Update : Somló Bódog: Machiavelli (1921) - I. rész |
Somló Bódog: Machiavelli (1921) - I. rész
2021.04.13. 08:41
Machiavelli neve - egyike azoknak, amelyeket az emberiség nem felejt el többé - napjainkban megint egyszer különösen aktuálissá vált. Concha Győző már a világháború elején megállapította a machiavellizmus újraéledését. (Budapesti Szemle, 1914. november) S csakugyan, a világháború Flórenc titkárának eszmevilágában mozgott, legfeljebb gigászi arányaival haladva meg a Principe méreteit. A háború utáni események is csak megerősítik Concha diagnózisát. S főleg a mi külön magyar tragédiánk nagyon is a Machiavelli recipéi szerint folyt le és folytatódik. Így nekünk, akiknek politikájában minden más inkább volt, csak machiavellizmus nem, van okunk rá Machiavelli iránt érdeklődni.
Machiavelli szellemét az államtudomány többnyire csak azért szokta megidézni, hogy megtagadjon vele minden közösséget, holott tanácsainak mérges virágai között mély bölcsességek is rejtőznek. Az államtan történetírójának ezeket is észre kell vennie.
*
Machiavelli tudományos jelentőségének egyik része abban rejlik, hogy néhány prpblémát szellemének éleselméjűségével és egyoldalú racionalizmusának kérlelhetetlenségével a lehető legélesebb világításba helyezett. Oly rikító világításba, hogy az államtudomány többé nem haladhat el mellettük.
E problémák egyike a politika és a morál viszonya. A probléma nem volt új Machiavelli korában sem. Amióta csak az államról gondolkodni kezdtek, azóta ott kígyózott ez a kérdőjel is a politikai elmélkedések mélyén. A nagy pogány bölcsészek akként nyúltak hozzá, hogy az erkölcsről szóló tanításaikat a politika részévé tették. Az ő rendszereikben az etika az államról szóló tudomány egyik fejezete. A nagy keresztény bölcsészek az Isten országára szegzett messzenéző szemmel vagy másodsorba helyezték az államot, vagy egészen le is nézték. Machiavelli éles szeme viszont csak az államot látja meg, de semmi egyebet; az erkölcs színeivel szemben vak. Mint ahogy a Turner képei azt is megmutatják, miként tükröződik a világ a rövidlátó szemben, úgy Machiavellinek az államról festett képei azt is mutatják, miként tükröződik az állam az erkölcsileg színvak szemében. Ez a bántó egyoldalúsága állandóan izgat azóta a probléma helyes megoldására. És így Machiavelli e részben egyik legjobb példája annak, hogy a társadalomtudományokban az egyoldalúság bátorságával vagy inkább fogyatkozásával fellépő elméletek igazi értéküket mennyire meghaladó jelentőséghez jutnak. Nem lehet mellettük elmenni, mert nem lehet őket cáfolatlanul hagyni. Merész egyoldalúságukkal a lehető legrikítóbban megformuláztak egy problémát; megoldásaik féligazságai állandó ösztönzésül szolgálnak rá, hogy kiegészítsük azokat az igazságnak belőlük hiányzó részével. Minthogy ez pedig gyakran igen nehéz, e vakmerően egyoldalúak oly örökéletűekké válnak, mint a probléma, amellyel nevük egybeforrott. Egyik részében ily természetű a Machiavelli halhatatlansága is. Szellemének egyoldalúságával mindenki másnál erősebben rázogatta e nagy probléma kapuját, amelynek, hogy nyitjára akadjon, nem volt eléggé mély bölcsész.
*
Machiavelli Miklós Flórencben 1469-ben született, úgy apai, mint anyai ágon régi nemesi családból. Ifjú éveiről keveset tudunk. Huszonöt éves korában az ókori irodalom egy tanára mellett titkárkodik. Huszonkilenc éves korában a flórenci signoriánál, majd a tizek tanácsánál nyer alkalmazást. E szolgálatát 14 éven keresztül nagy buzgalommal és odaadással végzi. Számos követségbe megy önállóan vagy mások mellett. Többek között a pápához, Borgia Caesarhoz, a német császárhoz, és ismételten a francia királyhoz. Állandóan anyagi zavarokkal küzd. Soderini Péternek, a flórenci köztársaság élethossziglan választott gonfalonierejé-nek belső bizalmasa lesz, és e réven a háttérből nagy befolyási nyer hazája közügyeire. A Medici-ellenes párt exponált híve. Ezért 1512-ben a köztársaság bukásával és a Mediciek visszatértével elveszti állását, és egy, a város határán kívül, az országút mentén fekvő házikójába internáltatik. 1513-ban a Mediciek elleni összeesküvésben való részesség gyanúja miatt rövid időre börtönbe, sőt kínpadra is kerül, s bár ártatlansága csakhamar kiderül, ez az incidens még inkább megakadályozza annak az igyekezetének sikerét, hogy az új rend szolgálatába állhasson. Ebben az időben írja meg politikai műveit.
Utóbb Medici Gyula bíboros megbízza Flórenc történelmének megírásával, s ezért évjáradékot biztosít neki.
1527-ben egészsége rohamosan hanyatlik, s ez évben, 58 esztendős korában meg is hal, egy leánygyermeket és négy fiút hagyva hátra.
Megírta Flórenc történetét; több színdarabja is van, és néhány másfajta költői kísérlete; egy terjedelmes értekezése a háború művészetéről, több kisebb politikai dolgozata. Bennünket elsősorban két nagyobb politikai műve érdekel: az Elmélkedések Titus Livius első tiz könyvéről és az ezt kiegészítő Fejedelem.
Temérdek követi jelentése és számos magánlevele is fennmaradt. Ez utóbbiak adják írójuk legközvetlenebb és legelevenebb képét. Közvetlen és fesztelen hangon vannak írva, és nem a legjobb erkölcsűnek mutatják írójukat; inkább olyan embernek, aki nem szigorú sem magával, sem másokkal szemben, az élet örömeiből semmit sem tagad meg magától, akit valami szellemi élvhajhászat-féle vonz minden szellemi nagyság felé, és aki az állam dolgait a kedvtelés szenvedélyével űzi, nem a kötelességteljesítés öntudatával.
Minden művét fényes és könnyed stílus jellemzi. Az olasz prózának ő egyik legelső mestere. Csevegések formájában tárgyalja az államtan kérdéseit is. Minden nehézkesség nélkül ömlik tollából történelem, értekezések, követi jelentések és magánlevelek keretében a politikai tanácsok és elmélkedések szakadatlan sora.
*
Machiavelliben szenvedéllyé fokozódott a közügyekkel való foglalkozás. Igazi politikai temperamentum. Neki éltető eleme a flórenci közügyek igazgatása; ez az a levegő, emely nélkül valósággal lélegzeni sem tud. Jól jellemzi önnönmagát egyik volt követtársához, Vettori Ferenchez írt levelében: «Nem tudok én beszélni - úgymond - sem selyemről, sem gyapjúról, sem nyereségről, sem veszteségről; vagy némának kell maradnom, vagy az államról kell szólnom».
Ezért volt neki oly elviselhetetlen, hogy a Mediciek nem akarták igénybe venni szolgálatait. S ha már sehogy sem foglalkozhatott hazája közügyeivel, a régi Róma históriáját lapozgatja Titus Liviusban, és ennek nyomán tollal a kezében elmélkedik az államok dolgairól. Így születik meg két politikai munkája, hírességének alapja: a Titus Livius első 10 könyvéről való elmélkedések és a «Fejedelem»-ről írt munkája. Keletkezésük történetét maga mondja el egy Vettori Ferenchez írt levelében. Korán kel, kimegy az erdőre, ahol fát vágat, és ahol a favágókkal tölt el két órát. Onnan egy forráshoz vonul, költővel kezében. Majd a korcsmába megy, elbeszélget az átutazókkal, elkérdezi őket, mi újság hazájukban, s megfigyeli ízlésük és képzelődésük különbözőségeit. Miután családjával megebédelt, ismét visszatér a korcsmába, ahol megvan a rendes társasága: a korcsmáros, egy mészáros, egy molnár és két mészégető. Ezekkel estig játszik szerencsejátékokat ezer veszekedés és szitkozódás között. Jóllehet többnyire csak egy garasért pörölnek, a szomszéd faluba is elhallatszik lármájuk. «Ebbe az alacsony életbe elmerülten - írja - kidugom fejemet a penészből, gúnyolva sorsom mostohaságát, mert látni akarom, nem szégyelli-e el magát. Ha eljő az est, hazamegyek dolgozószobámba. A küszöbön levetem a piszkos és sáros parasztgúnyát, királyi udvarhoz illő ruhát öltök magamra, és így, illő öltözetben lépek be az ókor nagyjainak udvarába. Itt szíves fogadtatásban részesülök, és azzal a táplálékkal üdítem magam, amely egyedül nekem való, s amelyre születtem. Nem restellek velük beszélni, megkérdezem tőlük tetteik indokait; ők pedig nyájasan felelnek, úgy hogy négy órán keresztül nem érzek unalmat, és elfelejtem minden viszontagságomat; a szegénység nem ijeszt, a halál nem rettent. Egészen felolvadok bennük. S Dantéval tartva, aki azt mondotta, hogy a halottak megjegyzése nélkül nincsen tudomány, feljegyeztem magamnak beszélgetéseikből a legfontosabbat, és egy kis munkát szerkesztettem belőle: de Principatibus, amelyben, amennyire csak tudok, belemélyedek abba, hogy mi a fejedelemség, melyek a fajai, hogyan szerezhető meg, és hogyan vész el. Ha valamelyik ötletem valaha megnyerte tetszésedet, úgy ez nem fog visszatetszeni, s egy fejedelemnek, főleg egy új fejedelemnek bizonyára kedvére való lesz, amiért is Juliano ő Fenségének fogom ajánlani.» Medici Gyula azonban időközben elhalt, s így Machiavelli Medici Lőrincnek ajánlotta művét. Ő Fensége kegyeit a kis könyv ugyan elmulasztotta megszerezni, de megszerezte írójának a halhatatlanságot.
*
Miként Ferrari megállapítja, Machiavelli gondolkodásának általános iránya az asztrologizmus egy nemének hatása alatt állott. Az egész világegyetemben mindenütt bizonyos szabályos körforgást lát. A csillagok járása, az évszakok váltakozása, az élet és a halál éppen úgy mutatják ezt a körforgást, mint az ember szaporodása s pusztulása, vagy az alkotmányok körforgása.
Így az ember is benne áll a természet e rendjében; ugyan nem egészen tehetetlenül. Mert ha a fölötte uralkodó törvényeket megváltoztatni nem is tudja, az értelem fegyverével mégis meg tudja ragadni a történelem kerekeinek küllőit, és siettetni vagy késleltetni képes azok forgását.
Szóval sorsunk egy részét mi magunk alakíthatjuk, másik részében azonban a végzet uralkodik rajtunk, amelynek sötét útjaiba legfeljebb csodálatos próféciák vetítenek egy-egy világító sugarat. «Hogy honnan van - mondja Machiavelli -, nem tudom, de régi és új példák mutatják, hogy az államot sohasem éri súlyos csapás, amelyet jósok, próféciák, csodák vagy égi jelek nem jövendölnének meg előre. Hányszor jósolta meg Savonarola, hogy VIII. Károly francia király be fog törni Itáliába? Arezzo fölött - egész Toscana tudja - csatázó, fegyveres embereket láttak a levegőben. Medici Lőrinc halála előtt pedig villám csapott a dóm kupolájába, és Soderini Péternek, a flórenci nép élethossziglan választott gonfalonierejének elűzetését nem jelezte-e szintén a palotába csapott villám? Livius is meséli, hogy a gallok Rómába érkezése előtt egy emberfölötti hang meghagyta egy plebejusnak, amidőn éjfél idején az új utcán haladt át, jelentse a szenátusnak, hogy a gallok el fognak jönni.» (Elmélkedések, I., 56.)
Machiavelli nem tudja e jelenségek okát. Olyasvalakinek kellene azokkal foglalkoznia - úgymond -, aki átlát úgy a természetes, mint a természetfölötti dolgokon. Lehet, hogy annak a filozófusnak van igaza, aki szerint a levegő a jövőbe látó eszes lényekkel van telve, akik részvétből ilyen módon figyelmeztetik az embereket a fenyegető bajra.
Íme a reneszánsz embere, hitetlen és hiszékeny egyaránt, s amily járatos az emberbolyok nyüzsgésében, a cselszövények, pártütések és hódítások világában, oly járatlan a nagy természet birodalmában.
Az emberi életnek ebbe az alakítható részébe tartozik bele Machiavelli szerint jórészt az államok dolga is. Ezért helytelenül járnak el szerinte azok, akik az ókort sok minden tekintetben utánozzák, csak az államok dolgában nem fordulnak hozzá tanácsért, azt hívén, hogy e részben az ókor utánzása nemcsak nehéz, hanem lehetetlen is volna. «Mintha az ég, a nap, az elemek és az emberek nem volnának ma is ugyanazok, mint hajdanában!» (Elmélkedések, I. kv., Bevezetés.)
Machiavelli az ókor reneszánszát, amelyet szeme előtt látott, az állami életre is ki akarja terjeszteni, és kora ezer apró olasz államocskájának vak tülekedése helyébe visszaálmodja az ókori Róma nagyságát.
Ily gondolatokkal eltelve veszi kezébe Titus Liviust, és keres belőle okulást minden idők politikusai, de elsősorban saját kora és hazája züllött állami élete számára.
Az állami életnek egyik adott tényezője az ember természete. Ezt a természetet Machiavelli állandónak nézi. Ha a régi és az új eseményeket vizsgáljuk, könnyen felismerjük, hogy minden állam és nép ugyanazokat a dolgokat óhajtja. Ha tehát figyelmesen kutatjuk a múltat, könnyű dolog a jövendő eseményeket előrelátnim és ugyanazokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a régiek alkalmaztak, vagy ha ezek éppen nem állanak rendelkezésre, az események hasonlóságának megfelelő újakat kitalálni. (Elmélkedések, I., 39.)
Erről a változatlan emberi természetről azonban nagyon sötét képet alkotott magának Machiavelli. Aki alkotmányt vagy törvényeket készít, annak szerinte azt kell feltételeznie, hogy minden ember gonosz, és hogy gonoszsága mindannyiszor érvényesül, valahányszor azt szabadon teheti. Az emberek még akkor is gonoszak, amikor nem látszanak annak. Mert ha az emberek gonoszsága valamely esetben ideig-óráig rejtve is marad, ez csak onnan van, hogy a tapasztalat még ki nem derítette, de az idő, minden bölcsesség atyja, előbb-utóbb nyilvánvalóvá fogja tenni. Az ember csak a kényszernek engedve cselekszi a jót. Az éhség és a szegénység teszik az embereket szorgalmasokká, és csak a törvények teszik őket jókká. (Elmélkedések, 1., 3.)
Az ilyen nagy pesszimistákat szokták rendszerint jó emberismerőknek mondani, úgy a politikában, mint a magánéletben. Pedig nekik sincsen igazuk. A gonosztevő mellett ott van a szent is, mint a «homo sapiens» tág lehetőségeinek egyik válfaja. De az átlagember is jóból meg rosszból van összetéve. Amit Madách a nőről mond, hogy sárnak és napsugárnak keveréke, az emberre általában áll. Az ember cselekedeteinek két főrugója, hogy vagy azért tesz valamit, mert helyesnek tartja, vagy azért, mert hasznosnak ítéli magára nézve. Nemcsak az önzés hajtja, hanem a jóság vágya, a hit, a helyesség áhítozása hasonlóképpen.
Igaz, hogy a szent ritkább, mint a gonosztevő, és lehet, hogy az átlagember motívumai között is sűrűbbek az önzők, mint a cselekvés helyességéről való meggyőződés. Innen van, hogy akik az ember alacsony szenvedélyeire s haszonleső természetére építik fel számításaikat, ritkábban tévednek, mint azok, akik pusztán ideális tulajdonságokkal számolnának. Ezért szokták magukat a feketén látók jó emberismerőknek tartani, és szokták azokat, akik embertársaik nemes gondolkodására alapítják elméleteiket vagy gyakorlatukat, mint naiv álmodozókat és a politikához nem értőket lemosolyogni.
Machiavelli sem lát az emberben semmiféle jó tulajdonságot. Miként később a nemzetgazdaságtan tisztán az ember gazdálkodó természetének alapulvételével építette fel tudományát, úgy ő a politika tudományát tisztán az emberi gonoszságra próbálja alapítani. Csakhogy a nemzetgazdaságtan a társadalmi életnek egy szűkebb szelvényére nézve vont e fikció alapján következtetéseket, és eredményeit még így is ki kellett igazítania azzal, hogy az elhanyagolt erkölcsi indítékokat később ismét számításba vette; Machiavelli ellenben az emberi életnek egy sokkal átfogóbb darabját, az egész politikát próbálta ebből a félszeg kiindulópontból levezetni. Hibáinak jórésze már ezáltal adva volt: aki ördögök számára ír politikát, ördögi politikát fog írni.
Aki az emberi nem állami életéről akar egybefoglaló képet festeni, az összes emberi érzelmek, hitek, áhítatok, magasságok, szárnyalások, önfeláldozások, ábrándok, nemességek, igazságszolgáltatások és az összes emberi szenvedélyek, érdekeltségek, számítások, kapzsiságok, hiúságok, kicsinységek, sőt alacsonyságok, árulások és boszúállások e minden másnál hatalmasabb drámájáról - annak nem szabad rossz színműíró módjára sem angyalokkal, sem ördögökkel eljátszatni az ember e tragédiáját. Machiavelli egyik fő hibája, hogy nem látta meg az embert a benne rejtőző ördögtől.
*
Machiavelliről nehezebb képet adni, mint másról, mert nála minden a részletekbe széled, az ő könyvei csupa dirib-darab. A problémákat úgy adja elő, amint Livius olvasása közben eszébe ötlenek. De csak ez a külső kapocs fűzi össze e jó tanácsok és elmélkedések széthulló csokrát.
Neki ugyanis nincsen rendszere, amelyet néhány tételbe foglalhatnánk. Tanait nem vezeti le általános kiindulópontokból. Nem filozófus-elme, hanem inkább egy-két konkrét történelmi eseményből igyekszik levonni a konkrét tanúságot. Gyakorlatiasságra törekvő eszejárása és természete nem engedi őt magas általánosságokig elkalandozni. Bár éppen ez a módszer tereli őt mégis gyakran a túl gyors általánosítás útjára. Az ő munkája ugyanis igen nehéz talajon mozog. Ha minden következtetését kellően körülbástyázta volna mindama különleges feltétel, megszorítás és fenntartás felsorolásával, amely mellett az helyt állhat, ez akkora aprólékosságot igényelt volna a történelmi példák elemzésében és az abból levonható tanulság alkalmazásánál, hogy áldozatul esett volna munkájának elevensége és érdekessége.
Aztán meg őt a történelmi tanulság mégis csak a közvetlen gyakorlati használhatóság szempontjából érdekelte leginkább. Amint régebben megszokta, hogy követi útjain vizsga szemmel tekintsen körül, s küldje haza ezerszámra követi jelentéseit - úgy néz szét most politikai mellőztetésének keserű napjaiban az ókor uralkodói között, így írja e követi útjáról is a maga megszokott módján szapora jelentéseit, nehogy a hallottakból és látottakból valami kárba vesszen az Arno-parti elhatározások számára.
Így aztán a Machiavelli munkái sajátságos keverékei a túlságos kazuisztikának és a mindazonáltal túlzott általánosításnak. Machiavelli a történelmet a politikai aktualitásokhoz szokott szemmel nézi; az eseteket mint gyakorlati ember rendszerint egész különlegességükben látja. De, amidőn aztán felveti a kérdést, hogy mit tanulhat az államtudomány egy-egy ilyen esetből, akkor a következtetés rendszerint mégis az elsietett általánosítás hibájába esik. Machiavelli módszerét azzal jellemezhetjük legjobban, hogy egyes esetekre szóló recipéknek gyűjteménye, amelyek beváltak a történelem boszorkánykonyháján. Afféle politikai szakácskönyvek az ő munkái.
E módszer éles és határozott alkalmazásával ismét problémát dobott az államtudományba. Forgasd néhány lapját épp önkéntelenül, éppen úgy kérdezni fogod, mit és hogyan tanulhat a politikus a történelemből, mint ahogy kérdezned kell, mi a politika viszonya a morálhoz? Machiavelli a maga határozott s markáns állásfoglalásával, az egyoldalúság bátorságával ránk kényszeríti e kérdéseket.
*
Két államtani főműve az Elmélkedések Titus Livius felett és A fejedelem című voltaképpen egymást egészítik ki. Egy időben is keletkeztek, 1513-ban. Az előbbiben főleg a köztársaságok fennmaradásának és boldogulásának útjairól elmélkedik, az utóbbiban a fejedelmek nagyságának eszközeit keresi. Téves azonban úgy felfogni ezt a szétválasztást, hogy Machiavelli az egyikben a népnek hízelkedik, a másikban pedig - amelyet Medici Lőrincnek ajánlott - a flórenci köztársaság bukása után a zsarnokság dicséretét zengi. Ezt a beállítást már az a tény is megcáfolja, hogy Machiavelli az Elmélkedéseket is már a köztársaság bukása után írta. Sőt, hogy a Fejedelem előbb is készült el, mig az Elmélkedések befejezetlenek maradtak. Én úgy látom e kettőnek egymáshoz való viszonyát, hogy a Fejedelem nem egyéb, mint Machiavelli összegyűlt jegyzetei ama részének gyűjteménye, amely neki különösen alkalmasnak tetszett arra, hogy külön csokorba fűzve, felhívja vele magára a Mediciek érdeklődését, és rávegye őket arra, hogy ismét visszafogadják a közszolgálatba. Így hát különszedte az erre vonatkozó részeket, s ki is bővítette őket valamelyest, és talán alá is húzott egyet-mást, amiről feltételezhette, hogy a Medicieknek tetszeni fog. Machiavellit rokonszenve inkább a köztársaság felé vonta. De ő elsősorban nem szobatudósnak, hanem gyakorlati államférfiúnak érezte magát san-cascianói magányában is. Mihelyt tehát úgy látta, hogy a flórenci köztársaság ideje lejárt, megbarátkozott a fejedelemség gondolatával. Ha rokonszenve a köztársaság felé vonzotta is, politikai érdeklődései sokkal szélesebb körűek voltak, semhogy a köztársaság vagy fejedelemség vitakérdésében kimerültek volna. Sőt politikai álmai egyik-másikának éppen jól felelt meg a fejedelemség. A két munka közül az Elmélkedések című az átfogóbb, a fontosabb és terjedelmesebbik. Címét: Elmélkedések Titus Livius első tíz könyvéről, nem kell szó szerint venni. A munka csaknem hasonló joggal viselhetné azt a címet is: Elmélkedések az olasz történelem felett. Livius lapozgatása közben a legkülönbözőbb politikai vonatkozások jutnak az eszébe. Annyira telítve van az államra vonatkozó gondolatokkal, hogy bárminemű alkalom azonnal kiváltja belőle azok egész láncolatát. A gyakorlott politikus éleslátásával tudja magát beleélni egv-egy történelmi helyzetbe; mintha csakugyan követségben járna a régi Róma nagyjainál, és jelentést írna tapasztalatairól Flórenc urai számára. Azonnal megkapja a történelemben a politikailag jelentős mozzanatokat, és nagy írói képessége néhány szóban oly eleven képet állít olvasója elé, hogy azt is egy-kettőre odavarázsolja Róma fórumára, tájékoztatja az aktuális pártkérdésekről, és az ókori események oly figyelmes szemlélőjévé teszi, akárcsak kora valamely izgalmas tárgyalását hallgatná. Gyakorlati szelleme azonban nem azért mélyed a múltba, hogy azon elmerengjen. Ő Flórenc éber titkára marad a régi Róma fórumán is. A római események csak kiinduló pontjai egy-egy elmélkedésének. Egy ugrással ismét a korabeli Itáliában terem, rávilágít a hasonlóságokra, és nagy világossággal vonja le az ókori kirándulás tanulságait.
A rómaiakról való elmélkedéseibe sok más nép történelméből is sző bele adatokat. Így rólunk, magyarokról is megemlíti, hogy védőbástyái vagyunk a nyugati népeknek a keleti hordák ellen, és hogy fegyvereink híján Itália és a keresztény egyház nem egyszer érezték volna a tatár seregek súlyát.
*
Az államok alakulása tekintetében Machiavelli megkülönbözteti az őslakók államalapítását, amely rendszerint nagyobb biztonság és az ellenségnek való könnyebb ellenállás kedvéért megy végbe, és az idegenek alkotta államokat, amikor egy állam gyarmatot létesít, vagy egy uralkodó a maga dicsőségére épít új várost, vagy pedig éhség, járvány vagy ellenség által régi hazájuk elhagyására kényszerített emberek alkotnak újat. (Elmélk., I., 1.)
Amióta Platón felvetette az államformák kérdését, az állambölcsek többé nem térhettek ki e kérdés elől. Machiavelli is rátér, és szó szerint a Polybios formulázásában veszi át az Arisztotelész-féle kétszer hármas felosztást, a három helyes és a három helytelen államforma tanát. Ez a Polybios-féle formula az államformák egymáshoz való viszonyáról volt leginkább ínyére Machiavelli pesszimista alaphangjának: A három helyes bármelyikét is válasszuk, rövid időre tesszük, mert az csakhamar átfordul a helytelenbe. A királyságot az utódok mihamar zsarnokságra fordítják; ezért a nép a kiválókat követi, akik elűzik a zsarnokot, és arisztokráciát létesítenek. Ez azonban az alapítók utódainak kezében oligarchiává romlik, amelyet a népuralom elsöpör. Csakhogy ez meg szabadosságba ful[lad]; ennek pedig ismét zsarnokság a vége.
Ebben a pokoli körben kering az államok összessége. S csak azért ritka dolog, hogy ugyanegy állam többször járja végig ugyanezeknek a forradalmaknak e táncát, mert legtöbbször valamely felfordulás alkalmával egy másik állam hatalmába esik. A három jó tehát nem tartós, a három rossz pedig már alapelvénél fogva rossz. Ezért mondja Machiavelli Polybiossal, hogy a bölcseségükről híres törvényhozók nem alkalmazzák e három tiszta államforma valamelyikét, hanem az állandóbb természetű vegyes alkotmányt, amelyben a fejedelem, az ország nagyjai és népe együttesen kormányoznak. (Elmélk., I., 2.)
A tömeg csakugyan olyan változékony és állhatatlan - mondja egy másik helyt (Elmélk., I., 58.) - mint ahogy azt a történetírók egyre ismétlik. De az egyes ember, és különösen a fejedelem - teszi hozzá - semmivel sem jobb. Sok fejedelem volt már a világon, de csak kevés volt köztük a jó és a bölcs. Ezért van szükség alkotmányos uralkodóra. Őrajta nem lehet a tulajdonképpeni emberi temészetet vizsgálni, mert őt féken tartja a törvény. Az ilyen fejedelemmel csak a szintén törvénnyel fékezett tömeget lehet összehasonlítani. Az ilyenre sem áll többé a Livius mondása, hogy vagy meghunyászkodva engedelmeskedik, vagy kevélyen uralkodik. Úgy a fejedelem, mint a tömeg, egyaránt vétkezik azonban, ha veszély nélkül teheti, vagyis, ha szabadjára van engedve.
Később ugyan a flórenci alkotmány reformjáról szóló emlékiratában a vegyes alkotmányok ellen nyilatkozik. Csak az az állam lehet állandó, úgymond, amely vagy igazi fejedelemség, vagy igazi köztársaság. Míg ugyanis a tiszta köztársaság csak a fejedelemség irányában, a tiszta fejedelemség csak a köztársaság irányában változtatható meg, addig a kettő közt fekvő vegyes államformák úgy a tiszta fejedelemség, mint a tiszta köztársaság irányában változhatnak. Ez az érv nem nagyon meggyőző, minthogy az államok állandósága nemcsak attól függ, hogy hány irányban van meg átalakulásuk lehetősége, hanem még sokkal inkább attól, hogy mekkora a változás irányában ható erő. Valószínű, hogy ezt az újabb állásfoglalását jelzett emlékiratában valamely egészen aktuális jellegű gyakorlati szempont sugalmazta.
A fejedelemségek közt aszerint tesz különbséget, amint azok öröklöttek, avagy részben vagy egészükben újonnan szerzettek; amint az alattvalók hozzá vannak szokva az egyeduralomhoz, avagy azelőtt köztársaságban éltek-e; amint a fejedelem idegen segítséggel, avagy a maga emberségéből, szerencsével vagy pedig vitézséggel szerezte-e meg uralmát; amint az újonnan hódított tartomány ugyanolyan, avagy más nemzetiségű, mint a fejedelem régi állama. (Fejed. 1. fej.) Itt Machiavelli már elhagyja a görög vezetőfonalat, és a saját friss meglátásait tárja elénk. Rögtön meg is érzik azon, hogy nem a szokott módon, a jogi jegecesedés formái szerint különböztet, hanem politikai erőviszonyok szerint. Politikailag csakugyan más az olyan fejedelemség, amelynek alattvalói monarchikus érzelműek, mint az olyan, amelyben a monarchiát a szabadság bilincsének érzik. Ahol sok a nemes, vagyis az olyan ember, aki bőségben és birtokainak hozadékából él, főleg, ha még váraik és alattvalóik is vannak, ott lehetetlen szabad köztársaságot alapítani. Itt királyi hatalomra van szükség, amely azokat féken tartsa. Viszont, ahol nagy az egyenlőség az emberek között, ott bajosan fog sikerülni korlátlan fejedelemseget alkotni. (Elmélk., I., 55.)
Az öröklött fejedelemségeket könnyű megtartani. Itt elég, ha a fejedelem követi ősei hagyományait, és alkalmazkodik a kor követelményeihez. Sőt még ha az erőszak meg is fosztaná trónjától, az ismét ő reá fog visszaszállani, mihelyst az új birtokosokat baj éri. Hacsak rendkívüli hibák nem teszik gyűlöletessé, alattvalói rendszerint szeretni is fogják örökös urukat. (Fejed., 2. fej.) A monarchikus államformához szokott nép, ha köztársasággá is lesz, csak nehezen fog az maradni. Főleg a romlott állam nem válhatik azzá. Még akkor sem, ha a fejedelem családostól kiirtatnék. Itt az egvik fejedelmet csak egy másik fejedelem kergetheti el. (Elmélk., I, 16, 17.)
De nehéz megtartani az újonnan szerzett trónt. Akik az új fejedelmet trónjához segítették, azok túlzott igényekkel lépnek fel vele szemben, amelyeket lehetetlen lesz kielégíteni; akik pedig ellenezték trónrajutását, ellenségei lesznek.
Ha az új tartomány ugyanolyan nemzetiségű, mint a hódító állam, akkor megtartására elég a régi uralkodó családot megsemmisíteni, és a nép régi szokásait meghagyni. Ha ellenben más nemzetiségű, akkor megtartása nagyon nehéz, s sok szerencsét és ügyességet igényel. A legerőteljesebb eszközök egyike, ha a hódító az új területre teszi át székhelyét, mint ahogy a török szultán tette Görögországgal. A másik eszköz a telepítések az új tartomány fontosabb pontjain. A telepítés nem kerül sokba, és csak azokat sérti, akiket el kellett űzni, hogy az új telepeseknek adják át házukat s földjüket. Ezek pedig a kisebb rész, szétszórva élnek és szegények: így tehát nem veszedelmesek; a többit pedig könnyű megnyugtatni, és félni is fognak tőle, hogy hasonló sorsra jutnak, ha megmozdulnak. Az embereket ugyanis vagy nyugalomba kell édesgetni, vagy pedig meg kell őket semmisíteni; mert a könnyű sértésekért bosszút állanak, de a súlyosakat nem képesek megtorolni. A megbántás tehát legyen akkora, teszi hozzá írónk pokoli nyugalommal, hogy ne kelljen a sértett bosszújától tartanunk. A megszállás sokkal drágább eszköz; felemészti az új tartomány jövedelmét; sokkal több embert károsít, mert a beszállásolás terhét mindenki érzi; mindenki ellenségévé válik az új uralkodónak, mégpedig olyan ellenséggé, amely saját házában marad, nem válik földönfutóvá, és így bosszúra képes. (Fej., 3. fej.)
Ha az egész államhatalom a fejedelem kezén van, ha a hivatalnokok mind az ő szolgái, ha nincsenek hatalmas főurak, akikkel ellene szövetkezni lehet, úgy nehéz a fejedelem hatalmát megdönteni. Viszont, ha az ilyen monarcha egyszer legyőzetik, és ha családja ki van irtva, a győztesnek nincs többé kitől félnie. Mindkét irányban az ellenkező áll ott, ahol a monarchia egyes részei hatalmas főurak kezén vannak. (Fejed., 4. fej.)
Az olyan tartományt, amely megszokta, hogy függetlenül éljen, saját alkotmánya szerint, nagyon nehéz leigázva tartani. Még leginkább saját polgáraival lesz féken tartható. De ez sem biztos módszer. Biztos módszer csak egy van: a város (írónk itt városállamokra gondol) lerombolása, a lakosság szétszakítása és szétszórása. Aki egy szabadsághoz szokott várost leigáz, anélkül hogy azt lerontatná, legyen rá elkészülve, hogy maga fog megsemmisülni általa. A szabadság eszméje és az ősi alkotmány örökös lázongásnak lesznek okai. Sem az idő múlása, sem jótétemények, sem bárminemű óvatosság el nem feledtetik azokat. (Fejed., 5. fej.)
Ha egy állam ősi alkotmánya helyébe újat akarunk állítani, igyekezzünk a régiből annyit meghagyni, amennyit csak lehetséges, mert minden újítás megrázza a kedélyeket. Hagyjuk meg a réginek legalább látszatát, mert a nagy tömeg a látszattal éppen úgy beéri, mint a valósággal, sőt a dolgok látszata gyakran jobban hat rá, mint maguk a dolgok. Ha tehát a kormányzók számán, hatalmán, hivataloskodásuk tartamán változtatunk, hagyjuk meg legalább régi címeiket. Ez egyaránt áll, akár köztársaság alakul királysággá, akár királyság köztársasággá. (Elméik., I, 25.)
Az emberiség két legnagyobbszerű államalkotása, a régi Róma és Nagy-Britannia bőven igazolják Machiavelli e szavait.
A régi intézmények ereje még a gyenge uralkodóra következő második gyenge fejedelmet is megtarthatja trónján; míg ilyenek híján a második gyenge már el fogja veszíteni a trónt. (Elmélkedések, I., 19.)
Már e megjegyzései is mutatják, hogy Machiavelli nemcsak az egyéni lélekbe pillantott be mélyen, hanem ismerte a tömegek lelki alkatának sajátosságát is, ami nélkül nincs is sem nagy történetíró, sem politikus. Csodálatos, hogy a politika, amelynek már Platón és Arisztotelész s a nagy görög történetírók oly értékes tömeglélektani adalékokat szolgáltattak, hogyan hanyagolhatta ezt el utóbb ismét, megvárva, amíg az a szociológia keretében újból életre kel. Machiavelli sűrűn alapítja okoskodásait tömeglélektani megfigyelésekre. Fényes példa rá az Elmélkedéseknek az a helye (l., 51), amelyen írja, hogy a tömegeket nem lehet találóbban jellemezni, mint Livius e szavaival: A fenyegető tömeg engedelmes egyénekre bomlott, mindeniknek külön félelméből. (Ex ferocibus universis, singuli, meta suo, obedientes fuere.) «A tömeg sokszor nyilatkozik merészen uralkodójának parancsairól; de mihelyt a büntetés fenyeget, egyik sem bízik a másikban, hanem ki-ki siet engedelmeskedni. Amit a nép ilyen vagy amolyan veszedelmes kedvéről híresztel, tehát nem nagy dolog, amíg féken tudod tartani jó kedvében, és elejét tudod venni, hogy bántalmazhasson fenyegető kedvében. A nép ellenséges hangulata alatt itt olyat kell érteni, amely nem ered sem szabadságának elvesztéből, sem egy még életben levő kedves vezérének bántalmazásából. Az az elégületlenség, amely ebből a két okból származik, veszedelmes és féken tartása a legerőszakosabb eszközöket igényli. Az elégületlenségnek minden más fajtája ellenben jelentéktelen, ha a népnek nincs vezére. Mert ha egyfelől nincs borzasztóbb dolog, mint vezér nélküli felbőszült tömeg, másfelől nincs is annál gyengébb valami. Még ha fegyvert ragadott is, mégis könnyűszerrel rendre szoríthatod, hacsak van hova menekülnöd első haragjuk elől. Mihelyt a kedélyek kissé lehűltek, és haza kell térniük feleségeikhez, aggódni kezdenek, és ki-ki meneküléssel vagy alávetéssel a saját biztonságáról gondoskodik.»
Ezért egy összeverődött tömeg, amely ezt a veszélyt el akarja kerülni, azonnal vezetőt kell hogy válasszon, aki irányítsa, együtt tartsa és biztonságáról gondoskodjék, ahogyan Róma népe tevé, amidőn Virginia halála után kivonult a városból, és biztonsága kedvéért húsz tribünt választott kebeléből. Ha ezt elmulasztják, mindig az fog történni, amit Livius mond, hogy együttesen bátrak, de külön, amikor mindenik a saját veszedelmét fontolgatja, gyávák és gyengék lesznek.
Káros dolog - hirdeti egy másik helyt (Elmélk., I., 45) - folytonos büntetésekkel és jogsértésekkel a kedélyeket félelemben és nyugtalanságban tartani. Ha az emberek életükért kell hogy aggódjanak, merészebbek lesznek, és kevésbé rettennek vissza a felforgatástól. Vagy senkivel szemben se kövessünk el jogsértést, vagy kövessük el a szükségeseket valamennyit egyszerre, azután nyugtassuk meg ismét az embereket, és engedjük, hogy okuk legyen magukat biztonságban érezni.
Jóllehet az Elmélkedésekben a köztársaság, vagy miként ő nevezi: a szabadság ügyét szolgálja, a nép politikai képességeiről nincsen jó véleménnyel. Nincs könnyebb dolog - írja (Elmélk., I,, 53) -, mint egy köztársaságot, amelyben a népnek hatalma van, vesztébe dönteni. Egyszerűen nagyszabású vállalkozásokba kell azt bonyolítani. A nép az ilyen javaslatokat mindig el fogja fogadni, s aki más véleményen van, nem lesz képes a bajt megakadályozni.
Ha a sors nagy dolgokat akar végeztetni, nagyszellemű és nagyerényű férfiút választ eszközéül, aki felismeri a neki nyújtott alkalmakat. (Elmélkedések, II., 29.) Ha nagy összeomlást akar a sors, oly férfiakat tol előtérbe, akik azt siettetik; s ha találtatnék valaki, aki képes volna a sors útjába állani, azt megöli vagy másként fosztja meg attól, hogy jót tehessen.
A legnagyobb dolog a világon - írja a flórenci alkotmány reformjáról X. Leó pápához intézett emlékiratában - államot alapítani, jó törvényekkel és intézményekkel az államok sorsát igazgatni. Ez szerzi meg a legnagyobb dicsőséget Isten s ember előtt egyaránt. Szerencsés az az állam, amelyet sorsa oly bölcs törvényhozóval ajándékozott meg, hogy hosszú ideig élhet nyugalomban reformok nélkül. (Elmélk., I., 2.) Írásai telve vannak a nagy államférfi csodálatával. Egyes nagy emberektől vár mindent. A nagy tömeg véleményei tévesek; mindenki láthatja, aki tanácskozásaik és határozataik tanúja.. Romlott államokban az irigység és a hiúság támadásokkal illeti a kiválókat, és az történik, amit a köztévedés tart jónak, vagy amit a népszerűségre törekvők javasolnak. (Elmélkedések, II,, 22.) Általános szabálynak mondja (I. m. I., 9), hogy egy állam csak akkor nyer helyes új alkotmányt, ha azt egyes ember fekteti le. Ezért kell a bölcs törvényhozónak arra törekednie, hogy egyedül kapja kezébe a hatalmat. Bármit tesz is evégből, nem lesz hibáztatható. Csak az helytelen, ha valaki azért erőszakos, hogy romboljon, de nem jár helytelenül az, aki azért erőszakos, hogy építsen. Dicséri Kleomenes spártai királyt, aki Lykurgos bölcs törvényeit akarta visszaállítani, és aki evégből az ephorokat és mindazokat, akik tervének útját állhatták volna, kivégeztette.
Machiavelli könyvei telve vannak mindennemű apró megfigyeléssel állami dolgokra vonatkozólag, amelyek minden rendszer nélkül sorakoznak egymás mellé. A kérdések néha a legszokatlanabbak a politika irodalmában: például hogy a szabadság védelme a hatalmasokra bízható-e inkább, avagy a népre? (Elm., I., 5.) Avagy: miként járjon el az, aki a zsarnokot meg akarja dönteni? Közel álljon-e a zsarnokhoz, avagy távol álljon-e tőle ? (Elmélk., III., 2.)
Az Elmélkedések egyik leghosszabb fejezete (III., 6) az összeesküvésekről szól, amelyekkel Machiavelli részletesen és nagy szeretettel foglalkozik. A Fejedelem 19. fejezete is ezt a kérdést tárgyalja. Valóságos kis összeesküvéstant állított össze több mint negyven eset elemzése alapján. Az összeesküvést igen kockázatos dolognak tartja. A tapasztalat is azt mutatja, hogy sok összeesküvéssel próbálkoztak már, de csak kevésnek lett jó vége. Az összeesküvőnek ugyanis társra van szüksége; ilyenül pedig csak elégedetlent fogadhat. Mihelyt azonban lelked titkát felfedezed az elégedetlen előtt, alkalmat adtál neki arra, hogy elégedetté váljék, mert ha elárul, bármi jutalmat nyerhet. Ilyenformán az egyik oldalon biztos haszon int felé, a másikon pedig csak kétséges haszon, és ez is csak nagy veszedelmeken keresztül. Ritka barátnak kell tehát lennie, vagy a fejedelem legádázabb ellenségének, hogy el ne áruljon. Ezért legjobb csak akkor közölni a tervet mással, amikor már kivitelre kerül a sor, hogy ne maradjon idő az árulásra; s akkor is lehetőleg csak egy embernek kell a dologról szólni, mert ennek árulása esetén a dolog könnyebben letagadható. A legveszedelmesebb dolog az eredeti terven változtatni, ha már nincsen elég idő új terv megbeszélésére. Részletesen szól az összeesküvéssel járó veszedelmekről azok elhatározásakor, kivitelükkor és kivitelük után és arra az eredményre jut, hogy arany mondás a Tacitusé: «Tiszteljük a múltat, s engedelmeskedjünk a jelennek; kívánjunk jó fejedelmet, de viseljük el, akármilyen». Nagy tanácsadó kedvében még azt is kifejti, hogy egy-egy rosszul sikerült összeesküvés miként sikerülhetett volna jobban. «Az emberek azonban - teszi hozzá kicsinyélőleg - rendszerint nem értenek a világ dolgaihoz, és a legnagyobb hibákat szokták elkövetni, még pedig annál nagyobbakat, minél rendkívülibb valamely ügy, mint amilyen a szóbanforgó is.»
De Machiavelli nemcsak az összeesküvőknek szolgál tanáccsal, hanem a fejedelmeknek is arra nézve, hogy miként előzzék meg az összeesküvéseket, s miként tegyék azokat ártalmatlanokká. Machiavelli itt úgy jár el, mint aki maga magával sakkozik. Valóságos elméleti condottiereje a politikai tudománynak, aki célt nem nézve, mindenkinek egyaránt kész szolgálatára lenni. Már ezért is helytelenek azok a ravaszkodó magyarázatok, amelyek Machiavellinek Isten tudja miféle messzenéző titkos politikai célokat imputálnak, amelyek kedvéért műveit írta volna.
A fejedelem úgy kerüli el legjobban az összeesküvéseket, ha nem válik gyűlöletessé. De igyekezzék elkerülni azt is, ami megvetetté tehetné: ne lássék változékonynak, könnyelműnek, kishitűnek vagy határozatlannak. Machiavelli éleslátásának szép bizonyítéka, hogy a francia parlamentben és annak kellő tekintélyében oly intézményt ismer fel (Fejed., 19.), amely elhárítja az uralkodóról a gyűlöletet, amidőn a hatalmasokkal szemben a népnek avagy a néppel szemben a hatalmasoknak kedvez. A birodalom és a király biztonságára - úgymond - nem lehetett volna jobb rendszert kitalálni. Réz Mihály is rámutat (Budapesti Szemle, 1917. 408. lap.), hogy itt csírájában látjuk a fejedelem felelőtlenségének elvét.
Folyt. köv.
*
In Társadalomtudomány, 1. évf., 1. szám (1921), 41-69.
|