Az ideális alkotmánynak ennek megfelelően két fő tulajdonsága van: az egyik, hogy történeti, a másik, hogy rugalmas. A történeti alkotmány fölényéről a charta-alkotmányok fölött nem kell hosszasabban disszertálni. Ha becset tulajdonítunk még a történelmi léleknek, amely az emberek és népek küzdelmeinek tanulságából levont magasabb igazságoknak tükre; ha hiszünk még a nemzetek és népek sorsát irányító magasabb törvények valóságában, amelyeknek a történelem a legmagasabb erkölcsi Codexe, aligha vonhatjuk kétségbe annak az alkotmánynak értékét, amely összeköti az intézmények lelkét a történelmi lélekkel; a politika átmeneti értékeit egészséges kapcsolatba hozza a történelem abszolút eredményeivel; az alkotmánytiszteletet megnöveli a nép hagyományokban gyökerező ragaszkodásával és hűségével, mellyel alkotmányán csüng, mely nem más, mint jó és balsorsának szabályokban lerakódott kifejezője. Valójában nem kell különös ékesszólás a történelmi alkotmányok mellett való plaidirozáshoz.

Az alkotmány egy további tulajdonsága, hogy rugalmas legyen. Közelebb jutunk ennek megértéséhez, ha állításunk értelmét megfordítjuk: az alkotmány ne legyen merev, amely a nemzet politikai életét egy kérlelhetetlenül kimért formalizmus szűk keretei közé szorítja. Az ilyen alkotmány vagy megbénítja az állam működését, mint az Észak-amerikai Unióban történik, vagy, ha a nemzeti temperamentum erősebb, a nemzet kitör az alkotmány merev formái közül, s erejét nem az alkotásokra, hanem a rombolásokra fecsérli el. Ez szokott Franciaországban megtörténni, ahol a forradalmi tünetek a haladás megszokott formáivá kezdenek válni.

Az ideális alkotmány mind a két tulajdonsága szorosan összefügg az etikai államfelfogással. Az etikai államfelfogás történeti, mert gyakorlativá a nemzetek történelmileg kialakult közérzületében válik, és rugalmas, mert a politikai élet legfelsőbb nyilvánulásait nem a jog merev, de az erkölcsök hajlékonyabb szabályainak veti alá. És itt függ össze az erikai államfelfogás az ideális alkotmány egy harmadik tulajdonságával is, hogy önmagában fejlődésképes.  Ez teszi lehetővé a politikai erők átcsoportosulásával az alkotmány átalakulását anélkül, hogy a felszínen a legcsekélyebb változás történnék a konvencionális szabályok átalakító ereje következtében. Ez magyarázza meg Disraeli ama mondását, hogy "Anglia Viktória királynő uralkodása alatt köztársasággá alakult át, de amelyet udvariasságból a királynőnek elmulasztottak bejelenteni". Valójában Angliában az alkotmány gyökeres átalakulásai sokszor úgy mentek végbe, hogy nemcsak külső rázkódtatásokat nem okoztak, de még az alkotmány ismerőinek figyelmét is nem egyszer elkerülték olyannyira, hogy nagyban indokolt annak a kontinentális alkotmányjogásznak elkeseredett mondása, hogy "Angliában minden másképp van, mint ahogy látszik". [1]

Az angol alkotmányt tényleg másképp látja a történész, másképp a jogász, másképp a bölcsész, másképp a gyakorlati politikus, mert mindegyik kiválóan azt látja benne, ami őt érdekli.

De nem így kell-e ennek lennie ott, ahol az alkotmány több, mint jogi formalizmus; ahol az alkotmány etikai összefoglalása egy nemzet minden irányú politikai tevékenységének, ahol egyén, társadalom, nép, nemzet egy magasabb politikai egységbe foglalva, mint az etikai állam önkormányzata áll előttünk?

Az etikai állam önkormányzata valóságos önkormányzat, mert a kormányzat alanya és tárgya ugyanaz; nem az egyén, nem a társadalom, nem a nép, nem is az absztrakt nemzet, hanem mindezeknek egy magasabb erkölcsi egységbe foglalása; az élő nemzet, amely egyaránt magába foglalja az egyesek, pártok, osztályok, társadalmak önző törekvéseit, mint az egésznek egyetemes átfogó céljait. Az etikai állam önkormányzata reális kormányzat; nem légüres térben mozog, nem eszményi eszközökkel dolgozik, nem tagadja meg az egyéni érdeknek, a magánhaszonnak, a résztörekvéseknek jogosultságát, de nem is áldozza fel érettük az összefogó eszmények realitását. Nem csonkítja meg az állam testét, azért, mert az államnak ettől független lelket tulajdonít.

Azok, akik tagadják az állam lelkét (az élő nemzetet), és csak az egyént, s mint ennek összefoglalását, a társadalmat ismerik el, épp úgy téves nyomon járnak, mint azok, akik az egyént s a társadalmat elválasztják az államtól, s az utóbbit az eszmények világába helyezik. Az ideális állambölcselet megfosztja az államot minden realitástól; polgáraitól oly erényeket kíván, aminőkkel csak héroszok rendelkeznek. Elméletei az államnak csak egyik oldalát, annak erkölcsi mivoltát, működésének csak végső irányát, céljainak csak transzcendentalitását veszik figyelembe, de nem számolnak működésének terével, az egyesekkel, amelyeken keresztül - az egyéni akaratokkal, amelyek között az állami akarat és cselekvés létre jő. Elméletek ezek, amelyek merő értelmi absztrakciók, a színtiszta morál, az érzelmi szimbolizmus világában mozognak - szépek papíron, de sem a politikus, sem a jogász számára nem értékesíthetők.

De ha leszállunk is erről az eszmei magaslatról, nem helyezkedhetünk arra az álláspontra sem, amely az államot csak éppen annyinak akarja tekinteni, amennyit belőle lát. Az állam ennél több, sőt annál is több, amennyit belőle megérthetni (mert életforma, tehát van misztériuma is). Ezt a többletet, ha nem is látjuk, ha nem is értjük, de érezzük. A hazaszeretet nagyszerű véráldozatai, a fajszeretet hőstettei nem azt mutatják-e, hogy kell valaminek lenni a logika alatt, amely erősebb, fensőbb eredetű, mint a logika, s amelyen csak cinikus vállvonogatással tehetik túl magukat azok, akik a magasabb eszmények valóságát eleve tagadásba veszik. Nem vagyunk hajlandók csak némi figyelembe[n] is részesíteni a szkepszis ama termékeit, amelyekről Carlyle azt mondotta, hogy "az emberi szellem legsilányabb hűdését, az emberi lélek tetszhalálát jellemzik", amelynél istentelenebb elméleteket nem hirdettek a földön, mert hajlandók mindezt csalásnak, babonának, az emberi agyvelő beteges elferdüléseinek bélyegezni. Avagy lehetséges-e, hogy csalás vagy babona, vagy éppen beteges képzelődés évszázadokon át millióknak és millióknak vált életszabályává? Tettetett érzés megmozgathatja-e egyszerre milliók és milliók szívét? S ami a népek nagy tömegeit elindítja hosszú, bizonytalan, szenvedéssel terhes útjain, lehet-e pusztán beteg agyvelők elgondolása? Megtéveszthető az értelem, de nem az, ami az értelem alatt van, mint ösztön vagy érzés. Az emberi aggyal még el lehet hitetni valami nagy fényforrásról, hogy az a nap, de a növények nem dugják ki fejüket, ha a föld még dermedt.

Azok, akik a nemzeti érzés jogosultságát tagadják, előszeretettel szoktak hivatkozni arra, hogy nem is oly régen ez az érzés még ismeretlen volt, amikor a vallásháborúk idején ugyanazon nemzetek fiai állottak egymással harcban más nemzetek fiainak zászlói alatt egyesülve; ők a nemzeti érzésben nem akarnak mást látni, mint a napóleoni kor egyik álképletét. Ezekkel szemben épp oly jogosultsággal lehetne hivatkozni arra, hogy a fajok épp oly régiek, mint az ember maga, s hogy a történelem egyik leghatékonyabb ereje a fajok harcában, az azonos fajok egyesülési törekvéseiben rejlett. Ezekben a faji harcokban nem volt-e már meg csírájában az összetartozás érzése, amely a közös történelem, a közös kultúra, a közös közlélek magasabb erkölcsi alapjaira helyezkedvén, egy erkölcsileg fejlettebb korban a nemzeti törekvések alakjában lépett az emberiség életének irányító tényezői közé. Az eszmények nem fejlődőképesek-e? Ami józan ésszel mindenesetre az eszmények ereje és nem gyengesége mellett szolgáltathat bizonyítékokat. Vagy talán magának a vallásnak, a puszta természeti erőkről (pogányság) erkölcsi alapokra való helyezkedése, a vallások gyengeségét bizonyítaná-e? Az emberi lélek szomjúsága a vallásos hit iránt, a gondolkodó előtt a vallás isteni eredetének legmegdönthetetlenebb bizonyítéka. Az a lelki szomjúság a vallásos hit iránt, amely a durvalelkű ember szívében egy durva vallás szögletes érzéseit fakasztotta a pogányság nyers és bárdolatlan korszakaiban, nem egyszersmind a tisztultabb vallás isteni igazolása is? Csak formájában és tartalmában ellentétes, de eredetében azonos.

És ez állam, valamilyen formában nem egyidős-e szintén az emberrel? És ahol állam létesült, ott nem csupán egy célszerű egyesülés jött létre, ott mindig egy eszme is létesíttetett. Magasabb vagy alacsonyabb, bárdolatlanabb vagy kidolgozottabb, de mindig egy eszme: odaadás egy ember, egy kaszt, egy berendezkedés, egy földterület iránt, mely mint ilyen, mindig bírt egy emelkedettebb, vallásos jelleggel, mely az öntudatot meghaladva, az értelmi erők köréből az érzelmi erők körébe ment át.

És ha ehhez képest minden állam két részből áll: egy látható és egy láthatatlan részből, mely utóbbi az állam célszerűségi kategóriáin túl, az állampolgárokat a szeretet, az odaadás, a tisztelet, a hűség szálaival fűzi magához; ez a láthatatlan rész érzéseinken kívül esik, ami azonban korántsem jogosít fel arra, hogy létezését is tagadásba vegyük, mert hatásaiban nagyon is érzéseink alá esik. A nap spektroszkópjából csak a vörös violáig terjedő sugarak azok, amelyeket látásunk felfogni tud; de vannak sugarak innen is és túl is, amelyeknek csak a melegét érezzük, létüket csak kémiai hatásaikból ismerjük.

Az állam láthatatlan részeinek központja mindig az eszme; a fejlődés magasabb fokán az eszmény, amely az állam fogalmától el nem választható. És az eszmék közül, amelyek a teokráciáktól kezdve a monarchiákon, kasztrendszereken, arisztokráciákon, antik köztársaságokon és mindenféle államkísérleteken keresztül a mai napig, az államalakulások alapjaiul szolgáltak, kétségtelenül a nemzeti eszmény az, amely az ember magasabb erkölcsi mivoltának, s az állam egyetemes céljainak a legtökéletesebben megfelel. Az államoknak nemzeti alapokra való helyezkedése a mi korunk egyik legnagyobb ténye, amely legközelebb hozott az állam erkölcsi lényének megfejtéséhez. Nem álképlet, de valóság, mert benne kifejezésre jut az a misztikus többlet, amelyet joggal az állam lelkének nevezhetünk. Az emberi gondolkodás összes eredményeivel jő összeütközésbe az, aki azt fantomnak tekinti, tartalmatlan képletnek vagy éppen kuruzslásnak. 

De ha az államlélek tagadása egyértelmű az emberi gondolkodás összes értékeinek tagadásával; az államlélek idealizálása viszont egyértelmű e gondolkodás gyakorlati eredményeinek kockáztatásával. Az állameszménynek az állam organizmusában az egyének közreműködésével kell megvalósulnia, nem az eszmék légies világában, de az önérdek, önzés, kapzsiság, szűkkeblűség és bűn országában. Az eszmény diadala csak akkor teljes, ha az földi, mert csak itt vannak ellenségei. A transzcendentális diadal sohasem teljes, mert nem kellett megküzdenie semmivel. Ez áll az állameszményre is.

A lelkiség és testiség helyes összefoglalása, az erkölcsi tökéletesedés útja. A testiség az emberre nézve jelenthet állati létet, de a lelkiség sem jelenthet többet a túlvilági glóriánál; realitást csak a kettő megfelelő kiegészítése jelent. A kereszténység középkori aberrációi onnan voltak, hogy elválasztották a testieket a lelkiektől, következésképp épp oly kevéssé szolgálták a keresztény eszmét, mint az egyén céljait. Óvakodnunk kell attól is, hogy az államot álomnak konstruáljuk, amelyből minduntalan az érdekre, az önzésre, a bűnre ébredünk.

Az etikai állam nagy jelentősége az állam lelkiségének és testiségének összefoglalása.

*

[1] Az, aki az angol alkotmány praxisát ismeri, sokszor megdöbbenve áll meg pl. Blackstone kommentárjainak egyes helyeinél (pl. Commentariis I. 250. old. és 267. old.); de nem kevésbé lepheti meg a jogászokat Bagehot-nak vagy Hearn-nek egy-egy megállapítása.

*

In Mikszáth Kálmán: A kötelesség állam felé. Politikai tanulmány. Franklin-Társulat kiadása, Budapest, 1927, 30-36.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés