Az egyedülálló, elhagyottan élő ember [a] legkezdetlegesebb szükségleteit sem tudja kielégíteni. A természet, az ösztön ereje készteti az embert a társas életre, amely neki emberies létet biztosít. A társas lét hozza elsősorban a munkamegosztás előnyeit. A bizonyos csoportban együtt vagy egymás mellett élő emberek mindegyikének nem kell már külön mindennel foglalkozni, hanem a munkákat maguk között beoszthatják. Ilyen munkamegosztás van már a családban, amennyiben a nők elsősorban a gyermeknevelés és háztartásvezetés munkáját végzik, és csak szabadon maradó idejükben segítenek a férfiaknak a termelő vagy kereső gazdasági munkában. A munkamegosztás még célszerűbb lesz, ha az egymás közelében letelepedett családok egész sora fog össze. Ilyen munkamegosztás mellett mindenkinek csak egyféle munkát kell végeznie, és minthogy ilyen módon nemcsak a maga részére képes dolgozni, munkája feleslegéért viszont beszerezheti azokat a javakat, amelyeket mások állítanak elő.

A munkamegosztás egyrészt gazdaságos, mert kevesebb erő felhasználásával termel, másrészt azonban a haladást is szolgálja, mert aki csak egyféle munkát végez, az annak mestere lesz, a mindenféle munkát végző pedig csak kontár maradhat. Ha mindenki maga lenne kénytelen [a] maga részére lakóhelyet építeni, ruhát szabni stb., ez egyrészt túlságosan elvonná tulajdonképpeni foglalkozásától, másrészt az így készült lakóház vagy ruha nem is elégíthetné ki a fejlődő igényeket.

A munkamegosztás lehetővé teszi, hogy mindenki természetes hajlandóságának, örökölt vagy szerzett képességeinek megfelelő foglalkozási kört válasszon, és abban magát kifejlessze. A munkamegosztás lehetővé teszi, hogy egyes emberek oly javakat is szerezhessenek maguknak, amelyek[et] maguk vagy [a] közvetlen környezetük semmi esetre sem állíthatnának elő; az író, tudós, színész stb. például - ha embertársaik [a] méltó megélhetésükről gondoskodnak - művészetet és tudományt közölnek, szórakozást és tudást szereznek embertársaiknak, s ezzel a közműveltséget fokozzák.

A munkamegosztás nem elméletileg kigondolt, hanem a természettel adott rendszer. A növény, az állat, az ember szervezete úgy van felépítve, hogy e szervezet minden része más munkát végez, és munkaeredményét a szervezet többi részével közli. Amit a fül vagy a szem lát, azt az agy értékesíti, mikor a végtagokat valamely irányú cselekvésre készteti. A méhek vagy hangyák világában a munkamegosztásnak már elég tökéletes alakjait lehet látni.

Az embert azonban nemcsak a természet ereje készteti a társas életre, és ezzel a munkamegosztás előnyeinek kihasználására. Az ember eszes lény, amely különleges képességeinél fogva el van hivatva a földi életet irányítani, s természetfeletti rendeltetésén dolgozni. Az ember ezeket a magasabb kulturális, szociális szükségleteit csak társaságban tudja szolgálni; tehát nemcsak ösztönszerűleg folytat társas életet (család, nemzetség, törzs), hanem a kultúra fejlődésével tudatosan közösségeket alkot, községeket, államot épít, hogy rendeltetését betölthesse.

Ha az emberi együttlakások, falvak keletkezésének okait vizsgáljuk, könnyen megállapítható, hogy az érdek volt a döntő szempont. Az emberek a természettől védett vagy mesterségesen megerősített helyek (erődítések) oltalma alá húzódtak, hogy életüket és megszerzett javaikat könnyebben és közös erővel védhessék a rablók támadásaival szemben. A folyók partja, a források közelsége a vizet, a vadászat, a halászat, halászat, földmívelés stb. lehetőséget az élelmet biztosította.

Az egymás közelségében letelepedett lakosságot érdekeik közössége szervezkedésre késztette. Az idegen támadás közös erővel való elhárítására, a közös legelő használatára, a közbiztonsági szolgálat ellátására stb. megállapodások jöttek létre, amely megállapodások a községi szervezet első csíráit hordják magukban.

A közös érdekek szolgálatára a közösség minden tagjának rendelkezésre kellett bocsátani erőit. Ez történhetett egyidejűleg, ha például támadás elhárításáról, árvíz vagy tűzvész elleni védekezésről volt szó, de történhetett soros szolgálat útján is, ha a határ őrzéséről, újjáépítésről stb. kellett gondoskodni. A közös érdekek szolgálatára vonatkozó megállapodásokat természetesen előzetesen meg kellett beszélni a soros szolgálatot beosztani, a megállapodások megsértőit megbüntetni; mindez a tevékenység a községi önkormányzat fokozatos kiépítésére, a község képviseletének és elöljáróságának megszervezésére vezetett.

A község fejlődése nemcsak a közös munka célszerű elosztását tette lehetővé, de a kereső foglalkozások tekintetében módot ad olyan munkamegosztásra, hogy a község lakossága legalábbis [a] mindennapi, legfontosabb szükségleteit a község keretében tudja kielégíteni. A kisebb községekben is szokott lenni például patkoló kovács, szatócs, korcsmáros, szülésznő; a nagyobbak már orvos, tanító, pap, kántor stb. megélhetésére is elég alapot adnak; a községekben tartott vásárok pedig az ipari szükségletek (ruha, bútor stb.) nagyobb időközökben való kielégítését teszik lehetővé.

A község felkarolja lakosságának mindazokat az érdekeit, amelyeket egyénenként vagy egyáltalán, vagy csak nagy nehézségekkel lehetne szolgálni. A község gondoskodik utakról, vízről, legelőről, világításról, közbiztonságról, orvosról, templomról, iskoláról stb.; a község vetőmagot szerez, apaállatot tart, szegény tagjait eltartja.

A község által végzett sokoldalú munka természetesen a községi lakosság megterhelése nélkül nem elképzelhető. A község által biztosított előnyökért a község minden lakosának viszont áldozatot kell hozni. Ez az áldozat állhat abban, hogy az egyes a közmunka arányos részét magára veszi (kézi és igás erő); állhat abban, hogy terményeinek hányadát (tized stb.) közcélokra (például a pap tartására) átengedi; de állhat abban is, hogy pénzben teljesít fizetést, azaz adózik.

A cseregazdaságon felépülő kezdetlegesebb kornak a községi lakosok természetbeni megterhelése felet meg; mióta a pénz lett az általános értékmérő és csereeszköz, a pénzbeli adózás általánosabb. A községi háztartásban ma a köztehernek mindegyik faját fel lehet találni; van közmunka, terményszolgáltatás és adó; más formában jelentkező, de lényegileg egy alapon nyugvó terhek ezek.

A pénzbeli adózásnak kétségtelen előnye, hogy kivetése igazságosabban történhetik. Van, aki koránál, testi vagy szellemi korlátoltságánál fogva közmunkát nem képes teljesíteni, de vagyoni vagy jövedelmi viszonyai az adózást lehetővé teszik. A közmunka mindenkit egyenlően terhel, s nincs figyelem a teherviselőképességre; amellett nagy kényelmetlenséget okozhat, mert épp olyankor vonhatja el a munkaerőt a saját gazdaságból, amikor ott nem nélkülözhető. Ezért ma is meg van engedve a közmunka pénzben való megváltása. A termékek beszolgáltatását viszont a lakosságnak csak földmívelő részére lehet kötelezővé tenni; a beszolgáltatott termékek megőrzése, raktározása, gondozása és értékesítése különben is terhes feladat. Van oly községi szükséglet, amelyet közmunkával vagy terménybeszolgáltatással nem is lehet megoldani, amelyhez feltétlenül pénzre van szükség (például a községháza berendezése) és a szükséges pénzt a község csak a saját tagjaitól szerezheti.

A pénzbeli adózás mellett lehet legjobban megvalósítani a közteherviselést, azaz hogy mindenki tekintet nélkül foglalkozására, korára, nemére, részt vegyen a közteherben. A pénzbeli adózás rendszere mellett a legjobban lehet alkalmazkodni az egyesek vagyoni és jövedelmi viszonyaihoz, s az adót e rendszer mellett lehet a kedvezőbb vagyoni és jövedelmi helyzethez alkalmazkodó, sőt fokozatosan emelkedő arányban kiszabni (progresszív adó). Az ötször nagyobb jövedelmű ember nem ötször, de esetleg nyolcszor vagy tízszer annyi adót is képes fizetni, minthogy jövedelmének aránylag nagyobb részét nélkülözheti.

A közterheket teljesen igazságosan szétosztani már csak azért sem lehet, mert az egyesek vagyoni és esetleg folyton változó jövedelmi viszonyait nem lehet mindig egész pontossággal megállapítani, s mert az illetők személyi viszonyait (például családja nagyságát stb.) nem lehet mindig figyelembe venni. A jó adórendszernek azonban mégis lehetőleg híven kell alkalmazkodni a tényleges helyzethez, és a társadalom egyes rétegeit és osztályait, a vagyon és jövedelem különböző formáit lehető igazságosan, azaz a teherviselési képességgel arányban kell érnie. Aki az adóztatás kötelezettsége alól magát egészben vagy részben hamis adóbevallással vagy más módon kivonni igyekszik, vét a társadalom közös érdekei ellen, és így méltán esik büntetés alá. Minden polgárban meg kell lenni az összetartás (szolidaritás) azon érzésének, hogy a közösen megvalósított és közösen élvezett intézmények terhéből a reá eső részt viselje.

Mert az adót az egyesek nem ellenszolgáltatás nélkül adják. A község a befizetett adót községi közintézmények létesítésére és fenntartására fordítja, ez intézmények előnyeit pedig a községi lakosság élvezi; az adó ellenértéke tehát visszafoly[ik] az egyesek gazdaságába. Ha többen közös használatra vesznek aratógépet, mindegyik természetesnek találja, hogy a költség egy részét ő is viseli; de éppen ilyen természetes, hogy a közös használatra szolgáló utak, kutak, tenyészállatok, iskolák kötöttségeihez minden érdekelt hozzájáruljon.

A befizetett adók hovafordítását mindenki ellenőrizheti; a község közügyeihez a község minden lakosa hozzászólhat, a háztartás irányítása és vezetése a lakosság által választott képviselőtestületek és elöljáróság kezében van. A községi költségvetés pontosan, az utolsó fillérig feltünteti, hogy milyen közcélre mennyi közpénzt szabad fordítani, és a községi zárszámadás módot ad a költségvetés betartatásának az ellenőrzésére. Különben a községi elöljáróság gazdálkodása felett a felsőbb hatóságok (főszolgabíró, alispán) is szigorú felügyeletet gyakorolnak, és minden visszaélést megtorolnak; bizalmatlanságra tehát nem lehet ok.

Vannak olyan közös feladatok, amelyeket a község lakosai számának csekélységénél, vagyoni és szellemi erőinek elégtelenségénél, vagy a feladat természeténél fogva egyedül, önállóan nem tud megvalósítani. A község önmagában meg nem állhat; szükség van a szomszédos községeket összefoglaló magasabb alakulatokra. Magasabb iskolákat, kórházat, összekötő utakat, vasutakat a község egyedül nem létesíthet, külön csendőrséget, bíróságot nem tarthat. E magasabb feladatok megoldása a városok, a törvényhatóságok és az állam feladata.

A törvényhatóság és az állam egyúttal lehetővé teszi a munkamegosztás teljes keresztülvitelét. A falusi lakosság ugyanis majdnem kizárólag mezőgazdasági foglalkozású; ipari és kulturális szükségleteit tehát rendszerint csak úgy elégítheti ki, ha a viszont túlnyomólag ipari és szellemi foglalkozású városi lakossággal lép állandó cseregazdaságra. A falu adja az őstermelési termékeket, a város az iparcikkeket és kultúrát. A síkvidék a mezőgazdasági terményeket, a hegyvidék a fát és az ásványokat. Így fejlődik ki az állam határai között egységes gazdasági élet, amelyben minden rész egymásra van utalva.

Az állam azonkívül a nemzeti lélek hordozója, a nemzeti gondolat képviselője. Az állam fogja össze szerves egységbe a községekben és törvényhatóságokban eldarabolódott, megoszlott nemzetrészeket, és azokat az öntudatos nemzeti akarat rendelkezése alá veti. Az állam tartja fenn a bíróságokat, a rendőrséget, a csendőrséget, a katonaságot, az egyetemeket és más főiskolákat, a külföldi képviseleteket. Az állam akaratát az országgyűlés a királlyal együtt fejezi ki, és országosan a minisztérium, helyileg a törvényhatóságok és községek hajtják végre.

Minthogy a törvényhatóságnak és az államnak a közfeladatok ellátására bevételekre van szüksége, a községeknek az általuk beszedett adó egy részét be kell szolgáltatni a törvényhatóság és az állam részére. A törvényhatóság és az állam a bevételeket a költségvetésben megállapított módon használja fel. Az adóknak a törvényhatóság és az állam által felhasznált része a községi lakosság szempontjából sem veszett el, hanem épp úgy visszatérül, mint a község által felhasznált adó.

Ha a gazda szőlőjét a filoxéra ellen permetezi, házát a tűz ellen biztosítja, az ezzel járó költség nem veszett el, hanem ellenkezőleg, nagyobb károsodás ellen oltalmaz. Az állam a faluban az egyesek életének és vagyonának védelmére csendőrt küld, a megsértett jogok védelmére minden járásba bírót rendel. Mindez azonban költséggel jár, és e költségek viselése csak azokat terhelheti, akiknek érdekében a csendőr és a bíró működik.

Szokás mondani, hogy csak a földmívelő és iparos lakosság termel új értékeket, és ez a lakosság tartja fenn munkájával a tisztviselőosztályt, amely nem termel, hanem csak fogyaszt. Ez az állítás azonban teljesen téves, és csak arra alkalmas, hogy éket verjen a tisztviselőosztály és a társadalom többi része közé. A termeléshez épp úgy szükség van a csendőrre, a bíróra és a tisztviselőre, mint a földmívesre vagy iparosra. Ahol nincs rend és közbiztonság, ahol a jogokat szabadon lehet sérteni, ott a termelés vagy teljesen elakad, vagy jelentékenyen megcsökken. A termelés irányításához, a többtermeléshez szükség van szellemi munkaerőkre is, akik szintén részt vesznek a termelés munkájában. A közigazgatás támogatja a gazdasági tevékenységet, és biztosírtja a tevékenység eredményének nyugodt élvezetét.

A nemzeti társadalom különféle foglalkozású osztályokból tevődik össze. E foglalkozási ágakra egyformán szükség van. A földműves, az iparos, a kereskedő, a tisztviselő, a tudós egyképpen hasznos tagjai a társadalomnak. Ha ezek az osztályok egymás ellen harcolnak, az óriás[i] erőpazarlást jelent; ha összefognak, és egymást támogatják a nemzet megerősödése, és ezzel mindegyik osztály jóléte is elmaradhatatlan. Ezért a nép becsülje meg tisztviselőit, akik érte dolgoznak, a tisztviselő viszont sohase felejtse, hogy a nemzet szolgája.

Nem szabad a falusi és városi lakosságnak sem egymással szembehelyezkedni, és különösen indokolatlan az az ellenszenv, amelyet a vidéki társadalom egy része a fővárossal szemben táplál. A falu és város a nemzet egységes épületének egyformán szerves alkatrésze, a főváros pedig az ország szellemi és gazdasági központja, a legfőbb állami hatóságok székhelye, a nemzeti kultúra legkiválóbb műveinek gyűjtőtelepe.

Hogy a lakosságra milyen közterheket lehet hárítani, azt a nemzet akarata törvényhozási úton állapítja meg; az adótörvények mondják meg, [hogy] milyen adók vannak, és azoknak mi lehet a mértéke. Az adókat azonban csak akkor lehet szedni, ha az országgyűlés erre a költségvetési törvényben évenként felhatalmazást ad. E felhatalmazás alapján az adót a törvényes mértékben a pénzügyi hatóságok vetik ki az adózókra, és rendszerint a községek szedik be. Aki önként nem fizet, attól az adót kényszerrel is behajtják. A község a beszedett adót részben maga használja fel, részben a törvényhatóságnak és az államnak adja át. Vannak adók, amelyeket nem magukra az adózókra vetnek ki (egyenes adók), hanem a fogyasztásra vagy a forgalomra (fogyasztási és forgalmi adó); az utóbbi adók annyiban igazságtalanabbak, mert a teherviselési képességet kevésbé vehetik figyelembe. Az adót csak a költségvetésben megállapított közcélra lehet felhasználni. Erre a célra a miniszter, alispán, tanács vagy községi elöljáróság utalványozhat. Az utalványozó hatóság az adók felhasználásáról számadással tartozik (zárszámadás).

Ahogy az ember és az állat szervezetét is állandóan élelemmel kell táplálni, különben a szervezet elsatnyul, életműködése elakad, úgy kell adóval táplálni az államot és községet, hogy a köz érdekében betölthesse fontos feladatait. Mindnyájunk érdeke, hogy az állam és a község életerős, tettreképes legyen - ehhez azonban biztos bevételi források és jó háztartásvezetés szükséges. Az emberi szervezetben a táplálék vérré válik, amelyet az erek szállítanak el a test minden részébe; az állam életében a táplálék, a vér az adó, amelyet a tisztviselői kar - mint a szív a testben - oszt szét az állam minden részébe, gondoskodván a lakosság biztonságáról, testi és szellemi jólétéről. Ha a lakosság az adót készséggel fizeti, s az állam az adóval jól sáfárkodik, a fellendülés nem maradhat el. Az államháztartás pénzügyi egyensúlyának helyreállítása a háború és a forradalmak után elsősorban a magyar adózó polgár, másodsorban a kormányzat érdeme.

Az adó nem fizetése vagy késedelmes fizetése nemcsak az államnak kár, hanem főleg az egyénnek. Az állam a nem fizetésből eredő pénzügyi hiányt ideiglenesen kölcsönökből is fedezni tudja, az egyes polgár azonban az adót előbb-utóbb kénytelen megfizetni. A kölcsönvétel azonban költséggel jár, úgyhogy most már a polgárok a felszaporodott költségek miatt emelt adót lesznek kötelesek fizetni. Ha az egyesek az adó felhasználása miatt bizalmatlanok, ez ne abban nyilvánuljon, hogy az adót nem fizetik, hanem abban, hogy a felhasználást ellenőrzik. 

A magyar állam a trianoni békeszerződéssel elvesztette erőforrásainak jelentékeny részét. Elszakadt a búzatermő, gazdag Bánát, az érces és erdős Kárpátok, a kincses Kolozsvár; elvesztettük a tengert, a magyarság jelentékeny része rabságban sínylődik. Nekünk, megfogyatkozott magyaroknak kétszer annyit kell dolgoznunk, a megcsonkított magyar földnek kétszer annyit kell termelnie, ha élni akarunk. Az adózó polgár fillérjei jelentik a nemzet, az állam részére az életet, az erőt; nehéz és rögös az út a feltámadásig; ezt az utat közös munkával, közös áldozattal nekünk kell építenünk. Magyar testvéreim, ne sajnáljuk ezt a munkát és ezt az áldozatot!

*

In Egyed István: Közjogi alapismeretek. Kiadja Fejér Vármegye Közönsége, 1927, 206-213.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés