Az ifjú Európát a népvándorlás zűrzavaraiból patrimoniális államszervezési törekvések emelik ki. A társadalmi téren ezen államszervezési törekvéseket a viszonyoknak a nomád társadalmi állapotból a fokozatos letelepedés révén a kezdeti hűbéri rendszer felé irányuló átfejlődése kíséri. A hűbériesedés e folyamata, melyet kezdetben maga az államszervezési érdek kelt életre s támogat, tovább fejlődve, virágzó hűbéri rendszerhez vezet. Ennek keretében az erőviszonyok eltolódván, a társadalomalkotó erők szembefordulnak a rendszert magát eredetileg létrehívó államszervezési törekvésekkel, s ahol diadalra jutnak, az államélet kisebb-nagyobb fokú elerőtlenedését, sőt az államkeretek szétdarabolódását idézik elő. A hűbéri rendszer s az államélet e nagy válságából, az államszervezési erőktől nagymérvben támogatott municipiális fejlődés jelzi a kibontakozás kezdetét. Ezen fejlődés során, mely az egységesülés irányzatát hatalmasan alátámasztja, megindul a kapitalizáció gazdasági folyamata, ennek nyomán pedig a társadalmi viszonyok átalakulása fokozatosan a késő hűbéri-kezdet[i] kapitalisztikus állapothoz érkezik el. Ezzel a folyamattal párhuzamosan az államéleti fejlődés is a szétdaraboltság megelőző állapotához képest az egységesülésnek, egyúttal azonban a szervezettségnek is magasabb fokozatára emelkedik az abszolutisztikus hatalmi szervezés keretei között. Az átalakulások során természetesen nem marad meg sokáig az így elért egyensúlyi állapot. A gazdasági fejlődés tovább épülése, megbontván a társadalom merev, rendi tagozódását, a társadalmi és a gazdasági élet olyan magasabb fokú, immár tisztán kapitalisztikus és nemzeti szempontok szerint való szervezését igényli, melyet a parlamentáris-nemzetállami alakulás viszonylag jobban tud megoldani, mint az abszolutisztikus hatalmi államszervezés átmeneti rendszere. Ez ugyanis lételemek gyanánt szívta fel magába a hűbériségnek s főleg a rendiségnek egyes tovább élő maradékelemeit. A legutolsó másfélszáz év története jelenti e fejlődésvonal lezáródását.

E fejlődéstörténeti vázlat is érezteti, minden további vizsgálódás pedig, minél behatóbb, annál inkább meggyőzi a kutatót arról, hogy Európa népei fokozatosan egyre tágabbkörű államéleti keretek, s szervezettebb társadalmi rendszerek fázisaiba emelkednek. A gazdasági, s vele kölcsönhatásban levő társadalmi fejlődés során a nomád, a hűbéri, majd a kapitalisztikus periódusok mindegyike az előzőhöz képest a differenciálódottságnak, egyúttal azonban a szervezettségnek is egyre haladottabb fokát jelenti, s ami a jövőt illeti, hozzáfűzhető ehhez, hogy a társadalmi és a gazdasági rendszer további reformjára, átalakítására irányuló elméletek és törekvések javarészében is a mainál nagyobb szervezettségre törő irányzat nyilatkozik meg.

Az államéleti fejlődés során szintén nyilvánvaló a fokozottabb szervezettség s a belső tagolódás felé való haladás. A fejlődésmenet egyes szakaszai: a szétdaraboltság, a hatalmi államszervezés, majd a nemzeti államszervezés korszakai ezen kívül az egyre tágabb körű államéleti integrálódás fokozataiként is jelentkeznek. Itt ismét hozzáfűzhető, hogy ez integrációs irányzatnak feltétlen logikus továbbvitele jelentkezik ama föderalizációs törekvésekben, melyek a nemzetfeletti integráció gondolatát képviselve, a modern társadalmi reformtörekvésekkel párhuzamosan megfigyelhetők.

Az államéleti átalakulások során a legutolsó lezajlott folyamat az abszolutisztikus hatalmi keretekből a parlamentáris nemzetállami keretekbe való átfejlődés. A megfelelő társadalmi átalakulással karöltve ez a folyamat Nyugateurópában a XVII-XIX. század időközét tölti be. Angliában a XVII. század forradalmaival indul meg, majd fokozatos, lassú továbbépülés után a XIX. század harmincas éveiben jut befejeződéséhez. Körülbelül az 1832-iki parlamenti reform a kiötlő eseményi határkő. Franciaországban megközelítőleg egykorú az átépülés időtartama, azzal a különbséggel, hogy itt a forradalmi krízis csak a XVIII. század végén: tehát az átalakulási folyamatnak egy már előrehaladottabb fázisában következik be. Ez a körülmény az államéleti és társadalmi intézmények és létformák átváltásának alapvetőbb és élesebb fordulatát idézi ugyan elő, de ezzel együtt a velejáró megrázkódtatás is aránytalanul nagyobb. A forradalmat követő kettős kilengés után az átfejlődés időszakának végpontja itt is a harmincas évekre esik, s körülbelül a júliusi forradalommal jelölhető.

Mind az angol, mind a francia átalakulási küzdelem a társadalomszervezési, gazdasági s demokratizálódási vonatkozásokban kulminál. Ami a nemzeti államalakulás problémáját illeti, az e nyugati államokban a régi államszervezési forma módosulása, illetőleg megsemmisülése, s újjal való behelyettesítése következtében önmagától oldódik meg. Mindkét fejlődési típusban már az ancien régime államéleti keretei is magukban foglalták a nemzeti összességet, tehát a nemzeti államalakulás létesüléséhez elegendő volt a belső átépülés. A fejlődés útjában álló, hagyományos államkeretek szétbontására, illetőleg egyesítésére sem itt, sem ott nem került sor.

Nyugat-Közép-Európában, [1] tehát a skandináv, német és olasz telepterületeken a késő hűbéri abszolutizmusból a kapitalisztikus nemzetállami rendszerre való áttérés később indul meg, mint nyugaton, de később is ér véget. A bécsi kongresszus által kikényszerített restauráció különösen e terület államéleti fejlődését hátráltatja. Itt már a nemzeti államalakulás problémája válik a körülmények folytán az egész folyamat előtérben álló mozzanatává. Az átalakulás itt nem kizárólagos belső átszerveződési folyamat (mondhatni az egyes államok belügye), mint nyugaton, ahol mint az említtetett, már az abszolutisztikus államkeretek egybeestek a nemzeti összesség telepterületével. Itt ez egy, a megfelelő társadalmi és gazdasági átalakulással lépést tartó egyesülési folyamat, melynek során megsemmisülnek azok a korlátok, melyek a gazdaságilag és nemzeti közösségben együvé tartozókat a hagyományos dinasztikus szétdaraboltság fennállott rendszere következtében szétválasztották. A XIX. század hetvenes éveiben jut befejeződéséhez ez a folyamat államalakulási vonatkozásaiban úgy Németországban, mint Olaszországban.

Nyugat- és Nyugat-Közép-Európa e fejlődésmenet lezárultával már a XIX. század harmadik negyedében a nemzetállami-kapitalisztikus rendszer értelmében kialakult, és államéleti befejezettséghez jutott fele Európának. Azok a nagy ideológiai erők, melyek a vázolt átalakulásban közreműködtek, a gazdasági egység, a jogegyenlőség, a parlamentarizmus elve s a nemzeti eszme, itt lassanként betöltve hivatásukat, az újabb évtizedekben észrevehetőleg veszítenek hatóerejükből. Helyükbe fokozottabb mértékben lépnek új ideológiai hatóerők, melyek összefüggésben vannak a kor előtérbenyomuló új társadalmi, gazdasági és államéleti problémáival. Ma már nyugaton kétségtelenül a nemzetfeletti szintézis és a szorosabb értelemben vett, ún. szociális gondolatkör állanak az érdeklődés homlokterében.

A mindenkori államéleti és társadalmi fejlettségnek az a diszparitása, melynek egy árnyalata még a nyugati és nyugat-közép-európai fejlődés előbbi egybevetéséből is kiérezhető volt, fokozott mértékben állapítható meg, ha a nyugati fejlődést a keletivel állítjuk szembe. A mindenkori fejlettségnek ez a diszparitása mondhatni közmondásszerűleg közismert jelensége e világrész társadalmi, államéleti, gazdasági és kulturális fejlődésének. («Balkáni állapotok», «legalább száz évvel, ötven évvel vagyunk hátrább» és hasonló közkeletű megállapítások.)

Ami a fejlődés irányát illeti, az a maga általánosságában Európa nyugatán és keletén azonosnak tekinthető, s a fejlődés rokon fázisai közt is megállapíthatók a megfelelések, midazonáltal a két fejlődés menetében olyan jelentős eltérések nyilvánulnak, melyek azt a meggyőződést keltik, hogy keleten a fejlődésnek sokszor lényeges vonásaiban módosult folyamatával állunk szemben.

A keleti fejlődésnek e módosult folyamata egyrészt jellegzetesen történelmi okokban, továbbá az idők folyamán részben az előbbiek következtében sajátosan alakult etnikai összetételben, sajátos fejlődést kiváltó gazdasági adottságokban és lehetőségekben, valamint eltérő földrajzi helyzetben, s ennek következtében szintén eltérő világforgalmi lehetőségekben leli magyarázatát, másrészt abban a körülményben, hogy nyugaton a mindenkor adott helyzetben szükségszerűleg kialakult belső kiérés folytán előállt társadalmi intézmények és államéleti formák Európa keletén gyakran adaptáltattak és adaptáltatnak, mielőtt ott a belső fejlődés során amazoknak megfelelő társadalmi képletek kibontakozhattak volna.

A szorosabb értelemben vett Kelet-Európa s Kelet-Közép-Európa (azaz a Kárpát-balkáni terület s a Baltikum) államéleti és társadalmi fejlettségének mindenkori viszonylagos elmaradottságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy itt csak akkor indul meg a késő hűbéri hatalmi keretek elleni küzdelem a nemzetállami-kapitalisztikus kibontakozás érdekében, mikor nyugaton az átalakulás folyamata már befejeződéséhez közeledik.

Kelet-Közép-Európában a nemzetállami rendszerre való törekvés első nyomait Napóleon államszervezési kísérletei mutatják. (Ez is jellegzetes adaptációs kísérlete volt a kelet-közép-európai történelemnek.) A lengyel államiság részleges visszaállítása a Varsói Nagyhercegség keretében, az Illír Királyság s a magyarokhoz kibocsátott 1809-iki proklamáció kétségtelen egy logikus egészet képeznek. Napóleon tudta, hogy a hagyományos dinasztikus hatalmi keretek ellen folytatott külháborúiban hatalmas fegyver, ha az elnyomott népek itt-ott már ébredező nemzeti érzületére apellálva, a nemzeti önállóság és polgári szabadságjogok kilátásba helyezésével sikerül őket uralkodóik ellen felsorakoztatni. Ezt az eszközt, ha a világpolitikai helyzet úgy alakult, fel is használta. Az egyes népekben a nemzetállami alakulás iránt sarjadni kezdő vágynak hatóerejét korántsem értékelte azonban annyira, hogy egész kelet-közép-európai politikájának alapgondolatává tette volna meg az erre irányuló törekvést. Nála e szempont valósággal csak fegyver volt, melyet azonnal félretett, ha diadalai eredményeképp a dinasztikus koncernnel sikerült enélkül is hatalmi célkitűzéseit kielégítő béke- és szövetségi szerződésekben megállapodnia. A Varsói Nagyhercegség és az Illír Királyság megvalósított elgondolásában is a hatalmi-katonai szempont volt a döntő, mely mellett csak járulékosan valósult mog a nemzeti államszervezés gondolata.

Köztudomású, hogy Napóleon hatalmának megtörésében a szövetséges hatalmak mennyit köszönhettek a német nemzeti eszme fellángolásának, mindazonáltal ők is, miként előbb Napóleon, csak ütőkártyának játszották ki azt, s amint a nagy veszély elmúlt, a mozgalmakban rejlő erőt quantité negligeable-nak tekintve, a Kongresszus által megalkotott államrendszer alapgondolatává a hagyományos legitimisztikus restauráció gondolatát emelték.

A kongresszus állal létesített államkeretek azonban, noha mindenütt a restitutív elv diadalát jelentették, mégis meglehetős eltérő képet mutattak egyrészt Nyugat-Közép-Európában, másrészt Közép-Európa keleti részein. Ott mindenütt gazdaságilag életképtelen, s a nemzeti integráció folyamatának hovatovább előreláthatóan áldozatul első államéleti szétdaraboltságot teremtett az államalkotó olló, emitt viszont a gazdasági fejlődés lehetőségeivel rendelkező hagyományos nagyhatalmi keretek megcsorbult épségét állította helyre. Így a kongresszus a keleti részeken viszonylag sokkal tovább konzerválható, a nyugat-európainál jóval életképesebb államrendszert inaugurált, amit a rákövetkező történelmi fejlődés is bebizonyított, melynek a restauráció nyugat-közép-európai rendszeré félszázad év leforgása alatt teljes egészében áldozatul esett, viszont a keleti részek államrendszere, ha módosult is itt-ott, de a maga egészében a világháborúig tengette életét.

Mindaz, ami Kelet-Közép-Európa történetében a bécsi kongresszustól a világháborút berekesztő békeszerződésig lényeges mozzanat: vagy a hagyományos hatalmi keretekből a nemzeti államéleti stádiumra való áttérésért vívott harc, vagy a posztfeudális társadalmi szintről a kapitalisztikusra való felemelkedésért való erőfeszítés volt. Ez a folyamat Kelet-Közép- és Kelet-Európában közel egy évszázadig tartott.

Amíg a kongresszus államkeretei e területen a gazdasági és bizonyos vonatkozásaiban a társadalmi téren is a továbbfejlődés lehetőségeit biztosították, addig a korszerű nemzetállami törekvések elé itt még a nyugat-közép-európaiaknál is nagyobb akadályokat gördítettek.

A metternichi korszak delelőjén, a kongresszust követő másfél évtizedben egész Kelet- és Kelet-Közép-Európa négy hagyományos hatalmi államkeretben él. Az orosz, osztrák, porosz, török hatalmi rendszer teljességének csak olyan elenyésző kis szépséghibái akadnak e korban, mint a parányi Krakkói Köztársaság, vagy a szerb és a montenegrói autonómia. Ha a négy abszolutisztikus hagyományos hatalom nem tér le a legitimisztikus szolidaritásnak azon hátsó gondolat nélküli, őszinte útjáról, melyért a «conservatio ad absurdum» politikai elvének talán minden időknek legzseniálisabb képviselője: Metternich kancellár lelkesedett, akkor szinte elképzelhetetlen, hogyan robbantották volna szét a fejlődés erői ezt az államrendszert.

Messze vezetne itt csak vázolni is azt a fejlődési irányzatot, mely a görög, a lengyel s a magyar szabadságharcokon át, majd a monarchia dualisztikus átépülése és a balkáni népek felszabadulása során érvényesülve, kikezdi, majd megdönti a Metternich korában még látszólag oly szilárd hatalmi államrendszert. Úgyszintén lehetetlen ily szűk keretek között foglalkozni azokkal a problémákkal, melyek a hanyatló tradicionális hatalmi kereteknek a háború előtt létkérdéseivé váltak, de amelyeket a dolgok lényegében rejlő okok miatt sem a török államiság, sem a monarchia dualisztikus rendszere, sem a pánszláv ideológiai köpenyt magára öltő cári abszolitizmus nem tudott: mert nem tudhatott megoldani.

A világháború megindulásakor a szembekerült hatalmi erők csoportosulása a keleti részek államalakulási problémáit illetőleg a következő alternatívákat adta: vagy Oroszország végleges veresége árán jut az ukrán, a lengyel s a román kérdés (besszarábiai vonatkozásában) részleges megoldásához, vagy pedig ellenkező esetben a Monarchia összeomlása nyit teret a dunai nemzetek államalakulási és kiegészülési törekvéseinek. Az előtérben azonban hosszú ideig egy harmadik valószínűség állott: az, hogy a döntő győzelmet egyik hatalmi csoport sem tudja majd kivívni, a meglevő területi állapot megbontására tehát nem is kerül sor, s így a keleti részek államalakulási problémáinak megoldása eltolódik.

Mire azonban a nagy mérkőzés befejezést nyert, úgy Oroszország, mint Ausztria elvérzett, s ez a kettős összeomlás a nemzetállami alakulás problémáinak megoldását sokkal teljesebb mértékben tette lehetővé, mint azt az ily irányú törekvések legbizakodóbb hívei a háború elején remélhették. A jelenlegi államrendszer, melyet a keleti hatalmak összeomlása után a békeszerződések megteremtették, az államalakulási problémát kétségtelen korszerű princípium: a nemzeti államszervezés elve alapján oldja meg. A békeszerződéseknek a maguk egészükben korszakot alkotó jelentősége elvitathatatlan. Széttörik a megelőző, hagyományos-dinasztikus, nagyrészt még hatalmi elv alapján szervezett kereteket, s Kelet-Közép-Európa valamennyi nemzetét önálló állami létre emelik, befejeződéséhez juttatva ezáltal egy évszázados társadalmi és államéleti küzdelmeket okozó történelmi folyamatot, melyben kétségtelenül az államéleti kialakulásnak a nyugat-európai fejlődés során is tapasztalt, törvényszerű irányzatai nyilatkoztak meg.

Amíg azonban Nyugaton és Nyugat-Közép-Európában a hatalmi keretekből a nemzetállamiakra való áttérés elenyésző kivételekkel vagy a már előbb integrálódott, gazdaságilag életképes határkeretek megbontása nélkül, a belső reorganizáció formájában létesülhetett (pl. Franciaország, Anglia), vagy éppen azáltal, hogy maga a nemzeti stádiumra való áttérés teremtette meg egyúttal a gazdasági integrációnak is azt a fokát, amely a korszerű gazdasági és társadalmi fejlődés szükséges előfeltétele volt (Német- és Olaszország) - addig a keleti részeken, jelesül Kelet-Közép-Európában a nemzeti államszervezés megvalósulása a legnagyobb fokú széttagolódáshoz vezetett. A régi, hagyományos államkeretek, míg azzal, hogy a korszerű nemzetállamalakulási törekvésekbe ütköztek, egyrészt tagadhatatlanul fejlődés útjában állottak, de másrészt azáltal, hogy gazdaságilag életképes területeket foglaltak össze államéleti egységbe, a gazdasági és ennek következtében a társadalmi fejlődésnek sokkal kedvezőbb lehetőségeit nyújtották, mint a mai nemzeti államalakulatok.

Így az államéleti kialakulás racionalizációs irányzata egyrészt, a gazdasági-társadalmi fejlődés kapitalizációs-integrációs irányzata másrészt, mindkettő, a nyugati adottságok között párhuzamosan haladva, sőt egymást mindenkor hatékonyan támogatva, lendítette előre a fejlődést, Kelet-Közép-Európa sajátos viszonyai közölt egymással szükségszerű átmeneti ellentétbe kerül, s egyik csak a másik rovására érvényesülhet.

Főként a történelmi okokban gyökerező heteroglot etnikai összetétel magyarázza, hogy Kelet-Közép-Európában a fejlődést gátló államéleti «particularisatio ad absurdum» soha, még az ilyen széttagolódásnak felettébb kedvező hűbéri korszakban sem volt nagyobb, mint a nemzetállami alakulások jelenlegi rendszere mellett. Ezt semmi sem igazolhatja jobban, mint a következő számszerű egybevetés:

Nyugat-Európa 130 [2] milliós lakosságának 84%-a, tehát 109 milliónyi embertömeg három hatalmilag is első-, azaz másodrangú nemzetállam keretei közt él (Anglia 47, Franciaország 40, Spanyolország 22 millió), s rendelkezik a gazdasági fejlődés tágkörű feltételei mellett a legszabadabb világforgalmi kapcsolatokkal. Belgium, Hollandia és Portugália együttvéve 20 milliós lakossága, habár kisebb államéleti keretek szerényebb lehetőségei szerint is, de élvezi ugyanezeket az előnyöket, s azonkívül mindegyik ura hatalmas gyarmatbirtokoknak is.

Nyugat-Közép-Európa 119 milliós lakosságának ugyancsak 86%-a, tehát 103 milliónyi embertömeg él elsőrangú (Németország 63, Olaszország 40 millió) hatalmi és gazdasági keretek közt, s örvend megközelítőleg hasonló világforgalmi lehetőségeknek, mint a vezető nyugati nemzetállamok lakossága. A gyarmatbirtokok aránya már ez államoknál összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb, mint az előbbieknél. A fennmaradó négy kisebb, együttesen is csak 16 milliós lakosságú állam közül a három skandináv állam helyzete hasonlóan kedvező, mint a nyugati kis államoké, a Svájci Szövetség pedig speciális földrajzi és politikai helyzetében és viszonyai között sajátos elbírálás alá esik, de ez semmiesetre sem lehet kedvezőtlen a kis államra nézve.

A Kelet-Közép-Európát lakó, mindössze 109 milliós embertömegnek helyzete az előbbi két képpel szemben valósággal elijesztő. Ez a népesség 14 államiságba tagozódik. Leszámítva az egyetlen komoly másodrendű államszervezési keretnek: Lengyelországnak 29 milliós tömegét, az egész lakosság 73,21%-a, 80 millió ember 13 állam közt oszlik meg, melyek közül csak háromnak lakossága haladja meg a 10 milliót (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia), továbbá négyé az ötmilliót (Magyarország, Ausztria, Görögország, Bulgária), a többi hat-nak lélekszáma pedig 3,5-0,38 millió között ingadozik (Albánia, Észtország, Finnország, Lettország, Litvánia és Danzig).

E törpe szuverenitásoknak majd mindegyike valóságos karikatúrája a nemzetállami-kapitalisztikus szervezésnek. A gazdasági, forgalmi, politikai izolációknak bonyolult rendszerével kényszerülnek ez államocskák «érdekeiket védeni», miáltal voltaképpen csak saját nemzetük s a szomszéd népek gazdasági s társadalmi fejlődését bénítják meg. Az összlakosság 26,6%-a, közel 29 milliónyi embertömeg három állam keretében teljesen körülzárt, kontinentális életet él (Csehszlovákia, Magyarország, Ausztria). További 29 milliós lakosság Lengyelországban csak a békeszerződések által kikényszeített, államközi szerződés által jut világforgalmilag így is alárendelt jelentőségű tengeri kapcsolathoz, amelyet a hatalmi egyensúly bármilyen kis megbomlása is komolyan veszélyeztethet. Újabb 22 milliós embertömeg Romániában és Bulgáriában csak a jóval hátrányosabb, s azonfelül szintén veszélyeztetett fekete-tengeri relációkkal rendelkezik szabadon.

A világforgalmi kapcsolatok e bénult állapota azonban távolról sem egyedüli jelensége a széttagoltságból eredő nyomorúságnak. Ezernyi vonatkozásban lehet szemléltetni, amely részletes vizsgálat túlhaladná e cikk kereteit. A vámhatárok, az útlevél- és vízumkényszer akadályai folytán az egész lakosság úgy gazdasági, mint személyi tekintetben a lehetetlenségig korlátozva van a legtermészetszerűbb s legelemibb mozgási szabadságában.

Ilyen széttagolás mellett az egész kelet-közép-európai terület, mely pedig a maga egészében felette gazdag természeti adottságokban; gazdaságilag, elsősorban iparosodás tekintetében teljesen képtelen minden komolyabb fejlődésre. Az ipari termelés racionalizálásának korszerű problémáját nem tudja megoldani, s így a védővámos rendszer fokozott abszurditásai mellett is ki van szolgáltatva a nyugati gazdasági kizsákmányolás lehetőségeinek. Elsősorban magától értetődőleg Németországénak, amely e területen már csak forgalmi előnyei következtében is fokozott mértékben veheti fel a versenyt a távolabbfekvő nyugati államokkal. Mindazonáltal úgy a nyugati, mint a német termelésnek is feltétlen hanyatló piaca az ilyen, széttagoltsága által gazdasági életében bénult, felvevőképességében meggyengült Kelet-Közép-Európa. Így az a látszólagos előny, amit a nyugati termelés e terület rettenetes helyzete folytán élvez, a fogyasztóképesség előreláthatólag elkerülhetetlen viszonylagos csökkenése következtében hovatovább reálisan egyre értéktelenebbé lesz.

Kérdés ezek után, hogy ilyen horribilis áldozatok árán Kelet-Közép-európa az államélet nemzeti vonatkozású problémáit tekintve, mennyiben jutott kielégítő helyzetbe?

A tradicionális hatalmi államszervezésnek valóban megszűnt ama nyomasztó rendszere, mely két-három államalkotó nép fölényének biztosítására az összes többi nemzet államalakítási törekvéseit vagy a maga egészében gátolta meg, nem egyszer a nemzeti kisebbség állapotába kényszerítve, megelőzőleg önálló, történeti életet élt nemzeteket (Lengyelország, Csehország esete), vagy az egyes nemzetek nemzeti összességének vagy többségének méltányos függetlenségi vagy egységtörekvéseit tette lehetetlenné.

E szempontból az új államrendszer a maga egészében véve némi haladást jelent. Kelet-Közép-Európának immár tizenhárom különböző nemzetisége van megközelítő teljességben vagy többségben ugyanannyi államkeretben szervezve. Mindazonáltal a dolgok ez új rendje, melyet legjellemzőbben a «nationalisatio ad absurdum» megjelöléssel lehetne illetni, még a nemzeti államalakulás szorosabb szempontjából sem nevezető megnyugtatónak. A következő statisztikai összeállítás mindennél világosabban mutatja ezt:

Nagyításhoz kattints a képre!

Az új államrendszer tehát, noha 14 keretben tagolja Kelet-Közép-Európát, a 109 milliós összlakosságnak még így sem tudja 77,16%-nál nagyobb arányát saját nemzetállami léte keretei közé juttatni. Csak 84,2 milliónyi, 13 nacionalitásra oszló embertömegnek államalakítási vágyát respektálja többé-kevésbé, 24 millió embernek, tehát az egész kelet-közép-európai lakosság 22,8%-ának ezirányú vágyát nem honorálhatja. Ezek között 13 milliónyi nacionalitás egyáltalában nem államalkotó e területen. Oly minoritásokkal, mint az ukránság ötmilliós és a nemzetiségi jellegű zsidóság három és félmilliós tömege. A fenmaradó 96 milliós államalkotó nemzetbelieknek is csak 87,7%-a «él otthon», azaz a saját nemzeti államkerete között. Ezt az arányt is csak a 80%-nál nagyobb nemzeti többségű államok javítják ennyire, így: Ausztria, Magyarország, Finnország, Bulgária, Görögország, Észtország, Albánia s Danzig. A többi és épp a jelentékenyebb államokban a nemzeti többség és kisebbség aránya ennél jóval kedvezőtlenebb. Így a S[zerb]-H[orvát]-Sz[lovén] Királyságban 74,4%-ra Lettországban 73%-ra, Lengyelországban 68,5%-ra, Romániában 74%-ra, Csehszlovákiában 65.5-%ra száll alá. Litvánia 63%-os aránya még az utóbbinál is kedvezőtlenebb.

Az egyes nemzetek államalkotó nemzeti többsége és alávetett nemzeti kisebbségre való megoszlását a következő táblázat mutatja:

Amíg tehát a jelenlegi rendszer a csehszlovákok és a szerb-horvát-szlovének igen problematikus értékű intergrálása mellett kétségtelenül megoldja a lengyel és román nacionalitások szempontjából a nemzeti államalakulás kérdését, addig más oldalról új nemzeti kisebbségi problémákat teremt.

Ezeket  sorra véve, közöltük a német és a zsidó-nemzetiségi kérdés aránylag könnyebb természetű, mert e nacionalitások a terület nagy részén oly nagyfokú szétszórtságban élnek, amely mellett a nemzetállami alakulásnak észszerű törekvése nem léphet fel. Így e kisebbségi kérdések, az államalakulási probléma lényegét nem érintvén, a méltányos kisebbségi jogok figyelembevételének követelésévé redukálódnak. Ennek honorálása a lassanként feltétlen utat törő demokratizálódási folyamat egyenes következménye.

A legnehezebb nemzetiségi kérdések az ukrán, a magyar és a bolgár kérdés.

A Kelet-Közép-Európában lakó ötmilliónyi ukránság a 35 milliós összességű ukrán nemzetnek, mely bolsevista föderalizáció következtében kétes értékű «nemzetközi nemzeti» autonómiát élvez, 14%-át jelenti, s jelenleg három államiság között oszlik meg:

Az alávetett ukránságnak aránylag legkedvezőbb a helyzete a Csehszlovák Köztársaságban, hol autonómiát nyert. Ezért azonban nagy árat kellett fizetnie. Azon felül, hogy ez az autonómia már a megelőző államkeretben is biztosítva volt, az új kerethez csatoltatás miatt az egész Kárpátokon inneni rutén területnek természetes gazdasági kapcsolatai, melyek a magyar Alföldre utalnak, stratégiai s korridor szempontok szerint ingadozó határmegállapitásnak estek áldozatul. A lengyel államkeretben élő ukránság, továbbá az ugyancsak ide beolvasztott egymilliós fehéroroszok problémája egyike a legnehezebb nemzetiségi kérdéseknek, mert a telepterületek kusza egymásba olvadása következtében megnyugtató nemzetiségi határvonalat nem lehet megállapítani, s ez még az autonómia lehetőségeit is megnehezíti. Hozzájárul ehhez, hogy a dolgok természeténél fogva az ilyen kevert zónában vívják legádázabban a «nemzeti harcot», s itt dühöng legnagyobb mértékben a kényszerasszimiláció áldatlan politikája. A besszarábiai és bukovinai ukránság helyzete a maga egészében azonos e nacionalitás lengyelországi kisebbségének állapotával.

Az alávetett magyar kisebbségnek 2,987.000 főnyi, az utódállamok által kimutatott lélekszáma a szomszéd államok között a következőkéop oszlik meg:

Semmi sem bizonyíthatja plasztikusabban azt a visszás helyzetet, amelybe a magyar nemzetiség került a békeszerződés következtében, mint az a körülmény, hogy a teljesen eltérő jellegű belga és svájci nemzetiségi problémáktól eltekintve, Európa összes államalkotó nacionalitásai e földrészen lakó nemzeti összességüknek 95-100%-át egyesítik nemzetállami létkeretükben, kivéve a következőket: a németeket, akik 89%-át (Németország, Ausztria és Danzig) az ukránokat, akik 86%-át, a bolgárokat, akik 86%-át, a magyarokat, akik 71 %-át tudják csak Európában telepterülettel bíró nemzeti összességüknek állami létük kereteiben egyesíteni a mai államrendszer mellett. A teljesség kedvéért ide kell még iktatni az albán «nemzeti összességet», ha ugyan ilyenről komolyan eshetik szó. Ennek széttagoltsági aránya még a magyar nacionalitásét is felülmúlja 63%-os arányával.

Még világosabban bontakozik ki ez a méltánytalanság, ha tekintetbe veszi az ember, hogy a német nacionalitásnak a két német állami kereten kívül élő (természetesen mindig csak Európát számítva) 11%-ából csak mintegy 4% él a német nemzeti államok hoz csatlakozó határterületeken (Elzász, Posen). Hasonló a helyzet az ukránoknál, ahol a 14%-os kívül élő nemzetiségből legfeljebb 10% volna más államalkotó nacionalitás megfelelő, vagy nagyobb arányú bekebelezése nélkül az anyaállamhoz visszakapcsolható. A 14% kívül élő bolgároknak sem lehetne, a román, szerb és görög nemzetiségek komolyabb sérelme nélkül, a felénél többet visszavezetni az anyaország kebelébe. Ezekkel szemben a magyarság elszakított 29%-os tömegéből 20%, közel kétmillió magyar volna a békeszerződés csak részleges és kismérvű területi revíziója által a nemzetiség államalkotó többségével egyesíthető.

Így tehát a német nemzeti összesség 93%-os, az ukrán nemzeti összesség 96%-os, a bolgár nemzeti összesség 93%-os integrációs lehetőségei mellett megközelítőleg hasonló arányú, a magyar nemzeti összesség 91%-os integrációs lehetősége is, melynek megvalósulása komolyan nem keresztezi a szomszéd népek nemzeti egységre való, kétségtelenül szintén jogos igényét. Amíg tehát az egyes nemzeti összességek közül: az össznémetség 4%-ának, az összukránság 10%-ának, az összbolgárság 7%-ának, addig az összmagyarság 20%-ának nem indokolt nemzeti kisebbségbe szorítása állapítható meg.

A békeszerződések a maguk egészében a kor uralkodó államszervezési elvéből fakadó egyoldalúsággal Európa etnográfiai térképét másolták rá a hegy- és vízrajzi alapra, hogy így a nemzetállami alakulás szempontjából politikai államrendszert létesítsenek. Ezáltal ad absurdum diadalra vitték a nemzetállamalakítás elvét általánosságban.

E főszempont azonban sokszor módosult különböző melléktekintetek figyelembevételével. E módosítások néha észszerű történelmi, gazdasági és földrajzi tekintetek figyelembevételét tanúsítják, így például az elszászi, a cseh-német határvonal megállapításánál, illetőleg meghagyásánál. Másutt azonban e módosításokban az alapelv merőben másodrendű közlekedéstechnikai és ezekkel kapcsolatos stratégiai szempontok miatt szorult háttérbe, sőt nem egy esetben más okokkal alá sem támasztható imperialisztikus törekvéssel magyarázható csak az egyoldalúságot magán viselő határmegállapítás. Ez utóbbi módosításokra a magyar határvonalak megállapítása szolgálhat klasszikus példa gyanánt, itt-ott azonban a bolgár szerződésben is nyilvánvaló ez a tendencia.

A békeszerződésekben megnyilvánuló nemzetállamalakítási alap-elv meggondolt, következetes és a körülmények tekintetbevételével méltányos megvalósítása Magyarországnak és utódállamainak kérdésében a következők tekintetbevételét feltételezte volna:

A felosztandó területen, tehát a mai csehszlovák, magyar, román és jugoszláv összterületen él 51.800.000 ember, ennek a tömegnek nemzetiségi megoszlása a következő:

Leszámítva a szétszórt telephelyei, vagy kis száma miatt a jelzett területen az államalkotás észszerű igényével nem bíró nemzetiségeket, negyvenhárom milliónyi, államalakítási igénnyel bíró és erre egyaránt jogosult nacionalitás tömeg marad, mely négy nemzetre oszlik. Ezek a nemzeti erő lélekszámát tekintve, egymáshoz és az összességhez a következőképpen aránylanak:

teszi a 42.833.000 főnyi államalkotó nemzetiségi komplexusnak. Megnyugtató és méltányos megoldás szerint tehát az államkeretek lélekszám szerinti arányának is megközelítőleg hasonló viszonyba kellett volna jutnia ezzel. Ily megoldás esetén, az egyes államkeretekbe jutott volna lakosság:

kebelezett be nagyobb számú lakosságot, mint amennyi nemzeti összességük lélekszáma, és ezzel kapcsolatban nyers nemzetállami alkotóerejük szerint őket méltányosan megillette volna: a békeszerződések nemzetállamalakítási alapelve értelmében.

A délszlávság 104.000 főnyi hátránya főként abból ered, hogy a szétszórtságuknál, izolált telephelyeiknél fogva államalakítási igénnyel nem szereplő nacionalitások (ukránok és németek) főleg a másik három állam területén élnek nagyobb szigetekben. Az állami lélekszám így is 1.922.000 fővel haladja meg a délszláv nemzeti összesség számarányát.

A magyar állam jelenlegi keretei közölt viszont egymaga 4.272.000 lélekszámmal marad alatta a nemzetállami integráció azon fokának, mely nemzeti összessége relatív államalkotó nyers erejének megfelel, ezenfelül az állam lakossága még a nemzeti összesség 10.484.000 főnyi lélekszámának is alatta marad 2.116.000 fővel.

A bolgár kérdés a maga egészében rokon természetű a magyarral, de az erőviszonyokat, a nemzeti megoszlást ki sem mutató görög és a macedóniai bolgárság nagy részét a nyelvrokonság alapján szerbnek, illetőleg «más szlávnak» kimutató délszláv statisztikai munkásság adatgyűjtési rendszere miatt megközelítőleg is nehéz kimutatni.

A statisztikai adatok tanúsága szerint tehát a magyar kérdés sötét foltja a nemzeti differenciálódás elvi alapján felépült modern európai államrendszernek. Jellemző keresztmetszete az egész kelet-közép-európai nemzetiségi problémának, s egyben legtanulságosabb példája annak is, mennyire abszurd megoldáshoz vezet Kelet-Közép-Európában - e terület sajátos és kedvezőtlen történelmi erők: inváziók, török hódítás, továbbá a középkortól egész a XVIII. századig lehúzódó népmozgalmak és telepítések hatása alatt kialakult heteroglotizmusa következtében - a nemzetállami differenciálás elvének olyan merev alkalmazása, mint nyugaton.

A kelet-közép-európai államalakulási kérdés lényegébe vágó e három nemzeti kisebbségi kérdésnek: az ukrán, a magyar s a bolgár problémának teljesen megnyugtató megoldása szinte elképzelhetetlen a mai rendszer mellett. Enyhítése ugyan lehetséges a mai keretek között is: ennek útja az ukrán autonómia egyrészt, a magyar s a bolgár békeszerződés részleges területi revíziója másrészt - mindazonáltal ez csak félmegoldás. A nemzeti összességek integrációjában megnyugtatóbb arányt teremt, mint a mai helyzet, de azt 90-93%-nál nem emelheti egyik szóban forgó nacionalitásnál, sem azok riválisainál magasabbra. Az ilyen megoldás mellett még mindig igen tekintélyes számban maradnának a nemzetiségi kisebbségek, melyeknek helyzete csak azzal javulna relatíve, hogy az egyes nemzetállamok retorziós lehetőségei mellett a «kölcsönös elbánás» szempontjának garanciája bizo-nyára reálisabbnak bizonyulna a népszövetségi apellációk jelenlegi lehetőségeinél.

A Kelet-Közép-Európában fennálló jelenlegi nemzeti államrendszer tehát egyrészt útjában áll a gazdasági-társadalmi fejlődés kapitalisztikus irányzatának, mely előhaladásával egyre nagyobb, a mindenkori viszonyokhoz mérten életképes gazdasági egységek megvalósulását kívánja - másrészt a modern államéleti fejlődés korszerű nemzetállami berendezkedését is tökéletlenül oldja meg.

A további államéleti, nemzeti, gazdasági és társadalmi fejlődés biztosításának, tehát a fejlődésképtelen, s így hovatovább életképtelen mai államrendszer reformjának három lehetősége van:

Az első a restitutio in integrum. Ez a megoldás, ha egyáltalában keresztülvihető, kizárólag a gazdasági fejlődés lehetőségeinek szempontjából jelent általánosságban enyhülést, a többi szempontokból azonban haladásellenes, retrográd lépés: mely szűkségszerűleg a mai helyzethez vezetett, s a régi rendszer keretében akkor is megoldhatatlanoknak bizonyult problémákat hozná vissza, a dolgok természeténél fogva magától értetődőleg sokkal súlyosabb mértékben.

A második lehetőség a mai államrendszer fentartása a fennálló szerződések és status quo revíziója mellett. Ez a megoldás enyhítené a mai problémákat különösen elmérgesedett államéleti s nemzetiségi vonatkozásaikban, de a gazdasági-társadalmi továbbfejlődés számára alig teremtene számbavehetően kedvezőbb lehetőségeket, mint a rendszer mai, mondhatni csiszolatlan és nyers állapotában.

A harmadik megoldási lehetőség a kelet-közép-európai népek nemzetfeletti, államéleti integrációja: a 14 állam kelet-közép-európai államszövetséggé való tömörülése, vagy e tizennégy állam közül egy-egy természetszerű gazdasági egységet képező államcsoportnak (amelynek tagjai egymásra vannak utalva s a gazdasági fejlettség hasonló fokán állanak) föderalizációja. [4] Egy ilyen megoldás egyrészt a gazdasági, társadalmi fejlődés biztosításának is sokkal nagyobb fokú lehetőségeit nyújtja, mint a háború előtti helyzet teljes egészében való visszaállításának gondolata; másrészt célszerű szervezettel a nemzetiségi kibontakozás terén is képes - sőt egyedül csak ez képes - egészséges és minden nacionalitás észszerű igényét kielégítő helyzetet teremteni. Az egyes államok ilyen megoldás esetén természetesen kénytelenek szuverenitásuk részleges feladásával hozni áldozatot, de ez bő kárpótlást nyer a gazdasági-társadalmi fejlődés hatványozott lehetőségeiben, a nagyhatalmi helyzetben, a nemzeti békében és az új államszövetség kereteinek és integritásának hatalmilag biztosított voltában. Az államszövetség belső szerveződésének minden eddigi államszövetség és szövetséges állam szervezeténél kényszerű legdifferenciáltabb és körültekintőbb megoldása az általános államéleti fejlődésnek is bizonyára új orientálódási lehetőségeit teremtené meg.

Az Európai Egyesült Államok gondolata, habár feltétlen a fejlődés törvényszerűségeinek vonalában álló célkitűzés, ma még lehet, hogy utópia: a Kelet-közép-európai Államszövetség koncepciója azonban, melynek megvalósulása a Páneurópa felé tett leghatalmasabb lépésnek számítana, már ma is egyetlen számbavehető megoldása százmilliónyi embertömeg államéleti, gazdasági, társadalmi, nemzeti és kulturális partikularizációba kényszerült szerencsétlen helyzetének.

*

[1] A továbbiakban a szokásos, egységes Közép-Európa fogalom helyett, mely legtágabb értelmében felöleli az Oroszországtól nyugatra s a francia-, belga-, holland határtól keletre eső európai területeket, célszerűbbnek láttam a politikai, gazdasági, kulturális fejlettség eltérő nívója miatt egy ún. nyugat-közép-európai régiót (a skandináv, német, olasz telepterületek), s egy kelet-közép-európai régiót (a balti-, lengyel-, kárpáti- és balkáni területek) megkülönböztetni. Ausztriával és Csehszlovákia csehországi részével, noha a gazdasági és kulturális fejlettség szempontjából kétségtelenül a nyugat-közép-európai körbe tartoznak is, a továbbiakban foglalkoznom kell, mert államéleti felépítettségük folytán viszont hozzásimulnak a partikularizált kelet-közép-európai államrendszerhez.

[2] A lélekszámadalok mindenütt a legutóbbi hivatalos megszámlálások alapján, az 1925. év végére, vagy az 1926. év elejére kiszámított népességet tüntetik fel.

[3] Ezeket az adatokat nehéz volt összeállítani. A Nemzetek Szövetségének hivatalos statisztikai évkönyve, az Annuaire Statistique International az egyes államok nemzetiségi megoszlását nem közli. Az egyes hivatalos statisztikai kiadványok pedig, attól eltekintve, hogy minden esetben beszerezhetők sem voltak, egyes esetekben (Görögország, Albánia) nem közlik nemzeti megoszlást, vagy csak egyes tartományokra nézve közölnek adatokat. Ez államoknál tehát megbízható becslések alapján kelleti az adatokat beállítani. A nemzetiségi arányok kiszámításánál azt a rendszert követtem, hogy a legutolsó hivatalos népszámlálás százalékos arányai alapján számítottam ki az egyes nemzetiségek részesedését a legutolsó hivatalosan kimutatott összlakosság számából. Ahol a hivatalos statisztikai kiadvány nem állott rendelkezésemre, adatforrásokul a következő tárgyilagosnak ismert hagyományos tekintélynek örvendő politikai évkönyveket használtam: The Statesman's Year-Book 1921; Gothaisches Jahrbuch für Diplomatie, Verwaltung und Wirtschaft 1927; Annuaire General de la Francé et de l'Etranger 1926.

A közölt adatok tehát közvetlenül vagy közvetve a hivatalos statisztikai kiadványok után készültek. Ezen hivatalos adatok honorálása mellett természetesen felvetődik a kérdés, hogy mennyire felelnek meg a való helyzetnek? Ez a kérdés annál szembetűnőbb, mert hiszen futólagos áttekintés mellett is észreveszünk a táblázatban egyes valószínűtlenségeket, hogy egyebet ne említsek, a táblázat szerint Lengyelországnak nincsen litván anyanyelvű, az S. H. S. államnak (Macedón területein) török anyanyelvű, végül Görögországnak albán anyanyelvű lakosa, holott e nemzeti kisebbségek létezése köztudomású. E valószínűtlenségek helyesbítésére azonban nem vállalkoztam, hiszen ez az adatforrások általános kritikai felülbírálását kívánta volna, tehát egy oly munkálatokat, mely a jelen cikk terjedelmét egymaga sokszorosan meghaladná. Indokolások és bizonyítások nélkül viszont egy ilyen kritikai megrostálás eredményeit beállítani egyet jelentene azzal, hogy a felületesség vagy a részrehajlás vádját zúdítanám magamra. Mindezeken túl, még az a meggondolás is vezetett, hogy az összeállítás - a hivatalos állami adatszolgáltatásokon alapulván - a nemzeti kisebbségekre nézve semmi esetre sem lehet a valóságtól eltérően kedvező beállítás. Így tehát a táblázat alapján kimutatott százalékos arányok a valóságban az itt kiszámítottaknál csak kedvezőtlenebbek lehetnek, ez pedig egyet jelent azzal, hogv a belőlük levont következtetések a valóságban még nyilvánvalóbbak és helytállóbbak.

[4] Ilyen államcsoportoknak tekinthetők a következők: 1. A kárpát-balkáni, vagy dunai államok, tehát Magyarország, Románia, a szerb-horvát-szlovén állam, Bulgária, Csehszlovákia szlovákiai részével, még tágabb körben Görögországgal és Albániával együtt. Nyersanyagaikat tekintve egymást kiegészítő, nagyobbrészt agrárjellegű, iparilag még kevéssé fejlett államok, melyek részéről feltehető a kereskedelempolitikai irányzat érdekazonossága, másrészt a közöttük lévő nemzetiségi jellegű feszültség kiegyenlítésének és méltányos megoldásának szükséges és elkerülhetetlen volta. Ez utóbbi kérdés megoldásának egyedüli módja a létrehívandó államszövetség keretén belül magától adódnék a vitás területeknek, tehát Erdélynek, a Felvidéknek (Carpatia), a Vajdaságnak és Macedóniának önálló állami létre való emelése által. Ennek a megoldásnak a múlt történelmében mélyen gyökerező hagyományai is vannak (pl. Erdélynél és a Vajdaságnál). Az kétségtelen, hogy az érdekelt nemzetek között a szupremáciáért és a szuverenitásért vívott áldatlan és kilátástalan harcot csak egy ilyen koncepció alapján lehetne - az életre keltendő államok célszerű közigazgatási berendezkedésének előfeltétele mellett - a méltányos kiegyenlítődés és kiengesztelődés jegyében végleges és igazságos megoldáshoz juttatni. - 2. Csehszlovákia csehországi része és Ausztria gazdaságilag és iparilag a nyugat-közép-európai fejlettség szintjén álló két állam. Ausztria problémájának megoldása az „Anschluss" útján aránylag könnyebb. Nehezebb Csehország problémája. Az osztrák-cseh, avagy a német birodalmi-cseh konföderáció esetleges tervének pedig igen jelentős nemzeti nehézségei; a kárpátbalkáni-cseh konföderáció esetleges tervének pedig igen jelentős gazdaságpolitikai, főleg kereskedelempolitikai nehézségei nyilvánvalóak. - 3. Lengyelország egymaga gazdaságilag feltétlen életképes terület, mindazonáltal sok tekintetben kölcsönös előnyt jelentene az érdekeltek részéről az esetleges gazdasági unió az egymás közt feltétlen egymásraszorult és konföderációra érett.  4. Balti államokkal. A konföderáció megfelelő állami berendezkedés mellett alkalmas volna ebben a viszonylatban is meg-oldani elmérgesedett államjogi és nemzetiségi kérdéseket. (Lengyel-litván ügy).

*

In Századunk, 3. évf., 10. szám (1928), 593-608.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés