Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Balogh Arthur: Uralkodó irányok, eszmék és jelszavak a társadalmi fejlődésben (1921) - II. rész

Balogh Arthur: Uralkodó irányok, eszmék és jelszavak a társadalmi fejlődésben (1921) - II. rész

  2021.08.13. 14:59

V. Nemzetiség

Tizennyolc századig az ember születése óta nem vett róla tudomást a világ, és amint öntudatossá vált felismerése, a leghősibb erőfeszítésekre, a legnagyobb önfeláldozásokra volt ragadni képes a népeket. Mert bár meg-megcsillan a fejlődés folyamán a gondolat fénye, hogy maga ez az egész fejlődés csak ama sajátos erők munkájának eredménye, amelyekből a nemzetit összetéve látjuk, általánosan felismertté nem lesz. Nem válik a fejlődés tényezőjévé. Csak egyes kiváló elmék mélyebbre és jövőbe látásában, nem az általános köztudatban jelenik meg.


Nem nehéz megérteni ezt az első pillanatra oly meglepő jelenséget. A nemzetiség érzetének kifejlődése ugyanis lehetetlen anélkül, hogy egyfelől bizonyos nagyobb embercsoportban saját külön lelke, szelleme tudatossá váljon, de egyben az általános emberinek más hasonló csoportokban megnyilvánuló különös kinyomatát is mint a saját különszerűségével lényegileg azonos jelenséget ismerje fel. Ez nincsen meg az ókorban, bár a faji különbségek éppen nem ismeretlenek. És nincs meg a középkorban sem, amikor a világi hatalommal versenyző, sőt a fölé kerekedő egyház egyetemes emberi iránya, az egész középkori államszervezet és társadalmi rend, a partikularizmus és a nemzeti nyelvek háttérbe szorulása a közéletben egyaránt akadályozói a nemzeti eszme kifejlődésének.

Mint a modern társadalmi rend annyi más jelensége, közvetlenül szintén a nagy forradalomhoz kapcsolódik. Ez a világesemény e részben is szöges ellentétben áll az előző korral. A nagy forradalmat megelőző évtizedek a század elejétől kezdve egy általános világpolgárias iránynak adnak helyet. Maga a nagy forradalom azonban, bár világpolgárias iránya is van, a nemzeti eszmének lesz a megteremtője. Van általános emberi iránya, hisz az ember és polgár jogait nemcsak a francia népnek, hanem az egész világ számára egyetemes érvénnyel kívánta kijelenteni. Egy forradalomellenes író: De Maistre József találóan jegyezte meg: Mindenütt csak az embert halljuk emlegetni, holott az embert, mint ilyent, sehol sem látjuk. Mert csak franciák vagy angolok vannak, de az „ember” sehol. – Alapjában véve megtámadhatatlan megállapítás. De nem szabad feledni másfelől, hogy a nagy forradalom teremti meg a francia nemzet egységét, a francia nemzetet. És a francia nemzetgyűlés deklarálja az egyes jogainak mintájára minden nemzet egyforma szabadságát. Ő mondja ki előbbször, hogy hadseregét sohasem fogja más népek szabadsága ellen használni, amiben ezeknek a maguk külön, nemzeti módján éléshez való ősjoga van elismerve.

Aki a mai nemzetiség (nationalité) szót először használja a lengyelekhez intézett proklamációjában: Napóleon kelti életre a nemzetiség érzetét a többi népeknél éppen világuralmi törekvéseivel. A saját külön szellem tudata az elnyomatással szemben, a maguk módján való élés a világbirodalommal szemben hatalmasan kel életre a népeknél mindenütt. Mert ez, a szellem egysége, sajátossága másokkal szemben a nemzeti lényege annak többnemű konponensei mellett is, és bár e sajátos szellemi egység legtisztábban jelenik meg a közös faji, történeti, nyelvi, vallási tényezők megléte esetében. Nem is egyforma ezen egyes tényezők szerepe és jelentősége a nemzeti kifejlődésében. Hol az egyik, hol a másik léphet nagyobb súllyal akcióba.

A tizenkilencedik század elejétől kezdve vezérelve lesz a társadalmi fejlődésnek, hogy e szerepéről azután ne is szoruljon le. Amióta Machiavelli és Rousseau nyomtalanul elveszett kezdései után Fichte a nyelv és gondolkodás egysége által összekapcsolt, de politikai életében annyira szétszakadozott németséget nemzeti öntudatára rázni igyekszik, s ezt csakhamar a történések világába varázsolja az eszmék világából, másutt is fényében nem veszítő napjává válik a népek életének. Igaz, a nagy német lángszavaiban, melyeket nemzetéhez intézett, megjelenik már a nemzeti túlhajtásának oly sok káros következésre vezetett alakja, a sovinizmus is, amidőn az egész emberiség sorsát annyira a németségével látja összekapcsoltnak, hogy így kiált fel: „Ha nektek végetek lesz, veletek a feltámadás reménye nélkül sírba száll az egész emberiség.”

Az egész századot semmi sem jellemzi annyira, mint elsősorban a nemzeti eszmének általános érvényre jutása. Százados lappangó ellentétek most törnek ki és feszítik szét a meglevő államszerkezeteket, újaknak adva helyet. A népek szabadságvágya elsepri a korábbi hatalmi viszonyok és diplomaták mesterkedése által eddig fenntartott állapotokat. Belgium és Hollandia elválása, az olasz és a német egység, a Balkán-félsziget önálló államainak megalakulása egymás után következnek be. S ha a nemzetiségi kérdés eddig sohse nem lett volna, az államiságától megfosztott lengyelség és Ausztria különös összetétele gondoskodtak arról, hogy a társadalmi létnek továbbra is egyik legfőbb problémája maradjon. Persze a politika nagy mestereinek keze ebből az általános szabadságra törekvési és önállósítási folyamatból sem hiányzott. Nevezeten III. Napóleon volt az, aki nemcsak Olaszországnak akarta egységét megadni, hanem azzal az egyenes célzattal, hogy Ausztriát gyöngítse, az összes idegen uralom alatt álló kisebb népeknek emancipációját tette politikájának vezérelvévé. Nem a nemzetek szabadsága megteremtésének vágya, csak Franciaország vezető szerepének biztosítása sarkallták e törekvésében.

Mindenesetre tény azonban, hogy a nemzetiség eszméjének már a nagy forradalom szárnyakat ad egész Európában és a konzervativizmus, a Metternich-féle politika mindenütt hiába igyekszik a szabadsági törekvéseket, a törvényes rend és nyugalom fenntartásának, a legitimizmus megmentésének örve alatt elnyomni. Az egy államon belüli nemzetiségi törekvésekre nincs szemléltetőbb példa a volt Ausztriáénál, amely a nemzetiségi egyenetlenségeknek klasszikus hazája volt. Egészen bizonyos, hogy bármennyire bénították ezek az utóbbi évtizedekben az osztrák államot, az meg nem dőlt volna, ha előre nincsen meg a terv, hogy Miklós cár majd a Tiszánál fog kezet a szerbekkel, és Magyarország letiport teste, amely természetesen Ausztriát is halottá teszi, lesz a híd, amely Oroszországot Konstantinápolyba vezeti, amelyen át északi és déli szlávok, Oroszország és a Balkán egyesülnek. Ha a háború kitörésekor tapasztalt „osztrák csoda” tovább tart, ha a világháborúnak a központi hatalmakra szerencsétlen kimenete folytán végzetesen meg nem másítódik a büszke jóslat, hogy „Austria erit in orbe ultima” – az osztrák állam, dacára páratlan nemzetiségi különbségeinek egész bizonyosan fennmarad. Feltéve, hogy államférfiak fel tudtak volna emelkedni a kellő magaslatra, rendkívül tanulságos példáját szolgáltatta volna annak az új államtípusnak, amelyet már a háború vége felé, kissé későn, rebesgettek egyesek: a nemzet feletti államnak. Annak az államnak ugyanis, amelyben teljesen egyenlő szabadsága van minden egyes nemzetiségnek, és így nincs okuk szétválási törekvésekkel szétrobbantani az őket közös politikai életre egybefűző államot.

A nemzeti jelentőségét, egyben problémájának bonyolultságát alig szemlélhetjük jobban, mint ha a demokráciához és a szocializmushoz való viszonyát figyelembe vesszük. Demokrácia és nemzetiség közt semmiképp sincsen ellentét, amennyiben a demokratikus szabadsági, önrendelkezési elvnek egész népekre való alkalmazásáról van szó. Hiszen a nemzeti lét szabadság, a saját módján élés, a politikai életre saját külön szellem szerinti berendezkedés szabadsága. Más kérdés azonban, hogy ennyire fedik-e egymást a szigorúan vett demokrácia és a nemzetiség eszméje, ha egy és ugyanazon államon belül élő különböző népekről van szó.

Mikor a partikularizmust mutató régi uralom romjain az egységes francia nemzeti állam mint demokrácia megalakult, egyik legsürgősebb feladatául ismerte fel mindannak szorgos eltüntetését, ami a korábbi nemzetiségi különbségekre emlékeztetett. A csekély nyelvi különbséget is az egységes nemzeti állam akadályául tekintették. Szigorúan véve a demokrácia egyenlősége, egyenlő szabadsága, ha hű akar maradni Rousseau-féle alapelveihez, csak az egyénekre, de nem az egy államban levő különböző népekre lenne vonatkoztatható. Oly értelemben ugyanis, hogy a többségi akarat feltétlen érvényesülése révén csak a többségben levők határozhatják meg az állam irányát. Aki nemcsak nálunk, hanem az egész világirodalomban a legbehatóbban foglalkozott a kérdéssel: Eötvös József báró szintén azt vallja, hogy a nemzetiség a szabadsággal ellenkezik, amennyiben bizonyos nemzetiségnek uralmát jelenti egy államban más nemzetiség felett, de különösen kiemeli azt, hogy minél demokratikusabb az állam, annál inkább előtérbe lép ennek jelentősége. Vagy el kell ismerni a többségek korlátlan jogát – mondja –, s akkor minden többség a kisebbségben levő nemzetiségek elnyomására fogja fordítani hatalmát. Vagy pedig nem ismerik el a többség korlátlan jogát, és minden nemzetiség számára elidegeníthetlen jogok állapíttatnak meg, de akkor a demokrácia alapelve van kiforgatva. Az összes nemzetiségek egyenjogúságának eszméjét merőben ellenkezőnek látja a teljesen demokrata állam fogalmával.

Világos azonban, hogy az állam irányának a többségben levők akarata szerinti meghatározása a kisebbségeknek, éppen mert kisebbségek, ebben ugyan háttérbe szorítását jelenti, de éppen csak ebben, ami a többségi elvnek természetszerű következése. Nem jelentheti azonban a kisebbségeknek a többség kénye-kedvére való kiszolgáltatását. A többségi akaratnak az a minden megszorítás nélküli, szuverén uralma, amely a Rousseau-féle tanokból következik, a valóságos demokráciában mindenütt engedni volt kénytelen kizárólagosságából, merevségéből és ma már csak az elmélet szigorúságában él. Ha a demokrácia szabadság – aminthogy nemcsak elve szerint az, hanem ezzé igyekszik válni a gyakorlatban is, dacára a vele kapcsolatban lehetséges visszaélések nehézségeinek – nem lehet az egyes ama tulajdonságainak elismerése elől elzárkóznia, amelyek válhatlan kisérői létének. Nem zárkózhat el tehát a nemzetiség elismerésétől sem.

Eötvösnek a nemzetiség és szabadság, a demokrácia és nemzetiség ellentétét valló felfogását nem nehéz az ő merev individualisztikus álláspontjából megérteni. Amint neki az állam csak az egyén eszköze céljai elérésére, úgy szerinte a nemzetiség egész népekre alkalmazva ellenkezik az emberiségnek újabban egyetemes eszmékre, nézetekre törekvésével; azzal a ténnyel, hogy a civilizáció csökkentette a népek számát, és ugyanez történt, bár lassabban a nyelvekkel is; szóval mindenképpen túlsúlyra jutott az emberiség egyetemes iránya. Az egy államon belüli népekre alkalmazva pedig a nemzetiség szerinte szükségképpen kizárja az egyenlő szabadságot, mert az egyik részen mindenesetre uralmat jelent. A nemzetiségnek a demokráciával és a nagy magyar állambölcselő felfogásával szembeállítása csak a probléma nehézségeit tárja fel anélkül azonban, hogy – amint ez a merev doktriner megítélésből következne – a valóságban kiegyenlíthetlen ellentétekre mutatna rá. Sőt, amint láttuk, éppen a demokratikus állásponton állva lehet megtalálni a kérdés egyedül helyes megoldását, amely nem vitatja ugyan el a többség jogát, de nem tagadja meg a kisebbségét sem feltétlenül emberi jogaihoz számítandó nemzetiségi igényei respektálásában.

A nemzetinek a szocializmussal való kapcsolatát vizsgálva másfelől legtisztábban látjuk ezen eszme jelentőségét, és arra a kérdésre is feleletet nyerünk, lehet-e a demokratikus fejlődés cégére alatt a nemzeti fölé emelkedést tűzni elérendő célpontul. Mert hiszen elvégre a szocializmusnak is lenne valami köze a demokráciához.

Tisztázott volt a szocializmusnak a viszonya a nemzetihez a világháború előtt is. De ha nem lett volna, tisztázta a világháború és az azt kísérő események. A „világ proletárjai egyesüljetek” és „a proletárnak nincs hazája”-féle szólamok azok voltak már a marxi teória megszületése utáni időkben is. A proletárság nemzetközisége már akkor nem a hazátlanságot, hanem csak annak nemzetközileg egyenlő helyzetét a kapitalizmussal szemben, egyenlő kizsákmányoltságát, és ennek következtében szervezkedése és harcmodora nemzetközi kapcsolatának és egyöntetűségének szükségszerűségét jelentette. Ezen az általános tényen egyes utópisztikus szociálistáknak már a tizennyolcadik század végén konstatálható túlzó világpolgáriassága és szilaj nemzettagadása, mint a nagy általánoshoz képest eltörpülő jelenség, mit sem változtat. Lesz alkalmunk a szocializmus bár a taktikában eltérő, de a doktrínák szempontjából vele teljesen egyező legújabb alakjának: a bolsevizmusnak a leghatározottabban orosz nemzeti jellegére rámutatni. Ezuttal csak arra kívánjuk terelni a figyelmet, hogy különösen a világkatasztrófával, a háborúval és azután mi lett a nemzeti a szocializmusnak.

A háború a szocializmus nemzetközi szolidaritását, egységét, mely alapjában az első internacionale bukásával amúgy is meg volt bontva, végképpen semmivé tette. Ha ez az egység és szolidaritás megvan, soha ki nem tör a háború. Óriási csalódást hozott ez a munkásság, a szocializmus hatalma tekintetében és az orosz bolsevizmusnak teljesen kudarcot vallott kísérlete mellett a lehető legtöbbet ártott a szocializmusnak. A háború kitörése pillanatában és annak keserves négy éve alatt nem voltak szocialisták, csak németek és franciák és a többiek. Bebizonyult íme más formában, hogy az „ember” sehol sincs, csak ilyen vagy amolyan nemzet fia.

Ormán a szocialista öntudatnak és világnézetnek – ha belső ellentéteik, szakadásaik miatt a fegyelmezettségnek nem is – ma is a német szocialisták állanak. Eléggé nem méltányolható érdemük, hogy ők nyíltan ki is mondják azt, amit e részben éreznek, hitvallásként állanak, míg mások, így főleg a franciák, csak ellenséges magatartásukkal és cselekedeteikkel teszik ugyanazt nyilvánvalóvá. A német szocialisták pedig alapjában véve nem mondanak mást, mint azt, amit egyes kiváló magyar gondolkozók már több, mint fél százada hangoztattak. Amint ezek az emberinek és nemzetinek elválhatlan kapcsolatára, arra utaltak, hogy a fajhoz való ragaszkodás koránt sincsen ellentétben a közös emberi cél felé törekvéssel, úgy a mai német szocializmus nyíltan és őszintén kimondja, hogy a nemzeti érzés és nemzetközi szocializmus semmiképpen sem zárják ki, sőt kiegészítik egymást. Ünnepélyesen kimondják, hogy a német munkás nyíltan hazája mellett tesz hitvallást, és gazdasági harcaival kapcsolatos nemzetköziségének észszerű – nem soviniszta – nemzeti alapja van.

Ha magának a „nemzetközi” szocializmusnak – éspedig egész általánosságban, nemcsak a németnek – ez az álláspontja a nemzetivel szemben, alig lehet kétségünk ennek jelentőségét, a fejlődésben jövőbeni szerepét illetőleg. Ezt a jelentőséget a háború nem hogy csökkentette volna, hanem a lehető legnagyobb mértékben emelte. Nem azáltal, hogy egyes nemzetek felszabadítását tűzte hadicélul. Ezek csak hamis zászlók voltak, amelyek mögött új hatalmi csoportosulások megalakításának, egyes nemzetek világpolitikai pozíciója felépítésének vagy megerősitésének vágya rejtőzködött. Ha egyes népek felszabadítását kivánták, nem ezekért, hanem saját hatalmi céljaikért, fenállott más hatalmi viszonyok megdöntéséért, és ily törekvések meghiúsításáért tették. Hanem erősítője lett a háború a nemzetinek azáltal, hogy minden egyes küzdőfél részén többé-kevésbé a nemzeti lét vagy nem lét, vagy legalábbis a gazdasági világhelyzetben eddig elfoglalt állás megtartásának kérdésévé vált. Éppen ez utóbbi ok az, ami a munkásságot is minden szocialista nemzetköziség, gazdasági küzdelmeinek minden közössége mellett is a nemzeti megítélések hatalmába hajtotta. Ellenállhatlan erővel arra bírta, hogy saját nemzeti társadalmával szembeni küzdelmét félretéve, amelynek eddig kapitalisztikus rendje ellen kelt, egyenesen védelmére siessen ugyanannak, amidőn létében s abban a gazdasági pozíciójában látja fenyegetve, amely egyedül lehet forrása az ő megélhetésének is.

És mit látunk a háború után? A békeszerződések, amelyek csak levonásai a kitűzött háborús célok következéseinek, a nemzeti érzést így vagy amúgy, de mindenütt erősítették. Erősítették a legyőzött népekben, amelyeket területileg megcsonkítottak, gazdaságilag végtelenül meggyöngítettek, és nemzeti létüknek ily alakban megtámadottsága emelte nemzeti érzésüket. Ezek ugyancsak továbbra is háttérbe szorították a munkásság nemzetköziségét, és annak nemzetek szerinti tagozódását erősítették meg. A legyőzött népek sok megalázásának, a rájuk rótt nagy terheknek, amelyeket minden társadalmi osztály érez, egyáltalán a békék súlyának, csapásainak okvetlen erősíteni, összekovácsolni kell ezeket a népeket társadalmi ellentéteik dacára is.

S vajon a győzőknél nem növelte a nemzeti érzést a győzelem? A nagy államokról nem is beszélve csak nézzük meg a kisebbeket. A többségben levő nép mindenütt azon van a leglázasabb igyekezettel, hogy megteremtse többnépű államának konszolidációját, amelyben a nemzetiségi probléma nagy nehézségeit, amik miatt annyit panaszkodott eddig, amíg ezek megoldása egy más imperiumnak volt feladata, most saját magának kell leküzdenie. Mindegyik azon van, hogy saját bélyegét nyomja új vagy megnagyobbodott államára, miközben liberalizmusa a többi bent élő népekkel szemben legalábbis sok kívánni valót hagy fenn. Viszont a kisebbségek sehol sem hajlandók lemondani, amint nem is mondhatnak le, amaz igényeik érvényesítéseiről az új államhatalmakkal szemben, amelyeket nemcsak nemzetközi megegyezések biztosítanak nekik, hanem amelyek elismerésében méltán látják az új politikai keretek közt is továbbfejlődésüknek elengedhetetlen feltételeit és követelményeit. És utóbbiaknak eme törekvése – amelyet a nemzetiségi elv érvényesülésének jegyében készített békeszerződéseknek a legyőzöttekre nézve a gazdasági szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyó szigorúsága szintén csak erősít – nemcsak a saját szellemi és gazdasági kultúrájuk kiélésére terjed ki, hanem a különböző autonómiákra igyekvésben a politikai térre is. Ami szintén természetes, mert a nemzeti az élet különös felfogása és módja mindenben, tehát a politikai dolgokban is, még ha utóbbiakra nézve nem is megy a szuverén önrendelkezésig, hanem annak egyelőre szerényebb fokával kell beérnie.

Teljességgel tarthatatlan a demokrácia és haladás követelményeinek örve alatt a nemzeti eszmét támadóknak az a kifogása ellene, hogy az is csak egy osztály uralmi vágyainak vak eszköze, amely így birtokába igyekezett venni az egész államot. Minden időkben kiváltképpen egy osztály érdekét szolgálta az állam, és csak természetes, hogy az az uralkodó osztály nemcsak gazdasági hatalmával, hanem az eszmék és érzések, így a nemzeti érzés hatalmával is igyekezett erősíteni a maga uralmi állását.

Bármennyire hangoztassák, hogy a nemzeti állam nem utolsó foka a fejlődésnek, bármennyire igyekezzenek a nemzeti eszmét lebecsülni, ma erősebb, mint valaha, és nincs hatalom, mely vele mérkőzhetne a fejlődés belátható szakán belül. Ma sokkal inkább kirekesztő, de lelket emelő erő, mint volt a Parainezis vagy írójának idejében. A vallás, a szocializmus, a tudományok és művészetek egyetemessége egyaránt nem képesek vele megbirkózni. Ami a sztregovai remete halhatatlan művének falanszter jelenetében nemzetről, hazáról az új eszmék emberének lelkében kétkedéssel és tagadással él, az ma, jobban mint valaha, uralója a világnak. A haza fogalma nem kisszerű, a széles haza nem az egész föld, és bebizonyosodott új erővel a szellemóriás mondásának igaza, amelyet Ádám ajkára ad: „Az emberkebel korlátot kíván, fél a végtelentől, belsejében veszt, hogyha szétterül.” – És ezen nincs mit csodálkoznunk. Hiszen a nemzeti elválhatlan az emberitől, és elvetendő épen csak akkor lesz, ha az utóbbit támadja meg. Akár mint a kiválasztottság, a haladás nagy műve egyedüli letéteményességének érzete, párosulva a gazdasági kiterjeszkedés olthatatlan vágyával, az imperializmusnak, tehát más nemzetek elnyomásának formájában jelenik meg. Akár ha a sovinizmus képében lesz más népek elnyomójává.

VI. Szocializmus

Megszokott dolog az egyes társadalmi rendszereket, fejlődési irányokat a társadalom legkezdetlegesebb szakáig visszavezetni, vagy legalább a fejlődés korai szakaira. Ilyenformán semmi se lenne új, hanem legaláb rudimentáris formájában minden már korábban feltalálható. A szocializmussal is így vagyunk. A kom-munizmust már Platónnál feltalálhatni vélik. Ez amilyen elterjedt, épp oly téves vélemény. Platón kommunizmusa nem a valódi kommunizmus. Nála ez a társadalmi rendszer nem cél, hanem csak eszköz. A magántulajdon és a család megszüntetését nem mint eszményt kívánta, hanem csak az önzés ellenszereként. A bölcseknek és és harcosoknak ne legyen magánvagyona és családja, mondja ő, de csak azért, hogy az ezekkel összekötött gondoktól szabaduljanak, és egész erejüket hivatásuknak szentelhessék. Platón kommunizmusa tehát nem általános, mert csak a társadalom két osztályára terjedt volna ki, és nem elvi, mert csak az önzés kizárását célozta. Őt egyáltalán nem lehet a kommunizmus előfutárjaként tekinteni.

De Platón csak egyike a sokaknak, akiknél a szocializmust már régi időkben felfedezni vélik. Merész álmodozók többnyire olyanok, aminőnek Heine leveleiben leírja a sokkal későbbi Fourier-t, a rajongó szociálfilozófust, elnyűtt kabátjában, melynek zsebeiből egy üveg és egy darab kenyér látszottak. Mindig sietős volt az útja, haza kellett igyekezni, hogy várja azt a jótevőt, aki rendelkezésére fogja bocsátani a jelentékeny összeget, mellyel az első falansztert fel fogja állítani. Az egész emberiség boldogsága meg volna alapítva, ha egyszer meglehetne neki mutatni, hogyan kell élnie. A nagy álmodozó azonban hiába várt. A dúsgazdag jótevő állhatatosan elmaradt. Életének ez volt a tragikuma, de talán szerencséje is, mert így legalább nagy csalódásoktól sikerült megmenekülnie. A társadalom bajait valóban nem lehet olyan egyszerű módon megoldani, ahogyan az utópizmus gondolta.

Ami a szocializmusban Marx előtt történik, csak az előzmény jellegével bír, bármenyire igaz is, hogy még a tanításának gerincét képező történelmi materializmusnak is már nyomaira találtunk.

De csak nála válik a szocializmus határozott rendszerré, aminthogy neki volt fenntartva, hogy Lassalle-lal egyetemben véghezvigye azt, ami azelőtt szintén csak utópisztikus ábrándként lebegett az elvet vallók előt: a munkásság megszervezését. Marx hidegen bíráló, élesen elemző elméjének, hűvösen számító taktikájának előbb küzdeni kellett a Lassalle lelkes rajongásával fellengző idealizmusával, hogy aztán egyesüljenek a közös célok szolgálatában. Lassalle-ban erős a nemzeti érzés, Marx nemzetközi. A porosz reakció elől Párizsba, majd Londonba menekül, s amikor a szociális vágyak hazájából a már akkor nagyszerűen fejlett ipari államba kerül, ahol közelről megfigyelhette a tőke és a munka viszonyának legmélyebbre ható elágazásait, a miszticizmus és dialektika csodálatos vegyülékét mutató hegeli szellemben elkészül nagy rendszerével, amelyet az 1848-ki kommunista kiáltványban, majd főművében: Das Kapital – mutatott be.

Marxnál a történelem konstrukciója, a tőkének egy bizonyos fejlődési fokon szükségszerű eltűnése és a nagy társadalmi változás megtörténésének mikéntje domborodnak ki különösen.

A társadalom fejlődése a történelmi materializmus szerint nem az eszmék műve, hanem a gazdaságé. Az eszméknek nincsen semmi jelentősége, semmi önálló léte és ereje a társadalom fejlődésében, mert ezek is a gazdasági élet visszatükrözései. Vagyis a társadalmi élet törvényszerűségét ez a tan a gazdasági élet törvényszerűségéből vezeti le. A társadalmi gazdálkodás az egyetlen realitás, ennek törvényei az egyetlen igazságok ezen a területen, és minden, ami a gazdasági jelenségek ezen törvényszerűsége mellett mutatkozik, így bizonyos társadalmi törekvések jogosultságáról való nézetek, csak reflexek, amelyeket nem szabad önállóknak tekintenteni. Alig volt kérdése a társadalmi életnek, amely akkora vitát provokált volna, mint ez a tan. Ma már a vita teljesen lezártnak tekinthető, és bár a társadalom vizsgálatát nevezetes új szempontokkal gazdagította, általánosságban visszautasítása lett az eredmény. Csak a Marx nagy tudása tehette tetszetőssé azt az elméletet, amely a társadalom egész életét annak egyik részéből: a gazdaságból akarta megmagyarázni. Méltán mutattak rá, hogy épp oly egyoldalú, mint a korábbi felfogás, amely viszont a gazdaságnak az eszmékre gyakorolt hatását nem akarta elismerni, s ezeket oly önálló tényezőknek tekintette, amelyek függetlenül az emberi élet egyéb tényezőitől állanak elő, uralkodnak egy ideig, és aztán megszűnnek, hogy a hasonló módon keletkezett más eszméknek adjanak helyet.

A társadalmi fejlődés rendjén a középkor hűbériségét a burzsoázia váltotta fel – mondja Marx. De a túltermelés az egyes tőkésnek magántulajdonára felépített társadalmi rendet meg fogja buktatni. A polgárság helyébe a proletariátus lép, kisajátítván a tőkét, és centralizálván az állam kezében a termelő eszközöket. A társadalmi materializmuséhoz hasonló visszautasításban részesült Marx-nak tőkeelmélete is. Kiemelték különösen azt, hogy Marx abból a szerinte kétségtelen alaptételből indult ki a tőkére vonatkozó fejtegetéseinél, miszerint az ős társadalomban a javak cseréje azok munkaértéke alapján bonyolódott le, holott éppen ez nincsen az újabb kutatások által beigazolva. Azáltal, hogy a munkaérték nem játszotta azt a történelmi szerepet, amelyet Marx neki tulajdonított, tőkeelméletének minden alapja elesik. Felhasználható ugyan bizonyos összefüggések megmagyarázására, de nem arra, hogy a munkának a gazdasági életben azt a kizárólagos jelentőséget adjuk, aminőt annak Marx tulajdonít.

A trieri kishivatalnok fia, az egykor bálványozott, legújabban már megtagadott apostol, azonban nemcsak megérteni akarta a világot, hanem át is alakítani. Ez az osztályharcnak a feladata. De ennél a kérdésnél a tudós az agitátorral aztán nagy összeütközésbe kerül. A tudós szerint a kapitalista társadalmi rend megdöntésének a történelmi fejlődés vas kényszerűségével kell elkövetkezni maga-magától, mint ahogyan elkövetkezett szükségszerűleg egy bizonyos időpontban a hűbériség bukása. Az agitátor ellenben azt mondja: Reszkessenek az uralkodó osztályok a kommunista forradalomtól, amelyben a proletárok semmit sem veszthetnek, csak láncaikat, ellenben megnyerhetnek egy világot! Valóban semmi sem olyan határozatlan, homályos a Kapital írójánál, mint éppen ez a kérdés: az evolúció vagy revolúció, a nyugodt bevárás és opportunizmus avagy a hatalom erőszakos kézhez ragadása útján kell-e a nagy változásnak bekövetkezni. (Alapjában azonos a kérdéssel: demokrácia vagy diktatúra?)

A szocializmus Marx óta vált határozott rendszerré, amely mint ilyen úgy az elmélet, mint a társadalmi fejlődés terén a legnagyobb mértékben éreztette hatásait. A társadalom tudományára óriási hatása abban állt, hogy neki köszönhető a társadalmi élet oly egészen új nyomokon járó, beható kutatása, aminő nélküle sohasem következett volna be. Amikor a szocialista tanok visszautasítására vállalkozott a társadalomtudomány, egyben olyan mélyebb megvilágítását nyújtotta a társadalmi fejlődés, a társadalom mibenléte egyes kérdéseinek, amelyek alapján vált egyedül lehetővé a ma annyira fejlett szociológia. Így hogy egyebet ne említsünk, az az állítás, hogy a szocialista társadalomban eltűnne minden osztálykülönbség, és így magától megszűnne minden osztályküzdelem, amint kihívta az ellenkező kimutatását, egyben az eddiginél sokkal nagyobb mértékben késztette a társadalomtudományt a társadalom e mellőzhetlen vonásának: az osztály tagozódásnak, az osztályok egymáshoz való viszonyának és az állam bizonyos mértékig minden időben szükségképpen osztályállam jellegének felismerésére. Épp úgy, amint a gazdasági tényezőnek a társadalmi és állami fejlődésben való nagy jelentőségére is csak azóta fordítanak kellő figyelmet, amióta a történelmi materializmus a maga túlzó álláspontjáról minden fejlődést, és így a társadalmit és államit is kizárólag ebből az egy tényezőből igyekezett megmagyarázni. A szocializmusnak a társadalom tudományára nézve ezekben az új szempontadásokban, új irányú kutatásokra való serkentésben van tulajdonképpen a fő jelentősége. A társadalom élete sem áll csupán az osztályok egymás elleni harcából, a gazdasági, és ennek birtokában a politikai hatalomért. A történelem nem csupán az osztályharcok szakadatlan láncolata. De Marxnak kellett eljönni, hogy a tizennyolcadik század végének francia szocialista és kommunista írói után a társadalom életének erre az alapvető jelentőségű eseményére ráirányítsa a figyelmet, és annak kellő méltatását a nem szocialista irányú társadalmi tudomány számára is lehetővé tegye.

Különböztetnünk kell a szocializmus politikai és gazdasági programja között, bár a kettő a legszorosabban összefügg, mi mellett a fősúly természetesen az utóbbin nyugszik.

A szocializmus politikai programja csak a gazdasági program megvalósításának eszköze. Ha politikai programjának az idők folytáni alakulását vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a demokráciát mindinkább csak annyiban értékelte a szocializmus, amennyiben általa gazdasági céljait elérhetni vélte. Hogy képes azt teljeséggel el is dobni, ha érdekei úgy kívánják, ezt a legújabb fejlemények eléggé igazolják. A demokráciával válhatlan összefüggése azonban eddigelé nyilvánvaló. Alapítói demokratáknak, republikánusoknak nevezik magukat, és csak az 1836-iki manchesteri kongresszuson veszik fel a szocialista elnevezést Robert Owen hívei. A szocializmus a demokráciához való viszonyát így látja: Az osztályállam fejlődésének első szakában a burzsoázia mindenütt kiváltságos helyzetet foglal el a politikai jogok tekintetében. Ez az autarchikus államrend megdől. De azért ha az államok demokratizálódtak is, a tőke hatalma lehetővé teszi a burzsoázia számára, hogy fenntartsa a maga osztályuralmát. Tehát a demokrácia formájában is fenn tudja tartani a proletársággal szemben korábbi elnyomását. Világos, hogy a demokrácia ekként magában nem jelentheti a proletárság felszabadulását, csak kedvezőbb helyzetet, talajt teremt küzdelmei számára. Mert a demokrácia mellett szabadabban fejlődhetnek ki az osztályellentétek és az osztályharcok. Az általános választójog, az egyesülési és gyülekezési szabadság, a sajtószabadság ennek fő eszközei. A demokráciának, politikai egyenlőségnek és a gazdasági egyenlőtlenségnek ez az ellentéte világos már a tizennyolcadik század végének francia szocialista és kommunista iróinál, akiknek nyomán Stein Lőrinc először fejti ki részletesen a társadalom osztályokra tagozódásának mibenlétét, az osztályok jelentőségét, egymáshoz való viszonyukat, küzdelmeiket, és ebből folyólag az államnak is bizonyos fokig múlhatlanul osztályállam jellegét.

A szabadságra a kapitalisztikus termelési rendszer által előálló veszélyt a szocializmus amikor új gazdasági rendjével elmellőzni igyekszik, új veszedelmét teremti meg annak azáltal, hogy az ember egész gazdasági tevékenységét a közhatalom hatáskörébe utalja. Az állami szocializmusban sincs ez másként. Mert amily arányban növekszik a közvállalkozás köre, abban az arányban emelkedik a tőle függő egyéneké (hivatalnokok, munkások) száma. A gazdasági centralizáció tehát, amely az állami szocializmusban helyt foglalna, nem lehetne kedvező sem az egyéni, sem a politikai szabadságra. Hogy az egyesek teljes kiszolgáltatásának a vezetők részére eleje vétessék, a gazdaságot vezető hivatalokat legalábbis teljesen függetleníteni kellene a politikai változásoktól.

Az orosz kommunizmus már úgy találta, hogy a demokráciával semmire sem megy, és helyette a diktatúrát választotta. Valóban amit ott látunk, minden egyéb, csak nem demokrácia. Ezt mindazok, akik nem esküdtek a harmadik internacionáléra, elismerik. Először is csakugyan bajos lenne demokráciának nevezni egy olyan államot, amelyben 600 ezer beírt kommunista tartja a kezében a hatalmat 150 millió ember felett. A mai orosz rendszer, amint azt Leninnek egyik beszédéből ís megállapíthatjuk, a munkásoknak és parasztoknak a koalíciója. A végből, hogy a munkások uralma a városokban biztosítva legyen, kénytelenek voltak belenyugodni a nem kommunista parasztoknak az uralmába a falvakban. Minden politikai uralom azonban az előbbiekké, a parasztság abból valósággal ki van zárva. A demokratikus egyenlőséggel a legnagyobb mértékben ellentétes, hogy a katonák (öt millió ember) és a hadi üzemekben alkalmazott munkások egészen kiváltságos elbánásban részesülnek. Adler Frigyes mutatott reá, hogy a munkásosztály önrendelkezési joga helyett ott csak egy bürokrata katonai rendszer uralkodik, és a szovjet külpolitikája épp oly kevéssé nevezhető demokratikusnak, mint belpolitikája. Radek pedig kereken kijelentette, hogy a kommunisták és a nép nagy tömege közt mély szakadék tátong, és egyenlőségről szó sincsen. Politikailag az orosz bolsevizmus oda jutott, ahol előtte a cárizmus volt, amely a kormányzati bölcsesség netovábbját a legszigorúbb katonai diktatúrában látta.

Politikailag a legérdekesebb jelenségek egyike, hogy minő álláspontra jutott a szocializmus orosz mintájában a nemzetiségi kérdés tekintetében. Az orosz bolsevizmusnak, mint látni fogjuk, különben is a leghatározottabban nemzeti jellege van, ezt azonban az antantnak az ellenforradalmi mozgalmakat (Denikin, Judenics, Bermondt és Kolcsak) támogató politikája csak nagy fokban erősítette. Lenin nem kevésbé lett pánorosz és imperialista, mint a cárok voltak, és lengyelgyűlölete sem kisebb azokénál. A lengyelek elleni háború határozottan a nemzeti háború jellegét öltötte fel. – Maga az egész orosz bolsevizmus is azonban, mint mondottuk, a legnagyobb fokban nemzeti jelleget mutat. Nem más az, mint új alakban megnyilvánulása a tizenhetedik században kezdődő, a tizenkilencedikben mind hatalmasabban kifejlődő pánszlávizmusnak, amely a faji öntudatot a szláv népek egyesítésére való magasabb elhivatottság meggyőződésével, felszabadítási és általános boldogítási törekvésekkel egyesíti. Ugyanaz a mentalitás, amely a keleti kérdést is mindig csak szláv kérdésnek tekintette, és annak megoldását abban látta, hogy az orosz hatalom az Adriáig és a Boszporuszig terjed. Hozzájárul ehhez, hogy a kommunizmus az orosz társadalom fejlődésében régtől fogva nem ismeretlen, a földbirtok közössége az orosz parasztközségek mir intézményében fennállván századok óta. Az orosz bolsevizmusnak egyfelől ez a történeti előzményekhez való kapcsolódása (a pánszlávizmus és annak különböző alakjai, a faluközösség révén), másfelől általános boldogítási tendenciája az, ami neki nemcsak hazájában szellemi, erkölcsi talajt látszik adni, hanem utóbbi vonásánál fogva rokonszenvessé teszi sok nem orosz világszemlélet előtt is, amely a dolgok rendjével nincsen megelégedve.

A szocializmus politikai programja egészen az orosz bolsevizmusig, amint láttuk, demokratikus és liberális, (hogy a kettő nem szükségképpen fedi egymást, tanulmány-ciklusunk „Demokrácia” című cikkében láttuk), gazdasági programja ellenben egyáltalán nem liberális, sőt a lehető legnagyobb ellentét épp a kettő között van ,és nem is mindig demokratikus. Rég hadat üzent a szocializmus a liberalizmusnak, amely szerinte csak a kapitalizmus érdekeit szolgálta, mert a szabad versenyben csak azt az eszközt látta, amely a vagyontalanoknak a vagyonosok általi mind nagyobb elnyomására való. A „laissez faire” szerinte azt jelenti: hagyjátok, hogy a vagyonos elnyomja a szegényt. A szocializmus gazdasági rendszerében, ennek konstrukciójában teljesen egyezik a Rousseau politikai szabadság koncepciójával. Utóbbi az egyes szabadságát helyezte mindenek fölé, de ezt csak úgy gondolta elérhetőnek, ha az egyes akaratát fenntartás nélkül elidegeníti az általános akarat javára, amely utóbbi éppen mert általános akarat, úgy nem árthat az egyes érdekének, amint a test nem árthat tagjainak. A szocializmusnak nem elég a politikai szabadság, a gazdasági szabadságot akarja minden egyes részére, ami nélkül az előbbi mit sem ér, merő illúzió. Az élet, az élvezetek eszközeinek általános rendelkezésre állását akarja, de ezt csak a magángazdaság megszüntetésével véli elérhetőnek. Tulajdonképpen nem a vagyon közösségét tűzi célul, hanem csak a vagyonszerzés közösségét, vagyis közös munkát és a munka eredményének közösségét. Tehát voltaképpen nem a magántulajdon megszüntetését kívánja, hanem csak az egyéni tulajdonszerzés megszüntetését. A vagyonszerző tevékenység nem az egyes akarata szerint, hanem a társadalom akarata szerint történjen, ennek vezetése mellett, és nem az egyesnek közvetlenül szerezzen vagyont, hanem a társadalomnak, amely azután minden egyesnek kiérdemelt részét kiadja.

A nagy változást a kapitalisztikus gazdasági rendről a szocialisztikusra a „szocializálás” vajmi ködös tartalmú műveletében látják keresztülvihetőnek. És mikor megjött a világháború, annál közelebbnek látták a változás kikerülhetetlenségét, minél inkább kényszerítette a háború mind hosszabb tartama az egyes államokat arra, hogy látszólag teljesen államszocialisztikus-szerű rendelkezéseket tegyenek. A háborús gazdálkodás tényleg mindennek egyenes ellentéte volt, amit gazdasági liberalizmus alatt értünk. A korábbi gazdasági szabadságunk óriási megszorításával járt a társadalom gazdasági életének a háború kényszere alatt létrejött átalakulása, amely ugyan nem a szocializmus megvalósitását tűzte célul, de ilyszerű képet mutatott. Ebből sokan a tények nem kellő értékelésével messzemenő következtetéseket vontak le a szocializmus irányában való szükségszerű fejlődés tekintetében. Ha már egyszer meg van törve a jég, mondották, ha már némely főbb alapelv el van fogadva, azok gyakorlatilag is megvalósulva kiléptek a merő utópiák birodalmából, ha már a társadalom hozzászokott egyhez és máshoz a rendszerből, annak egésze sem fog leküzdhetetlen akadályokba ütközni, sőt mintegy automatice, önmaguktól fogják a már meglévő részletek a rendszert a maga teljességében kifejleszteni. Nem szocialista írók, így Jaffé, Schütze–Gävernitz, Lujo Brentano egyaránt azt hangoztatták, hogy a hadi gazdasági rendszabályok minden valószínűség szerint csak előütemei a nagy elvi átalakulásoknak, melyeknek terjedelme beláthatlan. Ami a hadi kényszerűség nyomása alatt a gazdasági élet terén történt, nem fog eltűnni azzal együtt. És maga Walter Ratheanu, akiben ma egész Németország minden várakozását helyezi, hogy a birodalom legnagyobb kérdését: a francia földön eszközlendő jóvátételek ügyét sikeresen elintézi, szintén a gazdasági liberalizmus ellen foglalt állást, és annak a nézetnek adott kifejezést, hogy a gazdaság a háború után közvetve vagy közvetlenül állami ügy lesz, a gazdasági individualizmusnak szükségszerű végét jósolta. A háború végképpen megsemmisítette a magángazdálkodás korábbi meg nem kötöttségét, mondotta, és a közös gazdálkodásnak jövő formáit készítette elő, érezhetővé tevén az egész vonalon, hogy egy civilizált állam gazdasági ügyei nem az egyesnek, hanem az összességnek dolgai. Az ellenkező felfogásnak egyik legtalálóbb kifejezője Schmoller volt, aki rámutatott arra, hogy minden magasabb kultúrközösség a közösségi rendnek, a megkötöttségnek és a szabadságnak vegyüléke, s abból, amit a háborús idő az államnak a gazdasági életbe való beleavatkozása terén teremtett, lehet, hogy némely rendszabály fenn fog maradni, de nem azért, mert szocialisztikus izű, hanem mert a gazdasági intézmények javítását képezi.

Az a várakozás azonban, hogy a háborús gazdasági intézkedések a társadalmat közelebb viszik a szocializmushoz, nem teljesedett be. Nem teljesedhetett be, mert ezek a rendszabályok csak látszólag voltak szocialisztikus, nevezetesen államszocialisztikus jellegüek. A marxizmus tanítása szerint a szocialisztikus rendnek szükségképpen kell előállni a fejlődés bizonyos fokán. Az egy gazdasági fejlődési folyamat, melyet a gazdasági élet önmagától állít elő. Az úgynevezett hadi szocializmus ellenben nem egy ilyen gazdasági determinizmusnak az eredményeként, hanem az állam céltudatos beavatkozása folytán állott elő a nélkül, hogy a kapitalisztikus gazdasági rendnek alapjában való megszüntetését foglalta volna magában. Bizonyos javak (kenyér) kényszer elosztásában a jövő szociális zenéjének előhangjait legkevésbé lehetett felfedezni. Ez még távolról sem szocializmus, és minden katonai szervezeti őstársadalomban feltalálható, mint ezt a szociológiai vizsgálódások kétségtelenül kimutatták. Az államhatalomnak az a megnagyobbodott mérvű belenyúlása a gazdasági életbe nem is volt merőben új jelenség. A maximálásokat, a kenyérjegyet, az áruk visszatartásának és halmozásának büntetését, egyáltalán a háborús gazdasági rendszabályok legtöbbjét, korábbi példáktól eltekintve, a francia forradalom idején is ismerték, és mindezek akkor sem eredményezték a gazdaságnak a szocializmus irányában való átalakulását. (Az államszocializmus-szerű bürokratikus gazdálkodás összes vonásait, nevezetesen az óriási hivatalnok-apparátust látjuk a tizennyolcadik század végén a franciáknál. 1794-ben csak a kereskedelem és élelmiszerek bizottságának – Robespierre alatt 12 bizottság helyettesítette a kormányt – 35 ezer alkalmazottja volt. A gazdasági bürokratizmusnak ez a túltengése fokozatosan oda vezetett aztán később, hogy Franciaországnak több közalkalmazottja volt, mint Európa többi államainak együttvéve. A megyék hivatalnokaival együtt mintegy 1 millióra ment a közalkalmazottak száma akkor, mikor az országnak összes lakossága 4 és fél millió volt.)

Az a kérdés, hogy a szocializmus eszméinek megvalósítását a demokrácia útján, tehát a propaganda, a meggyőzés eszközeivel, a demokratikus jogok állandó kiterjesztésével keresse-e, avagy pedig arra való tekintet nélkül, hogy többséget vagy kisebbséget képez-e egy államban, az erőszak fegyverével ragadja magához a hatalmat, és így forradalmi uton szerezzen érvényt követeléseinek, már az orosz bolsevizmus előtt is sokat fejtegetett volt. Különös jelentőséget azonban azóta nyert, hogy 1917 tavaszán Leninék magukhoz ragadták a hatalmat, és megalakították az orosz szovjetrendszert. De lehet-e a szocializmus céljait – kérdi Kautsky a proletárdiktatúráról szóló könyvében – ez úton megvalósítani? És a leghatározottabb nemmel felel a kérdésre. Ez a kérdés valóban nem más, mint a demokrácia vagy diktatúra kérdése. Az erfurti program szerint a szocializmus célja kizárni minden kizsákmányolást és elnyomást, irányuljon az akár egy osztály, egy párt, nem vagy faj ellen. Ez alapon kezdte meg a szocializmus az osztályharcot, hogy a szocialista termelési rendet bevezesse. De ez sem végcél, csak eszköz. Ha bebizonyosodna, hogy az emberiség boldogulásának más gazdasági rend felel meg, a szocializmusnak habozás nélkül el kellene ezt fogadni. A proletariátus diktatúrája, modja Kautsky, szükségképpen oda vezet, hogy bizonyos mértéken túl már nem a proletariátus diktatúrája lesz, hanem az energikusabbak és elszántabbak diktatúrája. Nem a tömegé, hanem egy zsoldos sereg segélyével a legelhatározottabbaké az összes többi osztályok felett. A termelésnek állami szervezése egy nagy számú bürokrata hadsereg által, vagy egy osztály diktatúrája segélyével azonban nem szocializmus, mert ez nemcsak azt kivánja, hogy a termelő eszközök az összesség kezébe adassanak, hanem, hogy a termelés az egész társadalom megszervezése útján menjen végbe. Az orosz proletárdiktatura egy darabig az egész proletariátus diktatúrája volt az ország felett, majd a proletariátus egy részének kizárása következtében a proletariátus többségének diktatúrájává lett az ország is így a proletariátus kisebbsége felett. Hovatovább azután mind szűkebb lett azoknak köre, akikre Lenin kormánya támaszkodik. A proletariátus diktatúrája a proletariátus feletti diktatúrává vált.

Az orosz bolsevizmus csak ígérte a kommunizmus teljes megvalósitását, ettől azonban már eredetileg is eltért a parasztságnak tett engedmény által, később még inkább minden téren. A magántulajdont éppen a parasztság földbirtoka tekintetében hagyta meg, miután lehetetlen volt az ország nagy többségét, 85 százalékát képező, 15 millió gazdaságban elhelyezett parasztságot a kommunizmus számára megnyernie. Marx jóslata, hogy a szocializmus a parasztságot, a régi társadalmi rendnek ezt az erősségét, meg fogja semmisíteni, éppen nem következett be. David, a szociáldemokrata német birodalmi gyűlési képviselő, sokkal tudományosabban látta a parasztságnak a szocalizmushoz való viszonyát, amidőn elismerte, hogy nélküle szó sem lehet a szocializmus diadaláról, márpedig a földmívelő parasztság még mindig nem akar tudni a szocializmusról. A parasztságnak már eredetileg tett kommunizmusellenes engedményt követték a gazdasági kényszerűség következtében, mint Lenin mondotta, a többiek. A szabad kereskedelemnek bár korlátolt életbeléptetése, a külföldi nagy tőkének tett engedmények, a szövetkezeteknek újra bevezetése, az iparnak részleges mentesítése a nacionalizálás alól. Nyíltan be kellett ismernie, hogy a kapitalizmus kifejlődését nem képes a szovjeturalom megakadályozni, de azt államkapitalizmussá akarja tenni.

Az orosz bolsevizmus teljesen elszámította magát. Azt hitte, hogy a világforadalomnak csakhamar el kell következnie az orosz szovjetrendrendszer megalakulása után, s ezzel az általános kommunista rendszernek is. Ez azonban elmaradt. Most aztán be kellett látnia, hogy egyetlen kommunisztikus gazdasági rendszerű állam sem tarthatja fenn magát akkor, amikor körülötte az egész világ gazdasága a kapitalizmus alapján áll. Az orosz szovjet-köztársaság gazdasági eredményeire a tapasztaltak után már nem is kíváncsi a világ. Ez az eredmény máris tisztán megállapitható. A kommunista elvek mellett való kitartás a teljes gazdasági csődöt jelentené. Ha valamiképpen megélni akar, ezt csak a kommunista gazdasági elvektől való mind nagyobb mérvű eltávolodás útján érheti el. De ha a világ legnagyobb kommunista kísérlete gazdasági tekintetben teljes fiaskót vallott, számíthat-e egyáltalán fennmaradásra?

Hogy a kapitalizmusnak és a munkásságnak a háború alatt elszunnyadt ellentéte a háború után új hévvel fog fellobogni, előrelátható volt. Ez bekövetkezett volna még akkor is, ha nincsen meg az orosz bolsevizmus, amely minden balsikere dacára valami misztikus vonzóerőt gyakorol a munkásság egy részére (minden országban azt hiszik, ők jobban fogják megcsinálni), s amely módját tudja ejteni annak, hogy a fennálló társadalmi és gazdasági rend aláaknázására szítson a földkerekség legkülönbözőbb népei körében.

Az a jelszó, amely alatt a fennálló gazdasági rend megdöntésére küzdenek: a szocializálás a legkülönbözőbb államokban érte folyó küzdelmek évei után is épp oly homályos, épp annyira a sötétben tapogatózás jellegét viseli magán, mint abban a percben, amikor először kimondották. Akik és ahol szocializálásról beszélnek, azt se tudják, mit értenek alatta: államosítást-e vagy társadalmosítást, vagy szövetkezetítést, ami végre is nem új dolog. Sokan egyenesen a Louis Blanc-féle rég eltemetett eszmét akarják felidézni általa, amely a munkásból vállalkozót csinált. És ha már a szocializálás fogalma tisztázva van, melyek legyenek azok az üzemek, amelyek szocializálandók? Nehogy azt higgyük ugyanis, hogy e részben is lennének már valami leszűrt vélemények, általánosnak nevezhető kialakult álláspontok. Nagyon a kezdet kezdetén kell lenni annak a reformnak, amelyben még ennyi a tisztáznivaló. A szocializálásnak a sok elvi diszkusszió helyett egyetlen praktikus megoldását eddig az angol bányászok nyújtották, akik a nemrég véget ért nagy sztrájk eredményeként kivívták, hogy a tiszta jövedelem 83 százalékát kapják a munkások, és 13 százalékát a bányatulajdonosok.

Minden új gazdasági rendnek szervesen kell a régiből kifejlődnie. Nem lehet a régi gazdaság rendet romba dönteni, és annak helyén egy egészen újat mintegy varázsütésre életre kelteni. Marx megmondotta, hogy amint a régi rend szervesen fejlődött ki, így kell az újnak is hosszú időn át a régi ölében érnie, végig kell csinálnia gyermek- és ifjúkorát, ha erős férfivá akar válni. Lenin csak erre eszmélt rá, amikor hangsúlyozta: nagyon balgák azok, akik azt hiszik, a szocialista gazdasági rendszert egy-két év alatt meg lehet csinálni, amikor ahhoz legalábbis hosszú évtizedek kellenek. Ami a szocializmusban valóban haladást jelent, meg fog valósulni, nem mert kellemes a társadalom egy részének, hanem éppen mert haladás. Mert az emberi nem történelme, akárhogy vegyük is, örök haladás egyes koroknak bármily nagy visszaesései dacára is, amikor a haladás árja visszafelé hömpölyög. Ha nem így lenne, cél és értelem nélküli lenne az egész emberi lét. De egészen bizonyos, hogy szó sem lehet a szocializmus megvalósulásáról mindaddig, amíg a társadalomnak túlnyomó része nincs meggyőződve annak szükségességéről. A diktatúra útján tartósan sohasem lesz lehetséges, már csak a polgárháborúnak vele szükségképpen kapcsolatos állandó veszedelme miatt sem a szocializmust megvalósítani.

És egy dolgot különösen nem szabad elfelednünk. A szocializmus meg nem állhat a társadalom összes tagjainak igen magasfokú erkölcsi érzése, munkára fegyelmezettsége, nagyfokú szolidaritási érzete, az egyesnek magát az összesség számára való átadása nélkül. A társadalom minden egyes tagjának teljes tudatával kell bírni annak, hogy a nagy társadalmi munka rá eső részét végezi, amelyért cserébe életfeltételei biztosítását nyeri az összeségtől. E nélkül minden szocializmus nem más, mint amit egy francia író a demokráciára mondott: csak az irigység rendszere. Nincs szocialista rendszer, amely ne alapuljon az általános munkakötelességen. Hogy mindaz, aminek szükségére az imént utaltunk, a mai társadalmakban valami nagy fokban lenne meg, senki sem meri állítani. Oroszországban drákói rendszabályokat kellett hozni a konok munkakerülőkkel és a gazdasági életet vezetők igen-igen kiáltó visszaéléseivel szemben. Ezek után nem nehéz feleletet adni arra a kérdésre, hogy vajon a szocializmus egy jobb, igazságosabb társadalmi rendszer-e, amelyre a társadalom nevelése útján törekedni kell, avagy a mai társadalom máris érett-e annak megvalósítására.

*

In Pásztortűz, II. kötet, 21. szám (1921), 32–36.; II. kötet, 22. szám (1921), 75–81.; II. kötet, 23. szám (1921), 165–175.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters