Nem azért, mintha minket bármily oldalról bármiféle politikai tirannizmus veszélye fenyegetne, hanem csupán azért, mert a történelmi idők viharzása között a gondolkodó ember a közvéleményt kialakító eszmeváltásban enyhülést keres a töprengő lélek tirannusa, a gond ellen, ezidén fokozottabb örömmel vettük a Συμπόσιον fehér asztalához hívó első levelet.

Nem könnyű feladat azt a hangot keresni ki és ütni meg, amely egy fél éven át tartó, bár nem összefüggő, de folyamatos eszmeváltásnak szerencsés alaphangja lehet. Olyan legyen-e ez a hang, amely a napi munkában elfáradt lelket pihenteti; olyan-e, amelyik lelkesít, vagyis enthusiastikus; olyan-e, amely elhatározásokra, cselekvésekre késztet, vagyis praktikus; olyan-e, amely erkölcsi érzést kelt, vagyis etikus; olyan-e, amely indulatokat szít, hogy a lelket mintegy katarzison át megtisztítsa; vagy végül olyan, amely a megfeszített, felizgatott idegzetet elaltatja. Úgy vélem, olyan hangot kell megütnöm, amelyik nem monotónia, amelyiknek sok színezete lehet, hogy a különféle előadásokban tovazengő változatai végül összhangzatos közvéleménybe szövődhessenek egybe. Ez a gondolat vezetett annak a témának kiválasztására, amely a mai igénytelen előadásom tárgya lesz, és amelynek kifejtéséhez szíves figyelmüket és türelmüket kérem.

II. Elsősorban azt kell közelebbről megvilágítanom, hogy miért tartom időszerűnek annak a kérdésnek kifejtését, hogy fejlődik-e jogunk vagy tesped.

A jog keletkezésében, fejlődésében, tudományos művelésében és gyakorlati alkalmazásában minden időkben jelentős tényezők voltak az eszmék. Nemcsak a joggal, a jog céljával, a jog rendszerével, a jog intézményével szoros kapcsolatban álló eszmék, hanem a jog világától távolabb álló mindazok az eszmék is, amelyek az emberiség történetét mozgatják, legyenek azok akár az emberi szellem kiapadhatatlan forrásaiból feltörő újabb és újabb változatok, akár az életnek a világ forgásában újra és újra visszatérő állandó jelenségei.

Az eszmék hatása a jogban majd lassú, amikor az eszmények a jogot alkotók, a jogot alkalmazók és a joghoz alkalmazkodók értelmi- és érzésvilágán keresztül szinte észrevétlenül szűrődnek bele a jogba; majd hangos, amikor is az "a priori" felállított eszmék nyíltan, sokszor forradalmi mozgalmak kíséretében nyomulnak bele a jog testébe. Amaz, a csendes hatás, a dolog természete szerint lassúbb, sokszor csak hosszabb idő után észrevehető, de ennek következtében mélyebb, a gyökerekig ható, és ennélfogva tartós, emez, vagyis a hangos hatás gyors, olykor robbanásszerű, de sokszor csak felszínes, olyan, mint a víz színén futó hab, amely végigfodrozódik a víz tükrén, de mélyebb rétegeket hullámzásba nem indít.

Korunkat méltán nevezhetnők az ideológiai szemlélet korszakának. Üléstermekben, előadótermekben, népgyűléseken napról-napra hallhatunk, a sajtóban, újságokban, könyvekben napról-napra olvashatunk a "propria virtute" uralkodó és győzelmesen előretörő új korszellemről. Szinte fel sem sorolható változatai rövid mondatokba, jelszavakba foglalva röpködnek körülöttünk, és közismertek. Ilyen lehetett a francia forradalmat megelőző korszak, a forradalmi eszmék előkészítésének korszaka. Sok eszme, fogalom vagy az eszmét, fogalmat hordozó jelszó még kiforratlan, az elmélet vagy a gyakorlat emberei most formálják. Egyik-másikról könyvtárakra menő köteteket írtak össze, de az eszme, a gondolat ennek ellenére sem sűrűsödött annyira, hogy megragadni lehetne. Vannak, akik bámulatot keltő biztossággal beszélnek és írnak ezekről az újkeletű eszmékről, fogalmakról, mások óvatosan kerülik azokat, mások meg érteni színlelik, hogy tudatlanoknak vagy elmaradottaknak ne láttassanak.

A jog nem maradhat közömbös a kor mozgató eszméi iránt. Ez természetes, mert ha a jog az életet rendezi, az életet mozgató eszmék iránt érzéketlen nem lehet. Nem jelenti ez azt, hogy a jog szolgailag alkalmazkodjék minden eszmefuvallathoz, olyanhoz is, amely csak a felszínen fodrozódik, amilyen hirtelen keletkezett, olyan gyorsan tovaröppen és elenyészik. Azt sem jelenti ez, hogy a jog az ő szép virágjának kelyhét kitárja minden kósza lepkének, olyannak is, amelyik útszéli gyomról reátapadt, a nemes lényeget és alkatot elkorcsosító himport hordoz magán. Ha a jognak alkalmazkodnia is kell a korokat mozgató eszmékhez, ez a követelmény nem jelenti azt, hogy a mindenkori divatoknak puszta vetülete legyen, mert hiszen a jog lényegéhez tartozik az állandóság, a stabilitás, és ha a jog nem is távolodhatik el tartósan a koreszméktől, de nem is vehet fel magába olyan hatásokat, amelyek nemzeti jellegéből vagy erkölcsi tisztaságából kiforgatnák.

Első feladatom tehát az, hogy korunk divatozó eszméiből kiválasszam azokat, amelyek a jog szempontjából valóban értékesek. Azután meg kell vizsgálnom azt, hogy jogunk reagál-e, és mennyiben reagál ezekre a számára értékes koreszmékre. Ha arra az eredményre jutnék, hogy jogunk a számára értékes koreszmék iránt érzéketlen vagy ezekre nem kellő mértékben reagál, akkor meg kellene állapítanom, hogy jogunk nem fejlődőképes, vagyis tesped, úgy, mint a beteg vagy elaggott szervezet, amely az egészséges, életerős szervezetnek megfelelő hatásokat nem képes magába felvenni; olyan, mint a beteg vagy elaggott szőlőtő, amelyiknek levele az éltető napsugár, a langyos tavaszi eső és a kapás verítéke ellenére is csak sárgul, sárgul.

III. A korunkban divatos uralkodó eszmék közül a jogfejlődés szempontjából értékesnek a következőket tudnám megjelölni:

a) az összességi eszmét,

b) a rideg önzés visszaszorítását,

c) a családvédelmet,

d) a népi gondolatot,

e) a jognak dinamikus szemléletét.

Vizsgáljuk meg tehát jogfejlődésünket ennek az öt vezetőgondolatnak a szempontjából.

a) Az összességi gondolat. Az egyes ember nem élhet önmagának, hanem csak mint az összesség tagja, részecskéje. Az egyén életét nem az ő saját külön céljai, hanem az összesség érdeke határozza meg. Egyéniségét ki-ki csak annyiban fejtheti ki, amennyiben az az összességnek értékes. Az egyéni érdek hátraszorul az összesség érdeke mögött.

Az összességi eszme nem új. Amióta szervezett társadalom van, az összességi gondolatnak szükségképpen érvényesülnie kellett. A társadalmi szervezkedéssel szükségképpen vele járt, hogy az ember egyéni szabadságának korlátlan érvényesüléséről társainak és az összességnek érdekében lemondjon. Szervezett társadalomban senki sem teheti korlátlanul azt, amit akar, mert tekintettel kell lennie társainak és az összességnek érdekeire. Az összességi gondolat tehát nem újkeletű, minden szervezett társadalomban és államban érvényesülnie kell. Érvényesül is, az egyikben több, a másikban kevesebb mértékben, és korszakonként is különböző hatóerővel. Korunkban rendkívüli eréllyel érvényesül, korunknak - amint már fentebb említettem - egyik vezető eszméjévé lett, mintegy ellenhatásképen a XIX. század második felében szinte korlát nélkül érvényesült egyénies (individualisztikus) világszemléletre.

A magyar szemléletből az összességi gondolat sohasem hiányzott. Közismert tény, hogy amikor a hűbériség, mint magánjogias intézmény csaknem egész Nyugat-Európát magánuralmi tagozatokra bontotta, ugyanakkor Magyarországon ez az intézmény közjogias irányban fejlődött, és az állami közhatalom megerősítésére vezetett a királyi adományrendszerben.

Az összességi gondolat nem hiányzott az 1867 utáni jogfejlődésünkből sem, hiszen ebbe a korszakba esett az általános védkötelezettség, és az általános és elvileg egyenlő közteherviselés megvalósítása. Az összességi gondolat nagyarányú előretörésének voltunk tanúi a háború alatt, amikor minden egyesnek minden erkölcsi és gazdasági erőit az összesség szolgálatába kellett állítani. De még erőteljesebb az összességi gondolat előretörése az utolsó két évtized jogalkotásában.

Közvetlenül a háborút és a forradalmakat követő időkben kezdetét vette a földbirtokpolitikai jogalkotás hosszú sorozata, amelynek során ez év tavaszán már az ötödik szerves földbirtokpolitikai törvényt iktattuk törvénytárunkba. Érdekes volna annak a részletes kimutatása, hogy az összességi gondolat miképpen érlelődött, miképpen erősödött a földbirtokpolitikai jogalkotásunkban. Még az 1900. évben tartott telepítési értekezleten, amikor Rubinek Gyula, az OMGE fiatal titkára pártolóan szólalt fel gróf Bethlen Andrásnak amellett a javaslata mellett, hogy a nagybirtok vállalja hivatásának a magyar kisbérlő-társadalom kialakítását, az értekezletnek egyik kimagasló tagja mintegy megrótta Rubinek Gyulát amiatt, hogy mint az OMGE titkára, a javaslat mellé állt, és arra kérte az elnöklő földmívelésügyi minisztert, hogy nyugtassa meg az értekezlet tagjait aziránt, hogy ez a javaslat komoly tárgyalás alapjául nem fog szolgálni, mert ilyen megnyugtatás hiányában nem látnák lehetőségét annak, hogy az értekezletben eredményesen vehessenek részt. Hol vagyunk azóta! Az azóta eltelt negyven év alatt valóban közvéleményként alakult ki, hogy a nagybirtok nem lehet többé alapja az egyéni hatalomnak, az egyéni rendelkező jognak, hanem a nagybirtoknak az lett a sorsa, hogy a földmíves nép földhöz jutási olthatatlan vágyának kielégítése útján a társadalmi megbékélés, a társadalmi nyugalom közérdekű célját szolgálja.

Itt, a földbirtokpolitikai jogalkotás körében említem meg a földbirtok szabad forgalmát korlátozó rendelkezéseket is. Az állami elővásárlási jog, a jóváhagyás megtagadásának, a haszonbérletek átvételének lehetősége kishaszonbérletek céljára az ingatlaneldarabolásoknak jóváhagyáshoz kötése és ellenőrzése mindmegannyi jogszabály az egyéni szabad rendelkezési jog visszaszorítására az összesség érdekében.

De nemcsak a földbirtokpolitika terén, a kormányzatnak ebben a mondhatnám nem mindennapi tevékenységében, hanem a kormányzat rendes munkája körében is erőteljesen nyomul előre az összességi gondolat.

Az erdőgazdálkodás körében már korábban sem érvényesült teljes mértékben a tulajdonos szabad rendelkezési joga. Az 1935. évi erdőtörvény még tovább haladt ebben az irányban, amikor az erdők kezelését hatóság által megállapított üzemtervhez kötötte, és az erdőgazdálkodást szigorú erdőrendészeti ellenőrzés alá helyezte, az erdőket megterhelte igen számos szolgalmakkal és egyéb használati jogosítványokkal a szomszédos vagy kedvezőtlenebb fekvésű idegen erdők kitermelésének elősegítése érdekében. Ugyanez a törvény lényeges tulajdoni korlátozásokat teremtett a természetvédelem érdekében. Egy-egy istenadta szép táj, hegység, víz, erdő nem lehet csupán a tulajdonos gyönyörűsége, hanem oda kell engednie mindenkit, aki a teremtés szépségeit istenes lélekkel csodálja.

A gyógyfürdőkről, üdülőhelyekről, ásvány- és gyógyforrásokról alkotott törvény igen erős korlátozásokat szabott különösen a mezőgazdaság rendjének a gyógyulást, üdülést, pihenést kereső közönség érdekében. Nem a tulajdonos kényétől-kedvétől függ többé, hogy a gyógyforrás vize haszontalanul folyjék-e szét, avagy ezer és ezer ember kereshessen belőle gyógyulást, enyhülést.

Mindinkább szaporodik azoknak a jogszabályoknak a száma, amelyek a termelés rendjét határozzák meg. A hegyközségekről szóló törvény gátat vetett a korlátlan szőlőtelepítésnek. Korlátozta a bor minőségének megóvása végett bizonyos szőlőfajták termelését. Szabályozta a gyümölcsösök és gyümölcsfaiskolák telepítésének rendjét. A cukorrépatermelést csaknem egy évtizeden keresztül jogszabályokkal igazítottuk hozzá a brüsszeli cukoregyezmény rendjéhez (igaz, hogy ennek következtében csaknem cukor nélkül maradtunk). Igen bonyolult rendszert építettünk ki a tejtermelésre, a tej és tejtermékek forgalombahozatalára és értékesítésére. Ötéves jubileumát üli a paprikarendelet, amely a paprika termelését, feldolgozását és értékesítését a legrészletesebben állapította meg. Igen gyakori, hogy valamely jogszabály az értékesítés során állít fel olyan rendszert, amely természetszerűen visszahat a termelésre is. Immár az őstermelés legtöbb terménye és terméke - amint jogszabályaink kifejezik - zár alá vettnek tekintendő, ami annyit jelent, hogy a termelő azokkal nem rendelkezhetik szabadon, hanem meg kell azokat őriznie addig, amíg a hatóságtól kijelölt személy azt a hatóság által megállapított árért és feltételek mellett át nem veszi. Valóban úgy hat ez a rendszer, mintha a termelő csupán a hatóságtól kapott megbízás folytán termelne az összesség érdekében.

Nemcsak az őstermelés vonalán nyilvánul meg az összességi gondolat erőteljes érvényesülése, hanem a városban, a városi ingatlanok tekintetében is. Az 1937. évi városrendezési törvény óta a városi telek tulajdonosa jóformán csak azért van, hogy területet engedjen át utcának vagy más közcélnak, viselje a közművek létesítésének, járdafektetésnek, útburkolásnak és más egyébnek a költségét, és hogy a városkép szépségét emelje.

Mintegy betetőzése ennek a jogfejlődésnek az 1939. évben alkotott honvédelmi törvény, amely módot ad arra, hogy 14. évétől 70. életévéig mindenkinek a személyes szolgálatát, és bárkinek akár ingó, akár ingatlan vagyonát honvédelmi célokra igénybe lehessen venni. És nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a honvédelmi célt a törvény igen tágan határozza meg, mert abba nemcsak a szorosan vett katonai célok, hanem a polgári közigazgatásnak és a polgári lakosság szükségleteinek a kielégítése is beletartozik, és az igénybevételre nemcsak háborúban vagy a fenyegető háborús veszély esetében, hanem bizonyos mértékben még béke idején is módot nyújt.

Az ipari, a kereskedelmi, a pénzügyi, a deviza és valutagazdálkodási vonalon alkotott, szinte össze sem szedhető jogszabályok nagy tömegének a felsorolását meg sem kísérlem. Nemcsak a mélyen tisztelt hallgatóságom iránti kíméletből, hanem azért is, mert ezek a jogszabályok és az egyén rendelkezési szabadságának ezekben meghatározott korlátozásai többnyire a rendkívüli külpolitikai és belső gazdasági helyzetből folynak, az én feladatom pedig inkább az, hogy az összességi gondolat fejlődését a jogélet rendes menetében szemléltessem.

Ha mindezekhez még hozzáveszem az utolsó két évtizedben alkotott sorozatos büntető törvényeket, amelyek az állami és a társadalmi rend fokozottabb védelmét célozzák, azt hiszem, az utolsó évtizedek jogalkotásának ebből a futólagos ismertetéséből is nyugodt lelkiismerettel és kellő alapossággal állapíthatom meg, hogy jogfejlődésünk hatalmas lépésekkel haladt az összességi gondolat irányában. Állítom azt is, hogy az ezirányú fejlődés üteme semmivel sem maradt el más államok ilyen irányú jogfejlődése mögött. Állítom végül azt is, hogy jogunknak ezirányú fejlődése nem külső példák puszta utánzása, hanem az életszükségletek által diktált egészséges és természetes életfolyamatként jött létre.

b) A jogfejlődés szempontjából értékes eszmék között második helyen említettem a rideg önzés visszaszorítását. A meghatározásnak ezzel a negatív formájával is érzékeltetni kívántam, hogy a pozitívum, vagyis az altruizmus még mindig nem irányító, még mindig nem ható tényezője az életnek. Tragikuma a jognak, hogy létének alapja még mindig az emberi önzés. Ha ugyanis, amint a ,,Rerum Novarum" írja, az evangéliumi szeretet bőséges áramlása elegendő volna az élet nagy kérdéseinek megoldására, ha az evangéliumi szeretet bőséges áramlása elegendő volna arra, hogy megtörje a közönyt, elmossa az önzést, kiirtsa az irigységet, a jogra nem volna szükség, mert akkor "sine lege sine vindice ullo" állana fenn az állami és a társadalmi rend. Éppen azért, mert az evangéliumi szeretet forrása nem buzog elég bőségesen, a jognak kell vállania a feladatot, hogy állandóan törje, zúzza az önzésnek a szíveket borító kemény páncélját. Hogy a jognak ez a feladata, ez a hivatása elismertté lett, ez az újabb kor vívmánya. Hogy a fejlődés erőteljes ütemét megítélhessük, gondoljunk vissza a múlt század második felének, a korlátlan szabad versenynek a korára, amikor az evangéliumi szeretetet még jó, ha csak előkelő idegennek tekintették a jog világában, és királyi pálcával, bíbor palásttal, töviskoronával meg nem csúfolták.

Korunkban az összességi és az evangéliumi szeretet gondolatát a szociális eszmébe egybefoglalva szokták emlegetni. Én különválasztom a kettőt, külön említettem és külön tárgyalom az összességi gondolatot és az evangéliumi szeretet eszméjét. Hiszen kétségtelen, a kettő többnyire együtt jár. Ha felebarátom van, társam is van, társaság is van; ha felebarátom iránt jó szívvel vagyok, társamat is, a társaságot is ápolom, vagyis szociálisan cselekszem. A kettő azonban külön is válhatik, más lehet az összesség érdeke, és mást kívánhat az evangéliumi szeretet.

Az evangéliumi szeretet azt kívánja példának okáért, hogy legyen kegyelmes a hitelező, a kegyelem pedig

"A kegyelem kényszerről mit se` tud;
Az, mint az ég szelíd esője, hull
Alá a földre: s kétszer áldva van, -
Megáldja azt, ki ád, - és azt, ki vesz." [1]

Az összesség érdeke ezzel szemben azt követeli, hogy a pénz mielőbb visszatérjen a bankáron keresztül a hitelélet vérkeringésébe, tehát a

"kötvény lejárt,
S törvény szerint kivánhat a zsidó
Egy fontnyi húst, az alperes szívéhez
Legközelebb kivághatót." [2]

Az evangéliumi szeretet követelménye minél kevesebb munka, minél magasabb munkabér, minél több pihenés, minél bőségesebb betegségi, baleseti, öregségi ellátás. Az evangéliumi szeretet bőséges áramlásának azonban a vállalkozás rentabilitásának követelménye határt szab.

A jog feladata éppen az, hogy amikor az összesség gondolata és az evangéliumi szeretet egymástól elhajlik, kimunkálja, hogy a kettő megint egymásra találjon, és együtt haladjon az ellentétek kiegyenlítésének, a társadalmi békének az útján. Lássuk, miképpen munkálta jogunk a két gondolat kiegyenlítésének a társadalmi megbékélés útjának az építését.

Hosszas volna részletesen felsorolnom, hogy az 1876. évi cselédtörvény óta a Darányi Ignác-féle munkástörvényeken, a forradalmakat közvetlenül követő időkben a kereskedelmi és ipari alkalmazottak munkaviszonyainak szabályozására alkotott jogszabályokon, a társadalombiztosítási törvényeken, a legkisebb munkabérekre, a munkabérek törvényes elsőbbségére, foglalás alóli mentességükre, a munkaidőre, a fizetéses szabadságra, a munkások testi épségének és egészségének megóvására, a cseléd- és munkáslakásokra, a terhes s szülőnők oltalmára, a sokgyermekes munkáscsaládok megsegítésére vonatkozó jogszabályokonm és nem utolsósorban a bíróságnak a munkássághoz hajló gyakorlatán keresztül mennyi csöppecske jutott bele jogrendszerünkbe az evangéliumi szeretet olajából. Ha mellőzöm is az említett jogszabályok részletes ismertetését, a lelkiismeretes számadó gondosságával megállapíthatom, hogy a jogszabályokban itt is, ott is elhelyezett olajcseppecskék sommája bőségesen elég ahhoz, hogy a munka gépezetének sima működése biztosíttassék. Ha nincsenek is olyan parádés törvényeink, mint amilyen a Carta del Lavoro, vagy amilyen a nemzeti munka védelméről alkotott német törvény [3], ha nem is csináltuk meg azt a rendszeri változtatást, hogy a munkajogot a magánjogból a közjogba helyeztük volna át, mégis megállapíthatjuk, hogy a munkajog területén az evangéliumi szeretet immár immanens része jogunknak, s szégyenkezésre elmaradottság miatt nincs okunk.

Nemcsak a munka gépezete, hanem a társadalmi élet egyéb szervezete sem nélkülözheti az evangéliumi szeretet olajcseppeit. A társadalmi és gazdasági élet egyéb területein is szükség van arra, hogy a közösség érdekében felállított jogszabályok ridegségét, érdességét az evangéliumi szeretet olajával simítsuk. Ezeket az itt is, ott is elhelyezett olajcseppecskéket a méltányosság átfogó fogalmával jelölhetjük meg. Hogy a méltányosság fogalmával nemcsak a jogalkotás, hanem a bírói gyakorlat is sokat vitt bele jogrendszerünkbe az evangéliumi szeretetből, erről részletesen nem kell beszélnem. Csábító volna ugyan kimutatni, hogy a méltányosság fokozatosan miképp hódított teret jogrendszerünkben, ennek a bővebb kifejtését azonban ez alkalommal mellőzöm. Utalok ebben a tekintetben Mendelényi Lászlónak az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület szombathelyi közgyűlésén tartott pompás előadására, amelyet nyomtatásban [4] is olvashattunk.

Csupán mintegy példázóan említem az adósvédelmi jogszabályok nagy tömegét. Az egyszerű élet folytatásához szükséges ingóságokat mind szélesebb körben vesszük ki a végrehajtási foglalás alól; a hitelező kielégítését nem, vagy csak csekély mértékben szolgáló, az adóst életlehetőségeiben azonban megsemmisítő végrehajtásokat megakadályozzuk az úgynevezett fedezeti elv alkalmazásával, az árverést pótló szabadkézből eladással, a végrehajtást szenvedőnek zárgondnokul beiktatásával, a végrehajtási költségek csökkentésével; az önhibáján kívül, elemi csapás miatt vagy más okból nehéz helyzetbe került adósnak végrehajtási halasztást adunk; az ugyanilyen okokból megszorult haszonbérlőnek a haszonbérét csökkentjük; a csekély vagyoni erejű, részletekre vásárló embereket az ügynökök rábeszélésétől, a vagyoni helyzetüknek meg nem felelő súlyos kötelezettségek vállalásától megóvjuk; a kora tavasszal nehéz gazdasági helyzettel küszködő gazdákat lábon álló termésüknek elherdálásától megvédjük. Megszigorítottuk az uzsoratörvényt. Törvénybe iktattuk a bíróság gyakorlatában már kialakult kizsákmányoló ügylet fogalmát, és általában a jog egész területén mind erőteljesebben érvényesítjük azt az elvet, hogy a jog nem nyújt védelmet a joggal való visszaélésnek, és a jog nem lehet eszköz az erősebbnek a kezében a gyengébb kijátszására, elnyomására.

Ha a futólagos áttekintéshez még hozzávesszük azt, hogy a rehabilitációról szóló, legutóbb beterjesztett törvényjavaslattal az elesett felemelésének, a megbocsátásnak az evangéliumi gondolata is bevonul törvénytárunkba, büszke boldogsággal állapíthatjuk meg, hogy a keresztény gondolat nem üres jelszó a magyar jogrendszerben, hanem annak immanens része, élő, és mind több életre törő valóság.

c) Harmadik helyen említettem a jog szempontjából értékes eszmék között a családvédelmi gondolatot. Nem csodálnám, ha ellenmondást váltana ki az a megállapításom, hogy a család gondolata a jogban újkeletű. Valóban igaz, hogy a családi élet viszonyai kezdettől fogva jogi szabályozás alá estek. Mihelyt jogrend keletkezett, nyomban szabályozták a házasságkötést, a házastársaknak egymás közötti viszonyát, a szülők és gyermekek viszonyát, a rokonsági kötelékeket és a vérrokonságon alapuló öröklési viszonyokat. Mennél messzebbre nyúlunk vissza a jogtörténelembe, annál nagyobb jelentőségét találjuk a családnak. Ez természetes is, mert kezdetleges társadalomban a család csaknem az egyedüli szervezett közösség. A család kibővüléséből keletkezett a nemzetség, a törzs, a faj, a nemzet. Amikor azonban a fejlődés idáig jutott, magának a családnak a jelentősége csökkent. A családi kapcsolatok helyébe más, jogi kapcsolatok léptek, mint például a földesúri és jobbágyi kapcsolatok, a hűbéri kapcsolatok, az államhatalmi, és nem kis részben az egyházi kapcsolatok mint közjogi jogviszonyok. Hozzájárult ehhez még az is, hogy a kereszténység egyetemes felfogása és a középkornak az egyéniség kifejlesztésére kedvező szemlélete a családi kapcsolatokat meglazította. A kereszténység egyetemes szemlélete ugyanis a család körében érvényesülő szeretet felváltotta a mindenkire kiterjedő felebaráti szeretettel, a középkorban kezdődő egyénies felfogás pedig lebontogatta a családfői hatalmat, a családi vagyon tekintetében a szabad rendelkezési jog korlátait, a család tagjai javára biztosított elővásárlási, visszavásárlási és ellentmondási jogot, s mindinkább kiterjesztette a végrendelkezési szabadságot. Az új kor szabadelvű felfogása és bizonyos álhumanisztikus felfogás pedig meglazította a házassági kapcsolatot a házasság felbontásának megkönnyítésével, a nő emancipációjával, a gyermekek szabadabb mozgási lehetőségeivel, az idősebb és a fiatalabb nemzedék szembeállításával, ami a családban a gyermeket bizonyos mértékben szembehelyezte a szülőkkel. Erősítette a családi kötelék meglazulására irányuló folyamatot még a házasságon kívül született gyermek túlzott védelme is, amely az egyházjog álláspontján túl még a házasságtörésből származott gyermeknek utólagos házasság útján való törvényesítésére is módot nyújtott.

Egy külső körülménynek kellett közbejönnie, hogy ezt a családellenes folyamatot megakassza. Ez a külső körülmény a bolsevizmus volt, amely a társadalmat szétbomlasztó törekvéseinek egyik legelső és leghatásosabb eszközéül a családi kötelék szétporlasztását alkalmazta. Egyik-másik államban hozzájárult még az elnéptelenedés fenyegető réme is ahhoz, hogy a figyelem ismét a családvédelemre terelődjék. Így vált a családvédelem gondolata ismét redivivussá a jogpolitikában.

Nem kell bővebben fejtegetnem, hogy a családvédelem a magyar jognak mindig vezető eszméje volt. Ebből a szempontból elég rámutatnom csupán az ősiség intézményére, amelyből egy-két vonást még az 1848 utáni jogrendszerünkben is megtartottunk az ági öröklésben és a kötelesrész intézményében. Újabb jogfejlődésünk erőteljesen karolja fel a családvédelem gondolatát. Egyik-másik erre irányzott jogalkotásunk célját tévesztette ugyan, mint példának okáért a családi birtok és a paraszthitbizomány intézménye. Ezekben az intézményekben igénytelen véleményem szerint, amint ezt már másutt [5] is kifejtettem, nincs családvédelmi gondolat, mert nem családvédelem, hogyha a családnak egyik tagját kiemeljük, a többinek pedig semmit nem juttatunk, szélnek eresztjük, a faluban megmaradását szinte lehetetlenné tesszük, és valósággal rákényszerítjük arra, hogy a városokba toluljon proletárnak. Nem is egyezik meg ez a két intézmény a magyar nép felfogásával, amelyből az egyenlő gyermeki és testvéri szereteten alapuló egyenlő osztály elvét nem lehet kiirtani, és nem is volna jó kiirtani. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy ilyen családi birtok vagy hitbizományi birtok egy sem alakult. Nem szolgálná a családvédelem gondolatát az sem, hogyha . amint már fentebb rámutattam - letérnénk az egyházjogból átvett arról az álláspontról, hogy az utólagos házasság a házasságtörésből származott gyermeket nem törvényesíti. Helyesen felfogott családvédelmi politikában ugyanis nem lehet helyt adni annak, hogy az atya szinte párhuzamosan két családot alapítson és tartson fenn, egyet a házassági kötelékben, egyet azon kívül.

Erőteljesen szolgálják a családvédelem gondolatát azok a jogszabályok, amelyek a földbirtokpolitikai úton juttatott földekkel való szabad rendelkezés jogát a család érdekében elidegenítési és terhelési tilalommal korlátozzák, azok a jogszabályok, amelyek házhelyek Juttatásával, családi házak felépítésének megkönnyítésével, megfelelő hitellel módot adnak családi otthon alapítására; a családvédelmi alapról legutóbb törvénytárunkba iktatott törvényünk, amelyik a családvédelmi tevékenységet, a sokgyermekes családok megsegítését intézményes alapokra fekteti, és ennek a tevékenységnek költségvetési alapot is nyújt. Itt kell megemlíteni a családi munkabér-rendszert és az adó- és illetéktörvényeknek hosszú sorozatát, amelyekben mind több és több a családvédelmi gondolat. Megszüntettük az elsőrendű életszükségleti cikkek általános forgalmi adóját; [6] a kereseti-, a vagyonőr a jövedelemadó alapjának megállapításában a gyermekszám degresszív jelentőségű, az örökösödési és ingyenes vagyonátruházási illeték a rokoni kapcsolat közelsége szerint degresszív, a most tárgyalás alatt álló illetéktörvény tervezetében pedig a degresszió a gyermekek száma szerint is igen nagymértékben érvényesül. Az 1939. évi honvédelmi törvény a hadkötelezettség és a honvédelmi munkaszolgálat tekintetében az eddigieken túlmenően kiterjeszti a családfenntartónak biztosított kedvezményeket, és a katonai szolgálatot teljesítő családfenntartónak családtagjait segélyekkel támogatja.

A házasság könnyelmű felbontásának a bontóperek megnehezítésével próbálunk gátat vetni (1930:XXXIV. tc).

Ha mindezekhez hozzávesszük még a terhes és szülőnők oltalmára, a csecsemő- és a gyermekvédelemre alkotott jogszabályok és intézmények hosszú sorozatát, azt hiszem, túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy a családvédelmi gondolat a magyar jogalkotásnak ismét erőteljesebb vezetőgondolata, és nemcsak a jogalkotásban, hanem a valóságos életben is ható eszme.

d) Negyediknek említettem a népi gondolatot. Ebben a gondolatban népen a nemzet legszélesebb rétegét kell érteni. Werbőczy a népet a "plebs" néven említi, és megkülönbözteti a "populus"-tól, amely magában foglalja mind a nemességet, mind a köznépet. Amíg a nemesség közvetlenül tagja a Magyar Szent Koronának, addig a nép csak közvetve, a földesúron keresztül. Az elkülönülés azonban még a Werbőczy-féle szemléletben sem volt merev, kasztszerű, nem is lehetett ilyen abban a felfogásban, amely szerint: "Nobilis ille sit, sua quem virtus nobilitat", aminek a gyakorlati következménye abban a tételben nyilvánult meg, hogy "Vera nobilitas usu, disciplinaque militari ac caeteris animi corporisque dotibus et virtutibus aquiritur". Hozzájárult még az is, hogy a köznemességnek igen nagy tömege paraszti sorsba került, ez a nagy tömeg és a városi polgárság tekintélyes tömege mintegy áthidalóként szerepelt a nemesség és a nép között.

Az imént vázolt felfogásnak és rendszernek volt a következménye az, hogy a rendiség megszűnésével a társadalmi osztályok összeboronálódása könnyen ment végbe. Ennek a folyamatnak a során a népnek szinte egyedüli jellemző sajátosságául tagjainak rengeteg nagy száma maradt. Minthogy a nemzet gazdasági javainak mennyisége korlátolt, és a kulturális javak megszerzésének a lehetőségei is korlátozottak, az igen nagyszámú tagokból álló széles néprétegnek, a széles népréteg minden tagjának kielégítő mennyiség nem jut. Ez a kielégítetlenség a legfeltűnőbb, és egyúttal a legfájóbb jellegzetes vonása a széles néprétegnek. A múlt század második felében és a jelen század első évtizedében a széles néprétegeknek ezt a fájó helyzetét még ihkább kimélyítette a féktelen szabad gazdasági verseny. Így vált lehetségessé az, hogy a széles néprétegek a szociáldemokrácia és a bolsevizmus karjaiba estek. Ez késztette azután a társadalmi és az állami életet arra, hogy nagyobb gonddal, nagyobb figyelemmel forduljanak a széles néprétegek felé. Így lett a népi gondolat a politikai élet vezető gondolatává.

A népi gondolatból két követelmény áll elő:

1. a termelésnek és a kulturális javak megszerzési lehetőségeinek fokozása, hogy lehetőleg mindenkinek elégséges jusson,

2. a javak elosztásának kiegyenlítettebbé, igazságosabbá tétele.

Vizsgáljuk meg, miképp igyekezett eleget tenni ennek a két követelménynek az újabb jogfejlődésünk.

A termelés fokozásának kérdése elsősorban gazdasági kérdés. A jognak ezen a téren legfeljebb segítő szerepe lehet azzal, hogy megteremti a termelés előfeltételeit, elhárítja a termelés akadályait, és védi a termelő munkát. Az újabb évtizedek jogalkotása sokat végzett ezen a területen.

A termelésnek egyik elsőrendű tényezője a hitel. Az 1927-ben alkotott jelzálogjogi törvényünkkel igyekeztünk a hitelnek új forrásait megnyitni. Ugyanezt a célt szolgálta az ipari jelzálogjogról alkotott törvényünk, az ingó jelzálogjog bizonyos formáinak lehetővé tétele, a zöldhitel és a különféle akcióhitelek megszervezése érdekében alkotott jogszabályok sora, a kamatkérdések szabályozása, az árurészletügylettel kapcsolatos hitelkérdések rendezése, a hitel védelmére alkotott büntetőjogi törvény, a hitelintézetek fokozottabb felügyelete a Pénzintézeti Központ és az Országos Központi Hitelszövetkezet útján, végül a biztosító vállalatok állami felügyelete.

A termelés további tényezője a munka. Az imént már részletesen foglalkoztam az evangéliumi szeretetről szóló fejtegetéseim során a munkásság érdekében alkotott jogszabályokkal. Mindezek egyúttal a munka védelmét is szolgálják, s ha ezeket kiegészítem a honvédelmi törvényben foglalt azoknak a rendelkezéseknek megemlítésével, amelyek a szabotázst és a sztrájkot kiütik a munkásságnak, helyesebben a munkásság demagóg vezéreinek a kezéből, azt hiszem, megvilágítottam azt, hogy újabb jogfejlődésünk kellően gondoskodott arról, hogy a munka az eredményes termelés szolgálatába állíttassák. Itt megjegyzem, hogy ha sztrájkot kivettük a munkásság kezéből, egyidejűleg gondoskodnunk kell a munkaviszályoknak megfelelő békés elintézési lehetőségeiről. Az ezirányú jogszabályalkotás előkészítés alatt áll.

A harmadik tényezője a munka eredményességének a szervezés. Az ebbe a körbe vágó újabb jogalkotások közül megemlítem a korlátolt felelősségű társaságokról alkotott törvényt, amelyik a vállalkozásnak könnyűm és igen életrevaló, bevált új formáját nyitotta meg. Itt említem a kartelltörvényt, amely egyrészt védi a közérdeknek megfelelő gazdasági szervezeteket, másrészt módot ad a közérdeknek meg nem felelő, azzal ellenkező gazdasági szervezetek megszüntetésére. Itt említem meg a gazdasági termények márkázására, az állategészségügyre, az állatszavatosságra, az öntözésügyre, az erdészetre, bortermelésre, tejtermelésre vonatkozó újabb jogszabályokat, amelyek a mezőgazdasági termelést, az energiatörvényt, a gépkocsiüzemekről, az építésügyről, a lakásépítés előmozdításáról és az iparpártolásról, a tisztességtelen versenyről szóló jogszabályok sorozatát, amelyek az ipari termelést kívánják előmozdítani.

Ami a kulturális javak megszerzésének megkönnyítését illeti, utalok Klebelsberg Kunó nagyértékű törvényeire, a népművelés, a népiskola, a szakoktatás vonalán; az ezirányú jogalkotást utódjai is erőteljes ütemben folytatják. Utalok továbbá azokra a jogszabályokra és intézkedésekre, amelyek a népegészség fokozottabb gondozását vették munkába. Felhívom a figyelmet a Mártonffy Károly szerkesztésében megjelent hatalmas munkára, [7] amely összefoglalja azokat a jogalkotási és egyéb intézkedéseket, amelyek mind a jogszabályalkotást, mind a közigazgatást, mind a tudományt a népiség gondolatának a szolgálatába állították. Nemcsak ebből a kötetből, de a munkának máris mutatkozó eredményéből megállapíthatjuk azt, hogy a népiség gondolata az utolsó évtizedek politikájának valóban irányító és kellően ható eszméje.

A kulturális javak megszerzési lehetőségének megkönnyítése különösen napjainkban, rendkívül nagyjelentőségű követelmény. José Ortega Y Gasset, [8] a kiváló spanyol, Alfredo Oriani, [9] a lelkes olasz, de korunk más kitűnő kultúrfilozófusai is, korunk egyik legfeltűnőbb jelenségeként tárgyalják, hogy a technika fejlődése következtében a nagy tömegek életszínvonala emelkedett. A technika csodálatos eredményei következtében az élet kellemességeinek, gyönyörűségeinek élvezete többé nemcsak a felsőbb társadalmi osztályok tehetősebb tagjainak érhető el, hanem a nép széles rétegeinek is. Az utazás, a sport, a fürdőzés, a gáz, a villany, a telefon, a rádió, a film, és a technikának fel sem sorolható sokmindenféle eredményét, mind megszerezheti a nagy tömeg is. Meg kell azonban állapítani, hogy a nagy tömeg életszínvonalának, életigényeinek ez az emelkedése bizonyos mértékben csak felszínes. Csak olyan haladás, mint amilyen a vizen úszó tutajé: sodortatik, de nem halad. - Csak mintegy a gondolat szemléltetésére hozok fel egy-két példát.

Világos, jól szellőzött munkateremben teszi meg a munkás a körszalagon futó valamin, amiről talán azt sem tudja, hogy mi lesz, naponta ugyanazt a száz vagy kétszáz fogást, gépiesen, szinte fáradság vagy fizikai erőfeszítés nélkül; de csak az, aki az ember szellemiségét tagadja vagy azt tartja az ember legnagyobb értékének, hogy önfegyelmezését odáig tudja fokozni, hogy egyéniségének teljes megsemmisítésével puszta kiszolgálójává váljék a gépnek, csak az állíthatja, hogy ez a munka nagyobb értékű, mint annak az egyszerű kézművesnek a munkája, aki szerény műhelyében dolgozva, a munka célját, értelmét, eredményét állandóan maga előtt látva, és munkájának minden részletét tudatosan arra irányítva, valóságos teremtő munkát végez, amiben benne van az ő munkáseszének, szívének, lelkének teljes teremtő ereje.

Kevesebb a munkaidő, nagyobb a munkabér, több a munkás szabadsága, gyakran ellátogathat a moziba. Szüntelenül pereg szeme előtt a film, szüntelenül zörög dobhártyáján a szinkronisztika hangja, de vajon a gyorsan pergő képek és hangok eljutnak-e a tudat küszöbének szűrőjéig.

A biciklin száguldó pékinas egyik kezével a kormányt fogja, másik kezében a filléres regényt tartja és falja szemével, de vajon merít-e belőle csak egy fillérnyi erkölcsi vagy szellemi értéket.

Az életnek a technika csodálatos haladásával teremtett kellemességei és gyönyörűségei, amint a most kiragadott mozzanatok is mutatják, túlnyomórészben csak felszínesek. Emelik az életigényeket, de nem visznek magukkal kellő igazi értéket, és itt mutatkozik a veszedelem. A nagy tömegek hozzászoknak az életszínvonal, az életigények emelkedéséhez, de nem visznek magukkal elég belső szellemi és erkölcsi értéket, ami arra vezethet, hogy lesz - amint Rómának hanyatló korában - egy panem et cirsenses-t kiáltó nagy tömeg, amely azonban a társadalom és az állam terheiben osztozni nem kíván. Különösen emeli a veszélyt az, hogy korunkban a szociális eszme, a nagy tömegek felé hajló politika egyúttal a nagy tömeg megszerzésének politikai eszközévé vált. Azok a politikusok, akiknek célja a nagy tömegek együttérzésének, jóindulatának megszerzése, a szociális gondolatnak csak az egyik felét csillantják meg a nép felé, a másik felét, amelyre az a körirat van vésve, hogy a civilizáció vívmányaiban való részesedés több kötelességgel is jár az iránt az állam és társadalom iránt, amely a civilizációt hordozza, ezt az oldalt nem világítják meg. Politikusainknak a sokat emlegetett külföldi példákból a külsőségek helyett inkább azt kellene ellesniük, azt kellene megtanulniuk, hogy a szociális gondolatban benne van az önfegyelmezésnek, az összesség iránti kötelességnek nagyobb mértéke is.

Mindezekkel a veszedelmekkel szemben leghatásosabb védekezés a művelődés igazi erkölcsi és szellemi értékeinek mind nagyobb mértékű közlése a nagy tömegekkel.

A népi gondolat körében második követelményként állítom fel a javak igazságosabb, kiegyenlítettebb elosztását. Mérföldmutatóként emelkednek ki e követelmény megvalósulása felé vezető úlon a földbirtokpolitikai törvények, amelyek az ingatlan vagyonból, s a munkaviszonyokat szabályozó törvények, amelyek a vállalkozó keresményéből juttatnak mind nagyobb és nagyobb részt a széles néprétegeknek. De ezeknél talán még hatályosabban szolgálják a kiegyenlítődést azok a pénzügyi jogszabályok, amelyek, mint a vagyonváltságról, a beruházási hozzájárulásról szóló törvények, egyenesen a nagyobb vagyonokat ragadják meg, s az adóügyi és illetékügyi jogszabályok hosszú sorozata, amelyekben mind határozottabban nyilvánul meg az az irányzat,, hogy a vagyon és a jövedelem progresszíve köteles adózni.

Ha a népi gondolatnak most kifejtett vonatkozásaihoz még megemlítem futólag azt is, hogy az országgyűlési képviselői, törvényhatósági és községi választásokban, a mezőgazdasági és ipari érdekképviseleti szervekben, és ezeken keresztül a felsőházban is, tehát közjogi téren is újabb törvényeink szerint fokozottabb érvényesüléshez jutnak a széles néprétegek, azt hiszem, kellő alapon állíthatom fel azt a tételemet, hogy a népi gondolat újabb jogalkotásunkban erőteljesen érvényesül.

e) Utolsónak említettem a jog dinamikus szemléletét. Erről nem kell bővebben beszélnem, ezt a kérdést részletesen volt szerencsém kifejteni ugyanebben a társaságban két év előtt tartott igénytelen előadásomban, [10] amelyben azt a követelményt állítottam fel, hogy a jognak követnie kell az életet, nem szabad attól elhajolnia, elmaradnia, nem szabad megmerevülnie.

A jogalkotónak állandó figyelemmel kell kísérnie a nyugtalanul változó idők barométerjét. A barométer katasztrofális rossz termést mutat: nyomban megjelenik a rendelet, amelyik a birtokosnak halasztásra, a haszonbérlőnek haszonbércsökkentésre ad módot avégből, hogy a termelést a közérdekben zavartalanul folytathassák. A gazdasági viszonyok alakulása következtében különösen az anyaghiány miatt megakad az építkezés: nyomban megjelenik a rendelet, amely a lakásfelmondást korlátozza, és a lakásbéreket rögzíti. A katonai bevonulások miatt nehézségekbe ütközik a váltók rendezése, mert az adósok és az intézetek tisztviselőinek is tekintélyes része bevonult: nyomban megjelenik a rendelet, amely elengedi a váltók fizetés végetti bemutatását és az óvást. A faárak alakulása következtében indokolatlan haszonhoz jutna a fakitermelő, és méltánytalanul károsodnék az erdőbirtokos: megjelenik a rendelet, amely módot ad a fakitermelési szerződések módosítására. Az ország területének örvendetes gyarapodása következtében kevés a bíró, kevés az ügyvéd: az igazságügyminiszter nyomban előterjeszti a törvényjavaslatot a bírói és ügyvédi vizsgát megelőző joggyakorlat idejének leszállítása iránt.

Természetesen a rohanó élet követelményeihez állandó hozzáigazodás nem volna lehetséges, ha a jogszabályalkotás gépezetét nem igazítanánk hozzá a megváltozott munkaütemhez. Ezért volt szükséges, hogy már az 1924. évben, majd az 1931. évben, s legutóbb a honvédelmi törvényben széles körű felhatalmazást kapjon a kormány a rendeleti jogszabályalkotásra. Ezért szükséges, hogy a törvények mind több és több felhatalmazást adjanak meghatározott kérdéseknek vagy részleteknek rendeleti szabályozására, és ezért volt szükséges az is, hogy a házszabályokat a parlamenti tárgyalás gyorsítása érdekében módosítsuk.

Természetes az is, hogy a jognak ez a dinamikus szemlélete, amely az élet gyors változásaihoz való alkalmazkodást jelenti, magával hozza a jogszabályáradatot, ami miatt annyi panaszt hallunk, és magával hozza a rendszertelenségnek a látszatát is. Azért mondom, hogy a látszatát, mert maga a gyors jogszabályalkotás is - mint éppen most kifejtettem - rendszer, a jog dinamikus szemléletének a rendszere. Ezekkel a kérdésekkel azonban, és az ezeknek körében felmerülő nehézségekkel, valamint ezek ellenszereivel ez alkalommal nem foglalkozom, minthogy ezek igénytelen fejtegetéseimtől távolabb esnek.

IV. Fejtegetéseim végéhez, a konklúziók levonásához értem.

Megvizsgáltam főképpen az utolsó két évtized jogalkotását abból a szempontból, hogy jogunk reagál-e, és milyen mértékben reagál azokra a modern eszmékre, amelyeket a jog szempontjából is értékesnek lehet elfogadni. A vizsgálódás és a vizsgálódásokból levont következtetés arra az eredményre vezet, hogy jogunk mind az összességi gondolat, mind az evangéliumi szeretet, mind a családvédelem, mind a népi gondolat, mind a jognak dinamikus szemlélete iránt kellően érzékeny. Ezekből az eszmékből magába veszi a hatásokat, és ezek a hatások kellően indítják meg benne azokat a folyamatokat, amelyek az említett eszméknek megfelelő átformálódásra vezetnek. Jogunknak a teste, a szervezete tehát egészséges, fejlődik, nem tesped. Nincsen tehát semmi, de semmi szükség arra, hogy a jognak egészséges, szilárd fundamentumokon felépült, tatarozható, modernizálható épületét lerontsuk, és nincsen semmi, de semmi szükség arra, hogy új fundamentumokat vessünk, és az új fundamentumokon valami új épületet emeljünk, aminek még csak tervét is senki sem látja világosan, aminek a terve csupán még ki nem alakult, és itt bent meg nem értett külföldi képekben, ködös agyakban gomolyog.

Természetesen - és ezt nagy nyomatékkal emelem ki - igénytelen fejtegetéseimnek célja nem az, hogy azt a látszatot keltsem vagy hitet ébresszem, azt a meggyőződést érleljem, hogy jogunk akár az említett öt vezető gondolatnak, akár egyéb, a jog szempontjából helyes értékmérőnek a mértéke alá helyezve az eszményi szintet elérte volna. Azt a téves szemléletet sem kívántam felkelteni, mintha azzal, ha bizonyos helyes gondolatoknak megfelelő jogszabályokat alkottunk, már mindent megtettünk, hogy a lényeg, a jogszabályalkotásban, és nem abban van, hogy abból mennyi megy át az életbe; hiszen a jog dinamikus szemléletével az is együtt jár, hogy csak azt értékeljük a jogban, ami az életben megvalósul. Nem jelentik tehát igénytelen fejtegetéseim azt, hogy immár mindent megtettünk, és ezután ölbe eresztett kézzel pihenhetünk. Különösen nem tehetjük meg ezt a mai forrongó világban, amikor a társadalmi és az állami életet valóban súlyos válságokon kell átvezetnünk. Igénytelen fejtegetéseim célja csak azt volt, hogy igen tisztelt hallgatóimat ugyanarra az analízisre késztessem, amelyen én magam a lelkemet ismételten, újra és újra átvezettem és átvezetem. Amint Marcus Aurelius, a filozófus császár írja a Garam-parti önvizsgálódásaiban, [11] kinek-kinek a maga mindig készen tartott alapelvei szerint állandó önvizsgálódást kell tartania a körötte zajló isteni és emberi dolgokról. Ha igénytelen fejtegetéseimmel kinek-kinek erre az önvizsgálódásra némi útmutatást adhattam, és egyúttal indítékot adhattam annak a közvéleménynek a kiformálódására, amely a nemzetet építő munkát nem a múltak után való üres sóvárgásban, nem is a jelen lerombolásában, hanem a múltnak a teremtő továbbépítésében [12] látja, mélyen tisztelt hallgatóim nagybecsű figyelmét és türelmét nem hiába tettem próbára.

*

[1] Portia szavai a "Velencei kalmár"-ban, Ács Zsigmond fordítása szerint.

[2] Portia szavai uo.

[3] Gesetz zur Ordnung der nationalen Arbeit (1934. január 20.)

[4] A Magyar Jogi Szemle 1940. évi október 15-i számában.

[5] Emlékkönyv Kolosváry Bálint dr. jogtanári működésének negyvenedik évfordulóján. 1939, 576-593. lap.

[6] Nem érvényesül a családvédelmi gondolat a fogyasztási adók területén. Kétségtelen, hogy a helyzetet - minden nehézség ellenére is - javítani kell.

[7] A mai magyar szociálpolitika. 1939.

[8] Le Rebellion de las masas. 1929.

[9] La rivolta ideale. Magyarul Angyal Pál fordításában: Az eszmék forradalma. 1939.

[10] A jog elhajlása az élettől. Az Országos Nemzeti Klub kiadványainak 17. füzete.

[11] Huszti József fordításában: Marcus Aurelius római császár elmélkedései. 1923. Filozófiai könyvtár IV. kötet.

[12] "Es gibt kein Vergangenes, das man zurücksehnen dürfte, es gibt nur cin ewig Neues, das sich aus den erweiterten Elementen des Vergangenen gestaltet, und die echte Sehnsucht muss stets produktív sein, ein Neues Besseres erschaffen." Goethe.

*

In Magyar Jogi Szemle, 21. évf., 19. szám (1940), 357-373.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés