Mindez az első pillanatra annál feltűnőbb, mivel sem életében, sem holta után nem volt Fichtének hivatalos elismerésben része. Születése századik évfordulójáról a nagyközönség tudomást sem vett, ünnepélyt csak a berlini porosz királyi akadémia rendezett, s ennek hivatalos szónoka is egy fiatal, akkoriban még alig ismert filozófus volt: Lassale Ferdinand. De a társadalomtudományi irodalom is a maitól eltérően látta Fichte jelentőségét. Fichte jogbölcseleti elvekből levezetett állam- és gazdaságelmélete, mondja Weber Max, a szocialista elméletek jellegzetes jegyeit mutatja; történelmileg és rendszerbelileg külön fejezetet foglal el a modern társadalomtudomány fejlődésében. A szocialista írók még tovább mennek, és Fichtét a szocializmus előfutárának és úttörőjének tekintik. A klasszikus társadalomtudomány egyik szocialista írója kijelenti: "Mi, német szocialisták büszkék vagyunk arra, hogy nem csupán Saint-Simontól, Fouriertől és Owentől, hanem Kanttól, Fichtétől és Hegeltől is származunk. A német munkásmozgalom a német klasszikus filozófia örököse".

Súlyos feladata lenne a szempontok különféleségének okait felderíteni. Egyelőre elég rámutatni arra, hogy Fichte eszméi, mint minden igazi nagy gondolat, nem használódhatnak el aktuális események alátámasztásában, hanem továbbra is a jelenre hatnak és a jövőbe mutatnak. De el kell ismernünk azt is, hogy az igazi Fichtétől, akit nemzetiek, konzervatívok, liberálisok, demokraták, szocialisták egyként magukénak vallanak, nehéz helyes képet adni. Mert a művön kívül a férfit is figyelembe kellene venni; ebben a férfiban eggyé olvad a gondolat az elvi magatartással, és e nagyszerű egységben hatnak a világra. "Nem csak egy filozófiát kell vizsgálat tárgyává tennünk, hanem egy jellemet is, mivel ebből fakad egész filozófiája, és hogy ezek hatását megértsük, szükség lenne a kor rajzára is."

Erre a feladatra azonban e szerény bevezetés nem vállalkozhat.

2.

Fichte Johann Gottlieb 1762. május 19-én született Rammenauban, egy Ober-Lausitzi városkában. Apja törpebirtokos és kézi takács volt, s a család a legnagyobb nyomorban élt. A tehetséges gyermek szerencsére jómódú pártfogóra talált, aki lehetővé tette az iskoláztatást, bár még így is nélkülözve, éhezve végezte el a középiskolát és az egyetemet. Prédikátornak készült, de miután állást nem kapott, kénytelen volt Zürichbe költözni, s ott mint egy vendéglős fiának házitanítója tartotta fenn magát. Zürichben meg is nősült, de otthont még soká nem alapíthatott; továbbra is nevelősködött, még Varsóba is elkerült, közben szakadatlanul tovább képezve magát. Így jutott el Königsbergbe, ahol Kanttal is megismerkedett. Itt írt első műve: "Kísérlet a kinyilatkoztatások kritikájára", név nélkül jelent meg, s nagyon barátságos, sőt elismerő fogadtatásra talált, mert bírálói azt hitték, hogy a könyv névtelen szerzője Kant Immanuel.

Kant hatása alól már a következő művében felszabadult, ahol lényegileg ugyanazt az álláspontot foglalta el, stílusa ugyanazt a szenvedélyességet öltötte magára, amelyet Rousseau "Társadalmi szerződésében" találunk. E művében ("Visszaköveteljük a gondolatszabadságot Európa fejedelmeitől, akik ezt eddig elnyomták") nyíltan megmondja a fejedelmeknek: "nincs jogotok a szabad kutatást zavarni, előmozdítnotok szabad - de nem mozdíthatjátok elő másképp, mintha érdeklődést mutattok iránta, és engedelmeskedve hallgattok az eredményre. Irányítsátok a kutató szellem vizsgálódásait az emberi jelennek legjobban megfelelő, legsürgősebb szükségleteire; ám vezessétek könnyű, bölcs kézzel, sohasem mint uralkodók, hanem mint szabad munkatársak, sohasem mint a szellem urai, hanem mint gyümölcseinek örvendező társai. A kényszer ellensége az igazságnak, ez csak szülőföldjének, az eszmék világának szabadságában tenyészhet. És elsősorban ismerjétek meg valahára igazi ellenségeiteket, az egyedüli felségárulókat - akik azt tanácsolják nektek, hogy népeiteket vakságban és tudatlanságban hagyjátok, a szabad kutatás bármilyen faját akadályozzátok és megtiltsátok." (Fichte összegyűjtött művei, VI. 33.)

3.

Fichtének e műve nem növelte tekintélyét a hivatalos körök előtt. Bár radikálisnak tartották, a weimari kormány, élén Goethe államminiszterrel, 1792-ben meghívta a jénai egyetem bölcseleti tabszékére. Előadásokat tartott, és itt jelent meg első nagyobb, rendszeres műve: "A természetjog alapja a tudománytan elvei szerint" - egy évvel Kant természetjoga előtt. Rousseau természetjogi nézeteit fogadja el, de mélyebb filozófiai megalapozást ad nekik. 

Ha Fichte továbbra is az elméletnél marad, úgy valószínűleg vele sem történik másképp, mint ahogy Tolsztoj állapítja meg "Tudomány és művészet" című művében a tudományos elméletek megteremtőiről, példaképp mutatva Comte és Kant esetét. Az elméletnek a fennálló rendre kedvező részét általában elismerik és felhasználják, a rendszer megváltoztatására irányuló részről azonban megfeledkeznek és hallgatnak. De Fichte nem veszítette el kapcsolatát az élettel, nem vált soha szobatudóssá. "Csak nézni és jajgatni az emberiség pusztulásán, kezünket sem mozdítva, hogy segítsünk ezen - nőies tulajdonság. Elítélni és keserűen gúnyolódni, anélkül, hogy megmondanók, miként lehetne jobb az élet - nem vall emberszeretetre. Cselekedni! Cselekedni! Ez az, amiért élünk!" (A tudósok hivatása, 60. lap.)

Előbb a főkonzisztóriummal került ellentétbe, mert egyik előadását vasárnapra tűzte ki. Fichte nem akarta megérteni, hogy ha vasárnap nemcsak színházi szórakozás, hanem vendéglők és korcsmák látogatása is lehetséges, miért ne tarthatnának tudományos és erkölcsi előadásokat is?

Röviddel később már az egyetemi diákság is ellene fordult, bár kezdetben rajonganak érte, és bizalmukat nyilvánították iránta. Fichte azonban a reakciós és léha életű egyetemi egyesületek és társaskörök feloszlatását indítványozta. Az egyetem tanári kara az indítványt el is fogadta, és hogy a határozat valósággá nem vált, az csak Fichte egy taktikai ügyetlenségén múlott. Megindult a hajsza, és állandó tüntetésekkel arra kényszerítették Fichtét, hogy a városon kívül béreljen lakást, s végül a Szókratész óta sokszorosan bevált vád került elő.

Fichte ebben az időben egy folyóiratot adott ki, a "Filozófiai közlönyt", s ebben kis tanulmány jelent meg tőle: "Miért hiszünk az isteni világuralomban?" A szász választófejedelem azzal az ürüggyel, hogy a cikk ateizmust hirdet, elkoboztatja a folyóiratot, és egyidejűleg átír a weimari udvarhoz, hogy rendszabályozzák meg Fichtét. Amint Goethe naplójában elmondja, csak egy tessék-lássék megintésre gondoltak, de az önérzetes, magát teljesen hibátlannak érző Fichte ezen is felháborodott, "heves beadvánnyal fordult a minisztériumhoz, s a megrendszabályozást már bizonyosnak tekintve, szilajon és dacosan kijelentette, hogy iylesmit sohasem tűr el, inkább otthagyja az akadémiát, sőt ilyen körülmények között nem is egyedül megy, amennyiben több kiváló tanerő, azonos véleményen lévén, vele együtt távozik el. - Ezzel egy csapással megnehezített, sőt lehetetlenné tett minden iránta érzett jóakaratot; nem maradt kiút, sem egyezkedési lehetőség, és a legenyhébb intézkedés az volt, hogy eltávolítását minden további nélkül kimondottuk."

4.

Fichte 1799 júliusában Berlinben talált menedéket az üldözések elől, de állást nem, s így ismét a magántudósok száraz kenyerét ette. Az ateizmus vádja ellen védekező iratai után itt jelent meg 1800-ban egyik legjelentősebb műve: "Der geschlossene Handelsstaat". E nagyfontosságú, sokat vitatott munka magyar fordítását ("A tökéletes állam") tartja kezében az olvasó, s ez egyben Fichtének legelső magyar nyelven megjelent műve is.

A természetjogi irányzat, amelynek legismertebb képviselői az angol Hobbes és Locke, a német Pufendorf és a francia Rousseau, egyedül az észre támaszkodva vezeti le az egyén alapvető jogainak, elsősorban az ember szabadságának igazolását. Úgy vélték, hogy a társadalmat mesterséges módon, tisztán az észből levezetett szabályok által lehetséges megszerkeszteni, és az így elképzelt állam, ahol mindent az észszerűség szerint rendeznek be, a jelen könyvben is többször említett észállam.

Mivel hittek az ész tökéletességében, hittek abban is, hogy így juthatnak el a legjobb, minden jogos igényt kielégítő államhoz. Az egyre erősödő és öntudatossá váló polgárság az elképzelések egy részét magáévá tette, és hitte, hogy az eljövendő polgári állam az igazságosság mintaképe lesz.

A tökéletesnek elgondolt államot építette fel Fichte jelen művében, és ebben előfutárai Platón, Morus Tamás, Campanella és Babeuf voltak. Hasonló gondolatokat azonban csak Babeufnál találhatunk, aki ugyancsak egy rousseau-i tételből indul ki, hogy a társadalmi állapot csak akkor tökéletes, ha mindenkinek elegendő, de túl sok senkinek sem jut. Mindenkinek joga van a munkához, és mindenki köteles dolgozni. A munkaidő szabja meg egyenlő módon a munka egyenlő értékét, és ezzel a kivétel nélkül mindenkinél egyenlő jövedelmet. Babeuf utópiája tehát, akár a korai francia szocialisták elmélete (Fourier, Saint-Simon, Bazard), erkölcsi alapból indul ki, mert - ellentétben az addigi utópistákkal - az egyenlőtlenség jogtalanságát akarja megszüntetni, végcélja azonban nem tér el a többu utópistától, a felállított társadalmi formája csupán egyenlő jólétet ígér, és ezenfelül más problémát nem ismer.

Fichte célja az, hogy a létező gazdasági valóságot a filozófiai világnézet követelményei szerint alakítsa át, a tényleges államból ő is észállamot akar teremteni. Az utópisztikus szocialistáktól az választja el, hogy nem csupán általános erkölcsi tételekből indul ki, és nem csak az anyagi jólét biztosítását tekinti feladatának. Fichte az első, aki a gazdasági szervezetet kívánja megváltoztatni, és követelményeinek megvalósítása az egyének összességét olyan helyzetbe hozná, amelyben bizonyos erkölcsi célok is megvalósulhatnának. Fichte elméletét végcélja alapján erkölcsi szocializmusnak lehetne nevezni, amelyben az állam veszi át az irányító szerepet. Míg azonban Kant az ideális államban az ember végső célját látja, Hegel pedig a tényleges államot, mint az önmagában észszerűt csodálja, addig Fichte a fennálló államot csak eszköznek tekinti, s ennek segélyével kívánja megteremteni a tökéletes államot, ahogy azt a 19. század haladó polgársága is hirdette az abszolutizmus elleni küzdelemben.

Fichtének a tökéletes államhoz vezető fogalmai nem voltak politikai felismerések abban az értelemben, hogy azokat kora ténylegesen meglévő gazdasági életéből vezette volna le, bár magát a gazdasági életet teszi a jövő állama alapjává. Valójában a tiszta ész és a mélyen átérzett emberi erkölcsiség követelményei ezek.

5.

Fichte sohasem felejtette el az akkoriban elnyomott paraszt és kisiparos osztály szenvedéseit és nélkülözéseit, ahonnan maga is származott. Ennek a rétegnek [a] követeléseit is képviseli, és ha sokban meg is egyezik a fiziokraták, sőt Smith Adam elveivel, minden követelését mély szociális érzés hatja át. A parasztivadék segíteni kíván osztályán, és ez a szempont vezeti a tökéletes állam elméletének megalkotásánál. Az egész államelmélet központi követelése az, hogy minden egyes egyén szabadon rendelkezhessék saját munkaerejével - ez az erkölcsileg megalapozott, s a munkán alapuló tulajdon fogalmából következik. Ez foglalja magában minden egyes ember kötelességét és jogát, valamint minden dolgozó létminimumának elismerését. Aki nem dolgozik, annak a létminimumot sem engedi meg; aki többet dolgozik, annak több tulajdona lehet, aki nem dolgozik, annak jogilag semmiféle tulajdona sem lehet. (Fichte összegyűjtött művei VI. 121.)

"Mindenkinek meg kell kapnia a legszükségesebb dolgokat. Amennyiben ettől a lehetőségtől az előjogokkal bíró rendek szerződése megfosztott volna valakit, úgy az ilyen szerződés jogtalan, és minden kárpótlás nélkül megszüntetendő. Amíg csak egyetlen ember is létezik, aki az előjogos rendek miatt saját munkájával nem szerezheti meg magának a legszükségesebbeket, addig kíméletlenül korlátozni kell a fényűzést. Mint mondom: saját munkájával, mert csak ebben az esetben van igénye a legszükségesebbre. Senkinek a világon sincs joga arra, hogy munkaerejét felhasználatlanul hagyja, és idegen munkából éljen." (Uo. VI. 188.)

A létminimum követelése nem általános szólam. Fichte közelebbről is meghatározza: "Az emberi testnek szükséges élelem, mégpedig az elhasznált erők pótlásához kellő mennyiségben, az éghajlatnak megfelelő egészséges ruházkodás, egészséges lakás - mindez jár annak, aki dolgozik." (Uo. VI. 186.)

Ezek a gondolatok vonulnak végig későbbi írásaiban is. Ezt halljuk Berlinben 1804/[180]5-ben tartott nyilvános felolvasásaiban (Korunk alapvonásai), ezt találjuk "Államtanában", amit 1813 nyarán ad elő a berlini egyetemen. Egyik utolsó, már csak halála után megjelent művében mondja:

"Államjogi értelemben a munka nem más, mint a szabadság felhasználása az életszükséglet biztosítására, vagyis szubsztancia. Minden mások helyett végzett munka adózást jelent." - "Minden tulajdon mindnyájunk szerződésén mindnyájukkal alapszik, s ez így szól: mi mindnyájan megtartjuk ezt a szerződést azzal a feltétellel, hogy neked meghagyjuk a magadét, feltételezve, hogy dolgozol. A munka tehát jogkötelezettség. Mindenkinek meg kell élni tudni a munkájából." (Fichte hátrahagyott művei II. 513.)

6.

Fichte társadalmi felfogása az idők folyamán sok új hatással bővült, de lényegileg sohasem változott meg. Csak egyben alakult át: a fiatal világpolgárból, aki a francia forradalmat üdvözli és védelmezi, Napóleon hadjáratai és a francia megszállás következtében izzó hazafi lesz.

A porosz-francia háború Erlangenben találta, ahova öt évi nélkülözés után egyetemi tanárnak hívták meg. A jénai csatát követőleg (1806. október 14.), ahol a porosz hadsereget megsemmisítően megverték, előbb Königsbergbe, majd Koppenhágába menekült a gyűlölt megszálló csapatok elől. Ebben az időben egyetlen olvasmánya Machiavelli "Fejedelme", s e könyvhöz készít magyarázó jegyzeteket. Csak a tilsiti béke után (1807. július 9.), amikor a franciák kiürítették Berlint, tért vissza oda, és ekkor tartotta híres beszédeit a német nemzethez. A beszédek célja az volt, hogy bátorságot öntsenek a leigázott népbe, s erőt adjanak a szabadságharchoz, és egy új társadalmi rend felépítéséhez. Fichte váratlanul lángra lobbant nacionalizmusa nem csak a szülőföld szeretete, nem csak büszkélkedés a múlttal és az ősökkel, még csak nem is az összes németek érdekeinek egybefoglalása, hanem nagyvonalú utópia alaphangja, amellyel ébreszteni akar, és utat mutatni a nemzetnevelés által elérhető, az igazságos tulajdonon alapuló új társadalomhoz. 

Hazafisága nem az ünnepi szónoké, hanem a mély gondolkodóé. Nem üres szólamokat fűz egybe, hiszen már az sem közömbös előtte, hogy mit is értenek német nép alatt,  megkülönböztetésül más népektől. "A tulajdonképpeni különbség ott található, hogy hiszünk-e abban, ami abszolút elsődleges és eredeti az emberben magában, vagyis hiszünk-e a szabadságban, az emberiség szabadságában, az emberiség korlátlan megjavíthatóságában, örökös haladásában. Aki a helybenállásban, a visszafejlődésben vagy a körtáncban hisz, vagy egy holt szellemet ültet a világuralom kormányához, született legyen bárhol, beszéljen bármilyen nyelven, az nekünk nem német, hanem idegen, és kívánatos, hogy minél hamarább elszakadjon tőlünk." (Fichte összegyűjtött művei, VII. 374-375.)

A szabadság útját nem láthatta valamely feltörekvő osztály munkájában, mert ilyen osztály akkor még nem jelentkezett. Segítőtársakat csak az uralkodó rétegekben kívánt találni, elsősorban a szellemi munkásokban (tudósok, művészek, tanítók stb.), és ezért az egyetlen járható útnak a nép nevelését tekinti. Beszédeivel nem csak azt kívánta elérni, hogy a német nép Napóleon zsarnoki elnyomása alól szabaduljon, hanem egyben a múlt sötét árnyaitól is.

A beszédek végén megállapítja a célt, hogy mi is legyen egykor Németországból: "Az igazság valódi birodalom, amilyen még sohasem volt a világon, az óvilág polgárai szabadságának lelkesítő példája, ahol az emberek többségét nem taszítják rabszolgaságba, ami nélkül a régi államok nem maradhatnának fenn; a szabadság lesz a cél, mindazok egyenlőségére alapítva, akiknek emberi ábrázatuk van." (Uo. VII. 573.)

7.

Fichte nem érhette meg a német nép felszabadítását az idegen elnyomás alól. Nem törhette meg a keserű kiábrándulás, hogy Napóleon uralmát a bécsi kongresszus sötét reakciója, a "szent szövetség" embertelen zsarnoksága váltotta fel.

Felesége, mint önkéntes ápolónő, fertőző ideglázban betegedett meg. Férje önfeláldozó ápolása mellett felgyógyult, ám a ragályt maga Fichte is megkapta, és 1814. január 27-én meghalt.

*

In Fichte: A tökéletes állam. Phönix Kiadás, Budapest, 1943,5-14.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés