Újabb megerősítést nyert e tétel a most hatalmasan fellendülő közigazgatástudomány részéről, amely a maga szabatos megfigyelő és rendszerező módszerével kutatja a modern államélet fejlődésének törvényszerűségeit és a belőlük levonható szervezési irányelveket. Egészen felületes szemlélő is kénytelen észrevenni, mennyire általános már a közvéleményben az államreform szükségességének tudata.

E politikai érdeklődéssel telített hangulat azonban nagyon komoly veszélyt is hord magában, mivel az újítási lázzal és kívánságokkal teljesen fordított arányban van a közönség elvi tájékozottsága, amely még a műveltebb, sőt az ún. mérvadó körökben is félelmetesen fogyatékos. Ezért sürgeti oly nyomatékosan a világ legmagasabb erkölcsi fóruma, a Vatikán az állampolgári hivatásra és a helyes politikai cselekvésre nevelést, mint a szociális kérdés megoldásának feltételét. Katolikus felfogás szerint csak egyetlen helyes államszemlélet van, amely az emberi természetben gyökerező közösségi léttörvények felismeréséből fakad, és csak másodrendű, lényegtelen kérdésekben, amilyen például az államforma, tűr meg a viszonyok vagy a népakarat változásától függő módosulásokat. A léttörvények erősebbek minden emberi önkénynél és szeszélynél, s azért minden államtudomány, amely a tények alapján áll és azokat helyesen értelmezi, szükségképpen a katolikus állameszme igazolására is szolgál. Ezt látjuk a közigazgatástudományban is. A közigazgatás az a politikai tevékenység, amelynek feladata az államcél közvetlen és hatékony megvalósítása. Ennek leginkább megfelelő eszközeit és útjait tapasztalati alapon kereső tudomány olyan általános érvényű és roppant jelentőségű tételeket állapított meg, amelyek nélkül igazi államreformot sem elgondolni, sem végrehajtani nem lehet. Mi magyarok ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy e tudománynak egyik, nemzetközi viszonylatban is legkiválóbb szaktekintélyét, Magyary Zoltán professzort a magunkénak vallhatjuk, és nagyszabású műveiből a legteljesebb tájékoztatást nyerhetjük. E művek felölelik a közigazgatás egész tárgykörét, és legvázlatosabb ismertetésük is külön tanulmányt igényelne. Három csoportba oszthatók. Az elsőbe tartoznak azok a munkák, amelyekben a szerző az alapvető elvi kérdéseket tárgyalja, a másodikba a mai közigazgatás szervezetének ismertetését nyújtó tanulmányok, s ezek közül külön kiemelendő a Magyar Közigazgatás Tükre, mint a maga nemében egyedülálló és jelentőségében alig felbecsülhető alkotás; végül a harmadik csoportba sorolandók a reformjavaslatokat tartalmazó művek. Jelen írásunkban csak arra szorítkozunk, hogy e lenyűgöző arányú szellemi vagyonnak állambölcseleti szempontból súlyos horderejű értékeit felmutassuk. Erre annál is inkább van szükség, mivel ma a magyar közéletben egyre szabadabban tobzódik a politikai kalózkodás, és az idegenből másolt idétlen eszmék, meg éretlen ötletek prófétáitól hemzseg az ország. A részletkérdéseket tárgyaló tanulmányok mellett főleg ,,A közigazgatás legfőbb vezetése szervezési szempontból" című munkát vettük alapul, amely először francia nyelven jelent meg, és Magyary Zoltán szemléletét mesterien tömör és világos fogalmazásban nyújtja.

Minden nemzet legmagasabbrendű életformája és kerete az állam. Más szóval úgyis lehet mondani, hogy ez a nemzet önkormányzatának szervezete, amely annak minden tagját és kisebb közösségeit egyetlen élő egészbe foglalja. Ez a szervezet lényegénél fogva hatalmi alakulat, mert célja a közérdek hatékony szolgálata, amelyben a nemzet egyetemes akarata és törekvései jutnak érvényre. Súlyos félreértések elkerülése végett az állam fogalmának kettős tartalmát élesen szét kell választani. Az első, a kevésbé ismeretes, nem egyéb, mint a nemzet politikai egysége; a másik, amire mindenki gondol, mikor államról beszél, a tekintélyt képviselő kormányzati szervek összessége. Míg az első teljesen azonos magával a nemzettel, a másik attól részben különböző, mint a nép felett álló közszolgálati hivatalok egyeteme, vagyis a törvényhozás, közigazgatás és igazságügy testületei. Ez utóbbi a szoros értelemben vett államhatalom, amelynek mibenléte, működése és fejlődése a közigazgatástudomány tárgya. Míg a nemzet inkább természetes, a hatalom mesterséges képződmény - azért szokták államgépezetnek nevezni -, és olyan valami, mint egy kényszerítő acélváz, amely átöleli és átjárja az egész nemzetet, és annak határozott formát ad. Jóllehet a hatalomnak a nemzettel szemben elsősorban szolgálati szerepe van, de mivel egyúttal mint a nép megbízottja az államfőséget is képviseli, minden egyén, osztály és rend alája van rendelve, hogy a közérdeket a széthúzó és önös törekvésekkel szemben érvényesíteni tudja. A kapitalista gazdálkodás korában, amely a társadalompolitikai ellentmondások kora, a szolgálati szerepet (rendőrállam!) a közérdek lényeges kárára annyira előtérbe tolták, hogy a nemzet belső egysége felbomlott, és a nyugodt fejlődést zavaró ütközések állandósultak. A téves politikai dogmák megkötötték a kormányzat kezét, amely ennek következtében éppen akkor volt leggyengébb, amikor nagyon erősnek kellett volna lennie, hogy a szervezett és egymást taszító társadalmi erőket együttműködésre szorítsa. A gépi termelés bevezetése a gazdaság világába, amit Magyary professzor igen szerencsés szóval ipari forradalomnak nevez, és a vele párhuzamosan érvényesülő szabadelvű jogrend káprázatos gyorsasággal szétmállasztotta az abszolutista-hűbéri meg céhrendszerű, részben még családi alapon nyugvó társadalmi szervezetet, és semmi újat nem állított helyébe. A kétségtelenül hatalmas gazdasági fellendülés amíg egyrészt a nemzetek vagyonát soha nem látott arányban állandóan növelte, másrészt proletársorsba taszította a nép nagy részét, aminek szükségszerű folytatása az osztályharc, a munkásság forradalmi és államellenes magatartása lett. Ugyanakkor a tőke gyors iramban szervezkedett, egyre hatalmasabb érdekszövetségekbe tömörülve az állam fölé nőtt, és a parlamenten keresztül a maga céljai szerint irányította a törvényhozást, a közvéleményt, sőt még a külpolitikát is. Tehát az ipari forradalmat követő társadalmi bomlás megsemmisüléssel fenyegette az államot, amely mint a rend, a törvény és az egyetemes nemzeti érdek legfőbb és egyedül hivatott őre, csak szenvedőleges és másodrangú szerepet játszott az osztályérdektől fűtött pártok elvadulásig menő küzdelmeiben. Mindez pedig azért történt, mert a közigazgatás, alkotmány és jogrend fejlődése nem tartott lépést, sőt teljesen elmaradt a gazdasági és társadalmi fejlődés mögött. „A döntő tény tehát - írja Magyary -, amely korszakalkotó, az, hogy ma a nemzetek alkotmányuk keretében nem olyan viszonyok közt élnek, mint amelyekre ezeket az alkotmányokat szabták, és ebből az inkongruenciából súlyos problémák származnak."

A tőkés termelésből keletkezett fokozott jólét lehetővé tette a népesség soha nem látott arányú szaporodását, ami siettette a nagyvárosok rohamos felduzzadását, és a sajátos városi életforma, főleg a nagyipari központokban az állandó politikai nyugtalanság forrása lett. Mikor aztán a gazdasági rendszer belső lényegi fogyatkozásai a válságban többé kétségbe nem vonható módon megnyilatkoztak, az állami beavatkozás el nem maradhatott, ami a közigazgatás nagymérvű átalakulását vonta maga után, de egyúttal az állami szervezet válságát is szinte kézzelfoghatóan megmutatta.

E tények megállapítása nagy horderejű további belátásokra vezet. A közigazgatástudomány a maga talaján maradva kikényszeríti bizonyos elvi kérdések tisztázását, és e vonalon szükségképpen találkozik a katolikus állambölcselet és erkölcstan tanításával, sőt ezt jelentékenyen alátámasztja és előmozdítja. Magyary professzor tételeiből kitűnik, mennyire súlyos tévedés volt a „semleges" állam eszméje, mind bölcseleti, mind történelmi szempontból, pedig ezt tekintette a liberális iskola egyik kimagasló vívmányának. Ez az iskola, amely a múlt század alkotmányait kidolgozta, a nemzetet és államot egyedek és érdekcsoportok merő halmazának tekintette, és minden alap nélkül hitt bizonyos társadalmi harmónia praestabilita-ban, amely minden különös vezetés és fáradság nélkül magától áll elő az egymással versenyző és ütköző erők játékából. A történelmi fejlődés azonban könyörtelenül meghazudtolta ezt a jóhiszemű eltévelyedést, és teljes mértékben igazolta az organikus állam- és közösségszemléletet. Ez a szemlélet az államot szerves egésznek tekinti, amely egymásra utalt tagokból áll, és valamennyien alá vannak rendelve a legfőbb szociális érték, a közjó hordozójának, a politikai tekintélynek. A szabadelvű korszak közéleti gyakorlata e tekintélyt annyira meggyengítette, hogy végül is a nemzeti összetartás ösztöne kénytelen volt a parancsuralomba menekülni, mert nem talált már más eszközt az állami lét és nemzeti egység megmentésére. Állam és társadalom között mindig fennáll bizonyos feszültség, ami magában véve nem baj, amíg a hatalom keze szabad, vagy a társadalmi alakulatok, mint például a különféle gazdasági szervezetek magukat tudatosan alárendelik a közös nemzeti érdeknek.

Katolikus tanítás szerint minden államnak, bármilyen legyen az alkotmánya, akár demokratikus, akár monarchikus, szükségképen a tekintélyi elv alapján kell állnia, tehát bizonyos értelemben tekintélyi államnak kell lennie. A legtöbb parlamenti rendszerrel kormányzott államban ez az elv elhalványult és háttérbe szorult a rendszer súlyos fogyatkozásai miatt, mert a különböző és részletérdekek szolgálatában álló pártokból többséget csak kiegyezés és megalkuvás által sikerül alakítani. „A pártok nem átfogó kormányzati programok alapján létesülnek, hanem megoldatlan kérdések kifejezési formái, nevüknek (pars) megfelelően részletmegoldásokat képviselnek, és a választóknak csak egy töredékét tudják meghódítani. Csak azoknak a kérdéseknek megoldása biztosítható, amelyekben nézeteltérés nincs. Az egyhangúság azonban sokszor csak negatívumban érhető el, abban, hogy valamely kérdést ne oldjanak meg, elhalasszanak" - állapítja meg igen szellemesen Magyary. Ezért nő egyre inkább Európában a bizalmatlanság e rendszer iránt, és esik annyi szó a parlamentarizmus csődjéről. Véleményünk szerint perdöntően igazolja e tényt Lavergne bírálata és reformjavaslata is, aki pedig a köztársaság és parlament feltétlen hívének vallja magát. Mindebből szorosan következik, hogy a reformot kereső népeknek gyökeresen felül kell vizsgálniok eddigi szemléletüket, és vissza kell menniök egészen az állami lét értelmét feltáró metafizikai igazságig.

Az ipari forradalomnak még egy másik szempontból is nagy hatása van az államéletre. Az éles gazdasági verseny nyomán kialakult szervezetei az ipari termelésnek a gazdaságosság és termelékenység törvényét érvényesítik az egész vonalon. Ezt a jelenséget nevezzük ma racionalizálásnak, amely a tudományos megfigyelés módszere szerint megy végbe. Nem egyéb ez, mint a munkaszervezés tudománya, amely a munkaerő legtökéletesebb felhasználásának útjait kutatja és állapítja meg. Csak az a vállalat dolgozik sikeresen, amelyben a szervesség elve az üzem minden részében kifejezésre jut. Az irányítás és ellenőrzés művészetének elmélete nagyon termékeny meglátásokat kölcsönzött a közigazgatási tudománynak is. Ebből szűrődik át lassan az államtudományba a strong executive: az erős végrehajtó hatalom, a scientific management: a tudományos ügykezelés, az efficiency: a hatékonyság és eredményesség fogalma. Amint a nagyipari termelésben a tárgyi szükséglet és lehetőség határozza meg a cselekvést, épp úgy kellene ennek az államvezetésben is érvényesülnie az ötletek, sekélyes pártkívánságok és elavult megszokások helyett. Magyary mesterien világos áttekintésben mutatja be, milyen formában kísérelték meg főleg a háború után alakult új államok közigazgatásukban az okszerű üzemszervezés tanítását megvalósítani. Elvi, még helyesebben bölcseleti szempontból több nagyfontosságú tételt kell itt kiemelni.

Az üzemszervezés tudománya világosan meghatározza elsősorban a legfőbb irányító szerv feladatkörét. Minden szervnek természeténél fogva sajátos funkciója, szerepe van az egész szervezetben. Az egésznek jóléte és zavartalan működése csak akkor van biztosítva, ha minden szerv pontosan a neki szánt munkát végzi, és a maga hatáskörét át nem lépi. Ebből logikusan következik, hogy minél magasabban áll egy hivatal a többi fölött, annál általánosabb, átfogóbb a munkatere is és mind önmagát, mind az egész üzem életét megbénítja, ha olyan részletmunkát is vállal, amelyet az alsóbbfokú szerv is könnyen elvégezhet. Ilyen eljárás minden szempontból káros a közületre, mert a dolgok természetes rendjét fölforgatja. Tehát a legfőbb kormányhatóság csak akkor tölti be igazán a maga hivatását egy nemzet életében, ha a legfelső irányításon és ellenőrzésen kívül mással nem foglalkozik, mert ez önmagában is teljesen igénybe veszi még nagyon tehetséges egyének munkabírását is, annál inkább az átlagemberét. Ezért írja körül Magyary különös gonddal a miniszterelnök munkakörét, ami nem egyéb, mint műszaki érvényesítése a tekintélyi elvnek. Magától értetődik, ez a cél csak erős decentralizáció által érhető el, ami nem az önkormányzatok megszüntetését jelenti, hanem ellenkezőleg a helyes értelemben vett állami totalitás, vagyis az államfőség elvének következetes alkalmazása.

Mivel eredményes közigazgatás szakszerű képzettség nélkül el sem képzelhető, és mivel a szakszerű tudást ma is a végrehajtó szervek tagjai képviselik, sokkal inkább, mint a parlamenti törvényhozó testület, a holnap államában a vezető szerepet a közigazgatás fogja vinni, míg a parlament hatalma visszaszorul arra a körre, melyet hivatásának természete világosan megjelöl, vagyis képviseli a nemzet politikai közvéleményét, akár rendi, akár számszerű többségi választás alapján, azután megszavazza a kerettörvényeket, és ellenőrzi a közigazgatást. Itt önkénytelenül felmerül az állambölcselet örök kérdése: melyik, a korviszonyokat is tekintetbe véve, a legjobb államforma? A mai közigazgatástudomány a maga pozitív módszerével alapjában véve ugyanazt a problémát boncolgatja, amelynek megoldását Aquinói Tamás a monarchikus és demokratikus elv egyesítésében látja.

A legfontosabb feladat, melyet ma az államszervezésnek meg kell oldania, a társadalom és az állam viszonyának rendezése. Erre mutat rá Magyary a „Deutsche Verwaltung" című folyóiratban legutóbb megjelent tanulmányában. A jelenlegi társadalomnak uralkodó tagozódási formái a gazdasági érdekharcban kialakult osztályok. Fentebb már vázoltuk, milyen veszélybe sodorta ezeknek egymás elnyomására irányuló küzdelme a nemzeti közösséget. Sem a teljes, sem az enyhébb formájú államszocializmus nem oldhatja meg ezt a kérdést. Az államilag irányított tervgazdaság a gazdaságosság elvébe ütközik, tehát nem marad más hátra, mint az állam legfőbb vezetése mellett működő önkormányzati szervezet, amely a gazdaságot visszaadja a maga rendeltetésének, és arra kényszeríti mind a tőke, mind a munka hatalmi szövetségeit, hogy a nemzet egyetemes érdekének szolgálatába álljanak. A munkamegosztás, vagyis az okszerű gazdálkodás törvénye a szűkebb értelemben vett közigazgatásban is megköveteli, hogy a felsőbb hatóság ne intézzen olyan ügyeket, amelyeket az alsóbbfokú is elvégezhet. Ez más szóval kifejezve a szubszidiaritás elve, ami annyit is jelent, hogy az állam minden téren a társadalommal szemben a legfőbb irányítás fenntartásával a kisegítő szerepére szorítkozzon, köztudomásúan ma a kormányzati tevékenységnek egyik kerékkötője, hogy megfelelő önkormányzati szervek hiánya miatt az állam közérdekből kénytelen olyan gazdaság- és társadalompolitikai feladatokat vállalni, amelyek képességeit és illetékességét meghaladják. Természetszerűen a gazdasági rendek önkormányzata és a körükbe tartozó állami hivatalok áttelepítése a mai közigazgatás gyökeres átalakítását követeli. Ezt egy nagyarányú elméleti munkának kell megelőznie, amelynek elvégzése a közigazgatástudomány szakembereire hárul. Különösen nehéz lesz egyrészt a minden bürokráciára jellemző tehetetlenségi nyomaték és öncélúsághajlam leküzdése, másrészt pedig a kétféle közigazgatási hatáskörnek pontos kijelölése, nehogy a kormányzatnak tehermentesítését szolgáló törekvés újabb felesleges hivatalokkal terhelje meg a közösséget. E kérdést illetőleg a magyar közvélemény még majdnem teljesen tájékozatlan, pedig a problémák egyre halmozódnak és sürgetik a megoldást. Szinte megretten a némileg tájékozott ember, amikor azt látja, hogy a nagy fejetlenség miatt a kereskedelmi kormány kénytelen a szövőmunkások bérszabályozásával foglalkozni. Ha ez így megy tovább, azt is megérhetjük, hogy a tanyai libapásztorok konvenciójának ügyét is államtitkárok fogják intézni.

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy amint a társadalmi lét bármennyi részletből tevődik is össze, valami egészet alkot, éppen úgy a vele foglalkozó tudományok között is szükségképpen kell kapcsolatnak lenni. Az állam metafizikája a tények ismeretéből indul el, és a pozitív jellegű államtudomány eredményeit nem nélkülözheti, viszont az utóbbi sem mondhat le a maga kára és az eltévedés veszélye nélkül a filozófiai megismerés révén szerzett és minden időben állandó érvényű igazságokról. Annál is inkább kell e kapcsolatokra ügyelni, mert az általános államtudományt eddig meglehetősen elhanyagolták, s így még valósággal gyerekcipőben jár, és valószínűleg az újabb forradalmak hatása alatt fog fellendülni. Egyedül a katolikus iskolának van olyan államtana, amely az emberi lét egész valóságára épül fel, és döntő jelentőségű nyeresége lenne az európai kultúrának, ha a pozitív államtudomány ezt a hatalmas szellemi vagyont a maga területén értékesítené.

Magyary professzor fejtegetéseiben a tudományos stílus hűvös tárgyilagossága mögött éreznünk kell, mennyire átéli a szerző az európai ember és egy káoszba zuhant társadalom minden gyötrelmét. Ez a társadalom ma egyik forradalomból a másikba tántorog, mert elvesztette az egyetlen biztos utat, amelyet a társadalmi lét tényeiben gyökerező örök törvények jelölnek meg. A háború előtti nemzedék könnyelműségének árát a mostani kénytelen megfizetni akkora szenvedéssel, amely már szinte felülmúlni látszik a lélek teherbíróképességét. A legnagyobb tanulság, amelyet mindenkinek, aki másokért hivatalból is felelősséget visel, le kellene vonnia Magyary művéből, az, hogy a „jeder nach seiner Fasson" elve a gyakorlati politikában épp úgy, mint elméletben, tökéletesen megbukott, és hogy a nagy politikának, amiről igen sok közéleti férfiúnak halvány fogalma sincs, a dolgok mélyébe látó tudásra és biztos dogmákra kell épülnie. Bármily fölényesen mosolyognak is ma még sokan és nem éppen jelentéktelen képviselői a közelmúltnak, hogy a világnézet mint jelszó befurakodottá közélet szótárába, ezzel a ténnyel komolyan kell számolni, mert a lélek mélyéből feltörő igény parancsára született meg. Minden nagy kultúrának alapja a szellemi élet egysége, amit Európa elvesztett már, és azért esett ki kezéből a világuralom kormánypálcája. [A] „Nyugat hanyatlása" rohamos gyorsasággal közeledni látszik, Európa széttört, mert már régen elvesztette lelkét, akkor, amikor nagyságának alapját elhagyta. A holnapba néző ember nyugtalanságát fokozza, hogy a ma munkába álló nemzedék és az utána következő a másik végletbe esett. Amíg az öregek lelkét szétmarta a kétely, és a féktelen kritika teljesen megvakította őket, a fiatalok még a szükséges kritikáról is lemondanak. Csak hinni és rohanva menetelni, és hallatlan történelmi csodákat akarnak látni. Ezért keresnek maguknak prófétákat és vezéreket, és ha akad valaki, akár egy kalandor, akár egy politikai küldetéstudattól megszállott, akár egy vad tehetség, aki szavával és egyéniségével megbabonázza őket, nem törődnek vele, igaz-e, okos-e, amit hirdet, határtalan bizalommal dobják a lábához szívüket. A tudás, a gondolat és felelősség förgeteges éjtszakába sötétedő alkonya ez. Átmeneti idő, vagy egy nagyszerű kultúra temetésének előestéje, ki tudná megmondani?

*

In Magyar Kultúra, 25. évf., 5. szám (1938), 137-139.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés