És csak természetes, hogy amint a megnevezett országokban a nagy átalakulások nem következtek be teljesen elszigetelt, csupán az illető országokban jelentkező szellemi hatások következtében, úgy ezek a hatások is és azután még inkább, említett társadalmi-politikai következményeik a tudatos társadalomátszervezés, és ezzel éppen a társadalomszervezés problémáját egész Európában elevenné, sőt égetővé tették. Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban XI. Pius pápa «Quadragesimo anno» kezdetű enciklikája vetette fel rendkívül korszerűen és nagy tekintéllyel a szociális szellemű társadalomszervezés eszméjét, és ezzel erős gyakorlati hatást váltott ki a legkülönfélébb népek társadalompolitikájában; ezt a hatást a világszerte megszervezett Actio Catholicának a társadalomszervezés irányában is működő elméleti és gyakorlati kezdeményező tevékenysége még jobban elmélyítette.

Miért robbant ki Európa-szerte ez a lázas társadalomszervező tevékenység? Nyilvánvalóan a szükség hozta létre: az az óriási társadalmi- és kulturális válság, amely korunkat szintén legmélyebben jellemzi, és a közelmúlt társadalmi és politikai berendezéseit jórészben szétzúzta, kulturális életünket pedig szinte cseppfolyóssá, évről évre változóvá tette. A nagy válságot a világháború nem okozta ugyan, mert az már sokkal mélyebben és régebben emésztette kultúránkat, de hirtelen megérlelte és kifakasztotta: ezért az nemcsak egyszerű, bár óriási háború, hanem egyenesen korszakok határa, korszakforduló volt, amely hatalmas politikai alakulatokat döntött le, egész társadalmi osztályok elpusztulását vonta maga után, a gazdasági életnek világraszóló rengések között létrejövő, azelőtt hihetetlennek látszó változásait eredményezte. Hiszen a nemrég a szabadkereskedelem jelszavával óriásivá fejlődött kapitalizmus helyébe egyszerre a legsúlyosabb gazdasági szabályozások, megkötések, Fichte-féle zárt gazdasági államok, kommunista birodalmi gazdasági szervezetek léptek, amelyek a kapitalizmusnak sok vívmányát megtartották, sőt szélsőségesen kifejlesztették ugyan, de másrészt a kapitalizmus legfőbb alapelveit megtagadták, ledöntötték.

Természetes, hogy ezek a nagy változások nem jöhettek máról holnapra maguktól létre, hanem évtizedes, sőt nem egy tekintetben évszázados előzmények következményeiként jelentek meg: a világháború csak siettette, de korántsem mindenben okozta létrejövetelüket. És az is természetes, hogy a társadalmi, politikai, gazdasági életben jelentkező ekkora változások nem mehettek végbe a mélyebb szellemi életben bekövetkezett nagy átalakulások nélkül: és valóban, korunk egész vallási, tudományos, művészi kultúrája, a ma emberének szellemi öntudata nagyon sok szempontból teljesen új alakot mutat, és a múlt szellemi örökségét nem egyszer barbár brutalitással elutasítja. Ebben a brutalitásban a kultúraszakadás és nyomában az elbarbarizálódás mérhetetlen veszedelme fenyeget, de az is kétségtelen, hogy az új barbárok nyers őszintesége még a nyílt erkölcstelenségben is bizonyos frissebb és egészségesebb erkölcsi magatartást tanúsít, mint a háborút megelőző kornak az erkölcstelenséget kendőzni szerető félerkölcse; más tekintetben viszont lehetetlen a könnyelmű és gondatlanul lapos világbaélés mellett a szellemi és erkölcsi elmélyülés feltűnő és igen biztató jelenségeit is észre nem venni.

Mindebben tipikusan átmeneti kor képét mutatják napjaink: a lebomlás és a felépítés jellegzetes vonásai egymás mellett és alig szétbogozhatóan egybeszőve kuszálódnak a modern élet nagy küzdelmében, és csak a legmélyebbre látni tudó veheti észre ebben a zavarosnak tűnő szövevényben a jövő harmonikusan kialakuló képét. Egyet azonban mindenki könnyen felismer: azt, hogy a társadalmi életben a bajtársi együtt-küzdésben és együtt szenvedésben, tűzben-vérben nevelődött és edződött háborús nemzedék az európai társadalmat már-már szétmaró és anarchiába fullasztó szélsőséges individualizmus szélső ellenhatásaként erős közösségtudatból, testületi szellemből fakadó társadalmi és politikai berendezéseket juttat diadalra. Bizonyos, hogy a korunk szellemében hihetetlenül megerősödött közösségi rend és egység tudata minden tekintetben szoros közösségi, részben testületi-rendi jellegű életalakok kifejlődését segíti elő, sőt ilyeneket az élet minden területén, főleg pedig éppen a társadalmi és a politikai berendezés terén szinte ellenállhatatlan lendülettel és nem csekély erőszakkal állított fel. Ennek a folyamatnak a megértésére és értékelésére célszerű lesz korunk eszméinek és társadalmi megvalósulásainak a múltból való kibontakozását, azzal való összefüggését szemügyre venni: hiszen korunkat éppen a még tagadásában is fokozódó, elkerülhetetlen öntudatosulás jellemzi, éppen a társadalomszervezés terén is. Ez nem is hiba, ha az öntudatosulás elég széles perspektívájú és elég mély: mert csak ennek alapján lehet a semmiképpen sem könnyű jövő társadalmi és kulturális életalakulás legértékesebb és legéletrevalóbb céleszméit megismerni és tetterős megvalósító tevékenység elé kitűzni.

Európa múltjában a rendi társadalmi szervezet nagy szerepet játszott. Rendiségnek az olyan társadalmi szervezetet nevezzük, amelyben a társadalomnak meghatározott különféle csoportjai, rétegei különféle élethivatást teljesítenek, és egyenesen ennek a hivatásnak betöltésére vannak, megint más társadalmi és kulturális feladatokat teljesítő rendekkel szemben, tartósan megszervezve. A rendi szervezet az emberi kultúra folyamában egészen természetesen és ezért egyetemesen felmerül. Bizonyos mértékű természetes rendi szervezetet már az ember kétféle nemi alkata is ad: a férfi és a nő természetének megfelelő társadalmi és kulturális munkaköre meglehetősen eltér. A nemi és az ezekkel együtt járó tehetség- és erőkülönbségeken kívül is sokféle testi-lelki különbség a különböző embereket különféle életfeladatok teljesítésére teszi inkább alkalmassá: a fejlődő és fejlődésében erősen szétkülönülő, specializálódó társadalmi és kulturális élet pedig mind több életfeladatot ró az emberre, amelynek mindenikét mindenki nem teljesítheti. Így alakul ki a társadalmi rendi szervezet, már az aránylag egyszerű törzsi életben, ahol főleg a papi funkciók végzésére csakhamar sajátos társadalmi réteg különül el, de több helyen nemsokára a katonai-politikai és másrészt a gazdasági feladatok teljesítésére is külön rendek fejlődnek: ekkor azonban már a rabszolgaság vagy a jobbágyság kialakulásával az állami élet kezdetén állunk, amely rendszerint hódítások nyomán bontakozik ki, és a hódító nép katonai-politikai-birtokos-országló nemesi rendjét, valamint az új állam politikai életéből és jogaiból kizárt meghódítottak gazdasági, főleg mezőgazdasági és háziipari munkát végző népességét foglalja magába. Később a nemesi rend is még tagolódik, valamint a nemesség és a jobbágyság közé, például Európában, a személyes politikai jogokkal nem rendelkező, de szabad, többnyire iparral vagy kereskedéssel foglalkozó polgári rend iktatódik, sőt a jobbágy vagy másutt a rabszolganép is tagozódik. A rendi társadalmi szervezet az európai középkorban a birtokjogon, származáson vagy kapott rangon nyugvó és bonyolult jogokat és kötelességeket egyesítő hűbériség sokrétű berendezésévé alakult ki, és az Egyház hasonlóan kialakult hierarchiájával szorosan összeszövődött.

Ennek a berendezésnek nagy társadalmi és kulturális előnyei voltak: ezt az az egyszerű tény igazolja, hogy évszázadokon át fennmaradt, fejlődött, és az európai kultúréletet csodálatos mértékben elmélyítette és gazdagította. Hiszen kétségtelenül nagy értékekkel rendelkezett. Ilyen volt elsősorban az egy bizonyos hivatásnak élő rend tagjainak erős, szinte már velük született, de mindenesetre már a gyermekkortól kezdve beléjük nevelt hivatástudata: a fiú atyjának jogállását, birtokát, vagyonát, hivatását örökölte, és abba általában már korán beletanult. Az erős hivatástudat pedig a hivatás felfogásának mélységét és erkölcsiségét, teljesítésének alaposságát és ezzel már szakszerűségét is jelentősen növelte. Ehhez járult az a körülmény, hogy a rendi társadalom tagjai, sőt az attól függő köznép is, hivatásuk teljesítésére általában gazdaságilag biztosítva voltak: a nemességet birtoka, a jobbágyot munkája, a polgári iparosmestert a városi és céhszervezetekben iparjoggal védett készítménye hivatásának teljesítésében az életszükségeket fedező javakkal közvetetlenül vagy közvetve ellátta; így természetesen sokkal nyugodtabban szentelhette magát hivatásána, és munkájának minőségi értékét emelhette. A rendi társadalom emberének így határozott életiránya, élethivatása volt, amelyben nevelés-nyerte tudása és többnyire már veleszületett hajlama alapján is, valamint gazdaságilag is biztosan megállhatott. Az állandó élethivatások és a teljesítésükre kialakult állandó rendek egymással is szabatosan meghatározott és jól szabályozott kapcsolatban voltak, úgyhogy az egész társadalmi és kulturális élet átfogó és egységes rendezettség alatt állt. Végül az így elmélyült élethivatását biztos életkörben teljesítő ember életének földöntúli forrásaihoz is felemelkedett, és evilági életének és hivatásának összefüggését további, túlvilági életével és hivatásával kereste, és szintén lehetőleg biztosan és határozottan szabályozottnak kívánta tudni. A rendi társadalom és kultúra e természetes vallásos hajlamát Európában a kereszténység erősen átjárta, mélységesen kereszténnyé tette, az élet ősforrásaihoz számtalan misztikus szállal hozzákapcsolta, mondhatnók egészében megszentelte, bár az élet minden rétegét teljesen kifinomítani még nem tudta: innen érthető a középkor mélyen keresztény és főleg csúcsain csodálatosan finom szellemi kultúrája, míg az aránylag ifjú középkori átlagember nyers, még nem teljesen kifinomított, a szellemtől nem teljesen átformált életösztönei magyarázzák a középkori élet sok barbár, durva vonását vagy megnyilatkozását.

Legfőbb hátránya e rendi társadalomnak a társadalmi helyzet és az ezzel kapcsolatos élethivatás túlzott, leginkább születési alapon való megkötése volt, amely a magasabb rendekbe és élethivatásokba való felemelkedést ugyan nem tette teljesen lehetetlenné, de mindenesetre rendkívül megnehezítette, kilátásait igen csekélyre szabta. A társadalmi felemelkedés legtöbb és legnagyobb lehetőségét maga az Egyház nyújtotta, amely erős monarchikus és arisztokratikus jellegű hierarchiája mellett is ebben a tekintetben meglepő demokratikus szellemről tett bizonyságot. A társadalmi rendheztartozás születési megkötése kezdetben természetes és sokkal inkább előnyös, mint hátrányos volt: hiszen a nagy birodalmakat alapító hódító népek tagjai nyilvánvalóan nagyobb katonai és politikai képességekről tettek tanúságot, mint a meghódítottak, míg ezek, rendszerint békésebb népek, többnyire a békés gazdasági, esetleg szellemibb, kulturális tevékenységekhez értettek jobban. Ezek a különféle tehetségek egyrészt öröklődnek is, másrészt a családi nevelés is a lehetőség határai között fejleszti azokat: így érthető, hogy például a nemesség századokon át kétségtelenül nagy katonai és politikai képességeket mutatott. Ámde az ember és a családok, népek élete sem örökkévaló, és végül is hanyatlik: így a rendi társadalom vezető rétegei is idővel jórészben kivesztek vagy degenerálódtak, és alkalmatlanokká vagy legalábbis más társadalmi rétegek tehetséges tagjainál kevésbé alkalmasakká váltak a vezetésre. Ehhez természetszerűen hozzájárul a gyengülő vezető rétegek ösztönös érzése saját gyengeségükről vagy gyengülésükről, amely immár egészségtelen és káros, ressentimentszerű merevségben és hiperkonzervativizmusban szokott megnyilvánulni: a vezetők érzik, hogy a társadalmi és kulturális élet továbbfejlesztésére nincs meg az erejük, többnyire nem is ismerik már fel a továbbfejlesztés szükségét, és az élet alakulását megállítani, az elavult, de saját üdvükként féltett berendezéseket megkövesíteni törekednek. Ekkor pedig a születésen alapuló rendiség a társadalmi és kulturális életnek már nem hatalmas lendítője és fenntartója, hanem kerékkötőjévé és sorvasztójává válik: ennek pedig vagy a társadalmi és a kulturális élet megállása, majd lassúbb vagy gyorsabb elhalása a következménye, vagy pedig a régi társadalmi berendezés többé-kevésbé erőszakos, forradalmi átalakítása. Ha a társadalomban még elég vitalitás van, az átalakítás be is következik, és a rendi formák, ezekkel együtt pedig a legtöbb társadalmi és kulturális kötöttség megtörésével az egyén szabadságát és egyenlőségét hirdető mozgalmak eszméi érvényesülnek. Ez történt Európában az újkorban az egyén felszabadításáért küzdő, és valójában a rendi közösségeket és kötöttségeket lebontó, leromboló, úgynevezett polgári forradalmakban.

*

Már jóval az újkori társadalmi és politikai forradalmak előtt jelentkezett a régi társadalmi és kulturális élettel szemben, amelyet halódónak éreztek, az általános szellemi újjászületés, megújulás viharos vágya. Fejlett és mély, de némileg álló életrendben lép fel ez a vágy, a kiteljesedett középkori kultúra végén, körülbelül a XIII. és a XIV. század határán: és nemcsak az európai népek vitalitását, hanem a középkori kultúra nagy fejlettségét is dicséri az annak talaján gyorsan kibontakozó reneszánsz szellemi gazdagsága. Az új életalakulás ugyan sokfelé gazdasági téren is korán jelentkezett; de a tudatos megújulási törekvés elsősorban mégis a leginkább szellemi területeken, a tudomány, a művészet és a vallás területén bontakozott ki. Minden téren erősen individualista jelleget mutatott az új szellem: a vallási, bölcseleti, művészi életben nem kevésbé, mint a társadalmiban és a politikaiban. Az új életirány nagy előnye valóban az volt, amit leginkább hirdetett: a rendi társadalom és kultúrájának túlzottá és merevvé vált társadalmi-kulturális kötelékeit feltörte, és utat nyitott az egyéni szabadság és vállalkozókedv minden téren való sokkal nagyobb érvényesülésének. A társadalmilag és kulturálisan magát emancipáló, felszabaduló egyén saját egyéniségét teljesen, a reneszánszban sokszor szertelenül ki tudta fejteni, és a sokféle egyéni kezdeményezés szabad versengésében, küzdelmében a társadalmi és kulturális értékmegvalósítás addig egészen szokatlan gyorsasággal, csakhamar az elért eredmények igazi kiérlelését meg sem engedő ugrásokkal, szinte az életet habzsoló mohósággal haladt tovább. A gyors haladásban a gazdag, sok- és újszerű értékmegvalósítás előnyei feltűnően megnyilvánultak, és az «új kort» büszkeséggel töltötték el; a mohó sietésben hosszú ideig észre sem vették a gyors haladás nagy hátrányát, az elmélyülés és a megérlelés fokozódó csökkenését.

Az új életalakulás más hátrányai már hamarabb jelentkeztek. Ilyen mindenekelőtt a nagy létbizonytalanság, amely abból állt elő, hogy az újkor a rendekkel együtt az azoktól betöltött élethivatások gazdasági biztosítékait is megszüntette, és a korábbi hivatásokat a szabad gazdasági versenyben pénzért űzött foglalkozásokká tette. Ez a pénz, a foglalkozás gazdasági ellenértéke, esetleg mint többé-kevésbé állandó álláshoz fűződő fizetés jelentkezett, többnyire azonban mint szabad kereset, a gazdasági pályák legnagyobb részében pedig mint kereskedelmi haszon. Nyilvánvaló, hogy ilyen módon a hivatás betöltése, az egyszerű kisiparosságtól a szellemi élet csúcsain álló művészi, tudományos vagy orvosi, mérnöki hivatásokig, egészen más színt nyert: hiszen a hivatás maga gazdasági ellátást még nem biztosított mintegy jogilag, hanem éppen általa, betöltőjének e «foglalkozása» és munkája alapján kellett törekedni a gazdasági érték megszerzésére; és törekedni kellett rá nem egyszer a túlkínálat keserves versenyében. Természetes, hogy ez a körülmény előbb-utóbb a foglalkozás elmélyülésének, a munkateljesítmény minőségi értékének rovására volt: mert csakhamar kiderült, hogy a demokratikus élet szabad küzdelmében a valóban nagyobb értéknek általában kevesebb a hatása, mint a gyorsan produkált és főleg jól reklámozott látszatértékeknek; a reklám és a gyors produkció a hivatásbeli érvényesülés sikeresebb eszközei lettek, mint a tökéletesség és mélység. Az éles verseny is csak részben kényszerített a minőségi érték növelésére; inkább csak a reklám fokozására vezetett, amint az «amerikanizmus» sok példája jól mutatja. Ez persze az élet nagyfokú ellaposodására vezetett: a mély és tartós élethivatásból valóban felszínes és nem egyszer újra meg újra változtatott «foglalkozás» lett, amelyben korántsem mindig a legkiválóbb volt a legsikeresebb. Az életet meghatározó értékek rendjében ennek megfelelően a hasznossági érték vált uralkodóvá, és a minőségi tökéletességből felbukkanó abszolút értékek fölé került: ez azután az egész értékrendszer és ezzel az életrend természetes felépülését végzetesen eltorzította. Az utilitarista életszemlélet és életgyakorlat az újkori embert az élet ősforrásaitól mind jobban elvágta: az elmélyülésre rá sem érő és mindinkább képtelenné váló újkori ember előtt a földi élet összefüggése isteni forrásával és egy magasabb világgal természetszerűen elhomályosult, a vallási elmélyedés és a metafizikai érzék együtt csökkent és csenevészedett. Az utilitarista életelv máshová, mint végzetes világnézeti elsekélyesedésbe, a világnézet szó mélyebb értelme szerint világnézettelenségbe, nem is vezethetett; a rendi élet tagadásából fakadt szélsőséges individualizmus pedig világnézeti szétesést, és már ezzel is az egyénektől kellő erővel általában ki nem építhető és nem érvényesíthető világnézet további hanyatlását eredményezte.

A szélsőségesen individualista életelv, amely Európa szellemi elitjében jóval a - hanyatló - politikai rendiség végső bukása előtt uralkodóvá vált, idővel a társadalmi és a kulturális élet egészében anarchiára vezetett. A vallási életben az egyházi tekintély hanyatlása és a vallási egység szétesése következett be; a tudományos életben a filozófia egyetemes tudományos jelentőségének és ezzel a tudomány egységének csökkenését látjuk; a művészetben stílusanarchia lépett fel. A gazdasági életben a féktelen szabad verseny nem a klasszikus nemzetgazdáktól várt harmóniát, hanem az erősebbek és ügyesebbek erőszakos uralmát hozta meg a gyengébbek és kevésbé szerencsések fölött; a politikai életben a mind jobban elszaporodó és politikai pártokká szervezkedő érdekcsoportok harca hasogatta szét az állami és a társadalmi életet.

Az individualista életelv ez utolsó, leginkább közvetetlenül érezhető hátrányai ellen támadt fel korunkban az erős ellenhatás, amely főleg társadalmi, politikai és gazdasági mozgalmakban jelentkezve mindezeken a területeken a közösség erős uralmát törekedett, és sokfelé tudta is bevezetni. E mozgalmak erősen reaktív jellege érteti meg azt a tényt, hogy a legyőzött individualizmussal és liberalizmussal szemben a közösség társadalmi és kulturális jelentőségét és szerepét túlhangsúlyozták, és a társadalmat most már egyenesen totalitárius szellemben törekszenek átalakítani, amelyben az egyén jelentősége a természetes életrendben megkívántnál kevesebbre becsült, és a politikai hatalom az egyéni különbségek jogos érvényesülése elé is a társadalmi és kulturális fejlődést veszélyeztető akadályokat állít. Így van ez leginkább a bolsevizmusban, amelynek szertelenül egyoldalú kultúradoktrínája az életnek igazi vitalitásához szükséges mindenoldalú kibontakozását meggátolja; de a sokkal toleránsabb és kulturáltabb és sok szociális és technikai értéket megvalósító nemzetiszocializmus életelvei is még mindig egyoldalúbbak és alkalmazásuk jóval merevebb, semhogy mai alakjukban tartós és egészséges életalakulást biztosíthatnának; a legrugalmasabb az olasz fasizmus életnézete és társadalomgyakorlata, amely a mindenoldalú kulturális fejlődést, főleg pedig a mélyebb szellemi fejlődést a totalitárius berendezések közül a legkevésbé köti meg. Mert korunk igazi, legnagyobb nehézsége a mélyebb szellemi életrétegek sorvadásában van: a túlhajtott individualizmus után szükséges erősebb közösségi megkötést a társadalom életvitele, az egyének természetes szabadságra törekvése magától is lazítja - és magától, hatalmi erőszak nélkül sohasem szorítja -, és ezzel az egyéni szabadságnak csakhamar újra több teret biztosít; a világnézet mélysége azonban nem alakul ki magától, azt az embernek szellemi úton ki kell küzdenie. Már pedig az újkori életalakulás mélyebb hiányát, a világnézeti ellaposodást az új mozgalmak sem érzik még eléggé, csupán eltorzulása ellen küzdenek, de nagyobbára elégtelen, mert éppen nem elég mély eszközökkel. A világnézeti válság alapja ugyanis az ember fokozatos elszakadása az abszolútum metafizikai körétől, Istentől és a túlvilágtól: azt pedig lényegileg földi, immanens pótabszolútummal helyettesíteni nem lehet. A modern mozgalmak azonban még nagyrészben ezt próbálják megcsinálni, és a pozitív vallások ellen, főleg ezeknek egyházi szervezeteivel vívott politikai hatalmi érdekharc miatt, éles küzdelmet folytatnak. A bolsevizmus a metafizikai és a történelmi materializmus leglaposabb álláspontjáról a tökéletes anyagi jólét és világboldogság paradicsomi utópiáját állítja az ember elé. Ez az álláspont a modern ember fokozódó létgyökértelenségét még nem is érzi, illetőleg elvileg tagadni próbálja. Ezzel szemben a nemzetiszocializmus a modern élet gyökértelenségét igenis mélyen érzi, és kifejezni is próbálja: megszüntetését azonban magától az embertől várja, és ennek faji, sőt speciális rasszeszményét teszi meg gyógyítójául. Itt persze az ember közvetve bár, de lényegében önmagát bálványozza, az igazi elmélyülés felé még nagy kilengések között, bizonytalanul halad előre, és abban az állandó veszélyben forog, hogy végzetes zsákutcába is kerülhet. Legrugalmasabb, ha nem is nagyon mély, ebben a tekintetben is a fasizmus világnézete, amely a rómaiság, az olasz nép és birodalom eszméjének jegyében vívja harcát, de emellett - vagy inkább [ennek] keretében - antik mintaképéhez hasonlóan, megfelelő körülmények között, «más isteneket» is hajlandó tolerálni.

A világnézeti elmélyülésnek legalább eddigi elégtelensége mellett az új totalitárius berendezések legfőbb fogyatkozása a pártállamiság, az egy pártnak a társadalmi és állami élet egészén való korlátlan uralma: mert a párt még a modern egypártállamokban is elismerten párt, azaz «pars», rész, ha a legértékesebbnek és legkorszerűbbnek tartott is, amely azonban «pro toto» szerepel, és így a gyakorlati életben mutatja, sokszor igen feltűnően, azokat a hibákat, amelyeket a logika, az elmélet világában is «pars pro toto» néven ismer, és lényegileg a szűk és ezért hibás egyoldalúságban ismer fel. Itt már megvan az a belátás, hogy társadalom és állam nem lehet a sokpártanarchia áldozata: de még hiányzik az a felismerés, hogy az államnak, a társadalmi élet hatalmilag szabályozott totalitásának, éppen pártfölöttinek, tehát önmagának lényegileg párttalannak kell lennie, ha pártatlan, azaz igazságos, valódi totalitása kíván lenni tagjainak. És ha ezt az ideális célt teljesen elérni sohasem is lehet, legalább is megfelelő intézkedésekkel és intézményekkel törekedni kell arra, de nem szabad elvileg tagadva, az egész államberendezéssel és életgyakorlattal egy ellenkező és nyilvánvalóan egyoldalú és ezért fogyatékos cél megvalósítását erőltetni. A mindenható totalitárius pártállam még nem eléggé veszi tekintetbe, hogy a napjainkban általában óriásivá nőtt állam és az egyén vagy család közösségei közé még közbülső, szilárd közvetítő és tartó közösségeknek kell épülniök, hogy a társadalom egészséges szervezettségét biztosítsák: ezek azonban semmi esetre sem lehetnek politikai célokra pártként szervezett érdekcsoportok, amelyek természetük szerint nem állandók, nem tartósak, és ezért a társadalmi életet nem is tartó közösségek. Ebben a tekintetben is az olasz korporatív állameszme rejti a legmélyebb belátást: és ha a fasizmus a korporációkat teljesen meg tudja szervezni, és azokat a kezdetben gyakorlatilag szükséges pártdiktatúra alól felszabadítja, akkor az egészséges társadalmi és államélet kialakítását sok tekintetben el is érte.

Vizsgálódásaink lényeges célja a történeti előzmények megértése után és alapján éppen annak felderítése, hogyan képzelhetők el ezek az egészséges és tartós állami és társadalmi rendet tartó közbülső közösségek, és milyen társadalmi és állami berendezés hogyan épülhet a legalkalmasabban rájuk, hogy a társadalmi és kulturális élet fejlődésének folytonossága legjobban biztosítva legyen?

Nyilvánvaló, hogy az individualizmus okozta társadalmi és kulturális anarchia és káosz helyett az egészséges társadalmi életnek rendre van szüksége. A közösségek az egyénekből kiemelkedő és tagjaikat át- és összefogó természetük folytán mindig rendelvek az egyénnel szemben, aki a benne, és csak benne élő szabadakarat következtében a szabadság elvét és követelményét testesíti meg a társadalomban. Ha a társadalmi közösségek az emberi élet természetének megfelelően épülnek ki, akkor igazi rendek lesznek, és az államközösség, amelybe beletagozódnak, rendi állam. A modern rendi államnak állandóan szem előtt kell tartania, hogy a társadalmi és kulturális élet lendítője, indítója mindig az egyedül szabad egyéniség, nem pedig a nem önálló létű, hanem egyéni tagjaira épülő közösség: ezért tisztelnie és biztosítania kell az egyén szabadságát, de azt mégis a közösségi élet és a kultúrértékek fegyelmező kereteibe kell foglalnia. Ez azt jelenti, hogy az egyén szabadsága a közösségi életen belül és azért, de nem ellene és bomlasztására érvényesülhet, valamint, hogy az egyén a kulturális értékek megvalósítására, de nem rombolására fejtheti ki szabadon egyéniségéből fakadó tevékenységét. Itt is figyelembe kell venni azt a fontos szempontot, hogy valamely életmegnyilatkozás annál több szabadságot kíván, minél mélyebben szellemi, azaz minél kevésbé van a természete szerint nem szabad és biztos irányítást igénylő anyaghoz kötve: tehát például a közúti közlekedés, de a gazdasági élet is a szorosabb szabályozást, azaz racionális irányítást nemcsak megbírja, hanem minél fejlettebb, annál inkább igényli is, míg például a tudomány, a művészet vagy a világnézet alakulása közösségi fegyelmező eszközökkel sikeresen nem irányítható, hanem mélyen az egyéni lélek szabad állásfoglalásától és tevékenységétől függ, és a közösség részéről csak bölcs nevelés és szuggesztió, vagy pedig tapintatos anyagi pártolás útján befolyásolható pozitív irányban. Sokkal inkább közvetetlenül meggátolható egyes szellemi irányok kibontakozása a közösség hatalmával, de a gátló erő ilyenkor mindig forradalmi feszültség felgyülését kockáztatja, főleg pedig életrevaló, azaz értékeket rejtő, korszerű és erős egyéniségektől képviselt szellemi törekvések elfojtásakor. A csak parancsolt tudomány, művészet vagy világnézet nem hatolhat mélyre, hanem csak külsőleg felvett szín, de nem belülről alakító erő lesz, amely az első erősebb ellenhatásra elhull, és sivár hiányt hagy hátra: Kanttal szólva csak legalitása és nem moralitása van, ez pedig mélyebb szellemi megnyilvánulásnál képtelenség.

Azt is tekintetbe kell vennie egy modern rendi társadalomnak és államnak, hogy valamennyi emberi egyén elvileg egyenlő, azaz szabad akarattal bíró, kimeríthetetlen-elmúlhatatlan szellemi-lelki, nemcsak testi valóság. Ebből metafizikai szükségszerűséggel folyik egy alapvető demokrácia követelménye, amelynek elvi kialakítása az újkori Európa elévülhetetlen érdeme; és a modern népi mozgalmak és népállamok ezt a demokráciát, amelyet névleg, azaz a demokrácia neve alatt a liberalizmust, sokszor elkeseredetten támadnak, fenntartják, sőt sok szempontból tovább erősíteni, fejleszteni iparkodnak. Másrészt azonban minden egészséges társadalmi felépülésnek számolnia kell az emberek óriási speciális egyenlőtlenségeivel is, testi, lelki tehetség- és tudásbeli, műveltségi és erkölcsi tekintetben egyaránt. Ebből a tényből kétirányú követelmény folyik: egyrészt «vízszintesen» az egyes egyéneket speciális tehetségük és tanultságuk, tudásuk alapján kiválasztva kell a nekik megfelelő helyre állítani, másrészt «függélyesen» a szellemi-erkölcsi kiválóság alapján a szó igazi, szellemi értelmében vett arisztokratikus vezetés alá kell helyezni az ilyen módon immár jól rendezett társadalmat. Ekkor a modern rendi állam a régi születési rendiség és az újkori individualista-demokrata társadalom előnyeit magasabb, szerves egységben egyesíti, és hátrányaiktól mentesül.

Egyet azonban a társadalomszervezésben sohasem szabad elfelejteni: hogy minden ember elsősorban éppen ember, azaz bizonyos értelemben mindenoldalú, vagy legalább sajátságos mindenoldalúságra hivatott egyéniség és közösségi tag, és csak azután tehetsége és a fejlett kultúra differenciáló hatása és követelménye alapján valamely különleges társadalmi-kulturális hivatásba vagy foglalkozásba tartozó «szakember». Minden ember ilyen értelemben kétfelé tartozik: emberi élettérbe és kulturális hivatástérbe. Az életteret nem szabad semmiféle rendi szervezésből elfelejteni, mert éppen ez a mindenoldalú emberi kibontakozás lehetősége. Kizárólag rendi alapon megszervezett társadalom ezért embertelen, valamiféle egyoldalú szakalkatrészek élettelen és lélektelen gépezete volna, amely az élet feladataival szemben helyét nem tudná megállni; még szakfeladataival szemben sem, mert minden, a legegyoldalúbb emberi élethivatásban is benne van az egész emberség, annak egész emberi szelleme és követelménye. Nemcsak az orvos vagy ügyvéd, vagy a földműves, vagy a varga, hanem az utcaseprő, a mozdonyvezető és a gépfelvigyázó munkája is sokszor az egész embert igényli: és amikor már nem igényli, akkor embertelen, lelket sorvasztó munka lesz, amelynek élet- és lélekölő hatását az ember úgy iparkodik megszüntetni, hogy a tisztára szakteljesítményt kívánó tevékenységet újabb gépre bízza.

Mi az emberi élettér? Elsősorban az ember állandó életkörnyezete. Ebben mindenekelőtt a családot vesszük észre, amely általában valahol meg van települve. Az emberi települések pedig rendszerint több vagy sok családi telepet egyesítenek, az olyan apró telepek, mint például az alföldi tanyák, csak egészen kivételes körülmények között jönnek létre. Több szomszédos családi telep már községet szokott alkotni, nagyobb és bonyolultabban szervezett községi települések városokká lesznek stb. A községek gyakran megyei, ezek országos szervezetekben vannak együtt, amelyeket többnyire egy-egy, származása és főleg tartós együttélése és közösségi tudata alapján kialakult, különleges lelki-testi sajátságaival nemzeti életet élő nép bír. Ezt az életteret és a benne élő népet tehát itt vázolt felépülése szerint kell szervezni.

Ebben a szervezésben első a tudatos és okos családpolitika. Csak az a nép képes tartós kulturális erőkifejtésre, amely egészséges, erős és rendezett életű családokból áll. Az egészséges családi életnek pedig két fő ellensége van: a gazdasági életben az elproletarizálódás, erkölcsi téren pedig a házasságot és a gyermekáldást kikezdő, romboló szellemi befolyások. Mindkettőt másféle, természetének megfelelő eszközökkel kell leküzdeni, de elsősorban a proletarizálódás megszüntetésére kell vetni a fősúlyt, mert elproletarizált társadalomban tartós hatású erkölcsi megújítás nem fejthető ki.

A proletarizálódás elleni egyetlen védekezés az olyan gazdaság- és szociálpolitika, amely a társadalomgazdasági javak alkalmas elosztását tudja keresztülvinni úgy, hogy minden családnak legyen rendes megélhetést biztosító jövedelme és némi, családi önállóságát biztosító magántulajdona: mert akkor már nem proletár. Ennek a szociálpolitikának egyik fontos lépése a családi bér bevezetése: mert az természetes, hogy a családfenntartó munkateljesítményét másképen kell díjazni, mint az egyedülállóét. Csupán a közösség életét figyelembe nem vevő individualista liberalizmus méri egyedül a munkához a bért; helyes társadalom-és gazdaságszemléletnek látnia kell, hogy a családfenntartó éppen a család fenntartásával is szolgál a közösségnek, amely különben kihalna: ezért társadalomgazdasági munkája alapján lényegesen nagyobb, családjához mért bért is kell kapnia, ha nem akarjuk családjával együtt az elnyomorodás anyagi és erkölcsi romlásába taszítani. Akármilyen fontos azonban a családi bér, amelyet magánvállalkozások tisztviselői és munkásai általában biztosításszerűen kapott, közületi alkalmazottak törvényes rendezés alapján nyert családi pótlék alakjában szoktak élvezni, mégsem a legnagyobb jelentőségű a családpolitika terén: mert ezt a készpénzben vagy legfeljebb egyszerűen elhasználható gazdasági javakban nyert bértöbbletet lehet rosszul is, céljával ellentétesen felhasználni, és még helyes felhasználása sem biztosítja a család proletársorsból való kiemelését. Fontosabb tehát a helyes családi otthon-politika: az a törekvés, hogy a városi és a falusi család egyaránt családi otthonhoz, kis kertes vagy udvaros, «belsőséges» családi házhoz jusson. Az ilyen családi ház rendkívül sokoldalú előnyét aligha kell nagyon részletezni, elég lesz felsorolni. Először is a családnak van valamije, ami a földhöz, a néphez és kultúrájához köti: nem nincstelen. Másodszor a család saját külön, rendben és tisztán tartható otthonban lakik, nem pedig százféle lelki-testi veszedelmet rejtő proletártömeglakásban, amelyben bensőséges családi élet kialakulása és fennmaradása csaknem lehetetlen. Harmadszor némi zöldséget, burgonyát, gyümölcsöt, virágot, esetleg mézet, tojást, baromfit termelhet kis udvarán vagy kertjében, ez pedig nemcsak az élelmezés jelentős kiegészítését, hanem a föld és a természet megszeretését, azzal közvetetlen foglalkozás útján kialakuló kapcsolatot, némi hozzákötöttséget is jelent, ami főleg a városi nép, a tisztviselő és az ipari munkás szempontjából fontos természeti és természetes kiegészítése különben igen egyoldalú és világnézetét is gyakran károsan befolyásoló életterének. Végül pedig a rendezett családi lakótelepek adminisztrációja, lelki-szellemi gondozása, művelése valláserkölcsi, nemzeti, szórakozási, tehát mindenféle kultúrpolitikai szempontból egyaránt sokkal könnyebben és jobban vihető keresztül, mint a bérkaszárnyák és tömeglakások társadalmilag szinte alaktalan, folyton költöző-változó népéé: ezzel pedig megvalósítható a családi életet kikezdő szellemi-erkölcsi befolyások ellen szükséges külön szellemi-erkölcsi küzdelem és védekezés is. Mindez a sok alapvető életszempont a családi otthonpolitika erős és céltudatos folytatását elsőrendű társadalompolitikai feladattá avatja: és a családi otthon védelmében nem szabad annak, a család érdekében még esetleg a családfő vagy a családtagok rövidlátó vagy könnyelmű akarata ellenére is megvalósított, törvényes megrögzítésétől sem visszariadni. A városi munkás számára még a városszéli kis zöldségeskerthez való juttatás is rendkívül nagy áldás azokban az esetekben, amikor külön kertes házhoz nem lehet juttatni.

A családpolitika harmadik fontos lépése a munkalehetőségnek és a tényleges munkának megfelelő munkajog keretében való biztosítása: ez azonban mar átvezet a hivatásrendi társadalomszervezet körébe.

A családpolitika mellett az élettér szempontjából a községi és várospolitika emelkedik ki. Ennek a családpolitikával összhangban kell alakulnia, és ebből a szempontból a várospolitikának a közéletet magában egyesítő «city» körül tágas kertes lakótelepek kifejlesztésére kell törekednie a nagy bérházrendszer visszafejlesztéséből és a közműves területek erős növekedéséből származó átmeneti jelentős költségtöbbletek ellenére is. A községi politika fontos tennivalói közé tartozik az egészségügy fejlesztése, a helyi többtermelés, telepítés, iparosítás előmozdítása, a helyi közlekedésügy tökéletesítése és mindenféle kultúrintézmény felállítása és fenntartása; az utóbbi téren már erősen érvényesülhet, csakúgy mint a községihez nagyjából hasonló feladatkörű megyei szervezet munkájában, az a fontos községi és megyei kulturális feladat is, hogy a tájnak, a szűkebb községi, körzeti vagy megyei élettérnek értékes speciális sajátságait társadalmi, gazdasági és szellemi tekintetben egyaránt ápoljuk, fenntartsuk és fejlesszük. Mert az élet gazdagságát és mélységét az értékes kulturális sokszerűség és a sokféle értékes törekvés versengése növeli, sőt erejét, vitalitását is emeli a békés küzdelemből fakadó, lendítő feszültség; éppen ezért káros és veszedelmes az egész nemzeti élet uniformizálása: természetes, hogy az egyes élettájak különlegessége nem vezethet végzetes nemzeti hatás nélkül a népi egység szétszakítására, az élettájak teljes szétkülönülésére. A tájszempontok ápolásában az embernek természeti életterével való bensőséges kapcsolata és harmóniája, sőt rokonsága is érvényesül, mert a táj különlegességnek egyik legfőbb alapja éppen a természeti táj sajátossága.

Minthogy az emberi együttélés legtermészetesebb és legtöbboldalú alakja éppen az együttlakásban, a közös települtségben bontakozik ki, ezért a lakóterületi beosztású választójog is a - legjobban kétkamarájú - törvényhozásnak egyik testületébe, minden másféle, megkísérelt parlamentáris berendezésnél célszerűbbnek mutatkozik. Modern hivatásrendi állam, amint láttuk, csak demokratikus alapon és arisztokratikus vezetéssel képzelhető el. A mai társadalmi válságban sokfelé egészen természetesen, bár általában forradalmi úton létesült diktatúrák a társadalom létét fenyegető súlyos megrázkódtatások idejében és megfelelő diktátor esetében igen eredményesek lehetnek a válság leküzdésére és a szükséges társadalmi és kulturális átalakítások végrehajtására, de természetük szerint nem lehetnek állandók, és állandóságra való törekvésük a társadalmi élet veszélyes félreismerését mutatja. Tartósan csak maga a közösség és választott vezetői, nem egy állandó vezér, irányíthatják a politikai életet, a vezetők kiválasztása pedig másképpen, mint parlamenti úton, nem képzelhető el. A mindenoldalú társadalmi és kulturális élet vezetőit nem is lehet kizárólag szakszempontok szerint kiválasztani, mert az élet, amint láttuk, mindig több, mint szakszerűségek összessége: a legfőbb vezetőknek általános műveltségű, nagy látókörű, bölcs és mélyerkölcsű embereknek, igazi szellemi-erkölcsi arisztokratáknak kell lenniök. Ezeket pedig, szakmájuktól függetlenül, mindenoldalú életterükben ismerhetik meg és választhatják ki legjobban az ebben az élettérben szintén mindenoldalú emberi életüket élő nemzettagok. Hogy a választás tényleg túlnyomóan a legjobbakra essék, azt a választójog megfelelő szabályozásával kell elérni; erre itt most nem térhetünk ki. De mindenesetre érvényesülni kell az élettérnek és a benne élő egész embernek a törvényhozók és az állami vezetők kiválasztásában: a kizárólag rendi alapú törvényhozás és államkormányzás feltétlenül egyoldalú, és ezért fogyatékos, inkább bonyolult, semmint egységes nemzeti életvezetés; mert még sokféle egyoldalúságból sem lesz sohasem sokoldalú egész.

Ezzel már eljutottunk az élettér országos nagyságáig: ebben a nemzeti életet élő nép az állam hatalmi szervezetében él. Az állam pedig nemcsak valami szükséges rossz, hanem nagyon fontos és értékes, lényegileg mindenoldalú emberi életközösség, amelynek tagjait, a kisebb életközösségekben is megszervezett és sajátos lelki-testi, nemzeti életet élő népet egységesen összefogva kell társadalmi-kulturális életének fenntartásában és fejlődésében irányítania. Az államban, mint a nemzeti élet mindenoldalú hatalmi szervezetében testesül meg és érvényesül a nemzeti akarat, amelynek a modern életben természetesen minden nemzettag, az egész nép érdekében kell működnie. Ilyen értelemben kell a modern államnak népállamnak, szociális államnak lennie: ennek az államnak pedig mind több és több feladata van. Bizonyos, hogy a nemzet társadalmi és gazdasági irányításában az állam szerepe mindinkább nő. Az is kétségtelen, hogy a nemzet szellemi kultúrájának fenntartásában és fejlesztésében is szaporodnak teendői: és főleg ezen az utóbbi téren kell az államnak okszerűen és mégis bőkezűen, bölcsen és tapintatosan teljesítenie a maga kultúrafejlesztő, nevelő-támogató hivatását, hogy minél mélyebb és gazdagabb, minél többféle, de mégis a nemzeti-népi sajátosság egységes jellemétől áthatott kulturális teljesítmény fakadjon tagjai és ezeknek szorosan vett kulturális közösségei tevékenységéből; ennek a nemzeti kultúrának pedig nemzeti teljességében az egyetemes emberséget, humanitást is ki kell fejeznie és gazdagítania. Sokféle életfeladatát a modern állam legalkalmasabban az egyes élethivatások betöltésére rendelt közösségi szervek segítségével gyakorolhatja: ezek éppen a modern hivatásrendek. Így az emberi tevékenység második tere, az élettér után a hivatástér problémáinak vizsgálatához jutunk el.

*

A metafizikai világrend alkata szerint is minden embernek egyéni élete mellett megvan egyéniségén túlterjedő «kozmikus» hivatása; a társadalmi és kulturális életben pedig az ép és felnőtt ember nemcsak élettérben, hanem speciális hivatástérben is áll: a saját hibájából «foglalkozásnélküli», a «dologtalan» embert a közfelfogás egyenesen megvetéssel sújtja. Az ember természetével teljesen megegyező és a bonyolultan fejlett kulturális életben elkerülhetetlen sokféle, igen eltérő emberi tevékenység és teljesítmény nagyfokú munkamegosztást, és ezzel erős hivatásszétkülönülést is igényel: és a gyakran igen bonyolult és nehéz munkakör nem egyszer speciális tehetséget és még sokkal többször jelentős szaktudást, gyakorlatot, sőt elmélyedést kíván. Ezért egyenesen társadalmi és kulturális követelmény, hogy a különféle kulturális tevékenységeket ne akárki valameddig, mintegy szabadon lengő foglalkozásaként, hanem az arra alkalmas tartósan és az emberi élet határai között lehetséges biztonsággal, valamint e biztonság tudatával folytassa: vagyis valóban hivatásként tudja és művelje. Ebből nyilvánvaló, hogy jólrendezett kultúrtársadalomban az egyes «foglalkozásokat» társadalmilag védett és erősített, tehát egyúttal szabályozott, bár korántsem gúzsba kötött hivatáskörökké kell emelni. Vannak egyes kulturális hivatáskörökbe tartozó, speciális tehetséget igénylő hivatások, amelyeknek megfelelő teljesítésére egyenesen születni kell: nem mindenkiből lehet jó szobrász, zongoraművész, filozófus, matematikus, de még például alkalmas utasrepülőgéppilóta, sőt megfelelő sofőr vagy pincér sem. Természetes, hogy nem mindenféle hivatáskör kíván az átlagos emberi képességektől jelentősen eltérő vagy azokat felülmúló tehetségeket, csupán a nehezebbek vagy egyoldalúbbak; de még a csak átlagos emberi képességet igénylő tevékenységfajta gyakorlására sem mindenki képes, mert éppen a kívánt átlagtehetsége nincs meg, ámbár esetleg nem is abnormisan gyenge képességű, hanem talán valamely speciális tekintetben egyenesen kiváló tehetség. A tehetségen kívül a legtöbb kulturális hivatás kisebb-nagyobb tudást és testi vagy szellemi készséget, gyakorlásban kiformált képességet is igényel, amelyet éppen tanulás és gyakorlás útján kell megszerezni. Ezek a kulturális hivatásmegoszlás egészen természetes feltételei, amelyeknek, mint láttuk, a születési rendiség is legalább korábbi szakaszaiban eleget szokott tenni: és éppen azért és akkor válik az élet vitelére feltűnően alkalmatlanná, mert és amikor e feltételeknek már nem tud eleget tenni. Ezért tartósan nem is alkalmas a hivatásrendi társadalom és kultúra vitelére: modern rendi társadalom éppen csak hivatásrendiség és nem születési rendiség lehet. Ez azt jelenti, hogy az egyes élethivatások mindenki előtt nyitva állnak, aki jó betöltésükre való alkalmasságát bebizonyítja. A hivatásrendi társadalomnak és államnak ezért kötelessége, hogy minden tagjának megadja a szabad hivatásválasztás tényleges, nem csupán elméleti lehetőségét, a legmagasabb élethivatásokra is; ámde egyúttal gondos kiválasztással ügyelnie kell arra, hogy mindegyik hivatáskörbe csak arra alkalmas egyén kerüljön olyan számban, amilyenre a nemzeti társadalomnak az illető hivatáskörben szüksége van. Hogyan történhetik ez?

Először is meg kell állapítani a nemzeti társadalomban szükséges hivatásköröket: ez nem nehéz, mert az élet természetes alakulása amúgy is kifejlesztette legnagyobb részüket, és így legfeljebb korszerű kiegészítésükről kell gondoskodni. Másodszor a hivatásetika helyes alapjait kell céltudatos nemzetneveléssel a nemzeti társadalomban lerakni, illetőleg megerősíteni. Ebben a tekintetben a különféle hivatáskörök igazság szerint való társadalmi megbecsülését kell mindenekelőtt biztosítani. Nemrég egyes hivatáskörök rendkívüli becsülése, és ennek következtében az azokra való szertelen törekvés, valamint más, a társadalom életéhez elemileg szükséges foglalkozási ágak kevésrebecsülése, szinte lenézése volt divatban: érthető, hogy az utóbbi foglalkozási ágak ellátására inkább csak a máshonnan kiszorultak vállalkoztak kénytelen-kelletlen, és így az illető hivatást nyilvánvalóan nem is töltötték be megfelelően; a mindenekfölött becsült hivatáskörök jó betöltését pedig az arra alkalmatlanoknak minden eszközzel - például a közismert protekcióval - való odatódulása gátolta. Ilyen nálunk mindmáig a hivatalokba tóduló nemességtől patinát kapott, néha hatáskört, és általában sovány, de biztos megélhetést nyújtó «úri» közhivatali pálya túlzott megbecsülése. Ezzel a kétségtelen ferdeséggel szemben újabban az ellenkező végletbe csapó, részben egyenesen ressentiment-áramlatok valamennyi társadalmi és kulturális hivatás egyenlő értékességét hirdetik, sőt a korábbi, legalább tárgyilag némileg megalapozott, csupán túlzott és ferde értékkülönbségekkel felruházott rangsort egyenesen feje tetejére állítva, az egyes hivatások életjelentőségét eltorzítják. Mindezzel szemben azt kell hangsúlyozni, hogy minden becsületes, a társadalom és a kultúra életét és fejlődését értékek fenntartásával vagy alkotásával előmozdító hivatás értékes, és betöltése komoly és tiszteletreméltó társadalmi feladat; becsületes ellátásáért éppen ezért az azt ellátónak és családjának emberséges megélhetését a társadalomnak akkor is biztosítania kell, ha ez a hivatáskör és betöltése maga nem adná meg ellátójának az életszükségek kielégítésére szolgáló gazdasági javakat. Ezen túl azonban természetesen el kell ismerni, hogy nem minden hivatáskör egyenlő értékű társadalmi és kulturális szempontból, még akkor sem, ha valamennyi társadalmilag szükséges és fontos: sőt az is lehetséges, hogy éppen a kevésbé közvetetlen életszükségeket kielégítő hivatástevékenység nagyobb szellemi jelentősége miatt társadalmilag is értékesebb. A hivatáskör betöltése szempontjából azonban sohasem ennek értékessége vagy becsültsége, hanem csak betöltőjének arravalósága jöhet tekintetbe; az értékesebb hivatáskör jó betöltése pedig általában nehezebb, és így arra természetesen kevesebb alkalmas személy található. Hiba csupán valamely hivatáskörnek szándékon kívül való, és becstelenség annak szándékosan vagy tudatosan rossz betöltése.

Az egyes élethivatások betöltésében tehát elkerülhetetlen a komoly kiválasztás: ennek az élethivatásokat a mai társadalomnál jogilag jóval erősebben biztosító hivatásrendi társadalomban a mainál még jóval szigorúbbnak kell lennie. Nem hiába halad a kulturális élet a fejlődésével jelentkező racionalizálási szükségesség alapján a szigorúbbá váló szelekció felé: ez minden fejlettebb társadalmi és kulturális életben, és így a modern hivatásrendiségben is elkerülhetetlen. Tehát a hivatásrendi társadalomban ki-ki szabadon választhatja ki élethivatását, és készülhet is arra: de tényleges betöltésére alkalmasságát, sőt a jelentkezőknek a hivatáskör befogadóképességénél nagyobb száma esetében másokénál aránylag nagyobb alkalmasságát is igazolnia kell. Ez pedig bizony csak vizsgák, próbaszolgálat, gyakorlat stb. útján lehetséges; egyes, teljesen speciális egyéni tehetséghez kötött, és ilyen módon mindig a legszabadabb, például bizonyos művészi vagy tudományos hivatások betöltésére való alkalmasságot egyenesen már a kész kiváló teljesítmény vagy ennek biztosra vehető tanújele igazolja.

Ez átvezet a hivatásrendi társadalom kialakításának harmadik feltételéhez, a szakszerű előkészítés, nevelés kérdéséhez. A modern hivatásrendi társadalom kulturális fejlettsége szükségessé tesz mindenekelőtt egy bizonyos fokú általános népművelést: ezt minden kultúrállam érzi, és a kötelező alsó iskoláztatás bevezetésével iparkodik megoldani. Valóban, a nálunk ma körülbelül 12 éves korig terjedő elemi oktatást a fejlődő társadalmi-kulturális élet mindjobban bonyolódó és gazdagodó műveltségi kincse a 14. év betöltéséig készteti kitolni, amint az már több európai államban meg is történt. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az oktatással együtt a gyermeknek testi nevelést, erősítést, egészségápolást, elmélyülő vallásos világnézeti és nemzeti politikai nevelést is kell kapnia. Az elemi képzettség egyetemesen közös elsajátítása után következik a szakműveltség és a magasabb világnézeti tudás megszerzésének ideje, amely 16, 18, esetleg 24, 25 éves korig is eltarthat a hivatáshoz szükséges tudáskincshez és gyakorlathoz képest, amelyre az iskola előkészít. Ebben a tekintetben óvakodni kell ugyan a spontaneitást, a testi és szellemi vitalitást elsorvasztó túlzott, úgynevezett mandarinképzéstől, de másrészt számolni kell azzal is, hogy a nagymúltú, magasra fejlett kultúra nehéz hivatásaihoz szükséges tudás elsajátítása nem egyszer hosszú évek munkáját igényli.

Az iskolázás problémája körül még egy fontos kérdést kell tisztázni. Amikor a hivatásrendi állam és társadalom, csupán a már kialakult gyakorlatot továbbfejlesztve, megállapítja a valamely hivatáskör betöltésének előfeltételét alkotó előképzettséget, nem szabad indokolatlanul magasfokú képzettséget követelnie az e hivatást betölteni készülőktől, és nem szabad az esetleg a kívántnál magasabbfokú képzettséget például oklevéllel kimutatókat csupán e diplomájuk miatt előnyben részesítenie. Ugyanakkor azonban óvakodnunk kell attól a korunk diplomatúltermelése folytán érthetően kialakult, de kétségtelenül téves felfogástól is, hogy a társadalom széles köreit a magasabb műveltség megszerzésére nem csábítani, hanem attól visszatartani, sőt visszaszorítani kell. Mert az igazi magasabb és egyúttal mélyebb kultúra valamely népnek sohasem árt, hanem csak használ, és nem a műveltség, hanem a félműveltség fakaszt oktalan igényeket; az indokolt igények emelésétől pedig a társadalmat nem szabad visszatartani, hanem azoknak kielégítésére, útjainak-módjainak keresésére és megtalálására kell nevelni: ebben áll a kulturális fejlődésnek egyik igen fontos motorja, amely nélkül a megállás, és ezzel együtt mindig már a sorvadás is fenyeget. Valamely nép fejlett kultúrájú társadalmak között annál erősebb és ellenállóbb, minél több művelt tagja van, ha ez a műveltség valódi, és sem a testi, sem a lelki egészséget nem rontja: azaz éppen valódi és nem álműveltséget kell adnunk, amely testileg-lelkileg «eugenikus» is; de ezt minél több embernek kell megadnunk. És ezzel együtt bele kell oltanunk a társadalomba a helyes hivatásetika vázolt alapfogalmai mellett azt a tudatot, hogy a magasabb képzettség, sőt az azt tanúsító főiskolai oklevél még nem jelent hivatali állásra való jogot, hanem egyrészt tényleges magasabb műveltséget, amely egyszerűbb, még «fizikai» hivatások betöltésével is jól megfér; másrészt a «magasabb», szellemibb hivatáskörökbe való belépésre legfeljebb olyan lehetőséget nyújt, hogy képesít az e hivatáskörökbe való belépésre jogosító kiválasztó eljárásra, például versenyvizsgára. E kiválasztó, adott esetben versenyen is alapuló és a szellemi-erkölcsi, értelmi-akarati arravalóságot egyaránt megvizsgáló eljárást a magasabb vagy bonyolultabb hivatáskörök egész területén, sőt a szükséghez mérten az egyszerűbbek körében is meg kell valósítani, és lefolytatását egyöntetűen, a főiskolai képzés után és attól függetlenül, egységes és a lehetőség szerint pártatlanul ítélő állami vagy hivatásrendi szervekre kell bízni: ekkor a diplomatúltermelés káros és veszedelmes fajtája csakhamar magától megszűnik, és csak így szüntethető meg a közműveltség természetes és kívánatos növekedését természetellenesen és hibásan gátló akadályok állítása nélkül. Természetes, hogy ennek az eljárásnak együtt kell járnia a hivatásetika alapjainak az egész nemzetbe való beoltásával és valamennyi hivatáskör tisztességes megélhetési feltételeinek biztosításával. Mert a magasabb követelményeket támasztó hivatáskörökbe bejutni nem tudó mindegyik testileg-lelkileg ép nemzettagnak joga van valamely egyszerűbb, de becsületes és megélhetését biztosító élethivatás betöltésére, és ezt a jogát érvényesüléshez juttatni a hivatásrendi nemzeti társadalom kötelessége. Ezért a hivatás- és munkakörök kiépítésének mindig úgy kell végbemennie, hogy valamely hivatáskörben minden ép nemzettag hivatást nyerhessen.

Ha már most az egyén szabad választása és arravalóságának bebizonyítása után, tehetsége és képzettsége, valamint megfelelő erkölcsi egyénisége alapján, a kiválasztási eljárás sikeres megállása nyomában valamely hivatáskörbe belépett, azzal egyúttal egy bizonyos, tartós és meghatározott életrendbe is belép. Az államilag megszervezett hivatásrend tagjait hivatásuk gyakorlásában jogilag védi, gondoskodik hivatásos tevékenységük minimális anyagi ellenértékéről, azaz gazdaságilag biztosítja őket, esetleg ügyel arra, hogy a hivatásrend egyes tagjainak hivatásos munkájukból eredő jövedelme más tagok rovására egy bizonyos, a lehetőség szerint toleránsan kezelt maximumot ne lépjen túl; másrészt a hivatásrend tagjainak hivatási etikáját ellenőrzi, és a hivatásetika ellen vétő tagokat fegyelmi büntetéssel, esetleg a hivatásrendből való kizárással sújtja. A hivatásrend békéltető és ítélkező szerv tagjainak hivatáskörükre vonatkozó ellentéteiben, így egyes hivatáskörök munkaadó és munkavállaló tagjai között is; fenntartja a többi hivatásrenddel való szerves kapcsolatot; képviselőket küld ki a törvényhozás második, hivatásrendi kamarájába, amely az élettér alapján választott képviselők kamarájával együtt alkotja az állam törvényeit és választja, illetőleg ellenőrzi legfőbb kormányzó szerveit. A hivatásrendek ilyen módon metszik a kapitalista társadalom úgynevezett osztályait, és az osztályharcot a különféle osztályok összekapcsolásával és békéltető eljárással megszüntetik; tagjaikat társadalmilag is összefogják, és biztosítják szakszerű és nem osztályos érdekvédelmüket. Az egyes gazdasági hivatásrendek a termelés racionális fejlesztésén, az értékesítés zavartalanságának biztosításán a többi gazdasági hivatásrenddel együtt és az állami gazdaságpolitika felügyelete alatt munkálkodnak; a szellemi hivatásrendek a szellemi kultúra emelését mozdítják elő, és értékes irányának megóvására ügyelnek.

A hivatásrendek területi tagozódás és nemzetileg egységes összefoglalás alapján szervezhetők meg legjobban és legfőbb fokon a tőlük és részben belőlük is választott állami kormányzószervek felügyelete alatt állnak. Kialakulásuk felé a mai társadalomban nem egy lépést látunk: a katonai és a közhivatalnoki rend régóta erős hivatásrendi vonásokat mutat, az orvosok, ügyvédek stb. kamarai testületei is hivatásrendi szerveződés irányában alakulnak; az egyes hivatáskörben működő személyek autonóm testületei, például az egyetemi karok, a hivatásrendi szervezeteknek még jellegzetesebb mintái; a hivatásrend legjobb megvalósulása pedig a papi rend. A hivatásrendiség egyáltalában ősi vonása az emberi társadalomnak, nem valami egészen újként jön létre: csupán következetes és rendszeres kialakítását kell a jövő társadalmának és államának elvégeznie; láttuk azonban, hogy még a hivatásrendi állam sem lehet kizárólag rendi szervezet, hanem ezt az élettérrel összefüggő mindenoldalú életkörök szervezetével kell összekapcsolnia. Így azonban a hivatásrendi népállam a nemzeti társadalom legkiválóbb szervezete, amely alapjaiban már nem rejt magában továbbalakításra indító dialektikus tényezőket, hanem társadalmi felépülésének alapszerkezetében stabilis. Jól működni azonban csak megfelelő vezetés mellett tud: ennek pedig, amint láttuk, arisztokra-tikusnak, a szellemileg és erkölcsileg legkiválóbb és politikailag tehetséges és képzett személyek kezében kell lennie.

Mert társadalom és kultúra tartós életerővel és fejlődési képességgel nem rendelkezhetik a vitális egészséget átjáró szellemi elmélyülés, mély és alapjaiban igaz világnézet és eszerint folytatott életvitel nélkül: erősen, «reálisan» kell a földön állania, de innen ideális célok, eszmények szolgálatában ég felé kell tudni nőnie, mert az egészséges fejlődés örök táplálója csakis ott van. A társadalom szellemi elmélyülése szempontjából megint a különféle életágak megfelelő vezetői a legfontosabbak: valóban Platón «filozófusainak», azaz általános szellemi-erkölcsi kiválóságoknak, hivatásuk bölcs, elvi nagy tudóinak és azt valamennyi többi emberi hivatással együtt átfogó egységben és a Földön túl terjedő jelentőségben is látni tudó, mély világnézetű szellemeknek kell az állam és a társadalom életét vezetniök. Ezeknek kiválasztását kell mind az élettér, mind a hivatáskör alapján biztosítania a jövő államának: akkor ebben a demokratikus alapú és arisztokratikus vezetésű hivatásrendi államban a mainál sokkal jobb és boldogabb társadalom élhet, és mély és magvas, gazdag kultúrát építhet ki. Ebben azután Európa is megint megtalálhatja ősi kultúra-szellemét, nemzetfölötti egységét és az emberiséget tanító, nevelő, emelő ősi hivatását, amelyet a közelmúlt káoszában és romlásában már-már elveszteni látszott: jövője vagy e nagy hivatás betöltése lesz - vagy a pusztulás.

*

In Katolikus Szemle, 52. évf., 1. szám (1938), 7-11, 52. évf., 2. szám (1938), 71-81.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés