A politikai tudomány, amely elhaló eszmények, kihűlő államok, új, virulens, társadalmakat, nemzeteket és államokat formáló ideák és ezeknek lassan-lassan történelemmé válása közepette is, éber gonddal áll őrt az emberiség nagy életigazságai mellett, fokozott érdeklődéssel nézi a századforduló nagy politikai - államok és nemzetek belső struktúráját is átalakító - eszmevilágát, és a nagy harcban nem tud többet látni, mint egy új periódus kezdetét, amelynek egyszer természetszerűen vége is lesz.

Átalakulóban van, sőt jórészt átalakult az államról vallott felfogásunk és a nemzeti eszme is, amely ma korlátlan uralomra jutott, mondhatni kiteljesedett, korunk uralkodó eszménye lett azáltal, hogy az államot - annak jogi kereteit meghagyva ugyan -, de önmaga alá rendelte, és világrendező elvvé vált. Állam és nemzet, a történelem során annyiszor és annyiszor két egymással szembenálló fogalom, ma megtalálták egymást, s az állam a maga régi értelmezésében inkább csak funkcionális keret lesz, amelyen belül a nemzet éli a maga sajátos életét. Az eszmék mindig előbb járnak az eseményeknél, s a politika tudományának az a tapasztalati megismerése, hogy az eszmék mindig teoretikus utat tesznek meg előbb, hogy azután az élet élő valóságában, az emberiség életében hatóerőkké váljanak. A politikai eszmék mindig teóriában születnek meg, ott szerzik meg a maguk kezdeti energiáit, hogy később, a kor szellemét kialakítva és azt befolyásolva, az emberiség történelmében, ha kell, vérrel és vassal a maguk - sajátos, önmagukban zárt - pályáját megfutva, elhaljanak, s helyüket új eszményeknek adják át. Az uralkodó eszméknek az öszszeütközéseitől támad a történelem örök circulus vitiosusa, amelyet azonban csak történelemfeletti erők és eszmények abszolútumot jelentő igazságai mellett ismerhetünk fel.

Az állam, mint mindig, úgy most is elsősorban intézmény, alakulhat és elmúlhat, kereteit és intézményeit más-más erők irányíthatják, nem részese az isteni teremtésnek, hanem annak csak következménye. A nemzet, amely ma az állam kereteit betöltő dinamika, azonban már részese a teremtésnek, s ha a teológiai hierarchiában gondolkozunk, úgy a nemzetet valóban az állam felett állónak kell elismernünk, mert minden nemzetben az Istennek világot teremtő akarata nyilatkozik meg, amelynek sajátos földi rendeltetése és hivatása van. Ha tehát a nemzet és az állam ütközik, úgy a nemzet az előbbrevaló érték, a ius divinum örök részese, mint az állam, amely mégis emberi munka és emberi intézmény. El tudunk képzelni egy állam nélküli világot - amiképpen az emberiség őskorában volt is -, de nem tudunk elképzelni egy nemzet nélküli világot.

A történelem folyamán azonban nem volt az mindig úgy, hogy a nemzet államfeletti erővé nőtt, sőt a legutóbbi időkig az állam létének okát és célját önmagában bírta. Élete, funkciói kívül estek a nemzeten, s azzal gyakran még nem is találkoztak. Ez igen természetes már csak azért is, mert a nemzet jelenlegi imperiális formájában, a francia forradalom következménye, amely a napóleoni háborúk felkeltette reakcióban találja meg a maga életrekeltőjét, hogy a XIX. századon keresztül - különböző és még kifejtendő behatások alatt - az emberi életnek s azon keresztül alkotott intézményeknek, így az államnak is, egyedüli céljává váljon.

Az állam alakult aszerint, amint a nagy statikus energiái (terület és nép) változtak vagy amint a dinamikus energiái (államhatalom birtokosai és az állami élet összes faktoraira ható szellemi tényezők) azt parancsolták vagy irányították. Éppen ezért egy állam történelme sem más, mint az állami élet ezen belső faktorainak egymás közti harca azért, hogy egy adott helyzetben az állam erőviszonyait kialakítva, ezzel az államnak sajátos azon időbeli jellegét megadják.

Az államot másodlagos jelentőségében és fontosságában látjuk ma a nemzettel szemben. Hatását és jelentőségét azonban nem szabad lebecsülnünk, s benne az emberiség életének egy oly nélkülözhetetlen, pótolhatatlan értékét kell látnunk, melynek fenntartása az emberiség civilizált életével egyet jelent.

Az állam is fejlődött és alakult az idők folyamán, s korunk nagy fordulata, amely az államnak a XIX. századbeli képét változtatta meg, s a mindenható, a „totális" államot teremtette meg, éppen csak a XIX. század államfelfogásával szemben látszik olyan nagynak.

Az államnak mindig lényeges alkotóeleme volt maga a hatalom - a hatalom szót a következőkben nem közjogi értelmében használjuk, hanem mint politikai tudományos fogalmat -, mert ebben a hatalomban testesült meg maga az állam, és ez a hatalom volt tulajdonképpen az a dinamikus erő, mely az állam életét kitöltötte és azt jelentette. Állam hatalom nélkül élettelen és jelentőség nélküli intézmény, amely csak társadalmi szervezet. Az államhatalom természete, eredete és az arról vallott felfogás azonban az, amely, ha egy államot az evangéliumi bírálat örök érvényű mérlegére állítunk, az állam igazi értékét jelenti. Az államhatalom természetében, már csak azért is mert hatalom, szükségképpen van valami az erőszakból, a kényszerből - ennek egész elméleti kifejtésénél gondoljunk akár Nietzsche „Willen zur Macht" vagy Henri Bergson „élan vital"-jára, vagy a legnagyobb praktikusra, Machiavellire - tehát az államhatalom természete az, amelyen át egy állam jelentőségét megmérhetjük és bírálhatjuk.

Az államhatalom mindig, szükségképp és következetesen, mert természetében volt, a maga uralmának kiteljesedésére törekedett. Ezzel a hatalmi vággyal szemben, amely az élet ős elemeiből ered, természetszerűen fakadt a védekezés kényszere, amely az alattvalóknak az államhatalommal szembeni igényét védte, megszervezte, és az államot a maga eredeti hivatásának irányába kényszeríteni kívánta. Nemcsak Platón állambölcselete, de a modern állam számára először Aquinói Szent Tamás bölcselete az államalkotó polgárság szervezkedését jelöli meg, mint természetes szabadságot a fejedelmi abszolutizmussal szemben. Ez a - minden államban, minden társadalomban - egyaránt ható, egymással szemben ellentétes, de az állam statikus energiái által befolyásolt két erő az, amely minden államon belül a politikai életet alakítja.

Éppen ezért az államhatalom természete, belső törekvései és az állam egyetemes céljához való viszonya az, amelyre az igazi értékítélet támaszkodni fog.

A XIX. század államának megismerése nélkül nehezen megítélhető a XX. század most keletkező, és még ki nem alakult új államrendje. A XIX. század - e megismerés szempontjából - a francia forradalommal kezdődik, és 1918-cal végződik. A XIX. század a francia forradalomban születik meg, a század a nagy forradalom eszmevilága körüli harcokban telik el, s alig van olyan eseménye, amely ne a francia forradalom eszmevilágából következne. Az állam dinamikus energiái, a társadalomszervező elvek, amelyek végeredményében az állam igazi jellegét megadták, mind a forradalom szülöttei voltak. Napjaink történelme nem is más, mint a francia forradalom eszmei hagyatékának likvidálása, és helyébe egy új rendező elvnek a megteremtése.

A francia forradalom hatása a liberális korszellemben jegecesedett ki, és ez a liberális korszellem mindent elkövetett, talán az abszolút államhatalom reakciójaképpen, hogy az államhatalmat semlegesítse az élet minden viszonylatában, s az egyén számára az élet minden vonatkozásában a szabad érvényesülés lehetőségét adja meg. Az államhatalom, amely abszolút volt, egyre jobban semlegessé vált, s a társadalmak fejlődése, a gazdasági élet pedig minden vonatkozásában szabaddá lett. Az állami beavatkozás elve visszautasíttatott, és az állam e felfogásban tulajdonképpen funkcionális keret volt, amely az élet külső körülményeit irányította vagy az államon belül a közrend vagy az egyesek között felmerülő ellentéteket elintézte. Az államhatalom korlátozására, akadálytalan érvényesülésének gátjaként - a nem történelmi alkotmánnyal bíró országokban is - kifejlődik a parlamentarizmus.

Carl Schmitt meghatározása szerint létrejön a plurális állam, amely a társadalmi élet bizonyos jelenségeinek szabad érvényesülést adott, és az állam csak összefoglaló és egybetartó keretté vált. Más lett az állam és a társadalom, más a politika és a gazdaság, az egyház és a nemzet, tehát számos egymással párhuzamosan vagy ellentétesen ható tényező működött egy és ugyanazon organizmuson belül. Amikor a világevolucióban egyre jobban érik és erősbödik a nemzeti eszme, mint nagy összefoglaló erő, következetesnek látszik, hogy a dekomponálódás e menetét e nagy gondolat szintetizáló ereje állítsa meg. Az evolúció - [a] fejlődés legmélyebb és ezért megismerhetetlen alapja - korlátokat nem ismerő erővel ebben az irányban halad, lerombolja mindazokat az akadályokat, amelyek érvényesülésének útjában állanak. A nemzeti politikának minden egyes állam vagy nemzet életében egyre inkább nagyobb erővel jelentkező szükségletei mind konkrétebb alakot öltenek, intézményei és berendezkedései az emberi jogegyenlőség nagy eszményétől eltérve, sajátos, egyben a nemzet belső életigényei által meghatározott tartalommal bírnak. A világevolució a nemzeti eszmében, annak XX. századbeli megjelenési formáiban, az emberi jogegyenlőségi tant alapjaiban megtámadó elvet létesített.

A gazdasági rendszer és erők, amelyek a XIX. század jogegyenlőségi államában szabadon fejlődtek és hatottak, provokálták azonban az állam - most már nemzeti érdekek által is inspirált - beavatkozását.

A tőkés jellegű termelési rendszer, a maga elsősorban pénzjellegével, a pénzgazdálkodás hipertrófiájához vezetett. A tőke, a pénz önmagukban levő értékekké váltak, s a természet és a munka nem mint egyenrangú termelési tényező, hanem mint a pénz szolgálatára rendelt, annak hasznát és eredményét biztosító tényező szerepelt. A nagyipari termelés a céhrendszerben tömörült iparosság proletárizálódásához, a pénzgazdálkodás pedig a mezőgazdasági termelés eredményeinek csökkentéséhez és annak a pénzgazdálkodás befolyásától való függéséhez vezetett. Egyre jobban fejlődő, nagy hasznokat biztosító kapitalista vállalkozások az emberi munkaerő minimális jutalmazásával megingatják a társadalmi egyensúlyt, az osztályharc elve a marxi doktrínákból következett, amíg az egyik oldalon mértéktelen és jogosulatlan profit, a másik oldalon a gyűlölet jegyében fejlődő szocialista arcvonal, mindinkább fogyasztották a liberalizmus eszmei tartalmát. Az addig kötött jogi rendben levő föld szabaddá vált, árucikké lett, termésének haszna a pénzpiac kamatnívójától függött, veszendőbe mentek mindazon erkölcsi kötelékek, melyek a föld tulajdonából keletkeztek. A liberalizmus szabadverseny elmélete - laisser aller, laisser faire - ha talán alkalmas volt is a társadalmi jogegyenlőség kezdeti nehézségeinek elhárítására és egy, az élettel való harcban megedződött és abban győzedelmes elite kiképzésére, a maga gazdasági vonatkozásaiban a legveszélyesebb elv volt, amely logikusan az egyik oldalon nagy tőkeakkumulációkra, a másik oldalon a tömegek egyre fokozódó pauperizálódására kellett, hogy vezessen.

Ilyen előzmények után az emberiség történelmének azonban nagy fordulópontjához értünk 1914-ben, a világot addig uraló nagy elvek és eszmék egy új világ tisztító tüzébe kerültek. A történelem nagy statikus erői léptek akcióba, és megváltoztatták azt a dinamikus erőt is, amelyet a XIX. század folyamán a liberalizmus jelentett. A[z 19]20-as évek közepétől világosan felismerhető a fejlődésnek tendenciája, amely új dinamikus erőt iktat a társadalom életébe a liberalizmus helyébe. A liberalizmus ma már nem tényező többé, mint minden nagy emberi gondolat, pályáján önmagát emésztette fel és a világ új társadalmi rendezőelvet keres. A liberális gazdasági rend az egyik oldalon kartellekbe tömörült tőkéivel, a proletársorsba szorított milliókkal a másik oldalon, nem képes többé megoldani feladatait. Nemzeti eszméje is szétfoszlott, és a maga szigorú és kegyetlen valóságában kiteljesedett. Jogegyenlősége is, egyfelől a nemzeti államok privilegizált jogrendje, másfelől a mobilkapitalizmus szabad zsákmányjoga folytán illuzóriussá vált. Így tehát más rendezőelvnek kell következni, amely a liberális fejlődés hibáinak kiküszöbölésére alkalmas, és egyúttal oly szilárd bázisa lehet a jövőnek, mint amilyen a liberalizmus a maga fénykorában volt.

Az etatizmus csak átmeneti jellegű orvosszer volt a liberális individualizmussal szemben. Az egyre részeire bomló társadalom, az egyén jogaival és az állami beavatkozás korlátozásával, képtelen volt a közösség egyre fokozódó szükségleteit ellátni. A liberalizmus társadalomelmélete folytán észre nem vehető tények, mint a szociális igények stb. egyre jobban sürgették az állam beavatkozását, amelyre az állam bürokráciája hatalmi természetéből kifolyóan szívesen is vállalkozott. A társadalom egyre növekvő szükségleteit a liberális rend nem tudta kielégíteni, nem volt más tényező, amely erre alkalmas lett volna, csak az állam. Érdekes, hogy nem a bürokratikus és etatista állam az, amely ezekkel az igényekkel szembe kerül, hanem a liberalizmus jogállama, amelyre éppen - ezen jellegéből kifolyóan - egyre több és több hatáskör száll át. De a növekvő társadalmi követelmények kielégítése rend[j]én az állam, a maga jellegében egyre jobban változik át, abban a mértékben, amint feladatai nőnek, lesz bürokráciája öncélúbb és hatalomvágyóbb, hogy ez a fejlődés természetszerűen az etatizmusba torkolljon. Megszületik a totális állam eszménye, amely az etatizmusnak már egy másodlagos és szerencsésebb formája. Az etatizmusnak még csak bürokráciája van, a totális államnak már nincs bürokráciája, hanem hatalmát és az államcélt átérző elitje, amely a szerinte felfogott közjó irányában kormányozza az államot. Ez az elit azonban még a liberális demokrácia törvényei szerint képződik ki, tömegmozgalomban és pártharcokban, és csak ebből kikerülve, azonosnul azzal az államcéllal, amelynek megalkotása pártprogramjában volt, és pártmozgalmának ideálja.

Az etatizmus tehát szükségképpen átmeneti jelenség, a liberális individuális államot a totális állammal egybekötő híd. Éppen ezért az etatizmus nem orvosszer, nem megoldás, hanem csak állapot.

A totális állam tehát egy hosszú fejlődés eredményeképpen jelentkezett, előfeltételei adva voltak az előbb elmondott viszonyokban. A történelemnek az a kettős, egymást kiegyelítő menete, amely egyszer a individualizmust, másszor a kollektivizmust helyezi előtérbe, most jelenleg a kollektivizmus gondolatának periódusában van. A totális állam, mint egyik elméleti megalapozója, Nicolai meghatározza: nincs a köz- vagy magánéletnek egyetlen jelensége sem, ami ne tartozna az államra. Minden életjelenség azon méretik meg, hogy hasznos-e az államnak. Nincs az életnek egy köre sem, amely kötelességmentes lenne. Nincs olyan életszféra, amely ne érdekelné az államot. Ebből következik, hogy nincs, és nem lehet ellentét az állam és a nép között. A totális állam megvalósításának eszközei a következők: (1) Az állampolgárok alapjogai, „Grundrechte", megszűnnek, nincs velünk született természetes szabadság többé, hanem csak annyi, amennyit az állam a közösség érdekében megenged. (2) A népképviselet eltörlése. A parlamentarizmus, amely az államhatalommal ellentétes és azt korlátozó szervezet, megszűnik, s helyébe „tanácsok" lépnek, amelyek azonban már nem a kontroll jogát gyakorolják, hanem csak tanácskozó testületek. A tanácsok nem a népet képviselik, hanem a vezérnek szakszerű tanáccsal szolgálnak. (3) A pártok megszüntetése. A totális államban nincs semmiféle egyéni, parciális vagy partikuláris érdek, s így miután az állam maga a közösség legfőbb szervezete és irányítója, az állam céljáról és rendeltetéséről senkinek sem lehet más felfogása, mint magának az államhatalmat birtokló vezérnek. (4) Gleichschaltung, ami alatt az államban eddig szabadon szervezett testületek, szövetségek és egyesületek stb. a totális államnak való alárendelését kell érteni, egységes irányítás és vezetés alatt. Ebből kifolyólag megszűnnek az önkormányzatok is. Az állam élén áll a vezér, akinek szelleme és akarata irányítja az államot. A vezéri elvnek két elementuma van: az autoritás és a felelősség. Mindenki csak a vezérnek felelős, a vezér csak saját lelkiismeretének. A vezér - Sorel tétele szerint - természetes kiválasztódás útján lesz, és veleszületett különös tulajdonsággal rendelkezik.

Ez a rövid foglalata a totális államról vallott felfogásnak; Németország, Oroszország és bizonyos mértékig Olaszország és Ausztria ezen elv alapján rendezkednek be, építik át államszervezetüket, és ez államéletük alapja.

A közösség eme legmagasabb szervezete valóban mindenre és mindenkire való tekintet nélküli szervezetté válik, a társadalom állammá szervezkedik, s az állam megint öncélúvá lesz. Az állam célja azonban ebben a felfogásban azonosul teljesen az őt alkotó néppel, és célját a népi erőnek minél erőteljesebb és határozottabb kifejtésében keresi. Mindaz, ami másfél századon át a közösségeken belül természetes ellentétekre vezethetett, és mindaz, ami az államon belül önálló életet élt, megszűnik, és vele szemben keményen érvényesül az állam lételve: az uralom. Az állam azzal áll az egyén felett, hogy céljai magasabbak az egyesek érdekeinél és efemer érdekeinél. Parancsának abszolút volta, szolgálatának kategorikus imperatívusza - a totális államnak Kanttól átvett filozófiai alaptétele - ezen alapul. Az államélet másik két jellemző vonása a szolidaritás és a fegyelem. A szolidaritás, amely az állam eme legmagasabb közösségi tudatából következik, s amely miután népi erőkre támaszkodik, egyik legerősebb egybefűző kapocs. Ez a szolidarizmus egyik legjellemzőbb vonása a totális állam életének, és szemben áll az individualizmussal, s azzal a másik szolidarizmussal is, amely az egész emberiség szolidaritásának átérzéséből ered. A reformáció az univerzális szolidaritás megtörésével politikailag a partikularizmust, vallásilag az individualizmust erősítette meg, s így egész felfogása lényegében ellentmond annak a - nem a lélek spontán együttműködéséből fakadó - szolidaritásnak, amely kikényszerített.

A totális államelmélet egész rendszere most van a német politikai irodalomban kialakulóban, s szellemileg még le nem záródott, s a praktikumban jóval előbbre van, mint az elméletben. Filozófiában Kantra, Hegelre, Nietzschére, Schopenhauerre támaszkodik, akik közül Kant „erkölcsi törvénye" és kategorikus imperatívusza, Hegel államautoritás elmélete (állam - objektív értelem), Schopenhauer életakarat törvénye, Nietzsche „Übermensch"-e, hatalmi akarata hatottak termékenyítőleg erre az új államelméletre.

Amiképpen Montesquieu, Rousseau és a francia enciklopédisták hosszú sora készítette a francia forradalmat, úgy az etikai és a vitalisztikus filozófia Kanttól Bergsonig, mind befolyásolta a totális állam elméletének kialakítását. Mégis a tiszta elmélettől eltérően ők a faj kérdésének előtérbe helyezésével természettudományi megismerést is visznek államelméleteikbe, s ez az államot alkotó nép fajiságáról vallott felfogásuk. Ezért Darwin és Mendel éppúgy ott szerepelnek, mint Gobineau és Chamberlain, a totális államteória tudományos megalapozói között.

A nemzet, amely még korunk éltető és irányító eszméje, s amelyet egy lelki, ideológiai közösségnek fogtunk fel, s amelynek külső megjelenési formája, a nyelv, megszűnik e felfogásban az maradni, s helyét a „völkisch" gondolatban megjelenő „faj" antropológiai és biológiai meghatározást igénylő fogalma foglalja el. Így lesz az ideológiából természettudomány, a nacionalizmusból - az emberiség egyik legnemesebb eszméjéből - fajpolitika, amely a keresztyén univerzalizmus és individualizmus megtörésével, az ember külső, testi tulajdonságaira helyezi a súlyt, a lélekből a testre.

Egy új államelmélet keletkezett tehát szemünk láttára, s Európa államai különféle mértékben és módon rendezkednek be az új államelmélet hatása alatt. Ebben az államrendben, amely, mint előbb kimutattuk, a fejlődés logikájából keletkezett, mégis, mint minden ember által teremtett rendben, súlyos hiányok vannak, s ezek a hiányok épp úgy meg fogják őrölni, tarthatatlanná teszik és bukását előidézik, mint az abszolutizmus és a liberalizmus államai is önmaguk bűnei és hibái súlya alatt összeroppantak. Éppen ezért, csak a keresztyén államfilozófia mértékén megmért államberendezkedések a tartósak és a maradandóak.

A totális államban is elsősorban ezt az időlegességet kell meglátnunk, amely az államberendezkedések egyik periódusát sajátítja ki a maga számára, s létének tartama éppúgy megvan határozva az időben, mint az előtte járó és egymást felváltó államrendszereknek volt. Ha el is ismerjük létének ezt a szükségképpeniségét és egy adott korban való természetes következményként való megjelenését, vele szemben is, épp úgy, mint az abszolút állammal szemben a protestantizmusnak legélesebben és a leghatározottabban hangsúlyoznia kell az embernek Istentől nyert természetes lelkiismereti szabadságát, Isten egyházának autonómiáját épp úgy, mint a liberális államban is határozottan megkövetelte a laikussá váló államtól a maga jogainak tiszteletét, és reá mutatott mindig a liberális állam gazdasági rendjében a szociális igazság hiányaira.

Azonban minden totális államelmélettel szemben azt is meg kell mondanunk, hogy ha néhol azt természetesnek, a fejlődés szükségképpeni eredményének vagy ad hoc fokának is tartjuk- mégis a történelmi alkotmányt minden ilyen időleges államelméletnél erősebbnek, idő[t]állóbbnak és tartósabbnak valljuk. Ott, azokban az államokban, ahol a totális állam berendezkedik, soha sem volt egy, a nemzet által kifejlesztett, jogi meggyőződése által elfogadott és állami életének alapjául szolgáló történelmi alkotmány. A történelmi alkotmány éppen ezért, mert a nemzet közfelfogását fedi, időbeli korlát nélkül, az illető állam számára - az államot alkotó erkölcsi tényezők rendkívüli jelentőségénél fogva - egyedül lehetséges kormányzati mód.

A totális államnak is szívesen megadjuk az államnak kijáró autoritást, amit semmiféle államtól soha se vitattunk el, de kérjük a keresztyén szabadságot, mert az állami autoritásnak és a keresztyén szabadságnak egymással való helyes korrelációja tud csak tartós, az emberiségre áldásos állami berendezkedést teremteni. Az isteni és az emberi törvényeknek abszolút harmóniája az államélet legmagasabb célja. Minden államcél, amely e harmóniát megbontja, az emberi - időleges - célokat államcéllá emeli, bukásának végzetét ezáltal idézi fel.

A totális államnak megvan a maga kétségkívül nagy és jelentős feladata úgy a gazdasági, mint a szociális politika terén. Miután eltörölte nemcsak a plurális, hanem a dualista államot, s önmaga körébe vonta a társadalmi élet összes jelenségeinek irányítását, egyúttal vállalta e két feladat ellátását is. A kapitalista gazdasági rend kétségkívüli korrektívummal a nemzeti és szociális érdekekkel korlátozott kapitalizmus, csakis egy ilyen államszervezetben valósítható meg, amely egyúttal a gazdasági élet etizálását, a valódi altruizmust és a nemzeti érdekeknek fokozottabb védelmét is el tudja végezni. Ha az állam azonosul a nemzettel, és az állam célja etikus, úgy az élet minden szférájában, így a gazdaságiban is, ezt az etikai szempontot keresztül kell tudja vinni, s mire volna a totális állam, ha ezt se tudná? A keresztyén etika parancsainak érvényesülése a gazdasági életben, nem fog magától menni, mert ehhez az emberiség oly fokú megjavítása volna szükséges, ami gyorsan be nem következhet. De a konferenciánk tegnapelőtti napján Bernát István és Boér Elek által kifejezett etikai elveket csak egy erős államhatalom, ha önmaga is etikus, még a gazdasági életre is kényszeríteni tudja.

Szociális politika terén változatlanul állanak a totális állam feladatai, a széles tömegek pauperizálódását, a nemzeti életközösségbe való bekapcsolását csakis így lehet elvégezni. Ez a két nagy feladat, a gazdasági és szociális, szoros összhangban lévén egymással, viszont mindkettő megoldása a nap követelménye, melyet az európai kultúra fennállásának veszélyeztetése nélkül halasztani nem lehet, s megoldásuk is csak egy erős államhatalom útján képzelhető. Az más kérdés, hogy megoldhatja-e ezt egy olyan állam, amelynek lételve csak az uralom, a hatalom puszta ténye, és ez az uralom nem nyugszik etikus alapon, és az állam célja nem keresztyén erkölcsi.

A totális állam tehát itt van, jelen van, létezését se letagadni, s bizonyos vonatkozásokban megtagadni se tudjuk. Érvényesülésének azonban korlátja van a keresztyén természetjogban, a keresztyén egyházakkal való viszonyának rendezetlenségében egyfelől, másfelől a történeti alkotmánnyal bíró országokban a történeti alkotmány megadta hatalmi megoszlás biztosításában. Értéke még nincs, mert kezdeti stádiumában van, s nem is lehet. Ha a kiegyenlítődést a gyakorlati keresztyénséggel és a történelmi alkotmánnyal meg tudja találni, uralmi elvét és hatalmának gyakorlatát erkölcsivé tudja tenni, és a gazdasági és a társadalmi politika terén reá háruló feladatokat el tudja látni, nem lehetetlen, hogy értékeket is tud termelni a fejlődés számára.

E kérdések megoldásáig azonban tartózkodással kell a totális államot fogadnunk, s vele szemben mindig és mindig a keresztyén szabadság és a történeti alkotmányosság nagy elveit kell hangsúlyoznunk.

Időleges is mindkettőhöz való viszonylatában és időleges volta vele szemben megnyilatkozható kritikának mértéket szab.

Korszakok, rendszerek, nemzetek, államok romjai felett haladnak az életre érdemes nemzetek az állami élet örök eszménye; a keresztyén erkölcsi alapon nyugvó államrend felé

*

In Protestáns Szemle, 44. évf., 7-9. szám (1935), 432-441.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés