- De vajon megfér-e egymás mellett a szabadság s a tekintély? Nem zárja-e ki a kettő egymást? Nem veszti-e el a szabadság lényeges ismérvét: a korlátnélküliséget a tekintély érvényesülésével? Nem szűnik-e meg a tekintély az azzal szembeszállást engedő szabadság kibomlásával? Megfér-e a szabadság és a tekintély egymás mellett, úgy mint Goethe tanítja: „In der Beschränkung zeigt sich der Meister, und das Gesetz nur kann uns Freiheit geben“. [„A korlátozottságban mutatkozik csak meg a mester. És a törvény csak szabadságot adhat nekünk.“]

Lássuk közelebbről a két fogalmat!

I. Mi a szabadság?

Elvileg: mentesség a kötöttségtől, féktől, korláttól a gondolkozásban, akarásban és cselekvésben. Szabad: a fogoly, ha bilincsei lehullanak, a nép, ha széttöri a szolgaság rabláncait, a sas, mikor szárnyaival a magasba száll.

De jelentheti-e a szabadság a minden korláttól, a minden törvénytől való mentességet?

Szabadságot követelünk az állampolgár részére: legyen ment[es] a zsarnokság, az önkény bilincseitől, de megengedjük-e, hogy túltehesse magát az állam törvényein?!

Éppen nem! Ezt a köteléket viselnie kell - éspedig azért, mert az állam polgára, s nem egyszerű része a civilizálatlan világnak.

Szabadságot követelünk a szobrásznak, festőművésznek: ne legyen kötve a tirannikus divathoz, vagy a még tirannikusabb jogszabályokhoz; de megengedhetjük-e, hogy túltehesse magát a szépnek, a művészetnek szabályain? Éppen nem! Ezeket a megkötéseket el kell viselnie - sőt azokat tisztelni és követni tartozik, különben nem művész, hanem kontár.

Állíthatja-e a szabadság nevében józan ésszel a historikus, hogy Arisztotelész a francia akadémia tagja volt, a matematikus, hogy 2X2=5, a moralista, hogy a hazugság megengedett, követelheti-e az akarás és cselekvés szabadsága nevében a kultúrember a poligámia behozását, magyar ember Erdély visszakerült részeinek Oláhországhoz csatolását?

A szabadság nem korlátlanság, nem féknélküliség, nem már azért sem, mert az ember bele van állítva a természet s a társadalom világába, és kötve van Teremtőjéhez. Ám a természeti környezetnek természeti, a társadalmi környezetnek szociális, az Istennel való viszonyunknak vallási - törvényei vannak. És ezeken a törvényeken, lényegének sérelme nélkül, nem teheti túl magát az ember. Ezek a törvények, s azok követése, ha korlátozottak is, nem kárunkra, hanem előnyünkre szolgálnak!

Aki túlteszi magát e szabályokon, az nagyobb szabadságra tesz ugyan szert, de tönkreteszi magát. Klasszikusan mutat rá Jörgensen, dán belletrista mélyértelmű parabolájában a korlátokat nem ismerő túlzott szabadság káros következményeire.

Egy gabonaföld közepében álló nyárfa a közelében álló fákhoz, bokrokhoz, cserjékhez és mezei virágokhoz a következő beszédet intézte:

„Testvéreim! Ne hordjuk tovább a föld igáját! Hisz úgy a föld, mint a rajtalevők mindenüket nekünk köszönhetik. Mi magunktól is megélünk, viszont az állatokat és embereket mi tápláljuk és ruházzuk, sőt a föld is a mi elhullatott lombjainkon hízik. Csak egy hatalom van, amelytől létünk, gyarapodásunk állítólag függ. Ez a nap! De meggyőződésem, hogy a napvilágról, mint szükségességről, s növényi életünk áldásáról szóló tan babona, melynek el kell tűnnie, ha felvilágosodunk.“

Itt megszakította szavait a nyárfa. Néhány közeli tölgy és szilfa levelei rosszalló susogást hallattak, a hullámzó gabonaföld kalászai azonban zizegve helyeseltek. A nyárfa erre emelt hangon folytatta beszédét:

„Tudomásom van róla, hogy egy titkos párt mereven az elavult állásponthoz ragaszkodik. De bízom fiatalabb testvéreim önállóságában, akik belátják, hogy ez ostoba babonához való ragaszkodás nem méltó hozzánk. Mi növények magunkban is megleszünk. Szabadságra született egyéniségünket nem engedjük semmiféle, tehát a Nap igájába sem belekényszeríteni. Törjük szét az igát, s meglátjátok: oly gyönyörűséges fajtánk fog kifejlődni, melynek a világ csodájára jár.“

A nyárfa elhallgatott. Minden bokor, cserje, minden kalász és fa helyeselt, s örömrivalgásban tört ki, s a nagy zajban az öreg fák tiltakozása elnémult. Ám ettől kezdve különös kép tárult az emberek szeme elé. Amikor virradatkor a nap felkelt, s a tájat sugaraival bearanyozta: a virágok összevonták kelyhüket, elzártak minden nyílást, mintha aludnának, s a levelek sem fordultak többé a nap felé. Amikor azonban az esthajnali csillag a látóhatár alá merült, a csillagok bágyadt csillogására újból megnyitották kelyheiket, mintha most érkezett volna el idejük, hogy fejlődjenek és virágozzanak.

S a szegény lázadókra kegyetlen napok következtek. A kalász csakhamar ide-oda fordult, míg végül is hosszan elterült a földön, a zöld levelek megsárgultak, a virágok fejüket lehajtották, megfakultak, s halálra vártak. Erre elkezdtek a növények zúgolódni, s szidalmakkal illették a nyárfát. A nyárfa azonban kanárisárga lombjait reszketve rázogatta, s mint egy ficsúr tovább lázított:

„De együgyűek vagytok, kedves testvéreim, hát nem érzitek, mennyire önállóbbak lettetek, mint a nap uralkodása idején voltatok?! Most finomult független lények vagytok, mentesek vagytok a lustító egészség béklyóitól.“ És néhányon még mindig hittek neki: „Önállóak vagyunk, személyiségek vagyunk, szabadok vagyunk“ - ismételgették folyton gyengülő hangon -, míg utolsó szirmuk, utolsó levelük lehullott, míg utolsó rostjuk kiszáradt. S nemsokára a nyárfa is lombtalan ágaival halott módjára kinyúlt és elpusztult. S az emberek lapjaikban rossz termésről panaszkodtak, s jobb idők reményével vigasztalták egymást.

Eddig Jörgensen mélyértelmű parabolája. Minden teremtett lénynek meg kell, hogy legyen, és meg is van a megfelelő szabadsága, mellyel élve növekedhetik és fejlődhetik. Ha ennél nagyobbat követel, vagy harcol ki, ez természetellenes szabadság, mely nem éltet, hanem halált jelent.

A kötelékmentesség nem szabadság, hanem törvényenkívüliség, fegyelmezetlenség, a barbárság privilégiuma!

De vajon vannak-e a szabadságot korlátozó, határok közé szorító törvények és szabályok?

Az igennel felelő két évezredes keresztény felfogással szemben másfél évszázad óta nagy erővel tört előre a modern világnézet, melynek tanítása szerint: a szabadság függetlenség minden külső feltételtől, minden törvénytől és szabálytól, mindennemű tekintélytől! Vagy pozitíve: feltétlen önmeghatározás, teljes autonómia. A modern ember csak az olyan törvények érvényét ismerje el, melyeket maga alkotott, vagy amelynek alkotásában részt vett.

Ez a szabadságfogalom annak a világszemléletnek terméke, mely szerint az ember a legmagasabbrendű lény, abszolút s csupán a földi élethez kapcsolt lény, benne rejlik végső célja, mely nem más, mint önmaga, földi sorsa és kultúrája. Az ember nem kapcsolódik sem az Istenhez, sem az örökléthez. Magában hordja erőinek forrását, törvényeit, és: csak magának felelős! Az Isten helyébe az ember lép, a teocentrikus világnézetet felváltja az antropocentrikus világszemlélet: Diis exstinctis successit humanitas. [Az istenek múlása után kezdődik az emberiesség.]

Vagy mint Feuerbadh hangoztatja: „Der Mensch ist dem Menschen Gott. Was einst das Christentum war, und wollte, das will jetzt das Menschtum.“ [„Az ember Isten az ember számára. Amit előbb a kereszténység vallott és akart, azt akarja most az emberiség.“]

Ez a gondolat lett a vezetőgondolatuk: a szabadkőműveseknek és a szabadgondolkodóknak. Halljuk csak Nietzschét: „Íme az isten halott! Felsőbbrendű emberek: az isten vala legnagyobb veszedelmetek! Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok fel újra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a felsőbbrendű ember Úr! Nosza! Rajta! Felsőbbrendű emberek! Csak most vajúdott az emberiség jövőjének hegye! Isten halott! Íme, azt akarjuk mi, hogy az emberfölötti ember éljen“. „Gott starb; nun wollen wir dass dér Übermensch lebe.“

Ez a világszemlélet teljes szabadságot követel érzelemben, gondolatban, akarásban és cselekvésben. Jelszó: szabad utat minden embernek, szabad kiélést minden egyéniségnek. Ennek a modern szabadságfogalomnak követelései közelebbről: szabaddá tenni a gondolatot, a tudományt, az iskolát, a házasságot, a társas életet, az államot - persze főleg az egyháztól. - És ez a korlátnélküli szabadságot követelő irány gyakorlatilag mily önellentmondásba került, amikor nem egy helyütt állami kényszerrel igyekezett programját megvalósítani annak a spanyol mondásnak szellemében: „Harsány hangon proklamálom a gondolatszabadságot - de halál arra, aki nem úgy gondolkodik mint én!“

A józanul gondolkodó részéről nem nehéz e két szabadságfogalom között a választás. Csak a keresztény szabadságfogalom lehet helyes, mert csak ez felel meg az ember természetszerű rendeltetésének.

Mi is ez a rendeltetés? Törekvés az igazságnak minél nagyobb fokú megismerésére, s a felismert igazságnak minél szélesebb körben elterjesztésére, mert ezzel bekapcsolódik az ember az örökkévalóságba, beleviszi az örökkévalóságot a pillanatba és ezt megszenteli.

Minden embernek rejtett, vagy bevallott törekvése az igazságkeresés, mint már Juvenalis mondotta: Vitam impendere vero [Az életet az igazságnak kell szentelni.]. Ám az igazságot kereső, s az igazságot cselekvően szolgáló ember nem követelhet szabadságot az igazság megtagadására, az igazság ignorálására, az igazság alól való emancipálódásra. Az igazságot kereső, s az igazságot cselekvően szolgálni kívánó embernek egy bilincset hordania kell, az igazság aranybilincsét.

Ami igazságként legitimációt nyer, azt el kell fogadni, legyen a legitimáló tényező: logikai következtetés, bizonyítást nem kívánó evidencia, vagy elismerést követelő tekintély. Az igazság követése, az igazolt tekintély elismerése nem is korlátozója a szabadságnak, hanem iránytűje a helyes gondolkodásnak, akarásnak és cselekvésnek, mert hozzásegít az örökkévalóság megismeréséhez. „Qui novit veritatem, novit aeternitatem“ - mondja Szent Ágoston.

Az igazolt tekintély engedelmességet követel, de ez az engedelmesség nem szégyen.

Az igazságból fakadó szabály normakövetést kíván, de ez a normakövetés nem teher, nem különösen annak a részéről, aki meggyőződésből követi a normát. Az ily egyén szemében a tekintély tisztelete s a szabályok megtartása, legyen bár korlát, vagy megkötés; nem iga, hanem gyönyör. A tekintély segítségével felismert igazság az, mely tulajdonképpen szabaddá tesz! Et veritas liberabit vos!

II. Mi a tekintély?

Érzésem szerint sikerült bizonyítanom, hogy csak az igazolt korlátokat elismerő szabadság az igazi, emberekhez illő és méltó szabadság, és hogy a féknélküliség nem szabadság, hanem szabadosság, mely szükségképpen anyagi és erkölcsi lezülléshez vezet.

A továbbiakban arra akarok rámutatni, hogy az igazolt korlátok forrása a tekintély. Lévén minden egészséges társadalmi életnek alapfeltétele az illető társadalom kultúrnívójának megfelelő tekintély létezése és az ezzel szemben megnyilvánuló alávetési készség kellő kifejlettsége, nem kétséges, hogy minden társadalmi betegség végső elemzésben a tekintély meggyengülésére, illetőleg a tekintélytisztelet lecsökkenésére vezethető vissza.

Bizonyos ugyanis, hogy tekintély híján megbomlik mindennemű rend, kaotikus összevisszasággá változik minden harmónia, egymásrarontásba megy át az eddigi békés összeműködés. 

Rendről, békéről, harmóniáról csak ott lehet szó, ahol az egész részei megfelelő fölé- és alárendeltségi viszonyban állanak egymással. A világmindenség összes valóságai részekből állanak, s e részek csak akkor alkotnak összhangzó s a világharmóniába beilleszkedő egységet, ha valamely felsőbb erő szerint igazodnak. A gravitáció törvényének hiányában szétesik a naprendszer. A lelki életben uralkodó pszichikai törvénynek megszűnése útját vágja minden lelki funkció normalitásának és az én disszipálódik. A társadalmi felsőbbség iránt szükséges tisztelet elenyészése, avagy csak gyengülése anarchikus állapotot teremt, vagy legalábbis közel juttat alhhoz.

A központi erő, a koncentrikus energia, a felsőbbség az az egyedüli hatótényező, mely a centrifugális erőket együvé tartja, mely egységet, rendet, harmóniát teremt. S ami a természet világában a fizikai, kémiai és fiziológiai törvény, ami a lelki élet jelenségeinek körében a pszichikai szabály, ugyanaz jelentőségét tekintve a társadalmi életben, a tekintély. A különbség legföljebb e törvényekkel, szabályokkal, illetőleg a tekintéllyel való szembehelyezkedés lehetőségében és ennek következményeiben nyilvánul meg. A természet törvényei szükségképiek, eltérést nem tűrök. A lelki élet szabályai nem zárják ugyan ki a szembehelyezkedést, de minden abberrációra azonnali retorzióval felelnek, s épp ezért a rendszerinti követésre hangolnak. A tekintély parancsol vagy tilt; normáinak igyekszik is érvényt szerezni, de mert érvényesülése a benne lakozó erőtől, másfelől a tekintéllyel szemben állók alávetési készségének mérvétől és fejlettségi fokától függ, a tényleges alávetés, a tekintély-érvényesülés merőben e két körülmény szerint igazodik. És a tekintélynek való ellenszegülés következményei is aszerint különbözők, amint a tekintély szabta vonaltól eltérés, a benne megkívánt fizikai vagy erkölcsi erő gyengült voltára, vagy inkább az alávetési készség csökkenő tendenciájára vezethető vissza. Az előbbi esetben a tekintély beteg, az utóbbiban a társadalom. Ott, ha a betegség oly jellegű, hogy a tekintély pusztulására vezet, a társadalom új tekintélyt keres - itt, amennyiben a társadalomban a bomlás jelei mutatkoznak, előbb-utóbb bekövetkezik a végenyészet, amitől csak az menthet meg, ha még a szilárd alapokon nyugvó tekintély a szükséghez képest megfelelő, esetleg erős fizikai kényszerre támaszkodó eszközöket alkalmaz.

A legközelebbről akkor fenyeget a pusztulás veszélye, ha a betegség csírái mindkét tényezőt megtámadták. Ahol - mint ez nagy kataklizmák után gyakori eset - a tekintély leromlásával együtt jelentkezik az alávetési készség gyengülése, ott - amennyiben idejekorán nem jön segítség - a társadalmi halál beállta úgyszólván matematikai pontossággal számítható ki.

S vajon ilyenkor honnét várható a segítség, melyik oldalon kell a gyógyulás processzusának megindulnia?

A felelet kézenfekvő: mindkét tényezőnek vissza kell lendülnie arra a szintre, amelyen mint társadalmat alkotó tényező érvényesülhet. A tekintélynek fel kell emelkednie megelőző magas piedesztáljára, a társadalom túlnyomó részében viszont ki kell fejlődnie az alávetési készség, illetőleg a tekintélytisztelet kellő fokának.

A tekintély létrejövése, feltámadása, avagy megerősödése többrendbeli feltételtől függ. Hogy csak a jelentősebbeket emeljem ki: kell, hogy a tekintély erkölcsi alapon nyugodjék, s mélyreható gyökerekből szívja életnedvét, kell, hogy annak hordozóit ízig-vérig áthassa a feladat igazságának, de egyben nehézségeinek végiggondolása, kell, hogy rendelkezésére álljon nemcsak az ellenszegülést, vagy ellentmondást, de még az egyszerű engedetlenséget is kizáró, vagy legalábbis visszaszorító kényszerhatalom, kell a megalkuvást nem tűrő következetesség, s a végletekig való kitartás. Röviden szólva: a tekintély feltétele: az erkölcsi alap, a fizikai erő, s a szociális szenvedély.

Az alávetési készség kialakulása is többrendbeli feltételt követel. Így annak felismerését, hogy a magának-élés mind az anyagiakban, mind az erkölcsiekben ellenkezik az etika alaptörvényeivel; a teljes önzés morálja ugyanis önmagának mond ellent, mert az egyéni boldogság lehetőségét hiúsítja meg, tekintettel ugyanis arra, hogy az ember boldogsága a többi ember önzetlen magatartásától is függ, nyilvánvaló, hogy az egyéni eudaimonizmus - ha mindenki erre az álláspontra helyezkedik - épp a boldogtalanságra vezet, ha viszont az egyéni eudaimonista a maga önző morálja mellett az önzetlenség antieudaimonisztikus morálját is helyesli, úgy saját előfeltevéseit rontja le. Feltételként kell megtennie a társadalom tagjainak minél nagyobb számánál annak a meggyőződésnek, hogy a tekintély szociális szükségesség, mert annak hiányában sem egyéni boldogság, sem társadalmi jólét, sem kulturális haladás nem képzelhető.

Jól mondja Ludwig Stein: „Autoritäten waren, welche erst zum Menschen erhaben.“ [„Tekintélyre azok tettek szert, akik először emberré lettek.“]

Hogy mi immár nem erdőkben vadállatok módjára tanyázunk, hanem rendezett társadalomban élünk, ezt a politikai tekintélyeknek köszönjük. Hogy nem fétiseket s bálványokat imádunk, ezért a vallási tekintélyeknek rójuk le hálánkat. Hogy a külvilágban tájékozódni tudunk, s a technika vívmányait élvezve, az ősemberhez mérten összehasonlíthatatlanul kényelmesebb életben van részünk, ezért a tudomány tekintélyei előtt hajtsuk meg zászlónkat. Hogy esztétikai érzékkel érzékeljük a természet csodás jelenségeit s mindazt, ami szép, ezért a művészet tekintélyeit dicsérjük.

Feltételként kell meglennie harmadsorban a szociális intelligencia fejlettségének, mely ráeszméltet arra, hogy az erkölcsi alapon nyugvó tekintély előtt meg kell hódolnunk, mert rendet akar.

A tekintély előtt való meghódolás az engedelmesség, a szabad lelki világ rendje, belőle fakad a szépség, a harmónia s a boldogság. Ami a fizikai világban a szükségesség, az az erkölcsi és társadalmi világban az engedelmesség.

Az alávetési készség kialakulásának feltételei rövid szólamokban: az önzés fékezése, a tekintély szükségességének felismerése  és a szociális intelligencia sugallta engedelmesség. De vajon milyen módon vihető be az egyéni lélekbe, a társadalmi mentalitásba, a közvéleménybe az önzést száműző áldozatos szeretet, a tekintély előtt való meghódolásra hajlító sugalom és az engedelmeskedés lendülete? És bevihető-e egyáltalán akkor, amikor - mint a manapság annyira elmateriálizálódott világban - az emberek legnagyobb részét túlnyomóan a rideg egoizmus vezeti, amikor egyesek parlamentben, sajtóban, hivatalos eljárásuk során, iskolában, tudományban, művészetben, irodalomban, a mindennapi életben, sőt még a család körében is mintegy vetélkednek a tekintélyrombolás átkos munkájában.

A feladat nehéz, de nem megoldhatatlan. A kivitelben figyelembe kell venni a társadalom rétegezettségét, illetőleg azt, hogy a társadalom különböző intelligenciájú, erkölcsi fejlettségű s temperamentumú egyénekből áll, miért is az eszközök s az eljárási módozatok nem lehetnek egyformák. Van népréteg, melyben az ősi ösztönök igen közel esnek a lélek felszínéhez, úgy, hogy egy kis rés elegendő ahhoz, hogy azok szabad utat nyerjenek.

Itt csak az erős fizikai hatalom, a kíméletet nem ismerő és kivételt nem tűrő fellépés szoríthatja vissza a durva önzést, s erőszakolhatja ki a tekintély előtt való meghódolást. Az ősbarbárság állapotából is csak úgy és annálfogva fejlődött át az emberiség a kultúrzónába, hogy tirannusok, despoták tartották féken a hatalomnak magukat önként alávetni nem hajlandó, önző, erőszakos és tekintélyt tagadó embereket.

A kultúráltabb, erkölcsösebb s az intelligenciának bizonyos fokára emelkedett felsőbb réteg, mely az egoizmus morálját amúgy is csak kénytelen-kelletlen, jobb meggyőződése ellenére csupán azért követi, mert attól tart, hogy ellenkező esetben nem bírja az iramot, s a mögötte törtetők legázolják. Ez a réteg nem a fizikai erő, hanem a meggyőzés szellemi eszközeivel téríthető vissza a helyes útra. Lehetetlennek tartom, hogy az intelligens, erkölcsös és kultúrált ember, ha eléje tárjuk a tudomány okfejtését, rá ne eszméljen a tekintély szükségességének szociológiailag igazolt voltára, s cselekvését, egész magatartását ne eszerint fejtse ki.

Elismerem, hogy a meggyőzéssel máról-holnapra nem vívhatjuk ki az óhajtott eredményt, nem vonom azonban kétségbe, hogy a mai nemzedék lelki világának átformálása csak hosszú, céltudatos és kitartó munkától remélhető, de ez ne tartson vissza a munka megkezdésétől!

*

Két tételnek kihangsúlyozásával zárom előadásomat.

I. A szabadság nem abszolút jó, hanem minden életnyilvánulás számára csak forma, melynek értéke a tartalmától függ. Minthogy pedig a forma lényegileg korlátok közé szorítottság, a jelentősebb kérdés nem az: szabad-e valaki, hanem, hogy az igazolt határok között mire használja szabadságát.

II. A szilárd erkölcsi alapon nyugvó tekintély szociális szükségesség, mely nem iga, hanem korlátfa az örvényes úton, virágos partja a dagadó folyónak, s irányítója az önmagában gyenge, támaszra, segélyre szoruló embernek!

*

Felelős kiadó: dr. Angyal Pál. Hungária Nyomda Rt., Budapest, 1944.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés