Platón azonban a szerelem fogalmát kiszélesíti. Erószon álta­lában az alkotó vágyat, az ideálok megvalósítására való törekvést érti. Ez az elfinomított, szublimált tárgyszerelem a szellemi alkotó munka, mely az embert az érzékektől fokozatosan a Jó és Szép esz­méihez emeli. Tudományban vagy művészetben teremteni annyit tesz, mint szeretni, és folyton kutatni az Igazat vagy a Szépet. Ugyan­így tör elő a tárgyszerelem a politikában is;  a lélek egy társadalmi ideált szeret, s ezt el akarja érni a társadalom, az állam megszervezésé­ben. A tárgyi erósznak ugyanolyan ereje van, mint az érzéki szere­lemnek, csakhogy nem a nő, hanem értékes tárgyak, eszmények irá­nyában. A görög képzelet ezt az erőt csodaszép mítoszba öltöztette: az Erósz (Amor) és Psziché mondájába. Erósz szép ifjú tele életkedv­vel, de kegyetlen hajlandósággal arra, hogy kínozzon: Pszichét sok fájdalomnak és megpróbáltatásnak teszi ki, hogy a szenvedések tüzében megtisztuljon. Az Erósz itt az isteni szellem, mely az embereket a jóra sarkallja, s küzdelem útján avatja a boldogságra méltóvá.

A politikai erósz vagy tárgyszerelem sokban hasonlít az érzéki szerelemhez, mert küzdelem árán ideált akar elérni. Van a szerelem­nek egy pszichológiai elmélete, amely szerint úgy támad, hogy a lélekben egy ideális kép rejtőzik, jó ideig homályosan, a tudat küszöbén, ki nem bontva. Erre a képre az egyén saját vonásai, lelki szükség­letei, értékérzései vannak rávetítve. A lélek aztán abba a lénybe lesz szerelmes, akiben ennek az eszményképnek homályos formai és tar­talmi vonásai mintegy megtestesülnek. A képzelet hatalma aztán még szebbé teszi, jobban idealizálja a szeretett lényt. Együtt jár vele a törekvés, hogy bírja, egyedül bírja. Innen a féltékenység örökös fáj­dalma. Ezért a szerelemnek egyik lényeges jegye a boldogság mellett a nyugtalanító szenvedés, sőt van olyan, ún. dolorista típus, akinek szerelmében éppen a szenvedés a túlnyomó: a szerelmes szenvedés után vágyódik. Akkor érzi, hogy igazán szeret, ha gyötrődik, ha vihar­ban él. A csendes szerelem boldogsága közeledik a közömbösség álla­potához. Ha a szenvedés nyugtalansága megszűnik, a szerelem is tovaillan, minden áldozatra kész, odaadó természete elszürkül.

Hasonló vonásai vannak a politikai erósznak is. A politikai eszmény először lazán, homályosan dereng a lélekben, de aztán konkrét képbe sűrűsödik, melynek megvalósítására a karizmatikus államférfi minden erejével tör. Az ideál a társadalmi-állami élet valamely tár­gyára irányul, melyet az államférfi értékesnek tart, tehát szeret. Ez a tárgyszerelem hozza mozgásba képességeit, bontakoztatja ki a benne szunnyadó erőket. Az államférfi az ideál megvalósítására törekszik, mert szereti. Folyton akadályokra bukkan, az eszmény sóvárgás tárgya, melyért harcolnia, szenvednie kell. Aki igazán szereti az eszményt, s ennek megvalósítását feltétlen kötelességének érzi, az szereti és keresi a harcot és szenvedést: a politikai dolorizmus típusát képvi­seli. Akkor van elemében, ha küzdhet és szenvedhet. Ha a harc, gyötrődés, szenvedés megcsökken vagy megszűnik, az államférfi lelke közeledik a politikai közönyösség állapotához. A filiszterek sokszor csodálkoznak, miképpen lehetséges, hogy ez a vagyonos, fontos hiva­tást betöltő egyén, aki egészen nyugodtan élhetne, folyton verekszik, szenved az idegölő politikában. A probléma lelki kulcsa a politikai erósz, szenvedély, mely az egyént az ideál irányában hajtja a politi­kába, s nem engedi megnyugodni, míg az eszményt legalább meg nem közelíti. Ezért az, akinek lelkét politikai eszmény valóban tüzesíti, minden áldozatra kész, feláldozza egészségét, biztonságát, vagyonát, életét. «A vezetőknek - mondja Platón - az állam szeretőinek (philopolis) kell lenniök, megállniok a tűzpróbát gyönyörben is, fáj­dalomban is, és ezt az alaptételt se szenvedésükben, se félelmökben, se egyéb sors változásuk közt nem szabad eldobniok; azt, aki ezt megtenni nem bírja, ki kell zárni, aki pedig minden tekintetben sértetlenül kerül ki, mint az arany a tűzpróbából, azt uralkodónak kell odatenni, s éltében is, meg halála űtán is tisztelettel s jutalommal megajándékozni.» (Az Állam. VI. 15). A politikai tárgyszerelemtől inspirált államférfi meg van szállva az eszménytől, mely munkaképességét a maximumra fokozza, gondolatai irányát eleve meg­szabja, érzelmeinek csodálatos elevenséget kölcsönöz. Politikai szenvedélye nem pillanatnyi lelki fellobbanás, hanem évtizedeken át, élte fogytáig izzik benne. «Ha a szívben - jegyzi meg finom pszichognózisával Nietzsche - leküzdhetetlen vágy mozgolódik, hogy erő­szakkal törjük magunkat keresztül, és ez állandóan éleszti a tüzet, akkor még a csekély tehetség is (politikusoknál, művészeknél) lassan­ként csaknem ellenállhatatlan természeti hatalommá válik.» (Mensch­liches, Allzumenschliches).

Minden nagy életnek van belső jelentése, immanens értelme, ami kiteljesedik benne, amiért az egész él, dolgozik, harcol, örül, szenved és meghal. Ez a belső életelv (Arisztotelész nyelvén entelecheia) az a valami, ami az élet célját, telosát magában foglalja. Ez, mint eszmény döntő szerepet játszik a nagy politikusok életében is. Az az eszme, amelyért egész életén át küzd, amelynek szolgálatában áll egész önkifejtési törekvése, élan vital-ja, tárgyszerelme, belsőleg mint­egy sorsszerűen kényszeríti az alkotásra, küzdelemre és szenvedésre. Az igazi nagystílusú államférfi az ideálra, mint életcélra törekszik, mert szereti, s ez a szenvedélyes szeretet alkotómunkájának mintegy művészi jelleget kölcsönöz. Biográfiáját olvasni annyi, mint készülése közben egy szobrot szemlélni, csakhogy itt ő maga a szobrász is, aki önmagát formálja életeszménye alapján. Életének múló pillanataira az ideál értéktartalma árasztja az örökkévalónak sugarait: az állam­férfi erósza a mulandóban az örökkévalót, a végesben a végtelent érzi meg.

Politika és önzetlenség

Akiben igazi politikai hivatás él, annak van politikai eszménye. Az eszményt pedig a politikai erósz törekszik megvalósítani. Ennek két fő erkölcsi jegye van: az önzetlenség és a szenvedés fokozott kapa­citása.

Az államférfi jellemében mindenkor legfontosabb az az arány, hogyan vegyül benne az önzetlenség és az önzés, kissé bizarrul közgazdasági metaforával szólva: mekkora az erkölcsi mérlegképessége. Az nem lehet nagyszabású államférfi, aki elsősorban magára és a jelenre gondol, s nem a politikai eszmény megvalósítására, a jövőre. Helyesen mondja a francia moralista: Ne penser qu’à soi et au présent, source d’erreur en politique.(LaBruyère).

A rómaiak az államot nem a status színtelen, szürke szavával illették (ez a szó eredetileg a szuverén rendek: status, états összességét jelentette, később a mai államot), hanem sokkal kifejezőbben res publica-nak, közügynek hívták, ami mindenkire vonatkozik. Bűnt követ el az állam ellen, aki a res publica-t res privata-vá, magán­üggyé akarja a maga céljára átalakítani. Az egyes embernek, akár­milyen hatalmas államférfi, nem szabad a res publica-t, ennek intéz­ményeit, vagyonát a maga magánelőnyére fordítani. Hasonlóképp a pártoknak sem: bűnös az a politikai párt, mely az államot pártállammá fokozza le, s közintézményeket, közvagyont, közhatalmat saját cél­jaira használ fel.

Az önzetlenség, az erkölcsi idealizmusnak ez a jegye, az államférfi nagyságnak első feltétele. Enélkül nem lehet az államélet és történelem hőse. Az önzetlenség vonása annyira hozzátartozik a hős jelleméhez, hogy például sohasem beszélünk a «gazdasági élet hősei­ről». Schliemann hős, de nem mint kereskedő, hanem mint a tudo­mány önzetlen régiségkutatója. Joseph Chamberlain az angol poli­tika hőse, mint az új vámpolitika elszánt harcosa, de nem mint nagy­iparos. Hugo Stinnes, a német gazdasági élet nagy organizátora élte végén politikus lett, nagy szervező erejét a politikába is belevitte. De nem lett mégsem nagystílusú politikus, mert üzlete érdekei, a gazdasági hatalom irányították a politikai életben is. Szervező volt, de nem politikai vezető: az utóbbi főjegye a nemzetre gyakorolt erkölcsi-szellemi szuggesztió. Rathenaut tragikus vége sem avatja a német politika történetének héroszává, alakja a köztudatban szélső szociális érzületű könyvei ellenére is mindig a nagy részvénytársa­sági igazgató marad. Könyveiben mint valami modern Savonarola aszkétáskodik, de milliomos nagykapitalista marad: gazdag létére támadja a gazdagokat, hadjáratot indít a fényűzés ellen, s magának egy régi királyi palotát alakíttat át fényűző villává. Bármily szépen írta is meg radikális antikapitalista társadalmi reformterveit, sehol sem tudta azt a hitet ébreszteni, hogy társadalmi próféta, később, hogy klasszikus államférfi. Elméletnek és életnek fednie kell egymást, különben nincs erkölcsi erő. Rathenau fellengző szociális eszménye és szentimentalizmusa dacára a gyakorlatban nagykapitalista, mun­kásaival szemben rideg nagyvállalkozó maradt. A szocialisták nem hittek igazán benne, mert a valóságban önző; a kapitalisták meg el­idegenedtek tőle, mert elméletben önzetlen. Erős hatalom és becs­vágy fűtötte, melyet nem tudott titkolni. Az elmélet és gyakorlat összhangjának hiánya tragédiájának kútfeje.

A népnek igen finom érzéke van az iránt, hogy kiérezze a hős teljes érdeknélküliségét és önzetlen odaadását. Hőse csak szellemi, ideális javaknak lehet: van hérosza a vallásos hitnek, a nemzet sza­badságának és katonai erejének, van hőse az erkölcsi bátorságnak, a tudománynak és művészetnek, de sohasem lehet az anyagi javaknak. Itt a gyökere Goethe szavának: «Az entuziazmus mozgatja a törté­nelmet», vagy Tisza István formulázásának: «Igazán nagy tettekre sohasem anyagi érdek, mindig ezek a lelki javak ragadnak meg egyest, mint nemzetet: a haza, vallás, szabadság.»

A szerzési, birtoklási ösztön, az «enyém» öröme, a gyűjtés gyönyöre egyike az emberi élet legnagyobb hajtóerőinek, melynek legyő­zéséhez hatalmas önuralom kell. Ez az ösztön már brutálisan tör ki a gyermekből: mindent magának akar. S ez a sarkalló erő kifinomodva sírjáig kíséri az embert. Ebben az ösztönben rejlik a politikai hatalom­mal és befolyással való gazdasági visszaéléseknek, panamáknak, megvesztegethetőségnek pszichológiai gyökere. Innen van a politikának cinikus meghatározása is: annak a művészete, hogyan lehet az egyéni érdeket a közösség érdekének feltüntetni. A jó vagyoni helyzet megbecsülhetetlen a politikai életben: a jómódú politikus teljesen független, nem hivatalvadász, nem irigy, politikai befolyását nem használja fel pénzszerzésre, spekulációra, jogtalan vagyonszerzésre. Megközelíthetetlensége tiszteletet gerjeszt: sőt félnek tőle.

Mivel az államférfi a res publica-t szolgálja, s étoszának főjegye az önzetlenség, sohasem kapcsolhatja össze a politikát és az üzletet. Sőt éppen neki egyik fő feladata küzdeni a magánérdek és a korrupció ellen, különösen ma, amikor a parlamenti rendszerrel mintegy együtt­ jár, hogy a képviselő a választók külön érdekeinek ügynöke. Az államférfi nem gazdagodhatik: vagyonát, hivatali állásának tekintélyét felhasználva, nem gyarapíthatja. Törekedhetik hatalomra eszménye érdekében, de vagyonra nem. A történelem egy sereg példát mutat arra, hogy a nép köztudata az államférfinak megbocsátja hatalom­vágyát, erőszakoskodását, kegyetlenségét, politikai pálfordulásait, elveihez való hűtlenségét, de sohasem bocsátja meg a politika alapján való vagyonszerzését: százakat agyonlövethet vagy felakaszthat, ez politikai becsületét nem érinti; de ha egy fillért lopott a közvagyon­ból, ezt a közlelkiismeret sohasem feledi. Ellenben különös tisztelettel néz föl az olyan puritán egyéniségre, aki közpályáján nemhogy gyűj­tött, hanem vagyont emésztett.

Az utóbbi típus szemléltetésére keresve sem találunk szebb min­tát, mint Periklész és Morus Tamás alakját. Periklész tisztelete - mondja Plutarkhosz - «feddhetetlen életének és ama bizalomnak eredménye, amelyet e férfiú élvezett, akinek megvesztegethetetlen és a pénz iránt érzéketlen jelleme minden kétségen felül állt. Az, aki a nagy és gazdag államot még nagyobbá és gazdagabbá tette, aki hatalomra sok királyt és tyrannust felülmúlt, akik közül némelyek uralmukat fiaikra is átszármaztatták, az nem nagyobbította egy drachmával sem vagyonát, amelyet atyja reá hagyott.» (XV. fej.). Ami­kor Morus inkább otthagyja a kancellári hivatalt, mely a királyé után következett, semhogy támogatta volna VIII. Henriket a feleségétől való törvénytelen elválásban, nagy szegénységre jutott. A feddhetet­len politikus semmi vagyont sem szerzett hosszú hivataloskodása alatt. Most nyomorgott, nem tudta családját élelmiszerrel, ruhával ellátni; fűtőanyaga sem volt, nagy köteg lucernát hozatott szobájába, s ennek lángjánál melegedett családjával. Jellemző humorral vállalja a szegénységet, amikor visszapillantva fiatalsága nélkülözéseire, csa­ládja számára a következő élettervet állítja föl: «Én Oxfordban, a kancellári palotában, a Lincoln's Inn-ben s a királyi udvarban nevelkedtem fel, s a legalsó fokról a legfelsőbbig emelkedtem; mégsincs többem évenkint, mint 100 font. Ezért, ha most továbbra is együtt akarunk élni, szükséges, hogy mindnyájan hozzájáruljunk a háztar­táshoz. De nem kell mindjárt a legalsó fokra süllyednünk. Kezdjük a Lincoln’s Inn-i életrenden; ha ezzel nem jövünk ki, a következő évben lejjebb szállunk a new-inn-i életrendre; s ha ez is több lesz, mint módunk engedi, a következő évben az oxfordi életszínvonalra szállunk alá. Ha jövedelmünk erre is kevés, nyakunkba vesszük a tarisznyát, s valamennyien koldulni fogunk: énekeljük majd a Salve Regina-t, hogy a család együttmaradhasson, és együtt örvendhessen.» (W. Walter: Thomas Morus. 190. l.).

Milyen önző és aljas jellem egy század múlva Morusnak nem kevésbé tudós utódja, Bacon, a filozófus. A peres felektől pendente lite mint lordkancellár pénzt fogad el, az egyedárusági szabadalmakat ajándékokért osztogatja, mígnem a parlament leleplezi. Mikor a parlament bizottsága egy sor megvesztegetési esetét napfényre hozza, vallomásában maga Bacon ezt írja: «Lelkiismeretemet megvizsgálva s emlékezetemet, amennyire tudom, felkutatva, teljesen és őszintén megvallom, hogy a megvesztegetésekben bűnös vagyok. Lemondok minden védelemről, s a lordok kegyelmébe és irgalmába (grâce and mercy) ajánlom magamat.» A lordok 40.000 font pénzbírságra, s a Tower-ben töltendő fogságra ítélik; megfosztják bármely közhiva­talra való jogától, kizárják a parlamentből.

Meglepő, hogy a reneszánsz laza erkölcse, pompakedvelése és élvezetvágya mennyire kapzsivá, haszonlesővé, megvesztegettetésre hajlamossá tette az államférfiakat. A vagyonszerzés ebben az időben az államférfiúnak egészen természetes törekvése. V. Károlyt német császárrá választják: a megmaradt levelezések és számadások adatai azonban pontosan megmutatják, micsoda évdíjakat és pénzbeli ajándékokat kaptak a választófejedelmek és birodalmi rendek. A velencei követek jelentései szomorú képet festenek a Mátyás halála utáni kor magyar államférfiainak s a Jaggellók udvarának politikai romlottságá­ról. Ulászló tudtával kap felesége, Anna királyné, aki büszke arra, hogy a «velencei köztársaság fogadott leánya», 1504-ben tízezer forin­tot a velencei követ útján. Bakócz Tamás prímás buzdítja 1510-ben Pasqualigo velencei követet, hogy iparkodjék ajándékokkal leköte­lezni Perényi Imre nádort, aki, mikor ezeket megkapta, biztosította a követet, hogy «Velence híve marad holtiglan». Azt is kérte «ez az ingatag és falánk új barát» (ahogy a követ őt jelentésében nevezi), hogy fiát a köztársaság «Szent Márk fiává» fogadja, miközben újabb 2000 forint ajándékot kér. De a legfeltűnőbb a nagy tudós jogásznak, Werbőczynek vagyonszerző kapzsisága. Ahogyan emelkedik politikai jelentősége, úgy növekedik vagyona. Ez a szegénynek született ugocsai köznemes nem tesz soha egy politikai lépést sem, hogy a király­tól újabb és újabb donációt ne kérne és kapna. Ez annál feltűnőbb, mert hisz az ellenzéki köznemesség vezére. Fraknói, akinek Werbőczyről írt könyvéből (1899) valók a föntebbi adatok is, tizenkét apróbetűs oldalon sorolja fel Werbőczy 1498-tól 1540-ig királyi adományo­zással szerzett birtokainak óriási lajstromát. Térképet is közöl ezek­ről a birtokokról, amelyekkel Pozsonytól Brassóig, Zágrábtól Szatmárig az egész ország tele van szórva. Werbőczy az 1505-i országgyűléssel érdemei elismeréséül nemzeti jutalmat szavaztat meg magá­nak: minden jobbágy telekre két dénárt, ami abban az időben nagy összeget, körülbelül 7000 forintot tett ki. Mint kiváló jogász, sok örökö­södési pert, csere-, kölcsön- és zálogüzletet bonyolít le nagy pénzekért, miközben politikai befolyásának magánérdeke céljából való érvénye­sítésétől sohasem riad vissza. Megszorult özvegyeknek kölcsönt ad úgy, hogy birtokuk nemfizetés esetén zálogként az ő tulajdonába megy át. Az egri püspökség 1507. évi gazdasági számadásában a gazdatiszt egy kétszáz kéve gabonáról szóló tétellel kapcsolatban megjegyzi, hogy «István ítélőmester (Werbőczy) maga kérvén ezt az ajándékot, nem tagadhatta meg tőle, mert az országban, főképpen a népnél, nagy a hatalma.» (Fraknói: i. m. 106-117., 352-363. l). Ilyen politikai erkölccsel indult az ország a mohácsi vésznek.

Az önzetlen államférfi nem vár anyagi jutalmat, öröme szellemi: eszményének megközelítése. Byron Don Juan-jának IX. énekében kegyetlenül támadja Wellingtont, aki győzelmeiért először 200.000, azután 400.000 font jutalmat kapott, de nagy műve, Napóleon leverése után sem ment Cincinnatusként haza, hanem politikai álláso­kat töltött be, melyek nagyon jövedelmezők:

Nagy díjakat megvetnek a nagyok!
Epaminondász megmentette Thébét
És pénzt még temetésre sem hagyott.
Washington György szabaddá tette népét,
De más, mint hála, rá sosem ragyog.
(Szebb fény, igaz, nem díszíthette képét)
S az disztingválja bölcs Pittet magát is,
Hogy angol státust tönkre tette - grátis.

(Ábrányi Emil fordítása)

Robespierre az elvek kegyetlen fanatikusa, aki még kivégeztetése előtt is azt hangoztatja, hogy «az állam csak az erkölcs örök alapján épülhet fel». Lehull a feje, mert ellenségei zsarnoknak bélyeg­zik, bár elismerik, hogy magát egészen a forradalomnak áldozta fel. Más fából van faragva a másik néptribun: Danton. Nem elvhű, hanem a maga anyagi érdekeit szaglászó, többszörös megvesztegettetése miatt folyton ingadozó, a forradalmi zavarosban halászó fiskális. Ez a csúf, himlőhelyes paraszt-óriás, akinek mennydörgő hangja, szúrós tekintete s félelmetes szónoki ereje van, a forradalom káoszában erősen gazdagszik. Mélyen romlott. Már 1789-ben az angolok kéme. A király titkos alapjából is pénzt fogad el Mirabeau-tól. Egy­házi javakat koboz el, s a saját javára eladja. Ezerszámra öleti le azokat, akik royalizmus miatt gyanúsak, hogy megrettentse az arisztokrákat, s ezek közül jó pénzért egyeseket megmentsen. Sőt titokban felajánlja Pittnek, hogy bizonyos összegért a király fejét is megvédi. Pitt késik a pénzzel, Danton a király halálára szavaz. Belgiumi kül­detését vagyona szemérmetlen gyarapítására aknázza ki. A puritán Robespierre méltán küldi a vérpadra. St. Just vádbeszédében különösen kiemeli aljas megvesztegethetőségét: «Mirabeau bará­tai - mondja - nyíltan dicsekedtek, hogy betömték száját.» (The World’s Famous Orations. VII. köt. 156. l.). De Danton tudja, hogy legnagyobb ellenségének is nyaktiló vet véget. «Elég egy szíj is, - kiáltja a hóhérnak -, a másikat tedd el Robespierre számára!» Ez négy hónap múlva követte.

Talleyrand-nak sohasem bocsátotta meg a francia közvélemény, hogy a napóleoni császárság romjaiból mint Franciaország egyik leg­gazdagabb embere került ki. Mintája az eszmény nélküli politikusnak, akinek sohasem volt magasabb ideálja, mint a korlátlan önzés. Politikai technikus jenseits von Gut und Böse; az elegáns cinizmus utolérhetetlen képviselője, a pourboires diplomatique szemérmetlen bezsebelője. 1810-ben Sándor cártól másfél millió frankot kér titkos szolgálatáért. De már jóval előbb, 1797-ben, mint a direktórium kül­ügyminisztere 50.000 font sterlinget akart az amerikai delegációtól kizsarolni, annak az államnak képviselőitől, amely neki menedéket adott, amikor a forradalom halálra üldözte. A német egyházi javak szekularizációja alkalmával a volt autuni püspök a német fejedelmek­től óriási összegeket kapott. A weilburgi fejedelem 1804-ben Talleyrand-nak négy milliót ajánlott fel, hogy a bataviai köztársaság elnöke lehessen; Talleyrand egy évig várt, s a fejedelem tizennégy millióra emelte a felajánlott összeget. Egyébként Ausztria fizette legbusásabban Napóleon háta mögött. A bécsi kongresszuson a szász király hat milliót fizetett, hogy királyságát megtarthassa. Hasonlóképp Murat, a nápolyi király 840.000 frankot, V. Ferdinánd pedig 3.700.000 frankot. (G. Lacour-Gayet: Talleyrand. 3. kötet 1928-1931.)

Ezt az éppen nem épületes seregszemlét folytathatnók: hogyan vádolja az angol parlament a lángelméjű hadvezért, a gróffá, majd herceggé emelt Marlborough-t 1711-ben sikkasztással, mire a ki­rálynő összes méltóságaitól megfosztja; hogyan vádolják Napóleont ellenfelei az anyagi javak magánhalmozása s önző családi politikája miatt; miképp indul meg oly sok államférfi ellen először

A rágalom mint gyenge szellő
Egyelőre - alig lengő -
Gyönge lassú kezdetében...
Lassan lépve -
Kémlelődve...
Majd növekszik suttogásra
Belopódzik a fülekbe,
Mind jobban-jobban terjed
Mind bolond és okos főket
Untalan zavarba hoz-

Jár a beszéd szájról szájra
És növekszik suttogásra -
Suttogásról csacsogásra -
Mint az ágyú csattogása
Megrendíti a levegőt.
Kétségbe kell esni annak,
Akit így elrágalmaznak -
Bárha ártatlan szenved is,
A becsület odavan
Elveszti becsületét.

(A sevillai borbély)

Így jár, mikor az anyagi önzés árnya éri, Jules Grévy, a francia köztársaság második elnöke. Egészen puritán, szerény életű ember. Amikor 1877-ben Mac Mahon az elnökségtől visszavonulóban van, már sokan emlegetik Grévyt utódjául. Egy képviselő túl szürkének tartotta: «Félek ettől az embertől: nem volt soha gáláns viszonya, nem vett soha kártyát a kezébe, nem iszik se bort, se likőrt, unalmas ember.» Mégis az anyagi önzés puszta gyanúja miatt szégyenszemre volt kénytelen az elnökséget otthagyni. Lányának férje ugyanis, az angol Wilson, aki nála lakik, jogtalanul használja levelezésében a csak az elnököt megillető postai portómentességet, s a becsületrend szalagját megszerzi valakinek, aki százezer frankot fizet újságvállalata számára. S a parlament az ártatlan nyolcvanéves öreg elnököt távo­zásra kényszeríti veje üzelmei miatt.

Gróf Lónyay Menyhért miniszterelnökre sohasem bizonyítot­ták rá, hogy hivatali állását vagyonszerzésre használta fel, de a vád nyilai mégis bennmaradtak politikai jellemében: azontúl elvesztette politikai ütőerejét. 1872. november 18-án éppen egy eléggé viharos múltú képviselő, Csernátony, akit «a rágalom iskolája megalapítójának» neveztek, azt kérdi Lónyay miniszterelnöktől: «Nem épített-e házat, nem vett-e uradalmakat akkor, mikor az ország deficitben van... Ezen országban mindenkinek joga van gyarapodni, vagyonosodni, gazdagodni, de a minisztereknek nincs ehhez joguk. Gróf Lónyay Menyhért, hogyha nem kormányelnök, milliókat milliókra halmoz­hat.» Lónyay visszautasította a vádat, annál is inkább, mert Csernátony is bevallotta, hogy nincsenek dokumentumai. Ennek ellenére további politikai pályafutásában mindig tapasztalnia kellett, hogy semper aliquid haeret. Pártja is sérelmével igazában magára hagyta.

A rágalom szakítja meg hosszú időre a puritán Clemenceau pályafutását is, aki a hetvenes-nyolcvanas években egy sereg kor­mányt buktat meg hihetetlen agresszivitásával, miközben ereje éppen önzetlensége volt: mint tigris iszonyú pusztítást vitt végbe az antilo­pok közt, a zsákmányt azonban mindig otthagyta másoknak: ő maga semmit sem akart, legkevésbé a miniszterelnökséget, bár ez a fordulat lett volna többször természetes. És mégis az antilopok vádja ezt a gyűlölt embert egy időre leteríthette, a politikai életből másfél évtizedre kikapcsolhatta. Clemenceau ugyanis egy lapot alapított, a La Justice-t, amelynek kiadója Cornelius Herz volt, aki a laphoz szükséges pénzt fedezte. Ez belekeveredett a nagy panamapörbe, vele rántották tehát Clemenceau-t is. Hiába védekezett: sem a kamara, sem touloni választói nem akarták még csak meg se hall­gatni. Száműzve volt a politikai arénából, ahol a harcban oly nagy örömét lelte. Csak amikor a Dreyfus-pörben újra mutogatta oroszlánkörmeit, fogadta vissza a politikai élet és közvélemény.

Valamikor a rendi társadalomban a törvényhozói tiszt csak nobile officium. A törvényhozók lelki függetlenségét csak a kormányhatalom hozta kísértésbe hivatalok vagy fejedelmi jószágadományo­zások (donációk) felajánlásával. A modern demokratikus parlament tagjai tiszteletdíjat húznak, hogy megélhetésük és ezzel lelki szabad­ságuk biztosítva legyen. De éppen a modern demokrácia kialakulásá­val párhuzamosan fejlődik ki a kapitalizmus a maga sokágú gazdasági szervezeteivel, érdekeltségeivel, részvénytársaságaival, amelyek a köz­érdek rovására fel akarják használni a törvényhozók befolyását és tekintélyét oly módon, hogy a képviselőknek busás jövedelmű gaz­dasági tisztségeket és állásokat juttatnak, őket magánérdekük szárán fogva tartják, gazdaságpolitikai felfogásukat már eleve kedvezően befolyásolják a kapitalista szervezetek számára. Így támad a modern parlamentarizmus összeférhetetlenségi problémája, mely a legélén­kebben foglalkoztatja valamennyi országnak közvéleményét, főképp a világháború óta. Az összeférhetetlenségnek azonban csak a durva és kirívó eseteivel szemben kodifikálható törvény. A kérdés lényege mindig erkölcsi marad: a törvényhozó államférfi lelkiismerete. «Az az erkölcs pedig - mint a wakfieldi pap mondja -, melyet örökösen őrizni kell, alig érdemes az őrizetre.» That virtue which requires to ever guarded is scarcely worth the sentinel.

Politika és boldogság

«Vexilla regis prodeunt Inferni: Az alvilág királyának zászlói elől haladnak» - így kezdődik DantePoklának utolsó éneke. A legtöbb államférfi, amikor pályájára visszapillant, úgy érzi, mintha akkor, amikor a politikai életbe lépett, a poklok fejedelmének lobo­góját követte volna: élete az örökös szenvedés, tépelődés, intrika, hálátlanság, harc szakadatlan láncolata. A politika semmi esetre sem a boldogság termőföldje. Politisch Lied ein garstig Lied - mondatja Goethe Branderrel az Auerbach pincéjében:

Csúf dal! Piha! Politikai dal!
Ízetlen egy dal... Áldd Istent naponta.
Hogy nem a tiéd szent birodalmunk gondja.
Én legalább azért örök hálát adok,
Hogy császár vagy kancellár nem vagyok.

(Kozma A. fordítása)

De már az antik világ görög politikai elmélkedői szemében a Kr. e. V. században is a politika a leghálátlanabb és legboldogtalanabb mesterség. Prodikos, a szofista egyik pszeudoplatonikus iratban (ford. Sebestyén K.) azon töri a fejét, vajon van-e halandó, aki azt a foglalkozást, melyre fejét adta, ne vádolná, s bajait ne mutogatná. Az iparos - mondja - éjjel-nappal dolgozik, s alig tudja élelmét meg­szerezni, ezért folyton sopánkodik. A hajósok úgy élnek, mint a két­éltű állatok, hol szárazon, hol vízen; vakmerőn a tenger szeszélyére bízzák magukat. A földmívelők majd a szárazság, majd az esőzés, majd az áradás, majd a rozsda, egyszer a meleg, másszor a hideg miatt panaszkodnak. «Hogy sok mást ne említsek, a nagy tisztelettel járó politikai foglalkozás mennyi veszedelembe juthat. Ki boldogulhat ugyanis a néptömeg kegyéből? Akinek ma hízeleg és tapssal fogadja, pár nap múlva ugyanazt kigúnyolja és száműzi, kifütyüli és meg­bünteti, halálra ítéli, majd aztán szánakozik rajta. Hol halt meg, politikus barátom. Miltiadész? Hát Themisztoklész? Hát Ephialtész? S az a tíz, akik minap még hadvezérek voltak?»

Ilyen pesszimista kérdéseket vet fel önmagára és más politikusokra nézve az államférfiak jó része Periklésztől MacDonaldig. A leg­több államférfi politikai életpályája nem eposz, hősköltemény, hanem izgató dráma, szenvedéssel teli tragédia. Caesar egész élete örökös küzdelem a szenátussal, Pompeiusszal, míg le nem döfi hálára köte­lezett Brutusa; Morus Tamást a fejedelmi kegyetlenség küldi vér­padra; Cromwell, ez az akaratkolosszus, minden külső sikere elle­nére, belsőleg örökké vívódik; a Franciaország gazdasági-külpolitikai nagyságát megalapozó Colbert királya mint valami cselédet bocsátja el, s a nép is megdobálja koporsóját; Pittet nemcsak köszvénye, de az országért való örökös aggodalma és az akkori angol politikai élet sivár korrupcióján érzett fájdalma korán megtöri; Napóleon a felhabzsolt dicsőséget és hatalmat folyton félti, mígnem ezek romjain Szent Helénán gyötrődhetik; Stein báró hatalmas tehetsége és haza­szeretete folyton hajótörést szenved a fejedelem akaratán; Lincoln, Gambetta, Jaurès, Ito herceg, Tisza István, Rathenau stb. küz­delmeinek végpontja a gyilkos golyó; a Kínáért annyit szenvedő Li Hung Csang-ot a boxerlázadást követő szégyenletes béke viszi rövidesen sírba. Bismarck joggal mondhatta: In serviendo patriae consumor. S mégis az agg Bismarck előre látja, hogy utódai az ő nagy alkotását romba döntik. Amikor 1895-ben valaki «boldog embernek» nevezte, azonnal élénken tiltakozott ellene: «Ha - úgymond - a gyorsan tovaröppenő gyönyörérzelmek ritka perceit összeadom, egész életemben alig jönne ki több, mint huszonnégy óra.» Disraeli, aki tetézve ért el mindent, amire ifjúkora óta vágyott, élte fogytán mégis melankóliával sóhajt fel: «Minden valószínűség amellett szól, hogy boldog vagyok, de én nem tudom eltitkolni az igazságot. Holtfáradt vagyok és mélyen boldogtalan. A vagyon, a siker, a dicsőség, de meg a hatalom csak növelhetik a boldogságot, de nem teremthetik meg.» Széchenyi a legboldogtalanabb ember, aki valaha élt, a magyar történelem önmagát marcangoló Oidipus királya. A nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszó Deák, mint levelei mutatják, az örökös tépelődés és nyugtalan diszharmónia pesszimista bölcse; Kossuth majdnem egy félszázadon át borong tört reményeinek romjai között. A történet hőseinek élete tele van szenvedéssel. «A világtörténet - mondja Hegel történetfilozófiájában - nem a boldogság termő­földje. A boldogság korszakai a történelem üres lapjaihoz tartoznak.»

Mi a viszonya hát a politikának a boldogsághoz? Milyen boldogság részese az államférfi, aki hivatásánál fogva mindig az élet sötét oldalait és terheit vizsgálja, hogy ezeket megkönnyítse, aki eszmé­nyeiért örökösen a harc tüzében áll, sebet oszt és sebet kap? Alap­vető kérdés: mi a boldogság mértéke? A gyönyör? Ha ez, akkor a poli­tika nem a boldogság epikuroszi kertje. A politikai élet semmi esetre sem a gyönyörök buzgó forrása: napról-napra a legélesebben láttatja az emberi természet gonosz, intrikus, kapzsi, irigy, féltékeny, önző vonásait, amelyekkel örökösen harcban kell állani, s miattuk folyton szenvedni. Az emberi boldogságnak azonban egészen másutt van a kútfeje, mint a puszta gyönyörben: viszonylag az ember akkor boldog, ha a maga lelki alkatának megjelelő életet él, s munkát fejt ki, vagyis ha össz­hang van képességeinek belső iránya, másrészt külső életformája között. Más szóval: ha bensőleg érzett hivatását, képességeit kifejtheti és kiélheti. Mussolini idézi (Gespräche, 228) Nietzsche büszke szavát: «Törekedjem hát a magam boldogságára? Én a művemre törekszem! Strebe ich denn nach meinem Glücke? Ich strebe nach meinem Werk.» Szerző és idéző nem veszik észre, hogy a kettő között nincs ellenmondás, sőt hogy a kettő igazában egy: akkor boldog az ember, ha a maga művén, hivatásán dolgozik, ha mindjárt sok veszedelem is kíséri. A boldogság tehát nem puszta öröm, napsütés, hanem fájda­lom, árnyék is. A boldogság a hivatásból fakad, melyet az államférfi vagy bárki belsőleg érez, mely folyton űzi-hajtja, képességei kifejté­sére sarkallja, noha szenvedéssel és kockázattal jár. Miért? Mert a belsőleg igazán érzett küldetésben bennrejlik az ideális elem: az esz­ménytudat és az ebből fakadó kötelességtudat, hogy erőit kifejtse. A vér­beli államférfi egyén fölötti értékek hordozójának érzi magát, aki dolgozik, szenved, sőt meghal az abszolútnak hitt értékekért. A belső küldetés- és sorstudat ereje a karizmatikus embert fölébe emeli a közönséges filiszter hedonizmusának. Boldog, ha tudja, hogy ideál­jáért való küzdelmével a közösségnek, nemzetnek, emberiségnek hasz­nál, mégpedig szenvedése árán. Innen a nagy államférfiak amor fati-ja: minden veszedelemmel való szembeszállása. Börtön, golyó, akasztófa, vagyonvesztés, száműzetés vár a szabadsághősre, mégis követi a maga útját. Ha népe az államférfit nem érti is meg, ha gyűlöletet vált is ki: száműzik, emigrációra kényszerítik, börtönbe vetik is, mégis tovább szereti hazáját, a nemzeti közösséget, mint az angol mondja: Right or wrong, my country: jó vagy rossz, de az én hazám ! A hazát úgy kell szeretni, mint amilyen. Ez a halálra ítélt, de a börtönből meg nem szökő Szókratész lelki nagyságának vonása. Ilyen önzetlen­ség, az egyén fölötti értékek megvalósítására irányuló idealizmus nél­kül érthetetlen volna a politika egész története. A nyárspolgári «gyönyör», «boldogság» unalmas lapossága egyáltalában nem az a pszichológiai kulcs, amely a nagy emberek egyéniségének misztikus zárát megnyitja. Belső és külső nagy küzdelmek, lelki vívódások és erőfeszítések, személyes veszedelmek és kockázatok nélkül nincsen klasszikus méretű államférfiú. A sima, csendes, veszedelmek nélküli út nem a nagystílusú politika útja. A szenvedés sokszor belső ki­nyilatkoztatássá emelkedik: olyasmit lát meg az államférfi, ami soha­sem merült volna fel lelkében.

A teremtő politikai szellemnek időnként szüksége van sikertelenségre, bukásra, belső emigrációra, sőt kétségbeesésre, mint lelki tisztítótűzre, hogy a maga ideálját és ebből folyó konkrét feladatait még mélyebben felismerhesse, a lélek kiszáradt kútjait a friss gondo­latok és törekvések élő vizével újra megtelítse. Ha így egy külsőleg nem aktív szakasz iktatódik is be tevékeny életébe, mégis most a távolból nézve a politikai erőket és aspirációkat, arányosabb és igazabb áttekintésre tesz szert. Az örökös siker, a folytonos diadal, a Porta Triumphalis íve alatt való sok ünnepélyes átvonulás, a hiúság kielégülése végre is elernyeszti a becsvágyat és akaratot, ellankasztja a cselekvésre való feszültséget, kiégeti a lelket. Ha azonban az állam­férfi közben kénytelen a politikától vagy ennek első csatasorától visszavonulni: rugalmasabbá, munkára feszültebbé válik, új felada­tokon töri a fejét, s feszíti rá akaratát. A belső száműzetés legtöbb­ször alkalmas az erők fokozására: reculer pour mieux sauter. A balsiker az államférfi nagy pedagógusa: jobban megedzi akaratát, mint a könnyen szerzett győzelem.

Egyébként a külső siker nem tartozik eleve az államférfiúi nagyság jegyei közé. Annak, aki csak a külső sikerért politizál, eleve le kell mondania lelkének minden belső harmóniájáról. Az ideálokért való harc sokszor jár sikertelenséggel és időleges megtorpanással. Az állandó siker csak gyenge, s nem királyi lelkeknek való. «Az ember dolga a becsületes igyekezet, a siker magasabb hatalmak kezében van» - mondja Tisza István. Az államférfi nagysága igazán nem a siker hegyén, hanem a sikertelenség völgyében tűnik ki. A sikertelen­ség tragikuma emeli az egyén történeti alakjának erejét, emberebbé teszi, iránta a történeti pietást fokozza. Nem maradt volna-e Caesar a népek emlékezetében elsősorban a demokratából átváltozott tirannus, ha nincsen március idusának tragédiája? Nem avatja-e rokon­szenvessé V. Károly császár alakját, hogy le tudott mondani világbirodalmáról, s rezignáltan kolostorba vonult vissza? Nem élne-e Napóleon történeti képe a köztudatban elsősorban mint a népek öldöklő zsarnokáé és Európa felforgatójáé Szent Ilona szigete nélkül? Nem emelte-e Lincolnt szinte a nemzeti mítosz magasságába gyil­kosának golyója? Nem idealizálta-e Rákóczi és Kossuth alakját a hosszú száműzetés keserű kenyere? Széchenyi a negyvenes években egészen népszerűtlenné válik, de valóságos kultusza támad 1860-ban végbement tragédiája után, szinte egészen eltűnt emberi mivolta a nemzet lelkéből, amely csak az eszme megtestesülését látta benne. Ezért énekli Arany:

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

(Széchenyi emlékezete)

Tisza István, akit hivatástudatának ereje sohasem engedett törődni az aura popularis-szal, tragikus halála után lett népszerűvé. Ez a poszthumusz népszerűség megnagyítja alakjának történeti arányait, s valóságos hőskultusz tárgyává avatja. Az agyongyötört trianoni magyarságnak természetes lelki szomjúsága a hős után való vágy. A történelem látványa valóban igazolja Mussolini szavát: «A hazafiság csak érzelem. Erénnyé csak áldozat által válik. Az áldozat mértéke szerint növekedik az erény.» A legnagyobb áldozat pedig - hozzá­tehetjük - az élet odaadása : ez a hazafiság maximuma.

*

In Kornis Gyula:  Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata. Első kötet. Franklin-Társulat, Budapest, 1933, 182-196.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés