Eddig két okból nem lehetett szólni

Fél éve annak, hogy a költségvetési vita során és a megajánlási vitával kapcsolatosan utoljára nagyobb beszédben fejtettem ki álláspontomat országunk és kormányzatom alapvető és időszerű kérdéseiről. Hogy azóta nem kerestem az alkalmat nagyobb megnyilatkozásra - a külügyi bizottságban tartott beszámolóimon kívül -, azt két körülmény indokolja. Az egyik az, hogy most sincs és az alatt az idő alatt sem volt semmi változás, semmi elhajlás azokban a kül- és belpolitikai alapvető tételekben, amelyekkel a kormányt átvettem, és az első perctől kezdve vezettem. Tehát közismert, meg nem változtatható alaptételeknek és célkitűzéseknek újabb és újabb leszögezése szükségtelen volt. De másodszor alkalom sem adódott reá. Nemcsak azért, mert ez idő nagyobb részében az országgyűlés sem ülésezett, hanem azért, mert hadrakelt seregünk kint volt a Don partján, messzeségben, hidegben, szenvedésben, óriási harcban, amit remegve néztünk és figyeltünk, amely felé vitt minden gondolatunk, aggódásunk és szeretetünk. És amikor az ellenséges túlerő súlyos csapásokat mért hadseregünkre, akkor sem szólhattam, míg tisztán nem állott előttem a helyzet, az egésznek a képe, hadseregünk küzdelme és vesztesége.

Most számadással tartozunk

Ma a II. hadsereg itthon van, leszerelése folyamatban van, számadással tartozunk. Bármennyire sok is a veszteség, bármennyire is tudjuk, hogy a szovjetkolosszus téli rohamát mi sem tudtuk feltartóztatni, és bármennyire fáj a szívem mint embernek és mint hazám sorsáért felelős államférfinak, minden egyes ott maradt katonáért vagy elpusztult hadfelszerelésért, ez a számadás, a mérleg a nemzet szempontjából nyereséges és dicsőséges.

Nyereséges, mert azon a számlán, amit keleti posztunkon vezettünk Európa, a kultúra, a civilizáció védelmében lerótt áldozatainkról, a követel-rovat teljesített kötelességünkért, áldozatainkért és hullatott vérünkért újra egy lappal gyarapodott, mert megint ott állottunk, ott voltunk megint, ahol a kereszténységet és mindent, amiért embernek érdemes lenni, annyiszor védtük az ázsiai veszedelem ellen, s ott állottunk, ahol egy megtámadott és veszélyeztetett nemzetnek nemzeti léte, függetlensége és teljessége érdekében küzdenie kell.

De büszkeséggel nézhetünk vissza ezekre a súlyos napokra mint katonanemzet is; fiaink megállták a helyüket! Túlerővel állottak szemben; de mikor nem ezeréves történelmünk folyamán? Ellenünk fordult a szerencse, a pusztaság dermesztő hidege; de mikor nem kellett balszerencsével is szembeszállnunk?

S amint mindig történelmünk folyamán csak a túlerőnek engedtünk vagy a Sors csapásai elől tértünk ki, most is, mint mindig, utolsónak hagytuk el a harcteret.

Elkötelezem ezt a nemzetet

Most, amikor itt állok és szavaim innen, közületek az egész országhoz intézem, első szavam, tiszteletem és hálám a háború hőseinek, halottjainak, rokkantjainak és minden szenvedőjének szól.

És ahogy megmondottam és elköteleztem magam, elkötelezem ezt a nemzetet is, hogy ezekről a hősökről, ezekről a mindnyájunkért áldozatot hozókról elfeledkezni nem fogok, és nem engedem, hogy róluk a nemzet - mint ahogy soha nem is tenné - elfeledkezzék! Ami rendelkezésünkre áll, egy darab föld, kenyér, állás, gondoskodás - elsősorban ezeket illeti.

A legrövidebb időn belül vagy rendeleti úton vagy törvényhozásilag javaslattal fogok élni, és a szükséges intézkedéseket megteszem abban a sorrendben, ahogy a mai nehéz háborús időben azt a lehetőségek és a végrehajtás nehézségei megengedik. A földnél ez a lehetőség ennek a termelési évnek befejezésével fennáll, s az előkészítő munkának erre az időre készen kell lennie, hogy a végrehajtás az ősszel meginduljon. 

Szent kötelességem: új hadsereget teremtsek

Nem az én kormányom alatt döntetett el, hogy részt veszünk az 1942-es orosz hadjáratban. Nem kétlem, hogy így kellett dönteni, és ha elhangzott szövetségeseink hívó szava, azt követni kellett. De az én feladatom, és szent kötelességemnek tartom, hogy az elveszett helyett új hadsereget teremtsek az országnak, új életet a háború veszteseinek, és új hitet és lelket adjak az esetleges csüggedőknek.

Ugyanezekkel a gondolatokkal, ugyanezeknek az elhatározásoknak közlésével akartam - mint ahogyan azt be is jelentettem - e hó 4-én a képviselőházban beszédemet megtartani, s egyúttal természetesen részleteiben is az országgyűlés elé tárni hadseregünk téli harcának történetét, az abból folyó tanulságokat és teendőket, hazatért katonáinkról való gondoskodásunkat, és előterjeszteni azokat a szociális terveimet, amelyekről később fogok néhány szót szólni.

Az alkotmányos élet érdeke a parlamentáris légkör biztosítása

Sajnos néhány tünet azt tette szükségessé, hogy a Ház elnapolását javasoljam, mert úgy láttam, időt kell szereznem ahhoz, hogy megértessem minden párttal és mindenkivel, hogy az általam a nemzeti létünk gyökerének, alapjának és lényegének tartott parlamentarizmust, mint alkotmányos életünk egyik legfőbb tényezőjét csak úgy lehet zavartalanul a mai háborús időkben megőriznünk - márpedig meg kell így őriznünk -, hogy ha szem előtt tartjuk azokat a szabályokat és határokat, amelyeket az idők nehézsége, kényessége minden magyar emberre kényszerűen ró.

Ezt mind a képviselőházban, mind a felsőházban egy éven keresztül sikerült is elérnem. Csak elismeréssel szólhatok arról a megértésről és önuralomról, amivel a magyar országgyűlés képviselői és felsőházi tagjai ezekben a nehéz időkben az ország ügyét szolgálták.

Meggyőződésem, hogy ez így lesz a jövőben is, és csak jó szolgálatot tettem éppen ennek az ügynek, amikor nem engedtem, hogy egyes - nézetem szerint - meggondolatlan felszólalások vagy nyilatkozatok úgy elrontsák a légkört, hogy a nyugodt parlamenti munka, ami - ismétlem - háborúban a parlamentarizmus fenntartásának feltétele - esetleg lehetetlenné váljék. 

Nem is kell elmondanom, hiszen mindenki tudja, hogy az elnapolás alkotmányunknak egyik törvénybe iktatott, a parlamentáris rendnek részét képező államfői jog, ami semmiképpen sem jelent a parlamentarizmus vonaláról való letérést; az alkotmányos élet egyik biztosítéka, sőt jelen esetben éppen ezt a célt szolgálta, mint ahogy a házfeloszlatás sem jelent letérést a parlamentarizmus vonaláról - sohasem volt letérés -, sőt, ez is sokszor a parlamentarizmus megmentésének, a parlamentáris munka biztosításának egyik nélkülözhetetlen módja. Sietek kijelenteni, hogy ezt az elméleti megállapításomat senki se tekintse választás bejelentésének. Ilyen szándékom nincs ebben a pillanatban, és szükségét se látom fennforogni, mert a kormány mind a képviselőházban, mind a felsőházban olyan óriási többséggel rendelkezik, amilyenre parlamentünk történetében talán példa is alig van.

Köszöntöm a nyugalmat, a munkát és a bizalmat

Ennek a többségnek gerince ez a párt, amelynek élén állok, amelynek nevében beszélek, és amelyen keresztül most szólok az egész országhoz is.

Köszöntöm is ezért és üdvözlöm pártomnak minden tagját itt, és szerte az országban. És köszöntöm azt a sok millió jóakaratú magyart is, aki pártkeret nélkül, de ennek az országnak minden zugában nyugalmával, munkájával és bizalmával segít abban, hogy a mai idők rettenetes viharjai és zátonyai között az országot vezessem, és a jövőjét biztosítsam!

Ennyit akartam az elmúlt idők eseményeiről szólni. Tekintetünket fordítsuk most a jövő felé, s ezért a következőkben - úgy, amint én látom - mind külpolitikai, mind nemzetpolitikai vonalon - a magyar jövendőnek határozott célkitűzéseit akarom leszögezni.

Válságos időkben minden nemzet saját létének, állami fennmaradásának és erkölcsi magatartásának alapvető törvényeihez tér vissza, hogy abból erőt és útmutatást merítsen, hogy a történelmi múlt tapasztalatainak világánál foglaljon állást azokkal a nagy kérdésekkel szemben, amelyek jövőjének kialakulását döntően befolyásolni fogják. A magyar hagyományok erejét és értékét az adja meg, hogy azokat egy ezeresztendős történelmi lét tapasztalatai alakították ki.

Ezeresztendős hagyomány: a magyar megbízható barát

A mai magyar külpolitikára nézve is érvényesek ezek a megállapítások: nemzeti és állami életünk biztosítása a legfőbb cél, amelyet a vállalt kötelezettségek hűséges betartásával szolgálunk, azzal az erkölcsi magatartással, amely a magyart mindig megbízható baráttá és értékes szövetségessé tette. Lelkiismeretünk nyugodt lehet ebben a tekintetben; mindig megtettük azt, amire vállalkoztunk a saját érdekek és a másokkal szemben fennálló kötelezettségek pólusai között mindig megtaláltuk azt az utat, amelyet a nemzeti becsület kijelöl. Barátaink oldalán honvédeink vérük hullatásával is megpecsételték ezt a magyar politikát, és erőinkhez képest kivettük részünket kontinensünk és [a] magunk nagy önvédelmi harcában. A nemzetek élete folytonos áldozatok sorozatából áll, és mi magyarok mindig becsülettel leróttuk az áldozatok adóját.

Nem akarom ezeket az áldozatokat most felsorolni, de mint embernek és mint politikusnak egyaránt kötelességem, hogy ezekre az áldozatokra emlékeztessem a magyarságot, amikor külpolitikánk alapelveiről beszélek, mert a külpolitika, mint minden más politika is, végső fokon a nemzet áldozatkészségén alapszik, és mert elemi erők tombolása idején nem lehet áldozatok nélkül élni. De a lehetőségek természetesen határt szabnak az áldozatnak is, mert az áldozat nem öncél - a cél a nemzet érdekeinek szolgálata. Ezt az alapvető szempontot sohasem tévesztem szem elől, és ezért csak olyan áldozatot vállalok, amely a nemzet erőivel arányban áll.

Öntudatunk és kötelességérzetünk egyformán európai

A magyar külpolitika egy további jellemvonása az európai szolidaritás. Európai nép vagyunk, hűséges nemzete ennek a földrésznek, amely felemelő és tragikus történelmének folyamán a keresztény kultúra bölcsője, az emberi haladás előharcosa volt.

Ez az európai öntudat és európai kötelességérzet állított minket harcba 1941-ben a bolsevista támadással és veszéllyel szemben, ez adta kezünkbe a fegyvert, hogy megvédjük mindazt, amit értéknek tartunk. Védekező háborút folytatunk, egyetlen érdekünk az, hogy békében élhessünk határaink között, mint egyike azoknak az önálló és független európai nemzeteknek, amelyek saját hagyományaik, saját intézményeik, saját életformájuk keretei között akarják munkálni az emberi fejlődés nagy céljait.

Kis nemzet elidegeníthetetlen joga: az önálló élet

Az utóbbi időkben sok mindent hallottunk a kis nemzetek életképtelenségéről és arról, hogy tulajdonképpen csak a nagy nemzetek árnyékában volna joguk élni - érdekszférákban, mindig meghajolva a hatalmasabb, az erősebb kívánsága előtt.

Magyarország nem kér ebből. Magyarország azokat az elveket vallja, amelyeket a tengely államférfiainak legutolsó, és különösen az olasz államtitkár legutóbbi megnyilatkozásai oly ékesszólóan és meggyőzően szögeztek le: a kis nemzetek elidegeníthetetlen jogát az önálló élethez.

Tisztában vagyunk azzal, hogy mint minden jog, úgy ez is kötelességekkel és felelősségérzettel jár együtt, és ezeket a kötelességeket készségesen vállaljuk.

Megértés a mások jogai iránt

A legfőbb ilyen kötelesség a saját jogokhoz való törhetetlen és áldozatkész ragaszkodás mellett a megértés és a tisztelet mások megalapozott jogai iránt. Ennek már ismételten tanújelét adtuk. A történelmileg is mindig fennállott horvát és az első bécsi döntés után kialakult szlovák nemzetek államait elsőkként ismertük el, és egyetlen célunk az, hogy békében és jó egyetértésben éljünk velük, közösen munkálva a közös érdekeket és létfeltételeket. Tisztában vagyunk azzal, hogy a hosszú közös múlt nemcsak kapcsolatokat, de ellentéteket is teremtett. Mélyítsük ki tehát azt, ami összefűz, igyekezzünk kölcsönös jóindulattal kiküszöbölni azt, ami elválaszthat. Hasonlóképpen igyekszünk kiküszöbölni mindazokat az akadályokat, amelyek [a] többi szomszédainkkal való jószomszédságunk útjában állnak.

Nemzetiségi kérdés

Ezzel kapcsolatban elsősorban a nemzetiségi kérdést kell megemlítenem, mint amely a legtöbb súrlódásnak forrása volt, és sajnos, még jelenleg is az. A jogok kölcsönös tisztelete és az emberiesség az a két elv, amely ezt a kérdést nyugvópontra juttathatja. 

Mi a magunk részéről igyekszünk ezt megvalósítani, azoknak a hagyományoknak a szellemében, amelyeket Szent István országában Széchenyi, Eötvös, Deák és legutóbb boldogult emlékű nagy elődöm: Teleki Pál gróf képviselt. És van, kell, hogy legyen megértés, emberszeretet és türelmesség nemcsak a különböző nemzetek, de a különböző ajkú emberek között is.

És még ha a tisztán gyakorlati síkra is helyezkedünk: az érdekek síkjára - ami politikai vonatkozásban elkerülhetetlen -, akkor is megállapíthatjuk, hogy szomszédainkkal sokkal több a közös érdekünk, mint az ellentétes.

Nem véletlen, hogy mindnyájan a hármas paktum államainak táborában találkoztunk. Nemzeti egyéniségünket, állami létünket ugyanazok a veszélyek fenyegetik.

Ha ezeresztendős közös élet alatt a Kárpát-medencében élő népek meg tudták őrizni nemzeti sajátságaikat, oly időkben is, amikor a nemzeti érzés még nem bírt azzal a feszítő erővel, mint ma, és amikor a magyar impérium korlátlanul kiterjedt az egész Kárpát-medencére, akkor teljesen valószínűtlen, hogy ma képesek lennénk egymást elnemzetleníteni.

Ha más nem, úgy ez a felismerés alkalmas lehetne arra, hogy a bizalmatlanságokat csökkentse, s a "suum cuique"-elv gyakorlati alkalmazásának lehetőségét bebizonyítsa.

A nemzetek között tartós együttműködés csak akkor lehetséges, ha a nemzeti sajátosságokat kölcsönösen tiszteletben tartják, ha önérzetes nemzetek önérzetes fiai munkálják azt.

1918 szövetségesei: Beneš és a gyászmagyarok

Coriolanusok, sértett lelkű és csalódott emigránsok sem képesek mást elérni, mint esetleg egyéni pozíciójuk átmeneti biztosítását, különösen akkor nem, ha múltjukat bűnök és mulasztások hosszú sorozata terheli. Szinte hihetetlen, hogy olyan személyek, akik Magyarország történelmének egyik legsötétebb szakaszában mint emberek és mint politikusok megbuktak, most beszélni merjenek a magyarság nevében. Egy összeomlás szomorú szereplői, akiket a balsors és hitványság rövid időre a felszínre dobott, a háború viharjaiban elérkezettnek vélik az időt, hogy szavukat hallassák, hogy gyűlölettel acsarkodva hazájuk ellen, hódoljanak legnagyobb ellenségeinek!

Ezek a gyászmagyarok tudják, hogy itthon senkinek sem kellenek, és ezért lelkendezve keresik annak a férfiúnak kegyeit, akit a legnagyobb felelősség terhel az 1919-ben elkövetett igazságtalanságokért. Beneš volt cseh köztársasági elnökre gondolok, Trianon géniuszára, aki Károlyi Mihálynak, Lónyay Károlynak, Vámbéry Rusztemnek és társainak többet jelent, mint a magyar történelem legnagyobb alakjai és vértanúi. Csak azt csodálom, hogy azok, akik még szóba állnak velük, nem tudják, hogy ezeknek az uraknak ebben az országban senki, de senki - egyetlen párt, csoport, de - merem állítani - egy ember sem áll a hátuk mögött.

Levitézlett urak - akiket saját társadalmi osztályuk, még mielőtt politikai pályára léptek volna, kigolyózott maga közül, akikre az egész nép csak megvetéssel gondol. [...]

Nem mint politikus beszélek, mert a politikus napirendre térhet a magyar összeomlás élő szimbólumainak szereplése fölött, a politikus csak emlékszik rájuk.

A magyar ember beszél belőlem, aki nem felejt, aki nem felejti el sem 1918-at, sem azt a dicstelen szerepet, amelyet ezek az összeomlás alatt és után betöltöttek. A magyarság levonta 1918 tanulságait, és ezért nem felejt.

Egy talpalatnyi földet sem a máséból

És le kell szögeznem még valamit. Amit ezek az urak állítanak, amit a kisantant-államok emigránsai állítanak, mindabból egy szó sem igaz, mindaz szemenszedett hazugság. Magyarország soha egy talpalatnyi földet el nem vett senkitől, Magyarország ezeréves területét Trianon megcsonkította, annak egy részén más államok rendezkedtek be, e területek egy része visszakerült most az anyaországhoz, másik része nem. Egy ezeréves birtoklás áll szemben egy húszéves új birtoklással. Ennyi a puszta valóság!

A nyugati államok mind beolvasztották nemzetiségeiket

Éppen ilyen igaztalan vád a nemzetiségek elnyomása. Mert hiszen hogy élhetnének itt megszaporodva, megerősödve, teljes nemzeti öntudatban nemzetiségeink, ha azokat évszázadokon keresztül elnyomtuk volna? Ezzel szemben az a történelmi igazság, hogy egyedül Magyarország biztosította nemzetiségeinek népi és nemzeti fennmaradását, míg a nyugati államok, ha sorra vesszük őket, mind beolvasztották az impériumuk alatt élő különböző fajú és nyelvű népeket.

Mi a mai állapotot tiszteletben tartjuk, a Kárpátok medencéjében élő népek együttműködését, békés együttélését, természet adta adottságait, gazdasági egymásra utaltságát ismerjük és hirdetjük; a Kárpát-medence kérdéseinek megoldását ezen az alapon tartjuk lehetségesnek, ami a fentiekből folyik, és az itt élő népeknek, nemzeteknek a legtöbb jót nyújtja.

Béke nincs, amíg taszító erők működnek

A Kárpátok medencéjében mindig béke volt, amíg abban összefogó, a népeket összetartó erők működtek. Ezt bontotta meg 1918-ban, és ezt akarja megbontani most Európának beneši félrevezetése. Béke nincs, amíg a Kárpátok medencéjében a taszító erők működnek. A béke alapfeltétele, hogy a Kárpátok medencéjének népei egymásra találjanak, és az őket körülvevő népekkel megértésben, az Isten és történelem és a nép akarata által megszabott keretekben alakítsák ki új népi és nemzeti létüket.

Legfőbb parancs: hűség a magyarsághoz, a keresztény hithez és a nemzeti hivatáshoz á

Válságos időket élünk. A háború döntő szakaszába érkezett, és ezért minden nemzettől, de minden egyéntől is maximális helytállást követel. Ez a helytállás nemcsak politikai feladat, hanem elsősorban és legfőképpen erkölcsi magatartás kérdése.

A legfőbb parancs az, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, magyarságunkhoz, törhetetlen keresztény hitünkhöz, hogy a háború minden csapása és minden megpróbáltatása ellenére se tévesszük el szemünk elől, hogy Magyarországnak élnie kell, hogy a magyarságnak hivatása van.

Csak önmagunkhoz hűen lehetünk hűek mások iránt, csak magyarul lehetünk hűek. Harcban állunk, és ezt a harcot végig fogjuk harcolni, mert túl akarjuk élni, mert minden veszély közepette is töretlenül akarjuk átadni utódjainknak örökségünket: a magyar nemzetet és az ezeresztendős magyar államot. Ez az állam mindig európai volt, és az is fog maradni, nemcsak földrajzi, de erkölcsi és politikai értelemben is. Egy dolog bizonyos: az európai eszmének, a keresztény civilizációnak győznie kell, és győzni is fog ebben a háborúban, és ez az igazi európai győzelem a mi győzelmünk is! 

[...]

Belpolitikánk alapja: a rend és nyugalom, a hit és bizalom

Belpolitikánk alaptétele a belső rend és nyugalom fenntartása, a közgazdasági kérdéseknek a háború között lehetséges és megfelelő vezetése és a nemzet hitének és bizalmának megőrzése.

Pillanatnyi nyugtalanságot sem okoz belső rendünknek kérdése. Rémképet fest maga elé, aki 1918-ra gondol vagy bármilyen más forradalmi vagy puccs-szerű megmozdulásra.

Erről csak annyit, hogy bármilyen oldalról is mernének megmozdulni, azt csírájában elfojtjuk, úgy, hogy attól elmegy nemcsak azoknak a rétegeknek a kedve, akiket rendesen tájékozatlanságuk vagy nehéz helyzetük folytán dobnak bele ilyen próbálkozásokba, de elsősorban azoknak, akiket, felelőtlenül háttérből, messziről, esetleg külföldről is irányítanak.

Ebben a tekintetben teljes nyugodtsággal nézek a jövő elé.

Aki össze akarja szedni a nemzetellenes elemeket, szembetalálja magát az egész állami hatalommal

Meg kell még említenem itt az úgynevezett baloldali megmozdulásokat, illetve a népfront kölcsönvett elnevezése alá foglalt mozgalmat. Erről csak annyit: lehetnek elméleti emberek, akik egy ilyen mozgalmat el tudnak képzelni, és vannak gyakorlati politikusok, akik ilyen mozgalom rémképének felfestésével akarnák az ő esetleg szintén szélsőséges politikájuknak valami tartalmat adni. De ilyen mozgalom nincs.

Ha lenne, és olyan értelmű lenne, amely különböző fajú, társadalmi vagy gazdasági elhelyezkedésű rétegeket abba a meggondolatlanságba sodor, hogy összeszedjék a nemzetben esetleg szanaszét található nemzetellenes elemeket, úgy az szembetalálja magával az egész állami hatalmat.

Hamis jelszavak alatt megindult nemzeti tanácsoknak sem a magyar nép, sem a kormányhatalom többet felülni nem fog, de kérem politikai életünk Don Quijote-jait is, hogy ezt a szélmalomharcot ne kezdeményezzék, és ne folytassák. 

Fontos: a hadsereg felszerelése, a közszükségleti cikkek elosztása és -

A fontos most az, amit már ismételten mondottam, hogy minden erőnket a hadsereg felszerelésére, a termelésre és a háborúban oly nehezen megvalósítható, elsősorban a közszükségleti cikkeknek a megfelelő helyre eljuttatásában rejlő feladatra összpontosítsuk.

- a szociális jövő megalkotása

De szükséges a ma problémáinak megoldásán túl a jövő feladataira is gondolnunk. Már vázoltam nagy nemzeti célkitűzéseinket, beszéltem most és más alkalommal is nemzetiségi politikánkról, alkalmam lesz a közeljövőben a jövő gazdasági előkészítéséről, az úgynevezett átmenet-gazdálkodási kérdésekről beszélni, most azonban arról akarok néhány szót szólani, amit elmaradt parlamenti beszédemben szerettem volna bejelenteni: a szociális magyar jövő megalapozásáról.

Már a megajánlási vitában kimutattam annak a vádnak alaptalanságát, amely Magyarországot és az 1848-ig tényleg fennállott nemesi rendszert antiszociálisnak, a nyugati haladással lépést nem tartónak akarta bemutatni. Nagy tévedés. A történelemben sokszor megelőztük a Nyugatot. Kötetet lehetne, és kell is erről a kérdésről írni. Csak azt említem meg, hogy a Werbőczy Hármaskönyvéhez írt királyi jóváhagyás a törvény célját akként jelöli meg, hogy: "a törvények az országlakosságot s polgárokat engedelmességben tartsák: a főbbeket az al- és középrendűekkel, a gazdagokat s hatalmasabbakat a szegényebbekkel és gyengébbekkel igazságosan élni kényszerítsék". A "honvédő" harcok alatt a főurakat, a nemességet és a köznépet mély együttérzés szálai fűzték össze, [18]48-ban maga a rendiség állt élén a jobbágyság felszabadításának, és a magyar köznemesi rend a francia forradalom idején demokratikusabb és szélesebb néprétegeket felölelő volt, mint a francia forradalom első célja, a harmadik rend felszabadítása, és [18]48 előtt is a nemesekre korlátozott szavazati jog több embert érintett, mint amennyi angol abban az időben ezzel Angliában rendelkezett. Azóta pedig, és különösen az első világháborút követő időben nagy, Európával lépést tartó, sok esetben azt megelőző szociális munka folyt ebben az országban. Erről is beszámoltam appropriációs beszédemben.

Nem azt akarom ezzel állítani, hogy a szociális jólét, a szociális kiegyenlítettség ugyanolyan nálunk, mint a hivatkozott nyugati államokban. Sajnos, nem. De ennek nem az állam és az állami vezetés részéről való készség hiánya az oka, hanem egyedül és kizárólag az, hogy először Ausztriával való függőségünkben a közjogi kérdések előrehelyzezésében, azután pedig az első világháború pusztításait, a trianoni megcsonkítást követő idők rettenetes szegénységében, a bennünket, mint agrárállamot legsúlyosabban érintő gazdasági világkrízis következtében nem tudtuk - minden jóakarat és szándék mellett sem - azt a szociális szintet elérni, aminek az első alapfeltétele mégiscsak az általános gazdagodás, gyarapodás, a gazdasági erők kiegyensúlyozott fejlődése. A legutolsó évtizedben is óriási erőfeszítéseket tettünk - minden költségvetésünk ennek bizonyítéka. De le kell szögeznem, hogy hadsereget fejleszteni és szociális intézményeket megteremteni, anyagilag alátámasztani, a közjólétet emelni és háborút viselni egyszerre és egy időben nem lehet. Erre még a világnak egyetlen nemzete és kormánya sem volt képes.

A magyar szociális törvényhozás felkészül a jövőre

A jüvőt azonban elő kell készítenünk. A magyar szociális törvényhozásnak fel kell készülnie a jövőre. Nem áll módomban a kérdésekkel most részletesen foglalkozni, ezért méltóztassék megengedni, hogy felsoroljak néhányat azok közül a kérdések közül, amelyekre vonatkozólag a kormány törvényjavaslatot kíván előterjeszteni. Ezek: 

a mezőgazdasági betegségi biztosítás megszervezése és a mezőgazdasági társadalombiztosítás egyéb irányú továbbfejlesztése; a szolgálati és munkaviszony szabályainak korszerű továbbfejlesztése; az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak kamarába szervezése; a munkaviszonyokban felmerülő ellentétek békés kiegyenlítésének előmozdítása; az állami munkaközvetítés továbbfejlesztése; a kisjövedelműek szabadidejének helyes felhasználására (pihenés, üdülés, szórakozás) irányuló gondoskodás; a tanoncügynek a gazdasági élet fejlődéséhez igazodó rendezése; a szövetkezeti jog korszerű továbbfejlesztése, különösen a termelő- és földbérlő-szövetkezetek szabályainak megállapítása; mező- és erdőgazdasági ingatlanokra terhelési határ megállapítása; egyes termelési ágakban a hitelnek és a hitelezés biztonságának előmozdítása; a mezőgazdasági birtokok túlságos elaprózásának meggátlása; gazdasági munkásházak, kis családi házak és cselédlakások építésének és javításának előmozdítása; a gyámügyi közigazgatás továbbfejlesztése; örökbefogadások előmozdítása; a sokgyermekes családok életfenntartásának további megkönnyítése; a háztartásban alkalmazottak egészségügyi és erkölcsi védelme; a házasság, a család, a magzat, a gyermek és a gondozásra szorulók hatályosabb büntetőjogi védelme; a megjavítható bűntetteseknek a dolgozó társadalomba való visszavezetése (ún. "utógondozás"); az örökösödési és az ajándékozási illeték kulcsának megállapításában a családvédelem fokozott érvényesítése stb., stb. Ehhez járulnak még hozzá természetesen földbirtokpolitikai törvényeink végrehajtása és azoknak a háború adottságaihoz és tanulságaihoz való alkalmazása. Megemlítem rögtön, hogy ami műszaki erő a telepítési osztálynak rendelkezésére áll, az ma teljesen a házhelyakció lebonyolítására van igénybe véve, minthogy ez a legsürgősebb is.

Ezek között a legsürgősebbnek tartom az először említettet, a mezőgazdasági betegségi biztosítás megszervezésére vonatkozó törvény sürgős életbeléptetését, de egyéb kérdésekben is a lehetőségekhez mérten a tempót sürgetni fogom.

Megjegyzem, hogy azokban a tárgykörökben, amelyeket most felsoroltam, a törvényelőkészítő munkálatok máris folyamatban vannak, sőt több kérdésben teljesen befejezett törvényjavaslatok állnak rendelkezésre. Ezek szerint jogi szakszerűséggel állítható, hogy ezekben a tárgykörökben a törvényhozás nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is. 

Hiszem, hogy a törvényhozás, amint munkáját újra megkezdi, szeretettel fog ezekkel a javaslatokkal foglalkozni, de lehetséges, hogy egyeseket addig már törvényes rendeleti úton fogok életbeléptetni.

Annak a munkának, amit vállaltam, megkoronázásának tartanám, ha az Aranybulla után, a Tripartitum után a Magyar Törvénytárba nekem lenne módom a magyar szociális törvények kódexét beiktatni.

Gazdasági kérdések

Ma természetesen és érthetően a gazdasági kérdések is érdekelnek bennünket. Három év rossz termése után reméljük, hogy egy jobb küszöbén - bár a tavasz szárazsága szép reményeinket erősen lelohasztotta - és dacára, hogy Oroszországba kiküldött hadseregünk élelmezése nagy terhet jelentett, hogy bizonyos kötelezettséget kellett vállalnunk baráti és semleges államok irányában is - amelynek sajnos azonban a kívánatosnál sokkal kisebb mértékre zsugorodtak vissza az utóbbi években - mégis megvagyunk valahogy. Zökkenők vannak, a kisfizetésű tisztviselőknél és a munkásrétegekben nehézségek is vannak. Az utóbbi hónapokban különösen a húsneműekben határozott hiány tapasztalható, de mégis azt mondhatom, hogy országos átlagban a múlt évinél jobb erőben megyünk neki egy új ellátási évnek. Sokan mondják, ha talán túlozva is, hogy Magyarország a többi államokhoz képest még mindig a jobb ellátású országok közé tartozik.

Természetesen ebben van némi látszat is, mert mi nem szeretjük szegénységünket fitogtatni. Szívesen és könnyen adjuk, amink van - pedig, de sok magyar háziasszony szenved mindennapi étrendjének összeállításánál, a beszerzéseknél, küzd a hiánnyal, élelmi[szer]cikkekben, ruházati dolgokban, télen a tüzelőben egyaránt. Eltökélt szándéka a kormánynak, hogy az eddig tapasztalt hibákat felismerve, a jövőben mindent elkövet, hogy azok kiküszöböltessenek.

Közellátás

Először is meg kell állapítani, hogy ha a múlt éveknél jobban is leszünk ellátva élelmiszerekben, azzal mégis nagy beosztással kell élnünk, hogy mindenkinek egyformán jusson, és ami embert megillet, abban különbséget ne a gazdagság, hanem a munka teljesítménye tegyen. Ipari termelésünk is korlátolt mennyiségű árut tud előállítani mind ruhaneműekben, mind lábbeliben. Ennek szétosztásánál is csak egy szempont vezethet bennünket: olcsó áron odajuttatni, ahol arra a legnagyobb szükség van. Tehát mezőgazdasági és ipari vonalon egész termelésünket egyaránt kézbe kell vennünk, hogy a megfelelő helyre jusson, és ne szivároghasson szét olyan csatornákon, amelyek végén az árdrágítás és a fekete piac most már csakugyan vészesen elharapózott tünetei mutatkoznak.

Biztosítani a munkabér, a fizetés, a mezőgazdasági és az ipari árak teljes összhangját

Bejelentem, hogy a kormány már döntött az új kiegyenlített árszínvonal kérdésében, és annak kimunkálása a legsürgősebben folyik. Ennek alapját és lényegét a mezőgazdasági árak, az ipari árak, a munkabérek és a tisztviselői fizetések teljes összhangja szabja meg. Erről a jövő hónapban fogom és fogják a szakminiszter urak, elsősorban a pénzügyminiszter úr, mint gazdasági miniszter is és a közellátási, a földmívelési és iparügyi miniszter urak az országot és minden érdekeltet tájékoztatni.

Már most kijelentem, hogy elsőrendű gondoskodásunk a köztisztviselők fizetésének és az üzemekben dolgozó állandó ipari és mezőgazdasági munkások bérének megfelelő és méltányos megállapítása, életszínvonalának biztosítása, hogy azt az értékes osztályt, amelyet köztisztviselőink és munkásságunk jelent, töretlenül mentsük át a háború nehéz évein.

Most részletekbe nem megyek bele, csak azt jelzem, csak azt állapítom meg, mint irányelvet, hogy az árszabályozás terén három feladatot kell megoldani: (1) a termelés fenntartásának, folyamatosságának és fokozásának árpolitikai eszközökkel is elősegítése, mert a termelésen nyugszik az egész közellátás. (2) A nyugodt áralakulás biztosítása, ami állandóságot kíván meg az összes áralakító tényezőben. (3) Az árellenőrzés intézményes megszervezése, amely a zugforgalom elleni küzdelem egyik leghatékonyabb eszköze.

Az árak, bérek és fizetések tekintetében szükségessé váló intézkedéseknek a lehetőség szerint egy időpontban kell megtörténniök. Az árak szabályozása alkalmával nem hagyható ugyanis figyelmen kívül a fizetések és munkabérek kérdése, sem a közszolgálati, sem a magánalkalmazottaknál, és tekintettel kell lennünk a nyugdíjasokra is. E szempontokból figyelemmel kell lennünk a munkaerő vándorlásának meggátlására is, mert a munkaerők vándorlása egyik helyről a másikra zavarólag hat a termelésre.

Az árak megvizsgálása során megvizsgálandók a kereskedelmi árrések is, ahol a legtöbb orvoslandó tünet mutatkozik. 

A feketepiac letörése

De most már meg kell emlékeznem a zugforgalom és a feketepiac letörésének kérdéséről. Ennek két eszköze van.

Az egyik, hogy úgy szervezzük meg a közszükségleti cikkekben való közellátásunkat, hogy az őt megillető adaghoz mindenki hozzájusson, s ennek legalább olyan fontossága van, mint a bérrendezés és fizetésrendezés kérdésének - sőt ennek adom az elsőbbséget, bár igaz, hogy ez nehéz, rettenetesen nehéz feladat. De minden eszközt felhasználunk ahhoz, hogy ezt mégicsak végrehajtsuk és biztosítsuk. De ugyanakkor a másik oldalon a visszaélőkkel, az áruhalmozókkal, a láncolókkal, az árdrágítókkal a legbrutálisabb szigorral fogunk eljárni.

Elrettentő büntetések

Új rendszerünk életbeléptetésével együtt olyan megtorlásokat és büntetéseket statuálunk, amelyek feltétlenül elrettentően fognak hatni ezekkel a visszaélésekkel szemben, amelyek nemzetünk mai helyzetében, a háborúban azok közé az ellenségek és árulók közé sorolandók, akikkel szemben a nemzetnek joga van minden eszközt felhasználni. Mint már említettem, ezekről a kérdésekről legközelebb óhajtok részletesebben és véglegesen nyilatkozni.

[...]

A lakás és a háztartás

Ugyancsak rendszabályokat kell keresnünk, amelyekkel a lakásínségen segíteni tudunk. És mivel az új építkezési lehetőségeink anyaghiány miatt is korlátozottak, a meglévő lakásokhoz is hozzá kell nyúlnunk, és azokat elsősorban azoktól el kell vennünk, akik jogtalanul túl nagy lakásokat foglalnak el, vagy pedig a nemzeti munkában kevésbé fontos szerepet töltenek be. Túl sok azoknak a magyar háztartási alkalmazottaknak száma is, akik olyan háztartásokban helyezkedtek el, ahol magyar nemzeti érzésük és keresztény valláserkölcsük veszélyeztetve van. Ezeket is hasznosabb közérdekű munkába szükséges állítani.

[...]

A felesleges vásárló erő és a túl nagy jövedelem

Gazdasági problémáink legelsője és legfontosabbika az államháztartás és a hadseregfelszerelés fokozott kiadásainak fedezése. Ebben a tekintetben, ahogy már mondottam, a konszolidált és elsősorban a tisztes polgári vagyonok teljes kímélése mellett aztokat a lehetőségeket kell megkeresnünk, amely mellett fokozott teljesítésre kényszeríthetjük azokat, akik a nemzet munkájából, szenvedéseiből még eddig legkevesebb részt vettek ki. De ki kell jelentenem azt is, hogy minden felesleges vásárló erőt, a túl nagy jövedelmeket, mind-mind igénybe kell vennünk, egyrészt, hogy államháztartásunkat egyensúlyban tarthassuk, másrészt, hogy a minden áron árut kereső, árakat felverő pénzeket megfogjuk, és ezáltal is lehetetlenné tegyük az árdrágítást, amelynek előidézője nemcsak az, aki magasabb árat kér, de az is, aki minden árat habzsoló mohósággal vállal. Természetes, hogy a takarékbetétek és a termelésben értékes munkát végző tőkék szintén azok közé sorolandók, amelyeket kímélni fogunk.

Közéleti tisztesség

[...] [Egy] Új, mohó gazdagodási vágyat mutató rétegről is szólnom kell, és meg kell emlékeznem egy ezekkel összefüggő tünetről, amit közéleti tisztesség névvel nevezünk. Sajnálatos háborús tünet ez is. A könnyű lehetőségek gyenge jellemű embereket megszédítenek. Azt hiszik, hogy ha a zsidó kiszorult a gazdasági pozícióból, ennek abban van a lehetősége, hogy ők ülhetnek a helyére. Sajnos, nemcsak a munkahelyre akarnak, sőt elsősorban nem a munkahelyre akarnak sokan beülni, hanem a nagy nyereségek, a könnyen szerzett pénz, és a még könnyebben, léhábban, meggondolatlanul elkölthető pénz lehetősége izgatja őket.

Ebből kerülnek ki a közéleti erkölcsnek megrontói, hiénái, és bizony ezzel járhat könnyen az egész nemzeti morál megrendülése. Tudom, nagyon nehéz ezeknek a dolgoknak végére járni. Minden egyes embert, minden egyes állást, jövedelmet, üzletet egyenként kellene végigvizsgálni. Még akkor sem tudom, hogy minden kiderülne-e. De ahogy eddig is tettem, még fokozottabban kötelességemnek tartom, és még nagyobb kérlelhetetlenséggel fogom végrehajtani a purifikálást és az elrettentő büntetést minden esetben, amelynek nyomára jövök.

Sok ítéletet hozott bíróságunk már ezekben a dolgokban. Nem szívesen engedem, hogy ezek a sajtóban megjelenjenek, mert szégyellem, ha egy magyar ember, egy köztisztviselő, vagy bárki más foglalkozású a nemzetnek ezekben a nehéz óráiban megtéved, és nem szeretem, ha ország-világ előtt ki kell pellengéreznem - hogy akadnak ilyenek a különben olyan nemes, olyan tűrő nemzeti társadalomban, de mégis ehhez az eszközhöz is hozzá fogok nyúlni, mert az elrettentésnek ezt a módját sem mellőzhetem el.

Ez a nemzet tiszta, s tisztviselői becsületesek

Figyelmeztetek azonban mindenkit, hogy ami hírek ezzel kapcsolatosan itt-ott felbukkannak, azok túlzottak.

Ez a nemzet, és annak elsősorban tisztviselőrétege tiszta és becsületes. Dolgozik, szenved és nélkülöz. A rágalmazók sokkal, de sokkal többen vannak, mint a vétkesek. A betegséget inkább abban látom, hogy mindenkit gyanúsítanak, mindenkiről mindent feltételeznek, és ezzel ártanak a legtöbbet a közéleti tisztaságnak. A nyugtalanságnak, az elégedetlenségnek, a hit és bizalom elvesztésének egyik oka az ilyen rágalmaknak elhitetése. Minden forradalomnak kipróbált eszköze volt a szenvedő néprétegekkel először elhitetni, hogy vezetői korruptak, a tisztviselők megvesztegethetők, őnekik azért nincs, mert mások harácsolnak. Amikor kilátásba helyezem a vétkesek legszigorúbb megbüntetését, a rágalmazókat, a suttogókat és gyanúsítókat a nemzeti rend, nyugalom, a nemzet tisztasága és a nemzet jövője elsőrendű bűnösei közé sorolom.

Az egész magyar társadalomhoz fordulok, mindenkihez, kérve-kérem, forduljanak el undorral ezektől, ne tűrjenek meg semmit, ami nem egyezik az egyéni vagy nemzeti becsülettel, de éppen olyan megvetéssel forduljanak szembe azokkal, akik a magyar embert és a magyar nemzetet ezekkel a hírekkel, ezekkel a rágalmakkal akarják megingatni, meggyalázni, hírnevét sárba tiporni!

Beszámoltam

Beszámoltam a háborúról, szóltam katonáinkról, megfogadtam megsegítésüket. Világosan leszögeztem álláspontomat nemzeti létünk külpolitikai vonatkozásaiban, viszonyunkat barátainkhoz és ellenségeinkhez. Kitértem az elmúlt hetek belpolitikai eseményeire. Szóltam nemzetiségi kérdésünkről, s igyekeztem felvázolni nemzeti jövendőnk céljait. Bejelentettem szociális programomat, a gazdasági kérdéseket, amelyek előtt állunk, és érintettem azt a sok-sok kérdést és problémát, amely megoldásra vár, és amelyekről más alkalommal fogok nyilatkozni.

Budapest, Pestkörnyék és Pest vármegye nagyválasztmánya hívott maga elé. Hozzátok szólottam, de kérem az egész országnak, minden magyarnak és mindenkinek, aki barátunk, megértését ügyünk iránt.

Köszöntöm Budapestet

Én jól ismerem a fővárost, ismerem problémáit is, hiszen budai diák és pesti egyetemi hallgató voltam. Ez még persze, az 1914-es háború előtt volt - a régi, szép Budapesten, ahogy mondani szokták. Ennek én ellentmondok. Én a mai Budapestet köszöntöm, amely magyarabb, keresztényebb, a miénk lett. Főváros lett - nem Bécs árnyékában élő második, hanem egy független ország nagy fővárosa - egész Kelet-Európa gravitációs fővárosa.

És köszöntöm azt a Pestkörnyéket, amelyben lüktet a munka, ahol nagy munkástömegek dolgoznak, gyárkémények füstölnek, új magyar élet fakad.

Én már ennek a fővárosnak voltam egyszer egyik megválasztott országgyűlési képviselője, és tekintsetek magatokénak akkor is, ha megmondom, hogy lelkem-szívem minden szála a nagy magyar földhöz köt, az Alföldhöz, a Dunántúlhoz, a Kárpátokhoz, az ősi röghöz, amelyből sarjadtam, amelyből fakad az egész magyar élet, és nőtt ki ez a gyönyörű főváros.

Népünk ereje kimeríthetetlen

Most, beszédem végén itt állok a nemzet színe előtt. Úgy állok itt, mint ahogyan jöttem ezelőtt több mint egy évvel. Csaj egy programmal, egy hittel és csak egy akarással: hogy ezt a nemzetet átvezessem a ma világának szörnyű krízisén. Küzdök a nemzetért, dolgozom annak jövőjéért, minden magyar családért, minden magyar emberért. Vállaltam, és állom a rám bízott feladatot. Nem csüggedtem semmit, hitem a nemzet jövőjében csak megerősödik, bizalmam a nemzet erejében csak fokozódik. Amit hittem, azt ma már tudom: hogy ez a nemzet, ez a nép megállja a helyét a ránk következő időkbe és évszázadokban egyaránt. Népünk ereje kimeríthetetlen. Ennek tanújelét a mezőgazdasági és ipari munkásság széles rétegei, mint a magyar tisztviselőosztály egyaránt megadta. Ha kitartunk, ha azon az úton, amelyen eddig mentünk, tovább haladunk, ha a nemzet önmagába vetett bizalma nem vész el, akkor meg is maradunk.

Megmaradunk, mert a nemzetnek van vezére

Megmaradunk, mert a nemzetnek van vezére, aki mögött mint egy ember áll mindenki ebben az országban. Soha a magyar nemzet még így nem állott senki mellett, mint ma Kormányzó Urunk mellett áll. Az ő hite a legnagyobb biztosítékunk, az ő ítélete a mi igazságunk, az ő ereje jelenti ma az országot. Az Úristen éltesse őt!

És most, barátaim, búcsúzom tőletek. Köszönöm, hogy meghallgattatok. Kérem, higgyetek bennem és higgyetek nekem, és azért higgyetek, nem mert különb vagyok, nem mert más vagyok, hanem mert éppen csak olyan vagyok, mint minden becsületes magyar ember. Munkám csak egy barázda vonása a magyar földön, hogy azon élet fakadjon - magában nem sok, de mégis a barázdák és a barázdavetők milliói teremtik az életet, és nagy a becsületük, ha mást nem akarnak, mint verejtékes munkával termővé tenni az ugart, és örökkévalóvá a magyart!

*

Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1943

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés