Két fogalomról van szó: az egyik a kereszténység, a másik a demokrácia. Azt hiszem, az iránt, hogy e két szó közül a kereszténység a fontosabb, nem lehet kétség. De nem lehet kétség az iránt sem, hogy történetünkben bizonyosan még sohasem volt idő, amely e szó - kereszténység - nagy és pozitív jelentésének kiszélesítésére kedvezőtlenebb lenne. Az elmúlt huszonöt év alatt a keresztény és nemzeti voltak a főszavak, amelyeknek nevében bennünket oly mélyen megaláztak. Hihetetlen, hogy az elnyomatás azt a szót, amelynek nevében az elnyomást gyakorolja, mennyire meg tudja gyűlöltetni. Tudjuk, hogy ez az idő nem volt nemzeti, és talán sohasem volt idő, amely kevésbé lett volna keresztény. Tudjuk, de valahogyan ez a tudás hiábavaló. Huszonöt évig alig tettek egyebet, mint minden igazságtalanságot ezzel a szóval igazoltak: keresztény. Tudjuk; akkor is tudtuk, de ismét mondom, ez a tudás hiábavaló. Be kell vallani, hogy annak, aki ezt a szót ma kiejti, oly nehézséggel kell megküzdenie, amelynek elhárítása a lehetetlenséggel határos, mert azt a látszatot kelti, mintha védelmébe akarná venni az elmúlt huszonöt év elnyomóit. Nem. Még sohasem volt idő, amikor az igazság nevében ennyit hazudtak volna, és ilyen kicsiny dolgokért. Egészen kicsiny dolgokért: egy kis állásért, egy kis címért, egy kis rendjelért, egy kis pénzért. Egészen kicsiny dolgokért, és egészen nagy dolog nevében. Mert a hazugság is elviselhetőbb, ha valami bagatell dolog nevében történik. Huszonöt év alatt az emberiség legnagyobb szava, a kereszténység nevében permanens igazságtalanságot követtek el a lehető legkisebb és legszánalomraméltóbb dolgokért.

Más oldalon pedig képzeljék el annak az embernek a helyzetét, aki a kereszténységet rehabilitálni kívánja. Nem lenne ez valahogyan komikus és ostoba? Nem lenne: szerénytelen? Propagandát űzhet egy áruház, vagy egy politikai párt, de hogyan űzhet valaki propagandát a kereszténység nevében? Hogyan tehet olyasmit, amit még az apostolok és a legelső hitvallók, az egyetlen emberek, akiknek erre joguk lett volna, de még azok se tettek? Amit nem tehettek meg az egyházatyák, a szentek, sem a reformátorok? Nem lenne komikus, sőt, mint mondtam, végtelenül szerénytelen, ha most elkezdeném a kereszténységet rehabilitálni?

Íme, az az ember, aki ma itt nálunk a kereszténység szót, ezt a mérhetetlenül fontos szót az ajkára veszi, milyen csávába kerül. A közelmúltban egy egész nemzedék előtt mindent elkövettek, hogy ezt a szót a lehető legvéglegesebb alakban kompromittálják. Azt el is érték, hogy ha valaki ma ezt a szót kiejti, bizalmatlanságot ébreszt. És pedig joggal. A másik oldalon pedig, íme, a kereszténység védelmezhetetlen. Az, aki a nevében propagandát kezd, fonák helyzetbe kerül. Aki megkísérli rehabilitálni, önmagát nevetségessé teszi.

Megvallom, ebből a csávából tisztán, nyugodtan és véglegesen talán sohasem tudtam volna kikerülni, ha nem jut kezembe az új francia keresztény irodalomnak kétségkívül egyik leglényegesebb műve. A tanulmány egyik helyén azt mondja: a kereszténység sohasem diadalmas. A kereszténységet megteremtője nem győzelemre szánta, erre bizonyság, hogy a pusztában a kísértést visszautasította. Nem a diadalmas, hanem a keresztrefeszített kereszténységet hagyta reánk, és éppen ezért a mi feladatunk sohasem lehet az, hogy az igazság nevében diadalmaskodjunk, hanem, hogy az igazság mellett tanúskodjunk. Nem az a kereszténység a hiteles, amely a hatást keresi, hanem az, amely tanúskodik amellett, ami örök.

A tanítás számomra villámszerű világosságot hozott. Péter apostol tragikumát nagycsütörtökről nagypéntekre virradóra éjszakán egy percnél rövidebb idő alatt megértettem. Láttam, hogy, amikor kardot rántott, és az egyik szolga fülét levágta, akkor tulajdonképpen a könnyebbik utat választotta. Ő is beleesett abba a tévedésbe, hogy a kereszténységben valamilyen világuralomra készülő és alkalmas elvről van szó, és mindnyájunknak az a feladata, hogy az igazságot győzelemre vigyük. Igen, ez a könnyebbik dolog, a határtalanul könnyebbik. Mert aztán, a gyötrelmes és kétségbeesett éjszaka után, a főpap udvarán, ellenségtől körülvéve, erejétől és önbizalmától megfosztva, álmatlanul, elcsigázva, ott üldögélt. És amikor ujjal rámutattak: Ez is közéjük tartozott, Péter dadogva tiltakozott, mint az Evangélium írja, így szólt: ouk oida ton anthrópon - nem ismerem ezt az embert. Igen, ez a nehezebb. A tanúskodás a nehezebb. Sokkal-sokkal könnyebb kivont karddal hadakozni olyasvalamiért, ami tündöklő győzelemre van szánva, s ami a világuralmat ígéri. Sokkal könnyebb szenvedélyesen rohanni, mint szívósan és türelmesen ott virrasztani az udvarban ellenséges arcok között, és folyton rémüldözni, a félelemtől és a hűvös éjszakától dideregni, - igen, félni és dideregni olyasvalamiért, ami nemhogy soha nem fog győzni és soha nem lesz diadal, hanem, ami nem is akar soha győzni. A kereszténység sohasem diadalmas. A kereszténység nem a győzedelmes, hanem a megfeszített kereszténység. És a mi feladatunk nem az igazság nevében triumfálni, hanem az igazság mellett tanúskodni. Ez a nehezebb, a mérhetetlenül és határtalanul nehezebb, minden nap, ellenség közepette, gyanakvó arcok között, kárörvendő ábrázatok között, sugdolózás, gúny, megalázás, veszély között, félelemben, fogvacogva tanúskodni. Péter apostol azt mondta: ouk oida ton anthrópon - nem ismerem azt az embert. Ő, az erős, a kőszikla, aki elég erős volt ahhoz, hogy kardot rántson, - amikor tanúskodni kellett, nem tudott egyebet, mint szégyenletesen hebegni: nem ismerem ezt az embert.

Nos, a tanítás a csávából kirántott úgy, hogy tisztán, nyugodtan és világosan látom, miről van szó. Tény, hogy nálunk huszonöt évig a kereszténység szóval nem visszaéltek. Ez kevés. A kereszténység, mint az emberiség legnagyobb szavának nevében a legkisebb dolgokért, egy kis jutalomért, egy kis címecskéért, egy kis pénzért permanens árulást követtek el. Megtörtént. De mi köze a kereszténységnek ehhez a dologhoz? Miért kell a kereszténységet ezért rehabilitálni? Miért kell eloszlatni a tévedést? Nem sok már az is, hogy az ember mindezt szóvá meri tenni? A kereszténység nem akar győzni. Az igazi kereszténység nem a diadalmas, hanem a keresztrefeszített kereszténység. Nekünk pedig nem az a feladatunk, hogy az igazság nevében győzedelmeskedjünk, hanem az, hogy az igazság mellett tanúskodjunk. Az a feladatunk, hogy minden nap a győzelemről lemondjunk, és a diadal kísértéseit visszautasítsuk, és tanúk legyünk. Tanúi legyünk annak az embernek, Péterrel ellentétben elszántan, minden fölösleges hősködés, minden színpadi páthosz, minden, a diadalra ravasz oldalpillantás nélkül azt mondjuk: én pedig ismerem azt az embert.

Engedjék meg, hogy ezen a helyen rövid kitérést tegyek, s aztán a kitérés tanulságai alapján a tárgyra visszatérjek. Az imént arról volt szó, hogy huszonöt évig itt a kereszténységet megkísérelték kompromittálni. Az eljárás egyik módszere volt, hogy rendkívül ügyeltek a kereszténység rossz megfogalmazásaira, és szisztematikusan elzártak bennünket a jó megfogalmazások lehetőségétől. Huszonöt év alatt az, ami Európában a kereszténységben történt, az itt, nálunk, csaknem teljes egészében ismeretlen maradt. Elszigetelten, itt-ott, néhány buzgó lelkész, vagy gondolkozó, vagy tanár meg merte pendíteni azokat az eszméket, amelyek Európát mind mélyebbről járták át, de hivatalos részről a rosszalló és fenyegető hallgatás azt jelezte, hogy ez az elnyomóknak nem tetszik. Huszonöt év alatt pedig olyan gondolatok terjedtek el, amelyeknek egyetlen céljuk, mint mondják: a hiteles kereszténység körvonalainak kifejtése. Nem térek ki azokra a részletekre, amelyek tulajdonképpen mind fontosak lennének. Igen komoly és nagyszabású könyv tárgya kell, hogy legyen ez nemsokára. Csak három névre utalok, amely három név köré csoportosul az új Európa: Kierkegaard, a dán gondolkozó, - Dosztojevszkij, az orosz regényíró, - és Nietzsche, a félreértett és meghamisított magányos, aki egész életében a kereszténységgel küzdött, de azon a napon, amikor lángelméje elborult, barátainak leveleket küldött, s azokat így írta alá: a Megfeszített. Ez a három, szíve mélyéig tiszta és csontja velejéig vallásos gondolkozó indítja meg a XX. század nagy vallásos áramlatát. A részletekre, mondom, ezúttal nincs alkalom kitérni, csak az áramlat mai helyzetét kívánom felvázolni. Svájcban Barth és Brunner és mások által művelt úgynevezett dialektikus theológia virágzik. Persze átjutott már Franciaországba és Angliába is, a skandináv államokról nem is szólva. Kierkegaard művei már az összes nyugati nyelveken hozzáférhetőek. Nietzschének számtalan francia és angol fordítása van. Egyre nagyobb tért hódít a vallásos metafizikai háttérrel rendelkező exisztencializmus, amelynek iniciátora szintén Kierkegaard és Nietzsche. Angliában pillanatnyilag az a helyzet, hogy alig van olvasottabb szerző, mint J. H. Newman, a nagy kardinális, Aldous Huxley, a szkeptikus és nihilista író, Anglia egyik ragyogó írói egyénisége megtért, és The Perennial Philosophy címmel a kereszténység nagy misztikusainak szövegeit magyarázza. Anglia vezető költője T. S. Eliot, Newman tanítványa, egyre mélyebb hatással írja költeményeit és a kereszténység életével foglalkozó tanulmányait. Németországról tudjuk, hogy a nemzetiszocializmusnak egyetlen komoly ellenfele volt, aki soha egyetlen lépéssel sem hátrált, és akit nem lehetett megfélemlíteni, az az igazságért tanúskodó papság volt. De a kereszténység ma sehol sem erősebb, mint Franciaországban. Párizsban ma egybegyűjtötték mindazt, amit a népek a század folyamán másutt teremtettek. Saját elődjeik, egy Péguy és Bloy mellett itt talált otthont a keleti egyház Szolovjeve, Bulgakovja, Bergyajevje. Jacques Maritain vezetése alatt egy klasszikusan világos és gótikusan forró keresztény átélés hódít egész sereg íróban. Claudel és Rivière nevét nem kell külön bemutatni, őket úgyis mindenki ismeri. A Dieu Vivant-kör, amely egyenesen azt tűzte ki célul, hogy az authentikus kereszténységet hirdeti, és arról tanúskodik.

Ezekből a hirtelenjében felvázolt nevekből és jelenségekből kitűnik, hogy Európa tudott disztingválni. Az államot nem szabad elvetni, ha a hatalom történetesen és pillanatnyilag gonosztevők kezében van; az iskolát nem szabad elvetni, mert a tanár csapnivalóan rossz; a vallást és az egyházat nem szabad elvetni, mert a pap léha és hitetlen. A történet folyamán mindez elképzelhető, és mi ezekről a lehetőségekről saját tapasztalataink alapján sokat tudnánk beszélni. Európa ma ott áll, hogy egészen sajátságos következtetést von le. Az imént jelzett, minden nagy nyugati népre kiterjedő és mélyen megalapozott keresztény áramlat egyre határozottaban azt vallja, hogy az egyetlen dolog, amin Európa minden népével, államával, egész művészetével, tudományával, összes eszméivel, álmaival és tetteivel áll, vagy bukik, az a kereszténység. -

Ez után a kitérés után, amelyben helyzetjelentést óhajtottam készíteni a mai Európáról, a tárgyra visszatérhetek. Ezek után mindenki előtt azonnal világossá válik a kereszténység lemérhetetlen fölénye. Világossá válik, hogy a kereszténységet nem lehet kompromittálni. A kereszténység ellen az, hogy vannak hitetlenek papok, nem érv. A kereszténységet az, hogy nevében elnyomást gyakoroltak, nem érinti. A kereszténység mindezeken a dolgokon messze túl fekszik, és egészen másutt van megalapozva. És: a kereszténység nem lehet soha diadalmas. Miért? Mert eleve minden diadalról lemondott. És ebben a lemondásban van legyőzhetetlensége. Az összes kardokat átengedi azoknak, akik a kardokat használni akarják, azzal a figyelmeztetéssel, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el. És azzal a figyelmeztetéssel, hogy a kereszténységben nem az igazságért való diadalról van szó, hanem az igazság mellett való tanúskodásról. Arról van szó, ami sokkal-sokkal nehezebb. A keresztény lemond a győzelemről, és az igazság mellett tanúskodik. Ezért a keresztény az egyetlen erős ember, az egyetlen ember, aki nem akar győzni, hanem tanúskodni, és ebben senki a kerek földön meg nem akadályozhatja. Mert tanúskodni végtelenül egyszerű dolog, mindössze egyetlen mondat, amit alkalmas pillanatban ki lehet mondani. Amit Péter apostol után ezerötszáz évvel valaki más mondott, amikor így szólt: Itt állok, másképp nem tehetek. Aki így szól, az ismeri azt az embert.

A kereszténység azzal, hogy eleve minden győzelemről lemondott, és nem a győzelmet, hanem a keresztrefeszítést vállalta, ezzel a kereszténység legyőzhetetlenné lett. És azáltal, hogy az egyes embereknek az igazság nevében való diadalmaskodást megtiltotta, ellenben azt kérte, hogy az igazság mellett tanúskodjanak, ezáltal az élő ember élete számára megrendíthetetlen alapot nyújtott. A kereszténység minden más életmegoldás fölött olyan lemérhetetlen fölényben van, hogy a többi mellette számba sem kerülhet. A hűbériség, a császárság, a királyság, a tudomány, a felvilágosodás, az imperializmus, a kapitalizmus mind outsider. Amíg a kereszténységgel együtt él, fennállhat, de ha a kereszténységet elhagyja, el kell vesznie. A kereszténységgel szemben semmi chance-a sincs. Mindegyik győzni akar. Győzött - és íme, hol van? Diadalmaskodni akart az igazság nevében. Diadalmaskodott - és íme, hol van? A kereszténység és a demokrácia között a kereszténységé a végtelenül fontosabbik szó.

Mindaz, ami a demokráciában jó, az keresztény: a testvériség gondolata, a vagyoni igazságtalanságok kiküszöbölése, az előjogok megszüntetése, a nemzeti és faji különbségek eltüntetése, az élet minden területén a tiszta erkölcsök megvalósítása, a föld és a tudás áldásaiban való közös részesedés, és főképpen egy nagyon komoly dolog. Ez a nagyon nagy dolog, hogy az emberiség nagy példaképei nem a királyok és a hadvezérek és a nagy tudósok és a filozófusok, hanem az egyszerű és tiszta szívű emberek. Ez az igazi demokrácia alapgondolata. Ezért irtózik a valódi demokrácia minden kiváltságtól, születési arisztokráciától, pénzarisztokráciától éppen úgy, mint az úgynevezett szellemi arisztokráciától. Igaza van. A jó demokrácia is azt ereszti szívéhez, aki a genezáreti tavon halász, vagy bűnös asszony, aki munkás, vagy rikkancs, utcai árus, vagy béres, paraszt, vagy közkatona, de átlátszóan tiszta és mélységesen igaz. Ez az igazi demokráciában a legeslegnagyobb dolog, ez a primordiális humanum, ami benne és a kereszténységben tökéletesen azonos.

A demokrácia a mi történeti életünkben egyike a legnagyobb dolgoknak. És az is marad, amíg a kereszténységgel egybeesik. De mit látunk? Még egészen fiatal, és máris vannak, akik ennek a legnagyobb dolognak a nevében elkezdenek egészen kicsiny dolgokért hazudni. Egészen kicsiny dolgokért, egy kis állásért, egy kis pénzért. A hazugság elviselhetőbb, ha bagatell dolog nevében történik. De mindnyájan tudjuk, hogy a demokrácia nem bagatell dolog. A demokrácia ébren tartja a testvériség gondolatát, kiküszöböli a vagyoni igazságtalanságokat, megszünteti az előjogokat, és ami a legfontosabb, a demokrácia példaképei nem a királyok és a hadvezérek és az államférfiak, hanem az egyszerű és tiszta szívű emberek. De ha a demokrácia a kereszténység alapjait elhagyja, egyike lesz azoknak az outsidereknek, akik kétezer éve oly sűrű egymásutánban mind győzni akartak. Mind győztek. És most hol vannak?

Sokszor, az utóbbi időben mind többször, egyre sürgetőbben és türelmetlenebbül merül fel a kérdés egyes emberek szívében, baráti beszélgetésekben, sőt néha még írásban és szószékeken is: mi ez a kereszténység? Mit akar tőlünk ez a kereszténység? Íme, szilárd államainkat elemészti, társadalmi rendünket felborítja, az emberek életét feldúlja, irtózatos, teljesíthetetlennek látszó követelésével. Kétezer éve itt van, mint elpusztíthatatlan parancs, mint Kierkegaard mondja: ez az impertinens nyugtalanság, ez a szentséges hipochondria, - úgy tűnik, az emberiség eszelős igyekezettel akarja megteremteni a jobbat, és mindig jobbat, és mihelyt valamit megvalósított, ez a szörnyű követelés így szól: nem jó - kevés! Íme, most megteremtettük a demokráciát. Felébredt a remény, hogy a vagyoni igazságtalanságok el fognak tűnni, hogy a kiváltságokat megszüntetik, és mindenkinek eszményképe az egyszerű, tiszta szívű ember lesz. És alighogy megteremtettük, máris megszólal bennünk valami: kevés. Mi ez a parancs? Mi ez az impertinens nyugtalanság és szentséges hipochondria? Mit kell tennünk, hogy végül is megnyugodjunk? Miért csavarta ki kezünkből a nagy és szilárd középkori államrendet? Miért dúlta fel századainkat vallásháborúkkal? Miért idézett forradalmakat? Miért idéz osztályharcot? Mit kell tennünk, hogy végül is emberi életet élhessünk? Azt követeli, hogy ne harcoljunk. Tegyük le a kardot. Tanúskodjunk. És azt mondja, hogy ő nem hoz diadalt, sőt nem is akar diadalt. Figyelmeztet, hogy a kereszténység nem diadalmas, hanem megfeszített kereszténység. Hogyan? Hát adjunk fel mindent? - Államokat, társadalmakat, békét, művészetet, tudományt, családi életet, egy kis biztosított jólétet, vagy egyáltalán magát a létet? Igen, mostanában egyre gyakrabban és sürgetőbben merül fel a kérdés, hogyhát, ha a kereszténység nem akar császárságot, királyságot, imperializmust, kapitalizmust, ha nem akarja most, íme, ha ellene szegül és a keresztény alapról letér, a demokráciát sem, hát akkor mi az, amit akar? Milyen társadalmat? Milyen gazdasági rendet? Milyen közéletet és magánéletet?

Nos: igen - ez éppen a kereszténység. Ez a sürgető nyugtalanság, ez a kielégíthetetlen igény. Ez az, amit bennünk ma a kereszténység nagy tanítói, Kierkegaard, Dosztojevszkij és Nietzsche felébresztettek. Erről beszélt Barth dialektikus theológiájában, amikor rámutat arra, hogy Pál apostoltól kezdve a mai napig kereszténynek lenni annyi, mint ebben a szentséges hipochondriában szenvedni. Nem győzni. Győzni könnyű. Hadd győzzenek a gyengék. A diadalnál van nehezebb is: tanúskodni. Tanúskodni nem a diadalmas, hanem a keresztrefeszített kereszténység mellett. Erről beszél J. H. Newman és tanítványa, T. S. Eliot. Ezt keresi a volt nihilista és frivol, de megtért A. Huxley. Ezt tanítja a francia Marcel Moré, Brice Parain. Kereszténynek lenni nem olyasvalami, mint egy nép tagjának lenni, egy osztály tagjának lenni, és ha a népet vagy az osztályt veszély fenyegeti, kardot rántani, és a harctérre menni. A kereszténység nem biztosít számomra földet, jövedelmet, kiváltságot és jólétet. Ellenkezőleg, a kereszténység mindezt elveszi, és azt mondja, hogy a kereszténység nem a diadalmas, hanem a megfeszített kereszténység. Nincs szó jutalomról. Ellenkezőleg, keresztrefeszítésről van szó. És még ezért sem szabad harcolni. Egyetlen dolgot szabad: az igazság mellett tanúskodni.

A kereszténység nem utópia, amely majdan boldog államot és békésen virágzó népet ígér, mit ígért a császárság és a királyság és a kapitalizmus. A kereszténység nem ígéret, hanem magatartás. Az igazság mellett való tanúság megtartása. A szentséges hipochondria magatartása. Nyugtalanság és türelmetlenség, az, ami Pál apostolban égett és Augustinusban és a nagy misztikusokban és Kierkegaardban és Nietzschében. De ez az, ami égett a nagy gondolkozókban is, kétezer év nagy tudósaiban, Galileiben, Newtonban, a két Bolyaiban, lord Rutherfordban, a nagy művészekben, mint Dantéban, Shakespeare-ben és Michelangelóban és Bachban és Beethovenben és Van Gogh-ban. Mert kétezer éve az emberiség itt, Európában, ebben a szentséges hipochondriában szenved, és az egész tudományt, az egész művészetet, az egész filozófiát, az egész történetet császárságával, imperializmusával, demokráciájával ez az impertinens nyugtalanság teremtette. E nélkül itt Európában semmi sem történt volna. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy Európa nem keresztény, és van pogány veszély és van atheizmus. A történet legnagyobb atheistája és a kereszténység legnagyobb ellensége Nietzsche volt, de nagyságához az erőt neki is a kereszténységből kellett merítenie, s amikor erre rájött, agyának meg kellett bomlania. Európában atheizmus nincs. Végig nem gondolt gondolatok vannak, amelyeket az ember ha végiggondol, a mi kétezer éves szentséges hipochondriánkhoz érkezik.

Igyekeztem a mai európai keresztény gondolkozás légköréből legalább valamit éreztetni. Igyekeztem feltárni azt, hogy a kereszténység nem csak az emberiség legbelső szívkamrájában él. Éppen úgy, mint már több ezer éve. De ennél több. A kereszténységgel szemben minden egyéb gondolat, amely a kereszténységtől eltér, outsider. A kereszténység ma: modern. Sokkal modernebb, mint bármiféle más gondolat, amely az ember életét megoldani kívánja. Sokkal modernebb, radikálisabb, sokkal forradalmibb, mint az összes többi együttvéve. Vannak, akik már-már elhanyagolható tényezőnek nevezik. Ezek az emberek, mint mondottam, outsiderek, akik a történet nagy gondolatait nem gondolják végig, és így a dolgok megítélésében esélyeik nincsenek. Azok, akik az igazságot keresik, önkéntelenül, szükségképpen és elkerülhetetlenül a kereszténység igazságát keresik, mert az igazság és a kereszténység egy és ugyanaz. Ha Európa nagy történeti alakjait, igazán nagy történeti alakjait jól megnézem, meg kell állapítanom, hogy ezek mind-mind ismerték azt az embert. És, mint a legújabb kor mutatja, már nem csak Európában van így. Amerika keresztény. Ázsiában a szociális gondolaton át terjed egyre nagyobb arányokba, és nemsokára azt, amit Európa gondol, az egész föld gondolni fogja. A kereszténység lehetővé tette az emberi gondolat soha nem sejtett mélységét, s ezzel lehetővé tette a tudományt, a technikát, a művészetet, amelyek nem egyebek, mint a gondolat eszközei. Egyre mélyebbről járják át a föld népeit a testvériség és az osztálytalanság és a javak igazságos elosztásának nagy eszméi. Mai életünk csak állomás - mert íme, máris megyünk tovább.

*

Hamvas Béla: A világ hazahívása. Medio, Budapest, 2020, 125-141.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés