Már huszonöt évvel ezelőtt írta ezeket a sorokat Werner Sombart «A szocializmus és a szociális mozgalom» című munkájában, s a világháború után született charta-alkotmányokba valóban bevonult a szociális kérdés. Ennek a súlyos problémának, amely - mondhatni - az egész modern civilizáció fennmaradásának sorsdöntő kérdésévé vált, megoldását célozzák az új alkotmányok. Mi módon és hogyan kívánják berendezni az új «szociális» államot? - erre akarok felelni tanulmányomban, amikor vizsgálat alá veszem Európa háború utáni alkotmányait.

Célkitűzésemnek megfelelően az új alkotmányoknak főként társadalompolitikai és gazdasági rendelkezéseit kutatom, s ebben a vonatkozásban teljességre törekszem. A következő alkotmányokkal foglalkozom: cseh (kihirdetésének időpontja 1928. november 13.), finn (1919. július 17.), német birodalmi (1919. augusztus 11. ; megszavazták július 31-én), észt (1920. június 15.), osztrák (1920. október 1.; figyelembe véve az 1925. július 30-iki módosításokat), lengyel (1921. március 17. ; az 1926. évi módosításokkal), jugoszláv (1921. június 28.), lett (1922., november 7.), ír (1922. december 6.), román (1923. március 29.), török (1924. április 30.; felváltotta az 1921. évi ideiglenes alkotmányt), görög (1927), litván (1928. május 15-én a parlament nélkül proklamálva a köztársasági elnök által; felváltotta az 1922 augusztus 1-jei alkotmányt). Az egyes német országok közül tanulmányoztam Poroszország, Bajorország, Bréma, Hamburg, Baden, Szászország és Württemberg alkotmányait, valamint Danzig szabadvárosét, amely a birodalomtól való elszakíttatása után a versaillesi békeszerződés értelmében 1920. májusában kénytelen volt új alkotmányt szerkeszteni.

Ami az alkotmányok szövegét illeti, a németnyelvű országokat illetően azokra a hivatalos szövegekre támaszkodtam, amelyek a «Jahrbuch des öffentlichen Rechtes der Gegenwart» 1920-1925. évi köteteiben jelentek meg. A többi országok alkotmányainál Mirkine-Guetzevitchnek, a párizsi nemzetközi közjogi intézet főtitkárának «Les constitutions de l'Europe nouvelle» címmel 1928-ban megjelent gyűjteményét vettem alapul. Az itt közölt szövegek sorában hivatalos francia fordítás az észt, finn, ír és litván, félhivatalos a görög és a lett alkotmány. A cseh, lengyel, jugoszláv, lett és észt alkotmányok francia fordítását módomban volt német fordításokkal is összehasonlítani. Összevetettem ezenkívül az egyes szövegrészeket az A. Headlam-Morley «The new democratic constitutions of Europe» című művében talált angol fordítású szövegekkel. Az olasz Carta del Lavoro vizsgálásánál az eredeti olasz szövegből indultam ki. A testületi organizációt Spanyolországban életbeléptető törvény intézkedéseit a hivatalos francia fordítás alapján ismertetem, amelyet bő kommentárral együtt 1927-ben adott ki a spanyol kormány.

Az alkotmányszövegek magyarra való fordításánál igyekeztem a leglelkiismeretesebben eljárni annál is inkább, mert az idegen nyelvű szövegek párhuzamos beiktatása igen megnövelte volna a dolgozat terjedelmét. Sajnálattal jegyzem meg, hogy bár Laserson közlése szerint a lett alkotmányba a harmadik olvasás végén váratlanul beiktattak egy második részt, amely a polgárok alapjogairól és kötelességeiről szöl, ez a második rész hiányzott a rendelkezésemre állt kiadásokból, s így ezt a második részt nem vonhattam be vizsgálódásom körébe.

Nem mulaszthatom el végül, hogy ezen a helyen is hálás köszönetet mondjak Erődi-Harrach Béla és báró Kaas Albert egyetemi professzor uraknak, akik értékes tanácsaikkal támogattak.

Budapest, 1930. június 1.

Mihelics Vid

I. rész

Az új alkotmányok

[...]

II. fejezet

Jogok és kötelességek a közzel szemben

A demokratikus vonáson kívül a háború utáni alkotmányfejlődés legjellemzőbb mozzanatának mondottuk azt, hogy reakciót mutat az individualisztikus liberalizmus ellen. Amíg a parlamentarizmus terén egymással homlokegyenest ellentétes kormányzások alakultak ki az új Európában, addig a liberalizmusra való visszahatás egyöntetű jelenség az alkotmányokban, bizonyságául annak, hogy ebben a kérdésben a fejlődés egyaránt megfelel a szükségszerűségnek és a korszellemnek. Az állam ugyanis - mint Kaas Albert hangsúlyozza - «közjogi védelmet a társadalomban uralkodó eszméknek biztosít, és azokat igyekszik megvalósítani. Az állam és az alkotmány csak azt tartalmazhatja, ami az illető civilizáció általános elveinek és fejlettségi fokának, szükségleteinek és sajátos gondolkodásának megfelel». [1]  Miután, mint látni fogjuk, eszmevilágunkat a liberalizmustól való elfordulás jellemzi, az új alkotmányokat is éppen a liberalizmussal szemben való mikénti állásfoglalás különbözteti meg legélesebben a múlt század alkotmányaitól.

Az újkor két nagy eseménye a francia forradalom és a munka- és gőzgépek feltalálása volt. Az első közvetlenül, a második közvetve a «tiers état», a tőkés polgárság érdekét szolgálta. A forradalmat ez a polgárság vívta meg, amely, amikor anyagilag már megerősödött, most a politikai egyenlőséget is követelte, tudatában annak, hogy a nemesség és papság előjogainak törlése után az kezébe kerül a hatalom. Logikus volt, hogy ez a politikailag felszabadult polgárság a gazdasági szabadságot is követelje magának, mert hiszen a termelő erők korlátlan kifutásától a termelés határtalan fellendülését, következésképpen a maga nyerészkedési törekvésének teljes kielégítését remélhette. Bizonyos azonban, hogy a századeleji polgárság gondolatvilágában nem ilyen meztelen ridegséggel uralkodott az osztályönzés, és hogy ez az egoizmus csak évtizedek multán vált benne tudatossá. Azok a magas erkölcsi szinten álló elméleti közgazdászok is, akik a gazdasági forradalmat előkészíteni, s utóbb megszilárdítani segítettek, a szabadversenytől nem csupán egy osztály boldogulását várták, hanem egy új aranykort, amelyben a nép egésze a jólét nem is sejtett fokára jut. Smith Ádám a liberalizmus alapgondolatát akként fejezte ki, hogy a jól felfogott önérdek arra vezeti az embereket, hogy egyúttal a társadalom érdekét is legjobban szolgálják. [2] Az államhatalomnak ilyen elgondolás szerint, tartózkodnia kell minden beavatkozástól a társadalmi és a gazdasági életbe. A liberalizmus jogállama azt a felfogást valósítja meg, hogy az állam felelős polgárainak életéért, vagyonáért, felelős a közbiztonságért, az igazságszolgáltatásért és a honvédelemért, de semmi köze a polgárok magánéletéhez. kenyérkeresetéhez és létfenntartási eszközéhez. Ami a gazdasági ténykedést illeti, az államnak mindössze az a rendeltetése, hogy szankcionálja a szerződéseket. A polgárságnak ez a jogállama uralkodott a múlt században, bár ami a kormányok gyakorlati politikáját illeti, a kényszerűség által parancsolt törvényhozási intézkedések hamarosan áttörték ezt az elvet. Othmar Spann méltán hangsúlyozza, hogy a történelem nem mutat fel olyan társadalmat, amely az individualizmus tanításait teljes mértékben megvalósította volna. Ma már azonban - fűzi hozzá - még elmélet sem akad olyan, amely a liberalizmusnak minden konzekvenciáját levonná. [3] Az úgynevezett «alkotmányos» országok charta-alkotmányaiban azonban a világháború befejezéséig a maga kristálytisztaságában maradt meg a jogállam eszméje. Amint a francia forradalom előtt hiába keresnők az alkotmányokban az emberi jogok deklarálását, úgy a szociális gondolatot is hiába kutatnók a háború előtti alkotmányok betűi között. [4]

Ha azonban az alkotmányok nem is szálltak le a jogállam magaslatáról, árnyékukban egyre kirívóbban érlelte szomorú következményeit a francia forradalom nagy paradoxonja: a «szabadság, testvériség, egyenlőség». A testvériség még hagyján, de az egyenlőség és a szabadság egymást teljesen kizáró fogalmak. Lamartine remek megjegyzése szerint: «A szabadság szó ekként értve szofizma. Mindenki szabadsága mindenki rabszolgaságához vezetne». [5] A forradalom az évezredek által szentesített korporatív kötelékeket felbontotta. A középkorból eredő céheket megszüntette, s ezzel szabaddá tette a termelés tényezőit, szabaddá tette az egyéni szabadságnak azzal az ellentmondó értelmezésével, hogy még az azonos hivatásúak önkéntes társulasát is megtiltotta. «A magánjellegű társaságok - mondotta Mirabeau - megtörik az általános társadalom elveinek egységét és az erők egyensúlyát.» [6] Dupont de Nemours szerint mihelyt valaki egy korporációba belép, azt úgy tekinti, mint a családját. «Már most - folytatja - az állam érdekeibe ütközik az, hogy vele korporációk konkuráljanak; ellentétben van ez a hatalom egységével, s olyan előnyöket biztosíthatna a korporáció tagjainak a többi polgárokkal szemben, amelyek sértik az egyenlőség elvét». [7] Ez az egyenlőség érdekében kívánt szabadság azonban szükségszerűen szolgaságba döntötte a gazdasági versenyben gyengébbeket; alkalmazzuk e szót akár a tőkeszegény kisemberekre, akár az invencióban tehetségtelenekre, vagy értsük bármiképpen is a «gyengébbet», belőlük kerül ki a társadalom túlnyomó zöme. Ez történt volna akkor is, ha nem következik be az ipari fejlődés, de a gépek használata csak fokozta a «szabadság» hátrányait. A kézműipar tevékenységi lehetősége folyton szűkebb területre zsugorodott, s abban a mértékben, amint a termelés egy nagyobb befektetést igénylő termelési eszközöket tételezett fel, nőtt a bérmunkások serege. S nemcsak a korporatív kötelékek bomlottak fel, hanem a munkaadó elszemélytelenedése folytán a pátriárkális viszony is megszűnt a tőke és a munkavállalók között, Elszemélytelenedett a munkaerő is, a szónak mély etikai értelmében. Áru lett belőle a «munkapiacon», egyszerű kalkulációs mennyiség a nyereségre irányuló termelésben.

A kapitalista gazdálkodásnak nem az a lényege, hogy nagy tőkével dolgozik - a kommunizmus sem tud meglenni nélküle -, hanem az, hogy nem a tényleges szükségletet veszi figyelembe a termelésnél, hanem minden üzem csak a maga terményeinek eladási lehetőségét nézi, függetlenül a többi üzem termelésétől, bízván abban, hogy felülmarad a piacokon folyó versenyben. A kapitalizmus tehát nem csupán gazdasági technika, hanem a természetes értékrend felborítását is jelenti. A tőke halmozása és nem a szükséglet fedezése a kapitalista gazdálkodás célja. [8] A múlt század nagy ipari válságait ez a készletre és spekulációra való termelés váltotta ki, s a vállalkozások összeomlásával természetesen együtt járt a munkavállalók több-kevesebb hányadának munkanélkülisége is. A válságok elkerülése céljából kétségtelenül dícséretes munkát végeznek a legújabb időkben kialakult kartellek, szindikátusok és trösztök, de működésüknek a köz szempontjából súlyos hátrányaik is vannak, s a tőkecsoportosulások magatartása a munkavállalókkal szemben lényegében mit sem változott.

Távol áll tőlünk annak az igazságnak vitatása, hogy ez a magánnyerészkedésre beállított kapitalista termelés olyan technikai fejlődést és gazdasági fellendülést eredményezett, amelyről néhány száz évvel ezelőtt még a legvérmesebb utópisták sem álmodtak. Akár valljuk az emberiségnek egy cél felé való haladását, akár elvetjük a teleologikus világnézetet, csakis arra az álIáspontra helyezkedhetünk, hogy a múlt századot jellemző liberális gazdálkodás szükségszerű volt. Mint minden társadalmi életforma azonban, csak addig tarthatja magát, amíg előnyei nyilvánvalóan nagyobbak a társadalomra, mint hátrányai. Ha a társadalom az utóbbira jön rá, akkor megkezdődik a visszahatás, a forma módosítása és a formának az új eszmékhez és szükségességekhez való alkalmazása. Balás Károly a modern bérmunkásosztály kialakulásának első időszakait vizsgálva megállapítja, hogy «túlmunka, serdületlen, gyenge gyermekeknek, nőknek megerőltető, egészségükre káros alkalmaztatása, erkölcsi, higiénikus és minden magasabb közérdekű szempontnak elhanyagolása, szóval az erő és egészség kíméletlen kihasználása gyakori, sőt általános jelenség. Ennek láttára kezdett a társadalom szélesebbkörűen érdeklődni a munkások sorsa iránt». [9]

A liberalizmus legnagyobb károkozása a rablógazdaság mellett, amelynek következményeit Vierkandt az általános atomizáltságban, az otthonszeretet és kötöttség messzemenő szétdúltságában, belső idegenségben, kedvetlenségben és húzódásban látja a munkával szemben, az volt, hogy szembeállította egymással a termelés két tényezőjét: a munkáltatókat és a munkavállalókat, majd később a személytelen tőkét a személyiségétől megfosztott munkaerővel. [10] Helyesen mondja Heller Farkas, hogy a kapitalizmus egyoldalúságával szembeszálló törekvések nem a magasabbrendű munkamegosztás és a páratlan technikai haladás vívmányainak eltörlését célozzák, hanem e vívmányokon belül a dolgozó ember emberi mivoltának megóvását. [11] A jogegyenlőséggel és a hivatási kötelékek lehulIásával a vagyon lett a társadalmi tagozódás egyedüli alapja, s ez az elkülönülés csakhamar egyetlen szakadékká élesedett ki, két részre tépve a társadalmat: a munkájából napról napra élő, bizonytalan holnapú nagy tömegre, és a tőkeprofitból élő vagy egyébként biztosított létű kisebbségre. Természetes, hogy szociológiai szempontból ez a merev szétválasztás nem állja meg a helyét, de a közfelfogás így látta a helyzetet, s amikor charta-alkotmányok forrásait vizsgáljuk, a közvéleményt kell figyelembe vennünk.

«A társadalomnak az a rendje, amelynek külső vagy belső viszonyaiban jelentkező okok nem teszik lehetővé a társadalomnak akár minden rétege, akár valamennyi tagja számára az emberi és kulturális létet, vagy annak kifejtésében akadályokat, nehézségeket támasztanak, és ha ez az ellentét vagy a lehetőségek egyenlőtlenségének érzése széles körben öntudathoz jut, megjelenik: a szociális kérdés.» Erődi-Harrach Bélánál olvassuk ezt a meghatározást, [12] amely a probléma lényegét ragadja meg, s így minden idők szociális kérdéséhez megismerési alapot nyújt. Jelentkezzenek bár a szociális törekvések bérmozgalomban, földreformban. a közoktatás ingyenessé tételében stb., a törekvések végső célja az emberi és a kulturális lét. A szociális kérdés a múlt században is folyton erősbödő mozgalmat sugallt, de századunkban, már a háború előtt is, korunk legnagyobb problémájává nőtte ki magát. A szervezkedő munkásság heroizmussal küzdve keresztülvitte Európa valamennyi országában a koaliciós tilalom törlését, s az immár legálisan megalakult szakszervezetek és ezek szövetségei nemcsak jobb létfeltételeket harcoltak ki maguknak a munkaadőktöl, hanem politikai súlyuk növekvésével az államot is szociálpolitikai törvényhozásra késztették. [13] Ebben a törvényhozásban természetesen nemcsak a szervezett munkásság súlya játszott szerepet, mert hiszen ez a súly a háború előtt jelentéktelen volt az államhatalommal szemben, hanem a nagy szociáletikusok által megindított eszmeáramlat, s az államvezetők által felismert nemzeti érdek. Elég utalnunk arra, hogy Németországban az első szociálpolitikai törvény egy tábornok nevéhez fűződik, [14]  aki utánajárva annak, hogy miért csökken a rajnai bányavidéken a sorozásokon alkalmasnak talált újoncok száma, megállapította, hogy az elcsenevészesedés a zsenge gyermekkortól való dolgoztatásnak tulajdonítható.

Mindezt szükséges volt előrebocsátanunk, mert azt, hogy az új alkotmányok legfőbb sajátosságát a szociális és gazdasági rendelkezések teszik, téves volna tisztán azzal indokolni, hogy a háború után összeült alkotmányozó nemzetgyűlésekben befolyáshoz jutott a szervezett munkásság. Mert tény az, hogy a munkástömegek társadalmi erőre tettek szert, gazdaságilag fontos tényezőkké váltak, s elismerést kívántak az alkotmányban is, de aligha tévedünk, ha nagyobb fontosságot tulajdonítunk annak, hogy a múlt század individuális szabadságjoga és a korlátlan szabadverseny ellen felébredt kollektív szemlélet megváltoztatta az általános jogi felfogást. Dicey éles megfigyelése, hogy «az általános, jogot alkotó vélemény az utolsó 30-40 év alatt több-kevesebb erővel a kollektivizmus irányában halad.» [15] Miként magyarázhatnók különben, hogy a békekötés ideje körüli alkotmányok közül a szociális jogok és kötelességek egyik legszebb kifejtését egy monarchista alkotmány, a jugoszláv tartalmazza? Mert igaz, hogy a gazdasági rendelkezéseket itt is a szocialisták kívánságára vették be az alkotmányba, de a szocialisták olyan kisebbségben voltak, hogy kívánságuk felett az alkotmányozó nemzetgyűlés minden zökkenő nélkül napirendre térhetett volna. Az nem vitás, hogy az új alkotmánytételek a munkáspártoktól erednek - a német nemzetgyűlésen is így volt, s azután a weimari alkotmány hatott a többire -, de hogy ezek a tételek még a politikailag konzervatív alkotmányokba is belekerültek, az csak a korszellemmel és a nemzeti érdek felismerésével indokolható. Utalhatna valaki arra, hogy különösen a monarchikus államoknak propagandisztikus céljuk volt ezzel: megelőzni a bolsevizálódást, de mi más ez is végeredményében, mint annak elismerése, hogy a nemzet érdeke és a korszellem követeli a szociális kérdés megoldását. Nem a «miért» a fontos, hanem a tény. Az a körülmény sem von le semmit a szociális jognyilatkozatok szellemtörténeti értékéből, hogy azok a legtöbb országban megragadtak az alkotmány papirosán. Azt mutatják ezek a nyilatkozatok, hogy abban az időben, amikor az alkotmányok keletkeztek, már egy politikai párt sem ignorálhatta a szociális kérdést, tehát a jognak szociális felfogását maga az élet harcolta ki.

Az új alkotmányok csaknem kivétel nélkül szakítanak a múlt század jogállamának fogalmával, s helyébe a társadalmi kiegyenlítés és a közösségeszme szociális államát ültetik. Ebben az államban úgy kell rendezni a gazdálkodást, hogy az egyesek gazdasági helyzete és tevékenysége a közjótól tétessék függővé. A német alkotmány, amely azután irányt mutat a többinek, preambulumában kimondja, hogy a német nép attól az akarattál eltöltve hozta meg új alkotmányát, hogy «újjáalakítsa és megszilárdítsa a birodalmat a szabadságban és az igazságosságban, hogy szolgálja a belső és a külső békét és előmozdítsa a társadalmi haladást». A gazdasági rendelkezéseket bevezető 151. § pedig így szól: «A gazdasági élet rendjének meg kell felelnie az igazságosság elveinek abból a célból, hogy minden egyénnek biztosíttassék az emberhez méltó létfenntartás. Ezen határok között az egyén gazdasági szabadságát biztosítani kell». A jugoszláv alkotmány 26. §-a még világosabban állapítja meg: «A közösség érdekében és a törvényeknek megfelelően az államnak joga és kötelessége beavatkozni a polgárok gazdasági kapcsolataiba az igazságosság szellemében és a szociális konfliktusok elhárítása céljából». A román alkotmány hasonlóképpen: «Minden egyén, aki hozzájárul a termeléshez, egyenlő védelemben részesül. Az állam beavatkozhatik viszonyaikba törvényekkel, hogy megelőzze a gazdasági vagy szociális konfliktusokat». (21. §) A görög alkotmánynak 22. §-ában olvassuk, hogy az állam «szisztematikusan előmozdítja a városi és falusi dolgozó osztályok erkölcsi és anyagi felemelkedését». A cseh alkotmány preambuluma szerint a cseh nemzet meg akarja szilárdítani «a nemzet teljes egységét, uralomra juttatni az igazságosságot a köztársaságban, biztosítani a csehszlovák haza békés fejlődését, dolgozni ezen állam valamennyi polgárának közjaván». A lengyel preambulum vonatkozó része ekként hangzik: «Szemünk előtt tartva egész, szabad és egyesült édes hazánknak javát, kívánva, hogy megszilárdítsuk függetIenségét, [...] valamint a szociális rendet a jog és a szabadság örök elveinek alapján; kívánva épp így biztosítani minden erkölcsi és anyagi erő kifejlesztését az egész népesség javára, valamint biztosítani [...] a munka részére a tiszteletet, jogainak elismerését és az állam különös védelmét; elhatároztuk és elfogadtuk [...]» Az állam kötelességét az egyénnel szemben a Iegszigorúbban az ideiglenes észt alkotmány 25. §-a fogalmazta meg: «Az észt köztársaságban minden polgárnak biztosíttatik a jog az emberi lényhez méltó életszinthez». Az ideiglenes alkotmányt felváltó jelenlegi alkotmány már jóval enyhébben írja körül a polgároknak ebbeli jogigényét. Az új, módosított paragrafus ugyanis így szól: «A gazdasági élet szervezetének Észtországban meg kell felelnie az igazságosság elveinek, amely elvek azt célozzák, hogy a polgároknak e célra alkalmas törvények útján megadassanak az eszközök az emberhez méltó élet folytatására». Közvetve utal csak a gazdasági és szociális élet szabályozására az ír és a finn alkotmány azokban a részeiben, amelyek a hivatási képviseletekkel foglalkoznak. A liberális hagyományokat az új alkotmányok között csak a török képviseli a klasszikus tisztaságban: «Minden török szabadnak születik és szabadon él. A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehet, ami nem árt másnak. Az egyén szabadsága, amely természeti jog, a mások szabadságának határaiban találja korlátját». (68. §)

Az új alkotmányoknak itt felsorolt alapgondolatai emlékeztetnek az eudaimonisztikus rendőrállamra, amely szintén alárendelte az egyéni érdekeket a közérdeknek, és a gazdaságilag gyengék gyámolítását tűzte ki feladatának. A két államkoncepció, a rendőri és a szociális, meg is egyezik az alapelvben, de az általános célkitűzés kivitelének eszközeit és módját illetően éles köztük a különbség. A rendőrállam az észszerűséggel igazolta magát, arra a tételre támaszkodott, hogy az emberi cselekvés legfőbb vezetője és csalhatatlan bírája csakis az értelem lehet. Ez az igazolása azonban önellentmondásban szenved, mert amikor felteszi, hogy az emberi értelem csalatkozhatatlan, ugyanakkor az embereket általában az alattvalókat értelmetlen lényeknek tekinti, akiket képességeik észszerű használására a felsőbbségnek kell kényszerítenie, vagyis az emberi észnek egyedül a felsőbbség van birtokában. Az uralkodás jogcíme az alattvalók jóléte, de tisztán az uralkodó legmagasabb személyes hajlamaitól függött, vajon az állam a szépművészeteket részesíti-e különös támogatásban, vajon a tudományt vagy a technikát, az ipart, vagy a kereskedelmet, avagy a földmívelést mozdítja-e különösebben elő. Ez a felvilágosult despotizmus fétisként magasztalja az államot, de ellenségének tartja az állam és az egyén között levő természetes közületeket, minden szervezetet és minden társulást. Nem ismeri a közakaratot, csak egyes emberek akaratát, nem ismer közösséget, csak parancsolókat és alárendelteket. Ennek az abszolutizmusnak legkiválóbb képviselője, Nagy Frigyes például valóban sokat tett, maradandó alkotásokkal írta be nevét a történelembe, de jövedelmének. az állam bevételeinek közel 90%-át költötte a hadseregre és háborúira, aminek folytán azután nem csoda, ha számtalanszor kellett panaszkodnia országa szegénysége és a termelés elmaradottsága miatt. «Az eudaimonisztikus rendőrállam - jellemzi ekként Preuss - az uralkodó korlátlan mindenhatóságát szükséges jóléti diktatúrának tekintette, s ezzel a legnagyobb államcéllá elméletben az alattvalók jólétének fokozását tette meg. Csak mint ennek a célnak eszközét igazolta elméletben a rnonarchikus hatalom korlátlan erősítését. De éppen a monarchikus szuverenitás ilyen jogi korlátlansága miatt a valóságban éppen teljes fordítottjává lett az eszköznek és a célnak ez a viszonya... Minthogy az eudaimonisztikus elmélet megfordításával a hatalom lett a cél és nem az eszköz, az eszköz, az alattvalók jóléte könyörtelenűl félretolatott, ha nem fért össze a céllal». [16] Téves tehát, hangsúlyozza tovább Preuss, a rendőrállam eudaimonizmusában látni a modem szociálpolitikai eszmék előfutárát. A népközösség nemzeti és szociális szolidaritása, minden szociálpolitikának ez az alapgondolata, tökéletesen távol állt a rendőrállamtól, sőt ellenséges fogalom volt előtte. Az abszolutizmus elnyomta a rendeket, a városokat, a céheket, minden hivatási közösséget, nem kinövéseik és elfajulásaik miatt, hanem mert korporációk voltak, amelyek saját akarattal és önálló élettel rendelkeztek. «Ennek a rendszernek következetes megvalósítása az alattvalók teljes szociális atomizálását, minden természetes tagozódásnak alaktalan tömeggé való feloldását jelentette voIna.» [17] A rendőrállam koncepciójával tehát élesen szemben áll a szociális állam gondolata, amely, mint látni fogjuk, a közösségeszmét, az emberi összetartozást és a hivatási eszmét szolgálja.

Az új alkotmányok rendelkezéseiben hol több, hol kevesebb beszivárgással azok a programok érvényesülnek, amelyeket a nemzetgyűlésekben résztvevő munkáspártok képviseltek. Ez magyarázza azt is, hogy az alkotmányokban, amikor a szociális kiegyenIítést írják elő, csak elvétve esik szó a középosztályról, s a paragrafusok túlnyomó többsége a munkássággal foglalkozik. A német alkotmányozó nemzetgyűlésen David miniszter a feladatot egyenesen ekként jelölte meg: «Bőségesen gondoskodni arról, hogy minden becsületes munkás megfelelő egzisztenciához jusson». [18] De minthogy a munkásmozgalom maga sem egységes, és a parlamentáris technikából folyóan az alkotmányok különben is kompromisszumok eredményei, igen heterogén jellegűek azok a rendelkezések, amelyeket többnyire «a polgárok alapjogai és kötelességei», s olykor még «a gazdasági élet» címmel a legtöbb alkotmányban megtalálunk. A legfeltűnőbb a logikátlanság a weimari alkotmányban, amit az magyaráz, hogy az egyedül lehetséges kormánykoalíciót a benne képviselt centrum-, szociáldemokrata és demokrata pártok bármelyike felboríthatta volna. Így azután közös megegyezéssel beiktatták az alkotmányba mindazokat a tételeket, amelyeket az egyes pártok szívügyüknek tekintettek. Így áll elő - mint Mirkine-Guetzevitch figyelmeztet - egy párhuzamos processzus: az alapvető egyéni jogok védelme, másrészt valamely szociális elv nevében (szolidaritás, közjó, államérdek stb.) ugyanezen alapjogok korlátozása; egyik paragrafus kiterjeszti az egyéni jogokat, a következő pedig korlátozza az imént már proklamált alapjogot.

A weimari alkotmány szóban levő fejezetei hosszú tárgyalások után születtek meg. Az első tervezetet Preuss dolgozta ki, de ezt a tervezetet maga az előadó, Naumann ejtette el azzal a megokolással, hogya Preuss-féle tervezet, amely a liberális és demokratikus hagyományokat foglalta pontokba, már «régen elavult és túlhaladott». A Naumann által benyújtott önálló tervezet azonban, amely furcsa politikai aforizma-gyűjtemény volt, szintén nem ment keresztül. [19] A végleges tervezetet Beyerle professzor készítette, s ez képezi a weimari alkotmány második részét.

Az egyes paragrafusok, mint említettük, sokszor logikai ellentmondást tartalmaznak. A weimari alkotmány nacionalista ellenzékének jogtudósai tehát igazán könnyű helyzetben vannak, amikor kemény bírálat alá veszik az alkotmánynak ezt a részét. Freytagh-Loringhoven játszi könnyedséggel mutatja ki, [20] hogy a szöveg sokszor nem felel meg a címnek. Már a főrész címe is rossz, mert hiszen nemcsak a németek jogairól és kötelességeiről van szó, hanem mindazokéról, akik az állam területén élnek. Hiányzanak a legfontosabb jogok és kötelességek, aminő a hűség és az engedelmesség az állam iránt. Közbevetőleg meg kell jegyeznünk. hogy az állampolgári hűség és engedelmesség, mint önként értetődő valami, az összes alkotmányból kimaradt, kivéve a lengyelt. Ennek 89. §-a külön megemlékezik az állampolgári hűségről, ami arra vezethető vissza, hogy Lengyelországban erős nemzetiségek élnek, és akkoriban irredenta mozgalmak jelentkeztek. Visszatérve Freytagh-Loringhoven kritikájához, felhozza azt is, hogy az alkotmány rendelkezései között sok a lehetetlenség. Így a 119. §, amely azt deklarálja, hogy a házasság a két nem «jogainak egyenlőségén» alapszik, beleütközik a fennálló tételes házassági jogba, amely elismeri a férji hatalmat, a férj nevének viselését mondja ki, s elrendeli, hogy a nő lakóhelye a férj lakóhelye. Nem vehető komolyan a 146. §-nak az az előírása sem, hogy az iskolázásnál figyelemmel kell lenni a gyermek hajlamaira és a választani szándékozott élethivatásra, mert hiszen tízéves gyermeknél lehetetlen erre tekintettel lenni. Ellentmondás a törvénytelen gyermekek szándékolt egyenjogúsítása és a családnak előbb deklarált védelme. Szemben állnak egymással természetesen azok a gazdasági rendelkezések is, amelyeket a demokraták és a szocialisták párhuzamosan vétettek be az alkotmányba.

Nem kétséges, hogy az alkotmányok ama részeivel szemben, amelyek az alapjogokat és kötelességeket sorolják fel, könnyű dolga van a jogászi kritikának, csak azt nem szabad felednünk, hogy az alkotmányok más természetűek, mint az egyéb törvények. Az alkotmányok egész sor olyan tételt deklarálnak, amelyekhez nem fűznek joghatást, ezek tehát egyszerűen programpontoknak, erkölcsi szabályoknak és ajánlásoknak is tekinthetők. Azért «is», mert jelentőségük az államélet szempontjából mégis igen nagy.

A deklarációkat három csoportra oszthatjuk. Vannak, amelyek (1) alanyi jogokat, amelyek (2) kötelességeket állapítanak meg, s vannak, amelyek (3) igényeket ismernek el. Hogy léteznek-e alanyi jogok vagy sem, az bennünket nem érint közelebbről, mert hiszen az alkotmányok azzal, hogy «jognak» deklarálják azokat, a maguk részéről el is döntik a kérdést. [...]

Más természetűek azok a tételek, amelyek az állam részéről kötelességeket állapítanak meg. Ilyen például a weimari alkotmány 164. §-a, amely előírja, hogy a törvényhozásnak támogatnia kell az önálló középosztályt, s védenie kell azt a túlterhelés és felszívódás ellen. Vagy ilyen a jugoszláv alkotmány már idézett 26. §-a, hogy az államnak kötelessége beleavatkozni az igazságosság szellemében a gazdasági életbe. Ugyanebbe a kategóriába kell sorolnunk az alkotmányoknak azon tételeit, amelyek kimondják, hogy a tulajdon kötelezettségekkel jár, hogy a földbirtokosnak kötelessége a földjét megmívelni, s így tovább. Világos, hogy e kötelességek teljesítését magánemberek nem követelhetik. Jogosított gyanánt csakis az összesség szerepelhetne, de az érdek érvényesítésére nincs semmi eszköze. Hasonlóak ehhez azok a tételek, amelyekben az alkotmány igényeket ismer el. A weimari alkotmány elismeri például a munkához és az otthonhoz való jogot, de még csak nem is kötelezi magát, hanem mindössze fogadja, hogy adandó alkalommal meg is szerzi majd polgárainak a munka és az otthon lehetőségét. Jogcím természetesen itt sincs ahhoz, hogy igényét bárki is kereshesse az államon.

Bár az alkotmányok a tételek imént körvonalozott két csoportjához semmi joghatást sem fűznek, mégsem csatlakozhatunk ahhoz a jogászi nézethez, hogy ezek a tételek feleslegesek lennének. Meddő az a vita is, hogy vajon kötelezőek-e ezek a tételek, vagy hogy az alkotmányok paragrafusai egyáltalán egyenlő kötelező erővel bírnának-e. A legújabb alkotmányok egyik vizsgálója, Headlam-Morley úgy vélekedik, hogy sok paragrafus nélkülöz minden «törvényes» erőt, általános elvek, amelyek még a kormányt sem kötelezik semmire. [21] Ezzel szemben az alkotmányoknak egy másik taglalója, Graham szerint, miután a törvényhozás vagy bírói fórum részéről ebben a kérdésben semmiféle döntés sem hozatott, mindaddig, amíg ellenkező döntés nem történik, fel kell tételezni az alkotmány minden rendelkezésének egyenlően kötelező voltát. [22] Helyesen mutat rá azonban Carl Schmitt, hogy itt nincs jogosultsága a tisztán formális elbírálásnak, mert akik így járnak el, azok nincsenek tisztában az alaptörvények igazi rendeltetésével. Lehetetlenség ugyanis, hogy annak a paragrafusnak, amely betekintést biztosít a tisztviselőknek a maguk minősítési táblázatába, ugyanaz legyen a jelentősége, mint annak a tételnek, amely deklarálja, hogy a német birodalom köztársaság, vagy hogy az államhatalom a néptől ered. [23]

A jogászi felfogásnak ugyanis, mint már hangsúlyoztuk, háttérbe kell szorulnia az állambölcselettel szemben. Az állam - ez a modern állambölcselet egyik főtétele - mindenkor a közösség céljainak megvalósítását szolgálja, vagy legalábbis ilyen célokkal igazolja létét. Ezek a célok, mint konkrét értékek, legitimálják az államot, s egyrészt megkövetelik, másrészt hordozzák egy bizonyos állami jogrend érvényességét. Az alapjogok - így Smend [24] - egy bizonyos kultúr- és értékszisztémát proklamálnak, amely értelme lesz az illető alkotmány által konstituált államéletnek. Ez a szisztérna legitimálja a pozitív állami rendet és jogrendet; ennek az értékszisztémának nevében lesz a jogrend legitim. Ezt a szisztémát tartalmazza röviden a weimari alkotmány preambuluma, az első és harmadik paragrafus, s ehhez szolgáltatják a hiteles kommentárt a részletezett alapjogok. Arról vitatkozhatunk, hogy az alkotmányok egyes deklarációi mennyiben jelentenek újat a már úgyis fennálló törvényekkel szemben, de állambölcseleti szempontból a megismétlések azt jelentik, hogy az alkotmány legitimál egy olyan kultúrrendszert, amely megtartja az eddigi polgári jogrend alapintézményeit - szerződési szabadság, magántulajdon, házasság stb. -, s ezeknek ezáltal maradandóan legitimáló forrása lesz. Ugyanígy legitimálja az alkotmány azokat a később hozandó törvényeket is, amelyek az alkotmányban tett ígéreteket váltják be. Ebben az esetben azután valóban alanyi jogokká változnak át azok az igények, amelyeket az alkotmány elismer.

Fel lehet hozni ugyan - ezt az álláspontot vallja Schmitt -, hogy a modern állam keretében valójában nincsenek alapjogok. A törvényhozásnak ugyanis hatalmában áll bármilyen alapjogon túltennie magát, következésképpen «olyan jogokat, amelyek ki vannak szolgáltatva egy abszolút fejedelem tetszésének, vagy egyszerű avagy minősített parlamenti többségnek, becsületesen nem nevezhetünk alapjogoknak». [25] Ennek az ellenvetésnek súlyosságát nem lehet tagadni, de még sem gyengíti az előbb kifejtetteket, vagyis azt, hogy az alkotmányokban deklarált alapjogok az államhatalom legitimálását szolgálják, s mint ilyenek, egészen különleges helyet foglalnak el az alkotmányban. Az államnak ugyanis - mutat rá Harold J. Laski - «önmagántúli elvekből kell a maga jogát leszármaztatnia, ha azt akarjuk, hogy politikájanak karakterénél fogva erkölcsileg érvényes igénye legyen az emberek hódolatára. Minden más összefüggésben a jognak minden jogcíme hiányzik elismerésünkre, kivéve a hatalom meztelen érvényesítését az engedelmesség kikényszerítése végett.» [26]

Arra a kérdésre ugyanis, hogy az alkotmányok honnan veszik az alapjogokat, vagyis a pozitív alkotmány- és jogrend honnan meríti legitimitását, helyesen feleli Smend, hogy a természetjogból. [27] Nincs igaza Grahamnak, amikor a természetjogot kizárja a weimari alkotmányt befolyásoló tényezők közül, mert hiszen a munkához és az otthonhoz való jog csakis az élet jogából származtatható, ez pedig természetjog. Mint tanulmányunk utolsó fejezetében kimutatni igyekszünk, a természetjog ölti magára a pozitív jog formáját az új alkotmányok szociális és gazdasági rendelkezéseiben. Amint a társadalom elismeri a természetjog parancsait, előbb-utóbb kénytelen azokat jogtételekké, alanyi jogokká változtatni. Ami ma a humanitásból folyó szeretet parancsa, az holnap már az igazságosság követelménye, s holnapután a pozitív jog előírása lesz. A francia forradalom deklarációjának is legitimáló értelme volt, csak elsiklott felette a liberalizmus szeme, és az emberi jogok deklarációjában mindössze a másodlagos, az államhatalmat korlátozó funkciót látta meg. [28] Pedig az alkotmányokban foglalt alapjogokat nem jogtechnikai értelemben kell venni, mert - hangsúlyozza Kaas Albert - «a charta-alkotmányok általános elvi kijelentéseikkel filozófiai elgondolások alapján állnak, és a korszellem eszméit apriorisztikus igazságképpen fogadják el.» [29] Annak, hogy ilyen alapjogok és kötelességek szinte valamennyi új alkotmányba belekerültek, főoka kétségtelenül az volt, hogy a népek csatájából kikerült új országok népe jobb, igazabb és szebb állami és társadalmi életet óhajtott, mint azé a világé volt, amely könnybe és vérbe döntötte Európát. Meglepő mindenesetre, hogy az ír alkotmányon kívül egyedül az osztrák alkotmányból hiányzik az alapjogok katalógusa. Ennek az a magyarázata, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlésen csak úgy vált lehetővé az utolsó pillanatban a megegyezés, hogy a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták párhuzamos két tervezetét, amelyeket nem tudtak összeegyeztetni, egyaránt elejtették. Ehelyett az alkotmány zárórendelkezései (149.§.) felsorolják azokat a régi törvényeket, amelyek az alapjogokra vonatkozóan továbbra is érvényben maradnak. Kelsen ezt hiánynak mondja, és kívánja, hogy mielőbb kodifikálják az alapjogokat. [30]

Voltak azonban az alapjogok alkotmányba iktatásának tradícióbeli okai is. A francia forradalom óta minden forradalom egyik legelső feladatának tartja, hogy jogkijelentéseket iktasson alkotmányába. Németországban különben honi előzménye is volt ennek, mert hiszen az 1849. évi frankfurti nemzetgyűlés már kidolgozta az alapjogok egy katalógusát. Jellinek meg is állapítja, hogy a weimari deklarációk sokban emlékeztetnek a frankfurtira. [31] Hogy az előbb mondottak általánosan érvényesek a forradalmakra, tekintet nélkül azok milyenségére, világos abból is, hogy sem a bolseviki, sem a fasiszta forradalom nem tudott, s nem is akart szabadulni tőle. A szovjetalkotmány egész első része egyetlen deklaráció, amely kiáltványszerűen foglalja össze a kommunizmus tételeit és ígéreteit. A fasiszta forradalom, amely nem pusztán reakció volt - mert hiszen nemcsak a jogrendet és a termelés rendjét akarta helyreállítani a parlamentarizmusba és osztályharcba belebetegedett Olaszországban -, hanem új szociális berendezkedést tűzött zászlajára - szintén kiadta azóta a maga jognyilatkozatát, a «Harminc kijelentést», amely Carta del Lavoro néven ismeretes.

Ennek az 1927. április 21-én kihirdetett munkaalkotmánynak is jórészt programatikus jelentőségűek a rendelkezései. Azokon a jogszabályokon kívül, amelyekhez joghatást is fűz, egész sereg ígéretet tartalmaz annak a célnak érdekében, amelyet a Cartát kihirdető fasiszta nagytanács kiáltványában ekként formulázott: «az akaratnak és hitnek ezzel a tettével a fasizmus beigazolja, hogy a termelés erői összeegyeztethetők egymással, és hogy csak ezzel a feltétellel hozzák meg igazi gyümölcseiket; a fasiszta rendszer megmutatja ezenkívül, hogy az immár megbukott, hitelét vesztett és tehetetlen szocializmus romboló és lehetetlen demagógiájával szakítva, azon felülemelkedve és azzal ellentétben elindult a nemzeti társadalom legnépesebb osztályai erkölcsi és anyagi szintjének emeléséére.» [32] Az olasz alkotmány a hozzá kiadott hivatalos kommentár szerint is «egy prelegiszlatív okmány, amely szociális téren megszabja az államfejlődés irányelveit». Sokban ugyanígy «prelegiszlatív» jellegűek a háború utáni politikai alkotmányok szociális és gazdasági rendelkezései, s már ez a rokonvonás is megkönnyíti azt, hogy tanulmányunk keretében az olasz munkaalkotmányt is bevonjuk vizsgálódásunk körébe.

Amikor a következő fejezetekben részletesen kívánunk foglalkozni az új európai alkotmányok szociális és gazdasági rendelkezéseivel, a módszeresség érdekében hármas felosztást alkalmazunk, s külön-külön fogjuk tárgyalni a magántulajdonra, a munkásvédelernre és a munka és a tőke viszonyára vonatkozó rendelkezéseket.

*

[1] Tönnies, Ferdinand: Demokratie und Parlamentarismus. Schmollers Jahrbuch, 2. Heft., 1927, 26. lap.

[2] L. Heller Farkas: A társadalmi kérdés megoldásának útjai. 8. lap.

[3] Budapesti előadásában ismerteti Horn József: Társadalomtudomány, 7. évf., 1927, 3-5. szám.

[4] V. ö. Kaas Albert: Az alkotmányfejlődés tényezői. Budapest, 1926, 43. lap.

[5] Idézi: Kaas Albert: i. m. 14. lap.

[6] Idézi: Montagne: Théorie du Contrat social. Paris, 1900, 42. lap.

[7] Uo. 43-43. lap.

[8] L. Freiherr von Soden: Wandlung des Kapitalismus. Das Neue Reich, 10. évf., 1928, 17. szám.

[9] A szociálpolitika főkérdései. 18. l.

[10] Vierkandt, Alfred: Das Ende des «Laissez-faire». Ethos, 1927/4-5. Heft.

[11] Heller Farkas: A nemzetközi munkásvédelem, 1. lap.

[12] A magyar settlement-mozgalom eszméi, 17. lap.

[13] Lásd szerzőtől: A szakszervezekedés elmélete.

[14] Horn tábornok; l. Heyde: Abriss der Sozialpolitik, 22. lap.

[15] Idézi: Kaas: i. m. 26. l.

[16] Preuss, Hugo: Verfassungspolitische Entwicklungen. Berlin, 1927, 393-394. l.

[17] Preuss: i. m. 397. l.

[18] Idézi: Heilfron: Die deutsche Nationalversammlung 124. l.

[19] Idézi: Freytagh-Loringhoven: Die Weimarer Verfassung, 287-288. l.

[20] Ereky István: A tárgyi és alanyi jogok dualizmusa. Budapest, 1928, 41. l.

[21] I. m. 277. lp.

[22] Graham: New governments. 67. l.

[23] Idézi Schmitt «Verfassungslehre» című művének (Berlin, 1928) ismertetése során Otto Steinbrinck: Verfassungslehre. Das Neue Reich 10. évf., 1928, 48. sz.

[24] Vertassung und Verfassungsrecht. München, 1928, 34., 45., 52., s különösen 161-165. l.

[25] Idézi Steinbrinck.

[26] Jog és állam, 24. l.

[27] I. m., 107. l.

[28] L. Smend: i. m. 108. l.

[29] I. m. 68. l.

[30] Kelsen, Hans: Die Verfassung Deutschösterreichs. 274. l.

[31] Jellinek, Walter: Revolution und Reichsverfassung. 1920, 83. l.

[32] L. szerzőtől: Az olasz munkaalkotmány. 3. l.

*

Szent István Társulat, Budapest, 1931, 3-5., 31-50.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés