Egy emberöltővel ezelőtt, amikor a jogtudományban inas-éveimet szolgáltam, ez a kérdés egészen egyszerűnek látszott: nem tekintették egyébnek, mint az államforma kérdésének, vagyis egy bizonyos fajtájú közjogi berendezkedést jelöltek meg a demokrácia elnevezéssel.

A közjog politikája, az alkotmánytan akkor azt tanította, hogy aszerint, amint az állami főhatalom egy embert, vagy több személyt illet meg, megkülönböztethetünk monarchiát vagy respublikát (köztársaságot), s hogy a köztársaság ismét kétféle - arisztokratikus vagy demokratikus - aszerint, amint az a több személy, akiket a főhatalom megillet, egy a népből kiváló kisebbség, vagy maga a nép. Demokrácia tehát az az állam, amelyben maga a nép uralkodik. Ennek felel meg a görög demokrácia elnevezés is, amely szó szerint népuralmat jelent.

Az ugyan nyilvánvaló volt, hogy a nagy modern államokban a nép nem gyakorolhatja közvetlenül az államhatalmat úgy, amint az ókori kis görög város-államban, a polis-ban gyakorolta, ahol a népgyűléseken minden teljesjogú állampolgár közvetlenül részt vehetett az államügyek intézésében. Nagy államokban ez lehetetlen, s ezért itt a demokráciának modern fajtája, a népképviseleti vagy reprezentatív demokrácia fejlődött ki, amelyben a nép nem közvetlenül, hanem csak közvetve, választott képviselői útján gyakorolja a hatalmat. Az elmélet ezek alapján megkülönböztetett közvetlen vagy antik, és közvetett vagy modern népképviseleti demokráciát, s ezzel az említett nehézséget elintézettnek vette.

A képviselet gondolatában rejlő fikciót, azt a nem igaz feltevést, amely a képviselő akaratát önkényesen a képviselt akaratával azonosítja, a régebbi elmélet különösebb figyelemre nem méltatta. Csak ennek a fikciónak a segítségével lehet a modern népképviseleti demokráciát egyáltalában demokráciának nevezni, ha demokrácián államformát, vagyis olyan államot értek, amelyben maga a nép uralkodik.

Rousseau észrevette már, hogy a népképviseleti demokrácia nem igazi demokrácia. A nép itt tulajdonképpen csak egy pillanatig uralkodik akkor, amikor képviselőit megválasztja. A hatalmat egyébként egy kisebbség: a sok millió állampolgár helyett néhány száz képviselő gyakorolja. Valóban azt mondhatjuk tehát, hogy a népképviseleti demokrácia tulajdonképpen arisztokrácia.

Csak újabban próbáltak ezen a hibáján segíteni, s a népképviseleti demokráciát az antik demokráciához közelebb hozni. Ezt a célt szolgálja a referendum intézménye, amely főként a svájci demokráciában talált elismerésre, s amelynek lényege az, hogy a népképviseletnek egyes fontosabb határozatai csak akkor válnak törvénnyé, ha ehhez népszavazás útján maga a nép is hozzájárult. És ezt a célt szolgálta az eredeti szovjet-rendszer is, amely azonban az 1936. évi új szovjet-alkotmány óta már nem áll fenn.

Az eredeti szovjet-rendszer egyik lényeges alapgondolata ugyanis az volt, hogy a népképviselőt nem területi választókerületek, hanem olyan szervesen összefüggő emberi csoportok, termelő egységek választják, amelyek - mint például egy gyár munkássága - létfeltételeiknél fogva állandóan együtt vannak, s így képviselőjüket bármikor visszahívhatják vagy utasítással láthatják el. Az eredeti szovjet-rendszer ezzel egy erősen demokratikus gondolatot valósított meg. 

II.

Másrészt azonban az is igaz, hogy a bolsevizmus vagy leninizmus az előbbi értelemben - vagyis államformaként - felfogott demokráciát nem túlságosan sokra becsüli. Ebből a szempontból antidemokratikus az, amit a kommunista pártnak, ennek a kiválasztott kisebbségnek, a munkásosztály élcsapatának a szerepéről tanít. A III. Internacionálé 1920. augusztus havi II. moszkvai kongresszusán megállapított irányelvek szerint "a proletárpárt hivatása az, hogy a munkások többsége hangulatának ellenszegüljön, és a proletariátus érdekeit mindenek ellenére képviselje; a párt arra való, hogy a tömegek előtt járjon, és utat mutasson nekik". A párt - mint a munkásosztály "vezérkara" - arra törekszik, hogy a proletariátus párton kívüli szervezetei - így a politikai szervezet szovjetjei is - "önként elfogadják a párt politikai vezetését" (Sztálin: A leninizmus alapjai. Szikra kiadás, 1945, 84., 86. lap). "A párt - mondja Sztálin - mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola arra, hogy a munkásosztálynak olyan vezetőit képezze ki, akik osztályuk szervezeteinek minden formáját vezetni tudják, (...) és ily módon a munkásosztály valamennyi és mindennemű pártonkívüli szervezetét azokká a kiszolgáló szervekké és transzmissziós szíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal kötik össze." (Uo., 85. lap.) Ez olyan arisztokratikus felfogás, amely megegyezik Sorel szindikalista elméletével. 

De megvannak a leninizmusban a monarchista gondolatot tartalmazó elemek is. Amit a párt vasfegyelméről, s az akaratnak arról az egységéről tanít, amelynek a pártban érvényesülnie kell, amit "a demokratikus centralizmusról" mond, amelynek a proletariátus diktatúrájában érvényesülnie kell, az mind ellentétben van a nyugati értelemben felfogott politikai demokrácia gondolatával (Sztálin: i. m. 88. lap; A Szovjetunió kommunista pártjának története. Szikra, 1945, 240. lap).

Lenin "A szovjethatalom legközelebbi feladatai" című iratában a termelési folyamat vezetéséről szólva megállapítja, hogy az csak "ezrek akaratának egy ember akarata alá rendelésével" biztosítható, s eljut arra a következtetésre, hogy "határozottan nincsen elvi ellentét a szovjet (azaz szocialista) demokrácia és egyes személyek diktátori hatalmának alkalmazása között" (i. m, 30-31. lap).

Íme tehát: az élcsapatként felfogott pártnak arisztokratikus gondolata mellett a hatalom egy személyben való összpontosításának monarchikus gondolata is megjelenik a leninizmus ideológiájában. Ha Lenin mindezt a demokrácia gondolatával mégis összeegyeztethetőnek tartja, akkor nyilvánvaló, hogy a demokrácia szót nem abban a régi közjogpolitikai értelemben használja, amely szerint az népuralmat jelent: a hatalomban egyenlő politikai jogok útján minden állampolgár, egyenlő mértékben részesedik. 

A szociáldemokrata Kautskynak az általános egyenlőségről és a "tiszta" demokráciával vallott felfogásával szemben a leninizmus nyíltan meg is mondja, hogy a "proletariátus diktatúrája nem lehet teljes demokrácia, nem mindenkire, gazdagra és szegényre is kiterjedő demokrácia", hanem, hogy a proletárok és általában a vagyontalanok érdekében "új módon demokratikus államnak kell lennie" (Sztálin: i. m., 37. lap).

A demokrácia jelentése ezek szerint új értelmet kap: nem a nép által való, hanem a nép érdekében való hatalomgyakorlást jelenti. Ez az értelemváltozása szoros összefüggésben van a szocialista világfelfogás térhódításával. A szocializmus nem elégszik meg az egyenlő politikai jogok kivívásával, hanem egyúttal vagy elsősorban egyenlő gazdasági jólétet is követel mindenki számára. Ha pedig ezt a felfogást a gazdasági javak területéről a szellemi javakra is átvisszük, akkor követeli azt is, hogy a műveltség forrásai egyenlő mértékben álljanak rendelkezésre mindenkinek.

Ha a népnek politikai jogokban való részeltetését demokráciának nevezzük, akkor ennek az analógiájára gazdasági javakban és szellemi javakban való részeltetését is lehet demokráciának nevezni. Észre kell azonban venni, hogy a demokrácia szó ekkor már nem egyszerű közjogi fogalmat, hanem tulajdonképpen az élet egész területére kiterjedő világfelfogást jelent.  A politikai demokráciától pedig élesen meg kell különböztetni a gazdasági vagy szociális demokráciát. Ezek különböző irányokba való kisugárzásai volnának ugyanannak a demokratikus - a nép javát szolgálni hivatott - alapgondolatnak, amelynek gyökere az általános emberi egyenlőségnek, az emberiességnek, a humanitásnak erkölcsi világnézeti talajába nyúlik le.

Tekintetbe kell azonban vennünk azt is, hogy a politikai, a szociális és a kulturális demokrácia nemcsak harmonikusan kiegészíthetik egymást, hanem egymással ellentétbe is kerülhetnek. Lehetséges például, hogy a politikai szabadság és egyenlőség akadályokat gördít a szociális és a kulturális demokrácia megvalósulása elé. Vagy lehetséges az - amint azt a leninizmus tanítja -, hogy a szociális demokrácia követeli meg a politikai demokráciának a feláldozását. Ilyenkor az előtt a nehéz kérdés előtt állunk, hogy a demokráciának melyik fajtáját szeressük jobban. E kérdés pedig ismét az értékfelfogások világnézeti talajára vezet: választanunk kell aközött, hogy a szabadságot, a jólétet vagy a műveltséget tekintjük-e magasabb értéknek.

III.

Mielőtt a demokrácia összefüggését a világnézettel tovább nyomoznám, meg kell említenem, hogy nemcsak a szocializmusnak Keleten történt térhódításával kapcsolatban vált a demokrácia egyszerű közjogi kategóriából komplikált világnézeti kérdéssé, hanem, hogy a nyugati fejlődés is felborította sok tekintetben a régi államforma-tant. Az első világháború a cárizmuson kívül elsöpörte a személyes kormányrendszerű német császárságot és a német fejedelemségeket. Ahol a monarchikus államforma az első nagy világégés után is megmaradt, ott mint parlamenti monarchia jelentkezett. Az angol-rendszerű vagy a belga-norvég-rendszerű parlamenti monarchiában azonban a király csupán az államfelség megszemélyesítője, de nem igazi legfőbb szerve az államhatalomnak: történeti dísz vagy reprezentáló személyiség, de nem irányító tényező, nem kormányosa az állam hajójának. A monarchia és a köztársaság közötti különbség elrelativizálódott. Ismeretes, hogy az amerikai prezidenciális demokráciában az elnöknek nagyobb hatalma van, mint a királynak az angol parlamenti monarchiában. Az Unió elnökének hatalma külső terjedelemben körülbelül olyan, mint az angol királyé volt a 18. század végén, III. György alatt. Ezek szerint nem volna helyénvaló prezidenciális demokrácia és parlamenti monarchia közt lényeges különbséget látni, s valóban szokásba is jött az ilyen pusztán állam-formája szerinti monarchiát demokráciának nevezni. Kétségtelen, hogy a demokrácia elnevezés itt is új értelmet kapott, ha a jelentésváltozás nem is volt olyan gyökeres, mint a Szovjetben. Ez az elnevezés az angol parlamenti demokráciában sem az állam közjogi formáját jelenti most már, hanem az államhatalom tényleges birtokosát, amit régebben kormányrendszernek szoktak nevezni. S talán azt is, hogy a hatalom nemcsak a nép akarata szerint, hanem a nép érdekében is gyakoroltatik.

Tekintve, hogy az arisztokrácia mint államforma, a világtörténelem színpadáról már régebben eltűnt, a monarchiának mint államformának mellékes kérdéssé válása, s demokrácia gyanánt való felfogása rendkívül leegyszerűsítette az államformák tanát. Tulajdonképpen csak a demokrácia maradt meg egyedül modern államformaként a maga három főalakjában: az angol parlamenti, az amerikai prezidenciális és az orosz-szovjet demokrácia [sic!] formájában.

Csodálatos módon azonban a két világháború között a régi abszolút monarchiának az államhatalmat egyetlen személyben összpontosító - s fejlettebb kultúra mellett eddig lehetetlennek tartott - autokratikus alapgondolata megelevenedett a fasiszta és a nemzetiszocialista diktatúra formájában. Újabban tehát az autokrácia és a demokrácia rendszerei állottak egymással államformákként, de tulajdonképpen nem is annyira államformákként vagy nem csupán államformákként, hanem egyúttal világnézeti ellentétekként is, szemben. Ez az ellentét mérkőzött a most elcsendesült második világháború küzdelmeiben is. Mindnyájan éreztük, hogy a demokráciának az autokráciával való ebben a gigantikus birkózásában nem csak az államforma közjogi kérdéséről van szó. A harmincéves háború vallási küzdelmei óta nem volt háború, amelynek annyira ideológiai jellege lett volna, mint éppen ennek az utolsó háborúnak. A demokrácia zászlajára ebben a világháborúban tulajdonképpen fel volt írva mindaz, amiért élni érdemes, ami az életet emberhez méltóvá teszi. A demokrácia tehát nem egyszerű közjogi kategóriát, hanem egy magasabbrendű világnézetet jelentett mindazok számára, akik érte küzdöttek vagy keserves leigázottságukban zászlajának győzelmét remélték és várták. 

Íme tehát: a demokrácia nemcsak Keleten, de Nyugaton is új értelmet kapott, az államforma-tan szűk kereteiből a világnézetek szabad régióiba emelkedett. Nyilvánvaló, hogy ma már nem egyszerű közjogi intézményt értünk rajta, amikor például a jog minden ágában és az élet minden vonatkozásában is a demokrácia követelményeiről beszélünk. Nem jogosulatlan tehát talán az a törekvésem, hogy a demokrácia és a világnézet összefüggéseit tovább nyomozzam.

IV.

Ezzel a kérdéssel napjaink legnagyobb élő jogfilozófusa, Kelsen Hans foglalkozott először behatóbban "Vom Wesen und Wert der Demokratie" című, 1927-ben megjelent munkájában (2. kiadás, 1929).

Kelsent, azt hiszem, nem kell bemutatnom. A bécsi módszertani iskola megalapítója volt; újkanti alapokon felépülő tanítását a "normatív juriszprudencia" vagy "tiszta jogtan" címén fejtett ki. Német-Ausztria első alkotmányát ő csinálta, amitn a weimari Németországét Hugo Preuss. Bécsből a kölni egyetemre került. Innét származása miatt Hitler uralomra jutása után Prágába, majd Genfbe, s onnét végül Amerikába távozott.

Kelsen az autokráciának és a demokráciának előbb említett ellentétéből indul ki. Összefüggést lát egyrészt az autokrácia, a politikai abszolutizmus és a filozófiai abszolutizmus, az abszolút igazságba és abszolút értékekbe vetett hit, a metafizikai-vallásos világnézet között; másrészt pedig a demokrácia és az abszolút, örök értékeket tagadó relativista, pozitivista, empirista világnézet között.

Aki hisz az örök értékekben, az abszolút jónak, a feltétlenül helyes politikai megoldásnak a felismerésében is hinni fog. S ennek az abszolúte helyes politikai megoldásnak birtokában képzelve magát, ezzel az abszolút igazsággal, ezzel az abszolúte jó politikai tervvel szemben természetesen feltétlen engedelmességet fog követelni, ezt az abszolút jónak hitt politikai gondolatát, ha kell, véres erőszakkal is meg fogja valósítani. Az abszolút értékekben gyökerező filozófiai világnézet ekként a politikai abszolutizmushoz, az autokráciához vezethet.

A demokrácia ezzel szemben mindenkinek a politikai akaratát egyformán tiszteli. A legkülönfélébb politikai irányoknak és meggyőződéseknek egyformán megadja a lehetőséget a szabad érvényesüléshez. Éppen ezért nem ok nélkül tekintik a törvényhozást megelőző vitát, a politikai diszkussziót, ezt a dialektikus eljárást a demokrácia lényegéhez tartozónak.

A demokrácia a többségi elv mellett a kisebbség véleményét is tiszteletben részesíti; tipikusan relativista világfelfogással feltételezi azt, hogy a kisebbségnek is igaza lehet. Az ellenzéket nemcsak megengedhetőnek, hanem egyenesen nélkülözhetetlennek tekinti. A tökéletlen emberi tudás mellett a legkülönbözőbb, többé-kevésbé egyaránt tökéletlen vélemények szabad versenyéből akarja kihozni a relatíve legjobb megoldást. A demokrácia politikája éppen ezért a folytonos kompromisszumok keresésében áll. Mindez tipikusan relativista filozófiai világfelfogást árul el.

Kelsen felfogásához sokban hasonlót vallott nemrég Attlee munkáspárti angol miniszterelnök az angol szakszervezetek blackpooli gyűlésén elmondott beszédében, amelyben kifejtette, hogy "a demokrácia nem jelenti egyszerűen a többség uralmát, hanem jelent többségi uralmat, a kisebbség jogainak tiszteletben tartásával. Azt jelenti, hogy mialatt a többség akaratának érvényesülnie kell, teljes mértékben alkalmat nyújtanak minden szempont kifejezésre juttatására is. Jelenti tehát az ellenzéki vélemény megtűrését. Ahol kiderül, hogy elnyomják a kisebbségi véleményt, ott nincs igazi demokrácia."

Kelsen szerint mindennek a magyarázata az, hogy a demokrácia az Isten kegyelméből uralkodó fejedelemnek helyére nem akarta a népnek Isten kegyelméből való akaratát állítani (das Gottesgnadentum des Volkes). A demokrácia egyszerűen nem hisz abban, hogy bárki is abszolút igazságnak, az abszolút jónak, az abszolúte helyes politikai megoldás kulcsának birtokában lehetne. Aki csak a relatív földi igazságra, a tökéletlen emberi tudásra támaszkodhatik, annak a politikai céljai megvalósításához szükséges állami kényszert csupán akkor szabad alkalmaznia, ha ehhez az érdekelteknek legalább a többsége hozzájárult. Emellett a kényszer rendjének olyannak kell lennie, hogy abban a kisebbség, éppen azért, mert véleménye nem feltétlenül helytelen, ne legyen feltétlenül jogtalan, hanem meglegyen a lehetősége ahhoz, hogy bármikor maga is többséggé válhasson.

Mindezeknek a fejtegetéseknek végeredménye az, hogy a demokrácia csupán az abszolút örök értékeket tagadó relativizmus filozófiai világfelfogásának politikai térre való kisugárzása, hogy az igazi demokrácia csakis a relativizmus empirista-pozitivista filozófiai felfogása mellett lehetséges. (V. ö. Kelsen: i. m., 99-103. lap).

V.

Szerény véleményem szerint Kelsennek ez a ragyogóan megokolt felfogása nem állhat meg. Szomorú volna, ha mindazoknak, akik abszolút és örök ideálokban hisznek, a demokrácia gondolatát el kellene utasítaniuk. Ezzel a demokrácia felett is kimondanók az ítéletet. Ha az ellentétes politikai vélemények között értékbeli különbség nincsen, akkor a demokrácia a véletlen többség kialakulásának lutrija, osztálysorsjátéka. Kelsen maga is észreveszi, hogy a demokráciának lényeges eleme a vita, diszkusszió. A vitának azonban nincs értelme a kölcsönös meggyőzés lehetőségének a feltételezése nélkül. A demokrácia tehát azt is feltételezi, hogy az ellentétes vélemények vitájából a legjobb vélemény fog győztesen kikerülni. Távol van tehát attól, hogy egyforma értéket tulajdonítson az ellentétes felfogásoknak. A rossz és a jó, a jobb és a legjobb vélemény közt azonban csak akkor tudunk különbséget tenni, ha egy vitán felül álló, feltétlenül jó értékhez mérjük hozzá a különböző véleményeket. Kelsen figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű filozófiai igazságot, hogy relatív érték sincsen abszolút érték nélkül. A Relatívum az Abszolútumot már feltételezi.

Kelsen felfogásának értelmében a demokráciának a haladásban sem szabadna hinnie. Pedig a demokratikus forradalmaknak és mozgalmaknak mindig az emberi haladás lehetőségébe vetett hit volt a legerősebb mozgatójuk. A haladásba vetett hit pedig semmi egyéb, mint a tökéletlen ember vágyódása a tökéletesség, az abszolút és örök eszmények után. Az ember hisz bennük még akkor is, ha tudja, hogy őket soha el nem érheti. Amint relatív értékekről, akként haladásról is csak az beszélhet, aki abszolút értékekben hisz. Nem akármilyen eszményekkel, hanem igaz és jó eszményekkel kell a közjogi demokrácia kereteit kitöltenie annak, aki a demokratikus haladás gondolatát akarja szolgálni. Azzal ugyanis tisztában kell lennünk, hogy a reakciónak is megvannak a maga eszményei. Jól mondja Madách:

Az elhagyott oltárnak is lehet
Mártírja. (...)  magasztosabb
Kegyelettel megóvni a romot,
Mint üdvözölni a felkelt hatalmat.

De nekünk, akik a demokráciában és a haladásban hiszünk, hinnünk kell abban is, hogy a mi eszményeink különbek, mint a reakció eszményei, mert előbbre vannak az örök eszményekhez vezető úton.

Kelsen felfogásának cáfolata betetőzést nyer, ha sikerül kimutatni, hogy a demokrácia nemcsak hogy összefüggésben van egy határozott világnézettel, hanem már maga is egy határozott világnézet, mégpedig maga is az abszolút értékek hitében gyökerező világnézet. Erről legyen szabad még egy néhány szót szólanom.

VI.

Hogy a demokrácia nem csupán közjogi probléma, azt sejteniük kellett volna már azoknak az íróknak, akik az államformák alapelveit kutatták. Amikor például Montesquieu a demokrácia alapelvét az erényben, az arisztokráciáét a mértékletességben, a monarchiát pedig a becsületben találta meg (Esprit des Lois, Livre III.), nyilvánvaló, hogy nem általános jogtani gondolatokat, hanem erkölcsi vezéreszméket állított oda közjogi princípiumok gyanánt.

Vagy amikor a nagy francia forradalom demokráciája a saját lényegét a "Liberté, Égalité, Fraternité" hármas jelszavába sűrítette össze, nyilvánvaló, hogy ugyancsak erkölcsi követelményeket fejezett ki. A testvériség gondolata egyenesen a keresztény etika területéről lép ebben a hármas jelszóban a politikai küzdelem porondjára. De a szabadság és az egyenlőség gondolata is az egyenlő ember méltóság keresztény alapelvéből folyik. Mind a három jelszó tehát tulajdonképpen a keresztény erkölcs posztulátumait fejezi ki; egyszóval a humánumot. Ez a nagy gondolat szóhoz jut már az ókor legnemesebb gondolkodóinak műveiben is; tökéletes kibontakozására azonban a keresztény erkölcs tanításában talált.

A keresztény erkölcs másrészt hallatlanul demokratikus. Szinte elképzelhetetlen az ma, hogy mit jelentett az ókori rabszolgaság korszakában az emberi egyenlőséget tanítani, nem ismerve el más különbséget ember és ember között, mint az erkölcsileg jók és a gonoszok különbségét. Ezt a különbséget azonban minden demokráciának is el kell ismernie, mert pusztulásra van ítélve az a demokrácia, amely nem különböztet a becsületesek és az aljasok, a dolgozók és a henyélők, az önzetlenek és a korrupció fertőzöttei között.

A világtörténet minden nagy demokratikus forradalma végeredményben a keresztény eszméket vitte közelebb a megvalósuláshoz; mind a nagy francia forradalom, mind az 1917. évi orosz forradalom lerombolt egy csomó társadalmi különbséget ember és ember között.

Ha a társadalmi és állami életen végigtekintünk, azt látjuk, hogy a gyakorlati valóság még ma is igen, de igen messze van a keresztény eszmék tökéletes megvalósításától. Bizonyára még sok évszázad fog lerohanni az elmúlásba, amíg a keresztény gondolat a mainál kielégítőbb módon testet ölt. Ezen a téren a demokratikus haladásnak még beláthatatlan lehetőségei vannak. Az első világháború végén egy borúlátó német gondolkodó a nyugati kultúrának alkonyát jósolta meg. Spengler Oswald "Untergang des Abendlandes" című munkájának felfogása szerint minden kultúra, ha kiélte magát, tönkremegy. A mi nyugati keresztény kultúránk azonban még távolról sem élte ki magát, a benne rejlő eszmei hajtóerők nem merültek ki, az őt formáló világfelfogás gondolati kincsei teljes pompájukban még nem virágoztak ki, s ezért nem is érettek meg a hervadásra.

A keresztény kultúra teljesebb kivirágoztatására irányuló fejlődés pedig csak demokratikus fejlődés lehet, mert hiszen mind a kereszténységnek, mind a demokráciának központi gondolata az emberiesség, az ember. Ez a fejlődés a kisebbség véleményét is fokozottan tiszteletben fogja részesíteni, azonban nem azért, mert semmiféle abszolút értékben nem hisz, hanem éppen azért, mert a humánum abszolút értékéről van meggyőződve: embertársam emberi méltóságának feltétlen elismeréséből folyik, hogy véleményét és akaratát megbecsüljem.

Íme tehát: a keresztény gondolatvilágról kimutattam, hogy velejéig demokratikus, bár az abszolút értékekbe vetett hiten alapul, s bár Kelsen felfogása szerint ezért nem is lehetne demokratikusnak tartanunk. A demokráciáról pedig bizonyítani próbáltam, hogy tulajdonképpen a keresztény gondolatban gyökerezik, a humánum abszolút értékének gondolatán alapul. Ha ez a bizonyítás sikerült, akkor beigazolást nyert volna az a tétel, amelyet igazolni akartam, hogy ti. a demokrácia már maga is egy határozott világnézet, mégpedig az abszolút értékek hitében gyökerező világnézet: a keresztény világnézet és a demokratikus világnézet sok tekintetben összeesik [egybeesik].

Ebben a meggyőződésben meg fog erősíteni, ha egy pillantást vetünk arra a támadásra, amely az elmúlt század második felében a keresztény erkölcs ellen indult meg, s amelynek nemcsak keresztényellenes, hanem egyben antidemokratikus következményei is voltak. Nietzschére gondolok, aki tudatosan és erélyesen támadta a keresztény erkölcsöt, amelyet megvetően "rabszolga-erkölcsnek" nevezett. Új erkölcsöt hirdetett ezzel szemben, az "úri erkölcsöt", a "Herren Moral"-t, amely nem a szeretetet és a testvériséget, hanem a hatalom imádatát, az uralomra törést, a "Wille zur Macht"-ot választotta vezérelvül. Nem a szegények, gyengék és nyomorultak gyámolítása a kötelességünk, hanem az emberfeletti embernek, az "Übermensch"-nek a kitenyésztése a legfőbb erkölcsi cél.

A szegénysegélyezést egyébként Spencer Herbert is helytelenítette, mert beavatkozás a természetes kiválasztódás menetébe, s így megrontja a fajt, amelynek érdeke, hogy csak az erősek maradjanak fenn, a gyengék pedig hulljanak el a létért való küzdelemben. 

A Nietzsche-féle erkölcs politikai kisugárzására nem kell részletesen reámutatnom. Az "urak erkölcsének" és az "urak népéről" (Herrenvolk) szóló politikai elmélet felelt meg, a hatalomra törés erkölcsi elvének pedig az a hatalmi téboly, amelyet az emberfeletti-emberként (Übermenschként) jelentkező diktátor mutatott. Nietzsche arisztokratikus és autokrata erkölcsi felfogásának csupán a politikai autokrácia felelhetett meg. Az antidemokratikus és keresztényellenes erkölcsnek csupán antidemokratikusak lehettek a politikai konzekvenciái.

Ezen a tanulságon kívül bennünket különösen az érdekel, hogy íme, az erkölcsi felfogások közt is különbséget lehet tenni demokratikus erkölcs és arisztokratikus vagy autokrata erkölcs között. A Nietzshe-féle erkölcs mint arisztokratikus és autokrata erkölcs áll a keresztény erkölccsel, mint demokratikus erkölccsel szemben. A demokratikus gondolatot ezzel olyan magas világnézeti alapelvként fogadtuk el, amelynek mint mértéknek az erkölcsöt is alávetettük, amikor demokratikus és nem demokratikus erkölcsről beszéltünk. Hogy a demokratikus vagy az antidemokratikus erkölcsöt válasszam-e világfelfogásom alapjául, arra már sem a tudomány, sem az erkölcs nem ad útmutatást. Olyan végső világnézeti döntésről van itt szó, amelynek gyökerei egészen erkölcsi személyiségünknek irracionális rétegébe nyúlnak le. Itt tűnik ki a legvilágosabban az, hogy a demokrácia kérdése végső gyökerében világnézeti kérdés.

Azt pedig, hogy a demokrácia olyan világnézet, amely maga is az abszolút értékekbe vetett hiten alapul, a legmeggyőzőbben a keresztény etikával fenntartott szoros kapcsolatával gondoltam igazolhatni. Valóban sem kereszténység, sem demokrácia nem lehetséges az ember erkölcsi értékének feltétlen elismerése nélkül; a humánum az az abszolút érték, amelynek tagadásával vagy relativizálásával a demokrácia létalapja is megdől.

Nietzsche, akinek erkölcsi felfogására igen nagy hatással volt a darwinista teória és a fajnemesítés gondolata, természetszerűleg nem lehetett demokrata. Spencer Herbert is csupán a természetben dúló létért való harc társadalmi másához, a szabad verseny liberális felfogásához juthatott el, de természettudományos világnézete alapján nem lehetett demokrata.

VII.

A demokrácia erkölcsi ideáljait éppen a természettel szemben kell megvalósítani. Ezért van a demokratikus gondolatnak szüksége a jog kényszerhatalmára is, s ezért nem lehet el a demokrácia a jog nélkül.

Igaz, hogy nem minden jog demokratikus. Azonban már maga az a körülmény, hogy mindenkit egyenlően kötelező jog létezik - még a legtökéletesebb jogi tartalom mellett is -, a demokráciának egy minimális megvalósítása. Emlékezzünk csak vissza a nagy francia forradalomnak minden kor számára tanulságos eseményeire. Ennek a nagy demokratikus forradalomnak legjobb harcosai állandóan hangoztatták, hogy céljuk nem az, hogy egy zsarnok helyébe 500 zsarnokot állítsanak, hanem az, hogy megszűnjék embernek ember felett gyakorolt személyes uralma, s hogy szabad állampolgárok felett csupán egy úr legyen: a törvény.

Minthogy a demokratikus gondolat testet öltésének folyamata éppen a jog uralmának elismerésével kezdődik, minthogy a jog és a demokrácia születésének pillanata ekként összeeesik [egybeesik], azért kell szerintem minden igazi jogásznak született demokratának lennie. 

Az igazi demokrácia testet öltéséhez a jog uralmának puszta ténye természetesen még nem elég. A jog bölcsőjében született demokratikus gondolatnak ki kell terebélyesednie: a jog tartalmának magának is demokratikusnak kell lennie, a jog minden ágának a demokratikus világnézetet kell visszatükröznie. Ezt a követelmény, amelyet a joggal szemben jogosultan hangoztathatunk, megint csak azt bizonyítja, hogy a demokrácia nem egyszerű közjogi kategória, hanem a jog egész területére alkalmazható világfelfogás, erkölcsi mérték.

Ezzel előadásom tárgyát - a demokrácia és a világnézet viszonyának a vizsgálatát - kimerítettem. Az utoljára említett probléma már egy másik kérdésnek, a demokrácia és a jog viszonyának a vizsgálatára tartozik.

Ide vonatkozólag pedig befejezésül csupán egy gondolatot legyen szabad kiemelnem: a jog nem azért játssza közvetítő szerepét az antidemokratikus természet és a demokratikus erkölcs között, hogy ezzel - a relativizmus felfogása szerint - az emberi tökéletlenséget szolgálja, hanem azért, hogy felemelje az embert a tökéletlenségek pocsolyájából az örök eszmények csillagképei közé.

*

In Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Tanulmányok. Révai, Budapest, 1947, 23-33.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés