A könyv ugyanis a tudós adattiszteletét és a szépíró művészi készségeit egyesítve szinte megdöbbentő életközelségbe hozza az olvasóhoz ez elszántságában oly titokzatossá vált világot, s szűk keretei közt is egész teljességében tárja fel a szovjet-életforma képét.

A bolsevizmus kísérlete Kovrig szerint a legalaposabb munkát a parasztság tönkretételében végezte. A földéhes orosz paraszt a világháború után a földosztás reményében siet otthonába; itt azonban kollektív gazdasági formával találja szemben magát. Ellenáll, és olyan arányban szegényedik, hogy Lenin visszavonulva maga kénytelen elismerni: rendszere elszámította magát. A „szociálizmus visszavonulásának" eredménye a kulák, a lassan megizmosodó paraszt-kapitalista, aki a mezőgazdaság átmeneti fellendülésével magához vonja a szovjetállamot tartó ipari munkásság jelentékeny részét. Ipari munkásság nélkül azonban nincs bolsevizmus! Iparosítani Oroszországot, és benne természetesen a parasztot is! - születik meg a jelszó. Megteremtik az első ötéves tervet, amelynek be nem vallott célja a fellendülő ipar számára haszontalan parasztkisbirtokoknak elpusztítása. Kolhozok, kollektív nagygazdaságok születnek most mesterségesen, erőszakkal, amelyek át tudják venni az ipar céljait szolgáló gépesített gazdálkodási formát. A jómódú kulák szívósan és harcosan ellenszegülő magatartása hat millió paraszt kivégzésére és elbujdosására vezetett. 1933-ban a nyomás enyhül: a parasztság legalább bizonyos állatállomány fölött rendelkezhetik "szabad piaci" értékesítési lehetőségekkel. Ez is alig enyhíti azonban a kolhozok rabszolgáinak nyomorúságos életét. A termelés csökken, vele együtt a kivetett adó: a termelvények 28-33%-ának beszolgáltatása fokozatosan nyomja alá a muzsik életszínvonalát. A szovjetállamban, íme, nem a mezőgazdaság fejlesztése, hanem a paraszt kommunista nevelése, „boldogítása" az első feladat.

Nem kevésbé biztos hozzáértéssel rajzolja meg Kovrig a bolseviki szellemmel átitatott, kommunista életforma szerint élő ipari munkásságnak, a Szovjetunió dédelgetett gyermekének tragédiáját. A fejlődés első korszakában e réteg számának emelése, a munkabérek ezzel együtt járó relatív csökkenése, az üzemek kisajátítása után a régi szakképzett vezetők elűzése a termelés nagymérvű visszaeséséhez, a munkanélküliség erős emelkedéséhez, végül a munkások falura vándorlásához vezetett. Így vesztette el Moszkva és Pétervár lakosságának 45, illetve 71%-át! A „munkásboldogító kísérlet" tovább folyik. Trockij útmutatásai szerint militarizálják az ipart, bevezetik az általános munkakötelezettséget, és ezzel megteremtik az ipari jobbágyságot kötetlen munkaidővel, sztrájkjog és fizetéses szabadság nélkül. Egyik túlzás a másikat követi: bevezetik a munkateljesítményt végsőkig feszítő sztahanov-rendszert s az ötnapos munkahetet. Ez utóbbival „halálos csapást mértek a hagyományos vasárnapra, mert a minden hatodik napra eső munkaszünet egymásutánját úgy szervezték meg, hogy az lehetőleg különböző hétköznapokra essen, és ezzel a beosztással lehetetlenné tették, hogy az egész ipari munkásságnak közös szabadnapjai legyenek, amikor a családtagok és barátaik együtt időzhetnek." A munkabér-anarchia miatt megindult munkásvándorlás késztette végül a bolseviki rendszert arra, hogy az államot tegye meg az egyetlen munkaadónak. Eszerint „a munkás köteles a Szovjetunió bármelyik vidékén és bármelyik, számára kijelölt szakmában azt a munkát elvállalni, amelyet a munkaügyi népbiztosság előírt." Így a bolsevizmus az ember legprimitívebb szabadságjogának eltiprásáig jutott.

A továbbiakban Kovrig könyve a hajdani harmadik társadalmi osztálynak, az értelmiségnek fejlődésben és eredményekben hasonló sorsát írja le kimerítően. Ez az osztály maga idézte fel a szellemeket: a dekabristák forradalma, az orosz liberalizmus, a szlavofil ideológia egyaránt részes a Szovjet megszületésében, így menthetetlenül elbukva önmagát ítélte halálra. A nihilizmusból és a nyugatról jött marxizmusból született bolsevizmus végülis kormányprogramként irtotta az értelmiségi réteget. Egyenlő elbánásban részesültek a papok, tanítók, ipari tisztviselők, az új proletárirodalom megteremtésétől elzárkózó írók. „Az intelligencia nagy része felőrlődött a forradalmi irányzatok, a külön-böző kommunista hatalmi csoportok küzdelmében. Azok buktak a legmélyebbre, akiket a legmagasabbra emelt a forradalmi hullám. Kiveszett a szabadság, amely a szellemi munkának tápot ad. Márpedig szellem és szabadság nélkül nem lehet értelmiség."

Kovrig művének legmegrázóbb fejezetét azután az orosz nő és az orosz ifjúság tragikus életének megelevenítése nyújtja. A nő „felszabadítása", a törvényes házasság „zsarnokságának" megszüntetése, a családi élet és nemi tisztaság elleni propaganda, az orosz fiatalság rendszeres „felvilágosító" oktatása, a kollektív apaság és a kollektív gyermekség szörnyű jelenségei a lépcsői az Oroszországot teljes erkölcsi anarchiába taszító ördögi munkának. A szülőtlen gyermek a Komzomolban, a Kommunista, Ifjak Szövetségében „nevelődik", vagy 9 milliomod magával „emberordasként" kóborol a végtelen orosz mezőkön.

Átfogó és világos képet kapunk még a szovjetállamkeret kialakulásáról, mibenlétéről, működéséről, a szovjet pénzügyek alakulásáról, a rubel haláltusájáról is. Kijevvel foglalkozva Kovrig visszatekint a múltba, a Napóleon-Hitler párhuzam a jelen erőviszonyait boncolgatja, az ukrán megújhodásról írt sorai a jövőbe mutatnak.

Könyve befejezéseként megállapítja Kovrig, hogy a Szovjetunióban a tömeg semmit sem nyert, de mindent elveszített. Az emberboldogítás nagy kísérlete nem végződött a várt eredménnyel. Tény azonban, hogy a propaganda hevítette bolsevista szemlélet gondolkodás nélkül ismétli a „világmegváltás" szólamait. A bolsevizmus nagy belső ellenmondásával, a kísérletből leszűrt végső tanulsággal zárul ez elgondolkodtató munka: „Embertelenül az embert nem lehet boldogítani."

*

In Délvidéki Szemle, 1. évf., 1. szám (1942), 247-249.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés