Ezzel szemben a magyarság századokon át azzal felelt, hogy a maga hivatása a nyugati keresztény kultúra védelme kelettel szemben. Azzal a kelettel, ahonnan idejöttünk, s mely oly bőséges útravalóval látott el bennünket, mely vérünkben, kultúránkban, lelki alkatunkban és közösségi szemléletünkben ma ezer év után is benne élő, sőt az alkotja a magyarság egyéni zamatját, ízét, amit a legmesszebbről jövő idegen is ösztönösen azonnal felismer. A ránk tukmált védőbástya-szerep, amit hősi-romantikus kifejezéssel akként határoznak meg, hogy mi vagyunk a „kereszténység védőpajzsa“, már e kulturális és faji külömbözőség miatt is tarthatatlan, de még jobban gyengül, ha szembenállítjuk más nemzetek öncélú hivatástudatával. Minden nemzetnek meglenne a maga saját képére formált hivatása a nap alatt, és csak mi legyünk Európa hivatásban, történeti szerepben függvény-nemzete?

A nemzeti hivatástudat öncélúsága nem veszett ki soha belőlünk, hanem függvénysorsunk legnehezebb napjaiban is ott kísértett legjobbjainkban. Miért? Mert a védőbástya-hivatás nem jött mélyről, a magyar tömegek lelkéből, papiros és propaganda-eszmény volt, mely idegen érdekeket kendőzött, örökös keresztesvitéz sorsra kényszerített egy, a maga saját életét élni akaró, jobbra, nagyobbra hivatott fajtát. Mátyás király nem vállalkozott erre a függvényszerepre, hanem belülről építette ki a maga reneszánsz magyar nagyhatalmát. Szapolyai megalkudott, és szembeállította az összeroppant magyarság felett viaskodó két nagy európai hatalmi csoportot. Erdély nagy fejedelmei egyetlen életcélt vállaltak, s ez a magyarságunk megtartása, megőrzése volt. Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós önnön sorsunkért aggódik, és nem a veszélyeztetett nyugatért. Rákóczi Ferenc felszámolja az idejétmúlt végvári romantikát, s megcsinálja a maga kölönbékéjét a törökkel. A tragikus magyarsorvasztó XVIII. század után Kossuth Lajos a magyar sorsot ebbe az örökkön adott környezetbe, a Dunavölgyébe ágyazza be. Ady Endre és Szabó Dezső - pedig összes kortársaik között legösztönösebben nyugati kulturájúak - rádöbbenek századok végzetére arra, hogy a történelmi magyarság nem vetheti ki önmagából a magával hozott keletet, nem helyezheti életét örökösen európai síkra, és végül nem hanyagolhatja el legértékesebb, tisztán, ösztönösen színmagyar rétegét, a parasztságot.

A legnagyobb magyar zsenikben tehát tisztán és tudatosan benne él a magyar öncélú hivatástudat, a magyar uralmi és élettér-gondolat, ez az egyetlen realitás, mely összefogó, dinamikus, s nem belső meghasonlást, tragikus hősiességet, hanem az élet diadalmas voltát, a mi életrevalóságunkat hirdeti. Ezzel nem tagadjuk meg sem a nyugatot, sem Európát, csupán csak ragaszkodunk saját különváló önmagunkhoz. Pozitív élethivatást kapunk, s nem függvényszemléletet, mint előtte és utána minden Szekfű Gyulák kapnak a maguk germán-latin, keresztény lelkiségükkel, s mint bárki más, a magyar múlt példája szerint örök kettéhasadásunkat okozó nyugatember.

A magyar hivatástudat önálló volta azt parancsolja, hogy minden helyzetet csak a magunk szemével nézzünk, és hogy idegen érdekért, még akkor se hozzunk áldozatot, ha abból látszólagos közvetlen előnyünk származik. Ez a magyar sacro egoismo! Kollektív áldozat csak akkor észszerű, ha népünk jövője és a magyar államiság forog veszedelemben. A magyar hivatástudat tehát magyar öncélúságot jelent befelé. Viszont kifelé, dinamikájában magába öleli a nagymagyar gondolatot. [1]

A magyar gondolat kétségtelenül uralmi gondolat, főként az annak középkori gyakorlati alkalmazásában. Az akkori magyar nagyhatalom nem elégszik meg a Kárpátok és Alduna övezte területtel, nagyobb életegységre tör. Dinasztikus érdekek össze nem függő, a Kárpátok által elválasztott területek megszerzésére sarkallják. Ez azonban csak átmeneti törekvés, és csakhamar utat enged a Dunavölgyét magába foglaló, és politikai realitásokat tartalmazó magyar nagyhatalmi törekvéseknek. A magyarság már akkor erősen beékelt és fenyegetett nyugat és délkelet felől. Biztosítani igyekszik tehát az anyaországot az onnan fenyegető imperialista szellemű nagyhatalmakkal szemben. Ez a biztosítás teljes mértékben sikerült. A magyar nagyhatalom egységes államon belül fogja össze a dunai kis népeket, és kizárólag a fajtánk és e csatlakozó népek erejére támaszkodva tekintélye és súlya van Európában, mely egyenértékű bármely európai nagyhatalmáéval. Mátyás király halálát követő három évszázad alatt gyökeresen megváltoztak az erőviszonyok. Ezekkel a változásokkal először komolyan csak Kossuth Lajos számolt. Ezt kellett tennie, mert a Habsburg fennhatóság alól szabaduló magyarság ekkor ütközött össze először a többi dunai népek feltörekvő és szervezett népi akaratával. Kossuth Lajos le is vonta a következtetést. Szerinte a dunai népek együttélésének egyedüli módja az együttműködés. A kossuthi elképzelés a nagymagyar gondolatnak második, és ma is gyakorlati értékű meghatározása. Kossuth számára a dunai kérdés égető és kikerülhetetlen volt. A hatvanhetes nemzedék, mint minden más kérdést, ezt is megkerülte. Módjában állott, mert maga mögött érezte a monarchia és a bismarcki Németország erőtöbbletét. Ez a nemzedék a reformkorszakból magával hozott szabadelvű és etatista árnyalódásaiban egyaránt hitt abban, hogy a politikai egyenlőség feloldja a népi törekvéseket. De őszintén hitték azt is, hogy a magyar államiság mindenhatósága, és a magyar kultúra fölényessége lassú kohóban eggyé olvaszák a dunai népeket

Az összeomlás ezt a nagy álmokat álmodó nemzedéket sújtotta a legjobban. Csalódása nem váltott ki belőle korszerű új valóságlátást, ellenkezőleg ez a nemzedék kurucosan továbbszőtte a Rákosi Jenők magyargyilkos kirakatnacionalizmusát. Az európai színvonalra érett dunai elképzelést hosszú ideig alányomta a szabadelvű korszak terhelt lelkisége. Szerencsénkre az utódállamok vezetői is a szabadelvű-demokrata korszak szülöttei voltak, s őket is megfogta a beolvasztás, népfelhigítás, a harc mindenki ellen fantomja. Így is óriási vérveszteséget jelentett számunkra Trianon. Megbénított, addig eltakart magyar sorskérdések megvalósítása elé kergetett bennünket. Kialakult lelki egység nélkül, a múlt ezernyi avult hatása és belső bajaink sokrétűsége, új nagy akarások és hit nélkül már-már nagy lelki összeroppanás fenyegetett.

Ezért nem lehet eléggé nagyra becsülni a müncheni határozatot, mely ha nem is oldotta meg a magyarság kérdését, mégis csak áttörte a Párizs-környéki békéket, és elismertette Európa-szerte a népi önrendelkezés sokat hirdetett, és soha meg nem valósult elvét.

A Münchent követő időkben a két nagy tekintélyi állam elérkezettnek látta az időt arra, hogy a szűk és alaktalan népi határok elvét átlépve, érvényesítse a nagyobb történelmi népek jogát a népi kiteljesülésre. Az olaszok és németek által egyaránt hirdetett élettér-elmélet egyrészt azt jelenti, hogy egy nemzet, melyet hódító életerők, belső gazdasági, társadalmi és népesedési erők feszítenek, jogot követel a szétterjeszkedésre. A nyugati demokratikus hatalmaknak azóta számolniok kell azzal, hogy Európa népi és tekintélyi alapra helyezkedett nagy történelmi nemzetei nem elégszenek meg a rájuk kényszerített országhatárokkal, gazdasági kiegészítő területekkel, nem nyugszanak bele a nyersanyaghiányba, a nemzetközi világtőke uralmi helyzetébe, hanem az önnönmaguk érvényesítésére törekszenek. Érzik magukban az erőt, hogy képesek az európai kis népek összefogására, és egy szélesre szabott életkeret megvalósítására.

A magyarság számára München a népi önrendelkezési elv szűk részleges megvalósulását jelentette. Viszont Kárpátalja visszaszerzésével ezen az elven messze túlmentünk, és rátaláláltunk a gyakorlati módra, mellyel a mi ezeréves életterünket biztosítani tudhatjuk.

A Duna-medencében a rómaiak és rokonnépek uralma óta egyetlen népnek sikerült zárt és egységes, történelmileg tartós államot létesítenie. A Duna-medence zavartalan fejlődése csak akkor volt biztosítva, amikor ez a terület a magyar közösséghez tartozott. A magyar nagyhatalom korában könnyű volt befelé és kifelé egyaránt ezt a szupremáciát fenntartani, mert a szűkebb határok között a magyarság nagy-abszolút többséget képezett. A megváltozott népi erőviszonyok a magyar élettér elképzelésnek új formáját tették szükségessé. Addig is, míg erre a kérdésre alkalmilag rátérünk, [2] emeljük ki Kárpátalja visszaszerzésének különösen nagy történelmi jelentőségét. Mi a tengelyszövetségen belül, mint a nagy olasz és német nemzet legrégebbi és legmegbízhatóbb szövetségesei, nem csak évezredes történelmi tradícióinknál és fajtánk közismert nagyrahivatottságánál fogva kívánhatunk teljes és tökéletes elismerést. A magyarság a Dunavölgyének e legfontosabb, centrális részét tartja megszállva, s így úgy katonailag, mint gazdaságilag figyelmen kívül nem hagyható tényező. A tengelyállamok akkor, amikor Kárpátalja megszállásához hozzájárultak, lényegében elismerték a magyar élettér jogosultságát, márpedig a magyar élettér elképzelhetetlen a földrajzi és gazdasági egységet képező Duna-medence, a tradicionális magyarvezette terület biztosítása nélkül. Amikor a tekintélyi államok az új helyzetet elismerték, megtörtént az elhatározó lépés a történelmi Magyarország megvalósulása felé.

Tehát a gyengébb és kisebb lélekszámú szövetségesnek is joga van a maga életteréhez, és a mi életterünkön sorsunk irányítása a mi kezeinkbe van letéve.

A mi életjogunk elismerésének azonban van egy másik igen súlyos, ha gyakorlatilag nem is érzékelhető alapja. Ez a magyarságnak szerepe a múltban. Mint nyugatnak örökös peremterülete, páratlan véráldozatot hoztunk századokon át, hogy a keletről nyugatra törő néphullámokat feltartóztassuk A besenyő, kun, tatár, török, később pedig napjainkig a szláv áradat itt a Duna-völgy centrumában a mi ellenállásunkon tört meg. Ha minden expanzióknak utat engedünk, komolyabb vérveszteség nélkül keresztülélhetünk századokat, és Itália kapujánál az, olasz, déli határvonalán pedig a német népnek kellett volna ezeket az élet-halál harcokat megvívnia. Hogy tehát a németség népileg zárt egésszé, és az olasz nemzettel együtt számbelileg oly sok milliót számláló nemzetté alakulhatott, azért a történelem során mi fizettünk. Mátyás korában annyi magyar él a Duna-völgyében, mint angol Britanniában, három századdal később alig egyharmadát teszik ki az ország lakosságának. Magyarország 1490 körül Európa egyik legszámottevőbb nagyhatalma, három századdal később viszamaradva az európai békés fejlődéstől, népi fennmaradásunkért folytatunk kétségbeesett küzdelmet. Mindez csak azért történik, mert a magyarság súlyos, öngyilkosságig menő áldozatot hozott azért az európai latin-germán kultúráért, melyért cserébe vajmi keveset kapott. Európa verdiktje 1920-ban feldarabolásra ítélt bennünket. Akkor tehát, amikor szövetségeseink elismerik az élethez való jogainkat, bizonyos mértékben történelmi elégtételt szolgáltatnak, mert ha történelmünk nem is volna oly fényes hőstettekben, de kétségtelenül számbelileg erősebbek és belsőleg fajilag egységesebbek volnánk, ha a németség és olaszság, mint a kelet felől elsősorban fenyegetett két nagy nemzetet évszázadokon keresztül nem fedeztük volna.

A magyar múlt és magyar jelen azonban még valamire megtanít. S ez az, hogy minden olyan dunai politika, amely a magyarság ellenére, vagy a magyarság kikapcsolásával jön létre, magában hordozza a pusztulását. A Habsburgok évszázadokon át ki akarták kapcsolni a magyarságot, és mégis a veszedelem napjaiban újból és ismét újból be kellett, hogy lássák, hogy a magyarság kiapadhatatlan életerejére és szervezői, katonai képességeire szükségük van Ez áll ma is. A tekintélyi államoknak kelet felé a tengelye Budapesten át vezet, s bár országunk lakossága kis hányada hatalmas szövetségeseinknek, a magyar ék a Duna-völgyét nemcsak hogy biztosítja, hanem egyúttal állandó hátvédül szolgál kelettel szemben.

A magyar hivatástudat - s mi itt nem a Rákosi Jenők által gyártott vadidegen életszemléletről beszélünk - a dunai uralmi gondolatban csúcsosodott ki mindig. Ez az uralmi gondolat azonban sohasem törekedett az itt élő népi kisebbségek beolvasztására, s legjobbjaink ma sem gondolnak erre. A magyarság leghivatottabb szellemi vezetői tisztán látják, hogy a lényegesen megváltozott dunai népi erőviszonyok mellett a magyarság nem folytathatja a liberális korszakban hirdetett, de soha meg nem valósított asszimilációs politikát, hanem elő kell, [hogy] készítse a dunai népek testvéri együttélését. Ehhez a hatalmas első lépést éppen a visszatért Kárpátalján kell megtennünk. A magyarság erre az európai és reálpolitikai útra visszatérve olyan hatalmas külső erők rokonszenvét fogja biztosítani, melyeknek jelentőségét ma még fel sem tudjuk mérni. De ezektől a külső erőktől eltekintve állandó kifelé való nézésünket, állandó kapcsolódási vágyunkat, állandó romboló kisértékűség-tudatunkat máról holnapra belső feszítő erőink felismerése, hivatástudatunk kirobbanó felismerése kell, hogy felváltva rátérünk az extenzív nemzeti politikáról az intenzívre, vagyis ráébredünk saját önnön jelentőségünkre és súlyunkra, s mint mindig, nagy történeti ébredéseinkkor, önnönmagunkból termeljük ki egy új, erőteljes magyar hit és akarat csíráit.

A magyar hivatástudatnak tehát nincs szüksége külső meghatározásokra. Egyetlen történeti múlttal rendelkező nemzet sem magyarázhatja fennmaradásának, kivirágozásának jogosultságát mással, mint önmagából és önnönmagának. Az emberi közösség számára csak a saját hivatástudattal rendelkező nemzetek értékesek, de egy nemzet is csak addig maradhat fenn, míg betölti saját elhivatottságának tudata. A dunai hivatás, bármilyen mellékzöngét magyarázzanak is bele egy letűnőben levő korszak emberei, százszor magyarabb és iga zabb, mint a Nyugat és Kelet örökös ellentétére rászabott és unalmasságig hangoztatott védőbástya-szerepünk, melyet a magyarság széles rétegei soha meg nem értettek, és soha el nem fogadtak. A nagymagyar gondolatnak tehát két biztos alappillére van: az egyik belső kiteljesülésünk, a másik a mi dunai hivatásunk. Aki ezt a két hatalmas és századokra szóló pillért felépíti, népünk legnagyobbja lesz, és örökjogon helyet foglal majd a magyarság történelmében.

*

[1] Vigyázzunk a kifejezésekre! A nagy európai átalakulás nálunk elsősorban erős fogalomzavar képében jelentkezett. Sokan azonosítják a nagymagyar szemléletet a szentistváni gondolattal. Pedig az alkotó eszme mindig korára van szabva. Szent Istvántól 900 év telt el: azok az eszmék, melyek az akkori Európát áthatottak, mind a múltéi. Nem lehet tehát jelszót csinálni az akkori idők országépitő elképzeléseiből. Amit a szentistváni gondolat továbbéléséről írnak, tehát nem élő eszmei program, hanem holt papiros-historizálás, néha-néha sorok mögül előbújó reakciós, tehát magyartalan politikai tartalommal. A középkori magyarság alkotó egyéniségei Szent László, mint a magyar hősi-ideál, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás, mint a dunai nagyhatalmi gondolat megtestesítői. - Szekfű Gyula közismert nagymagyar-kismagyar meghatározása az eltelt idő alatt éppen a fordított megállapítását igazolta. Nála különben épp úgy, mint a neonacionalistáknál egy külön árja-magyart kellene kitermelni, hogy az általuk képviselt életideálnak megfelelhessen. Ottlik hungarizmusa is csak az elmúlt évtized szemszögéből érzékelhető, az akkori restaurációs vonalvezetésből. Merev közjogi magyarkodás ez, a tradíciók és keretek mögött hiányzik az eleven, alkotó élet. És ami a legfontosabb, az ottliki hungarizmus nem hozható kapcsolatba a dunai egyéb népek öntudatos vágyaival és szervezett életakarásával. A tévedés szülőoka az a hiedelem, hogy a magyar eszmény alapjait tisztán csak közjogi és tradicionális elemekből akarták felépíteni, és elképzelésükek nem volt korszerű tartalma, népi hivatás, népi erők, magyar hivatás, korszerű szemlélet. A húszas eszmeáramlatok kritikáját lásd Szász Béla: Nemzetiségpolitikánk válsága. A dunai kérdés. Budapest, 1932. című munkájában.

[2] Lásd addig is szerző említett munkáját.

*

In Országépítés, 1. évf., 3. szám (1939), 409-414.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés