Alaposan tájékozva volt ősi alkotmányunkról, ismerte modern törvényeinket, kiváló bíróságainkat, szabadságot és törvény előtti egyenlőséget biztosító alaptörvényeinket; tudta, hogy van gondosan kidolgozott bűnvádi perrendünk esküdtszékkel és szabad védelemmel, mintaszerű polgári perrendtartásunk a szóbeliség és közvetlenség teljes érvényrejuttatásával; tudta, hogy ipartörvényünk az iparszabadság elvén épült fel, hogy kereskedelmi jogunk modern és liberális, s hogy bírói gyakorlatunk polgári törvénykönyv híján is képes volt a magánjogi tudomány leghaladottabb elveinek és vívmányainak érvényt szerezni. «Ez nekem való ország» — gondolta magában fiatal tudósunk, «itt szabadon élhetek tudományomnak, itt megtalálom azt a környezetet, azokat az impulzusokat, azt a megértést, amelyre a tudomány haladásának szüksége van; s ha meg fogják hallani, hogy állásra, fizetésre, rangra nem pályázom, hogy egyetemükön ellenérték nélkül, la science pour la science [tudomány a tudományért], óhajtok tanítani, biztos vagyok benne, hogy örömmel fogadnak körükbe, és megadnak minden támogatást nem számomra, mert arra nem szorulok rá, hanem célom számára, amely jó és nemes.»

Elhelyezkedett tehát metropoliszunkban - a lakáshivalal a közérdekű célra tekintettel készségesen gondoskodott nem ugyan lakásról, de lakásigazolványról -, és sietett felkeresni jogéletünk kiválóságait, hogy velük megismerkedjék, és őket tervének megnyerje. Elsőbbet is a közjog professzoránál tisztelgett, aki ugyan megváratta egy kissé - a nagytétényi villamos szokása szerint megrekedt a kelenföldi vámnál -, de azután annál nagyobb szeretetreméltósággal fogadta.

Emberünk már előre feltette volt magában, hogy a királykérdést óvatosan elkerüli, mert jól tudta, hogy az ország mai helyzetében e probléma feszegetése fájdalmas sebeket szaggat fel minden polgára lelkében. Ártatlanabb témát keresett tehát, és arról beszélt, milyen jelentős haladást tett a magyar jog abban az irányban, hogy a bíráskodást függetlenítse a közigazgatástól. Modern állam - fejtegette - nem is lehet el enélkül, mert különben a bíráskodás a kormányakarat vak eszközévé alacsonyodik le, s a bíróságokat politikai irányok arra használhatják fel, hogy velük hatalmi céljaik elérését vagy fenntartását mozdítsák elő. Hivatkozott a nagy Gneist-re, aki a jogállam kritériumát abban találta, vajon van-e az államban annyi erő, nagyság és önfegyelmezés, hogy még a saját tényeinek a felülbírálását is független bíróság kezébe tegye le. Fejtegette, hogy a bírónak felül kell emelkednie minden előítéleten, pártszemponton, el kell nyomnia egyéni hajlamait, érzületéből és osztályhoz, fajhoz, nemzetiséghez tartozóságából eredő elfogultságát, és egyesegyedül a tiszta igazságot kell szolgálnia. Felemlítette, milyen mintaszerűen gondoskodik erről a magyar jog, amikor a bírótól hivatalbalépésekor esküt kíván arra, hogy melléktekintetektől menten, félelmet, kedvezést és kedvkeresést nem ismerve fog a törvény és igazság szerint ítélkezni.

Tudósunk, mikor elhallgatott, csalódottan vette észre, hogy szavai távolról sem érték el azt a hatást, amelyet tőlük várt. A nagynevű professzor arca igen hűvös maradt, amikor körülbelül ezeket válaszolta:

 - Uraságod, úgy látszik, nem kísérte figyelemmel azokat az értékes irányadásokat, amelyeket úgy a tudomány, mint a gyakorlati élet legkimagaslóbb képviselőinek legutóbbi megnyilatkozásai e rendkívül fontos kérdés tekintetében tartalmaznak. Uraságod nyilván nem volt jelen annál az előadásnál, amelyet egyik legkiválóbb magasrangú bíránk az ország legelső szakbeli tudományos testületében tartott, és amelyben a bírótól mindenekelőtt Pauler Ákos, Kornis Gyula, Hornyánszky Gyula és Nagy József filozófiai műveiben való elmélyedést és jártasságot kívánt meg, felállította a tételt, hogy aki e műveket nem ismeri, nem lehet művelt ember, tehát nem lehet jó bíró, és követelményét úgy formulázta meg, hogy a konkrét jogesetet nem a tényállás szabatos megállapítása és annak a megfelelő jogszabály alá szubszumálása útján, hanem ama rejtélyes valaminek való teljes odaadás útján kell megoldani, amit bírói lelkiismeretnek neveznek, és ami hű tükre kell hogy legyen a mindenkori társadalmi és gazdasági áramlatoknak. Uraságod, úgy látszik, azt sem szívlelte meg, amit az igazságügyminiszter csak legutóbb kötött a lelkére a felsőbb bíróságok egybegyűlt vezetőinek, hogy óvakodjanak az ítélkezésben a zsidószellem érvényesítésétől, amire nyilván az adott alkalmat, hogy ez atyai intelem elhangzása előtt az utolsó években igen elharapódzott a magyar igazságszolgáltatásban e káros szellem, és lelkes szavakkal buzdította őket, hassanak oda, hogy az ítélkezésben a magyar igazság érvényesüljön, amely egészen más, sokkal magasabbrendű és tisztultabb igazság, mint az angol, amerikai vagy francia igazság. S Uraságod, úgy látszik, a törvény időbeli hatályának kérdésével sincs teljesen tisztában - legalább az élő magyar jognak e részben elfoglalt álláspontjával nem, mert különben tudná, hogy a törvény valódi értelmét és rendelkezéseinek valódi körvonalait csak az igazságügyminiszternek a kir. ügyészségekhez intézett utasításából lehet megismerni, mert addig a jogalkalmazó - legyen az bíró, ügyvéd, tudós vagy ügyfél - csak a maga egyáltalán nem irányadó gyenge eszére támaszkodhatik, és így szükségszerűen a sötétben tapogatódzik. Éppen ezért nagyon helyesen teszi az igazságügyminiszter, ha a felmerülő esetek elbírálását az utasítás megjelenéséig felfüggeszti, mert csak így lehet elérni, hogy a törvény egyedül helyes és egyedül irányadó értelmezése minden felmerülő esetben érvényesüljön.

Fiatal tudósunk nem titkolhatta el zavarát, és megszégyenülten vallotta be magának, hogy eddig tévesen fogta fel a magyar jognak a bírói hivatásról és a bíróságok függetlenségéről alkotott ideálját. Sietett hát elbúcsúzni, s minekutána a hatodik könyvkereskedésben, amelyet felkeresett, végre meg tudták neki mondani, hogy a szóbakerült filozófusok műveinek mi is a címe, és e nyomon sikerült azokat megrendelnie, bekopogtatott a polgári perjog jeles professzoránál azzal a szilárd elhatározással, hogy szavait és a beszélgetés tárgyát diplomalikusabban válogatja meg, s némi szepegéssel értesült arról, hogy a méltóságos úr otthon van, és szívesen látja. Programjához híven őszinte örömének adott kifejezést afölött, hogy a Polgári Perrendtartásról szóló 1911 : I. tcikk milyen simán és zökkenés nélkül tudott a gyakorlati életbe átmenni, milyen kiválóan alkalmazzák annak klasszikus tételeit a bíróságok, milyen tökéletesen beváltak azok a nagy elvek, amelyekre a törvény a polgári igazságszolgáltatást fekteti, a szóbeliség, a nyilvánosság, a közvetlenség, s milyen megnyugvás lehet az ennek az országnak, hogy legalább a polgári magánjogok védelme ilyen monumentális módon van hiztosítva.

Nagyításhoz kattints a képre!

Barátunk az első pillanatban nem értette meg annak a finom mosolynak a jelentőségét, amely a nagyhírű professzor ajka körül már előadása során megjelent.

- Engedjen meg mélyen tisztelt kedves Kolléga Úr mindenekelőtt egy szerény kérdést - kezdte a házigazda. Volt Önnek azóta, amióta mint hazánk nagyrabecsült vendégét tisztelhetjük, követelése valaki ellen, amelyet perrel kellett érvényesítenie? Mert ha volt, akkor tudni fogja, hogy még az Ön örök fiatalsága is megvénülne addig, amíg kétségtelenül jogos követelésére végrehajtható ítélethez jut. Akkor tudni fogja, hogy a m. kir. Kúrián fél év is eltelik, amíg az oda felterjesztett ügy az előadó szekrényéig eljut, amely bútordarab muzeális célokra is alkalmas, s hogy ezalatt a magyar korona lankadatlanul utánozza Arany János beteg macskáját, s versenyt fogy a fogyó holddal, ellenben a bíróságok egymással versengenek abban, miképp kell a valorizáció iránti kérelmek elutasítására indokokat találni. S még egy kérdésem volna: nem méltóztatott olvasni a nagyméltóságú minisztériumnak azt a nagybecsű rendeletét, amely a polgári peres eljárást, hogy úgy fejezzem ki magam, leegyszerűsítette? Pedig ez a leegyszerűsítés a magyar perjog történetében egyenesen korszakalkotó, mert egy tollvonással behozta az egész vonalon az egyesbíráskodást, úgy, hogy most már az elsőfokon tanácsok egyáltalán nem működnek...

- Házassági, törvényességi és más státusperben sem? - vetette közbe a kérdést bátortalanul a jövevény. 

 - Abban sem. természetesen, felelt némi fölényes hangsúllyal a professzor.

- És - kérdé még bizonytalanabbul barátunk - megmaradt ezért az a korábbi rendelkezése az újabb rendeleteknek, amely szerint a fellebbezési bíróság a netán szükséges bizonyítás foganatosítása végett az elsőbíróságot keresheti meg?

- Hogyne, ó idegen, mélyen tisztelt előkelő idegen, senki sem gondol arra, hogy a Pp. körülményes formaságait újra felelevenítse!

- De hiszen akkor éppen a tényállás megállapításánál nincs meg sem a nyilvánosság (mert tudtommal polgári perben hallgatóság nem igen szokott jelen lenni), sem a közvetlenség, s a fellebbezési bíróság családok boldogsága, születések törvényessége, apaság megállapítása kérdésében határozhat, anélkül, hogy egy tanút látott volna, anélkül, hogy a szemébe nézett volna annak, aki oly tényekről vall, amelyek emberek becsülete, házasságok léte felől döntenek...

- Mindez, sajnos, igaz - szól a professzor. De meglátja, szeretve tisztelt magántudós úr, hogy a perstatisztika milyen előnyös változást fog felmutatni már a folyó év végén...

Tudós barátunk kissé szédült, mikor lefelé ment a gyengén megvilágított lépcsőn, s azon tépelődött, vajon mitől hibbant meg annyira az ítélő- és értékelőképessége, hogy már nem tud különbséget tenni a mellékes és fontos, a nagy és kis érdek között. Ez foglalkoztatta még akkor is, amikor a kereskedelmi- és váltójog ősz tanárának előszobájában várta, hogy bebocsássák. Abban a biztos reményben, hogy itt baleset nem érheti, fogott bele mondókájába arról, hogy Magyarország ősidőktől fogva az iparszabadság elvére rendezkedett be, annyira, hogy még a részvénytársaságok és szövetkezetek alapításánál sem fogadta el az engedélyezés rendszerét, hanem csak bizonyos igen enyhe és elkerülhetetlen normatív szabályok betartását ellenőrzi. Erősen meg volt tehát lepve, amikor a kereskedelmi jog tudományának nesztora a maga jóságos és lucidus módján felvilágosította arról, hogy persze az iparűzés megkezdése mostanában elsősorban a félelmes és mindenható Árvizsgáló Bizottság véleményétől függ, amely - cuncta supercilio movens - egyik szemöldökével árdrágító kofákat csukat kalodába, másikával pedig diszkrecionárius hatalommal dönt afelől, vajon szükség van-e a pályázó működésére, kivánatos-e, hogy a kérdéses iparral foglalkozzék, megbízható-e nemzeti, erkölcsi, politikai, tűzbiztonsági, rendészeti, szépészeti, régészeti, újászati, micsodászati és egyéb szempontokból stb.

Rámutatott továbbá arra, hogy az Ipartörvény 1. fejezetét az 1922: XII. tc. újonnan szabályozta olyként, hogy lényegesen bővítette az engedélyhez kötött iparágak körét, és az egész vonalon lényegesen megszigorította az iparűzés feltételeit és határait. Végül kiemelte, hogy - noha más irányban - nagymértékben korlátozza az eddigi szabad mozgást a tisztességtelen versenyről szóló, legújabban megalkotott törvény is.

- Ezek szerint - vetette közbe barátunk, aki már égett a vágytól, hogy valami olyat mondjon, amivel egyáltalán nem blamálhatja magát, most mindenesetre sokkal hathatósabb oltalomban részesül az üzleti verseny tisztessége, mint azelőtt?

- Ezt nem merném állítani -válaszolt a professzor -, annál kevésbé, mert az új törvény még mindig nem lépett életbe, noha már a folyó év január 3-án kihirdették.

- De vajon miért nem, ha egyszer helyesnek találta a jogalkotó hatalom a törvény meghozatalát?

- Igen szabatosan méltóztatott magát kifejezni: a jogalkotó helyesnek találta a törvény meghozatalát, de nem találja sürgősnek a törvény életbeléptetését.

Fiatal tudósunk nem merte bevallani, hogy ez a disztinkció az ő eszejárása számára túlságosan szubtilis, és arra fordította a szót, hogy Magyarország mint agrárállam bizonyára igen nagy figyelmet szentel az állatok eladása körül felmerülő szavatosság kérdésének. Meglepődve hallotta, hogy törvényhozásunk csak most talált időt és alkalmat arra, hogy e kérdéssel foglalkozzék, s ama véleményének adott kifejezést, hogy az állatkereskedelem szolidságának biztosítása érdekéből bizonyára igen szigorú szabályok keltek a minőségi hiányokért való felelősség irányában. Nagy volt tehát megütközése, amikor meg kellett tanulnia, hogy ellenkezőleg, az új törvény az eladó felelősségét lényegesen enyhíti, sőt annak gyakorlati érvényesíthetőségét tizenötnapos elévülés statuálásával a minimumra szorítja, árleszállítás követelhetését egyáltalán kizárja, a rendes kereskedő gondosságának mértékét a rendes gazda sokkalta enyhébb gondosságával helyettesíti stb.

Mikor barátunk ezek után a magánjog professzoránál tisztelgett, már nem lepte őt meg az a felfedezés, hogy nem tudja, mi a tulajdonjog, és nem tudja, mi a pénztartozás. A tulajdonjogot úgy képzelte el, hogy a ház tulajdonosa azt annak és úgy adhatja bérbe, akinek és ahogyan akarja, a telek tulajdonosa arra ruházza, akire jónak látja, végrendeletében arra hagyja, akire neki tetszik, s hogy azt tőle akarata ellenére semmi pénzen el nem vehetik. A pénztartozást pedig úgy képzelte, hogy az bizonyos súlyú és finomságú arany vagy aranyérték fizetésére vállalt kötelezettség, és nem annyi rosszabb papírkorona fizetésére irányuló, amennyi jobb - esetleg arany - korona volt az eredeti követelés. Ha pedig külföldi pénznemről van szó, erről azt hitte, hogy az annyi magyar korona iránti tartozás, amennyiért azt a külföldi pénzt megveheti, és nem csak annyi magyar korona lefizetése iránti kötelezettség, amennyi koronával a külföldi pénznem fizetésére kötelezett adós a lejárat idejében tartozott.

Reményt vesztve tért vissza tudósunk szerény szállására, s érlelte meg az elhatározást, hogy indul menten vissza, haza Meseországba, ahol a jog valóban az, ami a törvényben írva van, s nem annak éppen megfordítottja.

Mialatt elhelyezkedett a repülőgép nádszékében, imigyen tűnődött:

- Mulatságos fajzat ez a földi ember. Körülveszi magát erkölcsi és jogi parancsolatokkal, de nincs bátorsága ahhoz, hogy megtartsa és megtartassa. Lépten-nyomon megtagadja saját maga alkotta ideáljait, de nincs bátorsága ahhoz, hogy ezt bevallja. Úgy tesz tehát, mintha szabályai szerint élne, s mintha elhinné, hogy a másik is ezek szerint él, noha tudja, hogy a másik is tudja, hogy ez nem igaz. Az augurok, ha találkoznak, már nem mosolyognak össze: komoly ünnepélyességgel köszöntik egymást, s elhitetik magukkal, hogy hisznek egymásban. De jó lesz otthon, Meseországban!

In Jogtudományi Közlöny, 58. évf., 24. szám (1923), 187-189.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés