Ha ugyanis a történelem eseményeit madártávlatból és tárgyilagosan szemléljük, és nem aprózzuk fel figyelmünket a részleteken, akkor meglepően más áttekintést nyerünk, mint a részle­tekben való elmerülésnél.

Például hozom fel a mindennapi falu és az európai földrész története közötti hasonlatosságot, melyet a következőkben fedezhetünk fel.

Egy falu népe éli az ő egyhangú, békés életét, szánt, vet, arat, fizeti az adóját, ha kell, katonáskodik.

A falunak egy tekintélyes gazdája meghal, és a fiai - föld­jének örökösei - a földet három hosszú, pántlika alakú sávra hasítják.

A szélső lesz az András fiú része, a középső a János földje, a túlsó rész a Pista fiú része.

Közben János is meghal, és a két élő testvér az örökségen összevész, és megindul a végnélküli parasztper, a „jussért“.

A falu két pártra szakad, az András és a Pista pártjára, a feszültség lappang, de idegen szemlélő annak jeleit nem veszi észre.

A falu csendes életében kimagasló esemény egy-egy lagzi, búcsú és efféle, ilyenkor a szokásos verekedés alig szokott elmaradni.

Ha most a verekedőket vallatják, hogy pld. miért ütötte fejbe a Kristóf a Miskát, ilyféle vallomások hangzanak el. - „Azért, mert mikor én a Rózsival táncoltam, a Miska a lábomra lépett, és azt mondta, hogy pardony“. - „Nekem ne mondja azt senki, hogy pardony, semmi ijam-fijam, öregapám se volt pardony!“.

Ez az összeszólalkozás volt a verekedés látszólagos oka, a valóságban azonban, a verekedést a falusiak között, az András és Pista peres ügyéből keletkezett feszültség robbantotta ki.

Amellett a távoli szomszéd, Nagy József gazda, egy intrikus természetű, haszonleső ravasz parasztember, kihasználja a hely­zetet, egyszer az Andrásnak, máskor a Pistának ad igazat, és ebből előnyöket szerez magának.

Európa történelmének gerincét is egy ilyen végevárhatatlan „parasztper“ képezi, a nyugati, francia és a keleti német örökös felek versengése, egy mindkettő által óhajtott örökségért, a Lothár hagyatékáért, amely pernél a többi európai államok többnyire a falusi szomszédok szerepét játszák.

Ez az európai nagy per Nagy Károly császár korától vette kezdetét, és még a mai napig sincsen véglegesen eldöntve.

Kr. u. 800-ban Nagy Károly, az elpusztult római császárság utódjaként, megalapította az európai germán-római jellegű új császárságot.

Utódai - Jámbor Lajos fiai -, Kopasz Károly, Lothár és német Lajos Kr. u. 843-ban, a verduni szerződésben megosztoztak az örökségen, az akkori európai császárság területén.

A nyugati rész, a mai Franciaországgal Kopasz Károlynak, a középső rész Olaszország és Lotharingia Lothárnak, végül a keleti rész, a mai németlakta terület, német Lajosnak jutott örökség­részül.

Lothár halála után, a későbbi örökösök összevesztek az örökségen, és megindultak az időszakonként folytonosan megújuló harcok, a Lothár örökségért.

E harcoknál Európa többi szomszédos nemzetei, csak mint statiszták szerepeltek azokban a küzdelmekben, melyek Olaszország birtoklása és Elzász-Lotharingia miatt zajlottak.

E folyamatnál a haszonleső távoli szomszéd szerepét Anglia játszotta a mai napig.

Hol francia, hol meg német érdekekből avatkozott be a küzdelembe, de csak látszólag, mert mindig a saját érdekeit mozdította ezzel elő.

Hogy e történelembölcseleti meglátás mennyiben találó, azt az alanti történelmi adatokból ítélhetjük meg.

Olaszország birtoklásáért és a felette való fennhatóságért, a németek és a franciák a következő háborúkat viselték:

Elzász és Lotharingia a történelem folyamán a következő alkalmakból cserélt urat.

Az angolok a következő alkalmakkor avatkoztak be, saját érdekeikből, a francia és német érdekcsoportok harcaiba, az 1337-1453-ig tartó, a franciákkal folytatott 100 éves háború óta:

A történelembölcseleti ily meglátásnak, áttekintésnek példája még a következő:

Színházaknál, színtársulatoknál a főszerepet idényenkint más és más színész játssza; ha egy ilyen „sztárnak“ ideje lejárt, mindig más és új ,,sztár“ bukkan fel a színpadon. - Ez a színpadok életének egy elkerülhetetlen rendje és természete.

Európa történelmi színpadán is mindig más és más nép lép fel főszereplőként, ha aztán e nép szereplésének időszaka lejárt, más nép váltja fel.

Ennek jellemző példái:

A XIV. század elejétől a XVI. századig az olaszok voltak Európa színpadának főszereplői, „sztár“ -jai.

Az olaszországi fennhatóság elnyeréséért, olasz területek birtoklásáért folytak a harcok. - Velence, Genua és a többi olasz városállamok nagy hatalomra, gazdagságra, befolyásra tettek szert. Ez volt az olasz reneszánsz és a humanizmus kora.

Irodalmi téren Dante, Petrarca, Boccaccio, Machiavelli és társaik tűntek fel.

Tudományos téren az olasz egyetemek, közöttük a páduai, európai hírre tettek szert.

Művészeti téren Raffael Santi, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Benvenuto Cellini és társaik vezettek.

Bruneleschi, Bramante az építészet terén alkottak nagyot.

Olasz ízlés, olasz nyelv, olasz társadalmi szokások, olasz tudományosság terjedt el, és irányadó, úttörő volt Európa legtöbb népénél és nemzeténél.

Corvin Mátyás királyunk udvara is olasz reneszánsz és humanizmus hatása alatt állott.

Amerikának Kolumbusz Kristóf által 1492-ik esztendőben történt felfedezése, pontot tett az olaszok szereplésére, a politikai és gazdasági élet súlypontja a Földközi-tengerről az Óceánra helyeződött át, és a spanyolok léptek a történelem színpadára.

A XVI. században a spanyol hatalmi túlsúly nehezedett reá Európára, sőt a legtöbb akkoriban ismert világrészekre is.

V. Károly német császár és spanyol király birodalmában sohasem nyugodott le a nap, akkora volt az egész földgömbre kiterjedő nagy birodalmának a területe. Spanyol ízlés, spanyol divat, spanyol befolyás, spanyol katonai hatalom, spanyol nyelv és szo­kások uralkodtak Európa egész területén és a gyarmati területeken.

Spanyol etikett honosodott meg az európai udvaroknál, melynek durványai még a legújabb korba is belenyúltak.

Spanyol eredetű volt, gazdasági téren, a merkantilizmus rendszere.

Spanyol írók, Cervantes, Lope de Véga, De la Barca Calderon mutattak új irányt, irodalmi téren.

A művészet terén Pacheco, Morales, Herara, Velasques, Murillo és társaik tűntek fel.

E ragyogásnak a nagy spanyol armada (hajóhad) 1588. évben történt pusztulása és a németalföldiek sikeres szabadságharca képezték határkövét.

Új „aktor“ lépett a történelem színpadára, ez a francia nemzet volt XIV. Lajossal és utódaival.

A XVII. század közepétől a XIX. század kezdetéig minden hatalom, minden fényes csillogás a franciáktól indult ki.

Politikai téren XIV. Lajos szabadon hatalmaskodott Európá­ban, az ő devolúciós, reuniós rablóhadjárataiban, Napóleon végigverte egész Európát. Turenne, Condé, Szász Móric, I. Napóleon híres francia hadvezérek voltak. - Vauban reformálta meg világ­szerte a várépítészetet, Luvois hadügyminiszter alapította meg jórészt a modern militarizmus szervezetét, az összes mai napig használatos katonai műszavak, francia eredetűek.

Colbert, Quesnay közgazdasági téren iránymutatók voltak.

Az irodalmi téren Corneille, Racine, Moliére, Sevigné, Voltaire, Rousseau, Diderot és az enciklopédisták törtek fel új utakat.

A költészet terén Charon, Cyráno és társaik tűntek ki.

A művészet terén Callot, Poussin, C'laude Lorrain, Meisonnier, Lebrun, Wateau, David közismert nevek.

Mannsart és Marly új irányt adtak az építészetnek, a barokkot, amelyből a XVIII. század II. felét uraló rokokó-ízlés fejlődött ki.

A francia divat, francia nyelv terjedt el az egész világon, amely utóbbi, a mai napig a nemzetközi diplomáciai érintkezésnél megmaradt.

Az összes idegen udvarok is, francia versailles-i mintára rendezkedtek be.

E dicsőség és ragyogás 1815-ben a Waterlooi ütközettel hanyatlott el, amikor a franciák háttérbe szorultak, helyüket a történelem színpadán, mint vezető főszereplő az angolszász faj foglalta el.

Amerika bámulatosan gyors ütemű gazdasági fellendülése példátlan a történelemben.

Az angol birodalom óriási területűvé növekedett, ezzel együtt hatalmasra duzzadt politikai, gazdasági súlya és befolyása is.

Az angol kéz nyoma, a XIX. század és a XX. század elejének minden politikai mozgalmában fellelhető.

Angol ízlés, angol divat, angol társadalmi szokások lettek uralkodók világszerte.

Az angol nyelv óriási területi elterjedést ért el, épp úgy, mint az angol gyarmatosítás.

Az angol parlamentarizmus mintául szolgált úgyszólván Európa összes parlamentáris berendezkedéseinek.

Anglia és Észak-Amerika ipari és gazdasági fellendülésére nem is kell külön reámutatnom, annyira közismeretesek.

Irodalmi téren Byron, Bulwer, Robert Burns, Disraeli, Walter Scott, Dickens, Thackeray, Robert Browing stb. tűntek fel.

Művészeti téren, Constable, Burne Jones és társai, Tuxner, Hasson, Walker, Herkommer, Alma Tadéma, Crane és Watts remekeltek.

Katonai téren az angol haditengerészet a XIX. században a tenger uraként volt ismeretes. Nelson tengernagy a tengeri hadvezéreknek mintaképül szolgált.

Az angol virágzás 1933-ig, Hitler és a német nemzetiszocialista mozgalom felülkerekedéséig tartott, azóta az angoloknál szemmel láthatólag a lassú hanyatlás jelei mutatkoznak.

Minden jel szerint a XX. század és a XXI. század első negyedének „sztárjai“ a germán fajok, nevezetesen a németek lesznek.

A németek után pedig, úgy mutatkozik, hogy a színes (pigmentált) fajok ideje jön meg, akikkel a fehér fajnak - mint azt jelen művem későbbi részében az olvasó előtt levezetni bátorkodom - élet-halálra kell majd megküzdenie; ez lesz a 2088-2105. évek közötti „nagy pigment háború“.

Mit bizonyítanak ezek az itt felsorolt példák?

Azt bizonyítják, hogy a történelemben a véletlennek nem igen van szerepe, minden történelmi esemény, bizonyos váltakozás sorrendjében, azonos törvényszerűségek szerint folyik le.

Ez, elismerem, jelenleg még szokatlan felfogás, azzal az általánosan elterjedt nézettel szemben, miszerint „a történelem a vélet­lenek játéka“, pedig ezt tanítják legtöbbnyire a történelem hiva­tásos művelői!

Ez utóbbi felfogás megcáfolása nehéz feladat, de megérdemli a fáradságot, mert megdőltével több előrelátást és tervszerűséget várhatunk majd az államok és nemzetek ügyeinek vezetésénél, és talán több egymás iránti türelmet és megértést az egyes népeknél.

Ezek előrebocsátása után, reátérek arra a kérdésre, hogy hogyan állapíthatjuk és hogyan láthatjuk meg a törvényszerűségeket az emberiség tömegéletnyilvánulásaiban, vagyis a törté­nelemben?

E kérdésre igyekezek most, jelen munkámban megfelelni.

Ha a történelem anyagát áttanulmányozzuk, akkor azt talál­juk, hogy a történetírás mozigépszerűen, jól-rosszul felveszi és rögzíti a történelem érzékelhető eseményeit.

A felvétel azt mutatja, hogy a történelemben nagy összevisszaságban következnek, torlódnak egymás után a legkülönbö­zőbb események és jelenségek, mint a háborúk, forradalmak, szellemi, művészeti, gazdasági mozgalmak; rendszert felfedezni abban, első pillanatban lehetetlennek látszik.

Pedig ez nem lehetetlen, ugyanis megoldhatjuk ezt a feladatot, ha a történelem eseményeit, vagyis az emberiség tömegéletnyilvánulásait, rendszeresen aszerint osztályozzuk, amint hogy egymás­hoz hasonlóak vagy elütők, szóval a történelmi zűrzavart szét­fésüljük, rendbe szedjük.

Ezt úgy véltem célszerűen elérni, hogy külön osztályokba rendeztem a történelemből ismert háborúkat, forradalmakat, szel­lemi és gazdasági mozgalmakat, azok változatait alosztályoztam. Így csoportosítva azokat, kutattam bennük a sejtett, és tényleg fel is fedezett törvényszerűségeket.

Öt századra visszamenőleg, tehát Kr. u. 1500 esztendő tájától egész a mai napig, oszlopokba és idősorrendben írtam össze, külön- külön a háborúkat, forradalmakat, szellemi és gazdasági mozgal­makat és azok alfajait.

Ennél a műveletnél a következőképpen jártam el:

A) A háborúk

A háborúk osztályozásánál, azok ötféle faját különböztet­hettem meg, nevezetesen:

1. Nagy konflagrációk (nagy, általános jellegű összecsapások, világháborúknak nevezett harcok).

Jellemzőjük, hogy az időpontjaikban technikailag elérhető területen, a legtöbb számottevő állam, tehát úgy a nagy, mint a kisebb államok is, egy koreszme jelszava alatt, tényleg azonban hatalmi és gazdasági okokból szállanak harcba egymással.

Ennek példái: V. Károly császár és I. Ferenc francia király háborúi. - A vallásháborúk. - A harmincéves háború. - A spanyol örökösödési háború. - Az osztrák örökösödési háborúk. - A napóleoni háborúk. - Az 1914-1918-i világháború.

2. Kis konflagrációk (kisebb méretű összecsapások), jellemzőjük, hogy csak a földrész nagyhatalmai intézik ez alkalommal el háború­val perpatvarukat, a többi kisebb, gyengébb hatalmú államok szigorú semlegességgel szemlélik a küzdelmet. Ez alkalmakkor kristályosodott ki a nemzetközi életben, az úgynevezett „szigorú“ és „jóakaratú“ semlegesség fogalma.

E háborúfajok példái: A hétéves háború. - A krími háború 1853-1854-ig. - Az osztrák-francia-olasz 1858-1859-i háború. - Az 1866. évi osztrák-porosz-olasz háború.

3. A vicinális háborúk (szomszédos államok harcai).

Ezek két nagyhatalom vagy esetleg két kis szomszédos állam között szoktak beállani. Jellemzőjük, hogy a náluknál hatalmasabb, valamint gyengébb államok is, a küzdelmet szigorú semlegességgel szemlélik.

Ezek példái: Az 1870-1871-i német (porosz) - francia háború, a szedáni döntő csatával. Az 1885. évi bolgár-szerb háború Battenberg Sándor fejedelem és Milán szerb király vezetésével, a szlivnicai ütközettel.

4. A bel- vagy polgárháborúk, melyekben egy állam belterületén a lakosság két pártra oszolva, egymás ellen küzd.

Ennek példái: A spanyol 1846-1849. és 1872-1874. évi karlista háborúk. - Az 1861-1865. évi észak-amerikai polgárháború.

5. Az expedíciós vagy gyarmati háborúk, ahol az egyik hatalmas állam vagy nép, megtámadja, leigázza, elfoglalja a gyöngébbiket.

Ennek példái: a gyarmati háborúk hosszú sorozata.

B) A forradalmak

Mielőtt a forradalmak osztályozására reátérnék, előrebocsátom a forradalmak általános jellemzését.

A forradalmakról általában.

A forradalmakat irányzatuk szerint, általában bal és jobboldaliakra oszthatjuk fel.

Forradalom (revolutio) akkor jön létre, ha egy nemzet több­sége, vagy kivételes esetekben jól megszervezett kisebbsége, a fennálló államformával, alkotmánnyal, jogi, gazdasági, társadalmi, kulturális és erkölcsi renddel tartósan elégedetlen.

Ha félreérthetetlen meggyőződésévé válik, hogy a sérelmezett viszonyok, a módszeres rendes fejlődés (evolutio) keretében, a szóban forgó időpontban lehetséges alkotmányos eszközökkel, azaz céltudatos okos reformokkal, már meg nem javíthatók.

Ha el van szánva a nélkülözhetetlennek és elodázhatatlannak tartott szükséges változásoknak, még jogellenes, erőszakos tények­kel való kiharcolására, és ily értelemben tényleg, megfelelő hatá­rozottsággal cselekszik is.

Minden forradalomnak általában lényege, a régebbi állapottal való határozott szembefordulás.

A baloldali forradalmaknak még ezen kívül jellemzője, az elmaradhatatlan véres erőszak.

Tettrekész cselekvő alanyai, a nemzet vagy nép kedvezőtlen helyzetben levő tömegei.

Szenvedő részesei: az államfő és gyűlölt kormánya, hivatalnoki valamint militarista szervezete, továbbá a jogfolytonosság hívei, kik méltán félnek a forradalmi megrázkódtatásoktól.

Azonkívül az előző uralom alatt, kedvezményeket, kivételező szabadalmakat (monopóliumokat) élvező osztályok, amelyek a legfőbb okozói annak, hogy a forradalmárok a múlttal mindenáron szakítani akarnak.

Ha az uralkodó rezsim, elkövetett hibái vagy gyöngesége felismerése után, idejekorán belenyugszik a változhatatlanba, az elkerülhetetlenbe, akkor a tévesen „vértelen forradalomnak“ neve­zett megegyezéses átalakulást nem tekinthetjük baloldali forrada­lomnak, mint egyáltalában nem tekinthető forradalomnak a hely­telenül megjelölt „palotaforradalom“, úgyszintén az úgynevezett ,,államcsíny“ sem, holott mindkét viszony változás erőszakos.

Az úgynevezett „vértelen forradalmak“ nem egyebek, mint jobboldali forradalmak, azaz besűrített reformkorszakok, amilyen korszak, az olasz Mussolini-féle és a német Hitler-féle jelenleg folyamatban levő átalakulás is.

A palotaforradalom mindössze uralkodói személycsere, hol az uralkodó család vagy a hatalmat birtokló párt (kamarilla) nyílt, esetleg burkolt erőszakkal távolítja el és cseréli ki, az addigi törvényes uralkodót, elodázni igyekezvén ezzel a kitörőfélben levő forradalmat.

Az államcsínynél a kormány vagy az államfő, felülről lefelé ható erőszakkal, forradalomszerű intézkedésekkel változtatja meg az alkotmányos berendezkedést, esetleg az államformát, mely ténykedés, mint felülről mozgatott forradalomszerű lökés, éppen az alulról jövő forradalmat akarja kijátszani, fellángolását reformok­kal lefojtani.

Az esetek legtöbbjében azonban, a megtámadott régi uralom, a rendelkezésre álló hatalmi eszközökkel - rendőri, csendőri intézkedésekkel, katonai operációkkal - megkísérli az ellenállást, mely rövidebb vagy hosszabb ideig tart, de mindig sikertelen, letiporja a győzelmes, véres baloldali forradalom vad erőszaka.

Alig képzelhető el jelentősebb államalakulat vagy nép, mely­nek történelméből hiányoznának a forradalmi kísérletek, vagy forradalmak, mert a forradalom történelmi törvényszerűség, bekövet­kezte elháríthatatlan, ha erkölcsi alapja adva van, azaz a létező rend, az illető nemzet elsőrendű életérdekeinek többé meg nem felel, sőt a módosult viszonyok között is erőszakolt megtartása, a nemzet létét egyenesen veszélyezteti.

Ilyenkor a mindennél erősebb önfenntartási ösztön a legfőbb törvény.

Az állam és a közösség üdve, a haladás szükségszerűsége törvényszerűen érvényesül az enervált államformával, elaggott, elavult alkotmánnyal, maradi tételes törvényekkel és a kedvezmé­nyezett uralkodóosztályok érdekeivel szemben, ennek következ­tében a nyers erőszak, jogsértések jegyében kitörő és lefolyó forradalmakat mintegy szentesítve és bármily visszásnak (paradox­nak) hangozzék is, bizonyos értelemben jogossá téve.

Mert a mindenkori államférfiak jól jegyezzék meg, hogy oktalan az az álláspont, hogy egy nemzet a rend mindenkori formáinak feláldozható!

Nem az általuk létesített rendért folyik a nemzeti tevékenység, hanem a rend csupán biztosítja a nemzeti élet lehetőségeit, tehát az uralkodó berendezés, az időszerű szükséghez képest és a korszellem által átformált viszonyoknak megfelelőleg, mindenkor módosítandó.

E módosítás veszélytelenebb eszközei, az idejében életbe léptetett korszerű, békés, a közösség boldogulását tényleg szolgáló gyökeres reformok, melyekkel az állam vezetői elodázhatják a forra­dalmi feszültség kialakulását vagy legalábbis lefokozhatják a kitörő forradalom hevességét, kedvező esetben pedig meg is aka­dályozhatják teljesen, a forradalom kitörését.

Ugyanis a végszükség jogán kigyulladó baloldali forradalom­ban, a szervezett államhatalom a saját népével, illetve annak egy tömörült részével, a nemzet különböző osztályai egymással küzdenek, vagy egy osztály a többi és a kormány meg az uralkodó ellen támad, de mindig a nekibőszült gyűlölet féktelenedik mindkét részről.

Ezért a baloldali forradalmak emberéletet és nemzeti vagyont pusztító és pazarló viharai, évszázados kultúrértékek könnyelmű lerombolásával, mindenütt helyrehozhatatlan károkat okoznak.

Ha a felhalmozott feszülő energiák, közben megtévesztő részletsikereket produkálnak is, a baloldali forradalmakból végered­ményében mindig csökkent anyagi- és lelkierővel kerül ki a forra­dalmasított állam és nemzet, míg a koreszmékhez simuló, egyetemes, átfogó, jószándékú, komoly és erélyes reformok, néha munkás, alkotó évtizedekre kitolják a forradalmak bekövetkeztét.

Végzetesen tévednek tehát azok, akik a baloldali forradalmak egyedül üdvözítő voltát hirdetik, bár kétségtelen, hogy egy forradalom sem múlik el értékes eszmények, vívmányok kitermelése nélkül, melyek élőbbre viszik a forradalmas nemzetet és közvetve az egész emberiségét.

A forradalmak osztályozásánál a következő beosztás vált be.

Vannak baloldali és jobboldali forradalmak.

A baloldali forradalmak, a fennálló kormányzati és államrendszer, életformák teljes lerombolására törekedve, azok helyére egy teljesen új berendezkedést akarnak létesíteni, tehát a meglevő rendszert lerombolni, destruálni igyekeznek.

A jobboldali forradalmak az idők folyamán keletkezett elfajulások, visszásságok és visszaélések kiküszöbölésével, a fenálló rend­szer értékeit átmenteni igyekeznek, tehát a meglevő, de romlásnak indult rendszert és berendezkedést megjavítani, eredeti értékes elveire visszaformálni, rekontstruálni törekszenek. „Nem rombolni, de javítani, reformálni“ , a jelszavuk, azért ezeket a mozgalmakat konstruktívoknak nevezik.

I. A baloldali forradalmak példái: A nagy francia forradalom. Az orosz bolseviki forradalom. A spanyol forradalom stb.

II. A jobboldali forradalmak példái: Az 1688. évi angol „dicsőséges“ forradalom, Orániai Vilmos helytartónak az angol trónra jutása. A Mussolini-féle olasz fasiszta forradalom. Hitler német nemzetiszocialista forradalma.

Mind a két fent vázolt forradalomféleségnél az elvi határok némileg néha elmosódottak, fő különbözetük azonban abban áll, hogy a baloldali forradalmak mindig véres erőszakkal, rémuralmi jelenségekkel, tömegvérengzésekkel, gazdasági elnyomorodással jár­nak, míg a jobboldali forradalmak rendszerint vérontás nélkül szoktak lefolyni, és gazdasági fellendüléshez vezetnek.

A forradalmak fajai általában a következők:

a) Nagy forradalmak, melyek mindig egy-egy újonnan felbukkanó és kialakuló koreszme jelszava alatt, az egész földgömb területén elterjednek, különböző államokba különböző időpontok­ban állván be. A keletkezési helyük gócpontjaitól, az itt később vázolt gyűrűdző hullám alakjában terjednek el. - Példái: A nagy francia forradalom. - Az orosz bolseviki forradalom.

b) Középforradalmak, melyek ugyancsak az újonnan felvetődő koreszmék hatása alatt jönnek létre, az előbbiektől főleg kisebb méreteikkel különböznek. - Példái: Az 1848-1849-i forra­dalom második fázisa.

c) Közbeeső forradalmak, melyek a fenti nagy és középforradalmak időpontjai közé esve, szabályos időközökben jelentkeznek. Például az 1830-i párizsi, úgynevezett júliusi forradalom.

Ezek a közbeeső forradalmak a nagy- és középforradalmi gócpontokból kiindulva, a koreszmék beteljesüléseként, a forradalmak gyűrűdző hullámának törvénye szerint keletkeznek.

d) Helyi forradalmak, melyek egy-egy állam területén elszór­tan elszigetelve lépnek fel, és az előbb felsorolt forradalmi fajok függvényeként keletkeznek, többnyire a haladástól és a korszellem­től erősen hátramaradt államok területén. - Pld. Az ifjú török konstantinápolyi forradalom. A portugál forradalom.

Ad I. A baloldali, vagy destruktív forradalmak lefolyásában élesen megkülönböztethető szakaszok (fázisok) figyelhetők meg, melyeket itt most fel fogok sorolni.

Előrebocsátom azonban, hogy ezen forradalmi fázisok időtartama forradalmanként nem egyenlő, hanem mindig az illető forra­dalmasított állam területi nagyságával és népességtömegével arányosan, hosszabb, vagy rövidebb időtartam alatt, de mindig szabályos egymásutánban peregnek le.

Ha ezt a szakaszos szabályosságot érzékeltetni akarjuk, legtalálóbban egy zivatar lefolyásával hasonlíthatjuk össze:

A zivataroknak jól megfigyelhető és egymástól elkülöníthető fejlődési fázisai vannak:

1. Előfutárjukként rendszerint tikkasztó hőség, nagy légnyomássüllyedés és villanyos feszültség jelentkezik.

2. Tengeren, folyamokon megjelennek vijjogva a sirályok, szárazföldön a viharlegyek - a zivatarok rendes előfutárjai.

3. Majd beborul a láthatár, súlyos, sötét fellegek vonulnak fel az égboltra, távoli villámlobogások, villogások láthatók, és a távolról mennydörgés-foszlányok hallhatók.

4. Azután élesen csattanó villámlások lángpallosai hasogatják meg a komor, sötét eget, erős szól keletkezik, és kövér cseppekben megered a zápor.

5. A záporban, röviddel megindulása után, kisebb szünet áll be, mely alatt még védett helyre húzódhatunk, vagy hazafuthatunk közeli lakásunkba esernyőért.

6. Rövidre reá a zápor nagy hevességgel megindul, sűrűn, erősen zuhog, villámlás, mennydörgés egymást követik, a zivatar hevessége eléri a tetőpontját.

7. Ekkor a látóhatár szélén felcsillan a tiszta kék ég egy-egy foltocskája, derülni kezd, a felhők szétoszlanak, elvonulnak, bár itt-ott még távoli villanás látszik, és elcsituló morajlás hallatszik.

8. Végül egészen elpihen a megbékélt zivatar, az ég teljesen kiderül, a levegő kristálytiszta és üde, a növényzet felfrissül, kábítóan illatoznak a virágok, ragyogó szivárvány tündérhídja íveli át az eget, a sok szépség között szinte nem is vesszük észre a sárba hullott virágokat, letört leveles gallyakat, kidöntött életerős fákat.

A baloldali forradalmak viharfázisai - sok hasonlósággal a következők:

1. Egy állam területén, gazdasági, politikai és érzelmi okokból kialakul és felgyülemlik a forradalmi feszültség.

Az udvar és a kormány makacs, vak reakciós hajlamai folytán, a rendszerint végzetszerűen akaratgyenge, tehetségtelen, bár jószándékú uralkodó vagy államfő, minden célirányos nagyobb reformmal lekésik.

2. A feszültséget robbanásig fokozza egy előkészítő, destruktív irányú, filozófiai, politikai, gazdasági irodalmi mozgalom, a forradalmak törvényszerű előkészítői. - E művek a vihar előtti vijjogó sirályok vagy elűzhetetlen viharlegyek szerepét töltik be. Voltaire, Rousseau, Marx, Lenin, Bucharin.

3. A fennálló uralom - lett légyen az cári, császári, királyi, fejedelmi vagy arisztokratikus, plutokratikus esetleg teokratikus köztársasági - az elsőrendű támaszát képező katonai szervezetében (testőrség, militarizált csendőrség, rendőrség, szárazföldi és tengeri haderő) vakon bízva, eleinte könnyelmű lenézéssel kezeli a jelentkező forradalmi kitöréseket. Ezeket rendőri, csendőri vagy katonai intézkedésekkel, véres megfélemlítéssel elfojthatni véli.

Túlságosan bízik az erőszakban, melyet azonban a megfelelő pillanatban nem mer, vagy talán már többé nem is tud kellő eréllyel alkalmazni.

Mindez lehetővé teszi, illetve sietteti a forradalom kitörését.

4. A forradalmi mozgalom azonban csakhamar leküzdhetet­lenül veszélyessé terebélyesedik, amikor sikerül megbontania (destruálni) a militarista szervezetek fegyelmét. (Lásd Linder Béla: „Nem akarok katonát látni!“)

Ha azután a forradalmi szellem kidöntötte az uralkodó rezsim militarista támaszát, a forradalom erőszaka hamarosan minden vonalon győztes lesz.

5. Bizarr tény, hogy a forradalmat sohasem a legsúlyosabb helyzetben levő proletariátus valamely tagja, hanem törvényszerű vaskövetkezetességgel, egy izgága, exaltált, nagyravágyó, elégedetlen, esetleg anyagilag is leromlott arisztokrata, mellőzött főtisztviselő, illetve főtiszt indítja meg, akikre nézve viszont jellemző, hogy a forradalom győzelme mindig félretolja őket, és mikor már kicsúszott kezükből a vezetés, a forradalom balfelé tolódva, nélkülük halad tovább a maga végzetesen törvényszerű útján.

Ilyen szerepű történelmi alakok voltak: Marius, Götz von Berlichingen; Pimm lord az angol forradalomban, Mirabeaux márki a francia forradalomban, Low herceg, a duma elnöke, az orosz forradalomban; gróf Károlyi Mihály az 1918-1919. évi magyarországi forradalomban.

6. A forradalom kirobbanása és első részletsikerei után, rövid időre bizonyosfokú szélcsend, olyan kiegyenlítődés-féle áll be, a forradalom úgy érzi, hogy elérte céljait és vezetői, valamint a letört előbbi rezsim vezetői között megegyezési kísérletek kezdőd­nek, amivel az úgynevezett középforradalmi helyzet áll be. A girondisták. Kerenszky. Berinkey-minisztérium 1918-ban nálunk.

A forradalmasított tömeg boldog, mert úgy látja és reméli, hogy most már rövidesen paradicsomi állapotok következnek. Nagy ünnepélyeket tartanak. - „Testvériség“ ünnepe 1790. július 14-én Párizsban a Mars-mezőn. Díszmagyaros „Nemzeti Tanács“ - gyűlés 1918. évben Budapesten stb.

A forradalomban azonban nincsen megállapodás. Váratlanul, puccsszerűen, hirtelen egészen balra tolódik el, fanatikus forradalmi vezérek lesznek a helyzet urai, a forradalom becsöppen a rémuralom(terror) fázisába. - Marat, Danton, Trockij, Lenin, Kun Béla.

A rémuralmi helyzetet tömegvérengzés, kivégzések sorozata, zsúfolásig telt börtönök, rendőrintézkedési őrület, törvényes formába hazudott galád politikai vagyonelkobzások, vagy egyszerűen vad szabadrablás, rombolás, a termelés-fogyasztás tartós meg­zavarása, pénzértékcsökkenés jellemzik. Fokozódó drágaság, erősbödő ínség, majd vigasztalan általános nyomor, hallatlan köz­korrupció és magánerkölcstelenség, destruktivizmus, materializmus, Isten- és eszménytagadás irtózatos tombolása kísérik.

8. A mind hangosabb elégedetlenség, a fanatikus forradalmár vezetőcsoportot arra készteti, hogy a forradalom kitörésekor általa gyűlöletesnek feltüntetett legális militarizmus helyébe, uralma, biztonsága megvédésére és biztosítására áljelszavaktól fanatizált forradalmi haderőt, forradalmi militarizmust szervezzen.

Ezt a forradalmi militarizmust a római forradalomban „prole­tár légióknak“, az 1525. évi nagy német parasztforradalomban ,,evangéliumi seregnek“, az angol forradalomban ,,parlamenti csapatoknak'‘, a nagy francia forradalomban „köztársasági hadseregnek“, az újabbkori, nevezetesen az orosz forradalomban „vörös hadseregnek, vörös őrségnek“ nevezték.

Ez az új forradalmi militarizmus rendszerint elég erős, a forradalmi uralomnak terroreszközökkel való fenntartására, a forradal­mas állam belterületén felburjánzó, esetleg kívülről is szított-támo­gatott ellenforradalmi mozgalmak, ellenforradalmi lökések elfojtására, azonban, a jó alkalmat felhasználó külellenséggel szemben, az első időkben sorozatos balsikerek érik. Az ellenforradalmi kísérletek jellegzetessége, hogy a régi rezsim híveinek ily próbálgatásai soha­sem sikerülnek, inkább megszilárdítják és fokozzák a forradalmi terroruralmat. Kolcsak. Wrangel. - A magyar 1919. évi ellenforradalom.

9. A megerősödött forradalom sem válhat azonban állandósult rendszerré, megállapodott renddé. További fázisában a forradalmi vezetőcsoportból kiemelkedik egy mindenre képes, elszánt, a félre­vezetett tömeg által kedvelt férfiú, aki többi forradalmár érdek­társát csellel-erőszakkal kidobja a hatalom párnás karosszékéből, bebörtönözvén, száműzvén, vagy éppen kivégeztetvén a gyöngébb­nek bizonyultakat, és mint forradalmi diktátor vezeti teljhatalom­mal az ügyeket. - Robespierre, Stalin.

A forradalmi diktatúra fázisában, az őrjöngő rémuralom, minden korlátot szétzúzva, a terror iszonyatát a tetőfokra emeli.

Belföldön már nincs aki ellent merne mondani. - A forra­dalmi diktátor, az első rémuralmi fázis forró napjainak vad ener­giájával, vérpadra küldte volt a forradalom tisztalelkű idealistáit, a szemben álló felső osztályok és a régi rezsim értékeit, elvette az elrabolható és értékesíthető vagyonokat, leverte az ellenforradalmi próbálkozásokat - most tehát vérittasan a saját pártjából, elv­barátaiból válogat új áldozatokat.

A véráradat és az elviselhetetlen nyomor megszámlálttá teszik a forradalmi diktátor napjait. Lásd a thermidori államcsínyt, Robespierre bukásával!

10. Hozzá valamelyik lesben álló és könnyű zsákmányt szi­matoló szomszédos külállam megrohanja a forradalmas országot.

A forradalomból kisarjadt, de nem az általa okozott, hanem csak az alkalom által szült hadjárat kezdetén, az új forradalmi militarizmus szégyenteljes vereségeket szenved. Már minden veszve látszik, mikor a lezüllött sereg egy lángeszű, akarni és merni tudó, vezető szerepről álmodozó katonatehetsége személyes kiváló­ságaival váratlanul feltűnik.

Az új vezér fellelkesíti, átszervezi a szétporladó, lehangolt forradalmi csapatokat, azokkal sok esetben fényes diadalokat arat, és kivirágzott népszerűségére, valamint győztes seregre támaszkodva, a forradalmi diktátor kormánya kezéből kiragadja a hatalmat.

Így a forradalmi diktatúra átmegy katonai diktatúrába, vagy ha a nagy átalakulást egy szervezőképességű, tehetséges, katonás­hajlamú polgár intézte, katonai jellegű diktatúrába. Sulla. Napóleon. Cromwell.

Első esetben a győzelmes katonavezér maga áll a diktatórikus kormányzás élére, a második esetben pedig a polgárdiktátor tehetséges főtisztekre támaszkodva uralkodik.

11. Mindkét diktatúrára jellemző, hogy többnyire háborús­kodni kénytelen, mert csak katonai vagy politikai sikereik fényé­ben sütkérezve tarthatják fenn uralmukat.

12. A dicsőséghajhászó katonai vagy katonai jellegű dikta­túrák, legalizált keretekre áhítozván, az állam hajóját mindinkább jobbra vezetik, így a jobbmódú és vagyonos elemek: a polgárság, majd a régi nemesség, az új pénz-, katona- és hivatalnokarisztok­ráciával egyetemben, befolyáshoz jutnak.

13. Előfordul, hogy a katonadiktátor fejére koronát tesz a dicsőségtől megrészegedett nép, de ideje így is lejár, saját népe, leglekötelezettebb hívei és az irigy vagy bosszúvágyó külhatalmak ellene szövetkeznek, megbuktatják, és rendszerint vérontás, min­den nagyobb zökkenő nélkül újra hatalomra jut a régi legitim rend valamelyik várományosa, amely ténnyel, a forradalom lezajlott. XVIII. Lajos. Monk tábornok és II. Károly angol király.

Eltekintve pár maradandó forradalmi vívmánytól, némi módosulással visszaáll a régi rend, a megszokott élet.

14. Természetes, hogy ilyenkor a régi politikai, társadalmi, gazdasági, erkölcsi és kulturális tévedések, bűnök, az egészség­telen önzés visszaélései újra felbukkannak, ezért ismétlődik meg a történelem folyamán hullámszerű szabályossággal a forradalmak örök játéka.

A forradalmak gyűrűdző hullámzása hasonlít egy tóra, melybe egy követ dobtunk be. A kő bedobási helye körül minden irányba szabályosan gyűrűdző hullámkörök keletkeznek. A forradalmak is ily gyűrűhullámra emlékeztető módon terjednek koreszméikkel, a forradalmi gócponttól a szélrózsa minden irányába. Ezen hullá­mok tehát különböző idő alatt érik el az egyes államok területét, és annál gyorsabban és könnyebben forradalmasítják azokat, minél elmaradottabb az illető állam a modern haladástól és a kor­szerű, akkoriban uralkodó korszellem által diktált reformoktól. A legújabb történelemben ily gócpontok Párizs és Moszkva voltak.

Ad II. A jobboldali forradalmak fázisai a következő törvényszerűségeket mutatják:

a) A jobboldali forradalom, rendszerint egy előtte lezajlott baloldali forradalmi mozgalom után keletkezik, a baloldali destruk­tív forradalmi törekvések és eszmék reakciója és ellensúlyozójaként, azért némely baloldali mentalitású írók, tévesen ellenforradalomnak is nevezik.

Ez elnevezés és beállítás azért téves, mert az úgynevezett ellenforradalmi mozgalmak mindig egy baloldali forradalom tartama alatt keletkeznek, míg a jobboldali forradalmak a baloldali forradalmak lezajlása után állnak be.

b) Miként már előbb említettem, jellemzőjük, hogy nem járnak vérengzéssel, tömeg gyilkolásokkal és egyéb rémuralmi jelenségekkel, ha erőszakot és kényszert alkalmaznak is, az összehasonlíthatat­lanul szelídebb jellegű, mint azt a baloldali fáradalmaknál tapasz­talhattuk.

Ezek leginkább törvényhozási téren, gyorsütemű reformok alakjában mutatkoznak.

c) Céljaikat a jobboldali forradalmak is átmeneti diktatúrákkal valósítják meg ugyan, azonban a régi bevált intézményeket, az államfő személyét nem tolják félre, biztosítják a tekintélytiszteletet, megszilárdítják a rendet, tehát konstruktívok. A meg­levő rendszerből csak a korszellemnek meg nem felelő, elavult részeket távolítják el, és korszerű reformintézkedésekkel pótolják.

d) A jobboldali forradalomban az állam vezetésért a komoly felelősséget a diktátor (Vezér, Führer, Duce) viseli, a népnek időközönként intézkedéseiről számot ad, a nép határozatait hajtja végre. Az uralkodó vagy államfő az illető nemzet szuverenitásának képviselője és a köztisztesség őre marad, azonban a népi elv itt a legteljesebb mérvben érvényesül, valamint az őslakos államfenntartó elemek előjogai, a nem őslakos, idegen elemekkel szemben intézményes biztosítást nyernek.

e) Erősen megszervezett egypárt-rendszerre támaszkodik.

f) Az illető nemzetben szunnyadó erőket, értékeket mozgó­sítja, aktiválja, erre támaszkodva rendszerint nagy politikai, katonai és gazdasági sikereket eredményez.

g) A hatalom megszerzését nem véres erőszakkal, hanem szívós és rendszeres, tervszerű szervezéssel és az ezáltal létrehozott népmozgalommal, a legtöbbször alkotmányos eszközökkel, népszavazással éri el.

h) Virágzása némileg a diktátor (Vezér) személyéhez van kötve, annak letüntével, az alatta lezajlott jobboldali forradalom alatt kikristályosodott alkotmányos életformákba zökken vissza, amely ténnyel az átmeneti diktatúra fázisa véget ért.

Eredményei, vívmányai tartósak szoktak lenni, az általa létrehozott berendezkedéseket és életformákat, a legközelebb ese­dékes koreszme felbukkanásáig változatlanul fenntartja.

Lényegileg tehát a jobboldali forradalmak, a valójában egy összesűrített reformkorszaknak felelnek meg.

C) A szellemi mozgalmak

A szellemi mozgalmaknál, a következő törvényszerűségek váltak megállapíthatókká:

1. Mint már említettem, a szellemi mozgalmak destruktív irányú bölcseleti, politikai és gazdasági irodalmi termékei, a nyugtalanul fel-le röpködő sirályokként vagy viharlegyekként, mint a forradalmak viharainak előfutárjai bukkannak fel.

2. A vallás és a filozófia hullámmozgása között antagonizmus állapítható meg.

Ha a vallási élet és a vallási mozgalmak vannak túlsúlyban, akkor a filozófia elhanyatlik, viszont ha a filozófia tört elő és virágzik, akkor a vallási élet lanyhul el.

A harmincéves háború idején, a vezető koreszme, a vallási, illetve felekezeti kérdések voltak az előtérben, ezzel szemben a filozófia teljesen a háttérbe szorult, nem igen foglalkoztak vele. Ez az időszak nem is termelt ki bölcsészeket.

Viszont a XVIII. század és a XIX. század a filozófia virágzá­sának kora volt, a vallási ügyek iránti érdeklődés erősen megcsap­pant, sőt számos helyen pld. Franciaországban egészen lezüllött.

3. Az irodalom és művészet terén, állandóan és szabályszerűen váltakozó világszemléletű hullámzás - miként azt Bodnár Zsigmond egyetemi tanár meghatározta - az idealizmus és realizmus váltakozásai figyelhetők meg.

A realizmus és az idealizmus korszakait szerinte egy reál-ideál és ideál-reál átmenet köti össze.

Mindezen négy váltakozó korszakot az azokat kísérő azonos jelenségek felbukkanása jellemzi, melyek részletes felsorolását, a jelen mű szűk keretei nem teszik lehetővé, itt csak utalok Bodnár eredeti műveire.

4. A vezető szerepet a szellemi hullámmozgásoknál mindig más és más nemzet tölti be, amely nemzet a történelem színpadán, miként ezt már előbb képletesen kifejtettem, történetesen a „sztár“ szerepében soros.

Tehát a XIV. századtól a XVI. század elejéig az olaszok, a XVI. század elejétől a XVII. század közepéig a spanyolok, a XVII. század közepétől a XIX. század első tizedéig a franciák, a XIX. század első évtizedeitől a XX. század első negyedéig az angolok voltak a szellemi, irodalmi és művészeti téren is a soros „sztárok“.

5. Újabban a szellemi mozgalmaknál a pigmentált fajok kezdenek a fehér fajjal szemben fokozatosan előretörni.

D) A gazdasági mozgalmak

A gazdasági fejlődés hullámának ábrázolásánál, aranykorok és gazdasági válságidők időszaki váltakozásai, valamint az előbbi pontokban felsorolt háborús és forradalmi eseményekkel való szoros összefüggései mutathatók ki.

*

In Péchy Henrik: A történelmi hullámelmélet és a történelmi jövő kiszámítása. I. közlemény. A szerző kiadása, Budapest, 1938, 11-31.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés