Ez a rend - amint ezt Carl Schmitt mondja - nem azonos a „jogrend" közhasználatú fogalmával, ami az uralkodó szóhasználat szerint rendszerint csak a fennálló szabályok összesége, hanem ez a rend a társadalom konkrét valóságában organikusan élő intézmények megjelölése (például a hadsereg, vagy az állami igazgatás, vagy akár a vagyonjog intézményei, így a tulajdon), amelyeket a jogi normák nem teremtenek, hanem, mint a közület szerves fejlődésének a produktumait, bizonyos mértékig mindig készen találnak úgy, hogy a jogi törvényhozásnak csak a már meglévő konkrét „rend" talaján, és annak keretei között van helye; funkciója pedig ezeknek a meglévő konkrétumoknak bizonyos méretű szabályozásában merül ki.

Ennek az - éppen tőle eredő - jogi gondolkodásnak alapján mondja C. Schmitt: a nemzetközi jog, mint jus gentium, mint a népeknek joga, egy személyes, tehát a népi hovátartozás és az állampolgárság által meghatározott konkrét rend. A népfogalomhoz igazodó nemzetközi jogi rendelv, mint az már ma alaptételként elfogadott: a népek önrendelkezési joga. Minden rend, nemcsak a megtelepedett, az egymással és egymás ellen élő, mindkét részről egymást figyelő népek szerint igazodik, hanem egyidejűleg egy területileg is meghatározott konkrét térrend. A térrendnek alapelemei ezideig főleg az állam fogalmában voltak fellelhetők, amely azonkívül, hogy egy személyileg meghatározott uralmi hatáskört is jelent, jelent elsősorban egy területileg elhatárolt és zárt egységet is. A XVIII. és XIX. századból ránkmaradt államfogalmat a népfogalom megingatta; ezért a nemzetközi jogtudománynak a népfogalom alapján való felülvizsgálatán felül, a térrendnek ezek szerint a szempontok szerint való vizsgálata is kívánatos. Ezért szükséges az állam általános fogalmában lévő területelképzelésből kiindulva a konkrét nagytér fogalmát és az ennek mellérendelt nemzetközi jogi nagytérelv (Grossraumprinzip) fogalmát a nemzetközi jogtudományba bevezetni. [3]

Tér- és nagy térelképzelések a közjogban és a nemzetközi jogban mindig hatékony tényezők voltak. A gyarmatosító és imperialisztikus expansio korában mindenfajta „érdekkörök" alakultak ki. Ehhez járulnak a territoriális igények és elsőbbségi jogok, amelyek a mögöttes országrészeknek ugyanazt a territoriális összefüggést adják, ami az ún. „szektorelv"-ben nyer kifejezést. Mégis azonban egy ilyenfajta territoriális igény még nem térrendelv.

A jogtudományban uralkodott már ugyan egy úgynevezett „térelmélet", ez azonban a neve ellenére éppen az ellenkezőjét jelentette egy konkrét térelképzelésnek, mert országot, földet, területet és államterületet különbség nélkül egy üres sík- és mélydimenziójú, lineárisan határolt „tér"-nek fogott fel.

A XIX. század nemzetközi jogának az alapelve, vagy legalábbis a garanciája: az „államok egyensúlya" volt. Ebben az elvben kétségtelenül vannak már bizonyos „térrend"-elemek, mert ez az elv nem zárja ki, mint nem jogi elemeket, a tér viszonyait.

Sokkal inkább láthatjuk azonban a „térrend" elemeit a „természetes határok" elvében, amelyik évszázadokig állt a francia terjeszkedési politika szolgálatában, amelyik a XVIII. század „észszerű" jogelvként volt ismeretes, és ami a fiatal Fichtét is megfogta. A „természetes határok" nemzetközi jogi elve azonban 1848-ban minden alapját elvesztette, és ezzel a francia politikának is megszűnt alapja lenni. [4]

Ezek a nemzetközi jogi térelképzelések azonban már mind meghaladottak, és az új térelképzelések átfogó hatását és jelentőségét csak akkor tudjuk kellőképpen értékelni, ha az eddigi természettudományos ún. klasszikus térelképzelések legyőzését, megváltozását és megszűnését más területeken, különösen a természettudományok terén is megfigyeljük.

Az ürestér, természeti, matematikai-természettudományos térelképzelés, mint a mai politikai-történeti köz- és nemzetközi jog kezdetét, a XVI. és XVII. századra tehetjük. Különböző módon, de ennek a kornak minden szellemi irányzata résztvett ennek a kialakításában: a renaissance, a reformáció, humanizmus és a barokk éppen úgy, mint a planetaris föld- és világkép Amerika felfedezése és a föld körülhajózása által történt megváltozása, az asztronómiai világkép megváltozása, a nagy matematikai és fizikai felfedezések, egyszóval minden, amit Max Weber ezzel a kifejezéssel jelöl: „occidentalis racionalizmus" és amelynek a hőskora a XVII. század volt. így alakul ki — ugyanolyan mértékben, mint amilyen mértékben az állam fogalma az európai kontinensen a mindenfelett uralkodó rendfogalom lesz - az ürestér elképzelése, amely - a szót a tárgyak érzékelhető valóságában fogva fel - testi tárgyakkal telítődik ki. Ebbe az üres térbe helyezi bele a megfigyelő alany az általa megfigyelt tárgyat, és ez a folyamat, nézőpontjának változása miatt, saját magában megy végbe. Ez a térelképzelés filozófiai csúcspontját Kant filozófiájának apriorismusában érte el, ahol a tér a megismerés apriori alakja. Max Planck quantumelmélete azáltal, hogy minden mozgásfolyamatot egyes szakaszos anyaghullámokra bont fel, kiküszöböli a teret, és ezáltal jut el a hullámmechanikához. Ezen új hullámmechanika szerint: a rendszer minden egyes anyagi pontja, minden időben, bizonyos értelemben, a rendelkezésre álló egész tér minden egyes helyén egyidejűleg van jelen. [5]

Ilyen fejlődés után jut el a térprobléma (a mi konkrét térfogalmunkra nézve igen jelentős) azokhoz a biológiai kísérletekhez, amelyeknek a teret felölelő problematikája a térfogalomból kiindulva egy más, és új térfogalomhoz vezet. Ezek szerint egy biológiai megismeréshez szükséges „mozgás" nem az eddigi természettudományos (üres) térben folyik le, hanem éppen fordítva: a mozgás hozza létre a teret és az időt. Eszerint a biológiai felfogás szerint nem a világ van a térben, hanem a tér van a világon és a világban. Térbeli tehát csak az, ami a tárgyakon és a tárgyakban alakul ki, és a „téridős rendszerek" most már nem csupán az eddigi ürestérbe való behelyezések, hanem sokkal inkább időszerű alkalmai egy eseménynek. Ezzel az ürestérkategóriák végleg megszűntek, és a tér „teljesítménytérré" (Leistungsraum) lett. [6]

A „tér" fogalmának meghatározása ezzel eljutott oda, hogy a „tér" a jogtudomány részére is sokat mondó valóság lett; még mindig azonban nem az, amire a jogtudománynak szüksége van.

Carl Schmitt a teret a jogtudományok részére is alkalmasan határozza meg, amikor a következőket mondja: [7] „Alle heutigen Bemühungen um die Überwindung des 'klassischen', d. h. leeren und neutralen Raumbegriffes aber führen uns auf einem rechtswissenschaftlich wesentlichen Zusammenhang, der... die Auflösung des Rechts in einen staatsbezogenen Gesetznormativismus mit aufgelöst hat: auf dem Zusammenhang von konkreter Ordnung und Ortung." ["Minden mai erőfeszítés a 'klasszikus", azaz üres és semleges térfogalmak leküzdésére, egy olyan lényegi jogtudományi kontextushoz vezet, amely (...) feloldotta a jogot az államhoz kapcsolódó jogi normativizmusban: a konkrét rend és hely kapcsolatában."] Tehát a rend és hely összefüggései teszik a „tér" fogalmát jogivá. A tér, mint olyan, természetesen nem konkrét rend, azonban minden konkrét rendnek és közösségnek meg van a maga specifikus hely- és tértartalma. Otto von Girke a „Geschichte des deutschen Körperschaftsbegriffes" [8] című tanulmányában rámutat arra, hogy a német középkor primér térfogalmai milyen mértékben voltak jogi elképzelés eredményei, vagy ahogy ő mondja: „juristisch-qualificierte, rauimlich-dingliche Einheiten."

II.

A rend és hely összefüggéseinek megismerése különösen „a társadalom konkrét valósagában organikusan élő intézmények" meghatározásához elengedhetetlenül szükséges.

Ezen az úton jártunk el a „tér" fogalmának ahhoz a meghatározásához, amely fogalom már a jogtudományé. Az a „tér" tehát, amivel nekünk foglalkoznunk kell: az a terület, amelyet a politikailag egységes szempontú, gazdaságilag egyező érdekű, és a művelődés irányában közös érdeklődésű népek földrajzilag is összefüggően, de nem lineárisan elhatárolva, elfoglalnak; amely tehát jelenti az ott élő népek által elfoglalt területet, annak minden természeti adottságával, és azt a konkrét rendet, ami szerint ezek a népek élnek. Itt a jognak már nem egy üres térbe kell az általa megszervezett társadalmat belehelyezni, hanem a meghatározott térben már meglévő életviszonyokat kell rendeznie. Ez a terület azonban nemcsak a mi viszonyainknak megfelelő „tér", hanem egyben része a „nagytér" fogalom tartalmának is.

A nagytér egy jelenlévő átfogó fejlődési irány szerint meghatározott hatáskör által létrehozott emberi tervezet, szervezet és tevékenység. A nagytér mindenekelőtt egy összefüggő teljesítménytér. [9] A tér fizikai fogalom, és a fogalomnak a nagy szóval való összekapcsolása a teret nem csupán fizikai dimenzióiban terjeszti ki, hanem mint a nagy szónak más fogalmakkal való összekapcsolásánál (például nagy-hatalom, nagy-király, nagy-forradalom stb.) a fogalom minőségében is változást okoz. A nagy szónak ez a qualitativ fokozó ereje a térből új fogalmat képez, és ez az új fogalom: a nagytér az, amivel a jogtudománynak dolga van. A nagytér tehát nem egy a kistérhez viszonyítva nagyobb tér, és nem is egy megnagyobbított kistér. Ez a meghatározás bár nemcsak területileg, hanem minőségileg, belső tartalma szempontjából is adja a nagytér fogalmának a tartalmát, mégis nélkülözi azt a politikai elemet, amely minden a társadalom életére vonatkozó fogalomnak, intézménynek elengedhetetlen kelléke. A nagytérre vonatkozó ezek a gondolatok (az üres államterület és a térre nézve idegen hatalom elismerésének elvetése után) önként támasztják azt az igényt, hogy alkotmány- és nemzetközi jogilag a „birodalom" a jogi gondolkodásunkban mértékadó, állandó tartalommal telített, fogalom legyen. [10]

Az uralkodó - német - jogtudományos felfogás szerint a nagytérrend a birodalom fogalmához tartozik, amellyel, mint nemzetközi jogi nagy-egységgel, a nemzetközi jogtudománynak foglalkoznia kell. Ebben az értelemben biridalom alatt érteni kell azokat a vezető hatalmakat, amelyek politikai, gazdasági és kulturális elgondolásaikat egy meghatározott nagytérbe kisugározzák, és amelyek az idegen térbeli hatalmaknak e tér ügyeibe beavatkozását elvileg kizárják. [11]

C. Schmitt plasztikusan mutat rá (most már a nagytér elképzelést is szem előtt tartva) a „birodalom" fogalmára, amikor azt mondja: a birodalom nem egy egyszerűen megnagyobbított állam, éppen úgy nem, mint ahogy a nagytér sem egy megnagyobbított kistér. A birodalom nem azonos a nagytérrel, azonban minden birodalomnak van nagytere, és ezáltal a birodalom túlterjed az állam területileg meghatározott államterületén éppen úgy, mint az egy nép által elfoglalt földterületeken. Egy hatalom enélkül (az állam és az egy nép által elfoglalt földterületen túlterjedő nagytér nélkül) nem lenne birodalom. A nemzetközi jog történetében, amelyik a valóságban a birodalmak története, nem volt olyan birodalom, amelyiknek ne lett volna nagytere, ha a nagytér tartalma, alkata és állaga különböző időkben különböző is volt. [12]

Ezek szerint: a terület, a rend és a birodalom fogalmai összetartoznak, és együtt teszik azt a nemzetközi jogi nagy térrendet, amelyik szerint, amiben és ami által az európai népek élnek.

A térrend kérdése éppen úgy nem új keletű, mint ahogy a tér is állandó problémája volt mindig a tudományoknak. Henri Hauser a Sorbonne kitűnő gazdaságtörténet professzora, Angliában tartott és 1930-ban megjelent előadásában [13] a XVI. századot jellemezte a XX. század előfutáraként Ezt a megállapítását azzal indokolta, hogy a XVI. század politikai, erkölcsi, szellemi és gazdasági forradalma a XIX-XX. század demokráciájának volt az előábrázolása („préfiguration"), és a XVII. század az ellenreformációval, ebben az értelemben, visszafelé lépést jelentett. Bár ez a megállapítás a liberális-demokrata nyugati hatalmak politikai rendszerének és a versaillesi status quonak apológiája lett, a XVI. század mégsem azért jelentős ránk nézve, amiért H. Hauser mondja, hanem azért, mert a középkor világképének az a térelmélet szerinti forradalmi megváltozása, amely a XVI. században kezdődött, és a XVII. században fejeződött be, összehasonlításokra és a mai területkép és térelképzelés jobb és mélyebb megismerésére ad alkalmat. [14]

III.

Az újabb kor történetében az első és legeredményesebb példája egy nemzetközi jogi nagytérrendnek az 1823 december 2-án kihirdetett amerikai „Monroe-doktrína". Az eredeti - 1823-as - Monroe-doktrína azonfelül, hogy a nemzetközi jog történetében először beszél nagytérről, azért olyan nagyjelentőségű a mai nemzetközi jogra nézve, mert alapjául a téridegen hatalmak beavatkozásának a tilalmát állítja. Ha Talleyrand vagy Genz vagy pedig a szentszövetség kormányai Európáról beszélnek, nem az európai térre, hanem egy államok közötti erőviszony-rendszerre gondolnak. [15] Az 1823-ban közrebocsátott amerikai felfogás azonban már - mint C. Schmitt mondja: „raumhaft planetaris" gondolkodik. [16] Éppen ebben különbözik a Monroe-doktrína az Oroszország és Kanada által az arktikus területre vonatkozóan gyakorolt ún. szektorelvtől, amely már egy tartalmilag meghatározott rend-elv felfogásában egy nemzetközi jogi nagy térrend gondolat [17], de mégsem konkrét rend. Mert politikai vonatkozásban gyakorlatilag bármilyen nagyjelentőségű is egy földrajzilag meghatározott elgondolás, magában véve még nem ad egy meggyőző birodalmi elvet (Reichsprinzip). Nemzetközi jogtudományi nézőszögből: tér és politikai elgondolás elválaszthatatlanok. Nekünk tehát azok az elgondolások, ahol a tér és politikai elgondolás nem függenek össze, vagy térnélküli politikai ideák vagy megfordítva, ideamentes terek vagy térelméletek.

Az eredeti Monroe-doktrína a monarchikus-dinasztikus legitimitás elvének az ellentéteként keletkezett. Ez utóbbi adta az akkori európai erőviszonyok status quo-jának a jog megszenteltségének és szentségének az elvét; ez emelte az abszolút és legitim monarchiát a nemzetközi jogi rend mintájává, és erre alapították az európai nagyhatalmak a beavatkozáshoz való jogukat Spanyolországban és Olaszországban. Ez a nemzetközi jogi állapot feltétlenül a latin-amerikai államalakulatok ügyeibe való beavatkozáshoz vezetett volna. Ezzel egyidőre tehetők az európai hatalmak (a szentszövetség, Oroszország) legészakabb amerikai gyarmatosító törekvései is. Az amerikai népek már nem érezték magukat idegen nagyhatalmak alárendeltjeinek, és nem akartak gyarmatosításnak sem tárgyai lenni. Ez az a „szabad és független állapot", amiről Monroe üzenete beszél, amire ők büszkék voltak, és amit az európai monarchiák „politikai rendszere" ellentétjéül állítottak. Kinyilatkoztatták, hogy nem akarnak ebbe, az övékétől teljesen idegen rendszerbe belevegyülni, és kikértek maguknak minden közvetítést (interposition) és minden beavatkozást, ami ettől az európai rendszertől ered. Ez ne avatkozzék be, a status quo-ra és a birtoklásra hivatkozással, egy öntudatára ébredt politikai nagytér ügyeibe. Ez a politikai idea van a Monroe-doktrínában az amerikai nagytérrel összekötve. Ez a magja az eredeti Monroe-doktrínának; valódi nagytérelv, amelyben össze van kapcsolva a politikailag felébredt nép, a politikai idea, és ezzel a politikai ideával áthatott, az idegen bevatkozástól mentes, nagytér. Nem a Monroe-doktrínát kell nekünk megismételnünk, hanem ez a mag: a nemzetközi jogi nagytérrend az, ami egy másik térre, más történeti helyzetekre, és más barát-ellenség csoportra átvihető. [18]

Theodor Roosevelt, az Észak-amerikai Egyesült Államok elnöke, 1905-ben Vicomte Kaneko japán nagykövetnek azt az ajánlatot tette, hogy Japán alkosson egy, az egész Ázsiát átfogó, ázsiai Monroe-doktrínát. Th. Roosevelt ezzel mindössze csak a „nyitott kapu politiká"-jának proklamálására gondolt, és az összes hatalmak „egyenlő esélyé"-re Kínában. Ha Th. Roosevelt szóban tett javaslatának a szövege ma már teljes hitelességgel nem is állapítható meg, a célja kétséget kizáróan Japánnak az angolszász világrendszer gazdasági imperializmusába való bevonása volt. Egy ilyen tartalmú ázsiai vagy japán „Monroeshugi" az Észak-amerikai Egyesült Államoknak és Angliának éppen olyan kívánatos volt, mint amennyire Mandzsúriának Japán által való felszabadítása után egy „japán Monroe-doktrína" kellemetlen lett volna. [19] W. Wilson elnök a kongresszushoz 1917. január 22-én intézett üzenetében javaslatot tett, hogy Monroe elnök tanából egy „világdoktrína" alkottassék, a népek teljes és szabad önrendelkezési jogával, amely nagy és kis népet egyaránt és egyenlő mértékben megillet. A népszövetségi alapokmány 10. szakaszában ez a „világmonroedoktrína" kifejezésre is jutott. [20] Ez tipikus és szem elől nem téveszthető tartalomváltozás. Ugyanis konkrét, területileg meghatározott rendelgondolás oldódott itt fel egy unverzális világgondolatban, ami által az intervenciómentesség, mint a nemzetközi jogi nagytérelv egészséges magja, egy imperialisztikus, humanitárius ürügyekbe burkolódzó, úgy mondhatnánk pánintervenciós világideológiává változott. [21]

Az eredeti Monroe-doktrína nemzetközi jogi berendezkedésünk megteremtésénél tehát csak történeti példaként állhat előttünk, és így is különösen abban, hogy egy meghatározott nagytér érdekeivel ellentétes nemzetközi jogi berendezkedés ellentéteként keletkezett. Az eredeti Monroe-doktrína is, a nagytérrend is az intervenciós alapokon nyugvó nemzetközi jog ellentéte.

IV.

Miután a „tér", a „nagytér*' és a „birodalom" fogalma tisztázottnak tekinthető, a jogtudományt most már elsősorban azok a kérdések érdeklik, amelyeket - a politikai berendezkedésen túlmenően - a jognak kell megoldania. Azok az intézmények, amelyeket az egyes nagyterek nemzetközi jogrendszerének és az egyes nagyterekbe tartozó egyes államok önálló jogrendszereinek kell megteremtenie, - már valóban a C. Schnvitt felfogásában értett „konkrét rendek" lesznek, amelyeknek tartalmát véglegesen és félreérthetetlenül kell meghatározni.

A jogtudománynak ez a munkaterülete ketté ágazik. Az egyik terület: a tisztán nemzetközi jogi, államok közötti viszonyok rendezése; a másik terület: az egyes jogrendszereknek a nemzetközi jogi nagytérrend követelményeinek és igényeinek megfelelő átalakítása, kibővítése és rendezése.

A tisztán nemzetközi jogi területen, minden bizonnyal ezután is, államközi szerződésekkel rendeződnek a kérdések. Ezeknél az államközi szerződéseknél tisztán jelentkezik a népek önrendelkezési joga és a szerződő államok szuverenitása. Ez ebben a kérdésben a német tudományos álláspont, amelyet ezzel a kérdéssel foglalkozó minden tudományos munka hangsúlyoz. Természetesen legalábbis a szerződési szabadságot - különösen a „birodalom" fogalmának a fenti meghatározása miatt - első pillanatban kétségbe lehet vonni, és abban a pillanatban a szuverenitás kérdése is kétségessé válik. Ámde a szerződési szabadság fogalmának az a tartalma, hogy mindenki, mindenkire és mindenre való tekintet nélkül, szabadon szerződhet, már régen - még a magánjog területén is - meghaladott, és valójában sohasem állt fenn. Ha a jogban, mint C. Sehmitt mondja, konkrét rendet látunk, akkor természetes, hogy a fennálló konkrét rendek (a már meglévő jogintézmények) a szerződési szabadságot korlátozzák. Ezek a korlátok azonban természetesek, úgyis mondhatnánk természetiek, mert őket a társadalom életigénye szüli. Ezért ezek, a mi szempontunkból most szerződési korlátozásokként jelentkező, kényszermotívumok mindenkire nézve (minden államra, népre, tehát a „birodalom"-ra is) azonosak, tehát általuk egy egészen természetjogi színezetű igazság érvényesül. Az egy nagytérbe tartozó államok jogait és kötelességeit a nagytér igényei szabják meg. A nagyteret, mint fentebb már mondtuk, bizonyos közös életérdekű népek teszik. A szuverenitás fogalma tehát érintetlenül áll, mert minden állam a saját életigényeinek megfelelően teljesen szabadon cselekedhet; a téridegen hatalmak beavatkozása lehetőségének a kizárásával a szuverenitás még teljesebbé válik, és garanciája magra a nagytér, pontosabban a nagyteret tevő népek közös életigénye lesz.

A nagytér konkrét rendjét tehát azok az államok közötti szerződések teszik, amelyeket közös érdekű államok (egy nagytér államai) kötnek. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi jogi nagytérrend nem az államok közötti ellentétek kiküszöbölése (hiszen ellentétek fogalmilag nincsenek; ellentétes érdekű államok nem, alkothatnak nagyteret), hanem közös érdekek megerősítése, a belső rend érdekében és a téridegen hatalmak ellen; a nagytér államai tehát koordinált viszonyban állanak egymással. Ezért ellentéte a nemzetközi jogi nagytérrend annak a nemzetközi jognak, amelyiknek az alapgondolata és valóságos alapja az Angol világbirodalom közlekedő útjainak a biztonsága. Intervenció - intervenciómentesség: a nemzetközi jog örök kérdése. A nemzetközi jogi nagy térrend az intervenciómentesség mellett döntött.

Ez a nemzetközi jogi nagytérrend az egyes részletkérdések megoldásában válik konkrét renddé. A konkrét rend fogalma nem tűr meg egy olyan intézményt, amely önmagában véve is nem konkrét rend, hanem amelyik csak csupán organizáció, aminek minden természetes alapja hiányzik, mint amilyen a Népszövetség volt. A nagytérrend tehát nem szervezet, hanem az a konkrét rend (jogintézményeknek az összesége), amelyben a népek élnek.

A részletkérdések sokirányúak. Bennünket -elsősorban azért, mert ennek a hatását máris érezzük - a „nagytérgazdaság'" érdekel. Ennek a kérdésnek a részleteivel az egész világon, hazánkban is, igen sokan foglalkoztak. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik még egy egész sor más kérdés is. Így a nagytérkartell, a „bodenständige Industrie" és a „köztulajdonnak" egy-két olyan kérdése, amelyik a nagytér egyes országai határain túl terjed (különösen az utak kérdései, például Reichsautobahn). Ezek az intézmények mind a nagyteret tevő „konkrét rendek" lesznek; jogi szabályozásuknál tehát a terület, rend és birodalom már meghatározott fogalmai, a cél elérése érdekében szem elől nem téveszthetők.

Természetesen ezeknek a nagytér egyes országai határán túlterjedő intézményeknek hatása lesz az egyes országok jogrendszerére is, mert a nagytér konkrét rendje az egyes országok jogszabályalkotásában válik majd láthatóvá. Az az igény, hogy a nagytér országainak az egyetemességét és egyetemes célját érintő kérdések egységesen legyenek szabályozva, egyáltalában nem érinti az egyes államok jogszabályalkotásának az önállóságát. Mert, hogy csak egy kérdésre mutassak rá, bizonyos közös cél elérésére ugyanazt az életviszonyt másként kell szabályozni ipari, és megint másként mezőgazdasági országban, másként olyan államban, amelyiknek tengere van, és másként abban, amelyiknek nincsen tengere.

A részletkérdések tárgyalása nem fér bele ennek a tanulmánynak a kereteibe. Hiszen a nagytérgazdaság kérdésének is már könyvtárra menő irodalma van. És bizonyosra veszem, hogy a nemzetközi jogi nagytérrendet érdeklő további részletkérdések is kidolgozva fogják várni a békét, amikor a jogos fogalma annyit jelent majd: igazságos.

*

[1] A jogi gondolkodás ez új irányára lásd dr. Carl Schmitt: „Über die drei Arten des rechtswissenschaftlichen Denkens", Hanssatische Verlagsanstalt, Hamburg.

[2] Ruber József: „A jogi gondolkodás új útjai". Társadalomtudomány, 16 évf. (1936) 4. sz. 142-146. o.

[3] Carl Schmitt: „Völkerrechtliche Grossraumordnung", Deutscher Rechts Verlag, Berlin-Leipzig-Wien, 1941., 4. kiad., 5. o.

[4] Th. Funck - Brentans és Albert Sorel: „Préeis da Droit des Gens", 3. kiad., Párizs, 1900., 17. és köv. o., „Du systéme des fronttéres naturelles".

[5] Planck: „Das Weltbild der neuen Physik", 1929., 25. és köv. o.

[6] Ezekre az összefüggésekre vonatkozóan lásd von Weizsäcker: „Der Gestaltkreis. Theorie und Einheit von Wahrnehmen und Bewegen", Leipzig, 1940.; különösen fontos a 102. o.

[7] C. Schmitt: i. m., 65. o.

[8] Von Gierke: „Das deutsche Genossenschaftsrecht", II., 1873., 575. és következő o.

[9] Viktor von Weizsäcker: i. m., 129. o.

[10] C. Schmitt: i. m., 67. o.

[11] C. Schmitt: i. m., 36. o.

[12] C. Schmitt: i. m., 53. o.

[13] Henri Hauser: "La Modernité du XVI. c. siécle", Párizs, 1930.

[14] C. Schmitt: i. m., 59. o.

[15] Ernst Wolgast: „Völkerrechtordnung und Raumordnung", Zeitschrift für Völkerrecht, XXII. (1938), 25-33. o. C. Schmitt úgy látja, hogy Wolgast ebben a munkájában Talleyrand Európa-fogalmában azt látja, ami alatt mi ma térrendet értünk. (C. Schmitt, i. m. 19. o., 32. jegyzet.) Lásd még Wolgast: „Konkretes Ordnungsdenken im Völkerrecht", Zeitschrift für Völkerbund und Völkerrecht, IV. (1937), különösen 74. o.

[16] C. Schmitt: i. m., 19. o.

[17] Smedal: „Requisition of Sovereignty over Polar Areas", Oslo, 1931., németül: Königsberg, 1931.; Wolgast: „Das Grönlandurteil des Standigen Internationalen Gerichtshofes" vom 5. april 1933, Zeitschrift für öffentliches Recht, XIII. (1933), 599. és köv. o.

[18] C. Schmitt, i. m. 20. o. Ezek után C. Schmitt így ír: „Ausdrücklich sei nochmals betont, dass wir hier keine „deutsche Monroedoktrin" vorschlagen, sondern den berechtigten Kerngedanken der ursprünglichen Monroebotschaft freilegen, nämlich den Gedanken der völkerrechtlichen Unzülässigkeit von Interventionen raumfremder Mächte in einem Ordnungsprinzip beherrschten Grossraum" (21. o.).

[19] W. W. Willaughby: „Foreign Eights and Interests in China", 1927., 409. o. (Has Japan an Valid Right to assert a Monroe Doctrine with the ChinaI); C. Walter Young: „Japan's special position in Manchuria", Baltimore, 1931., 329. o.; C. Schmitt: „Grossraum gegen Universalismus; der völkerrechtliche Kampf um die Monroedoctrin, in Positionen und Begriffe", 1940., 295. és köv. o.; C. Schmitt az ázsiai Monroe-doktrínát, de la Pradelle után, itt a kínai állapotnak megfelelően: „Pseudo-Doctriná"-nak nevezi.

[20] Fauchille: „Traité de Droit International Public" I. II. (1922) 646. o., 324. §

[21] C. Schmitt: „Völkerrechtliche Grossraumordnung", 23. o.

*

In Gazdasági Jog, 4. évf., 3. szám (1943), 140-148.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés