viszonylik ez a gyakorlati államférfiú konkrét tevékeny­ségéhez, az államművészethez?

4. A történetileg kialakult politikai pártirányzatoknak micsoda ideális típusai szerkeszthetők meg elvi szempontból a kultúrpolitika terén? Azaz: mi a tipikus kultúrpolitikai értékelő állásfoglalása az individualizmust képviselő liberalizmusnak s az univerzalizmust képviselő konzervativiz­musnak és szocializmusnak?

Ezeknek a problémaköröknek vizsgálatában természete­sen mindig szem előtt kell tartanunk azt a különbséget, mely a politikát, mint az állam céljáról, szerkezetéről és működései­ről szóló tudományt, és a politikát, mint az állam bizonyos cselekvéseit, azaz a konkrét gyakorlati állam művészetet egymás­tól elválasztja. E különbségeknek megfelelően a «kultúrpolitika» szó is két jelentést takar: az egyik a kultúrpolitika elmélete, vagyis az állam céljának és működéseinek a kultúrához való viszonyát kutató tudományos vizsgálat, a másik viszont a kultúrpolitika gyakorlata, vagyis az állam kulturális tevékenysége, az a mód, ahogyan a gyakorlati állam­férfiú az elméletből folyó irányelveket a konkrét lehetőségek­hez, az állam anyagi és szellemi helyzetéhez mérten alkal­mazza. Ha felül akarunk emelkedni a filozófiai publicisztiká­nak mindig valamely adott hely és idő, ország és kor helyze­téhez és kérdéseihez tapadó körén, akkor - bármennyire csábító lenne is magunkat az elvek magas, de hűvös légköré­ből a körülöttünk zajló élet meleg hullámaiba vetnünk - tárgyunkat csupán a kultúrpolitika filozófiai alapjaira kell korlátoznunk. Egyébként minden mélyebb politikai felfogás­különbség harca végsőfokon úgyis csak a filozófia területén, a világnézeti elvek magasabb régióiban vívható meg.

II.

Az imént fölvetett kérdéseket egy készülő nagy mun­kámban vizsgálom meg, melynek címe: A kultúrpolitika elmélete. Ebből most azt a fejezetet szakítom ki, mely az államcélok elméletének és a kultúrpolitikának viszonyát kutatja.

Az államot először empirikus síkon vizsgálhatjuk, mint valóságot, úgy, ahogy van. Ekkor tipikus tényeket állapí­tunk meg: azt, hogy a meglévő államoknak mindig van meg­határozott területük, népük, jogrendjük, ennek biztosítására egységes hatalmuk, fejlettebb fokon gazdasági, jóléti és kulturális tevékenységük. Az állam természetrajza mint tényt kutatja: milyen szerepet játszanak ezek a jegyek, mitől függnek, a történet folyamán hogyan változnak?

Nyilvánvaló, hogy az állam eredetileg nem az észnek találmánya, hanem gyakorlati szükségletekből megindult hosszú társadalmi-történeti folyamat műve, mely a primitív társas közösségek, a hordák, törzsek szokásaiból, majd később a vezetők (törzsfők, fejedelmek) jogalkotásából jut a szerve­zettség magasabb fokára. Az állandó letelepülés nyomán mind több feladat hárul a központi hatalomra, mind több szabályozni való van kifelé és befelé az emberek együttélése szempontjából. Fokozatosan születik meg az állam első s mindvégig legfőbb jegye, a jogrend, s az ezt megállapító és őrző hatalom. Akkor születik meg az állam, ha e kettő együtt már kialakult. A jogrend megállapítása, védelme és kikényszerítése az állam első létoka (causa), de egyszersmind célja és igazolása (rációja) is. Állam nincs jog nélkül. A jog biztosítja az állam életét és fennmaradását, s az állam al­kotja túlnyomóan (vagy engedélyezi) a jogot, s biztosítja végrehajtását. A jog végrehajtása közben emelkedik kézzelfoghatóvá az állam közakarata és hatalma, amikor a polgárnak adót kell fizetnie, katonáskodnia, vagyona fölött bizonyos korlátozással rendelkeznie stb.

De ebben a jogi oldalában, bármennyire fontos, nem merül ki az állam. Más pozitív működése is van, sőt ez egyre növekszik: a gazdasági élet és a művelődés terén kifejtett tevékenysége.

Az állami jogrend és hatalom védi az egyesek gazdasági munkáját és vagyonát, megállapítja a pénzrendszert, útvonalakról s egyéb közlekedési és technikai eszközökről gondoskodik, melyek a gazdasági élet fejlődéséhez szükségesek, a maga munkakörébe vonja a vasutat, postát, a nagy termé­szeti energiaforrásokat, ipari és kereskedelmi politikájával belenyúl a gazdasági életbe, megállapítja a vámokat, meg­könnyíteni iparkodik külföldi piacok szerzését stb. Az állam visz egységet a gazdasági életbe, mely különben szétszóród­nék, különösen mióta az egész földgömb gazdaságilag mind­jobban egységessé, egy nagy gazdasági területté szélesedik. Az állam tevékenységének túlnyomó része ma egyre inkább gazdasági természetű. E tény súlyát még csak növeli a modern állam egyre fokozódó szociálpolitikai tevékenysége: az igazságosabb jövedelemelosztás biztosítása, az osztály­ellentétek kiegyenlítése, hogy az erősebb ki ne zsákmányol­hassa a gyöngét; a szociális törvényhozás, munkásbiztosí­tás, közegészségügyi és népjóléti intézmények felállítása és fejlesztése.

Az állam a társadalomnak elsősorban jogi formája. Mint jogrend azonban főképp csak az emberek külső viselkedését szabályozza: véd, az egyéni önkénnyel szemben szilárd formát ad az emberek magatartásának, rendet teremt és fenntart, de közvetlenül sohasem szabályozhatja a belsőt, az érzületet, a szellemet. Maga nem teremthet erkölcsöt, tudományt, művészetet, legföljebb ezek feltételeiről gondos­kodik, anyagi és szervező erejével őket támogatja, a szellemi javak megszerzésének lehetőségét iskolák útján a különböző társadalmi rétegek számára egyformán biztosítja. Az államra a művelődés terén is mind több és több feladat hárul.

III.

Mindezek a tények a mai állam valóságát, megjelenési formáit tárják elénk. Azonban e tények mögött nagy világ­nézeti problémák rejtőznek. Az államnak valamennyi kér­dése ugyanis valamely célhoz, illetőleg e célban rejlő érték­hez mérten oldható meg. Aki az állam jogalkotó hatalmát fel akarja használni, a meglevő rendet és intézményeket meg akarja változtatni, az előtt mindig valami célnak kell le­begnie, egy értéknek, amelyhez viszonyítva a javasolt vál­toztatás értékesebb, mint a meglevő rend. E részletcélok végső célokba és értékekbe torkollnak, melyeknek foglalata a reformra törekvő szemei előtt mint állameszmény, az állam ideális lényege és mintája fénylik. Az állami tevékenység mögött tehát tudattalanul vagy tudatosan mindig világnézet, filozófiai álláspont húzódik meg. Mi az állam végső célja, értelme, ideája? Milyennek kell lennie az államnak? Mi a rendeltetése az emberiség történetében és jövő fejlődésében, az egyetemes emberi haladásban?

E kérdések fonalán egészen természetszerűen alakultak ki a különböző államcél-elméletek. Az egyik szerint az állam célja az egyes java, az egyén boldogsága; a másik szerint a közösség java, a közboldogság (eudaimonizmus, utilitarizmus). Ebből fakad a jóléti állam eszménye. Egy másik elmélet az állam egyedüli célját a jogban látja, mely biztosítja az egyén szabadságát (jurizmus). Ezen az elvi alapon sarjadzik ki a jogállam eszméje. Viszont az állam etikai célelmélete, melynek Platón az atyja, az állam végső rendeltetését az erkölcs megvalósításában pillantja meg: egyén és állam e végső etikai célban fedi egymást. A XIX . század elején ez az elmélet a nagy német idealizmusban reneszánszát éli: Fichte, majd Hegel ebből a gondolatból igazolják az állam létjogát, jelentőségét s világtörténeti misszióját; az erkölcsi végcélból vezetik le az állam konkrét céljait, mint eszközö­ket. Az erkölcs itt tágabb értelemben a szellem egész értékrendszerét, a kultúrát jelenti. A kultúra megvalósítása végső fokon az állam célja. A jóléti és a jogállam mellett így emel­kedik ideállá a kultúrállam fogalma.

Az állam végső céljának kitűzése kétségkívül nem tapasz­talati ténymegállapítás, hanem ideálszerkesztés, ami eleve bizonyos értékelő állásponton lehetséges. A tapasztalat min­dig csak azt mutatja, milyen az állam, de nem azt, hogy milyennek kell lennie. Érthető tehát, hogy amikor a XIX . század második felében a pozitivizmus szelleme lép előtérbe, amelynek tudományprogramja csak a tényeknek és ezek törvényszerűségének megállapítása, akkor ennek az irány­nak tény-fetisizmusa s kizárólagos tapasztalati módszere mélyen lenézte az állam céljának ideológiai és értékelméleti vizsgálatát, ebben csak afféle henye metafizikai problémát látott, melynek spekulatív kutatását eleve kirekesztette a tudomány birodalmából. A pozitív tények világa úgysem deríthet fényt az állam végső rendeltetésére, mintegy történet-metafizikai lényegére. Ez a felfogás uralkodik egészen a XX. század elejéig, amikor a német idealizmus alapgondo­latai úgy, ahogy a filozófia egész területén, az államfilozófiá­ban is újra erőre kapnak.

A merev pozitivizmussal szemben az államcélok vizsgá­latának jogosultsága, ha egyelőre figyelmen kívül hagyjuk is az államfogalom értékelméleti alapvetését, mind 1. tudományelméleti, mind 2. pszichológiai szempontból igazolható.

1. Ha ugyanis az államról elméletet akarunk szerkesz­teni, lehetetlen meg nem vizsgálnunk azokat a végső elveket és célokat, melyeket az állam az emberi társadalomban megvalósítani hivatva van. Természetes a vágy, hogy a tények tapasztalati vonalát tovább húzzuk ki a már nem tapasz­talható világba. Ha jogosultsága van a természetfilozófiának, mely a természet tapasztalati tényeit iparkodik végső elvek­ből magyarázni, akkor éppen oly jogosultak vagyunk az em­beri társadalomnak s az államnak végső mibenlétére és cél­jára vonatkozóan is elvi álláspontot elfoglalni. Ez az állás­pont a fejlődés folyamán kétségkívül változik, de azért emellett mindig szükséges és jogosult marad. Ha tudományos­nak a pozitivizmussal csakis a matematika észszerű eljárását vagy a tapasztalati ténymegállapítást tartjuk, melyek egye­temes meggyőző erejűek és mintegy kézzelfoghatók, akkor valóban az állam ideológiai vizsgálata nem tudományos. De akkor semmiféle filozófia sem tudományos, mert hisz ennek a logikán kívül többi területe mind a metafizikába, illetőleg végső értékmeggyőződésekbe nyúlik. Akkor a világnak és életnek az egész szempontjából való elvi nézése, a totalitás­ban való látás törekvése, azaz a filozófia egyáltalában elveszti jogosultságát. Ezek a végső elvi kérdések azonban mindig önkénytelenül fölfakadnak, akármilyen is egy korszak pozitív tudásának tartalma, mert az emberi szellem mindig ki ipar­kodik tölteni a puszta tények ismereteinek hézagait, hogy egységes világnézetre tehessen szert. S a világnézet e kérdései is szigorúan tudományosan, a tudomány egész logikai apparátusával vizsgálhatók, egészen összhangban azokkal az ered­ményekkel, melyeket a mindenkori pozitív tudományos kutatás felmutat. Szaktudomány és metafizika kölcsönösen megtermékenyítik egymást. Amint az államelmélet mint szaktudomány az állam egy-egy oldalára vonatkozóan spe­ciális hipotéziseket állít fel, épp úgy joga van az államfilozófiá­nak az állam egészére és végső céljára nézve egyetemes elveket szerkeszteni. És amint az államelméletnek, mint szaktudománynak nincs jogában elvetni a hipotézist, mint módszeres segédeszközt csupán azért, mert később esetleg új belátások fölülmúlják és megcáfolják, épp oly kevéssé mondhat le az államfilozófia a végső szintézisek, az állameszmények szerkesztéséről csak azért, mert a jövő a maga fejlettebb tudásával majd ezeket átalakítja vagy épen elveti. S ha kitűnik, hogy koronként a végső elvek is az emberi felfogásban vál­toznak, bár feltétlen és változatlan érvényességi igénnyel lépnek is fel, vizsgálatuk tudományos jellegén ez sem változ­tat, mert hisz a «pozitív» tudományok eredményei is állan­dóan módosulnak s kiegészülnek. Ez minden emberi ismeret­nek tragikus természete, akár a szaktudományban, akár a filozófiában: az igazságnak nem végleges megragadása, hanem csak fokozatos megközelítése. A pozitivizmus tehát téves úton jár, amikor mint negativizmus megtagadja a meta­fizikának s vele a politika terén az államcél-elméleteknek tudományos jellegét és jogosultságát.

2. De az államcélokról való elmélkedés jogosultságát igazolja az államnak pszichológiai vizsgálata is. Az állam ugyanis elsősorban szellemi kategória. Nem puszta vak ter­mészeti folyamat, hanem az emberi akaratnak és céloktól vezetett cselekvésnek is az eredője. Nem mechanikus valami, hanem élő dinamikus egység. Nem valami szubsztanciának merev állapotszerűsége, ha mindjárt statusnak hívjuk is, hanem funkció, egy szellemi szervezet folytonható aktivi­tása. Célok tartják össze, melyeket autonóm akarata, souverain hatalomkifejtése hajt végre. Nem puszta természeti folyamatok causalis történése, hanem céloktól, mint rációk­tól vezetett szellemi tevékenység is. Van az állatoknak is társadalmuk, a méhek és hangyák is «államot» alkotnak. De ezek együttélését a reflexszerű össztönök változatlan természeti törvényei irányítják; nincsenek tudatosan ki­tűzött céljaik, s ezeket tervszerűen megvalósító cselekvésük: társadalmukban a természet puszta causalis rendje, de nem az akaratot hajlító normatív rend uralkodik; nincs náluk jog és jogtalanság, alkotmányos és alkotmányellenes maga­tartás, nem hoznak törvényeket és szolgáltatnak igazságot, nincs jogtudatuk és államtudatuk, nincs a kormányzóknak és a kormányzottaknak felelősségérzése, mert nincs tudatos akarata és cselekvése. Mennyire más az embereknek, mint öntudatos lényeknek társadalma és állama!

Az állam akaratának és cselekvésének eleve fel kell tennie célokat, melyekkel, mint rációkkal, igazolja eljárá­sát. Ha törvényeket hoz, alkotmányreformot tervez, más államokkal szerződéseket köt, új intézményeket szer­vez, rendeleteket ad ki, akkor mindig céloknak kell előtte lebegnie. Ezek a célok azonban végiggondolva, észszerűen mindig magasabb állandó célokba, mint alapmeggyőző­désekbe, elvekbe emelkednek, melyek az állam egész jog­alkotását, valamennyi intézkedését áthatják. Az elvi ala­pon álló politikai pártoknak (melyek közül a többség az állam életét irányítja) programja mögött mindig bizonyos, az állam céljáról való felfogás húzódik meg, amely vi­szont értékbeli meggyőződésre vezethető vissza. Ha ez a meggyőződés minden értéket az egyénnek tulajdonít, akkor az államot csak eszköznek tartja, melynek feladata lehetővé tenni, hogy az egyén a benne szunnyadó erőket szabadon ki­fejthesse. Az individualista értékfelfogásból fakad a libe­ralizmus államcél-elmélete, egyben az államélet minden terén a be nem avatkozás gyakorlati álláspontja. Az univerzalista értéktudat csak a közösségnek értékét érzi, az egyénnek csak annyiban tulajdonít értéket, amennyiben a közösséget, mint eszköz szolgálja. Ebből az értékelési talajból a szocialisztikus-kommunisztikus államcél virágzik ki: az állam feladata az egyén fölötti értékek megvalósítása, az egyénnek teljesen fel kell olvadnia az államban. Ez elmélet gyakorlata: a jogrend­nek s minden intézménynek szocializálása, a magántulajdonrendszernek eltörlése, az egyéni szabadságjogoknak meg­semmisítése. Liberálisnak vagy szocialistának, konzervatív­nak vagy radikálisnak, demokratának vagy arisztokratának, nacionalistának vagy internacionalistának lenni annyit jelent, mint más és más értékfelfogást táplálni az állam célja felől. Minden politikai pártprogram lényegében alkalmazott világnézet. Amit politikai elveknek nevezünk, az végső elem­zésben nem egyéb, mint az államcélról való érték meggyőző­dés. Minden párt tudatosan vagy tudattalanul ehhez mérve bírálja az állam meglévő szerkezetét, jogrendjét, intézke­déseit, s javasolja átalakító reformjait. Mióta a parlamentek teljesen demokratizálódtak, a világnézeti ellentétek világ­szerte kiéleződtek a pártalakulásban. Valamikor, ha több párt volt is, mindezek az uralkodó osztályt képviselték, mely­nek homogén világfelfogása volt; s minthogy a liberális állam magát világnézeti szempontból úgyis semlegesnek nyilvá­nította, s a be nem avatkozás álláspontján volt, természetes, hogy a világfelfogás különbözősége politikailag kevésbé éreztette hatását. Ellenben a teljesen demokratizált parla­mentek tagjai egészen heterogén világnézetű emberek, akik a társadalom egymással ellentétes értékfelfogású rétegeinek exponensei. Érthető tehát, hogy a világnézeti ellentét a mai parlamentekben sokkal nagyobb szerepet játszik, sőt egyenest döntő súlyra tesz szert a pártoknak az állami hatalom elnyeréséért folytatott küzdelmében.

A gyakorlati politika persze az elvekkel, mint ideális célkitűzésekkel szemben kénytelen az adott hatalmi és egyéb helyzettel is számolni s ehhez többé-kevésbé alkalmazkodni. Annál is inkább, mert a végső és állandó cél megvalósításá­nak ezerféle eszköze, azaz részletcélja lehet. A gyakorlati politika a spektrum sokféle színében játszhatik, de ezek összege mégis a végső cél fehér fényében egyesül. A végső államcél mindig messzefénylő ideál, melynek normái eltorzul­nak a valóságban, mihelyt ennek ráncaihoz simulnak. A min­denkori valóságos állam mindig egy bizonyos történeti hely­zet egyszeri eredménye: bizonyos nemzet bizonyos korban, bizonyos lelkiséggel s bizonyos természeti-gazdasági fel­tételek között. Az államcélból folyó normatív s az adott hely­zetből folyó történeti kategória nem födik egymást. A kettő között a fázis-eltolódás örökös. Észszerű, logikai síkon meg­szerkesztett örökérvényű abszolút államelmélet vagy politika lehetetlen. Hisz maguk a végső elvek fogalmazványai is, a világnézet alapmeggyőződései is többé-kevésbé változ­nak. Melyek az igazi elvek, az érvényes végső célok? - Ez éppen a tudomány örök problémája, melynek igazságtartal­mához csak folytonos kutatással mind jobban közeledik, ha nem éri is el a maga boldogító teljességében. Az állam való­ságát többé-kevésbé átsugározzák bizonyos ideálok, melyek­nek halványabb vagy élénkebb nyomait kinyomozhatjuk benne. S viszont a valóságos államélet szemlélete meg folytonos alkalom arra, hogy felcsillanjon az elmében az ideál, mely megvalósítást követel, s törekvésre serkent. Az ideál részt vesz a valóságban, s a valóság részt vesz az ideálban. Nem haladnak egy lépésben, de kísérik egymást. Ez az államélet fejlődésének mélyebb dinamikája.

Az állam végső célja, akármilyen értékelő állásponton tűzzük is ki, kétségkívül elvont természetű formális elv, me­lyet az adott helyzethez, konkrét politikai feladatokhoz mér­ten lehet csak tartalommal kitölteni. S épen a cél formális természete okozza a legnagyobb nehézséget, s diszkreditálta az államcél-elméleteket. Miért? Mert ugyanazon formális cél­hoz sokféle konkrét eszköz, mint alsóbbrendű cél vezethet, s ezek igen sok esetben, bár különbözők, többé-kevésbé logi­kusan levezethetők a végső formális célból. Ha az erkölcs a végső cél, mennyi mindenféle eszköz, mint részletcél, állítható ennek szolgálatába a platóni nő- és va­gyonközösségtől kezdve az egyszerűséget, szegénységet és egyenlőséget a guillotine árán is követelő jakobinizmusig, de mindig az erkölcs jogcímén. Vagy ha az államcél eudaimonisztikus, azaz a közboldogság, milyen rugalmasan lehet ezzel igazolni a szélső fejedelmi abszolutizmust éppen úgy, mint a kommunizmus proletáruralmát. Milyen könnyen hajlítható a közboldogság értékmérő vesszeje bármely ural­kodó hatalomhoz! A jurisztikus államelmélet a végső célt a jogban, az egyéni szabadságok biztosításában látja. De a jog formális elve is tartalmilag mennyire egymástól elütő intézkedést takarhat! S mégis mindenki érzi, hogy az állam céljában benne kell rejlenie valami módon az erkölcsnek is, a jognak is, többé-kevésbé a közjóiét gondolatának is. Persze erkölcsön a legtöbb ember az uralkodó pozitív erkölcsöt érti; a jog és közjólét fogalma viszont sokféle árnyalatú lehet, főképp aszerint, vájjon az állam céljáról elmélkedő egyénnek értékérzése az individualizmus vagy pedig az univerzalizmus felé hajlik.

IV.

Ha keressük azt az átfogó célgondolatot, amelyben rejlő értékeszme megvalósítását végső elemzésben az államnak szolgálnia kell, ezt csak a kultúrában találhatjuk meg. A kul­túra ugyanis az abszolút értékeknek rendszere: a jónak, igaz­nak, szépnek és isteninek értékei, amelyeknek megvalósulási formái: az erkölcs és jog, a tudomány, a művészet és a vallás.

Mi az emberiség végső rendeltetése? A kultúra értékeinek a sok évezredes fejlődés folyamán való objektiválása. Sőt a fejlődésnek is a világtörténet lassan hömpölygő időárjá­ban az a mértéke, vajon az emberiség szellemi erőinek ki­bontakoztatásával mennyiben tudja megközelíteni ezeket az értékeket. A kultúra értékrendszere az emberi haladás célja, egyben mértéke. Evégre van a földön az egyén, a na­gyobb lelki közösséget alkotó nemzet, s végül a nemzeteket át­fogó emberiség, melynek öntudatos történeti egységet éppen a humanitás eszméje, vagyis az a feladat kölcsönöz, hogy mennél teljesebben bontakoztassa ki a legkülönbözőbb fajokban és nemzetekben rejlő emberi szellem a maga erőit, ami viszont azt jelenti, hogy törekedjék a kultúra értékeinek megvaló­sítására. A kultúra az emberiség, mint egész, életének - a puszta állati vegetatív életfolyamattal szemben - legbensőbb értelme és legfőbb célja. Az emberi történet - antropocent­rikus nagyzással szólva - a «világtörténet» tényének az érté­kek normatív síkján mint eszmény a világkultúra felel meg.

Egyénnek, nemzetnek, emberiségnek végső célja tehát - bár különböző úton és dimenzióban - egy: a kultúra értékrendszerének megvalósítása. Minthogy pedig az állam nem egyéb, mint a nemzetnek külső jogi és hatalmi szerve­zete, ennek végső célja sem lehet más, mint a nemzeté: a kul­túrának fokozatos megvalósítása.

Az állam magában véve sem nem értékes, sem nem érték­telen társadalmi alakulat. Értéket és legitimációt neki a kultúra, mint rajta túlfekvő cél kölcsönöz, melynek meg­valósítását lehetővé teszi. Ezt különösen ki kell elméletileg emelnünk az államról való legszélsőbb negatív állásponttal, az anarchizmussal szemben, mely az állam létjogát azért tagadja, mert benne csak az embernek abszolút személyes szabadságát korlátozó, reá jogi kényszert alkalmazó hatal­mat lát. Szemében az ilyen szervezett és rendszeres hatalmat az emberiség haladása feleslegessé teszi. Az anarchizmus az államelméletben ugyanolyan szerepet játszik, mint a szkepti­cizmus az ismeretelméletben. Aki ugyanis az igazság meg­ismerésének lehetőségét tagadja, ezzel máris egy igazságot elismer, ti. azt, hogy nem vagyunk képesek az igazságot megismerni. Hasonlóképp: aki az államnak, mint a kultúra értékrendszerét szolgáló jogrendnek és hatalomnak lét jogát tagadja, egy jogszabályt már elismer, ti. azt, amely megtiltja az emberek közt a jogi kényszert. De hogy ennek a tilalom­nak szankciója legyen, ahhoz már kell egy szervezett köz­hatalom, mely ezt a tilalmat végrehajtja, s akkor már az államfogalom embriója kezd kibontakozni előttünk.

Ugyanígy önellentmondásra vezet a Tolsztoj-féle etikai vagy evangéliumi anarchizmus is, mely a felebaráti szeretet nevében a nem velem, hanem másokkal szemben alkalmazott jogi kényszer miatt tartja erkölcstelennek, s így létezésre jogosulatlannak az államot. Azonban: ha az emberek mégis alkalmaznak kényszert másokkal szemben (kínoznak, gyil­kolnak, lopnak stb.), akkor mégis kell egy szervezett hatalom, amely ezt megakadályozza, s a felebaráti szeretet etikai parancsát külsőleg megvédi, s neki érvényt szerez. Ez az erkölcsi alapon álló anarchizmus nemhogy megsemmisítené az állam értékét, hanem egyenest etikailag igazolja, mint a felebaráti szeretet, a humanitás, az erkölcs, tágabban a kul­túra őrét. Ez az evangéliumi anarchizmus megfeledkezik arról, hogy az állam nem önérték vagy öncél, hanem csak eszköz a kultúrértékek szolgálatában. Az a helyes állam, amely ezt a célt szolgálja. Ilyen magasabb értékszankció nélkül az állam csak nyers hatalommá fokozódik le, mely kikényszerítheti az engedelmességet, de felsőbbrendű igény és igazoltság nél­kül, egyben a lelkekben mélyebben gyökerező tekintély nélkül.

Hogyan egyeztethető össze a kultúra célgondolata, mint eszmény, a valóságos államnak, mint a történeti fejlődés csapadékának természetével? Hogyan viszonylanak a meglévő, valóságos államnak jegyei és működései a kultúrának megjelenési formáihoz? Más szóval: hogyan viszonylik az állam két fő jellemző vonása: a jog és ennek szankciója, a hatalom a kultúrának értékrendszerét megvalósító erkölcshöz, tudományhoz, művészethez, valláshoz?

Az államnak és a jognak - mint már Platón jól látta - célja ugyanaz: az igazságosság értékének megvalósítása. Az állam és a jog lényegében azonos. Az állam ugyanis mint tör­vényhozó a normatív, rendező rend, s viszont a kodifikált jog a már rendezett rend. Állam és jog válhatatlan egység. Ha az ún. jogállam első sorban jogrend, a jogrendnek célja pedig az igazságosságnak megvalósítása az emberi közösségben, viszont az igazságosság a kultúra értékrendszerének egyik lényeges eleme: akkor in idea az állam már az egyik kultúrértéknek mint eszménynek: az igazságosságnak sajátképpeni megvalósítója és megvalósulása (más kérdés, vajon ez mennyiben sikerül neki). A jog mélyén rejlő erkölcsi önérték, az igazságosság tehát az első híd, mely a kultúra és a jogállam fogalmát összeköti. Az állam képviseli a kultúra értékrendsze­rének megvalósításában kat’ exochén a jogi értékeket, s ezek erkölcsi, metamisztikus forrását, az igazságosságot. A charta-alkotmányok rendszerint elöljáróban általános, a priori, a részletes törvényeket megelőző (praelegislativ) irányelve­ket jelentenek ki, amelyekben rejlő jogok («természetjogok») a polgárokat, mint embereket, azaz erkölcsi személyisége­ket mindenek felett és előtt megilletik, s amelyek alkalmazása nyomán fog az ország népe s az állam igazán fejlődni és bol­dogulni, jobbá és emberibbé válni. Azok a jogi tételek, me­lyeket mint alapjogokat az egyes államok alkotmányában találunk (mint pl. a jogegyenlőségre, a személyes szabadság, lakás, levéltitok sérthetetlenségére, a szólás- és sajtószabad­ságra stb. vonatkozó jogokat), voltaképp mind az emberi személy erkölcsi méltóságára és öncélúságára vonatkozó etikai értékítéleteknek jogtechnikai formában való kifeje­zései. Ezek az alapjogok már metajurisztikus, erkölcsi értékrendszeren alapulnak, melynek egyes elemeit csak pozitív jogi formulákba öntik. Az erkölcsi értékítéleteknek erre a jogtechnikai kifejezésére azért van szükség, mert az állam az emberek sokaságának folytonos társas kiegészülési folya­mata. Szakadatlanul megújidó életformájának egységét pedig csak a jog, ennek külsőleg is egyformán szabályozó ereje biz­tosíthatja.

Az igazságosság, mint a jog legmélyebb lényege, meg­követeli, hogy az állam, ez a normáló rend, mind a gazda­sági, mind a szellemi javak (kultúrjavak) fejlesztésének és szétosztásának feltételeit is biztosítsa, ezek között pedig különösen gondoskodjék arról, hogy az egyént sajátos szel­lemi erőinek és személyiségének szabad kifejtésében, azaz a művelődésben a kölcsönös igazságosság védje és segítse. Az igazságosság erkölcsi értékén keresztül tehát már a puszta jogállam fogalmában bizonyos mértékig virtualiter benne van a kultúráltam fogalma. A jogrend védi és segíti az egyént személyiségének szabad kibontakozásában, ami egyszersmind előfeltétele annak, hogy a többi kultúrértékek is megvalósuljanak. Ily értelemben nélkülözhetetlen előfeltétele a status civilis, a jogrend (a «civilizáció») a kultúrának, következésképpen: a jogállam a kultúrállamnak.

Ha az állam, mint jogrend védi, s ezzel lehetővé teszi a kultúra fejlődését, akkor viszont a kultúra meg mind jobban etizálja, szellemmel, értékkel telíti meg az államot. Minél fejlettebb ugyanis a kultúra, azaz minél több valósul meg az értékrendszerből, annál jobban fejlődik a pozitív jogrendszer is. A jog ideálja ugyanis az erkölcs. A pozitív, történeti jog úgy fejlődik, hogy - ha mindjárt zeg-zugos úton is - mind­j obban közeledik az erkölcshöz, a jogtudat nyomon kíséri az erkölcsi értéktudat haladását: a jogfejlődés ideális végső pontján a jog már azonos lenne az erkölccsel, a jogi tételek fednék a helyes erkölcsi értékítéleteket. A jognak és az erkölcsnek ez a viszonya alapja egyszersmind a jogállam és a kultúrállam viszonyának is. A jogállam szükségképen kultúrállammá emelkedik, ha a jogi értékek mélyén rejlő er­kölcsi értékeket is közvetve meg akarja valósítani.

V.

Az állam másik főjegye a hatalom. Ez az állam fennmaradásának és önkifejtésének eszköze, melynek alkalmazá­sát a jog szabályozza. Viszont a kultúra az a végső cél, melyet a hatalomnak a jogtól szabályozott alkalmazása szolgálni köteles. De mi a közelebbi viszonya az állami hatalomnak a kultúrához? Vajon lehet-e 1. hatalom által kultúrát, s 2. kultúra által hatalmat teremteni és fokozni?

1. A kultúrjavakban rejlő értékjelentéseket át kell élni, személyesen autonóm módon felismerni. Az értékélménynek ez az egyéni természete már eleve akadálya annak, hogy a hatalom puszta parancsszavára közvetlenül mélyebb kul­túra fejlődjék ki. A szellem hatalom, de a hatalom nem szel­lem. A puszta hatalom nem tudja az értékélményeket, ezeket a legbensőbb, irracionális, «meleg» szellemi aktusokat ki­váltani. Hiába rendeli el az állami hatalom, mit tartsak er­kölcsösnek és mit erkölcstelennek, mit érezzék szépnek smit rútnak, mit szeressek s mit gyűlöljek. A szellem talaján minden halkan magától, szabadon nő, erőszakkal bensőleg semmi sem fejleszthető. A hatalomtól külsőleg erőszakolt kultúra gyökértelén, éretlen, senyvedt művirág.

Azonban ha a hatalom nem tud is így közvetlenül új értékfelfogást, azaz kultúrát teremteni (legfeljebb többé- kevésbé ennek csupán racionális és technikai elemeit), mégis egy sereg fontos eszköz áll rendelkezésére, amelyek segít­ségével a kultúra megindulását és fejlődését közvetve foko­zatosan elősegítheti. Először is gondoskodhatik a kultúra anyagi feltételeiről: a legkülönfélébb fajta iskolákról s egyéb kultúrintézményekről, ezek méltó fenntartásáról és fejlesz­téséről. Mindezek az intézmények nemcsak az ész csiszolása, hanem érzelmi ráhatás, példa, szuggesztió, imponálás útján előkészítik a fogékonyságot a kultúrához szükséges érték­élményekre. Az iskolai nevelés, a finomultabb szokások, iro­dalmi és művészeti ráhatás, főképp az új nemzedék lelkében, lassanként meg tudja teremteni azt a lelki talajt, mely a kultúrjavak értékjelentésének megragadásához, kiérzéséhez, sőt további fejlesztéséhez szükséges.

Így lassú és fáradságos módon az állami hatalom is tud közvetve kultúrát fejleszteni, s meg tudja találni az utat a szellem világába. Ez, mint kultúrállamnak, a maga céljából folyó kötelessége is. A kultúra fejlesztésére irányuló politiká­ban az állami szuverenitás komor ércábrázata önkénytele­nül is megenyhül és átszellemül, mert a kultúrának, mint az államcél erkölcsi-szellemi oldalának fénye vagy legalábbis ennek visszaverődött sugarai érik. Az eszmék hatalma és a hatalom eszméje nem ellentétes, mert az állam valóságos hatalma is lényegében azoknak az értékeszméknek hatal­mán alapul, melyek az állam intézményeibe történetileg irradiálódtak, s valósággá szilárdultak.

2. A másik, megfordított kérdés: rejlik-e hatalom a kultúrában? Lehet-e kultúra által hatalmat teremteni? Ez a kérdés a valóságos államot, mint hatalmi szervezetet a tör­ténet folyamán mindig mélyebben érdekelte: nem a kul­túráért, mint végső államcélért fejlesztette a hatalmat, ha­nem a hatalom fokozására a kultúrát. Nem a kultúra volt előtte a cél, s a hatalom csak eszköz, hanem a hatalom a cél, s a kultúra csak eszköz.

A kultúra ugyanis szellemi hatalmat jelent, s ez a szel­lemi hatalom egyik legfőbb forrása a fizikai hatalomnak is. Ez érvényes a kultúra valamennyi megjelenési formájára. A tudomány a természet és a társadalmi élet törvényeit ki­fürkészve, a bekövetkező jelenségeket előre látja, a természet kincseit kiaknázza, új hasznos energiaforrásokat nyit meg, a technika útján a termelést megsokszorozza, a teoretikus tudás alkalmazásával gazdasági, s így politikai hatalmat jelent. Az ízlést finomító művészet elsősorban szellemi hata­lom marad, amikor a nemzet öntudatát fokozza, de gazda­sági értéke miatt anyagi hatalom forrása is lehet. Az állam hatalmának legfőbb alapja azonban az erkölcs: a polgárok önfeláldozó bátorsága, munkakedve, kötelesség- és felelősségtudata, szolidaritásérzése, a nemzet felsőbb missziójába ve­tett hite. Minél műveltebb egy nemzet, azaz minél szélesebb rétegeiben a tudásnak és az erkölcsnek minél magasabb fokán áll, annál jobban tudja a maga szellemi és anyagi energiamennyiségét növelni, tehát annál hatalmasabb is. A kultúra érteikéinek megvalósítása, a kultúrjavak fokozása egyben a hatalom fokozása is. Az utóbbi nem ideális öncél, de a kul­túrának, mint tevékenységnek természetes történeti mellék­terméke. Sok barbár népet azért fújt le a Történet géniusza bolygónk színpadáról, mert nem volt fogékonysága a kultúrértékek iránt, s helyet kellett engednie oly érdemesebb népek­nek, melyek szelleme mozgékonyabb és alkalmazkodóbb, melyekben több az iniciatíva, bátorság, munkakedv, erkölcsi tisztaság és szívósság. A történet tanúsága szerint a primi­tívebb népek, bár egy időre hódítókért léptek fel, vagy kény­telenek voltak átvenni a magasabbrendű kultúrát, s ennek szolgálatába állani, vagy elpusztultak, szétszóródtak, s más népekben feloldódtak. A kis Európa népei majdnem az összes többi földrészt igájukba hajtották, s ma közvetve majdnem az egész Földnek urai: ez a legfényesebb bizo­nyítéka annak, hogy a kultúra valóban hatalom is.

De nem ellenkezik-e a kultúrának, mint értékrendszernek ideális lényegével a hatalom, mely végső elemzésben mégis erő­szakot, az egyéni vagy nemzeti személyiség erkölcsi autonó­miájának megsértését jelenti?

Az abszolút értékek megvalósítást követelnek. Ha egy nemzet (állam) az értékek realizálásában jobban kitűnik, a benne rejlő szellemi energiákat buzgóbban s nagyobb erő­feszítéssel bontakoztatja ki, s így fejlettebb kultúrára tesz szert, akkor természetes, hogy részint önkéntelenül, részint tudatosan ebben a fejlettebb kultúrában rejlő szellemi és anyagi hatalom expanzióra tör, s legyűri a jóval kisebb kul­túrájú államot, melynek népe nem fejt ki akkora munkát az értékek megvalósításában. A kultúra eszményének feltét­len megvalósítási kötelessége formálisan igazolja a fejlettebb kultúra szellemi, s ebből folyó politikai hatalmát. A kultúrá­nak és a hatalomnak fogalmai tehát nem abszolúte idegenek egymástól. Más kérdés azonban, vajon adott történeti eset­ben a kulturális felsőbbség erkölcsi joga nem pusztán ideali­záló ürügye-e a brutális és önző hatalomvágynak, s a legfőbb szellemi értékek uralma, a kultúra imperializmusa mögött nem rejtőzik-e csupán a területi-hatalmi megnagyobbodás vagy az anyagi kizsákmányolás erkölcstelen ösztöne?

Kultúra által hatalom, mint látjuk, szerezhető. Ez nem­csak sokszor megismétlődő történeti tény, hanem kultúrfilozófiailag, sőt etikailag igazolható is.

Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés