Nyughatatlan a mi szívünk, míg meg nem tér teremtőjéhez - hangzik Szent Ágoston tétele -, és az ember nem nyugszik az állami lét helyesebb ismerése körül, sem annak jobbá tétele tekintetében. Tiszta fogalmak alakítására irányuló törekvések azonban azért nem vezetnek eredményre, mert új ideálok szolgálatában a fogalmak új tartalmat nyernek, s az új tartalom nyomán keletkezett intézmények között a viszony is megváltozik. Áll ez a természettörvény alapján keletkező emberi közületek fogalmi meghatározására és viszonyára nézve is. Nép, nemzet és állam fogalmának és egymáshoz való viszonyának megállapítása, az emberi együttélés tökéletesebben szervezett állapotainak keresésével, illetve azok megvalósítása nyomán változik.

Az embernek, ha akar, ha nem, tehát természettörvény erejénél fogva egy családhoz, s ezzel egy néphez, nemzethez és államhoz kell tartoznia. Hogy miképpen alakul az elhelyezkedése ezekben a közületekben, az attól az ideáltól függ, mely szerint az ember a családi, a népi,a nemzeti és az állami életet rendezni kívánja. Minden rendezési mód pedig más fogalmi meghatározás lehetőségét tartalmazza.

A tiszta fogalmakra törekvő Rómában „gens” alatt a Rómát alapító törzsektől leszármazók összességét értették, a „populus” a Rómában szavazati joggal bíró polgárok összességét, a „plebs” a szavazati joggal nem bíró rómaiakat jelentette, míg a „natio” fogalma alá azokat az idegen, meghódított embercsoportokat vonták, melyeknek megadták a római polgárjogot, vagy amelyeket, mint külön jellegzetességgel bíró embercsoportokat ismerték el. [1] Az állam fogalma, mint „status”, a gens-beliek és a populushoz tartozók összetételéből eredő volt, mert az ezekbe tartozók határozták meg szervezetét, képezték akaratát. A gensek leszármazói, a patríciusok a szenátusban, a populus tagjai meg a népgyűléseken, együttesen e büszke kitételben „senatus populus que romanus” formulázták az állami akaratot, a törvényt.

A jellegzetességet, mely a natio fogalmának lett lényeges tartalmi elemévé, Cicero úgy határozta meg, hogy „a nemzet erény, mely általa közös vérség szerint összetartozóknak megadatik a haza iránti jószándék és állandó tisztelet”. [2] Később Aquinói Szent Tamás definiált hasonlóképpen: „a nemzet bizonyos megnyilatkozása a kegyeletnek, mely mindenkiben úgy van meg, mint a szülők és a haza iránt.” [3]

Ez az egyszerű, s ezért világos fogalommeghatározás Rómával együtt dőlt meg. És azóta ingadozóvá váltak a meghatározások. Pedig kevés fogalom tisztázásával foglalkoztak annyit, mint nép, nemzet ésállam fogalmával, valamint a közöttük való viszony kiderítésével.

Amikor 1913-ban kiadtam egyetemi pályadíjat nyert munkámat a nép, nemzet és állam viszonyáról, [4] beható tanulmányok nyomán már akkor arra a meggyőződésre jutottam, hogy e fogalmak körüli zavar az elméleti jelentőségen messze túl ható, mert történelmi tényállások kialakulásában van fogalmi meghatározásuknak döntő szerepe, viszonyuk mikénti kialakulásától pedig embermilliók sorsa függ.

Ernest Renan a Sorbonne-on 1882-ben tartott előadásai nyomán kiadásra kerülő „Mi a nemzet?” című munkájához írt előszavában Európa jövőjét látnoki készséggel jellemezte e fogalmak körüli zavar következményei szempontjából: ,,Ha a modern kultúra a nemzet, nemzetiség, faj fogalmának veszedelmes félreértése következtében tönkremegy, akkor emlékezzetek meg erről a 20 lapról! Kipusztító háborúk elé megyünk, mert a megegyezés áldásos elvét feladjuk, mert a nemzeteknek, mint előbb a dinasztiáknak, megadjuk a jogot, hogy országrészeket népeik akarata ellenére elfoglaljanak. Az eljárás, embereket torkon ragadni, és azt mondani nekik: Te ugyanazt a nyelvet beszéled, mint mi, tehát hozzánk tartozol - gonosz... Az ember nem tartozik sem nyelvéhez, sem fajához, az ember önmagához tartozik, mert szabad és morális lény.” [5]

Grillparzer, már Renan előtt úgy borongott, hogy az új műveltség útja a humanitástól a nemzetiségen keresztül a bestialitáshoz vezet. [6]

Grillparzer és Renan rémlátása nem volt alaptalan. És ma, amikor túlhaladt az idő azok felett az elméletek felett, melyek az állami lét főbb mozzanatairól, mint a törvényhozás menetének különböző módjairól, választójogi rendszerekről, emberi szabadságjogokról, a közigazgatási aktusok természetéről stb. szólanak, s az állam a maga egészében, mint egy emberösszesség megszemélyesítője tétetik vizsgálat tárgyává, akkor visszatértünk ismét a nép, nemzet és állam fogalmának és viszonyának újból való magyarázatához. A népi alapon nyugvó államelmélet korunk centrális problémája. Tömeglélektani tény lett abból, hogy a népi állam elméletének tisztázásánál arról van szó, ami minden egyes államalkotó tagot érint, hogy az egyén sorsa és az összesség sorsa szorosan összefüggenek.

A nép fogalmára nézve négy elmélet különböztethető meg:   (1) a leszármazási elmélet, (2) a nép, mint történelmi alakulat, (3) a nép, mint nyelvi és kultúrközösség. Mindegyik a nép fogalmát valamelyik elválaszthatatlan fogalmi kellékéből törekszik megállapítani. (4) A fogalmi kellékek között szerepel azonban az öntudat kérdése is, mint faji öntudat, tradíció-tudat és a nyelvi elkülönülés tudata. A tudati szempont alapján lehet a népi létállapot magasabb színvonalát, mint nemzetet megkülönböztetni. Minthogy pedig az öntudat eme irányainak az előbbi három elmélet mindegyikének esetében is érvényesülni kell, a tudati szempont integráló erejű, a nemzet fogalomba a nép fogalmát beleolvasztó.

A nemzet fogalmának azután ismét háromféle elméletét lehet megkülönböztetni: az elvont elméletét, a személyiségi elméletét és a közjogi elméletét.

A nemzetfogalom fokozata a nép fogalmának. A nemzeti öntudat az, amely az öntudatosan szervezett együttélés állapotához, az államisághoz vezet. Csak ezután alakulhat ki a viszonybaállítás lehetősége nemzet és állam között.

Ez a viszony pedig egyrészt a keletkezési elsőbbség kérdésében rejlik - hogy a nemzet hozta-e létre az államot, vagy megfordítva, az állam hozta létre a nemzetet -, másrészt szerves összekapcsolódásuk tisztázásának kérdése tartozik ide.

I. A nép fogalma faji alapon

Az emberiség tulajdonképpeni ősi elemei a fajok, melyek bizonyosos eredeti testi és szellemi tulajdonságok közössége szerint elkülönülő embercsoportokat jelentenek. Legalábbis ez tűnik ki a fajról adott meghatározások legtöbbjéből. [7]

Annál nagyobb azonban a változatosság a fajok megkülönböztetése tekintetében.

Különösen négy főbb irányt lehet megkülönböztetni a faji teoriákban, melyeken belül aztán a változatoknak se szeri, se száma.

1. Az antropológiai iskola szomatikus ismertető jegyek alapján(bőrszín, koponyaalkat, termet, haj színe stb.) állapítja meg a faji típusokat. Mármost valóban „ahány antropológiai rendszer, annyi felosztása az embereknek”. [8]

Egyetlen biztos faji megkülönböztetés a bőr színe szerint való. A koponya, a haj, s az egyes testrészek alkatában való különbséget az egyes fajok között tekintve, nem nagyobb az, mint ugyanazon fajtalkotók egyes típusai között fellépő különbségek. A testi különböződésből még a természeti népek alacsonyabb helyzete sem vezethető le. A koponyaalkati mérések végeredményben azt bizonyították be, hogy nincs a földön egyetlen oly kis embercsoport, mely abszolút egységes koponyatípussal rendelkeznék. [9]

2. A biológiai iskola az antropológiai sajátosságok kialakulását igazolandó, a természetes kiválasztás, vegyülés, átöröklés és visszaütés vizsgálatával működik közre a fajmegállapítás kérdése körül. Ennek az iránynak a kiindulópontja Wersmann teóriája az egyéni szerzett tulajdonságok átörökíthetetlenségéről. Mindaz, amit az ember nevelés, kedvező környezet, szellemi és testi helyzetének javítása mellett szerzett, mindaz nem örökíthető át utódaira, ami azonban ezen kívül az embert kiteszi, mindaz átöröklés tárgya. Ez a körülmény biztosítja az egyes fajok fennmaradását, s így a biológiai elmélet szükséges kiegészítője minden faji elméletnek.

3. A fajoknak antropológiai egységekként való felfogása mellett azoknak etimológiai egysége is szerepel, így a nyelvi iskola, mely a nyelv- és kultúrrokonságból indul ki, s ezekből következtet az antropológiai rokonságra.

Különösen a múlt század egyik nagy eredményeként jelentkezik az indoeurópai nyelvrokonság felismerése és tisztázása a faji kutatás terén. Azonban ez is oda vezetett, hogy árja fajhoz tartozókat mutatnak ki a legkülönbözőbb helyeken.

A nyelvi fajelméletről Johann Schmidt emelte ki élesen, a nyelvi keveredés nagy mérve következtében, a faji különállóság megállapítására való használhatatlanságát. Úgy az indogermán, mint általában minden nyelvtörzs különböző nyelvek keveredéséből állott elő, s ezért belőlük inkább az egy fajon belüli szakadozottság mutatható ki, mint a különböző nyelvi árnyalatokból a faji egység. [10]

4. A szociológiai irány végül eltekint a faj tulajdonképpeni értelmezésétől, és különböző fajoknak tekinti a népi csoportosulásokat, a törzseket, és Gumplowicz, valamint Finot fogalmazása szerint elfogadja, hogy fajok tulajdonképpen nincsenek is. Gumplowicz megállapítása szerint a faj inkább történelmileg lett és gyorsan változó alakulat, egy, a vérkeresztezés, [a] kultúrjavak és [az] ezekből eredő szingenetikus érzelmek által összetartott társadalmi közösség. [11]

Az előbbi faji teóriák teljes negációja ez, a fajok helyébe törzsi, népi csoportok helyezése, tulajdonképpen a fajnélküliség állítása, oly értelemben, hogy ma már fajokról szó nem lehet, annyira előrehaladt a keveredés.

Tény, hogy ha fajok eredetileg léteztek is, nem maradhattak meg tisztaságukban. „Nem szabad megfeledkezni arról - állapította meg Fouillée -, hogy a fejlődés olyan tendenciával bír, hogy a régi rasszokat mind felismerhetetlenebbekké tegye, részben azok kölcsönös keveredése, részben individuális különbözőségek felszínre hozása által, melyek az öröklött tulajdonságokat is átalakítják.” [12]

A fajok megkülönböztethetésének nehézsége, mondhatni lehetetlensége, s a tényleg létező és egymástól mégis elkülönülő embercsoporto annak feltételezésére szolgáltatnak alapot, hogy a fajoknak csak keverékei, mint Wirth nevezi, a valóságban csupán alfajok (Unterrassen) léteznek. [13]

Habár Wirth, az általa felállított alfaj fogalmát megkülönbözteti a nép fogalmától, mégsem tekinti a népet az „Unterrass”-ok még alsóbb fokozatának. A különbség csak az, hogy az alfajoknál van testi, antropológiai rokonság, míg a népeknél ez sincs meg, mert a legkülönbözőbb fajúak is egyazon népcsoportba tartozhatnak. A népet már az alfajok kapcsolódása jellemzi.

A faj jelentősége a népek kifejlődésére vonatkozóan sokat tárgyalt kérdés. A problémát Moeller van den Bruck röviden úgy oldottameg, hogy „a fajok voltak, a népek vannak”. [14] A német nemzetiszocializmus a fajt a nép vérségi alapjának tekinti (Rasse des Blutes), a népet pedig a faj szellemi alapjának (Rasse des Geistes). Ha mármost faj helyett a nép szerepel, mint döntő jelentőségű emberi közület, úgy nem közömbös, hogy milyen az összetétele. Legalábbis ügyelni kell arra, hogy a nép ne legyen rossz fajkeveredés áldozatává. Fajvédelem, családvédelem, mind ennek a gondolatnak a következményei. S bár nem lehet az emberfajokat úgy megkülönböztetni, mint a zoológiában az állatfajokat - (mint Renan mondotta, „az emberi történelem lényegesen különbözik a zoológiától, a faj itt nem bír olyan jelentőséggel, mint a rágcsálók, vagy a macskák körében”) [15] - s nem elegendő a genealógiai szempont ahhoz, hogy a népi mivolt nagy titkátmegoldjuk, [16] mégis a fajiság egyik olyan tényezője a nép fogalmának, amely attól elválaszthatatlan, és külön gondoskodás tárgyává tehető.

II. A nép mint történelmi alakulat

A nép történelmi alakulat, mert történelmi tények alanyaként lép a megismerés színterére.

Egy népnek legfontosabb ténye a letelepültség, a honszerzés, a nyelvfejlesztés, valamint az ennek alapján meginduló kultúrtevékenység és civilizáció.

A népek a természeti állapotból emelkednek ki. A kiemelkedés fokait a kultúra-beli fejlettség szerint lehet megállapítani. Spencer a kultúra fejlődési fokának megállapítására megkülönbözteti (1) a lelki- és természeti körülmények összefüggésének állapotát; (2) [az] általános elvont képzetek alkotására képességgel való rendelkezés fokát; (3) az akarati cselekvések előtérbe lépését a reflex cselekvésekkel szemben. [17]

Amíg valamely nép a harmadik fokra fel nem emelkedik, mint Lippert mondja, míg áldozatokat hozni nem tud a jövő számára, [18] addig az természeti állapotában van. Az idő és tér értéktelensége, az emberi élet becsének figyelembe nem vétele, az individuumnak a közre nézve teljes értéktelensége a természeti népek jellemzői. Itt az egyes mindenben megegyezik az összességgel, abból kiemelkedni nem tud, s éppen ebben gyökerezik az összesség összetartása. A kultúr-népeknél az egyesek önállósága nyilvánvaló, s az összetartás is a tudatosság feltétele mellett áll fenn. Az ösztönökkel szemben, akaraterő és kitartás, a jövőről való nagymérvű gondoskodás és az egyéni élet értékelése a kultúrnépek egyedeinek jellemzői.

A népek közötti ezen fokozati különbség aztán tovább is folytatódik a kultúrnépeknél. A jövőről való gondoskodás és az egyéni érdekek összhangba hozatala szükségessé teszik az állami rendet. Az államalkotás azonban erő, hatalom kifejtésével jár, s az állami élet alanyát képező néptömeg egységes cselekvésével kapcsolatos. Így az államalakulási processzusban a népi képességek lesznek a döntők, miközben a létesülő állam népe régibb népeket bomlaszt, más népekkel egyesül,államiságával magát is mintegy újrateremti. A népek ezen állami lét utáni versenyében, mely lét egyedül biztosítja számukra az önállóságot, függetlenséget, erős kiválasztás játszódik le, s azok a népek,melyek államiságra tesznek szert, s azt képesek megtartani, a történeti fejlődés folyamán az általános emberit szolgálni, ahhoz értékekkel járulni, azok már nemzeteknek tekintendők.

A nemzetek keletkezése így a népek fejlődése nyomán az államok kialakulásával kapcsolatos.

Jhering megállapítása volt, hogy csak az individuumban születik az eredetiség, egy népnek tulajdonságai csak lesznek, azaz a népi jelleg csak a történet műve, nem a természeté. [19] Vele szemben Gobineau a faji tulajdonságokat természetszerűleg, mint valami szilárd és merev megváltozhatatlanságokat fogta fel, úgy amint azok a történelem előtti időben morfológiailag, pszichológiailag és szellemi vonatkozásokban kifejlődtek, és minden látszólagos variációt, mely a történelemben mutatkozik, a faji keveredésre vezetett vissza. [20] Nem a viszontagságok és a terület alakítják át az embereket, hanem az emberek alakítják és küzdik le a területet és a viszonyokat. Ebből a szempontból tehát az összes nagy kultúreredmények, különböző egymást kiegészítő, sajátos tulajdonságokkal bíró fajok kedvező keveredéséből, és minden hanyatlás, politikai visszafejlődés, helytelen faji összeolvadásból magyarázhatók meg; a történelmi sors alapja tehát az, hogy mily kombinációban és mérték szerint vettetnek a különböző fajok egymással össze.

Breysig ide vonatkozóan azt tartja, hogy „a föld messze terein eloszolva, ugyanazon időben számos nép és törzs élhetett egymás mellett, mindannyian egyenlően régieknek tekinthetők, fejlődésükben ugyanannyi idő telhetett el, de, és ez a momentum talán a legfontosabb adat minden történetírás és az általános antropológiai és etimológiai felismerésre nézve, hogy ezek ugyanazon utat fejlődésükben különböző tempóban tették meg. A természeti behatások, éghajlati és talajbeli különbözőségek már korán messzemenő faji szétágazást hoztak létre.” [21]

Az első idők királyságai még nem voltak szilárdan kialakult államok, határaik szétfolynak, s ezenkívül a dinasztia gondolata van túlsúlyban az állam gondolata felett. A dinasztia az államot alkotó néphez olyan nagy mértékben fűződik, hogy a dinasztia pusztulásával a népi lét is fenyegettetik.

A középkor államalakulatai közül az idő műhelyében igen sok tönkrement, azok azonban, melyek fennmaradtak, önkéntelenül is népi jellegzetességeik kifejlesztésén munkálkodtak mindvégig.

Miután az egyház, a császárság közvetítésével bár, de majdnem hat évszázadon át mintegy szelídítő javítóintézetben tudta tartani az emberiséget, s az univerzalizmusnak legnagyobb triumfusát akarta ülni, midőn a kereszténységet az iszlám ellen küldötte, akkor tör ki az elnyomott lelkekből a különbözőség érzete, s a keresztes hadjáratokból hazatérők már magukkal hozzák minden más népbeliektől való különböződésük tudatát,amivel a nacionalizáló processzusnak további fejlődését biztosítják.

Amily mértékben a népi öntudat fejlődik, oly mértékben oldódik meg a császárság és pápaság világuralmi törekvései következtében támadt káosz.

Minél korábban jut egy nép létének öntudatára, annál korábban szabadítja fel magát a pápai, illetőleg a császári befolyás alól. A pápaság és a császárság világállami törekvésének omladékain nőnek ki a nemzetek. Itália öléből, éppen e törekvések centrumából, hangzik fel először a nemzeti géniusz értékelése, midőn Macchiavelli az egységes nemzeti állam ismérveit boncolgatja, s egy új, jobb időnek feladatává és kötelességévé teszi annak létrehozását.

Amit Dante még a császárság által kívánt megvalósíttatni, hogy minden hatalmat a császár kezébe helyezve, a bölcs intézmények általa népek jólétét biztosíthatni fogja, mindazt Macchiavelli az olasz nemzeti egység által tartja kivitelezhetőnek. Ami az „IlPrincipe” XXVI. fejezetében („Itália felszabadításáról a barbár rabságból”) előttünk fekszik, az a nemzeti gondolatnak első megjelenése a tudományban.

A népi alapokon létesült államrendszerre nézve a megszilárdulás korszaka az a hosszú processzus, mely alatt az államok nyers uralm iformájukból, egy-egy uralkodó osztály érdekeinek szolgálatából, a nép minden tagjának szolgálatában álló erkölcsi elveken nyugvó uralomkifejtésére rendeztetnek be, ami által az állam szilárdsága összehasonlíthatatlanul megnövekszik, s öncéljában alkotó egyedei hatalmának, szabadságának megvalósítójává válik.

Történelmileg mindenütt állam és nép egymás felé közelednek, hogy egymást jobban fenntartsák, egymás által többre menjenek.

A középkor feudális világában inkább társadalmi körülmények hatnak még, mint nemzetiek. Szegény és gazdag közötti különbség a fő, döntő. Míg a nemzet teljesen kialakulva nincs, addig a gazdagok a vezetők, a szegény számba sem jön. A nemzeti lét állapotában már a gazdag és szegény közötti nagy különbség bizonyos tekintetben eltűnik, eltűnik pedig akkor, mikor állami érdekekről van szó, melybe a szegényeknek épp oly beleszólásuk van, mint a gazdagoknak. Amint a katonák nem egy gazdag úrnak a katonái, hanem az államéi, mely az egész nép védelméről gondoskodik, nemcsak egy részéről, amint adót nem egy úrnak fizetnek, hanem az államnak fizet mindenki, mely ezért mindenkinek egyformán biztosítja a békés életet, az igazságot, a tulajdon és forgalom biztosságát, s a többi intézményeket, akkor már a nemzeti állam állapotában van a nép, kialakult a nemzet, melynek fő ismérve éppen az ilyen tartalmú államiság.

A XVIII. század végéig az államok kialakulása még inkább csak a külső népi keretek megállapodottságára nézve nyert befejezést. Ez azonban csak egy része a nemzeti állammá alakulásnak. A tulajdonképpeni kitevő rész, a népnek nemzetté emelésében, annak az állapotnak a létesítése, hogy a nép maga kormányozhassa önmagát, a XIX. század alkotása. A nemzeti eszme ezután már mint befelé ható erő is működik, s nem csupán mint csak az egy néphez tartozók egyesítésének előmozdítója, követelője. Új küzdőtéren indul meg ezzel, melynek folyamán a nemzeti életnek régi tényezőivel szemben újak támadnak fel, s helyezkednek el a régiek mellett.

Ha az államok létezése eddig független volt a nemzeti princípiumnak ily irányú létezésétől, most a nacionalizmus ezen benső egységet előmozdítani törekvő tartalma, mint valami új járul a nemzeti elv szerinti elkülönüléshez, mint valami új erő hatja át az államalkotókat, és lázba hozza azokat. A láz után azonban gyógyulás jön, gyümölcsözőleg hatnak az új alkotások, miután az állami élet bizonyos alanyai és terei a láz folyamata alatt megsemmisültek.

A nemzeti eszme a maga igazi erejével akkor kezd csak igazán hatni, amikor a nemzeti elkülönülés, a nemzetenkénti csoportosítás elve mellett, mind nagyobb tömeg számára kívánják biztosítani az állami élet mozzanataiban való részvételt, amikor a nemzeti érzés politikai tartalmat nyer, amikor az államot mintegy az azt alkotó nép minden tagja által irányíthatót fogják fel.

A történeti fejlődés arra mutat, hogy az állam külsőleges szervezetét a nemzeti összetartozandóság lüktető érzésével egy személyiséggé alakítsa. Hosszú koron át keresték egymást nép, nemzet és az állam, míg a nemzeti állam alakjában találkoztak.

III. A nép mint nyelvi- és kultúrközösség

A nyelvi fajelmélet minden eredménye mellett is a statisztikusoknak külön kellett vizsgálat tárgyává tenni, hogy a népi hovatartozandóság megállapítására nézve elegendő-e a nyelv? Az 1873-iki szentpétervári statisztikai kongresszuson három nagynevű statisztikus (Ficker, Keleti, Glatter) bízatott meg, hogy az egyén faji, illetve népi hovatartozandóságának megállapítására nézve fejtsék ki nézeteiket. Mind a hárman majdnem ugyanazon eredményre jutottak, hogy a faji kivizsgálás lehetetlen, hanem ehelyett az anyanyelv tekintessék megkülönböztető tényezőnek. Ez a nézet vált gyakorlatilag érvényesülőre a következő népszámlálások alkalmával, így a nyelv meghatározó ereje látszott győzedelmeskedni a fajiság felett. Keleti azonban már ekkor utalt arra, [22] hogy sem az anyanyelv, sem a népi érintkezés nyelve nem elegendő az egyén népi hovatartozandóságának megállapítására, tovább kell még kutatni, hogy milyen más nyelveken beszél még, hol született, kiktől származik, mily nyelven beszéltek a szülei, mely néphez kíván tartozni. Mindezen adatokból a statisztikai hatóságok azután logikusan határozzák meg az illető népi hovatartozandóságát. Eszerint tulajdonképpen hivatalos útra tereltetett volna az egyén népi hovatartozandóságának megállapítása.

A szociológusok és a statisztikusok vitája ma sem dőlt még el. A szociológusok egyik része a leszármazás ismérveit tartja döntőnek, a statisztikusok az anyanyelvet. Ehhez járult azután, hogy a nép fogalmának meghatározásánál a kultúrközösséget is figyelembe vették. Ez azt jelenti, hogy a nép olyan embertömeg, amelybe tartozók ugyanazon vallási, erkölcsi és jogi szabályok hatálya alatt élnek, jellegzetesek a szokásaik, s jellegzetes a művészetük és tudományuk.

A kultúrközösség ad az egyének jellemet, azaz olyan tulajdonságokkal ruházza fel, melyeket levetni sem tud.

Hogy a nyelv önmagában még nem elegendő a népi hovatartozás meghatározásához, azt az a tény is igazolja, hogy ha nyelvi egységesítési folyamatok érvényesülnek is, azok sikertelenségének mindig az az oka, hogy a népi hovatartozást meghatározó többi tényezők erősebbek. A nyelv pergése még nem a szív dobogása.

Történelmileg tekintve, eredetileg valamely terület többnyelvűsége volt a természetes. Az egynyelvűség a mesterséges és későbbi fejlemény. Hogy az egynyelvűség elérése valamely állam területén sikerül-e, vagy nem, az Werner Kaegi szerint két körülménytől függ: „a központi hatalom nyomásától és a népi öntudat plaszticitásától, az egységesítést elfogadó készségétől.” [23]

Tulajdonképpen a népi mivolt összes tapasztalati tényezői ki kell, hogy egészüljenek egy tisztán lelki jelenséggel, az egyén öntudatos megnyilatkozásával arra nézve, hogy mely néptömeghez tartozónak érzi magát. Az érzelmi, illetve öntudatos hovatartozása egy egyénnek azonban a faji, tradíció-beli, nyelvi és kultúrazonosságon túl engedelmességet jelent egy felette álló hatalomnak. A népi öntudat állami létet igényel, mely a népet a nemzeti lét állapotába emeli. A nemzet már államával teljes népet jelent.

Kaegi a svájci viszonyokból kiindulva azt a nézetet vallja, hogy nem az az állam erős, mely az egynyelvűségre való törekvésben látja jövője biztosítékát, hanem az az állam erős, mely nem fél a többnyelvűségtől, hanem összetartja a többnyelvű tömeget. „Az az állam, mely nem tartja szükségesnek, hogy nyelvi különbségeket kioltson, és ennek dacára belső egységre tud szert tenni, az igen erős állam.” Az egynyelvű államokban sem ez az igény ad erőt az államoknak, hanem a népüknek az összetartásra irányuló akarata. [24]

IV. Nép, nemzet, nemzet, nemzetiség elhatárolása

A nép, az emberiségnek ama jellegzetes tulajdonságok (faj, tradíció, nyelv, kultúrközösség) által megkülönböztethető része, amelybe tartozó embereknek erről a jellegzetességről tudomása, öntudata nincsen, s a jellegzetességeket fenntartó szervezett hatalma sincsen. Lehetséges, hogy a tömeg jellegzetessége felől néhány vezető egyéniségnek van tudata, kik esetleg hatalmi szervezetet is teremtenek - de az ilyen népi állami szervezet még könnyen szertefoszló, állandósággal nem bír.

Nemzet lesz a népből, amint a tömeg minden tagjának tudomása, öntudata van a csoport jellegzetességérői, minden más embertömegtől való különbözőségéről, mely jellegzetességet tagjai fenn kívánják tartani, meg akarják védni, amiért is e jellegzetességnek megfelelő állami szervezetet teremtenek.

A nemzetiségek az emberiség olyan sajátos tulajdonságok alapján különválasztható részei, melyekbe tartozó embereknek tudatuk van jellegzetességükről, azt fenn is kívánják tartani, de nincs hatalmi szervezetük, mert vagy nem képesek állami létre emelkedni, vagy más, nem az ő jellegzetességeiknek megfelelő állam hatalma alá tartoznak.

A nép, nemzet és nemzetiség fogalmi elhatárolásánál három tényező variálódik: jellegzetesség, az erről való tudatosság és a hatalom a jellegzetesség fenntartására és megvédésére.

A népnél megvan a jellegzetesség, de hiányzik a tudatosság afelől és a hatalom. A nemzetiségnél meg van a jellegzetesség és a tudatosság arról, de hiányzik a hatalom. A nemzetnél meg van a jellegzetesség, az öntudat és a hatalom is.

E logikai fogalomelhatárolás nyomán kitűnik, hogy a nemzetfogalom a centrális, s így a népi, valamint a nemzetiségi állapot nem kapcsolódnak az állam fogalmához olyan értelemben, hogy attól elválaszthatatlanok lennének.

V. A nemzet elvont értelemben

A nemzet, elvont értelme szerint lelki erő, az embereket összefűző lelki kapocs, mely a leszármazás, közös nyelv, közös erkölcs, közös jog, a tradíció és hazaszeretet hatásaként nyilvánul meg az emberi öntudatban.

A XIX. század elején fellépő német jogtörténeti iskola minden nemzetben az igazság eszméjének sajátos alakját látta érvényesülni, mely a szokásjog alakjában szervezi az embereket. A nemzeti szellem, mint természeti erő fűzi össze az embereket, és teszi lehetővé a jogrendet.

A nemzetnek embereket szellemileg összetartó erőként való tekintése általánossá vált a politikai irodalomban, főképpen amaz államok gondolkodóinál, melyek több nemzetiséget foglaltak magukba.

Ez a gondolat hatott hazánkban is a reformkorszak politikai íróira, úgy, hogy legnagyobb részük merő absztrakciónak, sajátosságnak, érzelemnek tekintette a nemzetet, mint ők írták, a nemzetiséget. A cicerói gondolat tartja fogva őket. A család kiszélesbülésével lesz a nemzet, a haza fogalmába olvad bele, családi tűzhelyek összességévé válik. Széchenyi a nemzetiséget lényegileg érzelmi kérdésként tünteti fel, annak etikai oldalát is felismerve. „Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítjuk össze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közti szeretet, barátság, s família-beli becsület fenntartását eszközlő ébredség, ha pedig mélyebben tekintjük, akkor az emberi lény minden ereibe s lelke legbensőbb rejtekébe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisítése nélkül szinte oly lehetetlen kiirtani,mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkban többé élni nem lehet.” A nemzet fogalmának igazi konstitutív eleme az érzés közössége és az összetartozás tudata. A nemzet bizonyos érzelmeket kelt bennünk, melyek felemelnek, áldozatkésszé tesznek, boldogsággal öltenek el. A szívből magyarázza Kölcsey is a nemzet mivoltát: „Tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy ház népéhez, s ennek körén túl egy hazához láncolja.” (Parainesis.) Wesselényi szerint is a nemzet az a szellemi kötelék, „mely a társadalom tagjait leginkább csatolja egymáshoz, s rokonokkáteszi.” [25] Előtte a nemzet csak ragaszték, mely az egyeseket össze tudja jobban illeszteni, hogy azután jobban legyenek képesek szabad emberekként, szabad polgárokként működni. EötvösJózsef báró szerint hasonlóképpen a „nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagy számú emberek között - múltjuk emlékei, jelen helyzetük ami ezekből foly -, érdekeik és érzelmeik közössége által támad...” [26] Amikor a német néplélektani iskola (Lazarus, Herbart, Steinthal,Nahlowsky, Lindner) a népszellemet az egyes emberek lelki világának azonos tartalmú részeként határozta meg, akkor a nemzet fogalmát a népszellem termékeként kívánta adni. Ezt jogászilag Georg Jellinek úgy fejezte ki, hogy lehetetlen egyetlen objektív, biztos kritériumot megállapítani a nemzetfogalom számára, s az ismertető jegyek kombinációja sem nyújthat magyarázatot. A nemzet semmiképpen semv alami objektív létező, a valóságban létezőknek megfelelő értelemben. Sokkal inkább a szubjektív lelki jelenségek nagy csoportjához tartozik, mint sajátságos öntudat tartalom, vagy meghatározott öntudat-tartalom ismérve. [27]

A francia irodalomban Renan a nemzetet minden külső tényezőtől ment[es] „lelki tüneménynek, léleknek nevezte.” „A nemzet egy nagyközösség, mely az áldozat tudatán alapszik, melyet az ember hozott és hozni kész a megegyezésért, azon kifejezett kívánságáért, hogya közös életet tovább is együtt folytassák.” így „minden nemzet egzisztenciája egy napról napra tartó plebiszcitum, miként az egyén léte folytonos igazolása az életnek.” [28]

Renan-éhoz nagyban hasonló elveket hangoztatott hazánkban Alexander Bernát, amidőn arra a kérdésre, hogy mi a nemzeti szellem, a következő mély tartalmú választ adta: „Nem kételkedünk benne, hogy van, ellenkezőleg eszünkkel és szívünkkel is elismerjük, rajongó áhítattal tekintünk fel hozzá, mint ahhoz az őserőhöz, mely alkot és teremt, melyhez közel akarunk férkőzni, melyet mindenek felett tisztelünk. Nem puszta szóvirág, hogy a „nemzeti géniuszt” emlegetjük, mitológiai hajlamunk mutatkozik e kifejezésben, mellyel annak, mit oly becsesnek tartunk, valamiféle önálló létet akarunk tulajdonítani.” [29]

A nemzetfogalom osztrák fejtegetői, Herrnrit [30],  Haidegger, [31] Springer, [32] Frind [33] nemzet alatt ugyancsak egy embertömeg bizonyos tulajdonságainak azonosságát értik. A szocialista Otto Bauer a nemzetet kultúr- és sorsközösségen kívül jellembeli közösségnek tartja. A karakter-közösség nem jelenti azt, hogy ugyanazon nemzet individuumai hasonlók, hanem, hogy minden individuum karakterére ugyanazon erők hatottak. Ez a hatóerő az, ami minket nemzetté összekovácsol. „A nemzet nem bizonyos számú individuumok összessége, azokból mintegy külsőleg összetéve, hanem a nemzet minden individuumban meg van, a nemzet egy darabja az egyes ember individuális tulajdonságainak.” [34]

A nemzetnek ily elvont értelmezései az egyéni mikrokozmoszba vezetnek. Itt dől el a nemzet léte vagy nem léte, minden egyén külön-külön való lelki alakulata szerint, így közvetve hat a nemzet. Először a lelkek mélyén végez átalakító munkát, s ha ez megtörtént, akkor az a nagy tömeg ember, ugyanoly lelki diszpozícióval, képességgel a nemzeti tudat érvényesítésére, lesz az alanya, közvetlen létesítője,mindannak, ami a lelkekben előbb lejátszódott. A jogbölcsész Bierling [35],  Radbruch [36], majd Launz [37] annyira mentek, hogy a nemzet létezését a nemzeti öntudattal azonosítván az egyénnek a nemzetből való bármikori kilépését is lehetségesnek tartották. Wyszewianski 1909-ben még azt a gondolatot is felvetette, hogy adassék meg a jog az embereknek, hogy magukat nemzet-nélkülieknek jelentsék ki. [38] A nemzet elvont értelmezése nyomán a nemzeti öntudat tudatos feladásának a lehetőségéig is eljutott tehát az elmélet.

VI. A nemzet személyiségi elmélete

A nemzetnek absztrakt, az emberi lélek mélyén rejlő, s az emberek között csak összekötő kapocsként felfogott értelmével szemben áll a nemzetnek személyiségként való felfogása. A nemzetfogalom nem állhat csupán lelki motívumokból. A nemzeti öntudat kitör, és eget kér magának. Különben mi értelme volna, ha csak puszta sóhajban exspiráltatnék.

A nemzetfogalom ezirányú első tudományos kifejtője, Fichte úgy definiált, hogy „a nemzet a társasan együttélő, magukat természetileg és szellemileg folytonosan újranemző emberek egésze, mely egész az isteninek belőle fejlődő különös törvénye alatt áll.” [39]

Főképpen az olasz politikai írók azok, akik a nemzetnek személyiségi elméletét kidolgozták. Romagnosi, Mamiani, Mancini, Fiore, Pierantoni nemzet alatt közös tudattal bíró személyiséget értettek, mely az egybetartozó emberektől független léttel, önállósággal és céllal bír. [40]

Ha a népek önmagukat érvényesülve látni akarják, és ezt történelmi szükségszerűséggel akarniok kell, úgy mindegyiknek a maga államát kell kialakítani. [41] Európa katasztrófájából az olasz írók már a múlt század közepén az általános népfelszabadító háborútól várták a kivezető utat. Az 1914-1918-iki világháború ennek az elvnek a jegyében folyt. Diodato Lioy szerint, ha a nemzetiségek mind államot fognak alkotni, csappanni fog a háborúk száma, mert kisebbek lesznek a hadseregek, a vagyont hasznosabb célokra fogják fordítani, a forgalom növekedni fog, a vámhatárok eltűnnek, a világ egyetlen nagypiac lesz, s benne boldog család az emberiség. [42] Pálma a nemzet személyiségi elmélete alapján állította, hogy minden nemzetiségnek joga van a forradalomra, az idegen állam hatalmának lerázására és függetlenségének kivívására. Ferrari szerint a nemzetiségek teljes győzelme a nemzet személyiségének az elismerését jelenti, melynek nyomán támadhat csak béke, az igazság békéje. [43] Ezt nevezte Romagnosi einicarchiának.

A francia politikai irodalomban Buchez ismerte fel a nemzet sajátos lényiségét, a nemzetekben rejlő önálló külön eszmét, mint az egyetemes emberi eszme konkrét megnyilvánulását. A nemzet szerinte élő szervezet, mely az elpusztulással szemben oly ellenállást tanúsít, hogy minél többet élt, annál erősebbnek tűnik fel. A nemzet oly szervezet, mely még akkor is él, mikor már nem is létezik többé mint ilyen, hanem egyetlen célja, hegy ismét visszaszerezze szabad működhetési körét. „A közös működési cél az, mely egy embertömegben, dacára a különböző műveltség, származás, nyelvi és szokásbeli különbségeknek, az akarat egysége, vágyak, törekvések azonossága és a cselekvés egysége igazi társadalmat hoz létre...” [44]

A német írók, Mohl, Held, Escher, Stahl, Kremer, Neumann, Kirchhof stb. [45] Fichte elméletén túl alig emelkednek. A nemzet személyiségét elfogadó gondolkodók között kiválik Meinecke elmélete, ki különbséget tett állam-nemzet és kultúr-nemzet között „Kultúr-nemzetek azok, melyek kiválóképpen bizonyos közösen elért kultúrjavakon, állam-nemzetek pedig azok, melyek közös politikai történelem és az alkotmány egyesítő erején nyugszanak.” [46] Az előbbi a nemzet elvont fogalmának megfelelő megállapítás kifejezője, míg az utóbbi a nemzet valóságos alanyiságának, az állam által személyiséggé válásának az elismerése.

Irodalmunkban Kuncz Ignácz a nemzetet az állammal teljesen azonos fogalomnak vette. [47] Az ő nyomán Forgon Lajos addig a megállapításig ment, hogy „nem az állam személy, hanem a nemzet.” [48] Barabási Kun József is azt bizonyította, hogy „a nemzet állammá alakulva lesz teljes személyiséggé.” [49] A nemzetfogalom tökéletes meghatározását azután Concha Győző adta. Szerinte „nemzet alatt öntudatos akaratú, s cselekedni bíró oly emberi közületet értünk, melynek az egyetemes emberiről sajátos eszméje, e sajátosságnak az emberiségre értéke van, s azt a maga öntudatos erejével valósítja.” [50]

A nemzet nem csupán a lelkek mélyén rejlő érzelem, mely a társas együttélés minden mozzanatában hat és jelentkezik, és amelynek egyik megnyilatkozása az állam, hanem éppen azért, mert olyan konstitutív megnyilatkozása, hogy állama nélkül a nemzet sem létezhetik, bír a nemzet személyiségi léttel.

A nemzet állama által lesz személlyé, de nélküle az állam sem létezhetik, mert míg a nép nem lesz nemzetté, azaz nem emelkedik az öntudatosság fokára, addig állam sincs a mai modern értelemben. Addig a nemzet megnyilatkozhat a társadalom minden más irányzatában,de országló hatalma nem lévén, puszta jellegzetesség marad, nemzetiség, a tehetetlen, vagy fejlődő erőben levő tömeg állapota, népi állapot.

A nemzet személyisége jellegzetes állami szervezetében nyilvánul meg, melyben az államfő, a törvényhozó testület tagja és a miniszterek, mint ennek az összszemélyiségnek szervei, fő orgánumai szerepelnek. Ilyen alapon vizsgálható a viszony nemzet és állam között.

VII. A nemzet közjogi értelemben

A középkorban elterjedt felfogás volt a nemzet olyan értelmű megkülönböztetése a néptől, hogy a nemzet a felsőbbeket jelenti az államban.

Még Montesquieu is a nemzetet az uralkodó osztály összefoglalásaként tekintette: „a nemzet annyi, mint a nemesek és a püspökök.” [51] A rendiség korszakának álláspontja volt ez. A magyar rendi korszak közjogában is úgy szerepelt a nemzet, mint a nemesség és a főpapok egyeteme, szemben az adózó néppel (misera plebs contribuens.)

A polgári egyenlőség érdekében meginduló mozgalom azonban a nemzetfogalom tágulását vonta maga után. Franciaországban a harmadik rend egyik szóvivője 1758-ban már helytelennek találja,hogy a kereskedőket, tanult embereket, s a művészeket is a néphez számítják, ezeknek a nemzethez, a nép felsőbb részéhez kell tartozniok.

1789 júniusában a harmadik rend még hosszas tárgyalásokat folytat, hogy „assamblée nationale”, vagy „représentant du peuple français”-nak nevezzék-e gyülekezetüket? Mirabeau az utóbbit ajánlotta,de leszavazták. 1793 után a nemzet fogalmára a jakobinusok és girondisták ellentétei hatnak. A jakobinusok azt hangoztatták, hogy a nemzet maga a párizsi nép. A girondisták szinténarra törekedtek, hogy mint a nemzet „melior et sanior pars”-a tekintessenek, ésm integy „pars pro toto” szerepeljenek, így a helyzet annyiban változott csak, hogy az előbbeni arisztokrácia helyett az uralomra jutott pártok foglalták le maguknak a nemzet nevet.

A nemzet önmagát irányzó tevékenységében rejlő hatalom, a történelmi fejlődés folyamán majd az egyik, majd a másik társadalmi osztályhoz vagy rendhez, vagy egy természetes személyhez, majd az egész nemzethez tapadó. Minthogy minden esetben lehetséges volt, hogy az a társadalmi osztály, rend, természetes személy, az egész nemzet, önmaga korlátolja a hatalmát, és alkotmányosan jogi kereteket szabjon az állami akarat létrejövetelének és alkalmazásának, azért ma is megvan a tendencia, hogy nemzet alatt az államfőt és a törvényhozó testületet értsük a képviselő választói joggal bíró állampolgárokkal együtt, míg ezek nélkül az államalkotók tömegére csupán a nép fogalmát alkalmazzuk.

Hazánkban ezt a nézetet vallja Molnár Kálmán. [51] Másrészt ugyancsak közjogi alapon alakult ki hazánkban a politikai nemzet fogalma,mely a nemzetiségek megegyezési állapotát jelentette a hegemón magyar nemzettel. Amint azonban a politikai nemzet fogalom megtévesztő volt, amidőn a nemzetiségi helyzet dacára egységes nemzeti lét feltételezésével ámított, éppen úgy megtévesztő az a felfogás is, hogy a magyarság egyik része nemzet, a másik része nép.

Csak közjogi értelemben lehet a népet, mint a szavazati joggal nem bírók tömegét, megkülönböztetni a nemzettől. Egyébként a nép fogalma a demokratikus intézmények érvényesülésével függ össze az államban. Mindaz, ami jogilag mindenkit megillet az államban, az népi, azaz demokratikus. Ami nem mindenkit illet meg az államban, hanem csak kiválasztottakat, az nem népi. Minthogy ez a szétválasztás éppen úgy, mint a demokratikus intézmények létrehozatala, közjogi alapon történhetik meg csupán, azért közjogi értelemben a demokrácia alapján egyezik meg a nép fogalma a nemzet fogalmával. Ha minden az összességért történik az államban, akkor történik a népért, s ebben az esetben nép és nemzet fogalma azonosul.

VIII. Nemzet és állam viszonya egymáshoz

Ha a történelmi fejlődés folyamán fel is tűnt az állam mint családi, rendi, osztályi érdekek hatalmi szervezete, azért mindenkor megvolt a törekvés ebből a helyzetből való kiemelkedésre, s az államnak az igazság, az egyetemes jó és a szabadság szervezeteként való kialakítására. Az út pedig, mely ennek a tényleges megvalósítása felévezetett, az államnak a nemzettel való mind szorosabb kapcsolódásában nyilvánult meg.

A nemzeti államokban a törvényhozás olyan berendezést nyert, hogy abban ne csak egyoldalú érdekek érvényesülhessenek, hanem szintetikus állami akaratképzés legyen lehetséges, hogy a törvényhozás tagjai függetlenek azoktól, akik kiküldötték, tanácskozhassanak és határozhassanak az összesség java felett. A nemzeti állam függetlenítette a bírót, kizárta a társadalom érdekforgatagából, és éppen úgy tett a közigazgatási közegekkel is, a törvény előtt megszüntetett minden társadalmi osztályi és rendi egyenlőtlenséget, a honvédelmet mindenkinek egyenlő kötelességévé tette, a kultúra terén mindenki számára biztosította a legmagasabb fokú műveltség megszerezhetésének lehetőségét, a gazdaságban pedig minden irányban polgárainak támogatója, a magánvállalkozás hiánya esetén annak pótlója, általában a forgalom előmozdítójaként tűnt fel. Ilyen alapokon lehet a nemzeti állam célját, hatáskörét, működését a polgárok közös akaratából levezetettnek, és az összesség javára irányulónak tekinteni.

A nemzeti államban a szabadság különös teljességgel valósul meg. A nemzeti állam szabad egyénekből álló, életét tagjainak szabad közreműködésével folytató közület. Itt valósul meg a belső szabadság és az egyéni szabadság mellett a politikai szabadság, mely nélkül az egyén belső szabadsága is más egyének önkényének tárgyává volt tehető, amely nélkül az emberi akarat sem érvényesülhetett úgy, mint azt az általános emberi megköveteli. A politikai szabadság ugyanis egyenlően biztosít hatalmat minden egyén számára a közületben embertársai felett, hogy közvetve befolyásolhassa az egész közület, illetve embertársai életkörülményeinek az állam által való szabályozását. Ez a politikai szabadság, melynek alapján az egyik ember a másik személye felett nyer hatalmat, csak a nemzeti állam jellemzője.

A nemzeti államban azután a szabadság többi irányai is jellemző fejlettségükben észlelhetők.

Az embernek az államban van jogi szabadsága, melynél fogva az ember dolgok vagy dologértékű emberi cselekmények felett nyer hatalmat. Ez olyan neme a szabadságnak, melyet nem az ember ad magának, hanem csak biztosítva van számára. Ezzel szemben a morális szabadság áll, melynél fogva az ember önszándékának ura, olyan képesség birtokosa, melyet senki nem adhat neki, hanem amely az emberbe eredetileg belé oltatott képesség. Van azonban olyan forrása is a szabadságnak, mely részint az emberből ered, részint egy külső hatalomból folyik, s az államban elérhető szabadság ilyen természetű. Nem egyedül a külső hatalom nyújtott biztosítékok révén lesz az ember szabad, hanem morális önuralma által is. Ha az államnak természetét a jog megmagyarázhatná, akkor igen egyszerű volna az állami élet. De az állami élet olyan kapcsolat, melyben azoknak,akik az állami ténykedéseket végzik, egyszersmind belső jóság, moralitás által is át kell hatva lenni.

Az állami élet fő funkcionáriusai, a törvényhozás és az államfő, teljesen belső erkölcsi megfontolásuk szerint, minden jogi kényszertől menten kell, hogy határozzanak az állami élet megoldandó feladatai felett, míg bizonyos vonatkozásokban a jog köti meg őket. Így van a szabadságnak olyan forrása, mely nem tisztán valamely külső hatalomban, nem is tisztán lelkiismereti erőben rejlik, hanem rejlik a kettőben egyszerre. Amikor az állam egyes szervei (államfő, törvényhozó, végrehajtó szervek) egymással lépnek érintkezésbe, mikor törvények alkotásáról van szó, akkor egy különös szabadság kezdődik az államban, mely sem jogi, sem morális tisztán, hanem a kettő együtt, s ezt etikainak nevezhetjük. Az államfő például jogosult lehet, tehát jogi szabadsága van a szentesítés megtagadására, de a helyes törvények szentesítése morális kötelessége. A költségvetés megtagadásának jogát sem lehet korlátlanul gyakorolni: az állam köteles fizetni adósságait, tisztviselőit, szállítóit, vállalkozóit, s ez nemcsak jogi kötelessége, hanem morális is. A mentelmi jog jogi szabadságot biztosít a képviselőnek, hogy a parlament ülésein bármit elmondjanak. Mégis a morális szabadság keretein belül fognak azzal élni. Hogy a törvényhozó testület az államfővel együtt minő törvényeket hozzon, vagy szüntessen meg, erre nézve nincs semmiféle jogi, semmiféle kötelező szabály. Itt éppen arról van szó, hogy valamely rendezetlen viszonyt jogilag rendezzenek, jogot alkossanak. Ezt pedig a törvényhozás tagjai és az államfő csak saját lelkiismeretükből kifolyólag fogják végezhetni, teljesen menten minden pozitív jogi megkötöttségtől. Ha nem végezhetik így, akkor az állam maga sem szabad. Akkor vagy egy külső, idegen állam befolyása alatt áll, vagy valamely társadalmi osztály, vagy rend, vagy uralkodó család, hatalmas testület (egyház) befolyása alatt áll. Az etikai szabadság megvalósulásakor az államban, az államalkotó nemzet hatalma érvényesül, mert ez az, mely megkötve tartja az állam fő szerveit, hogy az összesség érdekében működjenek mindig közre.

Nemzet és állam viszonya éppen azért úgy fejezhető ki a leghelyesebben, hogy az állam, eszméjének legmegfelelőbb állapotában, az államalkotó nemzet szellemének érvényre juttatója.

Az állam külső szervező hatalom, a nemzet belső lelki egység.

A nemzet biológiai értelemben is hosszú életű, mert a nemzet az embereknek természettörvényből folyó kapcsolata. Az állam mint célszerű berendezés, gyors átalakulásnak van kitéve. A nemzet természetes eredetű, az állam emberi alkotás. Mint ilyen, azonban az állam kényszerítő szervező erejével sikerrel hathat közre, hogy erős nemzetet hozzon létre. Eredményesen befolyásolhatja az emberben szunnyadó erőket, amikor is az államnak nemzetteremtő erőt lehet tulajdonítani. Így a nemzet és állam viszonyának problémája kettős: hatóerő szerinti - hogy a nemzet alakítja-e ki államát saját jellegzetes tulajdonságai szerint, vagy pedig az állam fejleszti ki a nemzetet -, és érték szerinti - hogy a nemzet és állam viszonyából mi ered -, korunkban vezéri vagy népi állam, diktatúra, totális állam, vagy pedig újfajta jogállam.

IX. Nemzet az állam felett

A liberális demokráciák közjoga azon a tételen nyugszik, hogy az állam hatalma a népből indul ki. Így kezdődnek a francia forradalom alatt hozott alkotmányok, az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya stb. A német köztársaság weimari alkotmánya ugyanezt tartalmazta A Führer 1934. augusztus 2-iki rendeletében, mely a német birodalom államfőjéről szóló törvény végrehajtására vonatkozott, ugyancsak ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy „minden állami hatalomnak a népből kell kiindulnia.” Ebből kitűnik, hogya német nép vezére szerint is a német nép döntő jelentőségű politikai tényező az államban: biológiai életegység, az állam csak a politikai vezetés formája. A nemzetiszocializmus nem is isteníti az államot, hanem annál inkább a népet. Az állam és a jog a népiség hatalmának megjelenése. Az állam is és a jog is a népi élet funkciói csupán. A fajvédelem és családvédelem pedig mindennek a gondolatnak a következménye. Ez pedig kihatásaiban a faji öntudat emeléséhez járul hozzá. A népiség alapgondolata azonban még további kihatású is. Minthogy a nép területen él, a népi gondolat folyománya a nagyélettér eszméje.

A francia állambölcselők természetszerűleg azt az álláspontot foglalják el, hogy a nemzet az állam felett áll, hogy a nemzet egysége a lényeges, amely történelmileg állandó, és nem változó, míg az állam, mint a nemzet jogi szervezete, folyton változó szervezet. A nemzet az, amely a kormányváltozások, társadalmi szerkezeti reformok, alkotmányreformok között, mint állandó tényező van jelen.

A német nemzetiszocialista jogtudomány, amikor azt az álláspontot foglalta el, hogy a jog nem csupán rendszere a társadalmat rendező normáknak, melyek kényszerhatalom által érvényesíttetnek, hanem a jog valóságos kötelező életrendje egy népnek, akkor elismerte a jognak a nép akaratból való eredését - tehát a nemzeti lényegnek az állam felett való érvényesülését.

Az, amit a harmadik német birodalomban „népi” (völkisch) alatt értenek, az az összesség döntő jelentőségének az elismerését jelenti az államban. Ernst Rudolf Huber megkülönbözteti a népi államot a nemzeti államtól olyan értelemben, hogy a népi államban teljes a belső egység, csak egy párt van, s még testületek sincsenek, a tökéletes népi hivatástudat az állam fenntartására kapcsolja össze a tagokat - míg a nemzeti államban vannak pártok, osztályok, rendek, melyek nem a népközösségre támaszkodnak, hanem a társadalom érdekviszonylataira. [52] Huber „politikai népről” szól, melynek lényege áthatja a gazdaságot, kultúrát, vallást, államot, így van nép-gazdaság, nép-kultúra, nép-vallás, nép-állam nép-hadsereggel. A politikai nép nem az állam által alakíttatik ki, hanem a politikai nép magából alakítja ki az állami berendezést. [53] A jog meg kell, hogy szűnjön természetjog lenni, mert népi joggá kell válnia. Huber szerint a néptotalitás jelenti: (1) hogy a nép minden egyes tagját aktív politikai közreműködésre készteti, (2) hogy a nép, mint ősi alapja a politikai történésnek, minden feladatkört az államban áthat és magával ragad. Az állam csupán az életformája anépnek, politikailag a népnek van jelentősége. [54]

Abban, ami a népet arra készteti, hogy nagyjait és vezetőit nagyságukban, kiválóságukban lássa, rejlik a népiség lényege. A népi átélése a vezér tökéletességének a hit magaslatára emeli a németséget. A „Deutschheit” nem volt átélhető a demokratikus korszakban: teljesítettek mindent az ellenségnek, s tovább folyt a szétesés. A Vezérbe vetett hit emelte fel a német népet, s tette államát szuverénné. A nemzetiszocialista tan nem az államból, hanem a népből indul ki. A mozgalom úrrá lett az állam felett, és a Vezér irányítása mellett új feladatok elé állíttatott. A nép és a népi erők nem önmagukért érvényesülnek az államban, hanem az államot szolgálón, terheit viselőn. [55] A népi állam gyökerei egészen a fajiságig nyúlnak. Hitler Vezér és Kancellár fogalmazása szerint a „népi államnak a fajt kell az élet középpontjába állítania.” [56] Alfred Rosenberg a népi lélek helyett faji lélekről szól.

Folyt. köv.

*

[1] Binder Julius: Die Plebs. Studien zur römischen Rechtsgeschichte. Leipzig, 1909.

[2] Natio „est virtus, per quam sanguine functis patriaque benevolis officium et diligens tribuitur cultus”.

[3] Natio „est quadara protestatio caritatis, quara quis habet ad parenteeet patriam”.

[4] Krisztics Sándor: Nemzet és állam a keletkezés, fejlődés, viszony szempontjaiból. Budapest, Grill, 1914. X., 344 lap.

[5] Renan, Ernest: Qu'est-ce qu'une nation? Conference faite en Sorbonne 1882. Preface.

[6] „Der Weg der neuen Bildung geht Von Humanität Durch Nationalität Zur Bestialität.”

[7] Így Cuvier, De Candolle, Geofroy, Chevreul, Prichard stb.

[8] Finot: Préjuges des races. 79. lap.

[9] Hanke: Der Mensch. 2. Aufl. 1894. II. kötet, 261. lap.

[10] Schmidt, Johann: Die Verwandtschaftsverhältnisse der indogermanischen Sprachen (1872).

[11] Gumplowicz: Der Rassenkampf, 1883, 193. lap.

[12] Fouillée: Psychologie du peuple français. 29. lap.

[13] Wirth: Volkstum und Weltmacht. 2. Aufl., München, 1904, 8. lap.

[14] „Rassen waren, Völker sind.” Moeller van den Bruck: Das Recht der jungen Völker. Sammlung politischer Aufsätze. Berlin, 1932,  191. lap.

[15] „L'histoire humaine diffère essentiellement de la zoologie. La race n'y est pas tout, comme chez les rongeurs ou les félins...” Renan: Qu'est-ce qu'une nation? Paris, 1882, 18. lap

[16] Kjellén: Der Staat als Lebensform. 1917, 107. lap.

[17] Spencer: Principles of sociology. 1906, I. kötet, 73-75. lap.

[18] Lippert: Kulturgeschichte der Menschheit, I. kötet, 43. lap.

[19] Jhering: Vorgechichte der Indoeuropäer. 1894. II Bd. Das Problem der Entstehung der Volksart. 93. lap.

[20] Gobineau: Versuch über die Ungleichheit der Menschenrassen. I. kötet, 178. lap.

[21] Breysig, Kurt: Altertum und Mittelalter als Vorstufen der Neuzeit. 1901, I. kötet, 20. lap.

[22] Idézi: Bernatzik: Über nationale Matriken. Wien, 1910, 4. jegyzet.

[23] Kaegi, Werner: Die Entstehung der Nationen. Neue Schweizer Rundschau, 1940 Nov., 416.

[24] Kaegi: i. m. 417-418, lap.

[25] Wesselényi: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. 1843, 41. lap.

[26] Eötvös József báró: A nemzetiségi kérdés. 1865, 9-10. lap.

[27] Jellinek, Georg: Das Recht des modernes Staates. 114. lap.

[28] Renan: Qu'est-ce qu'une nation? (1882), 26., 27. lap.

[29] Alexander Bernát: Nemzeti szellem a filozófiában. 1893, 5., 6. lap.

[30] Herrnritt: Nationalität und Recht. 1899, 22. lap.

[31] Haidegger, Wendelin: Der nationale Gedanke im Lichte des Christenthums. 1902, 40. lap.

[32] Springer: Der Kampf der österreichischen Nationen um den Staat. 1902, 75. lap.

[33] Frind Wenzel: Das sprachliche und sprachlich-nationale Recht, 1899.

[34] Bauer, Otto: Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie. 1908, 21., 108., 109. lap.

[35] Bierling: Juristische Prinzipienlehre. Freiburg, 1894, I. kötet., 40. lap.

[36] Radbruch: Grundzüge der Rechtsphilosophie. 3. Aufl., 1932, 42., 76. lap.

[37] Laun: Der Wandel der Ideen Staat und Volk. Berlin, 1933, 386. lap.

[38] Wyszemianski: Über die formalrechtliche Behandlung der Nationalitäten in der moderne Gesetzgebung. Mannheim. 1909. (Nem került könyvkereskedői forgalomba. Idézi Bernatzik: Über nationale Matriken. 1910, 90., 98, lap, továbbá Laun i. m. 426. lap.)

[39] Fichte: Reden an die Deutsche Nation. (Reclam Ausgabe.) 116. lap.

[40] Romagnosi: Scienza delle constituzioni. Mamiani: D'un nuovo diritto europeo. (1859.) De l'Ottima congregazione umana e del principio di Nazionalitá.  Mancini: Diritto internazionale. (1873.) Delia la nazionalitá come fondamento del diritto delle genti. (1851.) Fiore: Delle legitime aggregazionidel génére umano. Pierantoni: Geschichte der italienischen Völkerrechts-Litteratur. (1872.)

[41] Raschhoffer, Hermann: Der politische Volksbegriff im modernen Italien. Berlin, 1936. 175. lap

[42] Lioy Diodato: Del prinzipio di nazionalita guardata dal lato dellastoria e del diritto pubblico. 204. lap.

[43] Ferrari: La nazionalitá e la vita sociale. 259. lap.

[44] Buchez: Traité de politique et de science sociale. (1866) I. köt. 76, 78.

[45] Mohl: Enzyklopädie der Staatswissenschaften. (1859); Meinecke: Weltbürgertum und Nationalstaat. (1903) 3. lap; Escher: Handbuch der praktischen Politik. (1863) I. köt. 15. lap.; Stahl: Staatslehre. Im Auszug. (1910), 41. lap. Kremer: Die Nationalitätsidee und der Staat. 90-91. lap; Neumann: Volk und Nation;  Kirchhof: Zur Verständigung über die Begriffe Nation und Nationalität. (1905.) 52. lap.

[46] Meinecke: i. m. 3.

[47] Kuncz: A nemzetállam tankönyve; Az állam mint nemzet. Magyar Filozófiai Szemle, 6. évf., 1. szám.

[48] Forgon Lajos: Az állami élet alapja. 1902, 88.

[49] Barabási Kun József: Nép, nemzet, nemzetiség. 77. lap.

[50] Concha Győző: Politika. I. kötet. 66., 481.

[51] Montesquieu: De l'esprit des lois (1748).

[52] Molnár Kálmán: Magyar közjog (1929), 102.; A jogfolytonosság helyreállítása (1930), 42.

[53] Németül jobban hangzik, hogy a népi állam alapja „Gemeinschaft”,a nemzeti állam alapja „Gesellschaft”. Huber Ernst Rudolf: Die Totalität des Völkischen Staates. Die Tat. 1934. 26 Jg. 1. H, 35-36, lap.

[54] „Das Volk ist der Tatbestand des politischen Gesamtdaseins.” Huber, 37. 

[55] Így Koellreutter Otto: Der deutsche Führerstaat. (1934), 8. lap; Gerber Hans: Staatsrechtliche Grundlinien des neuen Reiches. (1933), 19.

[56] Der völkische Staat... hat die Rasse in den Mittelpunkt des allgemeinen Lebens zu setzen”. Hitler: Mein Kampf. 1936, 446.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés