A liberalizmus hanyatlása és az állami beavatkozás növekedése, a világpolitikai zavar mellett a legégetőbb problémája korunknak.

A Magyar Társadalomtudományi Társaság bölcs elnöksége, amidőn körkérdését formulázta, annak a nemes kötelességnek tett eleget, hogy a kor centrális problémájának megoldása felé kell irányozva lennie minden szellemi erőnek mindaddig, míg a megoldás tényezői kellőképpen fel nem fedetnek.

A liberalizmus hanyatlását a szabad kereseti társadalmi szerkezetben éppen általa lehetővé tett olyan fejlemények idézték elő, melyek ellen feltétlenül védekeznie kell úgy az állami szervezetnek, mint az államalkotó társadalom gerincét képező középosztálynak. A liberalizmus hibái és hiányai, a liberalizmusnak az etatizmust előmozdító hatásában nyilvánulnak meg, s ez a hatás több mint hiba, vagy hiányosság. A hibákat meg lehet javítani, a hiányokat ki lehet küszöbölni, de a hatások ellenhatásokat szülnek, organikus jellegűek, megérnek és új formákat sarjasztanak.

A liberalizmus szerephez juttatta az állami életben a nagy tömegeket, egyenlővé tévén az alsóbb osztálybelieket az államban előbb vezető osztályokkal. Amidőn e fejlődés eljutott addig, hogy hatásában tartani kellett attól, hogy a proletáriátus martalékává válnak a szabadkereseti társadalmi szerkezet keretében keletkezett óriási kultúrértékek, akkor az államhatalom erősítésében mutatkozik az egyetlen mód, mellyel gátak közé lehet szorítani a sötét hullámokat.

Ha a liberalizmus a középosztály pozíciójának kivívása körül, a rendiség ellen, nagy eredményeket ért el, úgy az egyenlőség irányeszméjének hirdetésével és érvényre juttatásával az alsóbb társadalmi osztályok megerősödését oly mértékben mozdította elő alig egy évszázad alatt, hogy ezen társadalmi rétegek követeléseivel szemben a továbbra is liberális elvek szerint kormányzott állam már meg nem állhat. Nem lehet a liberalizmus érvényesüléséről szó akkor, amidőn mind nagyobb tömegek hitvallása lesz a kommunista apostol, Lenin szava : «A szabadság csak polgári előítélet».

Amennyiben a liberalizmus a szabad verseny végletekig való kifejlesztésével valóban előmozdította az emberi haladást, ennek a szabad versenynek a végletekig való támogatásával és megvédésével nagymértékben járult hozzá a szabad kereseti társadalmi szerkezet elfajulásához, ahhoz, hogy a kapitalizmus jármába kerüljön az emberiség. A hatás magának a szabad kereseti társadalmi szerkezetnek a megingása lett, mely, hogy ne formálódjék át kommunista társadalmi szerkezetté, azt az államhatalom erősítésén nyugvó fasizmus, nemzetiszocializmus egyelőre megakadályozni látszik.

A liberalizmus tette lehetővé a kapitalizmus féktelen garázdálkodását, a középosztálynak és az alsóbb osztályok kispolgári rétegeinek valóságos kifosztását. Amikor pedig a kapitalizmus soha nem képzelt fölényre tett szert minden államban, akkor az államok fölé is emelkedett, nemzetközivé vált. A nemzetközi kapitalizmussal a feltörő nemzeti erők csakis úgy vehetik fel a küzdelmet, hogy az állami szervezetet igyekeznek kiragadni a nagytőke öleléséből. S minthogy egyéni erők a kapitalizmus tényezőivel szembe nem szállhatnak, magának az államnak az erejét kellett azzal szembe állítani, ami ugyancsak végét jelenti a liberális politika további érvényesülésének.

A liberalizmus a szabadversenyen nyugvó szabadkereseti társadalmi szerkezetével szemben állanak az egyén szociális érvényesülésének biztosságán, annak az államhatalom által való garantálásán nyugvó társadalmi szerkezetek. Ma az a helyzet, hogy a parlamenti kormányrendszerrel bíró, s ezért liberális velleitású állam ingadozik, egyelőre még középen áll, de találkozó és ütközőpontja ezen két ellentétes törekvésnek. Jellemző, hogy ennek az ingadozó államnak az erejét használja ma ki kartelljei és trösztjei védelmére úgy a kapitalizmus, ami ellene szól a liberalizmusnak, mint ahogy az egyén szociális érvényesülésének biztonságát is az etatizmusban látja a szocializmus, ami szintén ellene szól a liberalizmusnak.

A kapitalizmusnak helyes értelemben az a hivatása, hogy a természet és a munka mellett harmadik termelési tényezőként szerepeljen, nem úgy, mint a rossz értelemben vett kapitalizmus, amely lelkiismeretlen spekulációt jelent a tőkével és semmiképpen sem annak a termelés érdekében való felhasználását. Az előbbi értelemben soha sem lesz mellőzhető a kapitalizmus és az univerzális célú államban, az etatizmus állapotában is meglesz.

Ki kell azonban véglegesen iktatódnia a társas együttélési folyamatból a termelési tényezőnek nem tekinthető kapitalizmusnak, melyet pedig a liberális törvényhozás tett lehetővé, s azután nem tudott, vagy nem is akart szigorával odahatni, hogy a kapitalizmus visszatartassék antiproduktív, kiszipolyozó funkcióitól. A kartellek és trösztök létezése igazolja a legjobban a kapitalizmusnak eltérését eredeti hivatásától és egyetlen értelmétől, hogy a szükséglet kielégítését a leghelyesebbé és a legolcsóbbá tegye, mert az utóbbi szempontot megkerülve, sok esetben a szükségletkielégítést számosak számára megnehezítette, sőt lehetetlenné is tette. A kartellek és trösztök megférnek a liberális állami szervezetben. Márpedig éppen a kartellek és trösztök akadályozták meg a liberalizmus szabadversenyt fenntartó alapelvének érvényesülését, miszerint a kereslet és kínálat törvényéhez alkalmazkodik az áralakulás, mint önműködő, szabályozó erő. A kartell és trösztvilágban ez a liberális közgazdasági alaptétel csődöt mondott. A kartell és tröszt árszabályozás nem felel meg a liberális követelményeknek. Még kevésbé az a körülmény, hogy a liberális államnak magának is árszabályozóként kellett fellépnie. Természetesen kevés sikerrel. Jellemző azonban, hogy az etatizmust számosan éppen azért tartják indokoltnak, s követelik, mert tröszt- és kartellvisszaélések léteznek, és egyszerűen az államra kívánják a kartellek és trösztök szerepét bízni, amikoris elérhető lesz, hogy a szükségletkielégítés olcsóbb legyen, de hogy a leghelyesebb lesz-e, az kérdéses.

Csupán az optimista hiedelem világába tartozik ugyanis annak az állítása, hogy az egyéni vállalkozás háttérbe szorításával az univerzális állam boldogabbá fogja tenni az uniformizált egyént. Ez bizonyítva még nincs. Vezérgondolatként megvalósítására törekedni csak kísérletezést jelent. Egyelőre az bizonyos, hogy a liberalizmus nagy eredményei, az egyéni és politikai szabadságjogok érvényre juttatása, s a szabadverseny kialakítása, úgy, amint az a francia forradalom óta kifejlődött, nem vonták maguk után az emberi boldogulást, mindenki számára a gazdasági jólét alapjainak megteremtődését. Sem a klasszikus közgazdaság önmagát szabályozó tőkeelmélete, sem a liberális jogalkotásnak a kapitalizmust szabályozó eddigi rendszerei nem váltak be. Az előbbire a kialakuló kapitalizmus nem volt képes, míg az utóbbi az önmagát szabályozni képtelen kapitalizmusnak lett éppen a megrögzítője, hibáinak intézményes fenntartója.

A liberalizmus nem csak azért hanyatlott le, mert érvényesülésének lehetősége alól mindinkább kicsúszott az etikai alap, hanem mert nem tudott annyit nyújtani, dacára az egyén erősítésének, mint amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy minden ember a maga tehetségének és képességének méltó érvényesülését találja meg a társadalomban. A liberalizmus nem tudott eleget tenni az igazság társadalmi kategóriájának. Ezen oknál fogva a liberalizmus alapján kiépülő állami szervezet az egyénre gyakorolt hatásában logikai tekintetben is a liberalizmus hiányosságának eszmekörét gyökereztette be a lelkekbe. Amint a kereslet és kínálat szabad érvényesülése nem bizonyult árszabályozó erőnek, és árszabályozásnak kellett bekövetkeznie, a liberalizmus legérzékenyebb pontján kapott sebet a tömegek előtt. És ez a seb egyelőre halálosnak látszik. Innen van az, hogy liberális eszmékre mind nehezebb erős pártokat felépíteni.

Az etatizmus viszont még nem találta meg az árszabályozásnak a normáját. Ezért nem lehet az etatizmust sem vakon követni.

A középkor teljesen megkötött gazdasági rendszerét a liberalizmus teljes gazdasági szabadsága váltotta fel. A két ellentétből a szintézis valamely tervszerű gazdálkodásban keresendő, melynek irányítója azonban nem a magánvállalkozási szellem, hanem az állami omnipotencia lesz.

A liberalizmus háttérbe szorulása maga után vonta a demokratikus intézmények átalakulásának a szükségességét. Ennek tárgyalása azonban messze vezetne. Egy körülményt azonban különösképpen ki kell emelni. A liberalizmus hanyatlásának hatását a szocializmusra, mert az szinte választóvíz erejű. Míg a liberalizmus fénykorában a demokratikus intézmények kifejlesztésének követelésében a fő tényező a szocializmus volt, addig, amint a liberalizmus tömegmozgalmi értelemben megingott, a szocializmus is levetette álarcát, és az alsó néposztály diktatúrájának követelésével az univerzális állam végletekbe menő formáját tűzte ki leplezetlen céljául.

A szocializmusnak nemzetinek nevezett iránya ugyancsak egyoldalú osztályuralomra törekszik, csakhogy az alsóbb néposztályok diktatúráját nemzeti színbe öltözteti. A nemzetköziségről lemondván, viszont a sovinizmusnak minden árnyoldalát viseli magán.

Ha a szabadság fogalmi körének átalakulását is tekintetbe vesszük, úgy még élesebben rajzolódik ki a liberalizmus hatásaként keletkező ellenhatások képe. Az univerzalizmus eszmekörében a szabadság is mást jelent, mint ahogy a liberalizmus annyi forradalom nyomán azt formulázta. Az egyéni szabadság értéktelen tantusz. A szabadság az egyénnek, mint állami szervnek az összességnek, a nemzetnek való szolgálásában áll. Az univerzalizmus eszmekörében csak politikai szabadság van, amely az egyén állami szerviségéből folyik, és az összességnek való szolgálat kötelességében nyilvánul meg. Van igazság ennek azirányú indokolásában, hogy az ember jelleme nemcsak az egyéni szabadság által fejlődik, hanem az önmérséklet és az engedelmesség által is.

Természetes, hogy a szabadság ilyetén értelmezése mellett az etatizmus számára megteremtődött az alap. Amit liberális felfogás szerint elképzelni nem lehetett, az valóra vált éppen a liberalizmusba vetett hit megingása folytán.

Ha a magyar helyzetre is tekintettel kívánunk lenni, úgy Magyarországon a liberalizmus eszmevilágának egészen speciális alakulásával állunk szemben. 

A magyar liberalizmus a magyar nemesség nagyszerű áldozatkészségéből virágzott ki, a jobbágyfelszabadítás tényében, s az 1848-i törvények tartalmában. Az egyén erősítése a nemzet erősítését jelentette ekkor, s a magyar liberalizmus a nemzet erősítésének a feltétele mellett hozta létre kezdetben a maga alkotásait. A liberalizmus Magyarországon a nemzet felszabadulásának a tényével az idegen uralom alól lett a kormányzás alapelvévé, és általa illeszkedett be nemzetünk a Nyugat civilizált államainak sorába. A haladásnak az a szolgálata, mely az egész világon jellemezte a liberális politikát, a magyar nemzetet is a haladás minden áldásában részesítette, mondhatni megerősítette a nemzetet a jövendő ezredév számára. Ha az osztrák elnyomás és a függetlenségi harc elvesztése után nem a liberalizmus politikájának érvényesülése következik, akkor a magyar nemzet végpusztulása elé nem állíttatott volna akadály, a költő énekelte nagy sír valóban megnyílt volna számunkra, melyet a liberalizmus nyomán haladottabb népek vettek volna körül anélkül, hogy szemükben gyászkönny ült volna. A liberális politika megmentette a magyar nemzetet, de amikor a megmentett erő megtartásáról van szó, és mint az egész világon, a liberalizmus előidézte haladás gyümölcseit kívánjuk megtartani, akkor nálunk is számolni kell ezen értékek különös megtartási módozataival, ha másképp nem, úgy az államhatalom növelésével, az egyéni szabadság korlátozásával, az állami beavatkozás folytonos kiterjesztésével.

Befejezésül legyen szabad ama felfogásomnak kifejezést adni, hogy a liberalizmus és étatizmus között való választás problémájának megoldása az egyén és tömeg közötti viszony örök tragédiájából folyik, melynek számos felvonása volt és lesz még, mindegyik egy-egy korszakos próbálkozást jelentvén.

Az etatizmusnak magának számos alakját és kialakulási módját dolgozták ki eddig, hogy úgy mondjam a liberalizmus bastardizálása formájában. Megérdemelné a mélyebben való foglalkozást különösen Wiese professzor neoliberalizmusa, Pesch professzor S. J. szolidarizmusa. A magam részéről, mély meggyőződéssel, a megoldást legszívesebben a Rerum Novarum enciklika keresztényszocialista programjában keresem. Álláspontom indokolására csak egészen röviden azt hozom fel, hogy az eddig javasolt elméleti megoldásokban, de az olasz fasizmus és német nemzetiszocializmus példáiban is egyformán fellelhető a közérdek előtérbe tolásának követelménye az egyéni érdekkel szemben. De sem a neoliberalizmus, sem a szolidarizmus nem adnak pontos mértéket arra nézve, hogy amit az egyestől elvesznek, azt miképp és mily formában adja az állam vissza. A fasizmus és nemzetiszocializmus jövője is éppen a kiegyenlítés normájának a megtalálásától és helyes alkalmazásától függ. A keresztényszocializmus a közérdek érvényesülésének elismerése mellett valláserkölcsi alapon, minden keresztény mindennapi imádságából, a «Miatyánk»-ból veszi az egyén és köz közötti kiegyenlítés normáját, úgy magyarázván az ima ama tételét hogy «mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma», hogy mindenki számára a neki járó kenyér legyen megadva, nem egyforma finom, s nem egyforma darabban, hanem kinek-kinek érdeme szerint valóan; de elégedjék is meg az ember a neki jutóval, ne igyekezzék élete célját a vagyonszerzésben találni csupán. A keresztényszocializmus a szabadkereseti társadalmi szerkezettel megfér, és a leghumánusabban képes letörni a liberalizmus kinövéseit. XIII. Leó pápa különösen arra figyelmeztetett, hogy a vagyonosok önmegtagadás és jótékonyság által mozdítsák elő a társadalmi békét, az alsóbb néposztályba tartozókról való gondoskodás pedig az állam feladatává tétessék, az állam támogassa a munkást, hogy bére megfelelő legyen, védje az egészségét, segítse a családját.

A szabadkereseti társadalmi szerkezet megnemesbítését kívánja a keresztényszocializmus elérni. A jelenkorban ezért az ezirányú megoldásnak vannak a legnagyobb kilátásai az egyetemes emberi boldogulás valóra váltása körül.

*

In Társadalomtudomány, 14. évf., 1-2. szám (1934), 34-39.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés