Az első állameszményt Platón állította fel a Köztársaság című munkájában, amelyben a legtökéletesebb államot oly egységes egésznek veszi, mintha csak egy, habár óriás alakban jelentkező ember volna. Az egyes emberek, akikből az állam áll, magukban véve semmit sem számítanak, hanem az egésznek belsőleg összekapcsolt, s egy közös célt szolgáló alkotó részei, tehát az állammal szemben oly szerepet játszanak, mint a természetes egyénnel szemben annak egyes szervei. Platón főcélul az állam egységes jellemét, a közérdek biztosítását tekinti, ami szerinte csak úgy érhető el, ha az egyéniség minden igényét megsemmisítjük.

Az egyéniség és az állam hasonlóságát akként akarja elérni Platón, hogy az egyéniség hármas lelkének, úgymint az eszes, bátor és vágyó léleknek megfelelőleg az államban is három osztályra, úgymint bölcsek, katonák és termelők osztályára különíti el az embereket, s miként az egyes lelkek, úgy ezek is külön-külön erényt valósítanak meg: a kormányzók a bölcsesség, a katonák a bátorság, s a termelők a mérséklet erényét. És valamint az egyén erkölcsi tökéletességét a három lélek összhangzatos működése hozza létre; úgy a tökéletes állami rend is az említett három osztály összhangzatos viszonyának következménye. Sőt ez összhang megszüli a negyedik sarkalatos erényt, az igazságosságot is. Az állam hivatása tehát az erények legnagyobb mértékben való megvalósítása.

Platón azt mondja, hogy a társadalom ezen három osztálya az emberek eredeti egyenlőtlenségén alapul, amennyiben teremtetésükkor az istenség a kormányzók lelkéhez aranyat, a katonákéhoz ezüstöt, s a termelőkéhöz vasat kevert volna. És bár ebből az következnék, hogy az osztályok egymástól szorosan elkülönítendők, mégis azt követeli, hogy az olyan sarjadék, amely a kellő fajtulajdonsággal nem bír, ne legyen az uralkodó osztály tagja, hanem a termelőkéhez utasíttassék s megfordítva, aki a termelők közt kiváló tulajdonságokkal ékeskedik, az a katonák vagy kormányzók osztályába emeltessék. Azonban, hogy az alsó osztály tagjai ilyen kiváltságra szert ne igen tehessenek, azt rendelte, hogy ezek semmi nevelésben se részesíttessenek.

Arról, hogy az egyes osztályok külön érdekei az állam céljaival ellentétbe ne jussanak, s különösen hogy a hadakozók hatalmukkal vissza ne éljenek, akként gondoskodott eszményi államában Platón, hogy a külön érdek két nagy forrását, a tulajdont és a családot náluk megszüntette. Eszerint a katonák és kormányzók semminemű magánvagyonnal nem bírhatnak, együtt laknak, együtt étkeznek, s a termelők látják el őket minden szükséges dologgal. A magántulajdon szerinte egyenlőtlenséget idéz elő, az egyenlőtlenség pedig harcot, mint ezt a létező államokban látjuk, ahol is két ellenséges nép áll egymással szemben: a gazdagok és a szegények, akik között levő vagyonkülönbség lehetetlenné teszi, hogy érdekegység jöhessen köztük létre. De ugyanezt eszközli a család is, mert sokan a családi érdeket nagyobbra becsülik az állam érdekénél.

A tökéletes államban megkívántatik, hogy az államfenntartó osztályok a kormányzók és harcosok osztálya tagjait az összes fontos közös érdekek, sőt az öröm és fájdalom közösségi fűzze egymáshoz, ami csak úgy történhetik meg, ha mindenük közös, nem csupán a tulajdon, hanem a család, a nők s a gyermekek is. Az állam egységes jelleme kedvéért megkívántatik, hogy a nők az összes férfiaknak közös feleségeik, a gyermekek mindnyájuknak közös gyermekei legyenek, úgy hogy se az atya gyermekét, se a gyermek atyját ne ismerje, hanem minden férfit atyjának, minden gyermeket testvérének tartson. Mihelyt ez a közösség létrejön, megszűnik minden per, veszekedés, amelyet a vagyoni és családi ügyek szoktak előidézni. Ha senkinek sem lesz magántulajdona, sem családja, nem lesz sem vagyoni, sem családi vita, mert mintha csak egy családot alkotnának, mindnyájan rokonok lesznek, s egymásnak örömében, bánatában kölcsönösen osztakoznak. Így lesz aztán az állam valóban egységes egész, úgyszólván oszthatatlan szervezet, amelynél nem az egyes alkatrészek jólléte, hanem csakis az egésznek java jön tekintetbe.

Mivel Platónnak nemcsak az a célja, hogy az államot minél egységesebb szervezetté tegye, hanem az is, hogy az ivadék tökéletesbítése által annak tökéletesedését is minél inkább előmozdítsa, a nőválasztást nem az egyén ízlésére, hanem az állami hatóságokra bízza, akik azokat párosítják majd össze, akikben olyan tulajdonságokat fedeznek fel, amelynél fogva az ivadék tökéletesebbé válik szüleinél.

Minthogy a szülők nem önmaguknak, hanem az államnak szülik gyermekeiket, minden gyermeket születése után nyilvános ápoló intézetbe helyeznek el, s úgy elkeverik a többivel, hogy anyja se ismerhessen rá, s mindegyik táplálja mindegyiket. Csak a hatóságilag engedélyezett frigyből eredő ép gyermekek neveltetnek fel, minden egyéb viszonyból származó, vagy erőtlen, hibás ivadék elpusztítandó.

Platón a nő és férfi tehetségei között csakis fokozati különbséget ismer el: ugyanazért egyforma teendőket végeztet mindkét nemmel, nevelésüket, oktatásukat is egyformán intézteti. A nevelésre nagy gondot fordít, mert az állam célját, egységesítését ezzel mozdíthatja leginkább elő. A nevelés irányát az állam szabja meg, s a legbölcsebb emberekkel, a filozófusokkal végezteti. A nevelés fő eszközei a gimnasztika s musica, amely alatt nem pusztán a zene, hanem az összes múzsák foglalkozása értendő. Sőt a költészet egyes termékeit, nevezetesen Homér[osz] és Hes[z]iod[osz] műveit kitiltja az iskolából, amazt azért, mert a harci kalandok túlzó dicsérete által a kedélyt izgatja, s a békés hajlamok kifejlődését akadályozza, emezt pedig, mert oly mítoszokat ad elő, amelyek az erkölcsöket megmételyezik. Még arra is ügyel, hogy a gyermekeket minő mesékkel mulattatják, mert az első benyomás legállandóbb.

Az állam nevelői feladata mindjárt a gyermek születésével kezdődik, s az egész életen keresztül tart, mert az igazságszolgáltatásnak s a büntetésnek nevelő hatása is van.

A neveléssel és uralkodással a filozófusokat bízza meg, mert csak az lehet tökéletes állam, ahol vagy az uralkodó filozófus, vagy a filozófusok uralkodók azaz ha a tudás egyesül a hatalommal.

A Platón állama tehát arisztokratikus kommunizmus, amennyiben a politikai jogokkal bíró osztályoknak, a filozófusoknak és katonáknak nincsen magántulajdonuk, a munkások pedig semminemű politikai jogokkal nem bírnak. Az ő hivatásuk csak az, hogy a felsőbb osztályokat a szükséges anyagi javakkal ellássák, nekik engedelmeskedjenek, s a rendet ne zavarják. Feltűnő, hogy Platón a munkás osztály szervezetéről, tulajdon- és családi viszonyairól semmi sem szól. Így tehát azt sem tudjuk, hogy magán vagy közös tulajdont s családi életet folytattak-e, vagy ők is mint a felső osztályok, nőközösségben éltek. 

Arisztotelész a hódítóra átmenő községi állam céljául és eszményéül az erények útján megvalósítható legfőbb jót tekinti. Szerinte az államot a természet létesített (épp úgy, mint az állati társadalmakat), nem pedig az emberek szerződésen alapuló önkényes megállapodása. Az emberi társadalmak haladását eszes beszédünknek köszönhetjük, amellyel a jó és a rossz, a jog és jogtalanság és igazságtalanság iránti érzék kapcsolatos.

Az állam alapjául a családot, a természeti szükség által férfi és nő között létrehozott egyesületet tekinti. Több család egyesüléséből a község, a községek egyesüléséből az állam keletkezik. Mindegyik egyesület valami jót létesít: a legfőbb jót azonban csakis a legmagasabb egyesület, az állam teremtheti meg. Minthogy ez a legfőbb jó, az erények gyakorlásával járó boldogság csakis békében virágozhatik, csak az olyan alkotmányt mondja jónak, amelynek célja a béke, nem pedig a hatalom gyarapítására szolgáló hadakozás. Az államnak tehát az a feladata, hogy a polgárokat békés hajlamúakká tegye, ami két eszközzel, a hathatós neveléssel és büntető törvényekkel eszközölhető. A legjobb alkotmánynak azt tartaná, ha az államban emberfölötti, isteni természetű király uralkodnék, de mivel az nem igen akad, szükséges, hogy a király önkényét a törvény korlátozza. A nevelésnek az a célja, hogy a polgárok összes tehetségeit kifejtse, őket bizonyos tevékenységre képessé tegye, s a belőlük alakuló hatalmi köröket akként rendezze az alkotmány, hogy ki-ki a tehetségét, élettapasztalatát és munkaképességét megillető helyre jusson.

Az embereknek eredeti egyenlőségéről szóló tant elveti, sőt inkább az eredeti egyenlőtlenséget tanítja, mindegyik nemnek, kornak s helyzetnek más-más hivatást, sőt erényt tulajdonít. A férfit nagyobb eree, esze a család kormányzására utalja, a nő, bár alatta áll a férfinak, de azért őt is megilleti a szabad személyiség joga. A gyermeknek atyja irányában nincsenek jogai, kötelessége azonban az engedelmesség. És végre mivel vannak olyan emberek is, akik csak közönséges gépies munkára termettek, ezeknek hivatása a rabszolgaság, vagyis hogy olyanok uralkodjanak rajtuk, akik magasabb szellemi munkára képesek. Ilyenekül tekinti a görögöket (akiket még a háborúban való legyőzetés se tehet rabszolgákká), a barbárokat ellenben mind született rabszolgáknak tartja.

A római hódító állam eszményét Cicero a világbéke biztosításában, az egyetemes emberiség érzületének meggyökereztetésében, s az egyesek előnyeit felölelő közhaszon érvényesítésében látja.

Az egyházi állam eszményét a túlvilági életben kereste, s azt habár tökéletlenül az alája rendelt világi társadalmak által kívánta megvalósítani, úgy hogy köztük az egész világra kiterjedő békét biztosítsa. Ezt a világbékét Campanella De civitate solis című munkájában akként véli elérhetőnek, hogy a platóni állameszményt elfogadva, az állam uralkodójává az összes filozófiai igazságok birtokosát, a Solnak nevezett főpapot teszi, akinél a legfőbb tudás a legnagyobb hatalommal párosul. Ennek három segédje van, akik az államban ezt a három elvet: a hatalmat, bölcsességet és szeretetet képviselik. Az első teendője a hadügy és közbiztonság, a másodiké a közművelődés, nevelés, irodalom, művészet, általában a szellemi munka társadalmi szervezése; a harmadiké a fajfenntartás és a nemesítés elősegítésére vonatkozó intézkedések megtétele. 

A Campanella államában szintén vagyon- és nőközösség dívik; mindenki hat órai kézimunkára köteles; általában annyira államilag szabályozott mindenkinek a teendője (különösen a két nem közötti viszony), hogy az egyéni szabadság számára legcsekélyebb tér sem marad.

Ugyanily állameszmény a Morus Tamás Utópiája, azzal a különbséggel, hogy míg Platón a gyengéket, erőtleneket elvesztésre kárhoztatja, addig Morus a keresztyény erkölcsi felfogás hatása alatt a gyengék és szenvedők sorsa iránt melegen érdeklődik, sőt az élelmiszer és ruházat kiosztásánál elsősorban ezek szükségleteit kívánja kielégíteni. Nőközösségről nincs nála szó, bár a házasságkötések megengedését egyenesen az államra bízza.

Grotius az igazság uralmát az általános, mégpedig úgy a testi, mint a lelki békének elérését tekinti nemcsak az egyes emberek között, hanem az emberi közösségek, államok között is az államok legfőbb eszményéül. Hobbes ez eszményt akképp vélte megvalósíthatónak, ha az államban egyesülő emberek minden jogukról lemondanak a főhatalom javára, amely aztán ennek fejében vagyonukat s életüket biztosítja. A főhatalom ekként teljesen függetlenné s korlátlanná válik, mert még a lelkiismereti szabadságra is béklyókat verhet. Ezen korlátlan önkényuralom eszménye ellen már Locke is kikelt, azt állítva, hogy a polgárok az állami főhatalommal szemben nem mondanak le feltétlenül minden jogaikról, mert annak hivatásául is csak az élet és vagyon biztosítását tekintik.

Az újabb korban De Maistre és Stahl ismét a középkori felfogást és eszményt elevenítette fel, amennyiben az isteni államot tekintik mintául. A történeti iskola az állam eszményében a nemzeti szellem megvalósulását, Hegel pedig egyenesen a világszellem öntudatra jutását, sőt a valóságos istenséget szemléli.

A szocialisztikus, kommunisztikus tanok szintén a platóni eszményhez térnek vissza, amennyiben a magánvagyon eltörlését s az állami munkaszabályozást sürgetik, azt vélvén, hogy az államnak a feladata, hogy mindenki természetes szükségeinek kielégítéséről s tehetségének megfelelő munkakör teremtéséről gondoskodjék. Ilyen viszonyok közt az egyéni szabadságról, az önálló kezdeményezésről szó nem lehet. De a mai nagy államoknak is fel kellene községekre bomlaniuk, mivel terjedelmüknél fogva a kellő vezetést, munkafelosztást nem vihetnék keresztül; úgyhogy Owen s Fourier legfeljebb az önállóvá lett községeknek szövetkezését engedi meg.

A szocialistáknál s kommunistáknál még tovább mennek az anarchisták, akik még a községi szervezetet is meg akarják szüntetni, csakhogy azokkal ellentétben az egyén szabadságát minél nagyobb mértékben megőrizzék. Az anarchisták szerint a közös erővel végezhető teendőket magánjogilag, szerződés szerint alakuló körök végeznék, de amelyekbe ki-ki tetszése szerint léphetne be. Az ily állapot azonban alkalmasint az áltörténeti iskola által festett bellum omnium contra omnes-re vezetne, mert itt nem lenne oly erő, amely a szerződések megtartását kényszerítő erővel keresztül vihetné.

Mindezen állameszmények azonban, amelyek a most meglévő államalakulatok felforgatása, megsemmisítése árán ígérik a jobb állapot bekövetkezését, hiú ábrándnál nem egyebek, ha egyúttal az emberek megjavítását is nem eszközlik. Ha pedig az emberek úgy értelmi, mint erkölcsi tekintetben megjavulnának, a mostani államalkatok is eszményi alakot öltenének. Nem kellene erre egyéb, mint hogy ki-ki önként, minden kényszerítés nélkül tenné azt, amit a közjó követel, vagyis ha az állami törvény helyett a nála magasabb s eszményibb erkölcsi törvény uralkodnék.

*

In Öreg János: A jog- és állambölcselet kézikönyve. Nyomatott a város nyomdájában, Debrecen, 1897, 82-90.    

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés