Ebben az értékelő felfogásban - elvileg és általánosságban - akár tovább is mehetnénk, amennyiben Wilde-dal együtt egy szempillantásra sem tartjuk érdemesnek azt az atlaszt, amelyen az örökké túlsó part, ahova minden magasabb célkitűzés vitorlája fordul: - Utópia szigete felrajzolva nincsen.

Aki azonban az utópiák világát politikai és társadalomlélektani szempontból, tehát a valóságigények alapján, és méghozzá a politikai álmodozásnak, tehát egy tág közéleti fogalomnak, széles és elmosódó keretei között tanulmányozza, csakhamar kénytelen a fantáziavilágból a földre, a tényleges viszonylatok közé visszaszállani, és az értékeknek ott nyert mértékét emberivé igazítani. Az ember küzdelme mégiscsak az innenső parton, a földön zajlik le; politikai exigenciái, szükségletei innen valók. Ha pedig elvetélt utopizmusának teljesült, szörnyű falanszteréből kiábrándulva a föld felé: az Űrbe száll, az elhagyott föld, a rög mitikus vonzatára eszmélve kell megéreznie Ádám fojtó kérdésének örök igazát: "Több volna-e mesénél Anteusz, aki csak addig élt, míg a föld porával érintkezett?"

A reálpolitika igénye azonban - minden tényerejűsége ellenére is - bizonyára sokszor túlcsapong az arasznyi rög lezárt határán; az eszmények végtelene éppen nem ismeretlen előtte. Az igazi Cavourok mindig megértették a Garibaldiak hevületét is, sőt néha maguk gyújtják azt fel; de óvatosak velük szemben, mert a politikai ábrándozásnak kancsalul festett szemhatárához politikai terveiknek összerendezőit - kockázatok nélkül - hozzá nem illeszthetik.

Bárhogyan is álljon a dolog, minden értékelő törekvésnek figyelembe kell vennie azt, hogy az utópizmusnak roppant jelentés- és értékeszme tömegében az eszmék vajmi gyakran antinomikusak, szubjektív szempontokhoz, a változó közszellemhez és nézetekhez tapadók, miért is kiegyenlítésük - egyetlen és végleges értékítéletben - egyoldalú és jogosulatlan volna. Ha valahol, úgy itten, ebben a javarészt politikai célzatú eszmekörben, lesz helyénvaló egy fiatal magyar állambölcsész intelmének a megszívlelése: "nem lényeges az - mondja Ottlik László -, hogy mindenki elfogadja a tudósok értékelését (igazán teoretikus szellemek gyakorlati ítélőképessége gyakran rendkívül csekély), lényeges azonban, hogy politikai vitákban ugyanazokhoz a kategóriákhoz foglaljon állást mindenki, mert különben a vita értelmetlenné válik". (Társ. Tud. 1929. évf. 74. l.)

I.

Morus Tamás (1478-1534), Angliának lordkancellárja, csak névadó gazdája ennek a műfajnak. Hogy van valahol egy boldog ország, boldog teljesedésben. Hogy földi életünk égi mását élik valahol az emberek. Ha másutt nem, hát - túl az Óperencián. A regék, mesék és mítoszoknak vágyaink szerint teljesedett paradicsomában, melynek hitétől - csakhogy Lázárokból Dáriusokká álmodhassuk magunkat - sohasem tudtunk elszakadni. Már Hésziodosz úgy tudja, hogy egykor, régen - talán az idők kezdetén, melyet a történelem fénye már nem hathat át - volt egy korszak; az aranykor, az aetas aurea, amikor nem volt gond, irigység, küzdelem, munka, kényszerítés és rabszolgaság. És vetetlen arattak az emberek...

Amit a mítosz, a rege szimbólumnyelve így elmond, és a naiv őstörténetírás, mint valóságot, a prehisztorikus időkbe vetít, az folyton megújuló formában és másként szövegezve talán, de folytatódik az ember későbbi fejlettebb gondolat- és eszmevilágában. Platón-Szókratész mítoszelemekkel még átszőtt gondolatvilágában már tisztára emberektől függő - tehát természet felett álló segítség nélkül is megvalósítható - dolgok közé tartozik az ilyen eszményi társadalom, csak rendezzék be az emberek közösségi életüket úgy, ahogy azt ő javasolja az Államban és a Törvényekben. A mítosz, és Hésziodosz is, még isteni sorsrendelés ajándékaként képzeli el a földi mennyországot ; Platóntól elkezdve Wells Clissold-jának gazdag világáig azonban igen sokan már emberi kimódolások, belátások és filozófiák segítségével és eredményeképpen. Az államtan és állambölcselet diszciplínájához az első táplálónedv innen buggyant, s a legősibb, mert legelemibb praktikumnak: a mindennapi politikának eszmei regisztereit innen nyert érzelmi és képzeleti elemek feszítik. Ami Platónt megmozgatta, ugyanaz ad ösztönzést - Machiavellinek is.

És Platón ősvágya készteti politikai álmodozásra a nemes Morus Tamást is, aki görög elődjével mély kedélye, humanizmusa és gazdag képzeletvilága alapján mindenkinél rokonabb. Ami Kolumbuszt kifelé, a messze vizekre, a távoli kincses Indiákhoz, ugyanaz a képzeleterő Morust befelé: a fantázia óceánjára, az Ígéretes Utópiához vonzotta. Utópia = Seholsem szigete. Egy szárnycsapással kiköthetünk boldog öblében. Mert Utópia - Angliával ellentétben - boldog ország. Más történetének a pragmatikája; mások a törvényei, és más az igaza, mint a mi világunknak. Politikáját álomban szövi ott az államférfiú, akit - épp ezért - nem köt a göröngy és a földi mérték. Az élet hajótöröttjei, a csalódottak, s mindazok, akiket a túlsó part - a való élet - viharos réveiből valahogyan elsodort az ár, elkapott az Eszme, szárnyára lendített az Eszmény, hevít az Igazság, és igéz a képzelet - mindnyájan kikötnek itt, csalóka álmaik s fantasztikumaik bűvös szigetén. De vajon hányan veszik közülük észre, hogy Morus Tamás Hytlodeusza, vagyis a Hazugigéjű vezeti őket orruknál fogva fel a Vizetlenfolyó = az Anydrosz partján, hogy lássák és épüljenek a polyreliták = a sokatfüllentők, a nephelegetoszok = a felhőkben-nemzettek, valamint az alaopolitoszok = a vakpolitikusok szemfényvesztő világán.

Az északi Morus még csak példálózik, s szkepticizmusát fantáziaélményeivel szemben - talán mert angol, s így józan -. alig palástolja. Déli követőjénél, a kietlen sorsú, megkínzott dominikánusnál, Campanellánál (sz. 1568), akit egyébként Leibniz legnagyobb elődének nevezett, épp ez a fölényes kétkedés, a valóságnak épp ez a józan, bár elhallgatott értékelése hiányzik. Híres Napállamában - Civitas Soli-ban -, melyet 27 évig tartó fogságában írt, egy tisztára bölcseleti alapeszméken nyugvó államszerkezetet rajzolt meg. Egy másik államregényében, a "De Monarchia Spanica"-ban pedig már a pápai vezetés alatt álló, és minden nemzeteket egybefogó Világmonarchia megteremtéséről álmodozik.

Az exaltált és áttekinthetetlen Campanellával, aki fogsága után már hivatásszerűen termeli a politikai eszméket, és politikai szaktanácsadóként szegődik az udvarokhoz, az utópia műfaja sok tekintetben elveszti kapcsolatait valóságmértékkel, és a józan belátással, s nem ritkán magába gyűjti az emberi szenvedélyeknek és a politikai elvakultságoknak torz fantáziáit. Akadt olyan művelője is, aki elhagyta az ártatlan fantáziajátékot, és álma tetté váltására tört. Így - a híres és mély hatást tett államregényírók nagy sora után (Verulami Bacon: Atlantis; Morelli: Úszó szigetek ; Basiliade; továbbá de Mably stb., stb.) - egyszer csak egy francia újságszerkesztő: E. Cabet, a Populaire megalapítója, közvetlen újságírói propagandával közelít a tömegekhez oly célból, hogy az Icaria-jában (megjelent 1840-ben) elképzelt ideális társadalmi berendezkedést megvalósítsa Dél-Amerikában, a Mississippi mentén. Icaria épp oly siralmasan megbukott, mint előtte a szintén utópista Fourier hírhedt elvein nyugvó Phalanx-állam, avagy a Pittsburg mellett levő és Lenau által is felkeresett Rapp-féle "Harmony", és sok más szektárius-kommunisztikus vállalkozás.

Az utópisták, és főleg vakhitű követőik tehát nem mindig csak jámbor álmodozók. Világosan elkülöníthető soraikban - a többi között - az a típus, amelynek homlokán a fanatizmus ég, ereiben a tettvágy forr. Ezek valóban véres[en] komolyan veszik megváltó eszméjüket. Emocionális típusnak mondhatnánk az ilyen politikai álmodót, aki hívő akaratát a gondolati, az idea-körből a cselekvés, a propaganda, a tett körébe vetíti. Ezek álmodó magányukat, írószobájuk csendjét olykor szívesen cserélik fel a szószéknek, az újságnak hangnagyítójával, a pártagitáció hevességével, s nem ritkán - az összeesküvések és forradalmak izgalmaival. Az utópizmus tehát a maga egyetemes eszmeiségében megszállhat mindent a "politikában", amely maga is az éteri eszmeiségtől a tett durva propagandájáig terjedhet.

Az utópizmus tehát általában kiütközhet mindenen, ami csak imponderabilis, eszmei, képzeleti, hitbeli. Egybeszőheti a szépirodalmat a teoreticizmussal, és vajmi gyakran fölöttébb doktriner. Vannak köztük olyanok, akik értik a módját, hogy tudományos rendszerekbe öltöztessék szociális politikai prófétizmusukat. Mások megelégszenek egy-egy mélyebb szociális gazdasági eszme szemléletes kidolgozásával. Példa erre a földreformerek apostolának, Henry George-nak gondolatvilágát teljesülten visszatükröztető "Kormányzóságom története". Bizonyára hiányosan ítélné meg tehát az utópiák jelentőségét az, aki egyesek képzeletvilágának csalóka játékát, jó esetben filozófiát vagy csak szépliteratúrát látna ebben a "műfajban". Azok az írók, akik eljövendő századok kulturális-technikai fejlődésének regényes képeit vetítik elénk, vagy akik szatirikus torzításban tükröztetik az utópiás képzelgések balga hiszékenységét -  valóban sokszor szépliterátorok. Mulattatói, vigasztalói, bölcsei ők az emberiségnek, kik a fejlődés, a haladás hitét tartják fenn és öntik belénk, avagy pedig Madách módján komorodnak el a falanszter sivár kilátásain...

Az utópiák jelentőségét - a reálpolitikai igények összerendezői között - főként abban az irányban kívánnák e sorok felmérni, ahol az álmodozásaiban is emocionális típus a hiszékeny és könnyen gyűlölködő tömegek vak ösztöneit hajlandó fellobbantani fantazmagóriái irányában - Flectere si nequeo superos - Acheronta movebo [Ha az égieket meg nem indíthatom, a poklot fogom megmozgatni]. Ha a vezető értelmet nem, úgy a tömegszenvedély poklát korbácsolom fel.

És különben is: ami ma még csak botor álmodozás, vértelen teória, elvont képlet, azt holnap már tömegmozgalmak árja ragadhatja, duzzaszthatja végzetes súlyosságúvá. Hiszen még a marxi ideák száraz teoreticizmusa mögött is már eleve és többen felismerték a jámbor utópista álmot, mint kelesztő anyagot. "A pártatlan társadalomtörténet - mondja az alapos Breysig - hihetőleg magasabbra fogja majd taksálni még Marx szerepénél és jelentőségénél is azoknak a férfiaknak a szocializmus alapgondolataiban és azok kialakulásában való szerepét és jelentőségét, akiket maga Marx utópistáknak nevez (St. Simon, Fourier, Owen stb.)" (Persönlichkeit und Entwicklung I. kötet, 267. o.)

II.

Dehát milyen is a politikai irodalom híres álmodozóinak az eszményvilága? Melyek azok az eszmék, milyen az a bűvös paradicsom, amelynek megvalósítása esetén megszűnnék minden földi gond, s a boldog bergengóciák gondtalan életét élhetné küzdelmes sorsa helyett az emberiség?

Természetesen csupán néhány ismétlődő - és épp azért jellegzetes - gondolatfordulatot lehet itt érintenünk. Itt van az örök és kiolthatatlan emberi szabadságsóvárgás! A zsarnokok szeszélyes despotizmusa nem fojthatja el könyörtelenebbül és sivárabbul a szabad egyéni életfejlés feltételeit, mint a fanatikus Campanella eszményi állama. Nemcsak a közösségi életnyilvánulások rendje uniformizált itten és a többi híres államregényekben, hanem az evésé, a ruházkodásé, sőt a legintimebb házastársi viszonylatoké is. A Napállam lakói, a solariusok, büszkék rá, hogy nem ismerik a rabszolgaságot, de sivár, fojtó és aszketikus állami életközösségük ezer új bilinccsel köt gúzsba minden elütő élet variáns-akarást.

A "klasszikus" államregény utópizmusának makacs egyéniségsorvasztó alapirányzata csaknem mindig valamelyes szektárius életközösségre utalja híveit. Ebből a vigasztalan, mondhatnánk: klinikai alapjellegéből önként következik az utópista "alkotmányoknak" a javak közösségében is igen gyakran megnyilvánuló vezérlő princípiuma. Mindenesetre feltűnő, hogy milyen monoton hevességgel száműzik, ostorozzák és kárhoztatják a gazdagító hagyományok és termékeny individuációk egyaránt szilárd talpkövét és palládiumát: a magántulajdont. Campanella egyenesen a legförtelmesebb bűnként átkozza. És vele együtt a többiek: Vairasse, Moreili, a kései Cabet stb. A tulajdonközösség követelésével tehát az utópisták kétségtelenül előfutárai a szocializmus ezirányú ideológiájának, illetőleg annak a törekvésnek, amely a termelő eszközök köztulajdonba adásának tudományos köntösét öltötte aztán magára. E. Fuchs, aki nem lehetett közömbös a szocializmus érdekei iránt, állapítja meg az Utópia fordításához írt előszavában, hogy "a világtörténelem leghatalmasabb mozgalma, a modern szocializmus, tulajdonképpen Morus fő gondolatának: a közös tulajdonnak a fundamentumára épít". [1]

Igazságosabbak leszünk talán, ha észrevesszük azt, hogy a klasszikus államregény érzelmi kelesztő erejét a legtöbbször mégis más irányból nyerte, mint a gyűlölködő és széttaszító erőkre spekuláló ún. osztályharc. Az utópiák nemes álmodóinál nem a ressentiment rombolásvágya egyesít, hanem az osztályokon jelül emelő humanizmus, mondhatnánk: a közösségre vetített családi érzés. Ennek az érzésnek testvérisége néha megdöbbentően kolostori, kimért és sivár, néha pedig - főképp a nemek viszonyában és a házasság, a családi élet erkölcsei tekintetében - megdöbbentően szabados. A jámbor utópisták, kikre a radikális társadalomreformáló bizonyára csöndes lenézéssel tekint, még a tömegnek, mint nagy családnak költői fikciójából indulnak ki. Náluk rendszerint tekintélyes, bölcs, és csaknem korlátlan hatalmú apák, eszményi fejedelmek, kormányzók, majd pedig - ezeket mintegy helyettesítve és jelképezve - elvont fogalmak ereje igazgatja a társadalmakat. Campanella Napállamában a Nagypap, akinek oldalán a Hatalom, Bölcsesség és Szeretet képviselői állanak. J. Harrington demokratikus társadalmában a Lord Orator és két Cenzor. Cabet Icariája pedig - ahogy azt a korszellem is megkívánta - már szabadelvű és népképviseleti alapon nyugvó testvéri köztársaság...

És milyen fantasztikus erkölcsviláguk! Különösen a család, a házasság, az eugenika problémáival kapcsolatban. A vadnépek családjogának és a suhanckor képzeletvilágának egzotikus vegyülékéből tenyésznek itt, zagyva összevisszaságban, gyermekes és buja ötletek, csakhogy kiegyenlítsék ezeknek a társadalompolitikai álmodóknak a házassági intézménnyel szemben érzett lelki feszültségét. A szabad szerelem, a poligámia épp úgy nem ritka eszmény, mint a csoportházasság, vagy a kényszerített nemi együttélés egyéb olyan durva formái, melyeken még "Mensch Péter cirkuszának" képzelete sem tesz túl. Így Platón fanatikus eugenikája szigorú és bizarr rendelkezésekkel kívánta biztosítani a helyes párválasztást és az egészséges népszaporodást. Ugyanezen a nyomon indulnak el Morus és Campanella, akik közül az utóbbi az intim együttélés mozzanatait orvosokkal s asztrológusokkal figyeltetné és szabályoztatná. Vairasse Severambiájában a monogámia csak a "közpolgárt", kötelezné, "a hivatalnokok - rangjuknak megfelelően - több és több asszonyt engedhetnének meg maguknak". Morellinél a házasság ismeretlen, az ő képzeletvilága csak a szabad szerelmet ismeri el. Cabet Icariájában problémátlan a dolog. Nincs magánvagyon, hozomány, nincs érdek, "ennél fogva" a párok holtukiglan zavartalan boldogságban és hűségben élnek egymás oldalán.

Az utópiák eszménykörének e fölöttébb röpke és töredékes szemléletét talán zárjuk le még két olyan tartalmi elemmel, amely meglehetősen tipikus erre a kuriózus és szörnyű falansztervilágra. Egyik az uniformizálásnak az a hóbortos imádata, amely mindent kiszabott egyformára kényszerít. A munkát, a házakat, szántóföldeket, várost, szokásokat, nyelvet, törvényeket, szórakozást - mindent, amin csak egyéniségirtó, külön[b]ség-gyűlölő, hagyománysorvasztó szellemük fennakad.

Egy tőről sarjad ezzel egy másik jellegzetes vonás. Az utópiáknak hite az élet elgépiesülésében, az életjelenségek, társadalmi tények racionálható voltában; rajongásuk a technika és a tudomány várható csodái iránt. Mi más volna ez, végső elemzésben, mint a vidoran bátor kezdeményezésnek előreszabott sémákba, normákba kényszerítése; mi más, mint valami elaggult, fösvény, kétkedő, bizalmatlanság a természet, a jövő ifjúsága iránt, és mi más, mint sorsfélénkség, amely - éppen ezért - az örökké újjábimbózó élet változatait vegykonyhákban kikotyvaszthatóknak, és teóriákba kövesíthetőknek szeretné?... "Nagyon vénül az ember, hogyha már lombikhoz tér, midőn organizál" - jut eszünkbe Madách ide is illő szava.

III.

A politika valóban és belső lényege alapján az «"exigenciák tudománya". Ahhoz azonban, hogy tudománnyá, vagyis az okok szerint való eligazodás és a tárgyias megismerés fölényévé, tehát mintegy aktusról aktusra teljesedő jövendőmondássá válhasson, az kellene, hogy a szükségleteknek kettős arcú, vagyis belső (szubjektív) és külső (objektív) természete között csalhatatlanul különbséget tudjon tenni. A politikusnak azonban a külső és belső indítéksorozatok optimális kiegyenlítődései - vagyis döntéseinek egzaktsága - érdekében szinte áttekinthetetlen összefüggések kuszáltságában kell eligazodnia, úgyhogy minden előzetes tárgyi mérlegelése és számításai ellenére is, a döntő pillanatban, mégis divinációja lendíti útjára, és ihleti meg tetteit. Döntéseinél a legtöbbször közrejátszik valami az értelem felett valóból, az irracionálisból, s innen van, hogy a politikai értékek tana fölöttébb ideiglenes, ritkán csalhatatlan, és sohasem abszolút. Innen következik a nemzetek politikai reflexvonalának egyéni, utánozhatatlan, sőt idegenszerű volta is. Csupán érdekesek más nemzet számára.

Hogyha már most az egészséges célirányossággal cselekvő politikustól az álmodozónak a típusát akarjuk elkülöníteni, úgy az irreális, az irracionális mozzanat irányában egy olyan lelki alkat - kissé talán bizonytalan - kontúrjain kell haladnunk, amely válogatatlanul, a reális lehetőségek mérlegelő kritikája nélkül, engedi magát érzelmi, nagyobbára tudattalan, és így - nem ritkán - káros vagy romboló megkívánásainak a sodrába. Tehetetlenségi energiáinak ebben az önkéntelen és feltartózhatatlan vonzásirányában mindjobban és bizonyosan találkozik a tömeggel, amely épp úgy kritikátlan, épp úgy affektív, mint ő, s amelyet ennélfogva ugyanaz a kielégíthetetlen utópiaszomj kínoz, akárcsak őt. Innen van néha valóban meglepő divinatív ereje is, s az a prófétikus attitűd, amivel a tömegbe jóslathittel helyettesített meggyőződést tud önteni, vagyis olyan fanatikus evidenciabiztonságot, mely az értelem szűkös és botorkáló tárgyi megokoltságai helyett az érzelem kincses határtalanságaira támaszkodik. A politikai álmodozó tehát fantáziáinak igézete alatt áll, és - néha cselekszik is. A józan politikussal ellentétben az énvilágán kívül eső - ponderabilis vagy imponderabilis - valóságviszonylatokkal kevéssé törődik, illetve azok súlyát, terjedelmét, mértékeit, egyszóval: hatásértéküket - a lelki örömszerzés törvénye szerint - vágyképzeteinek tartalmaihoz zsugorítja vagy túlozza. [2]

Az utópiás fantáziálásoknak a valóságviszonylatokra reflektáló, azok elviselhetetlen voltát mintegy lelki úton kiegyenlítő, kompenzatórius értékére sokan rájöttek, mondván, hogy "csaknem az összes utópiák a bennük felállított követelésekkel annak a kornak a viszonyaiban gyökereznek, amelynek létrejöttüket köszönhetik. Egyrészt meg akarják nyugtatni egy jobb jövőre utalással az emberek lelkét az elszenvedett nyomorúságokért, másrészt a kormány igazságtalanságait akarják ostorozni." [3] 

Ezt a kissé kényelmesen leegyszerűsített problémalátást talán helyes volna szélesebbre tárni.

Bizonyos ugyanis, hogy az utópizmus politikai szorongattatások és társadalmi nélkülözések idején úgy a tömeg, mint az egyes lelki háztartásában jótékony bódítószer. Az "ideák" és a merőben képzeleti feltevésekre nyüstölt tervszövések, a megvalósulásukba vetett hit révén, jótékonyan ható illúziókba ringatnak. Soha annyi botor és okos, kitűnő és balga javaslat, terv, rendszer és honmentő eszme nem buborékol a felszínre, mint amikor súlyos idők válságaiban szorongunk. Soha oly fennen nem gurgulázzák a szabadság malasztos igéit, s a felkapott politikai és világnézeti jelszavaknak ópiuma soha úgy nem altat el, mint akkor. A folyamat azonban akkor válik igazán veszedelmessé, amikor tárgyi látszatú indokoltságokkal ejthet meg, és amikor a valóság felismerésében hiányos érzékletű tömegeknek éppen a valóságérzéklésre és a hideg ítéletalkotásra rendelt szervei: maguk a vezérek, a politikusok is megcsalattató fantáziákra, és téves érzelmi hajlandóságokra szédülnek általa.

Az elmondottak után a politikai álomszövésről, az utópizmusról nyert benyomásainkat főleg két irányban szeretnénk kiegészíteni.

Az egyik az, hogy a "kor viszonyai", a sanyarú történeti élmények (ahogy ezt Moore Tamásra vonatkoztatva szokták felhozni) - egymagukban - a politikai ábrándozás folyamatának a megmagyarázásához nem elegendők. A kor élményei legfeljebb ha kiváltják, megindítják az egyébként - úgy látszik - eredendően meglevő hajlandóságot az utópizmusra úgy az egyesnél, mint a tömegeknél. Ceteris paribus a folyamat megindulása nem feltétlen. El tudunk-e képzelni olyan korszakot, amikor a társadalom minden rétege, s e rétegeken belül mindenki elégedett és boldog? Ilyen "Kronosz-kort" valóban csak a mítoszképzelet ismer. A valóság értékének a mértéke az ember, aki szociális viszonylataiban sem érezheti magát más eredmények alapján jól és megelégedetten, mint érzelmi eredmények alapján. Viszonylag "jó" társadalmi miliőben és államszerkezettel is lehet az egyes és a tömeg elégedetlen. Nyughatatlan vágya új fejlődési irányba és eszményekhez sarkallja, amelyek, ha megvalósulnak, új vágyak, új igények sarjadnak. Ezek aztán újból tovább ösztönzik a "fejlődést". "Mindig újrakezdődik a teremtés." Vagy ahogy más összefüggésben ugyancsak Keyserling kifejezte magát: az életproblémákat sohasem lehet megfejteni, hanem mindig csak elintézni lehet. A társadalom javításának az igényét és irányát érzelmi előfeltételek és sok imponderabilis adottság befolyásolja. Ezeket véglegesen betölteni, kielégíteni, s így kiküszöbölni nem lehet. Helyesen ismerte fel tehát H. von Sybel, hogy "a szociális kérdés eredményes intézése csak azoknak sikerül, akik a probléma megoldhatatlanságának tudatában nyúlnak hozzá".

A másik benyomásunk az általunk vázolt típusnak a sajátos lelki alkatára utal. Sybel tapasztalati igazságával szemben ugyanis a politikai álmodónak a korlátlan magabízása és felelősség nélkül való tettvágya a tapasztalat igazságán ugyanolyan tudattalan tényezők ösztönös követése alapján teszi túl magát, mint a gyermek vagy a tömeg, illetőleg - kóros elfajzásban - a téves eszmék betege. [4] Erre a lelki alkatra sajátlagosan jellegzetes a valóságértékelés hiánya, a gyermekded hiszékenység, a kritikátlanság. Mikrokozmoszában talán még rikítóbban szemlélhetők mindazok a jó és káros tulajdonságok, melyekről a tömeglélektan legérdekesebb fejezetei a tömeglélekkel vonatkozásban beszámolnak. Épp ezért joggal mondhatnánk az utópistát a tömeglélek egyéniesülésének, individuációjának.

*

Teljesen tisztában vagyunk azokkal az ellenvetésekkel, amiket - bizonyára hiányos és szakadozott - gondolatvezetésünk ellen tenni lehet. Tudjuk azt is, hogy témafelvázolásunk az általánoskörű eszme- és eszményszövést a politikai álmodozástól, illetőleg az utópizmustól, valamint annak beteges változataitól nem határolta el világosan, illetőleg olyan elemekkel tette szétfolyóvá ezeknek gondosan elárkolandó köreit, amelyek a józan és normális politikai életfolyamatok kereteiben is fellelhetők. Hibánkul lehetne azt is felróni, hogy nem csupán az utópista típusa válik sajátossá a fokozottabb ideg- és lelki élettel. Hiszen az új utakat keresők, a költők, váteszek és próféták általában büszkén hordozzák homlokukon az átlag fölé emelő elkülönböztetésnek michelangelói "Mózesjelét". Másrészt: hogy túlontúl sterilisnek képzeltük el az egészséges politikai reflektálás folyamatát akkor, mikor a fantáziaszárnyalást és általában az eszme- és eszményképzést utópiaködökbe csábítónak láttuk. Hiszen ilyenformán minden kezdeményezés mögött rejlő jótékony optimizmus kétellyé bénulna, és a termékenyítő eszmemozgalmakat a pesszimizmusnak a gátja torlaszolná el. Az ellenvetés - valóban - annál helytállóbb, mert - szerintünk is - a jobb jövőnek elhitt reménye nélkül úgy az egyes, mint a társadalmak elsenyvednének. Ezeknek, és talán más ellenvetéseknek, a jogosultságát bajos volna tagadni vagy legalábbis annyit el nem ismerni, hogy az "utópizmusnak" - valóságos és tagadhatatlan - szellemértékeiből bizonyos fenntartásoknak magától értetődően következniük kell.

Ezeknek a szellemértékeknek az elhanyagolása a "reálpolitikus" részéről kétségtelenül vastag hiba volna, s bizonyára balul ütne ki számvetése, ha valóságérzéklésének összerendezőit, koordinátáit a fennálló exigenciák, szükségletek tekintetében nem vonatkoztatná erre a pontra is, ahol pedig roppant ösztönzések erői lappanganak úgy a teremtés, mint a rombolás irányában. Az utópizmus gyakorlati politikai fontossága ugyanis tömeglélektani vonatkozásban ütközik ki a legélesebben. Mozgékony, villódzó, sodró elemei minduntalan és misztikusan szétszóródnak minden politikák legigazibb anyagába: a tömegek lelki világába. Itt valódi és tényleges életjelenségként tükröznek, amivel minden politikusnak számolnia kell annál is inkább, mert erőszerkezetük a politikai célkitűzéseket, a pártprogramokat, és általában a közszellemet elhatározóan alakítja. A politikai álmodozás ugyanis ritkán szigetelődik el az Én-világban, mint az álmodó álma, avagy a filozófus eszméje és rendszere. Szerteszálló képzelet-, gondolat- és vágyelemei cselekvésre ingerelhetnek; a külvilágba vetülésükkel tett értékké hatványozódhatnak.

Az alvás fiziológiai állapotában maga a természet gondoskodik arról, hogy az alvó önmagára és a külvilágra veszélytelenül élhesse a valóság illúzióját; cselekvő erői lekötve maradnak. A politikai álmodásban azonban - a legtöbbször - éppen ez a cezúra, az önkénytelen motorizmusnak ez a célszerű és megnyugtató kiiktatása hiányzik. Az álmodó politikust már többen állították a lunatikussal párhuzamba... Csakhogy, akit szédítő szakadékok peremére a hold deleje vonzott, az legfeljebb magát zúzza halálra; a politikai álmodás lidércfénye azonban tömegeket hívogat ingoványok irányába.

*

[1] Ford. I. E. Wessely. Samml. gesellsch. wiss. Aufsátze. München, 1896.

[2] A kínkerülés mindenesetre általános irányzata lelki életünknek. J. S. Mill ezt úgy mondotta, hogy fizikai lehetetlenség volna olyasmit akarni, aminek fogalma nem örömteli; Bentham pedig ugyanezt úgy véli, hogy minden ember minden cselekedetében - akaratlanul is - az örömszerzésre pillanatnyilag legkilátásosabb irányt választja. (Mc. Dougall: Grundlagen einer Sozialpsychologie, 7. o. G. Fischer.) S. Freud bécsi professzor a kínkerülés elvének egyetemes jelentőségét felismerve, azt lelkiéletünk mélységi vonatkozásaiban is igazolta - feltárván a mögötte rejtőző ösztönélet tudattalan erőit. (Tiefenpsychologie.) Az utópistánál joggal tételezhetjük fel ezen erők preformáló hatását.

[3] J. Reiner: Berühmte Utopisten. Jena, Costenoble. 1906.

[4] E gondolatsoron jutunk el a politikai neurotizmus hírhedt jelenség- és változatcsoportjaihoz. Ahhoz az elválasztó vonalhoz, ahol az ártatlan és rontó politikai tébolyok és gonosztevések vigasztalanul beteg és ördögi világa kezdődik. Ennek társadalom-filozófiáját és politikai törekvéseit már a legtöbbször valóságos lelkibetegek, neurotikusok avagy gazfickók terjesztik és képviselik. Bizarr és diabólikus eszményeikből - éppen az utópisztikus hiszékenység révén - nem egy besurranhat a politikai álmodozók barokk képzeletvilágába.

*

In Társadalomtudomány, 12. évf., 3-4. szám (1932), 327-337.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés