Az Utópia belpolitikai része tartalmazza tehát valójában Morus politikai álomképét, az utópiát. A «legjobb állam» külpolitikájának felvázolásánál már nem járhat el ilyen szabadon: számot kell vetnie azzal, hogy Utópia a maga humánus, szociális és kulturális törekvéseivel egyedül áll; a tengeren túl olyan államok veszik körül, amelyek hatalmi politikát folytatnak, s meg vannak verve mindazokkal a hibákkal, amelyeket Morus a korabeli államok életében kifogásolt. Itt tehát nagyon is tekintetbe kell venni a realitásokat. Ne csodálkozzunk ezért, hogy az Utópia külpolitikájának szelleme gyökeresen különbözik az állam belső életét irányító alapgondolatoktól. A humanista filozófus külpolitikai tanításaival mutatja meg igazában, hogy mennyire nemcsak álmodozó utópista, hanem a gyakorlati lehetőségekkel számoló reálpolitikus is. A nemzetközi életről és különösen a hadviselés módjáról vallott nézetei közül nem egy becsületére válnék nagy kortársának, Niccoló Machiavellinek is.

Igaz, külpolitikájának végső alapja, a nemzetközi életről vallott felfogásának legmélyebb gyökere a belpolitikáéval azonos talajba nyúlik le: szigorúan erkölcsös és utópista. Morus a humanitás és keresztény testvériség gondolatát átviszi a nemzetközi életre is: az utópia-beliek nem kötnek szövetségi szerződéseket, mert úgy vélik, hogy «a természet kapcsa pótolja a szövetséget» (149. lap). «Mire való a szövetség, - így szólnak - hát ember az emberhez természettől fogva nem vonzódik eléggé? S ha valaki evvel nem törődik, azt hiszed a szavakkal majd törődni fog?» (147.lap) Szomszédjaik iránt a legnagyobb jóindulatot tanúsítják. Feleslegeiket a szomszédoknak juttatják (112. lap); kivitelük egyheted részét ingyen szétosztják az importáló ország szegényei között; külkereskedelmükkel megszerezvén az Utópia számára szükséges árukat - különösen sok vasat, és az esetleges háborúhoz szükséges «rengeteg ezüstöt és aranyat» - még mindig fennmaradó bő feleslegeiket adóslevél fejében adják el a szomszéd államoknak, de követeléseiket csak akkor hajtják be, ha arra maguknak is szükségük van háború okából vagy más népnek hitellel való megsegítése céljából; egyébként adósságaikat többnyire nem követelik vissza, mert «nem tartják méltányosnak, hogy elvegyék azoktól, akiknek a pénz segítségére van, míg náluk semmi haszna.» (125-126. lap)

Az Utópiának ezek a részletei juthatnak eszünkbe, ha napjainkban arról olvasunk, hogy az angolszász hadseregek nyomában járnak a megszállott területek lakosságának szóló élelmiszer-szállítmányok. Az ajándékozás egyben a legjobb propaganda is, s igen rossz külpolitikája van annak az államnak, amely a befolyása alatt álló nemzetektől szolgálatokat követel, de nem rendelkezik eléggé az ajándékozni tudás adományával.

Az utópia-beliek külpolitikájának másik erkölcsi alapja, hogy ígéreteiket baráttal és ellenséggel szemben egyaránt »hűséggel teljesítik»; akár valamely baráti nép megsegítéséről, akár az ellenséggel kötött fegyverszünetről, akár egy bérgyilkos számára kitűzött jutalomról legyen is szó, az adott szót szentnek tartják. (151., 156. lap) Igaz, hogy ez sem pusztán az erkölcs, hanem egyúttal a politikai okosság követelménye is: nemcsak a békés együttélést, hanem a viszály utáni megbékélést is lehetetlenné teszi, ha az egyik nép a másik szavában nem bízhatik. Időleges politikai sikereket el lehet érni szószegéssel, de ez utóbb borzalmasan megbosszulja magát: a notórius szószegő a törvényenkívüliség barbár állapotába kerül. Nincs értelme annak, hogy mások békés megegyezéseket kössenek vele, s ha háborúba keveredik, meg van fosztva a megegyezéses békekötés előnyétől: győznie kell vagy eltiportatik.

Az ismertetett utópia-beli alapelveknek a pacifizmus ideálja felel meg. A nemzetek békésen együttműködve segítik egymást, békés gazdasági - külkereskedelmi és hitelügyi - kapcsolatokat tartanak fenn, s szívesen fogadják a kulturális érintkezést is: örülnek az olyan «érdeklődő látogatónak», akitől maguk is tanulhatnak (141. lap), de megvetik a háborús erőszakot. Morus semmiről sem beszél annyi megvetéssel, mint a háborús szellemről, a militarizmusról s a zsoldos katonákról (87., 100. lap). Balgáknak nevezi azokat az állambölcseket, akik szerint: «az állam üdve megkívánja, hogy erős, megbízható, leginkább veteránokból toborzott hadsereg álljon mindig készenlétben»; «az ilyenformájú vadak tenyésztését», «e roppant tömeg» tartását azért is veszedelmesnek tartja, mert befolyást gyakorolhat az ország politikájára, s kalandokba és romlásba sodorhatja azt (87. lap). Szerinte a háború a legtöbb esetben elkerülhető (88. lap). De odáig nem megy, hogy minden esetben elkerülhetőnek tartsa: az örök béke pacifista utópiáját nem rajzolja meg. [1] Az utópistával szemben erősebbnek bizonyul a reálpolitikus. Belátja, hogy éppen a kommunista szervezetével egyedülálló Utópiát megtámadhatják a többi államok, amelyek nem annyira békés gondolkodásúak, mint az. Ez ellen védekezni kell. Ezért háromszáz évvel a napóleoni háborúk előtt képzeletben felállítja a néphadsereget. Ha a haza földjének védelméről van szó, minden utópia-beli elszántan harcol; sőt megengedett az is, hogy a nők is kövessék férjeiket a csatába, nem mint női segédszolgálatosok, hanem mint férjeik oldalán küzdő harcosok (154. lap). A kommunista rend mellett «az otthonvalók eltartása biztosítva van, az utódokról nincs gondjuk, pedig ez szokta megtörni a nemes lelkeket. Ezért aztán lelkük fenségesen bátorrá lesz, és a legyőzetést, mint méltatlant elutasítják.» (154. lap)

Szó sem lehet tehát arról, hogy Morus, kozmopolita volna, s ne ismerné a hazafiúi lelkesedést. Bár humanista felfogása szerint az emberi élettel nem ér fél a világ összes kincse sem, s bár epikureista etikája nem veti meg az élet örömeit, mégis azt tanítja, hogy az utópia-beliek «nem tartják tisztességtelen módon oly drágának az életet, hogy gyalázatos fösvénységgel ragaszkodjanak hozzá, amikor a becsület a róla való lemondást kívánja...» (154. lap) Ő maga sem fösvénykedett a saját életével, amelyet egyetlen szóval megmenthetett volna, ha nem tiltotta volna el ettől a lelkiismerete: a becsület.

Hogy a néphadsereg a harcra gyakorlatilag is alkalmas legyen, a békés Utópiában nemcsak a férfiak, hanem a nők is serényen űzik a katonai gyakorlatokat; jártasak a hadi művészetben, s nagyon leleményesek mindenféle hadigépek megszerkesztésében (149., 155-156. lap). Azonban a háborút «mint teljességgel állatias dolgot... a legnagyobb mértékben megvetik», és «semmit sem tartanak olyan dicstelennek, mint a hadi dicsőséget» (149. lap). Ezért minden erejükkel arra törekszenek, hogy a háború elkerülhető legyen, vagy hogy legalábbis országuk területén kívül kelljen azt viselniök. Ezért szívesen avatkoznak bele más országok viszályaiba, ha ezek egyike segítségért fordul hozzájuk, s ügyét igazságosnak ítélik (149. lap). A baráti népek sérelme iránt érzékenyebbek, mint a saját károsodásuk iránt; utóbbi esetben legtöbbnyire csak a kereskedést szakítják meg az illető néppel mindaddig, amíg elégtételt nem kapnak (150. lap). Ezekben a külső hadjáratokban felhasználják barátaik segédcsapatait, a saját polgáraik közül azonban csak azokat, akik önként jelentkeznek. Ezenkívül a rendelkezésükre álló nagy hadi kincsnek és külföldi követeléseiknek felhasználásával - «a legtöbb nép adósuk» (152. lap) - hatalmas zsoldos seregeket szerveznek. Ezek vesztével nem sokat törődnek: hadd vesszen «e rút és gonosz népsöpredék» (153. lap).

A háborúban arra törekszenek, hogy «a szellem erejével» győzzenek, hogy olyan győzelmet arassanak - hadiművészettel vagy csellel -, amilyenre csak az ember képes, az állat nem; a véres győzelem miatt szégyellik magukat (150. lap). Morus erős racionalizmusa - amely egyébként egész művét jellemzi - sehol sem olyan feltűnő, mint éppen a hadviselésre vonatkozó tanácsaiban. Ezek a tanácsok nem maradnak el Machiavelli hírhedt bölcsesége mögött. Egy nagy különbség mégis van kettőjük közt: Machiavelli a hatalom megszerzésének és gyarapításának eszközeiként ajánlja tanácsait, Morus pedig azért, hogy minél kevesebb vérontással lehessen a háborút befejezni.

Az utópia-beliek «néhány vétkes ember élete árán sok ártatlan embert kímélnek meg», s megóvni vélik az ellenséges nép tömegeinek, mindenesetre és elsősorban pedig saját fiaiknak életét, ha bérgyilkosok útján elteszik láb alól az ellenség fejedelmét és vezéreit, ha jutalmakat tűznek ki fejükre, ha az ellenséges alattvalókat saját uraik ellen vesztegetés útján árulásra csábítják, ha a gyanakvás és viszály magját hintik el az ellenfél nagyjai közt, ha a fejedelem fivérében vagy valamely főnemesben felkeltik a trón megszerzésének reményét, vagy ha «az ellenséggel szomszédos népeket biztatják fel valami régi jogcímet ásva elő, aminek a királyok soha sincsenek híjával» (151-152. lap). Ezeket a lapokat olvasva szinte Machiavelli sóhajtását halljuk: «Ezek bizony kegyetlen eszközök, amelyek nemcsak a kereszténység tanaival ellenkeznek, hanem amelyektől az emberiség vissza is borzad. Aki ember, kerülje ezeket, és inkább éljen, mint polgár az ismeretlenség sötétségében, semhogy koronát viseljen annyi hozzá hasonló teremtmény romlására.» [2] Csakhogy Morus a humánus végcélt tekintve, nem is tartja ezeket az eszközöket erkölcsteleneknek; ő nem fogadja el a politikai erkölcs és a magánerkölcs közti szokásos megkülönböztetést. Gúnyosan megemlíti ugyan ő is azt a látszatot, mely szerint «kétféle igazság lenne. Ezek közül az egyiket, a gyalogosat, sőt földön csúszót, mely nem tudja átugrani a sövényt, mert jól össze van kötözve mindenféle kötelékkel, a tömeg köteles követni. A másik a fejedelmek virtusa lenne, s ez amennyivel fenségesebb a többi emberénél, annyival szabadabb is, vagyis hogy csak az nem szabad neki, ami nem tetszik.» (148. lap). De ezt a nézet etelutasítja. Szerinte az állam üdve a vezetők igazán jó erkölcsétől függ, s az igazság az állam legszilárdabb alapja (147. lap).

Az utópiaiak egyébként a hadviselésben a háborús szükség korlátain belül emberségesek. Elrettentő keménységgel verik le az ellenállókat, de «ha diadalmaskodnak, nem kezdenek öldöklésbe» (155. lap), «fegyvertelen embert nem bántanak», «az ellenség földjét nem pusztítják, a vetéseiket nem perzselik föl, sőt vigyáznak rá, amennyire lehet, hogy emberek és lovak lábukkal le ne gázolják.» (156. lap). «A maguk számára nem kívánnak semmit a zsákmányból», a legyőzöttekkel mindazonáltal megfizettetik hadiköltségeiket, mégpedig részint pénzben, részint [gaz]dasági koncessziókkal (156. lap: quaestorok). Morus élesen ellenzi a hódító háborúkat, mert jól látja, hogy a meghódított tartomány megtartása «nem kevesebb vesződségbe kerül..., mint amennyibe a megszerzése került.» (100. lap)

Az utópiaiak nagyon ügyelnek arra, hogy csak igazságos ügyért kezdjenek háborúba. Ilyennek tekintik a védelmi háborún kívül állampolgáraiknak külföldi védelmét: Utópia háborút indít, ha valamelyik polgára külföldön testi bántalmat vagy halált szenved, s a bűnöst nem adják ki neki (150. lap). Háborút indítanak a barátaik földjére betörő ellenség kiverésére is, sőt akkor is, ha «a baráti nép kereskedőit méltánytalan törvények ürügyével vagy pedig jó törvények gonosz félremagyarázásával az igazság örve alatt igazságtalanul megkárosítják» (149.lap). Jellemző, hogy Morus, aki elítéli a korabeli feudális és dinasztikus érdekekért vívott háborúkat, jogosnak ismeri el a gazdasági érdekekért indítottat. És még jellemzőbb, hogy Utópia a saját külkereskedelmét ért sérelemre csupán a gazdasági kapcsolatok megszakításával válaszol; Utópiában ugyanis a külkereskedelem az állam kezében van, a károsodás tehát csupán a közvagyon feleslegét éri, s ezt «senki sem érzi sem életén, sem élelmén» (150. lap). Semmi sem mutatja az angol individualizmust élesebb világításban, mint ez a gondolat; még a kommunizmus is individualista Morusnál, mert az egyének jólétének érdekében áll fenn. Ebben is az a felfogás nyilatkozik meg, hogy nincs magasabb földi érték, mint az ember. Mennyire más alapgondolaton nyugszik a vezetők («őrök») kommunizmusa Platónnál, és mennyire erősebb «közösségi felfogást» képvisel ez az alapjában véve nem kommunista görög bölcs, amikor azt tanítja, hogy az állam érdeke minden tekintetben előbbrevaló az egyének érdekénél.

Igen jellemző az a további háborús cél is, amelyet Morus akként fogalmaz meg, hogy az utópiaiak merőben emberiességből háborút indítanak azért is, hogy valamely «elnyomott népet zsarnokának igája alól a szolgaságból» felszabadítsanak. (149. lap) Ez még tágabb teret nyit idegen államok ügyeibe való beavatkozásaik számára, mint a baráti népek igazságos érdekeinek védelme, mert kéretlenül is beavatkozhatnak ezen a címen, éspedig nem két másik állam nemzetközi viszályába, hanem egy másik állam belső közjogi kérdéseibe. De azért mégsincsen jogunk azt mondani, hogy Morust itt az imperialista gondolat vezérli. Utópia külpolitikájának végső alapja, amint láttuk, az az erkölcsi elv, hogy az ember az embernek természettől fogva szövetségese, nincs okunk tehát arra, hogy kételkedjünk Morus őszinteségében akkor, amikor azt mondja, hogy az utópiaiak merő emberiességből szabadítanak fel idegen népeket. Ez a felfogása inkább egy később megerősödött brit gondolatnak, az angol nép messziási hivatásába vetett hitnek korai megnyilatkozása. Hogy az utópiabeliek ezekkel az intervenciós háborúkkal a saját államukat is védik, mert a saját demokratikus intézményeikhez hasonló politikai rendszereket segítenek uralomra, és mert a «felszabadított» népek egyben természetes szövetségeseik is lesznek, az nyilvánvaló. Morus maga is gondol erre: «A szomszédjaik, akik pedig szabadok (mivel sokat közülük a seholszigetiek szabadítottak fel a zsarnokság alól már régebben), fellelkesülve jó tulajdonságaikon, évenként, mások meg ötévenként tőlük kérnek vezető hivatalnokokat. Ha letelik hivatali idejük, tisztességgel és dicsérettel visszaviszik őket. és újakat hoznak ismét magukkal hazájukba... A seholszigetiek azokat a népeket, melyek tőlük kémek kormányzó férfiakat, szövetségeseiknek nevezik, a többieket, akiket egyéb jótéteményeikkel felemeltek, barátaiknak» (147. lap). Ezeket az Utópiától kölcsönkért vezető férfiakat nem szabad a római provinciákat kizsákmányoló proconsuloknak nézni - mint ahogyan Oncken ítéli meg őket -, hanem olyasvalakiknek kell őket tekinteni, amilyen Smith Jeremias, Magyarország szanálási megbízottja volt. Az, hogy az önzetlen emberszeretetből hozott áldozat egyben barátokat is szerez az áldozatot vállalónak, és így hasznára van, még nem ok arra, hogy kizsákmányoló imperializmussal gyanúsítsuk meg az idegen népeket «felszabadító» utópia-belieket. A tisztességes és erkölcsös politika sokszor - s azt is merném mondani, hogy végeredményben mindig - a legjobb reálpolitika.is. A «hatalmi politika» rajongói ezt ugyan nehezen fogják megérteni.

Van végül Morus szerint az igazságos háborúnak még egy fajtája - amelyet nem a hadügy, hanem a belső ügyek tárgyalásánál említ -, a gyarmatosító háború. Erre belső ok, a túlnépesedés készteti Utópia lakóit. A szocialista és kommunista rendszereknek általában egyik súlyos problémája a népszaporodás kérdése. Többnyire a születések számának korlátozásával (birth control) vélik megoldhatónak. Morus erre bizonyára már vallási okokból sem gondolt, s inkább a kellően ki nem használt földterületek felé fordította tekintetét. Az utópiaiak «a legjogosabb oknak tartják a háborúra, ha egy nép megtiltja a másiknak földje birtoklását, bár maga sem használja, pusztán és ugaron hagyja, pedig másoknak meg kellene rajta élniük a természet jogán.» (121. lap) Az ilyen háborúkat tagadhatatlanul nem a bennszülöttek érdekében, hanem a saját életbevágó érdekeikért vívják az utópia-beliek. Nem is külső támadás vagy sérelem ellen védekeznek, hanem maguk lépnek fel támadókul, feltéve, hogy a bennszülöttek visszautasítják a gyarmatosokkal való együttműködést, amely mellett «ugyanaz a földterület mindkét félnek bőven terem, holott azelőtt szűknek és soványnak látszott.» (120. lap). Azonban valójában itt sem igazi imperializmusról van szó, nem is gyarmatbirodalom alapítása a cél, hanem csupán a népfelesleg elhelyezése: ha valamelyik város lakossága balszerencse folytán a megszabott szám alá csökken, a gyarmatosok visszavándorolnak az anyaországba. (121. lap)

7. Az előbb ismertetett külpolitikai nézetekben keresendő bizonyára az oka annak, hogy az 1914-1918. évi világháború utáni német irodalomban az Utópia értelmének átértékelésére történt kísérlet. Hermann Oncken két, 1922-ben megjelent értekezésében fejtette ki azt a nézetet, hogy az Utópiában tulajdonképpen a modern angol imperializmus szellemének egy korai megnyilatkozását kell látnunk. [3] Szerinte ellentmondás van Utópia békeideológiája és hatalmi törekvései közt. Ezek a hatalmi törekvések annál veszélyesebbek, mert az erkölcs mezébe takaróznak. Onckennek rokonszenvesebb Machiavelli, aki nyíltan és férfiasan kiáll erkölcstelen elvei mellé, mint Morus, aki kenetteljes erkölcsi csomagolásba bújtat egy erkölcstelen magot. Rámutat Oncken arra is, hogy Utópia belső tagozódása szerint osztályállam, minthogy a földmívelők és iparosok osztályán kívül a rabszolgák elnyomott s a tudósok kiváltságolt osztályait is ismeri, s ekként végeredményben abban foglalja össze felfogását az Utópiáról, hogy az a «hatalmi állam» ideálja. [4] Ennek az elfogult nézetnek a német irodalomban is cáfolata akadt Oswald Bendemann érdemes munkájában. [5] Bendemam viszont kissé messze megy Morus védelmében, mikor azt bizonyítja, hogy külpolitikája teljesen védekező jellegű, s sem imperializmust, sem machiavellizmust nem lehet benne felfedezni. [6] Az előbbiekben az Utópiából vett idézetekkel igyekeztem kimutatni, hogy végső alapjában Morus külpolitikája is erkölcsi jellegű. A nemzetekre is áll szerinte az a tétel, hogy az ember az embernek természettől fogva szövetségese. Az, hogy Morus ebben és az ehhez hasonlóan erkölcsi jellegű tanításaiban a kíméletlen imperializmus gondolatát rejtené el, semmivel sem támogatott feltevés. Oncken feltevése azzal gyanúsítja meg ezt a tiszta életű és tiszta lelkű férfiút, hogy kétszínű; mást gondol, mint amit ír. Valamely író munkáját azonban a benne kifejezett gondolatok alapján kell, s nem szabad belemagyarázott célokat sejtető feltevések alapján megítélni. S ha bizonyos is az, hogy Morus az erkölcsös politika felvázolásával a korabeli erkölcstelen politikai gyakorlat szatíráját írja meg, elképzelhetetlen az, hogy erkölcsi elveit azért hangoztatná, hogy honfitársai ezekbe a kenetteljes frázisokba a kizsákmányoló imperializmus erkölcstelen politikáját csomagolhassák bele. És még kevésbé képzelhető az, hogy az erkölcsös politikának az erkölcstelen gyakorlattal való szembeállításával az előbbit óhajtotta volna a naivitás komikumába fullasztva kifigurázni.

Az Utópiában kifejezett gondolatok azonban azt is világosan megmutatják, hogy a szigetállam külpolitikája nem pusztán védekező jellegű, mint Bendemann hiszi. Utópia Morus munkájában úgy áll előttünk, hogy szövetséges és baráti népek veszik körül, s hogy «a legtöbb nép adósuk»; ezenkívül mérhetetlen kincsek felett rendelkezik, amelyekkel tetszés szerinti nagyságú zsoldos seregeket állíthat fel. Nyilvánvaló tehát, hogy az utópia.beliek szorgalmukkal, igénytelenségükkel, kivitelükkel és okos külpolitikájukkal a környező népek felett bizonyos fokú politikai és gazdasági hegemóniára tettek szert. Ez még nem kizsákmányoló imperializmus, mert semmi nyoma sincs annak, hogy barátaikat «urak nemzete» gyanánt kiszipolyoznák. Ellenkezőleg, feleslegeikkel segítenek rajtuk; még a gyarmatosításnál is kultúrát visznek a bennszülöttek közé, s életszínvonalukat emelik. A humanista Morusnak nem kellett Utópiát okvetlenül a merőben védekezésre szorítkozó elszigeteltség állapotába helyeznie; semmi esetre sem lehetett kedve ellenére való annak kimutatása, hogy okos külpolitikával, békés polgári termeléssel és kereskedelemmel hegemonisztikus nemzetközi helyzetet lehet teremteni. Az is bizonyos, hogy az angol államművészet is igen sokszor csupán ilyen gazdasági hegemóniára törekedett, de megkímélte a gazdasági függőségbe került népek politikai és világnézeti önállóságát. A gazdasági függés is függés, de nem ellenszolgáltatás nélküli függés, mint a katonai leigázás. A gazdasági hegemóniát gyakorló nemzet nemcsak «menetel», de dolgozik is a tőle függők érdekében.

Kétségtelen az is, hogy az Utópia belpolitikája és külpolitikája közt bizonyos fokú ellentét van. Az utópia-beliek utálják a háborút, de azért háborúskodnak; megvetik a zsoldossereget, de azért zsoldosokat tartanak; lenézik az ezüstöt és az aranyat, de azért az állam számára mérhetetlen kincseket gyűjtenek. Ez azonban annak a következménye, hogy Morus megállt a «legjobb állam» utópiájának felvázolásánál: a legjobb nemzetközi rendnek, az örök békének utópiáját nem írta meg, mint ahogy azt például kétszáz évvel őutána Saint Pierre abbé megcsinálta. [7] Tudatosan állította szembe az Utópiát az utópia-beli elvektől eltérő alapelveken nyugvó nemzetközi élettel - az akkori Európával. A nemzetközi viszonyok megrajzolásánál tehát már nem utópista, nem kedve szerint alakítja az életet, hanem számol a reális adottságokkal, vagyis reálpolitikus. Kétségtelen az is, hogy külpolitikájában, és különösen a hadviselésről szóló nézeteiben sok machiavellisztikus vonást találunk. Nem tagadhatjuk tehát e téren Machiavellivel való bizonyos fokú rokonságát. De láttuk azt is, hogy Morus ezekkel az erkölcsi kifogás alá eső eszközökkel a vérontás csökkentésének humánus célját akarja szolgálni; felfogásából szinte azt a századokkal utána érvényre jutott nemzetközi jogi elvet lehetne kiolvasni, hogy mindaz, amit a háborús szükség kíván, megengedett, de tilos minden ezt túlhaladó embertelenség. Machiavellisztikus nézetekkel különben Platónnál is találkozunk; a Politeia azt tanítja például, hogy «az állam vezetőinek jogában áll a hazugsággal való megtévesztés, akár az ellenséggel, akár a polgársággal szemben» [8] Morus annyiban következetesebb Platónnál, hogy ideális államán belül nem tűr meg erkölcsileg kifogásolható eljárásokat, Utópia saját polgárait nem tévesztheti meg; a humanista filozófus nem ismeri el azt a különbséget sem államférfiúi erkölcs és közpolgári erkölcs között, amelyet Platón hirdet.

Kétségtelen az is, hogy az angol világbirodalom hagyományos külpolitikája sok hasonlóságot mutat az Utópiában felvázolt külpolitikai elvekhez. Morus életében Anglia közepes hatalom volt; kevés hadi hajóval és gyarmatbirodalom nélkül. Csak egy emberöltővel Morus halála után, VIII. Henrik leányának, Erzsébet királynőnek uralkodása alatt kezdett a brit világbirodalom kibontakozni. Érdekes volna tudni, hogy azok, akik ezt a világbirodalmat hosszú évszázadok alatt kiépítették, tudatosan követték-e az Utópiában található tanácsokat? Talán kiderülne, hogy annak az angol kancellárnak, akinek életében olyan kevés befolyása volt hazája külpolitikájának irányítására, irodalmi hagyatékával sikerült részt vennie a világhatalom megalapozásában. A történetet igen nagy részben a halottak irányítják.

8. De Morustól minden idők minden országának reálpolitikusai is sokat tanulhatnak. Államfelfogását velejéig az erkölcsi érzés hatja át. Racionalista erkölcsi felfogása szerint az erény az okosan felfogott boldogságot keresi, s az emberi életnek végtelen értéke van; másrészt szilárd meggyőződése, hogy az erkölcsös cselekvés egyben a legokosabb és leghasznosabb is. A reálpolitika is jól teszi, ha az emberi élet értékét tekintetbe veszi; s a reálpolitikára nézve is hasznos, ha nem kerül ellentétbe az emberiség hagyományos erkölcsi felfogásaival.

Napjaink reálpolitikusa többet tanulhat talán a humanista kancellártól, mint az antik igazságosság nagy filozófusától. Platóntól. Megtanulhatja, hogy az államnak nem lehet igazságosabb feladata, mint a dolgozó néposztályok nyomorának megszüntetése, életszínvonalának emelése, az emberi élet és boldogság szolgálata. Többet tanulhat tőle talán, mint a nemzeti eszme nagy bajnokától, Machiavellitől. Megtanulhatja, hogy saját nemzetét is csak úgy szolgálhatja igazában, ha az egyetemes emberiség örök eszményeinek szolgálatába állítja.

Hálás feladat lenne részletekbe menő párhuzamot vonni Morus és Platón között: utóbbinak az általánost az egyedi fölé helyező univerzalista és az egyént az állam alá rendelő konzervatív felfogása közt egyrészt, s előbbinek az ember életét és túlvilági üdvét minden más fölé helyező individualista és az államot is az egyéni boldogság szolgálatára rendelő liberális meggyőződése közt másrészt; a Politeia arisztokratikus s az Utópia demokratikus államszervezete közt, az előbbinek pusztán a vezetőkre korlátozott szerzetesi jellegű vagyonközössége. s az utóbbinak az egész nép boldogságát szolgáló általános kommunizmusa között. S összehasonlítani azt is, hogy miképpen oldja meg a családi élet problémáit az egyik és a másik.

Érdemes volna Morust Machiavellivel is alaposabban szembesíteni. Hiszen nemcsak Morus Utópiájában találunk machiavellisztikus vonásokat, hanem Machiavellinek is volt egy nagy utópiája: az olasz egység, amelynek a Fejedelem megírása után több mint negyedfél évszázadot kellett még várnia arra, hogy a reális valóság világában is megjelenhessen. Pedig Machiavellinek ez az álma a konkrét valósághoz tapadt, míg Morus Utópiája, ha a korabeli angliai közállapotokból indult is ki, teljesen az általános emberi régiójába emelkedik. Mindkettő racionalista, de míg Machiavelli erkölcsileg színvak, Morusnál az éles ész végtelenül finom erkölcsi érzéssel párosul. Mindkettő a reneszánszkor embere; de az egyik e kor erkölcsi romlottságát szívja magába, s sötét pesszimizmussal gonosznak nézve az emberi természetet, ördögök számára ír politikát; a másik viszont a keresztény humanizmus képviselője, s hitének optimizmusával egy olyan államról beszél, amelyben majd minden ember jó lesz, bár nagyon világosan látja az emberi jellem gyarlóságait. Az elsőt az államból csak a hatalom érdekli; magasabb célt a nemzeti állam számára sem tűzve ki, csupán a politikai eszközök arzenálját mutatja be; a második ellenben megveti az erőszakot, s egészen az erkölcsi célok világába helyezi az államot. Mind a kettő gyakorlatilag is részt vesz az állam életében; de míg Flórenc kegyvesztett követében lázasan izzik a politikai szenvedély, Anglia kancellárja a hatalom polcán is érzéketlen marad a politikai hatalom iránt. Mind a kettő művészi lélek, a nemzeti nyelvű próza úttörő mestere, de míg az egyik Borgia Cézár vérengzésében gyönyörködik, a másik szebbnek találja a vértanú-halált.

Az előbbiekben, ahol erre alkalom kínálkozott, éppen ezért ki is tértem azokra a hasonlóságokra vagy különbségekre, amelyeket Platón, Morus és Machiavelli szellemi arculata mutat. A részletekbe menő elemzésre azonban már nem nyújt ez az értekezés teret.

Mindhármuk nagyságának jele, hogy mindegyikük fogalommá válott, s egyben e fogalomnak minden nép nyelvében szóbeli jelképet is adott: Platón a platói érzelemnek, Machiavelli a machiavellisztikjis politikának, Morus pedig az utópiáknak szerzett kifejezéseink között helyet. Jellemző, hogy csupán Morus az, akinek a műve, és nem személye lesz az új fogalom nyelvi szimbólumává.

9. Az Utópia nagy jelentőségét az emberi gondolkodás történetében éppen az bizonyítja a legékesebben, hogy egy irodalmi műfajnak adott nevet, s a gondolkodás egy egészen sajátos fajtájának jelképe lett.

Pedig már előtte régen találkozunk utópiákkal. Utána meg - nem csekély részben éppen az ő hatására - az utópiák egyre nagyobb számban jelennek meg. Arisztotelész szerint miletosi Hippodamus már a Szókratész előtti időben foglalkozott az ideális állam kérdésével. [9] Szókratésznek két tanítványa ismerteti a «legjobb államot»: Platón, aki Politetajában a bölcsek arisztokratikus köztársaságát rajzolja fel, s Xenophón, aki Kyropaideia című művében a jó király abszolút uralmának előnyeit festegeti. Nagy Sándor idejében abderai Hekataios, Jambulos és Euhemeros írják le három képzeletbeli sziget boldog állapotait, Theopomos pedig a bölcsek népének békés virágzását állítja szembe a harcosok népének nyomorúságaival. A rómaiak irodalmában nem találkozunk államregényekkel, bár itt is megtaláljuk a történelem előtti boldog aranykor (aurea aetas) regéjét. Az egész középkor ugyancsak mentes az utópiáktól; bizonyára pótolta ezt a hiányt az eljövendő Ezeréves Ország chiliasztikus hite, s az, hogy a középkori ember tekintete Szent Ágoston szellemében az Isten Országára tapadt. Az újkor elején Morus Utópiájával megszületik a mintaszerű államregény. Az egész 16. században nem is találunk mást ezenkívül, hacsak nem számítjuk ide Morus kortársának, Rabelais francia szatirikusnak Gargantua című művét (1547), amelyben többek közt a thelemiták anarchista társadalmáról is szó van, amely kommunista megkötöttség helyett korlát nélküli szabadságban él, s az olasz Doni-nак egy a nő- és vagyonközösségért lelkesedő szinte ismeretlen munkáját (1552-1553).

Az Utópiának - amely kora legnagyobb könyvsikerét érte el: röviddel első megjelenése után felülmúlja az Erasmus írta Encomium Moriae 30.000-es példányszámát - csak száz év leforgása után akadnak irodalmi követői. Ezek közt a legismertebb Campanella Tamás kalábriai domokosrendi szerzetesnek «Napállam» (Civitas Solis) című fantasztikus kommunista irata (1620), és a nagy angol filozófusnak, aki száz évvel Morus után töltötte be az angol kancellári tisztet, verulámo Baconnak 1621 és 1626 közt írt «Új Atlantisz» című töredékes műve, amelyben egy képzeletbeli sziget boldog lakóinak a természettudományok terén elért bámulatos eredményeit - köztük a repülőgépet s a tengeralattjáró hajót - vázolja fel. A 17. és a 18. század igen gazdag utópiákban.

Felsorolásukat azonban mellőzhetjük. Meg kell viszont említenünk, hogy a 19. század elején - a nagy francia forradalom s a gőzgép feltalálása nyomán járó ipari forradalom után, valamint a modern ipari proletáriátus kialakulását nyomon követve - megindul egy társadalmi mozgalom az utópiák legtöbbjében megtalálható kommunista eszmék megvalósításáért. Ennek a mozgalomnak, amely még nem a proletárok osztályharcával, hanem a művelt osztályok megnyerésével szeretné célját megvalósítani, irodalmi vezéralakjai: az angol Godwin (1756-1836) és Owen (1771-1858), a francia Fourier (1772-1834), Cabet (1788—1856) és Proudhon (1809-1865), valamint a német Weitling (1808-1871). Közülük nálunk Fourier a legismertebb, mert az ő falanszter-rendszere az, amelyet Madách Az Ember Tragédiájában a szocialista rend szimbólumául választott. Ezek az írók a kommunista rendet már nem mint egy elérhetetlen messzeségben fénylő «legjobb állam» utópiáját fogják fel, mint Morus - akinek reális gondolkodása teljesen tisztában volt a gyakorlati megvalósítás lehetetlenségével, s ezért művét azzal fejezi be, hogy a benne foglaltak keresztülvitelét inkább kívánja, mint reméli (171. lap) -, hanem azt lehetőleg azonnal meg is szeretnék valósítani. A 19. század első fejének ezt az irodalmi mozgalmát nevezik utópista szocializmusnak. Valóban, ennek az iránynak a képviselői propagandisztikus írásaik formájául sokszor maguk is az államregény alakját választják: így például Cabet »Ibériai Utazás» (Voyage en Icarie, Paris, 1840) című munkájában. De ha műveik a tudományos fejtegetés vagy a gazdaságpolitikai reformjavaslatok mezében jelennek is meg, tartalmuk többnyire sokkal fantasztikusabb Morus józan elgondolásainál. S ha a 19. század szociális problémái nagyobb erővel jelentkeznek is írásaikban, tekintetük távolról sem hatol be olyan mélyen, mint a Morusé, az ember társas létének nagy kérdéseibe. Kétségtelen különben, hogy ez az irodalom is nagy mértékben az Utópia hatása alatt áll. Azok a gyakorlati kísérletek pedig, amelyek elhagyták az utópiák merőben szellemi síkját, és amelyek ezeket az ábrándképeket - főként Észak-Amerikában, de Angliában, Franciaországban és Algírban is alapított - kommunista kolóniákban akarták megvalósítani, gyors és kiábrándító kudarccal végződtek. Többnyire a telepesek viszálykodása ásta meg sírjukat, mintegy igazolásául Morus tételének, hogy Utópiája nem valósítható meg, míg arra az emberiség meg nem érett: amíg minden ember «jó» nem lett.

Az utópista szocializmus irodalmi mozgalmának Marx Károly fellépése (Kommunista Manifesztum, 1848) vetett véget. Ő lenézte az utópistákat, de azért nagy lépésekkel vitte előre a kommunista utópiát a megvalósulás felé vezető úton, midőn a magántulajdon eltörlését a proletár osztályharc gyakorlati céljává tűzte ki, s ekként összekapcsolta az utópista elgondolást a munkásmozgalommal. Az utópisták eszméi közül most már nem egy szocialista pártprogramok követeléseként tér vissza, s nem egy meg is valósul. Marx a szocialista irodalmat gazdagította és elmélyítette azáltal - aminek ő maga a legnagyobb fontosságot tulajdonította, s amivel az utópiák fölé akart emelkedni -, hogy ti. sokkal tudományosabbá tette, mint amilyen az az utópista szocializmus korában volt. A gazdasági élet pozitív tényeinek vizsgálatával mélyebb bepillantást nyert a társadalmi élet történeti fejlődésének törvényszerűségeibe: szoros kapcsolatot létesített a szocializmus és a közgazdaságtan tudománya között. Tudomány és szocializmus kapcsolatát azonban a humanista angol kancellárnál is megtaláljuk, s éppen az Utópia bizonyítja, hogy a társadalmi bajok gazdasági okait is észreveszi. A tudományos szocializmus megalapításával Marx tulajdonképpen Morus nyomán haladt. De mégis egy tekintetben szegényebbé és sivárabbá tette a szocialista irodalmat, mint amilyen az az utópista szocializmus korában volt. Azzal, hogy pusztán a tudomány kérdését látta a szocializmusban, s hogy megvalósítását merőben a szükségszerűen ható gazdasági erők fejlődésétől várta, azzal, hogy az erkölcsi erőket teljesen kiküszöbölte számításaiból, az utópistáknál kevésbé világosan látónak bizonyult. És különösen messze elmaradt Morus mögött, akinél élesebben a szocializmus erkölcsi problémáját senki sem látta meg. Pedig Marx lelke mélyén is bizonyára az a tudományos vizsgálódásoktól független erkölcsi követelés dolgozott, amelyet Morus akként fejezett ki, hogy le kell venni «a szükség és az anyagi gondok batyuját» a súlyos sorsban nehezen dolgozók vállairól (107. lap). S végül Marx «tudományos» jövendölései is abba a ragyogó utópiába torkolljanak, amely - a proletár-diktatúra átmeneti állapota utánra - földi paradicsomot ígér nekünk egy teljesen szabad anarchista-kommunista társadalomban. [11] Itt a fejlődés megáll, s «az emberiség a szükségszerűség birodalmából átugrik a szabadság birodalmába.» [12]

10. Az előbb az utópiák megvalósításáról beszéltem. De lehet-e az utópiákat egyáltalában megvalósítani? Nem tartozik-e az utópiának már a lényegéhez az, hogy megvalósíthatatlan álomkép csupán? Nem merő vágyódás-e az utópia az elérhetetlen tökéletesség után, amelynek beteljesülését - Morusszal szólva - kívánjuk, de nem remélhetjük? E kérdések megoldásához tisztáznunk kell, hogy mi az utópia?

Az utópiát meg kell különböztetni a költői alkotástól, a tudományos értekezéstől, a reálpolitikai reformtervtől, sőt még az eszménytől is, bár mindebből van benne valami, s bár legsajátosabb mivolta szerint éppen ennek az említett négy elemnek különleges vegyüléséből áll elő.

Az utópia nem merő költészet, nem pusztán a fantázia játéka. Az államregény nemcsak szórakoztatni akar, mint a regény. Bár kétségtelenül van benne szórakoztató elem is, s lényeges mondanivalóját а költői fantáziától alkotott keretbe helyezi bele. Az utópia azonban tanítani is akar.

De mégsem puszta tanítás a tudományos igazságok közlésének értelmében. Nem tudományos értekezés. A tudományos igazságok megfelelnek a valóságnak, fennálló összefüggéseket állapítanak meg, azt tartalmazzák, ami igaz. Az utópia azonban nem a valóság hű képe, nemcsak fennálló összefüggéseket konstatál; fel sem vethetjük azt a kérdést, hogy az utópia igaz-e? Bár kétségtelen, hogy a valósággal minden kapcsolatot nem szabad megszakítania, s sok igaz tételt is kell tartalmaznia. Az államregény az állami és társadalmi lét nagy kérdéseire vonatkozó igaz meglátások nélkül nem államregény. De az utópiában van egy olyan elem is, amelyet az igazságot önmagáért szolgáló tudománynak nem szabad tartalmaznia: az utópia vágyakat rejt magában, a fennálló állapotokkal való elégedetlenség érzéséből fakad, a valóság kritikája, ezt megjavítani, megváltoztatni kívánná, s így: az akaratra is ható reformtervezet.

Azonban nem reálpolitikai reformterv. A reálpolitikus ugyan épp úgy elégedetlen a valósággal, épp úgy vágyódik a jobb után, egyszóval épp úgy a célok világában él, mint az utópiák tervezője; de a valósággal való kapcsolatát jobban megőrzi, a valóságban nemcsak a kiküszöbölendő hibás részeket veszi észre, hanem azokat az eszközöket is megkeresi benne, amelyekkel céljait keresztülviheti. Az utópista ezzel szemben a hibásnak felismert valóságtól elfordulva nem elégszik meg közelfekvő, könnyen megvalósítható célok kitűzésével, hanem - most már teljesen a célok világában élve, s maguknak a közelfekvő céloknak helyességét is bírálva, egyre magasabbra hágva - feljut a legmagasabb emberi eszményekig. Nem a valósághoz, hanem az eszményekhez méri céljait; a közvetlen és könnyű megvalósíthatósággal nem törődik; a terv keresztülvitelének gyakorlati útját, eszközeit nem is keresi. Bár kétségtelen, hogy az utópiának sem szabad elvileg megvalósíthatatlannak lennie, s a lehetőségek határain belül kell mozognia. Valamely elvileg, a priori megvalósíthatatlan, vagyis képtelen terv senkit sem érdekel. Az utópiának az emberi összeműködés erejével - ezt az erőt nevezik társadalmi hatalomnak - elvileg keresztülvihetőnek kell lennie. Ez a társadalmi hatalom köti le elsősorban a reálpolitikus figyelmét: a hatalmat kell megszereznie, megszerveznie, s céljai szolgálatába állítania. Az utópista nem törekszik a hatalomra; azt a kérdést, hogy milyen történetileg adott hatalmak segítségével tudná eszményeit megvalósítani, teljesen elhanyagolja: nem utazik Platónnal a szirakuzai Dionysios udvarába. Azonban tudja és reméli, hogy eljöhet az idő, amikor a jobb belátásra ébredt emberek az ő tervezete mellé állnak, s összefogásukkal erőt adnak neki: a hatalom jön a filozófia udvarába. Azt szokták mondani, hogy a reálpolitikusnak előrelátónak kell lennie. Igen, legalább is a lába elé kell néznie, hogy fel ne bukjék. Az utópistának azonban még előbbre látónak kell lennie, messze előre kell tekintenie. Lehet, hogy a lába elé nem néz, miközben a csillagok után szalad. Lehet, hogy a saját kora nem érti meg, de élhet lelkében a remény, hogy övé a jövő: Morus tanításait csak egy négyszáz évvel későbbi kor kezdi igazában megérteni ,és reálpolitikai törekvéseinek céljává tenni. Az utópia idővel reálpolitikává válhat. A megvalósíthatatlanság nem lényeges jegye az utópiának. Megvalósíthatatlanok lehetnek egyébként a reálpolitika reformtervei is; de azért nem utópia minden megbukott reform. Utópiának csak az a reformtervezet minősül, amelynek az eszménnyel, az örök értékek időtlen birodalmával közvetlen kapcsolata van.

De az utópia a végső emberi eszmények, az örök értékek gondolatával sem azonos. Kétségtelen ugyan, hogy közvetlen kapcsolatban kell lennie az emberiség végső erkölcsi ideáljaival, az abszolút tökéletesség etikai gondolatával. E fényes világgal való érintkezéstől az utópia maga is színes csillogást kap: az eszményi állam, az eszményi társadalom, az eszményi állapot színében ragyog. A tökéletesség és hibátlanság igényével lép fel, mert hiszen ha hibát látna rajta, az utópista - mint a javítás fanatikusa - azt menten kijavítaná. Az utópiában tehát nincsen tér a felvázolt tervezeten túlhaladó fejlődésre: e terv a történeti fejlődésnek végpontja lehet csupán, ahol az emberiség a hosszú ezredévek keserves harcai és embertelen szenvedései után végre már ezen a földön örök nyugodalmat talál. Ezzel szemben azonban kétségtelen az is, hogy az utópia a történeti valóság egy darabját akarja az eszménynek megfelelően alakítani. Mint költői alkotás nem tartalmaz ugyan olyan aprólékos részleteket, amelyeket a jövendő törvényhozója «Rendeleti Közlönyében» egyszerűen lenyomathatna, de azért széles körben mégis csak a társadalmi élet részleteit ragadja meg. S amint nem tiszta fantázia, hanem jelentős tudományos tartalma is van, s nagyszámú elemet foglal magában a történeti valóságból is, akként nem is merőben maga az eszmény, hanem azon jóval túlhaladó reformtervezet. Lehet, hogy a történeti fejlődés e tervezetet - részben vagy egészben - valóra váltja, s az egykor eszményinek vélt utópisztikus állapot magasságába emelkedik. Bizonyos azonban az is, hogy a fejlődés itt sem áll meg, hanem napfényre hozva az utópiák emberi tervezgetéseiben rejlő hibákat is, az örök eszmények felé vezető úton új utópiák után kiált.

Az utópiának ezekhez a jellemző vonásaihoz hozzáfűzhetnék még egy utolsót. Az igazi utópista józanul látja, hogy utópiája csupán: utópia. Aki ezt nem látja, s utópisztikus elgondolásait - a korabeli társadalomban hatalmi eszközök után kutatva - megvalósítani akarja, olyan reálpolitikus, aki az igazi utópista józanságával nem rendelkezik. A reálpolitikusnak tehát nem kell okvetlenül józanabbnak lennie az ábrándoktól fűtött utópistánál. Az a reálpolitikus, ki hosszabb vagy rövidebb tündöklés után elbukik - pedig az ideig-óráig félistenként tisztelteknek is többnyire ez lesz a végzetük -, bukásával igazolja be, hogy nem eléggé reálisan ítélte meg történeti helyzetét. A reálpolitikusnak tartott Machiavelli, akinek nagy politikai koncepciója, az olasz egység, közel négyszáz évig várt a történeti megvalósulásra, sokkal kevésbé józanon ítélte meg saját korának hatalmi viszonyait, mint Morus - az «álmodozó» -, aki egészen világosan látta, hogy hol fut a határ Utópiája s a reálpolitika között.

Az igazi utópista józanságának azonban nemcsak azt kell világosan látnia, hogy utópiája a reális történeti helyzetben megvalósíthatatlan, hanem azt is, hogy az elvileg nem megvalósíthatatlan. Godwinnek az a hite, hogy a társadalmi reform biztosítani fogja az ember számára a testi halhatatlanságot, vagy Fourier reménye, hogy a sáncvidékek virágzó tájakká, a tenger sós vize édes limonádévá, s a ragadozó fenevadak szolgálatkész háziállatokká fognak válni, jámbor vágyálom, de nem utópia. Szokták ugyan az ilyen - emberi erővel el nemérhető nagy természeti változásokat felvázoló - fantáziaszülötteket is utópiának, mégpedig kozmológiai utópiának nevezni; ez azonban nem pontos szóhasználat. Minden utópia társadalmi utópia; s ha ezen kívül egyesek még nevelési és kulturális, biológiai és fajnemesitő, technikai és még sok egyébfajta utópiát különböztetnek meg, ennek nem sok értelme van. Mert mindezekben az utópiákban emberi akarattal, társadalmi összefogással elérhető eredményekről van szó. Az említett megkülönböztetések csupán ennek a társadalmi tevékenységnek különböző területeit jelölik meg. Hogy a szorosabb értelemben társadalmi jellegű utópiák a társadalom szervezetét, a többiek az e szervezetben kifejtett társadalmi működés különböző irányait és eredményeit ragadják meg: nem lényeges, és nem is pontosan keresztülvihető megkülönböztetés. Bacon technikai utópiája egyben a természet felett kivívott uralommal biztosított szociális jólét utópiája is. A társadalmi utópia foglalkozhatik a nagy természetnek és az emberi természetnek a meg változtatásával is. De csak addig a határig, ameddig ezt a megváltoztathatatlan természeti törvények és az ember természetének az akarati befolyás számára hozzáférhetetlen adottságai megengedik. Az utópia tárgya lehet viszont mindaz, amit emberi akarattal - éspedig, ha kell, az emberiség egész testi és szellemi erejének összefogásával - megváltoztatni lehet. Morus ezt is jól látta, mikor az utópia keresztülvihetőségének feltételéül azt jelölte meg, hogy «minden ember jó legyen», s ekként emberi akarattal elvileg megvalósíthatónak tartotta a józan utópiát. Ezért tulajdonképpen nem is volt szüksége arra, hogy a «legjobb állam» utópiáján túlhaladva a legjobb nemzetközi rend, az örök béke utópiáját is megrajzolja. Mert ha minden állam az Utópiában kifejtett alapelvek szerint rendezi be a maga életét, ezzel az igazságon nyugvó harmonikus nemzetközi együttélés is adva van.

Ha az utópia mivoltát feltárni igyekvő fejtegetéseink alapján ítéljük meg a humanista angol kancellárnak a politikai irodalom klasszikus alkotásai közé emelkedett munkáját, akkor azt kell mondanunk, hogy az Utópia valóban mintaszerű utópia. Ragyogó fantáziával, szellemesen megírt, szórakoztató költői mű. Az állami és társadalmi élet problémáinak mélyére látó tanításaiból sokat tanulhat a társas léttel foglalkozó elmélet. Vágyálmainak jórésze máris alkalmasnak bizonyult arra, hogy reálpolitikai törekvések programjává váljék; legfőbb vezérelve, a súlyos munkát végző alsó osztályok nyomorának megszüntetése, ma minden művelt állam politikájának irányító gondolata; de tervezgetéseinek részletei közül is sok megvalósult, például: a napi munkaidő korlátozása, általános iskoláztatás, humánus igazságszolgáltatás. Hogy minden gondolata milyen szoros kapcsolatban van az erkölcsi eszménnyel, emlékezetbe idézni felesleges. Józanságáról sem kell külön beszélnem; eléggé világosan beszél már az is, hogy kancellársága alatt Utópiája megvalósítására kísérletet sem tett.

Fejtegetéseim végére érkezve kiinduló pontomra jutottam vissza. Az első fejezet tárgyalta a humanista filozófusnak az angol kancellárhoz való viszonyát, amely kérdéshez az utópia és a reálpolitika különbségének problémája visszavezetett.

Az első fejezetet azzal kezdtem, hogy az ideálok nem szállanak le erre a sáros Földre. Az utolsó fejezetet azzal fejezhetem be, hogy ezt a platóni gondolatot Morusra vonatkozó vizsgálódásom eredményeképpen módosítanom kell. Morus vágyálmaiból sok minden megvalósult: az ideálok tehát néha mégiscsak leszállanák a Földre. Igaz, hogy itt nem találhatjuk meg őket tisztán, hanem csak a föld sarával összekeveredve. Ebben a vegyületben azonban fellelhetjük őket az emberi kultúra egész területén. Ha igaz az, hogy az ideál hatalom nélkül délibáb csupán, akkor igaz az is, hogy minden emberi hatalom délibábokon nyugszik. Ezért foszlik talán sokszor olyan könnyen széjjel, mint a délibáb.

Napjaink egyik nagy utópistája, H. G. Wells mondja : «Your world is the consummation of a million ancient dreams.» [13] Ezt híven úgy kell lefordítanom, hogy egész világunk beteljesedett álmokból áll. De úgy is fordíthatom, hogy világéletünkben milliónyi régi álmot fogyasztunk el. Valóban, régi megvalósult technikai álmok tüzével tápáljuk a kazánt, megvalósult utópiák szenével fűtjük a szociális gondoskodás tűzhelyét, s a társadalmi haladás vonatát. Halottak elméjéből táplálkozunk, ruházkodunk, melegszünk. Morus is - melegszívű álmaival - sok szegény embernek adott takarót. Ezért a köré az egykor megcsúfolt, s a Temze hídjára tűzött fej köré, amely gondolatainak bölcsője volt, a mártírok töviskoronája mellé az emberi hála fonjon el nem hervadó virágból koszorút.

*

[1] A pacifizmus keresztülvihetetlen, s az anarchizmussal rokon voltára másutt volt alkalmam reámutatni; v. ö. Moór: Zum ewigen Frieden. Leipzig, 1930.

[2] Elmélkedések Titus Livius első tíz könyvéről, I. 26.

[3] Thomas Morus: Utopia. Mit einer Einleitung von Hermann Oncken. Klassiker der Politik, Bd. 1., 1922; Hermann Oncken: Die Utopia des Thomas Morus und das Machtproblem in der Staatslehre. Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 2. Abh., 1922.

[4] Einleitung, 36. lap.

[5] Studie zur Staats- und Sozialauffassung des Thomas Morus, Inaugural-Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde, Berlin-Charlottenburg, 1928.

[6] I. m., 82. lap.

[7] Projet pour rendre la paix pepétuelle en Europe, 1713.

[8] Az Állam, III. könyv, 389. (Platón összes művei, i. m., I. 829. lap.)

[9] Politika, II. könyv, 8. fejezet.

[10] V. ö. Mohl: i. m. 184. lap.

[11] Marx: A gothai program kritikája. I. 3.

[12] Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Befejező mondat.

[13] Men like Gods. Tauchnitz, 117.

*

In Morus Tamás: Utópia. Ford.: Kardos Tibor. Franklin-Társulat, Budapest, 1943, 44-65.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés