A legújabb kor elég alkalmat adott az alkotmányok forgandóságának igazolására. Az 1790. évi forradalmak, a napóleoni háborúk, a Szent Szövetség korszaka, a harmincas évek reformeszméi, az 1848. évi szabadságharcok, az ötvenes évek abszolutizmusa, a hatvanas évek liberalizmusa előbb vagy utóbb éreztette hatását az egyes államok alkotmányára is. Az olyan államokban, ahol az alkotmány nem a nemzet múltjából fakadt, s nem nőtt hozzá a nemzet jelleméhez, a papirosalkotmányok gyorsan váltották egymást, a korszellem divatjával keletkeztek és vesztek. A divatos koráramlatok hatása alól teljesen a magyar nemzet sem vonhatta ki magát. De a mi alkotmányunkban megvolt a szívósság és rugalmasság; egyrészt szívós ragaszkodás ősi intézményeinkhez, másrészt rugalmas felvevőképesség a bevált és helyes reformgondolatok iránt. Ezért a magyar alkotmány fejlődése egyrészt soha meg nem szakadt, másrészt soha meg nem állt. Az ezer éves alapokon épült, alakult mindig tovább.

A világháború befejezése megint az alkotmányozás lázát váltotta ki a nemzetek nagy részében. Nemcsak az újonnan keletkezett államok gyártottak maguknak hirtelenjében alkotmányokat, de nagyrészt új alkotmányt kaptak a legyőzött államok is: Németország, Ausztria, Törökország, Oroszország. Sőt a láz átcsapott néhány semleges és győztes államra is, többek között Spanyolországra, Romániára, Görögországra. Ezek az 1919-ben és utána következő években keletkezett új alkotmányok a világháború előtt is uralmon volt liberális-demokrata világáramlatnak a megnyilatkozásai. A hadviseltek és hadikárosultak óriás tömegeire való tekintetből még fokozottabban kiépítik az emberi jogok rendszerét, biztosítják az általános választójogot, hangoztatják az állam szociális kötelességeit. Az új alkotmányok nagyrészt félreteszik vagy mellőzik a monarchikus államformát, és a köztársaságot vezetik be. Nálunk is megvolt a törekvés a világháború után új alkotmány megállapítására. Mihelyt azonban a nemzet a forradalmak megrázkódtatása után magára eszmélt, új alkotmány kidolgozása helyett az ősi alkotmányossághoz visszatérést választotta programjául. Fenntartotta a királysági államformát, demokratikusabb irányban újjászervezve visszaállította az országgyűlést, sőt a királyi hatalom átmeneti ellátása tekintetében is hagyományainknak megfelelő rendelkezéseket tett.

Az 1919-ben és az azt követő években keletkezett új alkotmányok nem tudtak hosszú életűek lenni. Ma újra új alkotmányok alkotásának vagy előkészítésének a korát éljük. Olaszország, Németország, Ausztria, Észtország, Litvánia már átalakította vagy teljesen újjáalkotta alkotmányát, de hasonló irányú törekvéseket látunk Lengyelországban, Bulgáriában és más államokban is. Ezek az új alkotmányozási törekvések már nem a liberális-demokrata világszemléletnek a megnyilvánulásai, hanem azzal teljes szakítást jelentenek. Az új irány elsősorban nem közjogi, hanem világnézeti, de megvan a visszahatása az alkotmányra is. A válságok áradatában nyugalmát vesztett emberiség lázasan keresi az állami berendezések új formáit. Még csak a körvonalai bontakoznak ki az új iránynak, még csak első kísérletekkel állunk szemben, de a körvonalakkal és kísérletekkel komolyan foglalkoznunk kell, s meg kell állapítanunk jelentőségüket.

A nemzetek nagy része kiábrándult a demokráciából. Az általános választójog nem tudta megvalósítani a hozzá fűzött reményeket, hanem csak a demagógiát szabadította fel. Megerősödtek a szélsőséges irányzatok, és a tömegek kellő vezetés híján a szocializmus, sőt a kommunizmus karjaiba szédültek. A nép megbízottait a demokrácia rendszerében semmi felelősség nem terheli; ezért csak a népszerűség megszerzésére és egyéni érdekeik kielégítésére törekednek; a panamák egymást érik. A parlamentek sok helyen nem a komoly alkotásoknak a színhelyei többé, hanem az üres szereplésnek, személyes vitáknak, szenzációhajhászásnak, végnélküli botrányoknak. A kormányzat a pártok martaléka lett, azért bizonytalan irányú, folyton változó, határozott cselekvésre képtelen. Lehet, hogy a parlamentarizmus bajai csak a mai válságos korszak beteges tünetei; lehet, hogy ezekben a rendkívüli időkben nagyobb eredményeket más kormányzati rendszer sem tudott volna felmutatni. De a közvélemény sok helyütt mégis a demokrácia rovására írta a mai helyzet minden visszásságát, s nem a parlamentarizmus bajainak orvoslására, de a rendszer teljes mellőzésére törekszik.

De mi jöjjön a parlamentarizmus helyébe? Melyik rendszer hozna erősebb nemzeti érzést, szilárdabb erkölcsi alapot, több szociális tartalmat; melyik rendszer jelentene biztosabb kapcsolatot a múlttal és határozottabb programot a jövőre; melyik biztosítaná az egyéni érdekekkel szemben nagyobb mértékben a közjó érvényesülését; melyik hozna feltétlen tekintélyt, és amellett teljes felelősséget; melyik hozna nagy alkotásokat és biztos sikert? Egy szóval: mely rendszer tudná megvalósítani mindazt, ami a mai szegény, nyomorgó, meghasonlott emberiség vágya, reménye?

Már a fenti kérdésekben megjelölt célok azt mutatják, hogy a fejlődés útja a tömegek, pártok és demagógok uralma felől csak a nép bizalmát élvező kiváló vezéreknek tekintélyen alapuló tartós kormányzása felé terelődhetett. A történelem legszebb emlékei azokhoz a korokhoz fűződtek, amikor hosszabb időn át erőskezű államfők vagy politikusok vezették az illető államok sorsát, például Németországban Nagy Frigyes vagy Bismarck. De a diktatúra irányában való fejlődést nagyban előmozdította az is, hogy egyes államok sorsának intézését egy Mussolini, Hitler, Kemal vagy Pilsudski vette a kezébe, akiknek sikerült felrázniok nemzetüket a hanyatlásból, visszaadni önbizalmukat, kifejleszteni tettrekészségüket.

Érdekes, hogy a céljaik elérésére új alkotmányos formákat kereső nemzeteknek több vonatkozásban is példát adott, és így segítségére jött a katolikus Egyház, amelynek hierarchikus szervezete kiállta kétezer év próbáját. Helmut Nicolai szerint a katolikus Egyház négy irányban is mintául szolgált a német nemzeti szocializmusnak; elsősorban a pápa kizárólagos és feltétlen hatalma, másodsorban a klérus belső berendezése és alávetettsége, harmadsorban a bíboros kollégium és káptalanok tanácsadó szerepe, végre negyedsorban a dogmák vitathatatlansága által. [1] Ehhez még hozzávehetjük bátran azt a hatást, amelyet XI. Pius pápának 1931. évben kiadott apostoli körlevele, a «Quadragesimo anno» a nemzetekre gyakorolt. Ender, az 1934. évi új osztrák alkotmány előkészítője írja, hogy ez az enciklika döntő hatással volt abban az irányban, hogy az új osztrák alkotmány az államot rendi alapon építse fel. [2]

Így bontakoztak ki lassan az úlj alkotmány-típus ködös körvonalai. Az újszerű állam megtagadja a régi alkotmányok jellegzetes berendezéseit; neki nem kellenek egyéni alapjogok, nem kellenek pártok és parlamentarizmus, neki nem fontos az államforma. Az egyéni alapjogok csak korlátozzák az állam mindenhatóságát, a pártok megbontják az állam egységét, és bizonytalanná teszik fejlődési irányát, a parlamentarizmus korlátozza az állam cselekvőképességét, és megszünteti a vezetők felelősségét. Az új államszemlélet szerint az állam élő és egységes szervezet, amelyben csak egy akarat uralkodhatik. Ezt az irányító akaratot csak egy párt adhatja meg, és csak olyan erős kezű kormány hajthatja végre, amely feltétlen tekintéllyel és teljes felhatalmazással rendelkezik, és a felelősséget mindenért viseli. Az új állami berendezés alapja tehát a vezetési elv (Führerprinzip), vagy tekintélyi kormányzat (autoritäre Staatsführung).

Ez az új államvezetés a régi értelemben vett diktatúráktól abban különbözik, hogy gyökerét a népben bírja. Az új irány majdnem mindenütt alacsony sorból emelt vezetésre olyanokat, akikben a nemzet felfogása a legjellegzetesebben testesült meg, és akik egész életüket nemzetük megmentésére és felemelésére szentelik. A tekintély és felelősség a vezért szükségképpen a néphez kapcsolja, amely neki a hatalmat adta, és azt tőle esetleg visszaveheti. A vezér mellé oda vannak állítva a megszervezett nép: a rendek képviselői, akik irányítják és ellenőrzik a vezér munkáját.

Az új gondolatok a legutóbb életbelépett alkotmányokban különböző módon érvényesülnek.

Olaszországban formailag életben maradt az 1848. évi alkotmány, és ma is alkalmazásban vannak annak a királyi és szenátusi intézményre vonatkozó rendelkezései. A fasizmus uralomra jutása nem érintette az államformát, és az új rend felhasználta a szenátusi intézményt, amelynek tagjait mindig a király nevezte ki, és amely így a tekintélyi kormányzat elveinek megfelelt. Teljesen át lett szervezve azonban a képviselőház és alkotmányos szerepet kapott a fasiszta nagytanács. A képviselőház tagjait nem a rendeK választják; az egyes foglalkozási ágak törvényesen megállapított szakszervezetei csak képviselőjelölteket ajánlhatnak. Ezek közül az ajánlottak közül a képviselőjelöltek országos listáját a fasiszta nagytanács állítja össze, és a lista felett a választó]ogosultak népszavazásszerűen igennel és nemmel szavaznak. A fasiszta nagytanács ilyen módon majdnem kinevezi a képviselőket; csak a nagytanács ajánlottai nyerhetnek kormányhivatalt; a nagytanácsnak fontos alkotmányos kérdésekben véleményező jogköre van. A nagytanács szervezetét törvény állapítja meg, elnöke a kormányfő, tagjainak mentelmi joguk van. Az országgyűlés rendkívül ritkán jön össze, akkor is csak a már rendeletileg kiadott törvények (leggi delegate) jóváhagyására. A kormánynak igen széleskörű felhatalmazása van, amely a költségvetésen és választójogon kívül minden törvényhozási ügyre kiterjed; parlamenti felelőssége jóformán teljesen megszűntnek tekinthető. A kormányelnök a minisztereknek is hivatalfőnöke. Csak a kormány nyújthat be törvényjavaslatokat. [3]

Németországban a nemzetiszocializmus szintén nem alkotott új alkotmányt. Az 1919. évi weimari alkotmány formailag hatályban maradt, és egyes rendelkezései, így a birodalmi elnök jogkörére vonatkozók, alkalmazásban is maradtak, de a weimari alkotmány szellemét új szellem váltotta fel, és leglényegesebb rendelkezéseit hatályon kívül helyezték. A kormány olyan széleskörű felhatalmazást kapott törvények alkotására, hogy a birodalmi gyűlés működése majdnem teljesen feleslegessé vált; a kormány által való, ún. egyszerűsített törvényhozás minden korlátozás nélkül kiterjedhet az egész alkotmányra, költségvetés alkotására, nemzetközi szerződések becikkelyezésére. A nemzetiszocialista párton kívül minden más pártot megszüntettek; viszont a nemzetiszocialista párt közjogi testületté alakult, amelynek vezetői a minisztériumnak hivatalból tagjai, és amely a párttagok felett törvény alapján nemcsak fegyelmi, de büntetőjogi bíráskodást is gyakorol. Eltörölték az egyes államok különállását, s azok élére helytartókat neveztek ki, akik a központi kormány egyszerű közegei; az államok szövetségéből sok évszázados múlt megtagadásával így egyszerre egységes állam lett. A politikai jogokat a germán fajúakra korlátozták; a hivatalokból a nem árjákat eltávolították, az egyetemekre numerus clausust hoztak be. [4]

Ausztriában az 1920. évi alkotmány helyébe az idei év május elsején lépett új alkotmány. Ez az alkotmány fenntartja a szövetségi államformát, de a szövetség jogait a tagállamok felett kiszélesíti. Az alkotmány szerint a kormány törvényjavaslatai felett először a törvényhozó testület négy tanácskozó szerve: a Staatsrat, Bundeskultusrat, Bundeswirtschaftsrat és Länderrat mond véleményt. Az első szerv tagjait az államfő nevezi ki, a másodiknak tagjait az egyházak és kulturális intézmények választják, a harmadiknak tagjait a hét hivatási rend szolgáltatja, végre a negyedik az egyes államok vezetőiből és pénzügyi főtisztviselőiből alakul. Azután a kormány javaslatát a Bundestag elé viszi, amely felette záros határidő alatt határoz, de módosítási joga nincs. A Bundestag a négy előkészítő kamara 59 küldöttéből alakul. Vita csak a költségvetés és zárszámadás tekintetében van. A törvényhozás résztvevőit mentelmi jog nem illeti. A szövetségi elnököt a négy előkészítő kamara együttes ülésének (Bundesversammlung) jelöltjei közül az osztrák polgármesterek gyülekezete választja. A szövetségi kormány a törvényhozó szervektől független és széleskörű szükségrendeleti joga van, amely az elnök hozzájárulásával az alkotmány teljes felfüggesztéséig is elmehet.

Észtországban 1933-ban módosították az 1920. évi alkotmányt; a reform az államfőt (az úgynevezett országatyát) addigi jelentéktelen szerepéből az államélet vezető szervévé emeli. Litvániában hasonló irányú reformot hajt végre az 1922. évi alkotmány helyébe 1928-ban kihirdetett, Portugáliában pedig az 1933-ban népszavazás útján elfogadott alkotmány. Lengyelország hasonló célú alkotmányreformja országgyűlési tárgyalás alatt áll.

Ha ezeket a vázlatosan ismertetett alkotmányreformokat áttekintjük, és figyelmen kívül hagyjuk az alkotmányreformok történeti hátterét, faji és szociális vonatkozásait, az államformákra és az állam belső felépítésére vonatkozó rendelkezéseket, a következő fontosabb közös irányelveket lehet megállapítani: a parlamentáris rendszer háttérbe szorulása, a népképviseleti rendszer helyett a rendi képviselet gondolatának térhódítása, a kormány függetlenítése a képviseleti szervektől és széleskörű jogalkotási hatalommal való felruházása. Lássuk ezek közül az új irányelvek közül kissé részletesebben a rendiséget és a tekintélyi kormányzatot.

A rendiség a középkori társadalomnak volt jellegzetes berendezése. Ebben a korszakban az állami lakosság az állami életben rendi csoportosításban vett részt, és gyakorolta vagy nem gyakorolta a polgári jogokat (főnemesség, nemesség, polgárság, parasztság). A középkori rendiség hátrányai közé tartozott, hogy a születésen alapult, hogy a rendek egymástól mereven el voltak zárva, hogy továbbá azokat az államéletben is eltérő jogi helyzet illette meg.

A jogegyenlőségi rendszer a születésen alapuló rendi megkülönböztetéseket megszüntette, és lehetővé tette, hogy az egyesek származásukra és foglalkozásukra tekintet nélkül, közvetlenül vegyenek részt a közhatalomnak a gyakorlásában. Az új társadalmi berendezés a politikai életben a népképviseleti rendszer behozatalában jutott kifejezésre, és e rendszer szerint az országgyűlés tagjai nem saját rendjüktől vagy osztályuktól, hanem közvetlenül a lakosságtól nyerik megbízatásukat, és a lakosság a választójogosultságát választókerületenként csoportosítva gyakorolja.

A megszüntetett rendiség nagy szociális jelentőségét elsőnek ismerte fel a katolikus Egyház. A «Quadragesimo anno» pápai körlevél is az osztályharc megszüntetésére a szaktestületi intézmény kifejlesztését ajánlja. A szaktestületi intézményben a munkások és a vállalkozók érdekközösségbe kerülnek, és önkormányzati alapon átvehetik az államtól a gazdasági politikának az irányítását. A munka a tőkével egyenrangú elbánásban részesül, a gazdasági élet könnyen áttekinthetővé válik, és így a gazdasági programok egyszerűbben keresztülvihetők. A kiáltó vagyoni ellentétek megszűnnek, ami a munkásosztály emberibb sorsát és társadalmi felemelkedését vonja maga után.

Az új alkotmányok azonban a rendiség gondolatát nemcsak a gazdasági ügyek intézésére értékesítik, hanem részben az egész állami berendezés alapjává és a népképviseleti rendszer felváltására akarják felhasználni. [5] Az új tanok szerint az egyén az ő foglalkozási csoportjából kiszakítva elveszti legértékesebb erkölcsi és politikai tulajdonságait. A rendiség - ellentétben a pártszervezettel - organikus felépítés; a közös hivatás ad rendi összetartást és önérzetet; a rendi szervezet erős kiválasztást érvényesít, és a legértékesebb elemet juttatja vezető szerephez. A rendi képviselet a szakértelmet érvényesíti, míg a pártok a sokszor meddő politikai szempontokat. A rendiség módot ad arra, hogy ne csak a legnépesebb számban levő alsó rétegek kapjanak országgyűlési képviseletet, és hogy az egyes társadalmi csoportok ne nyers számarányuk, hanem nemzeti jelentőségük és értékük viszonyában foglaljanak helyet a törvényhozásban.

Az érdekképviseleti gondolatot a magyar állam 1848-ban a népképviseleti rendszer behozatalával és a születési rendiség eltörlésével nem adta fel, sőt következetesen ápolta, s a világháború után talán az összes államok között először értékesítette újra. A magyar országgyűlés felsőháza jóformán teljesen érdekképviseleti alapon van megszervezve. Felsőházi tagokat választhatnak a különféle foglalkozási ágak törvényes szervezetei (mezőgazdasági, kereskedelmi és ipar-, ügyvédi-, közjegyzői-, mérnöki kamarák), a vitézi szervezet, az egyetemek és egyes főiskolák, az áru- és értéktőzsde; tagokat jelölhetnek az Országos Orvosszövetség, az OMGE és GyOSz; hivatalból tagok a főbírák, a koronaügyész, a honvédfőparancsnok, a Nemzeti Bank és az OTI elnöke, továbbá egyes az egyházak nagyjai; a törvényhatóságok képviselete a magyar középosztályt juttatja be a felsőházba. Törvényhatósági bizottságainkban is jelentős szerepe van az érdekképviseleteknek, a szakembereknek és a vallásfelekezetek lelkészeinek. A munka azonban nincs bevégezve. Meg kell szervezni az összes foglalkozási ágak törvényes érdekképviseletét, és ezeket az érdekképviseleteket egy központi tanácsba kell összevonni. Természetesen vigyázni kell azonban, hogy ezek az érdekképviseletek nemzeti keresztény alapon álljanak, amire ma még részben nem adnak biztosítékot.

Ennél tovább menni, és az egész törvényhozást rendi alapra helyezni nem lenne helyes. Az egyes foglalkozási csoportok a dolog természete szerint az ő karuk különleges gazdasági szempontjait érvényesítik; figyelmen kívül hagyhatják az egyetemes szempontokat, és esetleg elfelejtik a főcélt: az állam érdekét és a közjót. Már pedig az állam nemcsak gazdasági testület, s az egyeseknek az államcélokról a saját rendjük szempontjaitól független elgondolásuk lehet. A pártokat jogszabályokkal eltörölni nem lehet. Az embereket sohasem fogja csupán foglalkozásuk csoportosítani, hanem vérmérsékletük, az állam legfőbb céljáról vallott felfogásuk is. Az ember-élet egymással ellentétes örök mozgató erőit kiküszöbölni nem lehet (például liberalizmus-konzervativizmus, centralizáció-decentralizáció). Az egypárt-rendszer csak átmeneti vagy kényszerhelyzet lehet; az eltérő felfogásúak vagy titkos pártokat alakítanak, vagy a mesterségesen egységessé tett párton belül lesznek ellenséges párttöredékek. Mindkét helyzetnél nyíltabb és egyenesebb eljárás a több párt működése, amelyek egymást ellenőrzik s ha kell: felválthatják. Az állam jövőjére tragikus lenne, ha a sorsa szükségszerűen egy párt sorsától függne; az államnak pártokon felül kell állania, és örökre kell élnie.

A népképviseleti rendszert tehát az államok a jövőben sem nélkülözhetik, csak annak megfelelő berendezésére kell törekedniök. Az országgyűlés kéttáblás rendszere módot ad arra, hogy az egyik ház rendi, a másik népképviseleti alapon legyen szervezve. Két rendi kamara épp oly helytelen lenne, mint két népképviseleti testület (például a szenátus-rendszerű felsőház) vagy a bevált kéttáblás rendszer teljes kiküszöbölése.

A mi országgyűlésünk kéttáblás rendszere sok évszázados fejlődésre tekint vissza, és a képviselőháznál még az utóbbi válságos időkben sem jelentkeztek olyan kiáltó visszásságok, amelyek a népképviseleti rendszer hitelét teljesen megingathatták volna. Sőt ellenkezőleg, parlamentünk mindig alkalmazkodni tudott az idők követelményeihez, és akadály nélkül adta meg a kormánynak a legmesszebbmenő felhatalmazásokat is. Az összeférhetetlenség szigorítása, a mentelmi jog korlátozása és a felsőház hatáskörének megerősítése a mutatkozó bajokat is csökkenteni vagy kiküszöbölni fogják.

Ami a kormánynak a parlamentben szervezett nemzeti akarattól való függetlenítését illeti, erre a középkori abszolutisztikus rendszerű államokon felül a legújabb korban az Észak-amerikai Egyesült Államok adtak példát. Az itt alkalmazásban lévő prezidenciális rendszer felszabadítja ugyan a kormányt a parlament gyámsága alól, de viszont alárendeli az elnöknek, akit rövidebb időközönként a nemzet közvetlenül választ, s aki ily módon éppúgy a népakarat letéteményese, mint az országgyűlés, akinek személye azonban az államkormányzás vitelére nagyobb biztonságot és állandóságot jelent.

A világháború alatt általában elégtelennek mutatkozott a kormányok részére biztosított alkotmányos jogkör. Az országgyűléseket mindenütt csak nagyobb időközökben hívták össze rövidebb ideig tartó tanácskozásra, és a közbeeső időkre a kormányt jogosították fel olyan rendelkezések megtételére is, amelyek különben országgyűlési lehatározást igényeltek. A kormánynak ez a kivételes felhatalmazása a világháború után sem szűnt meg. Az egymást érő forradalmi jelenségek, a gazdasági válságok sorozata indokolttá tették, hogy a kormányok kivételes jogkörét a háború után még folyton bővítsék, és egyrészt az államfőnek, másrészt a kormánynak széles körű szükségrendeleti jogot biztosítsanak. Ez a helyzet az államhatalom gyakorlásában mindenütt erős eltolódást jelentett az országgyűlés hátrányára és a kormány javára.

Azonban a parlamentarizmus megmaradt mértéke is veszélyeztette egyes államokban a kormányzat állandóságát és határozott irányát. Az általános választójog sok kis párt alakulására vezetett, és e kis pártok különféle csoportosulásokban, koalíciókban jutottak kormányra; gyakran egy párttöredék szeszélye elég volt a kormány megbuktatására. A koalíciós kormányzat már maga bizonytalan irányvezetést jelent; a kormányok folytonos változása pedig a tartós kormányzat előnyeit szüntette meg. Az új alkotmányok a bajokat a parlamentáris kormányzat megszüntetésével akarják orvosolni. Fenntartják és kiszélesbítik a kormány jogalkotó hatalmát, sőt sok helyen a kormányt a törvényhozás rendes szervévé avatják, amely valóságos diktátori hatalommal intézheti az állam ügyeit. A lakosság testületi szervei törvénykezdeményezési jog nélkül a kormány mellett csak tanácsadásra, ellenőrzésre, a rendeleti jogszabályok jóváhagyására vannak hivatva, és legfeljebb bizonyos kérdésekre korlátozódott valóságos törvényhozási hatalmuk. Magyarországon a pártok elaprózódása eddig nem jelentkezett, és koalíciós kormány alakítására sem volt szükség. Ellenkezőleg, sehol Európában olyan tartós kormányokkal nem találkozunk, mint az utolsó 12 évben nálunk. Utóbbi időben azért nálunk is felmerült a gondolat, hogy külföldi mintára szélesíteni kellene a kormány jogkörét, s a kormányt vagy a kormányzót szükséglendelet-alkotási joggal kellene felruházni. Erre azonban az eddigi tapasztalatok szerint nálunk szükség nincs, és különben is alkotmányunk eddigi fejlődésével lenne ellentétes. Elsősorban ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az államfő személye a változó pártpolitika hullámain felül álljon, és tekintélyében ne csorbuljon; mi a kivételes hatalmat mindig a kormánynak adtuk meg, annak a kormánynak, amelyet az országgyűlés felelősségre vonhat, s amelynek bírálata nem jár az állam tekintélyének a lejáratásával. De egyébként is vigyáznunk kell arra, hogy a kormány mai kivételes hatalma megtartsa átmeneti és kivételes jellegét, és ne lépje át a feltétlen szükséges mértéket; ezért nem annak kiterjesztésére és állandóságára, de a válságok enyhülésével annak mielőbbi korlátozására, majd megszüntetésére kell törekedni. [6]

A két legfontosabb újítást  mutattuk be az új alkotmányokban és vizsgáltuk meg magasabb politikai és magyar gyakorlati szempontból. Megállapíthatjuk, hogy úgy a rendiség felújítása, mint a kormány tekintélyének és hatalmának fokozása szempontjából az új alkotmányok helyes és megszívlelendő okokból indulnak ki, és érthető visszahatásként jelentkeznek a parlamentárizmus elfajulásával szemben. Megállapíthatjuk azonban azt is, hogy ezek a bajok csak átmenetiek; nem jelentik a parlamentarizmus és népképviselet teljes csődjét, hanem csak időleges betegségeit. A társadalom teljes szétbomlása a világháború után átmenetileg olyan rendszereket hozott előtérbe, amelyek a társadalom erősebb megszervezését teszik lehetővé; ilyenek a rendiség és diktatúra. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy ezek a rendszerek mint eszmények szerepeljene,k és a közvélemény elveszítse hitét az alkotmányosság teljes visszaállításában, a jogállamiság győzelmében.

A világháború és az azt követő állandó válság a magyar társadalmat is alapjaiban rendítette meg, nálunk azonban a bajok sohasem harapóztak annyira el, mint más államokban. Az új eszméket a szükséges mértékben mi is értékesítettük. Vigyáznunk kell azonban, hogy alkotmányos értékeinket könnyelműen ne pazaroljuk. A magyar alkotmány a maga alkotmányos berendezéseivel nemzetünknek olyan hatalmas erkölcsi értéke, amelyet komoly szükség nélkül nem szabad feláldozni. Nekünk az ősi alkotmány mindig erőforrás, az ahhoz való visszatérés mindig megújhodás. A jogfolytonosság az a szilárd alap, amelyen nemzetünk megerősödése és hivatása egyedül van biztosítva: a magyar alkotmány az összekötő kapocs Szent István koronájának országai közt, összekötő kapocs a múlt és a mainál remélhetőleg szebb jövő között. Meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar alkotmány, amely túlélte történelmünk annyi viharát, s államéletünk minden megrázkódását, eléggé ellenálló lesz az elkövetkező új időkben is.

*

[1] Der Staat im nationalsozialistischen Weltbild. 2. kiadás. 1934, 12. lap.

[2] Die neue österreichische Verfassung. 1934, 4. lap.

[3] Lásd szerzőtől: A nemzeti munkaterv közjogi része. (Magyar Szemle, 1933. március) V. ö. Leibholz: Zu den Problemen des fascistischen Verfassungrechtes. 1928.

[4] Lásd szerzőtő : A harmadik német birodalom alkotmánya. (Magyar Közigazgatás, 1933. december 10.) V. ö. Medicus: Der Neuaufbau des Reichs. (Archiv des öffentlichen Rechts, 25. Band, I. Heft.)

[5] Hogy a pápai körlevél célja erre nem irányul, lásd Merkl: Der staatsrechtliche Gehalt der Enzyklika «Quadragesimo-anno». (Zeitschrift für öffentliches Recht, 1934.)

[6] Lásd szerzőtől: A minisztérium kivételes rendeletalkotó hatalma. (Közigazgatási évkönyv és előjegyzési szaknaptár, 1934. évf. 25-29. lap)

*

In Katolikus Szemle, 49. évf., 2. szám (1935), 65-73.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés