Az állam volt érdeklődésem tárgya, a közélet tengelye. Ez nemcsak azért volt így, mert már akkor megkezdődött a társadalom államosítása, a társadalmi erők gyengülési folyamatának menete és állami beavatkozások sorozatának bevezetése, hanem azért is, mert az állam a nemzet fogalmát is háttérbe szorította. A nemzet és a nemzeti érzés valami lírai ötvözetet kapott, különösen nálunk, és főleg a kiegyezés korában, amikor a nemzeti érdek százszázalékos érvényesüléséről szó sem lehetett, és ennek a tudata elégikus hangu latot váltott ki a hatvanhetes rendszernek még olyan irodalmi védelmezőiből is, mint aminő például a legnagyobb magyar anekdotázó: Mikszáth Kálmán volt.

Ha ma vizsgáljuk közéletünket, a békés emberek gondolkozását, azt a jelszó- és szólamtömeget, amely körülöttünk hömpölyög, – ha foglalkozunk egyedenként a fiatal nemzedék tagjaival – úgy azt kell megállapítanunk, hogy az állami, közjogi mozzanatok és értékelések teljesen háttérbe szorulnak a politikai, erkölcsi, művelődési, főleg azonban az etnikai és gazdasági mozzanatokkal szemben. A fiatalurak látják és érzik az állam irtózatos, most már a magánélet viszonyait mindenben meghatározó, az egyéni boldogulást osztó vagy megtagadó hatalmát, de ezzel mint adott tényezővel számolnak, úgy tekintik, mint a téli fagyot, a májusi esőt vagy nyári hőséget, amelyek megérkezésének csupán időpontja bizonytalan, és amelyek egyeseknek előnyt, másoknak hátrányt jelentenek, legfeljebb arról lehet szó, hogy mikor és hány embernek okoznak előnyt vagy hátrányt.

A mai nemzedéket – igen kevés kivételtől eltekintve, és eltérően a 10 év előtti fiatalemberektől – nemcsak a legitizmus és szabad királyválasztás ellentéte hagyja már hidegen, hanem például az államforma kérdése is. Nem foglalnak irányt egyik vagy másik irányban: teljesen közömbösek. Ugyanezt a jelenséget látjuk akkor is, ha vizsgálódásunkat nemcsak a műveltebb osztályok fiatalságára terjesztjük ki, hanem az őstermelő- vagy iparososztályra. Sőt mindazok, akik a néppel többé-kevésbé közvetlenül érintkezünk, nagyon jól tudjuk azt, hogy az utolsó évtizedben ez a magatartás mennyire és milyen fokozatosan terjedt el az idősebb korosztályokban is. Faluhelyen, ahol a plébános vagy a tekintéllyel bíró, esetleg népszerű földbirtokos legitimista, udvariasságból és opportunizmusból annak mondják magukat az emberek; nem ismerek azonban Magyarországon falut, amely a trónfosztott királyi családért Vendée szerepét és szenvedéseit vállalná. Ahol a tiszteletes úr vagy a főszolgabíró Habsburg-ellenes, az emberek is azok, de forradalmat azért nem indítanának restauráció esetében, csupán nem azonosítanák magukat az új uralommal, idegenkednének, akadályokat gördítenének és peturbános kirohanásokkal, a magyarnak amúgy is nagyon kedves passzív rezisztenciával könnyítenének lelkükön.

Nem akarom, hogy ennek a könyvnek jelentékeny része történeti visszapillantásokat tartalmazzon, és eltérjek attól a célkitűzésemtől, hogy a mostani visszásságokból nézetem szerint kivezető ösvényeket megjelöljem. Lehetetlen azonban ezt megtennem anélkül, hogy az állami tudat és az államhoztartozás érzésének gyengülését történeti okokkal is ne magyarázzam.

Nem lehet azt mondanom, hogy ez csupán a trianoni békekötésre vezethető vissza. Általában le kell szoknunk arról a gyáva és defetista módról, hogy a bennünk rejlő hibákért és az 1919-es összeomlás által legfeljebb súlyosbított viszsásságokért Trianont tegyük felelőssé.

Kétségtelen, hogy a magyar nemzetben az állami tudatot felette gyengíti a nemzet egyrészének idegen, sőt ellenséges államokba helyezése. Azt sem tagadhatjuk, hogy a régi, részben idegen vezetés alatt álló és idegen érdekeket is szolgáló, éppen ezért nem népszerű állam nemcsak kifelé keltette a nagyhatalom látszatát, de befelé, az állampolgárokkal szemben is magyar viszonyokat meghaladó tekintélynek látszott, míg a kis trianoni Magyarországról a legegyszerűbb ember is tudhatja, tapasztalatból, hogy mennyire gyenge, mily kevés nyomatéka van már a határállomásokon, és milyen sértő ellenőrzést kellett eltűrnie az új határokon belül is.

Nem ezen van a döntő súly nézetem szerint, ha-nem azon a már érintett körülményen, hogy a magyar évszázadok óta, és kis megszakításokkal évszázadokon át fegyveres hadban vagy törvényes formák közötti ellenkezésben volt az államhatalmat leginkább megtestesítő uralkodóval, akit nemcsak tényleg, hanem a magyar közjog szerint is a végrehajtó hatalom telje illetett meg 1848-ig, és lényegében ugyanez maradt a helyzet 1867 után is. Kalmár Antalt annak idején szabadságvesztés-büntetésre ítélték ismételten azért, mert a valódi, az életben érvényesülő, és nem a közjogi tankönyveknek papirosszakaszokra támaszkodó közjogát írta meg. Magyarország egész az összeomlásig csupán a papíron és a jogszabályokban szerepelt alkotmányos királyságként, valójában éppen úgy prezidenciális kormányformában élt, mint például az amerikai Egyesült Államok. Az államfőt illette nemcsak a végrehajtó hatalom, hanem tulajdonképpen még a törvényhozás joga is. A végrehajtó hatalmat tulajdonképpen a felelős minisztérium útján kellett volna gyakorolnia, a felelős minisztérium azonban mindent megtett, amit az uralkodó akart. Mikor 1905-ben a nemzet félre nem érthetően fejezte ki kívánságát és véleményét, az uralkodó a parlamentarizmus íratlan törvényein és erkölcsi megkötöttségén túltéve magát, parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, és a többségnek mindaddig nem adta át a kormányt, amíg az elveinek törvényhozási és kormányzati eszközökkel való érvényesítéséről le nem mondott.

Megállapítottuk már, hogy népünk közjogi szempontból közömbössé vált. Ennek az évszázados ellentétnek, az ismételt és ok nélküli kegyetlenkedéseknek, a XVII. század óta állandóan érvényesülő gazdasági elnyomásnak – amely hol Kollonich zsarolásaiban, hol Mária Terézia vámrendszerében, hol az annabergi csatlakozás megtagadásában jelentkezett – a magyar nemzeti igények és magyar érzékenység állandó sértegetésének mégis megvolt az a hatása, hogy közöny, olykor gyűlölet támadt magával az állammal szemben is. Még ma is él agyvelőnknek valamely rejtett zugában őseinknek az az érzése, amellyel elbujtatták a zsandár elől a társadalmi rendet is veszélyeztető betyárt, és virtusnak tekintették az adómegtagadást.

Éppen ez a döntő nehézsége a Habsburg-restaurációnak is, különösen osztrák-magyar perszonálunió alakjában. Eltekintve az előbbi fejezetben fejtegetett nemzetközi következményektől, restauráció esetén számolnunk kellene azzal a körülménnyel, hogy nemcsak a hajlamai és neveltetése következtében kuruc gondolkozású középosztály, hanem a tömegek is újból és még jobban az állam ellen fordulnának, holott – amint láttuk – egyéb okok is gyengítik a közjogi kapcsolatokat. Hasztalan érvelnek a legitimisták, kétségkívül helytálló erkölcsi és jogi érvekkel; a nép nagy tömegeiben, különösen a protestánsokban lévő ellenérzést éppen olyan kevéssé tudják ellensúlyozni, mint ahogy szintén történeti okokból nem járhatott tartós sikerrel annak idején a Stuartok és Bourbonok restaurációja sem. Ezen az ellenérzésen nem változtatna az a körülmény sem, ha kísérlet sem történnék a centralista hagyományok felújítására – amely feltételnek betartása különben korántsem biztos – vagy Bécsnek központtá emelésére. Ezt az ellenszenvet nem csökkentené az sem, ha a Habsburg-háznak az államfői tisztet átvevő tagja nagyon demokratikus és szociális tartalommal igyekeznék megtölteni uralkodását. Habsburg-ház a nagybirtokos-osztályra, a főpapságra, újabban a nagytőkére támaszkodott, és engedte, hogy a befelé háromszínű, felfelé sárga-fekete állam sokban ezek egyoldalú osztályérdekeinek kiszolgálója legyen, kézen feküdne tehát az a gyanú, hogy a demokratikus külszín alatt és a szociális máz ellenére előbb-utóbb, ezeknek a feltétlenül dinasztiális vagy legalább opportunista elemeknek fog kedvezni. Emellett azt sem felejthetjük el, hogy a Habsburg-ház, amikor szociális reformokat vagy demokratikus tömegmozgalmakat vezetett be – Mária Terézia és II. József, Ferenc József (császársága első évében), Ferenc Ferdinánd – úgy ez mindig a magyarság ellen, és nem a társadalmi igazság kedvéért tette; ez volt az oka annak, hogy az egyéni- és vallásszabadság tekintetében oly sokat tett II. József még azoknál sem hagyott kedvező emléket maga után, akik annyit köszönhettek neki.

Minden uralmi rendszer tartósan csak akkor maradhat meg, ha jellege, iránya és a hatalom gyakorlásának módszere az uralma alatt állók túlnyomó többségének megfelel, azok számára lelki kielégülés és anyagi haszon. Messze vagyunk már attól, hogy egyetlen államformában vagy kormányformában lássuk a tökélyt. Ha a franciák túlnyomó többségének a forradalmak zsarnoksága és a nemzeti lét veszélyeztetése után Napóleon kellett, éppen úgy igazuk volt, mint azoknak, akik az abszolút monarchiák önkényével szemben az önállósuló nemzettagoknak – akár forradalmak árán is – politikai szabadságot vívtak ki. Lehet a diktatúra is népszerű és szükséges, amint ezt napjainkban is látjuk; nem lehet ellenben megállapodott az a rendszer, amely már megindulása pillanatában bizalmatlanságot és közönyt vált ki a többségből, ellenállást egy kisebbségből, és legfeljebb az uralmi rendszert meghonosító ügyes, jól elhelyezkedő érdekeltségnél számíthat odaadásra, érdeken vagy meggyőződésen alapuló áldozatkészségre.

Talán kissé hosszasabban foglalkoztam az államfői kérdéssel, azonban ezt meg kellett tennem, mert államfő nélkül nincs állam, és az államfő kérdését valahogy rendeznünk kell, ha az állami életnek nemcsak külső formáit akarjuk betartani, hanem az államtudatot a legegyszerűbb ember agysejtjeibe is be akarjuk ültetni.

Éppen a közjogi kérdések iránti érdeklődés hanyatlása és az egyén és állam érzelmi kapcsolatának gyengülése veti fel azt a kérdést, hogy az államforma – és így az államfői kérdést is nem kellene-e rendezni célszerűségi nézőpontok szerint, és alkalmazkodva az általános fejlődés felismerhető irányához.

A monarchikus elv – talán örökre, talán csak hosszú időre – halálos sebet kapott. Európában alig maradt monarchia, és amelyek megmaradtak is – Anglia és Olaszország kivételével – a nemzetközi mérlegen igen könnyűek. Az is kétségtelen, hogy ha Magyarország 1919-ben fenntartás nélkül köztársaságnak vallja magát, nemcsak rokonszenvekkel találkozott volna több helyen, különösen Amerikában – aminek ugyan az első fejezetben kifejtettek szerint túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok –, hanem könnyebben kapcsolódhatott volna bele, ha nem is bizonyos érdekkörökbe, de bizonyos alkalmi csoportosulásokba.

A mai helyzetet illetőleg a megoldás sem a szélsőlegitimistákat nem elégíti ki, sem azokat, akik a valóban idegen nyomásra létrejött trónfosztó törvény erejében nem bízva, a Habsburg-ház visszatérésétől és az ezzel járó külpolitikai nehézségektől és társadalmi káros tünetektől tartanak. A mai helyzet, a királynélküli királyság veszedelmesen emlékeztet az Anatole France által leírt «Pinguinek szigetére», amelyet hivatalosan nem volt szabad szigetnek, csupán vízzel körülvett szárazföldnek nevezni.

Nagyon sok ész-ok szól tehát amellett, hogy Magyarország köztársasággá alakuljon át – többek között a demokratikus érzésű és magukat magyaroknak feltüntető, arisztokráciájuktól megszabadult szlovákokkal és horvátokkal való könnyebb együttműködés lehetősége is. Ezek az ész-okok még akkor is hatnak ránk, ha az ezeréves királyság és jogfolytonosság esztétikai és lírai felöntésén túl meglátjuk az abban rejlő erkölcsi és jogi tényezőket is.

Valószínűnek látszik, hogy a fejlődés iránya ez is lesz. Nemcsak a mélyebb erkölcsi érzésekre képtelen és tisztán célszerűségi, hasznossági mozzanatokra ügyelő sofőr-embertípus, hanem éppen a gondolkodó és embertársai javával törődő, bajait átérző egyének a most még monarchista államokban is mind nyíltabban kerülnek ellentétbe a monarchista elvvel. Éppen a jó és okos emberek szemében nehezen elfogadható jelenség már a nagy földbirtoknak is érdem nélküli átörökítése az utódra: különböző földbirtokpolitikai szabályokkal, örökösödési illetékekkel már rég áttörték a nemzetek az abszolút magánjog elveit. Még nehezebben fogadják el azt, hogy az állami főhatalom, a nemzet egyéniségének megtestesítése, a háború és béke, élet és halál tekintetében való döntés a születés ostoba véletlenjére legyen korlátozva, és esetleg jóindulatú, művelt, de esetleg rosszindulatú és degenerált család körében maradjon. Ezen az elgondoláson, vagy jobban mondva áramlaton nem sokat változtat az, hogy erejükből mindinkább veszítő társadalmi osztályok osztályérdekből, az egyházak, jobban mondva, vezetőik egyrésze egyházi érdekből, vagy elmúlt idők hazafiassági kategóriái alapján álló, valódi vagy vélt hazafias szellemből egyes olyan államokban is a monarchikus elv mellé állanak, amelyekben hosszú idő óta, vagy újabban már köztársasági rendszert vezettek be.

A monarchikus elv gyengeségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy nálunk sincsenek az elvnek feltétlen hívei, mártírságra vállalkozó követői. A be nem vallott osztály- vagy rendi érdek mellett a legjobb legitimisták célszerűségi okokra: az uralkodóház nyújtotta belső biztonságra, a zavarok csökkentésére, és a meglehetősen problematikus, sőt, mint láttuk, negatív külpolitikai előnyökre utalnak. Azoknál pedig, akik a legitimista megoldást elvetve, a királyság intézményéhez mereven ragaszkodnak, többnyire a meggyőződés hiányát látjuk, bizonytalanságot a jelen idők jelenségeinek megítélésében és a jövő útjának meghatározásával; náluk a királyság részben azt a lírai és esztétikai kielégítést jelenti, amelyről már beszéltünk, részben a királyságtól el nem vonatkoztatott nemzeti eszmének és múltnak tiszteletéből ered, főleg és elsősorban azonban arra vezethető vissza, hogy nem akarnak sem a tömegek, sem a felsőbb osztályok előtt forradalmároknak feltűnni, és megtámadtatások elől akarnak a királysághoz való hűség hangoztatása által kitérni.

Ha ma megszavaztatnók az államforma kérdésében a 18. évüket meghaladott lakosokat, és lehetővé tennők a fehér lappal való szavazást, valószínűnek látszik az, hogy a többség azzal szavazna, a tudatos kisebbség a köztársaságra, és elenyésző töredék a királyságra. Akik az ellenkezőt állítják, éppen olyan tévedésbe hajszolják magukat és olvasóikat vagy hallgatóikat, mint akik például azt állítgatják, hogy a magyar földmívesnek nem kell több föld, vagy nem hajlandó a falujából való elvándorlásra. Ha csak a magasabb értelmiségűeket szavaztatnék meg, és valóban titkos lenne a szavazás – olyan, amely minden befolyásolást kizár –, az óriási többség a köztársaság mellett nyilatkoznék, még azok a fiatalok is, akiknek számára az államforma közömbös. Még ezek is valahogy szabadabb emberhez alkalmasabb keretnek tartanák a köztársaságot, amelyben az alkalmatlan államfő eltávolítása időszakonként és forradalom nél kül is lehetséges, és amelyben talán a társadalmi erőknek nagyobb hatása van az államügyek intézésében, de viszont az államfőnek a kormányzásba való beavatkozása – a prezidenciális rendszert kivéve – teljesen elképzelhetetlen, tehát a kormányzást szabadon végezheti a többségre vagy legalább ügyesebb és jobban érvényesülő részre támaszkodó polgár.

Elképzelhetetlennek tartom az államforma kérdésében a népszavazást, pedig az őszinteség és a nemzet valódi akaratának megfelelő megoldás – mint minden tekintetben, itt is – sok haszonnal járna. Meg tudom érteni, hogy még azok a felelős tényezők is elodázzák az államforma-kérdést, amelyeket nem vezet egyoldalú elfogultság, és bebizonyították azt, hogy a nemzet érdekét elébe helyezték a volt uralkodóházénak, és magasabb nézőpontok szerint ítélik meg a jövő fejlődését.

Amint számításba kell vennie mindenkinek azt, hogy a nemzet jelentékeny részében évszázados tapasztalat során beidegződött bizalmatlanság, sőt gyűlölet van a Habsburg-házzal szemben, és az ezzel a házzal azonosult királyság intézményét is abból a nézőpontból is bírálat tárgyává teszik, hogy egyes társadalmi osztályoknak, rendeknek túlzottan, a korszellem által már nem indokoltan kedvezményeket adott – addig arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az örökös főurak, a nagybirtokosok nagyrésze, a főpapok csaknem kivétel nélkül, egyéni vagy osztályérdekből, avagy a közjónak általuk így értett követelményéből, ezidőszerint legitimisták és különösen az utóbbi csoportnak a lelkészkedő papság révén bizonyos – ha nem is túlbecsülhető – hatása van a dunántúli egykori labanc vármegyék népére is. A teljesség kedvéért megemlékezhetem még arról is, hogy az 1919 utáni évek külsőleg erősen keresztény, de bizonyos fokig antiszemita idejében a mindennemű erőszakosságtól visszahúzódó nagytőke és az intellektuális, valamint iparforgalmi pályákon elhelyezkedett zsidók is erősen legitimisták voltak, mert a Habsburgok visszatérése esetén érdekeik jobb kielégítését remélték. Amilyen mértékben csökkent ez az olykor provokáló keresztény irányzat, csökkent a minden megszilárduló hatalommal összebékélő nagy- és kistőke legitimista iránya is, de azért ily áramlatoktól ma sem idegen.

Mindezeket számba véve, megállapítom, hogy az államforma kérdésének erőszakos felvetése ezeket a talán ma már nem is olyan nagy befolyást gyakorló, de mégis a nemzettestbe belenőtt és másokra is hatással bíró elemeket a nemzeti érdek rovására hajtaná át pártoskodó ellenzékeskedésbe, a kifelé egységes front megbontásába. Az államforma kérdésének és – a királyság elfogadása esetében – az uralkodóház problémájának felvetése csak abban az esetben lenne indokolt, ha előre nem látott külpolitikai események következnének be, és a döntés számunkra azonnal elérhető, nemzetközi előnyöket jelentene.

Nem marad más hátra, minthogy megmaradjunk az eddigi ideiglenesnek minősített megoldás mellett. Ezt megkönnyíti az államfő személye és őrszaglása is. Nem a köteles tisztelet, hanem a meggyőződés téteti velem azt a megállapítást, hogy ő talán az egyetlen egyén ma Magyarországon, aki mindenkinek osztatlan ragaszkodását és becsülését élvezi.

Ideiglenesnek minősített megoldásoknak azonban sok hátrányuk van, és az ideiglenes berendezést – éppen átmeneti volta miatt – az emberek hajlandók kevésbé tisztelni. Gondoskodni kell tehát arról, hog az átmenetinek szánt, valóban már hosszú időre szóló, és talán véglegessé váló berendezést ne tegyük ki ennek a veszélynek, hanem lássuk el mindazokkal a belső és külső kellékekkel, amelyek szabad nemzet legmagasabbrendű állami szervezését és irányítását jellemzik.

Ebből a nézőpontból tekintve a dolgokat, – jóllehet a XX. században a valódi- és álműveltség, divat és szokások nivelláló hatása mellett anakronizmusnak tartom a cifra külsőségeket, címeket és rendjeleket – mégiscsak helyeselhetem azt a külföldiekre is ható keretet, amelyben az ország Kormányzóját helyeztük.

A királyi várban lakás, a gödöllői nyári székhely, a kabinetiroda és a testőrségek éppen úgy hozzátartoznak ehhez az elgondoláshoz, mint az, hogy az Államfőt ne vegyük túl gyakran igénybe, és apró alkalmakon ne szerepeltessük. Thuküdidész szerint Periklész nagyságának titka abban rejlett, hogy amint államhajó ritkán evezett ki a tengerre, úgy ő is ritkán jelent meg az agorán. Kedélyeskedésre és inkognito sétákra azoknak az államfőknek van szükségük, akik a hanyatló monarchiák ridegségén egyéni szeretetreméltósággal akarnak enyhíteni.

Ezen külsőségeken felül is szükség van azonban az Államfő helyzetének erősítésére.

Viszonya a törvényhozással kb. az, ami jogilag vagy gyakorlatilag ma az európai monarcháké. Hiány azonban az, hogy megbízatásának természetét és tartamát nem határoztuk meg. A lefolyt 11 év tanúságai alapján gondoskodni kellene minden esetleges bírálat és ellenzés előzetes elnémításáról, a megbízás élethossziglan való megállapításáról, és arról is, hogyan történjék az utód megbízatása. Amennyiben ugyanis a Kormányzó személyében bármilyen okból változás állna be, ezt az alkalmat úgy a legitimisták, mint a társadalmi rend szélsőbaloldali támadói puccs-kísérletre használhatják fel. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ebben az esetben ki veszi át az uralkodói jog gyakorlását, ki tartja fenn a rendet, kik választják meg az új Államfőt. Esetleg már most meg lehetne választani azt, aki a kormányzói szék megüresedésekor automatikusan veszi át a kormányzói jogokat és kötelességeket.

Ez a rendezés általános megnyugvást keltene, megszilárdítaná az állami élet zavartalan menetét, és a nagy erkölcsi erő mellett nagy jogi biztonságot nyújtana nemcsak a Kormányzónak és helyettesének, hanem az egész országnak is.

Talán kissé hosszasan foglalkoztam az államfői kérdéssel, azonban ez szükséges volt. Mi magyarok úgy kerülgetjük ezt a kérdést, mint a forró kását: gyávák vagyunk arra, hogy szembenézzünk a valósággal és lehetőségekkel. Megnyugszunk abban, hogy egy kivételesen becsületes, kötelességtudó és igaz ember gyakorolja az államfői jogokat; ezzel megállapodunk, és tovább nem megyünk. Elfelejtkezünk arról, hogy a legkiválóbb embernek is keret kell és biztos alap, nem vesszük figyelembe azt, hogy az Államfő nemcsak az állam személyi öntudatának kifejezője, nemcsak célszerűségi kérdés, hanem érzésbeni követelmény is: a tömegnek kell valaki iránt fordulnia ragaszkodásával vagy valakivel szembefordulni a bírálatával. Ez a magyarázata annak, hogy az intézményeiben és gyakorlatában tulajdonképpen köztársasági Angliában oly nagy a lojalitás, és az amerikai elnök helyei foglal minden diák szívében. Az államtudat elhomályosulásának megakadályozására tehát erősítenünk kell az Államfő méltóságát, növelnünk azt a tiszteletet, amely őt körülveszi.

Az Államfő azonban még nem az állam, és bármily rossz hatással voltak is uralkodóink a magyar államiság fejlődésére, mindent rovásukra nem írhatunk. Ha – amint láttuk – ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzeti érzés fejlődése és nemzeti kívánságok teljesí tése terén zavarok álljanak elő, mégiscsak a kormányok, a szervezetlen társadalom felelősek azért a lagymatag, jelszavakban és kicsinyes tüntetésekben kimerülő hazafiságért, amely a kiegyezés korát annyira szembeállítja a reform-évtizedek és '48 korával. Az elnyomatás évei és a gazdasági válságok megtörték a nemzeti műveltség és öntudat hordozóinak a gerincét, és nem voltak alkalmasak arra, hogy a túlnyomó részében nyelvében is idegen, az udvar kegyében sütkérező főnemességből pótlásukat neveljék ki. Ez egy ízben vállalt az uralkodóházzal szemben nem kockázatot, csupán frondőrösködést: 1905-1906-ban. Hogy ebben mennyi része volt a hazafiságnak, és mennyi az általuk gyűlölt, soraikba nézetük szerint illetéktelenül került Tisza Istvánnal szemben táplált ellenszenvnek és a Ferenc Ferdinánd-Kristóffy által hangoztatott demokratikus és szociális reformoknak – azt ma már nem, és még nem lehet megállapítani. Bele kell nyugodnunk abba, hogy akkor, amikor határainkon túl lobogó lánggal égett az önfeláldozó és tettekre serkentő hazafiság tüze, nálunk a műveltséggel, kormányképességgel volt ellenkezésben a nemzeti érzés erős ápolása és kifejezése. Az erős nemzeti érzésű embereket a közvéleményben, sajtóban kigúnyolták, nem vették teljes értékűeknek; a régi függetlenségi politikusok a politikai aréna szükséges és mulatságos marionette alakjaivá váltak, pedig egyedül bennük volt meg annyira-amennyire az események sejtése és a nagy tömegek igényeinek az ismerete.

1919 után – megfelelő előkészítés hiányában –a forradalmak és ellenséges megszállás ellenhatásaként a nemzeti érzés lármásan, és olykor bántó külsőségek között jelentkezett. Nemcsak a hazánkban elkerülhetetlen szólam- és szónoklatáradat indult meg, és a darutollas tömegek, pártás és pruszlikos lányokkal bővített ünnepélyek szegélyezték a nemzeti megújhodás útját, hanem valami naiv, az erőtényezőket figyelembe nem vevő magabizakodás is, amely az európai és belső viszonyok teljes félreismerésével, tisztán a nemzeti eszme szolgálata révén gondolta az eredmények elérését. Amint azonban az időnkívüliség akkor is tragikuma volt a magyar nemzeti eszmének, amikor elaltattuk, éppen úgy nehézséggel járt 1919 után is, amikor – amint már utaltunk rá – a kielégített nemzetek biztosított igényeiket pacifista népszövetségi köpönyeg alá rejtették. Végzetes reánk nézve, hogy Európa, különösen Kelet-Európa ütemétől ebben a tekintetben teljesen elszakadtunk.

Ettől a szegénylegénykedő hazafiságtól – amelynek egyik legszebb eredménye különben Sopron megtartása volt – el kellett tekintenünk. Emellett csak akkor maradhattunk volna meg, ha valóban égett volna vezetőinkben Mazzini és Pasics mindenre elszántsága, és a díszmagyaros szavalók hajlandók lettek volna még a bombavetésre és a börtönben való néma elpusztulásra is. Ez azonban az üldözött, de nemzeti államban élő magyarságtól merőben idegen volt, Vezetőink nem öncélú államok balkáni színezetű vakmerő játszmáinak megnyerésére, tömegeink nem a minden nélkülözéssel és kockázattal járó elszántságra készültek, pedig utóbb mégis csak bele kellett sodródniok olyan szenvedésekbe és nélkülözésekbe, amelyeknél nagyobbat a balkáni esélyek vállalása sem jelen-tett volna.

1919 a magyarságot megosztotta.

A trianoni határokon túli rész szögesen fordult szembe új államaival, azonban – balkáni színezetű ellenállásra nem kapván segítséget sem tőlünk, sem külföldről – ilynemű törekvéseit csakhamar abbahagyta, mártírokat termelt továbbra is, de nemzeti erejének megőrzésére a hőstermelésről lemondott. Alkalmazkodott az utódállamok rendszeréhez, kifejlesztette önmagában a tipikusan kisebbségi erényeket: a tűrést, az összetartást, a részletmunkára való hajlamot és igyekszik egyéni és népi érdekeinek a megadott kereteken belől érvényesítésére. Várja és reméli a többi magyarsággal való egyesülést, de nem szivárvány-hídon jár, és nem ejti tévedésbe a délibáb. Ez az egyetlen jó taktika a csonka ország nézőpontjából is.

Másként áll a dolog a csonka ország lakosaival. Itt arra kellett törekednünk, hogy az üres sallangok, a bántó külsőségek elhagyása után mind erősebb és élénkebb nemzeti érzést fejlesszünk ki, a szalmalángot állandó meleget adó égési anyaggal cseréljük fel, pótoljuk azokat a mulasztásokat, amelyeket a kiegyezés korában államfő, kormány és társadalom együtt, és egymást tetézve követtek el.

Ez a feladat nem könnyű. Meg kellett és meg kell küzdenünk a mondott előítélettel, a nemzeti érzésnek, a nevetségesség határáig való lefokozásával; túl kell tennünk magunkat a bürokrácia nehézségein; szemben áll velünk Budapestnek és a Pestet utánzó városoknak nagyrészt idegen szellemű, gúnyolódásra hajló lelkisége; akadályokat gördít a munka sikere elé az évtizedekig elhanyagolt magyar falusi ember bizalmatlansága.

Mégis dicsekedhetünk már sikerekkel is.

Ezek a sikerek részben külsőségesek, és kevésbé értékesek, noha külföldieknek éppen ezek tűnnek fel elsősorban. A világirodalomban is feldolgozott: »Nem, nem, soha», a falusi összejöveteleken is bevezetésként elmondott magyar Hiszekegy, amelynek szövegét a budapesti közúti kocsikon is látják, az országzászló előtti tiszteletadás mind erre vallanak. Minthogy ezek a külsőségek tömegnevelő hatással vannak, és gyakori ismétlésük a belső folyamatot is megindítja vagy erősíti, még messzebb mehetnénk, mindaddig, amíg a jóízlés határait át nem lépjük. Például társadalmi mozgalmat kellene indítanunk arra, hogy főleg az iskolás gyermekek, de lehetőleg mindenki üdvözölje a nemzeti zászlót és a kivonuló katonai csapatot. Ezt egyáltalában nem nehéz a köztudatba belevinni: hiszen az ország többségét tevő katolikusok minden templom és keresztfa előtt leveszik kalapjukat. A zászló és katonai csapatok tiszteletadásra pedig szükség lenne, mert a nemzeti zászló hosszú ideig tiltott dolog volt, a hivatalos sárga-fekete lobogó gyűlölt, a katonaság pedig az elnyomó hatalomnak szerve; a tiszteletadásra való neveléssel éreztethetnők át az egyszerűbb emberekkel és a gyermekekkel is azt, hogy ezek most önálló állami életünk kifejezői. Az iskolákban el lehetne magyarázni azt is, hogy minden nyomorúságunk mellett miért kell örülnünk a saját lobogónak és saját hadseregünknek.

Átvehetnők az angoloktól azt a szokást, hogy a színi és egyéb előadások a Himnusszal kezdődjenek vagy végződjenek. Az nem vonna le nemzeti imádságunkból, hogy utána szórakoztató műsor jön, esetleg a könnyű múzsa szolgálata; a lényeg az, hogy az emberek megszoknak: tömeges együttlét nem lehet a Himnusz nélkül. Ezeknél a külsőségeknél sokkal fontosabb a nemzeti érzés belső erősítése és fejlesztése. Ebben a tekintetben megbecsülhetetlen szolgálatokat tesz a levente-intézmény és a cserkészet.

A levente-intézmény és a cserkészet sokban különböznek egymástól: az első kötelező, az utóbbi olyan önkéntes társulás, amelybe való felvétel dicsőséget, amelyből kizárás szégyent jelent. A levente-csapatok inkább az alsóbb osztályokból újoncozódnak; a cserkészet a közép- és szakiskolai tanulók köréből szedi főleg újoncait, igaz, hogy nem kivétel nélkül és tekintet nélkül a társadalmi osztályokra. A leventéknél kicsit több a katonás fegyelem, a cserkészeknél az egyéni szabadság. Közös azonban a tő, amelyből hajtanak, és a cél, amelyre törnek. A tevékeny ember- és hazaszeretet, az egyéni önzés legyőzése, a közösségbe való illeszkedés mindkettőnek a vezérelvei, és a testi ügyesség, lelki erények fejlesztése mindkettőnek a módszere.

A cserkészet igen rövid idő alatt külföldön alig ismert mértékben terjedt el, és az egyetemes világmozgalomba beilleszkedés mellett olyan nemzeti sajátosságokat tudott kifejteni, amelyek nemzetközi viszonylatban is feltűnnek. Külföldi cserkész szakértők szerint is a magyar cserkészt a komolyság, fokozott felelősségérzet és a hivatásra való előkészület tudata jellemzik. Minden cserkész-ünnepen, minden táborozáson állandó megbeszélés tárgya a nemzeti élet, a mai problémák, az elszakított területek. Minden táborozás, minden «munka» tulajdonképpen a fegyelmezett és céltudatos hazaszeretetnek az iskolája.

Nehezebben vert gyökeret a levente-intézmény. Meg kellett küzdenie a fiaik munkaerejére féltékeny szülők önzésével, a falvak és tanyák széttagoltságában rejlő helyi nehézségekkel, a forradalmak alatt teljesen felszabadult és elvadult fiatalságnak a fegyelemtől való irtózásával. Kísértett a régi K. u. K. Armee drilljével és az annak emlékével szemben táplált ellenszenv is; ez különösen erős tápot kapott abban, hogy eleinte a levente-oktatók egy része – szerencsére kisebbsége – nem állott feladata magaslatán, azt hitte, régi módszerű újonckiképzést kell végeznie, és nem nemzetmentő szociálpedagógiai munkát. Az indokolatlan szigor, sőt durvaság, a szórakoztató és művelődési mozzanatok távoltartása nem tartoztak a ritkaságok közé.

Szerencsére ez a múlté; az utóbbi években ezek a nehézségek elsimultak, és a levente-csapatok csaknem kivétel nélkül a lakosság kedvenceivé, a fiúk sóvárgása tárgyává váltak. Még az oly nehéz terepet jelentő Budapestet is bevették a leventék; erről mindenki meggyőződhetik, aki bármelyik székesfővárosi leventeünnepélyt végignézte.

Akkor tehát, amikor a gyenge államtudat erősítéséről és az államnak a nemzeti érzés által fokozásáról beszélünk, elsősorban ezekre a bevált intézményekre gondolunk; semmiféle áldozat sem elég nagy arra, hogy a cserkészek és leventék számára gondtalan működést, az amúgy is nagy terheket vállaló cserkészparancsnokok és levente-oktatók számára bizonyos könnyítéseket biztosítsunk. Még intenzívebbé kell tenni a cserkész- és levente-életet: ha már felső osztályaink áldozatkészsége annyira hiányzik, az állam és az önkormányzati közületek egyéb szükségletek rovására is építsenek levente- és cserkész-otthonokat, lássák el azokat könyvtárakkal, gondoskodjanak a szegényebb tagok egyenruhájáról, és főleg támogassák a nemzetnevelési nézőpontból elsősorban fontos, a közösség érzését leginkább kidomborító táborozásokat. Egyetemes nemzeti, sőt művelődési nézőpontból is helyesebb lett volna a pécsi és szegedi egyetemre fordított millióknak erre a célra való felhasználása.

A nemzeti érzés erősítésére, az államhoz való tartozás tudatának kifejlesztésére rendkívül fontos tényező az iskolai és iskolán kívüli népművelés is.

Sajnos – amint erre reá fogok mutatni – úgy a nép-, mint a középiskola most is sokkal inkább ismeretszerzési tényező, és kevésbé nevelési szervezet Különösen áll ez a falusi iskolákra, amelyekben a nevelés mozzanatának érvényesítése tulajdonképpen a tanszemélyzettől függ, az ismerettömeg pedig számos olyan elemet tartalmaz, amelyet a falusi gyermek sem megemészteni, sem felhasználni nem tud.

Ennek ellenére ezen a téren is javulást látunk, éppen a személyi tényezőnek: a tanszemélyzetnek természetszerű kicserélődése és az új nemzedék színvonalának emelkedése következtében. Az iskolában állandóan, szünet nélkül és minden ismeretközléssel kapcsolatban arra kell nevelni a gyermeket, hogy első és legszentebb kötelesség a nemzettel szemben terheli, őt és hogy nemzet, állam nélkül nem élhet boldog életet. Nem fontos, hogy a gyermek a katekizmus kérdéseire felelni tudjon, de az elkerülhetetlen, hogy az államról szemléletet kapjon, az államban helyét, az egyén kötelességeit és jogait ismerje, és tudja azt, hogy nemcsak nemzeti érzésből, de saját érdekéből is áldozatokat kell hoznia a nemzeti életet biztosító államnak. Nem elég, ha iskolai ünnepélyeken hangzanak el hazafias énekek és szavalatok, vagy a földrajzi órán történik az elszakított részekre utalás; ennek kell lennie a tanítás és nevelés tengelyének. A cserkészetbe vagy levente-intézménybe, valamint az idővel a falvakban is kialakítandó és a célszerűtlen magyar háztartások átalakításának előkészítésére is hivatott leányegyesületekbe izzó nemzeti érzéssel kell belépniök a fiúknak és leányoknak. Ez az izzó nemzeti érzés, az állameszmének öntudatos ismerete azonban ne legyen sovén és korlátolt túlzás. Ugyanezt követelhetjük meg a német és szlovák ajkú tanulóktól és iskoláktól is; bármennyire csekély kisebbséget alkotnak is Csonkamagyarországon, a közös múlt, a közös kivédések és a közös intézmények összefogják őket a magyarsággal. Amint joguk van anyanyelvük ápolására és az ismereteknek anyanyelvükön való megszerzésére, éppen úgy kötelessége a magyar nyelvű többségnek ennek eltűrése. Viszont nemcsak kötelességük, hanem joguk is, hogy ugyanolyan jó magyaroknak érezzék magukat, és a nemzethez tartozás, államhűség tekintetében ugyanazt a próbát tegyék le.

Nehezebb a felnőtteknek átgyúrása. Az idegen tényezőktől függő, olykor idegen érdekeket megvalósító állam eszméje túl erősen rögződött beléjük. Még művelt, iskolázott embernek is nehéz volt az áttétel, például nekem is bizonyos idő kellett ahhoz, hogy hadseregünkben ne a fekete-sárga ármádia utódját lássam, hanem Rákóczi és Görgey nemzeti munkájának folytatóját. A nép körében az állami tudat, a közhatalomhoz tartozás érzése még ott is gyenge, ahol a nemzeti érzés legszebb virágait hajtja; az említett történeti okokon felül – amelyek nálunk és egyes új államokban találhatók fel – szerepet játszik az a körülmény is, hogy az állam és a vidéken a közhatalmat központi és járási szerveivel gyakorló vármegye elkerülhetetlenül bizonyos osztályszempontokat is érvényesít, valójában vagy látszólagosan a társadalom egyes rétegeinek kedvez. Azok a széles rétegek, amelyek nem tartoznak a kedvezményezettek közé, és amelyek az államot és megyét a velük érintkező tisztviselő személyétől nem tudják megkülönböztetni, a dolog természete szerint bizonyos fokig bizalmatlanok maradnak, és ezekben a közületekben nem az egyéni érdekek összefogóját, a nemzeti élet összefoglalását látják, hanem olykor valódi, többnyire vélt elnyomóikat.

A felnőtteket illetőleg tehát a nemzeti érzés és államtudat gyarapítására legjobb eszköz az, ha törvényhozás, kormányzat és közigazgatás nemcsak a lehető legpártatlanabb, hanem mindent megtesz az alsóbb néposztályok jogos vagy legalább méltányos érdekeinek kielégítésére, velük szemben nem szigorúbb, hanem enyhébb mértékkel mér. Azokban az esetekben, amikor a közhatalom gyakorlóit jogszabályok kötik, legalább a modorban, bánásmódban menjenek el a végső határig, és ezzel feledtessék annyira- amennyire a jelenlegi gazdasági és társadalmi rendszer senki által kétségbe nem vont igazságtalanságait. Az alsóbb osztályokkal lakóhely szerint vagy hivatásszerűleg kapcsolatban levő felsőbb osztálybeliek ragadják meg az érintkezés minden lehetőségét, és saját egyéni érdekeik rovására is tegyenek egyes esetekben apróbb engedményeket. Természetes, hogy öntudatos és művelt ipari munkásokkal szemben ez nehezebb; ebben a vonatkozásban sincs azonban akadálya annak, hogy a munkaadó és az okleveles munkavezető a munkásság ünnepélyeiben, mulatozásaiban részt vegyenek, egyes munkások bajaival foglalkozzanak, a munkásoknak lakásigényeik kielégítése, üdülés terén áldozatokat hozzanak, amint erre számos példát látunk is.

Sokkal könnyebb a falusi földbirtokosnak, gazdatisztnek vagy akár a falun élő tisztviselőnek a helyzete. Falun az egymásr autaltság sokkal nagyobb, és a nagy- és kistermelőket, sőt még a belőlük élő fogyasztókat is bizonyos közös termelési érdekek összefűzik. Ha a kabátosok nem különülnek el a csizmásoktól, sőt a mezítlábasoktól sem, eljárnak a képviselőtestületi ülésekre, olvasókörbe, gazdakörbe, tapintatosan intézik el az apróbb panaszokat, jóindulatúak, vagy legalább tárgyilagosak a mezőrendőri kihágások és a vadkárok ügyében (amely utóbbiak sokkal nagyobb szerepet játszanak az erdő menti falvakban, mint ahogy gondolnók), segítséget adnak a bajbajutottaknak, és mindezt a nemzeti összetartás, az egymásra utaltság folytonos hangoztatásával teszik, minden egyéb tényezőnél erősebb állampolgári nevelést végeznek.

Sokat tehet ebben a tekintetben a hivatalos iskolán kívüli népművelés is, amely előadók tekintetében főleg úgyis a falun élő szellemi foglalkozásúakra, művelt birtokosokra és gazdatisztekre van utalva, külön előadói kar csak a városokban áll rendelkezésre.

Nagyon kevéssé kiaknázott terület és felhasznált tényező a vallásos élet, amellyel később is kívánok foglalkozni; itt csak azt említem meg, hogy különösen újabban a hazaszeretet és államhűség kérdése inkább csak nemzeti ünnepek egyházi beszédeiben szerepel, és úgy az egyházi beszédekben, mint a papok egyéb tevékenységében túl sok szó esik a felekezetek egymás közötti viszonyáról és felekezeti ellentétekről, ami a nemzeti érzés egységének és az állam megerősödésének nézőpontjából határozottan aggályos. Különösen bizonyos oldalról igen erős ismét az a törekvés, hogy az egyház elsőbbségét az állammal szemben hangsúlyozza, jóllehet az állam saját területén az államcélok tekintetében felsőbbséget nem ismerhet, és a magyar állam úgyis oly messze megy az egyházakat illetőleg saját főhatalma korlátozásában és az egyházak számára nemcsak a szabadság biztosításában, hanem az erős anyagi támogatásban is, hogy erre most példát külföldön alig látunk. Minden egyház tehát saját érdekét is védi, amikor a magyar állameszmét, öncélúságot és nemzeti érzést minden rendelkezésére álló eszközzel szolgálni törekszik. Nem becsülöm túl azt a hatást, melyet a lelkész és a templom még vidéken is az emberekre gyakorol. Más írásaimban tapasztalataim és sok szakértő egybehangzó nézete szerint állapítottam meg azt, hogy a vallásosság nálunk nagyon sok helyen és társadalmunk legtöbb rétegére nézve inkább megszokás és külsőség. Nem tagadom azonban, hogy sokakra nagy hatással van az, amit a szószékről hallanak, amire a gyóntatószékben vagy beszélgetésben a lelkész figyelmezteti őket, és teljesen még azok sem mentesülnek a hatás alól, akiket semmiféle szorosabb kapcsolat sem fűz össze a pappal. Arra kell tehát törekednünk, hogy minden egyházi főhatóság a legerélyesebben tiltsa el papjait a nemzeti egységet és érzést veszélyeztető egyházak közötti torzsalkodástól, és adjon oly értelmű utasítást, hogy úgy a szószékről gyakran, mint a szószéken kívül is állandóan a papok híveiket a feltétlen nemzeti érzésre, az államnak hozandó áldozatokra buzdítsák. Példát vehetnének a román és szerb görögkeleti papoktól ebben a tekintetben.

Csakis ilyen erős és céltudatos nemzetnevelés egészítheti ki az állami főhatalom rendezésének munkáját, és gyógyíthatja meg a mai beteg államot, erősítheti meg a mai gyenge állameszmét.

*

In Weis István: Hova? A magyar jövő útja. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. nyomása, Budapest, 1931, 43-66.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés