A Társadalomtudományi Társaság,  radikálisok, a Galilei kör, a Huszadik Század, a Nyugat, a Világ, a Népszava, Jászi, Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetsége, Kunfi stb. azzal az igénnyel léptek fel, hogy ők a modern tudomány és kultúra letéteményesei, úgyhogy aki szembe mer szállani velük, azt elmaradottság, műveletlenség, vagy korlátoltság hírébe keverték. A szellemi terror tehát évekkel megelőzte a vörösterrort, és a magyar intelligencia elkövette azt a nagy hibát, hogy nem foglalkozott a moderneknek hirdetett szellemi áramlatokkal, amelyeknek megismerése kikényszerítette volna azok kritikáját is, és ennek volt következménye az a végzetes gyávaság is, hogy a kritikus napokban nem volt bátorsága az ingadozó és hullámzó tömegek élére állani, hanem jóformán ellenállás nélkül engedte át a vezetést a nemzetietlen, destruktív izgatóknak.

Ez a tudományos megvilágítás az utóbbi évtizedek alatt a társadalmi kérdésekre is kiterjedt, és a szociáldemokrácia azzal az igénnyel lépett fel, hogy egyedül tudományos és egyedül helyes megoldása az összes társadalmi problémák rendszerének. Ha tehát a társadalmi kérdések rendszeréről szólunk, nem kerülhetjük meg, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az ún. tudományos rendszert, amely a gyakorlatban oly szánalmasan bukott meg. Lássuk tehát mindenekelőtt azt, hogyan lett a szocializmusból tudomány, és milyen tudomány lett belőle?

II.A szocializmus, ha alatta a szociális mozgalmat értjük, olyan régi, mint az emberi társadalom. Időről időre megújuló tiltakozás a földi igazságtalanság ellen, mihelyt a társadalom fejlődésével a vagyon elosztásában nagyobb különbségek mutatkoznak, fényűzés és pazarlás lép fel. Az ókorban főleg a földbirtok helyes elosztására irányul. Athénben a csőcselék sok harcot vívott a javak eloszlásának aránytalansága miatt, a nagybirtok és a gazdagság ellen. Rómában Tiberius és Caius Gracchus (Krisztus előtt 133-121-ig) a latifundiumok felosztásának követelésével léptek fel. A bolsevisták sokat emlegették a trák Spartacus vezetése alatti rabszolgalázadásokat (Krisztus előtt 73 utáni években), melyek szintén a társadalmi elégületlenségből származtak. A zsidóknál Mózes törvényei, a Tízparancsolat is foglal magában a vagyonért folyó harcban irányadó szabályokat, és a kereszténység hátterében is van társadalmi harc. A középkorban ismételt parasztlázadásokról tudunk. Az újkorban a francia forradalom óta 1789[-ben], 1793[-ban], 1830-ban és 1848-ban vannak mozgalmak, amelyekben a tömeg szerepet játszik, de mindezeket nem mondjuk a mai értelemben vett szocialisztikus mozgalmaknak, mert amennyiben céltudatos és tervszerű mozgalmak, még nincs proletárjellegük, amennyiben pedig proletáriak, nem céltudatosak és nem tervszerűek.

Hogy a nagy francia forradalom nem volt igazi proletármozgalom, legjobban mutatja, hogy éppen a burzsoáziát juttatta hatalomhoz. Habár ugyanis a harmadik rend, amely Sieyès abbé híressé vált mondása szerint semmi sem volt, és azon túl minden akart lenni, azt hitte ugyan és hirdette magáról, hogy az egész nem kiváltságos emberiséget képviseli, mégis hamarosan különvált tőkésekre, és olyanokra, akik saját munkájuk jövedelméből éltek, és a mozgalom eredménye nem annyira a papságnak és a nemességnek jórészt földbirtokon alapuló kiváltságai megszüntetésében, hanem inkább abban nyilvánult, hogy azon túl a földbirtokonkívül a tőke is újabb kiváltságok forrása lett.

A lyoni selyemszövőknek 1831-i felkelése volt az első tulajdonképpeni proletármozgalom, melynek jelszava: „Munkában élni, vagy harcban meghalni!”. Ez a mozgalom azonban naivul a gépek és gyárak lerombolására, a munkaadók lakásának feldúlására vezetett, azaz a tömeg dühe az elérhető dolgok ellen irányult. Csak később következett be a mozgalomnak az a magasabb foka, amikor a dolgok mögötti jogi és társadalmi berendezést, az ún. kapitalista gazdasági rendszert támadják, és modern értelemben vett szociális mozgalomról azóta beszélünk, mióta a szervezett ipari proletariátus a kapitalista gazdasági rend alól való felszabadításáért vív küzdelmet. Ahhoz azonban, hogy idáig juthasson a mozgalom, az kellett, hogy elméleti célkitűzése legyen. Ennek megtalálása pedig szintén csak hosszabb fejlődés eredménye.

III. A szocialisztikus eszmekör első nagy képviselője Platón. Az élessé vált vagyonkülönbségekkel és velük járó osztályharcokkal szemben állította fel Politeiajában az eszményi állam képét.

Az újkori szocializmus gyökere a kereszténység. Hogy az emberek jogilag egyenlők, hogy a föld mindnyájunké, hogy a munka az értékek egyedüli forrásai, hogy a magántulajdon túlzásai nem igazolhatók stb., ezekkel a nézetekkel az egyházatyáknál sokszor találkozunk. Az újkorban is sokan hirdették ezeket az eszméket, és különösen Rousseau-ban vált a vagyon egyenlőtlensége ellen való tiltakozás vérré, hússá.

A francia forradalom eredményeiből a szocializmus új tanulságokat merített, úgyhogy az új társadalom kialakulásában a francia nagy forradalom fontos fordulópont: a forradalom által kivívott politikai egyenlőséget később a társadalmi helyzetre is átvitték, és nemcsak az osztálykiváltságoknak, hanem az osztálykülönbségeknek a megszüntetését is követelték.

Ezeknek az eszméknek a 19. század elején főleg három utópista volt lelkes képviselője: Saint-Simon (1802), Fourier (1808) és Owen Róbert (1800). „Mind a hármat egyformán jellemzi, hogy nem az időközben kialakult proletariátus érdekeinek képviselői gyanánt léptek fel, hanem épp úgy, mint a francia forradalmat megelőző felvilágosítók, ők is elsősorban nem egy bizonyos osztályt, hanem az egész emberiséget akarták felszabadítani.” (Engels: Utópikus és tudományos szocializmus).Valamennyi szerint a szocializmus a feltétlen igazságosság és ész kifejezése. Csak a puszta véletlenen múlik, mikor lép fel az az ember, aki ezt az igazságot kimondja.

IV. A szocializmus utópiából tudománnyá azonban Engels Frigyes szerint Marx Károlynak két ún. felfedezése által lett: az egyik a materialista történetfelfogás, a másik a szocialista termelőmód titkának leleplezése az értéktöbblet révén. (Lásd ugyanott). Mit kell értenünk a történeti materializmus alatt? Röviden azt a gondolatot, hogy az emberiség egész története, összes politikai, vallási, és jogi jelenségeivel együtt egy nagy fejlődési folyamat, amelyben minden változik, kifejlődik és elmúlik, és hogy minden haladás gazdasági ellentétek fejlődésének és az azokból folyó osztályharc útján történik.

Marx és Engels ezt a gondolatot nem maguk találták ki, hanem csak átvették és továbbfejlesztették. Hegeltől származik az ún. dialektikai módszer, amit ő ugyan csak szellemi mozgalmak fejlődésének megmagyarázására használt, amely szerint az Eszme (!) tétel és ellentétel, állítás és ellentmondás, ok és okozat kifejlődése útján alakul. Feuerbachtól pedig a materializmus fogalmát vették át, amely szerint nincsen anyag és szellem, test és lélek, világ és Isten, hanem csak anyag van, s amit mi szellemnek vagy léleknek nevezünk, az nem vezető elem, hanem csak reflextünet, az anyag funkciója. Végeredményben tehát mindent atomok mozgásából magyaráznak, és így mechanikára vezetnek vissza. A materialista szempontból nézett emberi társadalomra kimondták, hogy az emberi életnyilvánulások közül legfontosabb a fizikai szükségletek kielégítésére irányuló gazdálkodás. A gazdálkodás és a termelés az alapja és kiindulási pontja a társadalomtudománynak, s jog, politika, vallás mind csak ezen az alapon emelt „Überbau”, amely az alap megváltozásával együtt szükségképpen együtt változik. Mivel pedig a természet tanulmányozása útján annak törvényszerűségét és állandó fokozatos fejlődését, evolúcióját állapították meg, a fejlődésnek ezt a szükségszerűségét kutatták az emberi társadalomban is abban a reményben, hogy amint az ember a természet erőin úrrá lett, mihelyt annak törvényeit fölfedezte, éppúgy irányítani fogja tudni az emberi társadalom fejlődését is, mihelyt annak törvényeit kikutatja és megmagyarázza. Ennek a teóriának a segítségével és Hegel dialektikájának az emberi társadalomra való alkalmazásával akarja Marx a modern gazdasági fejlődést megmagyarázni, és megmutatni, hogy a kapitalista fejlődés szükségképpen a szocialista-kommunista társadalomba fejlődik gazdasági ellentétek, osztályharc útján.

Hogy azonban ezt a fejlődést megértsük, meg kell ismerkednünk a másik ún. felfedezéssel, az értéktöbblettel, ezt megelőzően pedig a kapitalista termelési mód kialakulásával.

Az a gazdasági folyamat, amely a kapitalizmus kialakulására vezetett, a 15. században kezdődik, amikor Amerika és az Afrika körüli út felfedezése következtében az új világrészben, Kelet-Indiában és Kínában megnyílt nagy piacok a kereskedelemnek, a hajózásnak és az iparnak akkora lendületet adtak, hogy azt az addigi feudális és céhrendszeren alakuló (!) termelési mód követni nem tudta. A világpiacnak olcsó és tömegcikkekre volt szüksége. A cikkek olcsósága pedig csak a termelési és szállítási költségek leszállítására, a termelési költségek leszállítása viszont csak a munkamegosztás és a munkának egyre nagyobb, a legegyszerűbb mechanikai operációkra való felosztása útján lehetséges. Amikor pedig a 18. század második felében a gépeket feltalálták, és azokkal végeztették a már amúgy is legapróbb részeire bontott munkát, meg volt vetve a modern nagyipar alapja. Akkortól fogva a termeléshez már nemcsak forgótőke, hanem olyan álló tőke is kellett, a gép alakjában, amelynek a termelés céljára való felhasználása a tőkés akaratától függ. Így a munkás teljes függőségbe jutott a tőkéstől. Munkaerején kívül nincs egyebe. Csak úgy élhet, ha munkája van, és csak addig van munkája, amíg a kapitalistának hasznot hajt. Egyszerűen kiegészítő részévé lesz a gépnek, amely mellett egyhangú, értelmetlen munkát végez. Nem örülhet munkája eredményének, mert azon csak egy mozzanatot végzett, nem úgy, mint a céhbeli mesterember, aki az egészet elkészítette. Nem tarthatja meg munkája eredményét, mert a termék is a tőkés tulajdonává lesz. Neki csak a bére marad meg, amely azonban kevesebb, minthogy reménye lehetne rá, hogy maga is tőkét gyűjtsön, és függő helyzetéből valaha is megszabaduljon. Ettől az időponttól válik külön a két osztály: a tőkések alkotják a burzsoáziát, a függőségben lévők a proletariátust.

A 19. században a liberalizmus a tőkés termelőmód számára a szabad verseny által a legnagyobb fejlődési lehetőséget nyújtotta. A tőke egyesek kezében egyre nagyobb mértékben halmozódik fel; a versenyképesség fokozása a gépek szaporítására és tökéletesítésére vezet, úgyhogy a kisebb üzemek is fokozatosan olvadnak össze egyre nagyobb üzemekké. S ha a piac felvevőképessége a verseny következtében növekvő termelés fejlődésével nem tud lépést tartani, akkor termelési és kereskedelmi válságok állanak elő, amelyek a munkabérek lenyomására, üzemredukcióra, munkások elbocsátására vezetnek, úgyhogy ennek a válságnak, valamint a gépek elterjedésének következtében kialakult a munkanélküli proletárokból egy ún. ipari tartaléksereg, amely nyomorog, és amely munkakínálatával a munkabéreket állandóan lenyomja. A liberalizmus következményei tehát (1) a tőke felhalmozódása, (2) válságok és (3) az ipari tartaléksereg és a munkásnyomor kifejlődése, ami jelenti az osztályok közti ellentétek kiéleződését. Ez a történelmi fejlődésnek Marx szerint szükségszerű útja, mindezen fejlődésnek titka azonban Marxnak másik ún. felfedezése, az értéktöbblet.

Azt mondja, hogy a kapitalista termelőmód alapformája a megfizetett munka eltulajdonítása és a munkásnak ily módon való kizsákmányolása. Ahol ugyanis a munkás rendelkezik a termelőeszközök fölött, ott nem adja el a munkaerejét, hanem csak a termelőeszközök segítségével előállított kész munkatermékét. A modern kapitalista termelésben a munkás el van választva a termelőeszközöktől. A tőkés, hogy tőkéjét értékesítse, megveszi a munkások munkaerejét. A munkaerő ára a munkabér. A tőkés azonban nemcsak annyi ideig dolgoztatja a munkást, amíg annyi értéket termel, amennyi kell a munkabérének pótlására, hanem tovább, vagyis több értéket présel ki belőle, mint amennyit fizet érte. Az értéktöbbletet azonban a tőkés a munkatermékben megtartja, azaz a tőkés a társadalmi munkaterméket kisajátítja. Ebből az értéktöbbletből származik Marx szerint végeredményben a vagyonos osztály kezében lévő tőke-tömeg.

A munkaterméknek ez a kisajátítása azonban igazságtalanság, és ebből következnek az összes ellentmondások, melyek a kapitalista társadalmat mozgatják, amelyek a burzsoázia és a proletariátus összeütközésére vezetnek, és amelyek megszüntetésére Marx más módot nem lát, mint a szociális forradalmat.

A Kommunista kiáltványban - amelyet 1848-ban a londoni kommunista kongresszus számára készített - mondja ki Marx határozottan, hogy az egyre nagyobb számú proletárok számára sorsuk javítására csak az az egy mód van, ha kisajátítják azokat, akik az ő munkájuk kisajátításából élnek. Mivel pedig Marx szerint a modern állam a tőkések osztályhatalmának és a proletariátus elnyomásának eszköze, a proletárságnak az államhatalmat kell megragadnia, és az így megszerzett hatalom erejével a burzsoázia magántulajdonában lévő termelőeszközöket társadalmi tulajdonná kell átváltoztatnia. Lévén pedig a kapitalista elnyomás és a világkereskedelem internacionális, a proletariátus kérdése is az egész világ proletariátusa számára azonos, a proletármozgalomnak is tehát nemzetközinek kell lennie.

Ezen az úton lett a szocializmus tudománnyá!

Kimondta, mint láttuk, hogy anyag és lélek közt nincs különbség. Az anyag, a termelési viszonyok az emberiség fejlődését, mely éppolyan szükségszerű, mint a természet fejlődése, éspedig az osztályellentéteknél fogva szükségszerűen halad a forradalom, a kisajátítók kisajátítása felé. Tehát a szocializmus veszedelmes tudománnyá is lett, mert tudatosan hajtja az embereket a forradalomban, amit még veszedelmesebbé tesz az a bámulatos optimizmus az emberek fejlődési képessége és a társadalom jósága tekintetében, amely ennek a tanításnak a hirdetőit jellemzi, és odáig megy, hogy el tud képzelni olyan, mégpedig nem is távoli fejlődési fokot, amelyben minden ember minden munkát végezni fog tudni, a testi és szellemi munka közti különbség meg fog szűnni, és minden irányítás és vezetés feleslegessé válik.

V. A kommunista eszméknek a társadalmi rend felforgatására irányuló veszedelmes volta miatt a küzdelem ellenünk minden rendezett államban nyomban megindult, azok terjedését csak azonban lassítani tudta, de megakadályozni nem, mert eltekintve attól, hogy a program a nagy tömegek számára megvesztegető volt, mert azok ösztöneire és indulataira volt alapítva, a propagandában is két erős fegyvere volt: a szakszervezet és a párt.

A munkást annak a felismerése, hogy magára hagyatva ki van szolgáltatva a tőkés szeszélyeinek, önzésének, sőt kíméletlenségének, rávezette a szervezkedés szükségességére. A munkások belátták, hogy külön-külön képtelenek a munkaadó hatalmával megbirkózni, hogy egyöntetűen kell fellépniök, egymás közti versenyüket megszüntetniök, ha a tőkéssel szemben jobb munkafeltételeket, magasabb bért, rövidebb munkaidőt, jobb bánásmódot, a műhelyben vagy gyárban jobb egészségügyi, vagy más jóléti berendezést stb. akarnak elérni. Azért kell tehát tömörülniök, hogy tudjanak egyet akarni! Ez a tömörülés a szakszervezet, amely először egyetlen műhelyre vagy gyárra, majd fokozatosan az egy városbeli szakmabeli munkahelyekre, majd az összes városbeli szakmákra, később az összes szakmabeli szervezeteire az országnak, végül az egyes szakmáknak nemzetközi titkárságára, másrészt az összes szakszervezeteket felölelő központok nemzetközi szövetségére bővül ki.

Az ily módon szervezett, jól fegyelmezett és osztálytudatos munkásság azonban már nemcsak a tőke elleni gerillaháborúra képes, amely nap-nap mellett hol itt, hol ott ér el kedvezményeket a munkásság javára, hanem arra is elég erős, hogy felvegye a harcot a bérmunkarendszer megszüntetésére. Ez a nyílt osztályharc azonban politikai harc is, és ennek nem a szakszervezet az alkalmas eszköze, hanem a politika: a szociáldemokrata párt.

1864-ben jött létre az Internationale Arbeiterassoziation, az I. Internacionálé. Ez még nem politikai alakulat. Az 1860-as évek második felét betöltő nagypolitikai feszültség azonban, kapcsolatban azzal a tapasztalattal, hogy a szakszervezeti harc kisebb előnyök elérése után is rendszerint ellanyhul, politikai munkáspártok alakulására vezetett, sőt amikor a feszültség a német-francia háborúval véget ért anélkül, hogy az akkor is várt politikai és szociális világforradalom bekövetkezett volna, a politikai mozgalom a szakszervezetit mindenütt túlszárnyalta. Ebben az időben keletkeztek nálunk is az első munkáspártok, amelyek először 1880-ban egyesültek egységes általános magyarországi munkáspárttá, és 1877-ben indult meg a Népszava is.

Az I. Internacionálé 1876-ban Bakunyinnak és az anarchistáknak magatartása következtében feloszlott, de az 1889-ben tartott nemzetközi munkáskongresszus létrehozta a II.-at. Ez ma is fennáll. Utolsó kongresszusát tavaly Bernben tartotta, a bolseviki szakadás után azonban Moszkvában megalakult az ún. III. vagy vörös Internacionálé, úgyhogy ma a II. és III. Internacionálé szemben áll egymással. A Magyarországi Szocialista Párt ingadozik a kettő közt. Még részt vett a tavalyi berni konferencián, pár héttel utóbb azonban, [1919.] március 21-én csatlakozott a III. Internacionáléhoz. A proletárdiktatúra bukása után, 1919. augusztus havában pedig újból kimondták, hogy a II. Internacionálé alapján állanak.

De a világháború a II. Internacionálén belül is ellenáramlatokat váltott ki. Amikor a háború kitört, a marxizmus elvesztette hatalmát a proletármozgalom fölött. A proletariátus világszolidaritásának érzése helyett felülkerekedett a nemzeti érzés; ahelyett, hogy a német és angol munkás egymás oldalán a német és angol tőkés ellen fordult volna, a német munkás a német burzsoá, az angol munkás az angol burzsoá mellé állt, és így az osztályharc helyébe a nemzetek háborúja lépett. A szociáldemokraták többfelé részt vettek a háborús kormányok megalakulásában. Eljárásuk indokául azt hozták fel, hogy Marx, Engels, Bebel stb., akiket továbbra is tekintélyeknek ismernek el, csak saját koruk teóriáját adhatták. Azóta a viszonyok jelentékenyen megváltoztak. Ennek a konzekvenciáját le kell vonni, a régi dogmákat és tanokat revízió alá kell venni, és az új viszonyokhoz alkalmazni. Így keletkezett a szociáldemokrácia nemzeti irányzata, amelynek képviselői Németországban Ebert, Scheidemann stb., Ausztriában Renner. Minálunk ez a belátás sajnos nem következett el: a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban nem voltak revizionisták, és a párt a háború kitörésekor is megmaradt elzárkózó álláspontján.

VI. Az azóta bekövetkezett események élénk (!) emlékezetünkben vannak. A marxizmust, mely bolsevizmussá fejlődött, a gyakorlatban nagyobb vereség érte, mint amekkorát irodalmi és tudományos téren szenvedhetett volna. A bolsevizmus csődje ugyanis nyilvánvaló és kiábrándító volt olyan rétegek előtt is, akik egyébként mindenféle meggyőzés számára hozzáférhetetlenek. Ennek következtében a marxizmus ellen való küzdelem kilátásai ma kedvezőbbek, mint voltak a Marx-féle agitáció megindulása óta bármikor. Nekünk azonban nem szabad beérnünk azzal, hogy rámutassunk a gyakorlati megvalósíthatatlanságra, hanem feladatunk az is, hogy a magyar intelligenciának köztudatává emeljük, hogy a marxizmus nemcsak gyakorlatilag lehetetlen, hanem elméletileg is elhibázott teória, amely téves pszichológiai és gazdasági alapokból indul ki. Úgyszintén a politikai bölcsesség követelménye, hogy törekedjünk azoknak a szociális viszonyoknak a megszüntetésére, amelyek mégis sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a nagy tömegek ily fantasztikus és értelmetlen jelszavakkal folytatott lelkiismeretlen agitációnak felüljenek.

A szociáldemokrácia kritikájával külön előadás foglalkozik. Szükségét érzem azonban, hogy már most rámutassak arra, hogy Marxnak mindkét ún. felfedezése mennyire tarthatatlan.

Nem áll meg a történelmi materializmus, amely tagadja Isten és a lélek létét, és amely az osztályharc szükségességét hirdeti. Azok az öntelt lángeszek, akik mindennek az ésszel való megértésére törekszenek, és ezért az anyag működésére igyekszenek minden lelki funkciót visszavezetni, bele vannak bódulva az észnek egyoldalú és túlságos becsülésébe. „Az emberi agyvelőt a világ agyvelejének nézik, és nem gondolják meg, hogy az épp oly relatív, tehát embernek való szerv, mint amilyen a szem, vagy a kéz. Nagyzási mániájukban az emberi koponyát a létet felérő szervnek nézik, mely szerintük arra való, hogy értse meg a mindenséget,értsen meg mindent, és hozza öntudatos kifejezésre az egész világot.” (Prohászka: Kultúra és terror, 1918). Nos mi láttuk azoknak az embereknek a kapacitását, akik azt hirdették magukról, hogy az emberiség fejlődésének járnak. Láttuk kapkodásukat és vergődésüket a feladatok súlya alatt, és láttuk a csődöt, amelyet korlátoltságukban előre nem láttak. Úgyszintén tanúi voltunk annak is, hogy éppen abban az időben, amikor vallásunkat és egyházunkat a legvadabbul üldözték, akkor lobogott fel az országban újból magasan a vallásos érzés, és fejlődött ki az erős keresztény akció, bizonyságául annak, hogy a túlvilági hit az emberi léleknek nélkülözhetetlen tápláléka, és hogy nem igaz az, hogy az emberiség fejlődésének irányításában egyedül a termelési viszonyoknak van döntő szerepük, és a szellemi és vallási tényező alárendelt jelentőségű. Végül láttuk, hogy az osztályok szétválasztása, ami a harsányan hirdetett osztályharc előfeltétele, a gyakorlatban szintén nem sikerült. Különösen a szellemi munkásoknál láttuk ezt, akiket a proletárdiktatúra pillanatnyi érdekei szerint minősítettek hol burzsoáziának, hol proletárnak. Proletárok voltak akkor, amikor a vörös hadseregbe kellett belépni, de burzsoák, amikor a maradék élelmiszereken kellett a vasasokkal osztozkodniok, proletárok, amikor a szellemi munkások különböző szakszervezeteinek szavazatára volt szükség, de burzsoák, amikor bűnbakot kellett keresni a szaktudás és tehetség nélkül tett szervezési, termelési és közigazgatási intézkedések egyre nyilvánvalóbb csődjéért.

S amilyen szánalmas a történeti materializmus csődje, épp annyi a másik felfedezés értéke: az értéktöbbleté. Azt hirdették ugyanis, hogy az értéktöbblet lévén minden igazságtalanság forrása, csak azt kell megszerezni, és ezáltal a szocializált termelés fenntartható lesz, az értéktöbblet elég lesz arra, hogy abból éljenek. Ebben is elszámították magukat. Kitűnt, hogy ilyen értéktöbblet nem volt és nincs, vagy ha van, olyan kevés, hogy még a felemelt munkabéreket sem tudták belőle fizetni, annál kevésbé jutott a társadalom többi szükségleteinek fedezésére. Ezért kellett a fehérpénz milliárdjaival elárasztaniok az országot. Jobb lett volna tehát az értéktöbbletről is kevesebbet beszélni, vagy talán nekik íg is volt jó volt, mert agitációs eszmének így is bevált, és nekik, úgy látszik, ez volt a fő céljuk.

VII. Abban a helyzetben, amikor meggyőződtünk a marxizmus gyakorlati csődjéről és beláttuk annak nagy elméleti hibáit is, a tennivalónk három:

(1) Korszerű szociális reform.

(2) A keresztény vallásos szellem és erkölcs mélyítése és fenntartása.

(3) Nálunk ehhez járul a zsidók javára nagyon is eltolódott erőviszonynak helyes arányban való helyreállítása.

A szociális reform számos kérdést foglal magában, amelyekkel szintén külön előadások fognak foglalkozni. Ilyenek a földreform kérdése, a munkások és a munkaadók közti viszony helyes szabályozása, a hivatalnokkérdés, a nőkérdés, a kereskedőkérdés stb., amelyeknek részleteibe itt nem bocsátkozhatunk. A megoldásnál azonban két körülményt nem szabad szem elől tévesztenünk.

Az egyik az, hogy habár a bolsevizmus, politikai és gazdasági szempontból ítélve teljesen elhibázott, és bukásának okait is magában hordó kísérlet, történelmi szempontból mégis elérte azt, hogy a szocializmus kérdése mellett a tett propagandáját olyan mértékben fejtette ki, hogy a szociális kérdés világszerte a legfontosabb kérdéssé vált.

A második, amit szem előtt kell tartanunk az, hogy örülhetünk, ha sikerül a kérdések megoldásában a szociáldemokraták közreműködését megkapnunk, de nem szabad annak megszerzéséhez mindenáron ragaszkodnunk, mert a szociáldemokrácia eddig nem akart ebben a munkában sem itthon, sem külföldön segítségre lenni. A szocializmus taktikájához tartozik, hogy az alsó néprétegek sorsának javulását nehezítse, mert tudja, hogy akinek van valami vesztenivalója, az megszűnik proletár lenni, és konzervatívvá lesz. Hozzá izgatások fő fegyvere az az állítás, amit a munkásság széles köreibe be tudtak vinni, hogy a fennálló társadalmi rendben sorsuk javulását nem remélhetik, és ezért szükséges annak az osztályharc és forradalom útján való megváltoztatása. Önmagunk alól löknék ki tehát a talajt, ha részt vennének olyan alkotások létrehozásában, amelyek a társadalmi béke és egyensúly helyreállítását szolgálják. Ez azonban, mint említettük is, nem tarthat minket vissza attól, hogy minden (!) egyén és társadalom, kormány és törvényhozás teljesítsék azt a kötelességet, amely reájuk háramlik annak következtében, hogy a 19. században uralkodó individuális gazdasági rend magában véve sem vezetett megnyugtató körülményekre, és hogy a viszonyokat az ötéves háború a destruktív hazaáruló elemek kettős lázadása és az antantnak gyűlölettől sugallt otromba békéje még rendkívüli mértékben súlyosbította.

A liberalizmus az embert csak önálló egyénként tekintette, és csaknem teljesen figyelmen kívül hagyta a társadalmat. Érthető volt ezzel szemben a reakció, és amennyiben a szocializmus csak a szélsőséges individualizmus elleni tiltakozás akarna lenni, igazolható volna. De a szocializmus is túlzásba ment az ellenkező irányban, amikor csak a társadalmat nézi, és tagadja az egyén jogát [a] szabad és önálló életre.

Az igazság itt is a középúton van. Az embernek mind egyéni, mind társadalmi oldalát figyelembe kell venni, és egymással összhangba hozni. Ez a helyes alap, amelyből minden szociális reformnak ki kell indulnia. A társadalmi kérdésnek ilyen klasszikus szellemben való kifejtése található XIII. Leó pápának Rerum novarumcvicímű enciklikájában, melyet 1891-ben adott ki. Főként ennek a pápai okfejtésnek az alapján indulhatott meg világszerte a keresztényszociális politika, amely annak a mély igazságnak a belátásából táplálkozik, hogy az általános társadalmi ellentétek elsimítása keresztény szellem nélkül nem lehetséges.

Ne ámítsuk magunkat. Nincs az a jó és jó szándékú törvény és reform, amellyel a vallástalan, munkakerülő, felizgatott és követelő munkástömeg és csőcselék elégedetlen ne volna. És honnan meríthetné a munkás a szorgalom (!) és megelégedettséget, a lelki egyensúly szellemét, ha nem a keresztény hitből és erkölcsből? Ezért elengedhetetlen kötelezettsége társadalmunknak, hogy a keresztény szellem annak minden rétegét mélyen áthassa.

VIII. Ezekben bátorkodtam a mai társadalmi kérdések történelmi hátterét röviden megvilágítani, és azoknak kereteit megjelölni, amelyeket ezután a további előadások fognak részletekkel kitölteni.

Mielőtt azonban befejezném, újból összefoglalom gondolatmenetemet, mert az csak akkor lehet meggyőző, ha áttekinthető:

(1) A szocializmus magát tudományosnak nevező világnézet.

(2) Tudománnyá két alaptétele teszi: a történelmi materializmus és az értéktöbblet.

(3) A szocializmus elterjedését nem sikerült megakadályozni, de a proletárdiktatúra bukásával megsemmisítő vereség érte a gyakorlatban.

(4) De bizonyítottuk, hogy nemcsak gyakorlatilag megvalósíthatatlan, hanem elméleti tételei is hamisak és tarthatatlanok.

(5) Feladatunk a jövőben tehát korszerű szociális reform, a keresztény erkölcsiség elmélyítése és a zsidókérdés (!) megoldása.

(6) Mindebben a munkában különleges munka vár a magyar intelligenciára, amelynek kötelessége minden káros elméleti tanítást elméleti téren is legyőzni. Mindez azonban elsősorban az iskolán fordul meg. Ezért tehát én is oda jutok, amiről az előző előadás szól: a nevelő munkához. Az iskola és az önképzés az, amire a legnagyobb gondot kell fordítanunk, mert meggyőződésem, hogy a magyarság jövője és újra való felvirágozása a kultúránktól függ.

*

In Czettler Jenő - Gyarmathy János - Magyary Zoltán - Vass József: Társadalmi kérdések. Munkáskérdés-Szociáldemokrácia. A Szociáldemokrácia bírálata. A magyar keresztény társadalmi rend. A hivatalnokkérdés. A szövetkezetekről. Védelmi tanfolyam [IV.] Stephaneum, Budapest, 1920,  3-20.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés