A múlt évben meg, rettenetes tél után, valahogy nem akart tavaszodni, az öreg diófák az udvarházak, a tanyák körül rendre kifagytak, nem zöldültek ki többé; a Tiszán túl pedig a nagy fagytól odalett az emberek vetése. Igen, nekünk magyaroknak voltak éveink, amelyeknek nem volt tavasza, s voltak húsvétjaink, amelyek az elmúlás csüggedését, és nem a feltámadás reményét támasztották. Trianon után is nekünk csak későn, nehezen akar tavaszodni, s gondterhesek húsvétjaink.

Ha valaki végighallgatta az utóbbi hónapok parlamenti vitáit. és bőségesen olvasott újságokat, akkor az incidensekből és panaszokból kétségtelenül össze tud rakni egy mozaikképet, amelyről tényleg sokan azt hiszik, hogy bajainknak és helyzetünknek hű képe. A bajok és a nehézségek valódi okai azonban sokkal mélyebben feküsznek, s a nagy nemzeti diagnózis korántsem olyan könnyű, mint ahogyan azt a napi politika bajnokai maguknak elképzelik.

A baj okát magában a modern ember érzelem- és gondolatvilágában kell keresni.

A lövészárok hosszú és kegyetlen szenvedései között azzal vigasztalták egymást és magukat az emberek, hogyha majd vége lesz a nagy tusának, akkor jön a kárpótlás, jön a nagy jutalmazás. Azután elvesztettük a háborút, ezzel a tusának vége lett, de nem a szenvedésnek. Az óriási erőfeszítések eredménye teljes balsiker lett. Az elszegényedett nemzet nem tudott jutalmazni.

Nincs veszedelmesebb, mint az önáltatás. Mi magyarok különösen szeretjük magunkat áltatni, s a kommunizmus leküzdése óta sokan lekicsinylik a nemzetközi szocializmus erejét, és feledik, mennyire átment az alsóbb néprétegek vérébe a marxizmusnak különösen az a programpontja, hogy egyfelől korlátozni kell a munka idejét és mennyiségét, másfelől pedig emelni kell annak árát, egyenértékét. A tömegek igényei is hihetetlenül megnőttek.

Általában ma már köznapivá és nélkülözhetetlenné vált sok minden, ami nem is olyan régen még kivételes szórakozás vagy szenzáció volt.

Gyermekkoromban Székesfehérváron az intelligencia körében is eseményszámba ment, ha a városba állatsereglet érkezett, a cselédek pedig alig várták a vásárt, hogy keringjenek a körhintán és lúdfertályt egyenek a lacikonyhán. Ma az emberek még köznap is este a moziban akarnak ülni, hangosfilmet vagy rádiót hallgatni. A falun is járja a selyemharisnya és a kivágott lakkcipő.

Míg az egyik oldalon az igények így megnőttek, addig a másik oldalon a vagyonok nagy része elolvadt, a kereseti lehetőségek száma ritkábbá vált, a nehezebben megszerezhető pénz vásárlóereje csökkent.

Mikor jött a nagy összeomlás, sokan úgy fecsegték, hogy elvesztettük a háborút. Mintha ezzel a dolognak aztán vége is lett volna. De elvesztettük az ország területének több mint kétharmad részét, el tengerünket, erdeinket, vízierőinket, sónkat, meg a Bácska és a Bánát televényét. Rettenetes megcsonkulása volt ez a nemzeti vagyonnak.

Azután jött az infláció, és ennek során semmivé vált jóformán minden ingó vagyon, záloglevél és koronajáradék, hadikölcsön, meg a legtöbb részvény.

Egy darabig úgy látszott, hogy ebben az általános νagyonpusztulásban majd kivétel lesz a föld, sőt egypár évig még a békeidőket is meghaladó konjunktúrája volt a mezőgazdasági terményeknek. De azután jött a világ nagy búzakrízise, és nemzeti jólétünknek ebbe a fellegvárába is most nagy lövedékek csapnak be.

Állítsuk csak most már a két gondolatcsoportot egymással szembe! Az egyik oldalon ott áll a modern ember megnövekedett igényeivel, az élettel szemben támasztott felfokozott követeléseivel, a másik oldalon ott vannak a gazdasági nehézségek, az öröklött és szerzett vagyonok megsemmisülése, és a keresetnek mindinkább fokozódó nehézsége.

A gyengébb idegrendszer hamarosan összeroskad, sokan feladják a küzdelmet a létért, sok ember vályogegyénisége összeomlik, mint a rosszul épített ház, ha nagy nyomással terheljük. Divatba jött a jajgatás és a panaszkodás, az ádáz kifakadás.

Az emberek nem szeretik a reformot önmagukon kezdeni, s azért saját helyzetüknek is a jobbrafordulását a közviszonyok jobbulásától várják.

De milyen helyzetbe került az ország?

Az ország területének azt a kétharmad részét, amelyet tőlünk elvettek, olyan államok között osztották szét, amelyek érdekükben állónak hitték, hogy a mai állapot fenntartására velünk szemben összefogjanak, körülöttünk vasgyűrűt alkossanak. A nagyhatalmak ugyan már tudják vagy legalább sejtik, hogy Trianonban rajtunk óriási igazságtalanság esett, de féltik Európa nyugalmát minden változástól, s attól tartanak, hogy a mesterséges békemű megbontása nagyobb beomlásokhoz és partszakadásokhoz vezethetne.

A világgazdaság tőkeképződése is lassúbb, mint volt korábban, a hosszú lejáratú hitelek drágák, s így a kivérzett nemzetgazdaságok rekonstruálásának fő módja, a külföldi kölcsönök is nehezebbé válnak.

Ilyen a nemzetközi politikai helyzet, és ilyen a világpiac állása. Ilyen világatmoszférában elég bizonytalan vállalkozás, ha valaki saját egyéni sorsának jobbrafordulását a közviszonyok javulásától várja.

Az újjáépítés korának magyar emberére pedig hasonlíthatatlanul nehezebb feladat vár, mint arra a generációra, amely a kiegyezés korában volt. Akkor megvolt az ország területi épsége, és ha minden figyelmünket a magyar művelődés és vagyonosodás gyorsítására fordítottuk volna, akkor az osztrák-magyar monarchia keretében is az erőviszonyok bizonyára lassanként eltolódtak volna a mi javunkra. Akkor nagyobb erővel nem tudtuk fenntartani az országnak meglévő területi épségét, ma pedig egyelőre még megfogyatkozott erővel a területi épség visszaállítását reméljük.

Az elmondottak után azt hihetné az olvasó, hogy e remény hiú voltát bizonygatom. Pedig egészen más következtetéseket kell a felsorolt tényekből levonni. A panaszkodás, a jajgatás, a követelés, a kifakadás nem segít. A végzet a nyakunkra tette ólomkezét, s ha sírva roskadozunk, nyom kérlelhetetlenül mindig lejjebb és lejjebb. Ilyen helyzetben csak az kerekedik felül, aki óriási erőfeszítésekkel szembeszáll a végzettel. Ezért követelem a magyar iskoláktól, hogy neveljenek egy akaraterősebb, pozitívabb nemzedéket, amely felveszi a küzdelmet a balsorssal. Ha az újjáépítés korának második nemzedékében ilyen lelkiséget kifejleszteni nem tudtunk, akkor nyilván veszve vagyunk.

De ez a második nemzedék nő, növekedik. Lám a múlt rettenetes év után is jött enyhe tél, utána gyorsan ébred a természet, s a húsvét már lombdíszben találja az országot. A természet örök erői csodát művelnek, csak az ember botorul ne hátráltassa áldást hozó munkáikat. Ám a magyar sors mindig mostohább, mint a többi népeké, ezért a természet erői mellé erkölcsi energiákat kell állítanunk: egy meg nem fékezhető, minden akadályon átgázoló nemzeti akaratot. Ez a magyar feltámadás útja.

*

In Gróf Klebelsberg Kunó: Világválságban. Athenaeum Irodalmi Nyomdai Rt. kiadása, Budapest, 1931, 154-158.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés