Fasizmus és szovjet, diktatúra és demokratikus parlamentarizmus váltják egymást országonként, a kép színes tarkaságában, a színek sok árnyalatával. S mindez mindmegannyi kísérlet és próbálkozás az élet tényei és körülményei által felvetett probléma megoldására.

Az állam eszméje a valóság világában, az embermilliók lelkében, a népi és nemzeti sajátosságnak megfelelően, mindenhol más és más. Ezen sokféleségben megnyilvánuló különbözőség ellenére is lehetséges közöttük a szintézis; s mindegyik eszme állandó jellemző sajátságának kiemelése és megfigyelése közös jellemzők alapján tett megállapításokat tesz lehetővé. Ily módon konstruálható meg az a tartalom, melyet modern állameszmének nevezünk, s így rajzolható az meg, mint a valóság tudományos megállapítása s egyszersmind a gyakorlati politika célkitűzésének tárgya is.

I. A modern állameszme

A tekintet a mai helyzetre, az átfogó szemlélet feltárja, megvilágítja a mai politikai élet mélységeit épp úgy, mint a magasságait.

Népek és nemzetek, melyek demokráciában élnek, új céloktól vezetett diktatúrára vágyakoznak, s amelyek a diktatúra kemény uralma alatt élnek, a parlamentáris kormányzás uralma alá kívánkoznak. Köztársaságban élők monarchiát akarnak és viszont.

E forrongó, szorongó vágyakozásban, kívánásban és keresésben kutatva keresik nemzetük politikai személyiségének - államuknak formáját és tartalmát, azaz annak célját és a célt magában hordozó állameszmét. Ezt kísérlik meg megtalálni és követni az államélet mai bonyolultságának megannyi pillanatában és adottságában.

S ez az állameszme az egyéni behatások és benyomások által formálódik az egyénben először kívánsággá, majd tartós jelentkezés és megmaradás után meggyőződéssé. Így él az államcél az embermilliók lelkében, mint a célnak tükörképe, amely egyénenként más és más síkfelületű tükörkép, néhol normális vetületű, néhol torzított. Az állameszme a valóságban az a cél, amely felé az egyesek az államukkal együtt vagy szemben, s államukkal együtt más állammal szemben vagy mellett küzdeni elhatározottak.

Minden állameszme szintézis. De kettős: először a vezető államférfiú lelkében folyik le, aki tág perspektívában látja a nemzeti és nemzetközi viszonyokat, s ezek egybevetése után alakítja ki önmagában a leghatásosabb államcélt tartalmazó állameszmét. A második az államtagok lelkében megy végbe, akik önmagukat, önérdeküket vetik egybe az állammal, aminek gyakorlati következményeképp, az állampolgári jogok gyakorlását állameszméjüknek megfelelően végzik, s ez szabja meg minden magatartásukat is. E kettősség eredője a valóságos állameszme - a meggyőződés és megvalósítás keresztútján. Így valósulhat és változik az, mint kettős, de mégis egymással találkozó és egybeforró kapcsolt egység. [1]

A népek és nemzetek állameszme keresése és kipróbálása az aktualiter adott konkrét államcél tartalmi főirányait érinti elsődlegesen, vagyis azt, hogy mit akar elérni az állam a maga öncélja, tagjai és az emberiség érdekében.

Az állameszme történetében, melyet az állambölcselet és az államok történelme egyaránt magában foglal és kidomborít, éles vonalban vonulást, haladást láthatunk a mai, modem állameszméig. Világosan meglátjuk azt a vonalat, melyet a népek, nemzetek önmaguk élete tökéletesítése és eredményesebbé tételében való örökös keresésben, kísérletezésben rajzoltak meg, s mely az idő nyújtotta tapasztalatok és a kísérletek eredményei szerint görbül föl és alá, előre, avagy vissza hátra. Ma ez a vonal egy befejezett körfutásból előretörően látszik haladni.

A vonal látható iránya a középkortól kezdve észlelhető különösen. Ebben az időben az akkori viszonyoknak és irányoknak megfelelően az állameszme tartalma kettős volt: gondoskodás az egyesről, egyénről, s az univerzalizmus fenntartása. Ezt hirdette a középkor állambölcselete, élén Aquinói Szent Tamással, s ezt valósították meg többé-kevésbé - legalább egy ideig - az akkori hűbérrendszeren nyugvó államok. A Corpus Christianum eszméje kapcsolta össze a két irányt, egybekötve az egyént az állammal, az államot a kultúrával, a végest a végtelennel.

A nemzeti gondolat megszületésével és az államoknak nemzeti jelleggel való megtelítődése új tartalmat hozott az állameszme tartalmi keretébe. Az egyetemesség gondolata helyébe, lassú átalakulással, bevonul a külön népjelleg felismerése és tudatossá válása. A hitegység és a világállam gondolata s megléte lassan tért veszít. Új áramlatok keletkeztek, melyek az államiság új korszakába vezették át a népeket, nemzetté formálva azokat.

A reneszánsz, a reformáció, a humanizmus, a felvilágosodás állambölcselete élénk hullámzást, majd állandó eltolódást okoztak az állameszmére vonatkozólag. Míg az egyiknél a tartalmi részt - az államcél konkrét irányát - az egyén érdekének kiemelése, majd az abszolút monarchia uralmának dicsőítése teszi, addig a másiknál a nemzet mindenekfölöttisége, majd a népszuverénitás a kitűzött cél.

Ebben az egyoldalúságban élesen domborodik ki az európai államiság lüktető kiforrásának lázas keresése a helyes irány felé. A haladás, azaz a keresés vonala egyén és nemzet, népszuverenitás és monarchikus abszolutizmus és omnipotencia között ingadozik, s csak elvétve halad a kettő eredőjében.

Az egyideig részben háttérbe szorult általános emberi gondolat Kantban talál hatalmas szószólóra, s általa vonul be ismét az állameszme tartalmi keretébe, hogy háttérbe szorítsa a nemzeti gondolat mindenekfölöttiségét.

Fichte szintézisbe hozza Kant kozmopolitizmusát a nemzet értékességével. Az új humanizmussal, Humboldttal, az individualizmus éled újra fel, hangsúlyozva az egyén értékét. A klasszicizmusban az általános emberi eszme domborodik ki az állameszmében. A romanticizmus kapcsolatot talál az új humanizmus és klasszicizmus között, és azon megépíti a maga állameszméjét a nemzeten és a kulturális államfeletti élet világpolgárságán, az abszolút monarchiától szabad lét érdekében.

A fichtei nemzeti gondolatot tovább kialakító Hegel állambölcselete - mely az újkori állameszme legnagyszerűbb megkonstruálása -; a politikai liberalizmus, mely az egyén teljesen szabad érvényesülését kívánja; a szocializmus állami keret nélkülinek hirdetett állameszméje, mely csak társadalmi érdekkapcsolódást enged meg az államnak a társadalomba való teljes beolvadása által, - e három állameszme vezetett el a világháborúig, hogy abban próbát tegyen mindegyik eleven átütőerejéről.

A világháború első része mindenhol az első állameszme, a nemzeti állam teljes erőkifejtésének diadalát hozta meg.

A nagy háborús teljesítmény minden vonalú reakciója később már megmásította lassanként az állameszmét a háború második felében, éspedig a második eszme javára. Míg az összeomlás feltámasztotta a harmadikat is, a valóságba formálva az eszmét a bolsevizmus szovjetállamrendszerének formájában, hogy állandó kísértő várává és végső menedékévé legyen a benne megnyilvánuló nemzetellenes törekvéseknek. [2] 

Így jutott el a grafikon vonala időben máig. Irányában pedig a körfutást befejezve, hogy abból valamerre kifusson.

A mai európai államoknak a világháború és forradalmak, politikai és gazdasági megrázkódtatások utáni állameszméi újszerű összetételű tartalmat mutatnak. Mert míg eddigi minden fentebb jelzett irányú és idejű állameszme céltartalmában kettős volt, azaz vagy az egyén és az állam, vagy a nemzet és az emberiség érdekében kifejtendő tevékenységre volt beállítva, különböző kettős kapcsoltságban, addig a mai modern állameszme céltartalma az európai államokban, a kultúra magas őrhelyén állókéban, hármas.

Igaz, hogy találunk az elmúlt idők állameszméi között is hármas tartalmút, de ez a harmadik tétel más jellegű, mint a modern állameszméé.

Az angol parlamentarizmusban épp úgy, mint az olasz fasizmusban, a francia köztársaságban épp úgy, mint a németben, az államforma különbözőségei ellenére, megtaláljuk a kísérletet arra, hogy az eddigi állameszmék hármas egységét megvalósítsák.

Törekvésük, mely az államférfiak és az állampolgárok lelkében élve azonosul, az, hogy államuk szilárd nemzeti alapú legyen, hogy benne az egyén a mai világgazdasági krízisek által, valamint a túlzó kapitalizmus és az ellenvéglete, a bolsevizmus közötti feszültség okozta nyomásban, támogatóját találja meg saját államában (melyért nemrégen igen sokat áldozott), mindazon végnehézséggel szemben, amelyek létében fenyegetik és veszélyeztetik. [3] Törekvésük még ezenkívül arra is irányul, hogy államuk erősebben kapcsolódjék be abba a kultúrába, melyet az «Untergang» komoly veszedelme beárnyékol.

Ez a hármasság a szintézis egységében a modern állameszme, mely lényegében s tárgyára nézve nem más, mint az emberi, a közszabadság és az állam szabadságának államközi életbeli szintézise modern körülmények között. [4]

Azt jelenti tehát, hogy az állam nemzeti jellegének alapvető sajátsága és fontossága a világháború tűzpróbája után is életképesen megmaradva él. Jelenti, hogy az egyént, mint az állam tagját, az állam támogatja az életfenntartására irányuló napi munkájában, ami nem népboldogítás- a szó múlt századbeli értelmében, hanem modern névvel - a modern szociálpolitika tárgya és feladata. Jelenti még azt, hogy az állam a világgazdaság és a technika, civilizáció világhálózatának érdekszövedékkapcsolatára tekintettel gyakorolja más államokkal szemben a hatalmát, s hogy a nemzeti kultúrának az áltálános európai kultúrába kapcsolódását előmozdítja, és önmagát a kultúrközösség tagjának érzi és vallja.

A modern állameszme főjellemzője tehát a hármas főirányozottság. Modernnek nevezzük, hogy a világháború utáni idő bélyegét és jellemzőjét fejezzük ki általa. Nem olyan értelemben, hogy az valami pillanatnyi adottságú és rapszodikusan változó, hanem oly értelemben, hogy az a nagy világmegrázkódtatás utáni időknek egyben a jövőbe is beletekintő jellegének kifejezője s mint ilyen, egy kiinduló világ jellemző és jellemzett jelzője legyen.

A modern állameszme lényegét mutatják a mai kísérletek. Az állameszme legteljesebbje ez, mert az államiság maximuma felé haladó népek, nemzetek állameszméjével egyezik csak meg, míg a többiek a három jelzőnek nem mindegyikét valósítják meg egyensúlyban, hanem csak valamelyiknek túlsúlya mellett.

II. A modern állameszme hármas tartalma

1. Egyén és állam

A modern állameszmének kihatása szerepet juttat számára mindenekelőtt abban a viszonylatban, amely az egyén és a köz érdeke között áli fenn.

Az államiság mai formai és tartalmi krízisében a nagy törekvés: az állam és társadalom jobb összhangba hozása. Mert ami feszültség ma van, az mind - egyik okában egész bizonyosan - ebben eredezik. S ez a feszültség az államra nézve az egyén és állam, s nemzet és állam viszonyában, azaz - összefoglalóan - az állam és társadalom egymáshoz való viszonyában a legérzékenyebb.

Az egyén és állam ma, a legújabb idők technikai eredményei és a világháború teremtette társadalmi eltolódások folytán, inkább szemben, mint egymás mellett állanak. Az egyén, különösen a társadalom egyik részében, mely a társadalmi eltolódást s az állam és társadalom eltávolodását a legintenzívebben érzi és tapasztalja, az az állammal és az állammal összhangzó rész a társadalommal - önérdekére és létérdekére nézve - legélesebben szemben áll. A társadalom azon része az, amely társadalmi hivatásánál fogva is, az országok között a közép helyet foglalja el, s mely a felső és alsó osztályok feszültségnyomását a legerősebben érzi. A középosztály, s részben az alsóbb osztály is mutatja e jelenséget, ami a társadalmi eszme megosztottságának és diszharmóniájának a következménye.

Ezen érdekszembenállás, melyet a társadalmi berendezés milyensége élez ki az egyének lelkében a közérdek hátrányára, a maga lényegében az ún. modern szociális probléma. Ennek a feszültségnek enyhülni kell, mert a társadalmi rend az állami élet létkérdése is, s ezt pedig csak a probléma megoldásával lehet elérni. [5]

A társadalom alapja az egyén a maga külön ön- és létérdekével. A társadalom életében, hol minden órában és mindig meg kell szerezni az egyénnek a maga szabadsága feltételeit, ez a folyamat egyenlőtlen erejű társadalmi eszközökkel folyik le. Egyenlőtlen eszközökkel, melyek már egyes vonatkozásban a társadalmi osztóelvvel és a lét érdekével ütköznek össze az egyedek egy részének s általa az összeségnek kárára is. Mert a társadalom összefüggő egység, melyben ha a részmunka hiányos, hiányt érez az egész is.

Ez az érdekszembenállás egyén és állam között megoldást sürget. Ez a megoldás nem lehet az individualizmus szélsőséges módja által megvalósított, mert bár a társadalom alapja az egyén jogos érdeke, de fenntartója a közérdekben kiformálódó korlátozás és korlátozódás. S ezért az egyén célja nem lehet szentebb a köz céljánál, s az egyén érdeke nem előbbrevaló a közérdeknél, annál is inkább, mert a közérdek az összes államtagok emberséges színvonalon haladó életének biztosítását jelenti. A probléma az: miként kell megvonni a szintézist?

Ezt cselekszi - irányt adva, közvéleményt teremtve, közszellemet kitermelve - a modern állameszme, amely a mai élet ütemére figyelve, védi azt az egyéni érdeket, mely jogos, s mely jogossága határát nem képes más egyedek jogtalan magatartása miatt fenntartani. Tehát a modern állameszme nem azt hirdeti: ember, szabad vagy, tégy akaratod szerint. Hanem azt deklarálja: állampolgár, ki emberhez méltó, észszerű igényű életet akarsz élni, jó szándékodban és jogos törekvésedben támogatlak én - az állam!

Ebben a deklarációban találkozik - a mai világ érdekre beállítottságát is figyelembe véve - a kettős érdek: az egyesnek érvényesülési s az államnak fennmaradási törekvésének érdeke. Ez modern korunk egyik legnagyobb követelménye, s a modern állameszme egyik leghatalmasabb pillére.

Ha figyelembe vesszük a más megoldást megkísérlő mozgalmakat és eszméket, azt találjuk, hogy egyik sem ér eredményt oly sikerrel, mint ez. Mert míg a szociáldemokrata s kommunista mozgalom és tan az egyént a köznek teljesen aláveti, kiölvén abból a világot lendítő kezdeményezést, s az egyéni egzisztenciáért való erkölcsi felelősség gondolatát, addig a politikai liberalizmus a közt dobja oda áldozatul az egyén minél jobb életének. [6]

Mindkét iránynak - amelyek tulajdonképpen, minden látszólagos sikerük ellenére, már csökkenő, azaz retrográd irányúak - megvan a maga nagy eszmetörténeti, politikai és társadalmi jelentősége, a modern állameszme szempontjából is.

A társadalmi küzdelemben igen nehéz az egyén részére az altruizmus, vagy legalábbis az önmérséklés, a jogos, igazságos útú érvényesülés. Különösen nehéz ott, ahol a társadalmi eszközök nagyobb, vagy nagy mértékben rendelkezésre állanak. Itt utat vágni az állami szociálpolitika számára igen nehéz, mert a külső állami eszközök nem elégségesek, belső - lelki - eszközök is kellenek. A szellemi irányoknak a befolyása igen nagy. [7] Hatóerejük még nagyobb, ha azok valahol megvalósítva, példa gyanánt állanak bele a történelembe.

A keresztény vallás jelentősége itt domborodik ki igen erősen, mint olyan társadalmi tényezőé, amely a felebaráti szeretet megvalósítását a leghathatósabb lelki eszközökkel támogatja és elősegíti. A szociális probléma megoldására törekvő keresztény szocializmus is ebben gyökerezik, amikor az Evangélium örökérvényű szociális tételeit az életbe átemeli. [8] Az elmélete, a «Rerum Novarum» óta, mondhatni, a Iegpregnánsabban kiépített. A szervezeti megvalósítás és keresztülvitel tekintetében modern szellemi irányra és útra van szüksége.

A szocialista és kommunista mozgalomnak a jelentősége is eszmei, szellemi irányú hatásában áll, amely hatás a probléma megoldásának kisürgetésében jelentkezik, tehát nem pozitív, alkotó formában, hanem a rombolást igérő fenyegetés negatívumában.

Mert mi más ez a mozgalom - nem tekintve a vezetők különleges célirányításait, melyek rövid horizontúak -, mint az emberiség egy nagy részének hatalmas jajszava, néhol kérő, néhol fenyegető, néhol már kétségbeesett és elkeseredett felkiáltása az emberi jogokért, a becsületes munka társadalmi, becsületes jutalmazásáért. E jaj nem rossz szándékú az embermilliók lelkében, azzá csak a lelketlen vezetők uszítása miatt lesz vagy lehet. Társadalmi rétegek a maguk módja szerint várnak, kérnek, követelnek megoldást az egyén és az állam érdekének viszonyában. Modern korunk ezt a figyelmeztetői jelentőséget adja e mozgalomnak, amely a társadalmi szolidaritás - persze torzított képű - csíráját hordja magában, hiszen teljes egyéni köznek alávetést fogad el, mert szolidaritást hirdet az egyén alávetésével, ami által az fiziológiai kapcsolattá zsugorodik össze. S e kor sok változásának és eseményforgatagának kemény próbatüzében így olvad össze a törekvés a modern állameszme első tételébe.

Az elméletet a való élet is bizonyítja; igazolja Európa államainak a társadalmi problémát megoldó kísérleteinek és rendszereinek alapvető jellege. A legszembetűnőbb az olasz fasizmus, mely kemény, rögös s kilengő úton bár, de mégis azon alapeszméből indul ki, hogy nagy nemzeti léthez, erős államisághoz társadalmi harmónia kell, s ezt pedig az állam céltudatos szociálpolitikával biztosíthatja. Nem elég csak nacionalizmus, vagy csak szocializmus, hanem mind a kettő együtt kell. S ezt valósítja is meg. [9] Anglia és Németország is ezt cselekszik, s látjuk milyen eredménnyel.

A modern állameszme első tétele lényegileg egyenlő a modern társadalmi probléma megoldásával. Ez a jelentősége az egyén, a társadalom szempontjából.

2. Nemzet és állam

Második tétele az államiság mai tartalmi és formai krízisébe szól bele.

Itt a probléma az: mennyire egy a társadalom és az állam, a nemzet és állam? Mi az a cél és érdek, melyért sorompóba állítható az egész társadalom, az egész nemzet, s melyik az a forma, amelyben ez az államisági élet a legkifejthetőbben megvalósul?

Állam és társadalom harmóniája, ennek megteremtése, fenntartása és biztosítása igen messze, szétágazó probléma. [10]

Összefoglaltan azt jelenti, hogy az állameszme a nemzeti eszmével és a társadalom felfogásával egyezik, hogy az állam minden intézményében érvényesül a nemzeti szellem és az az etika, amely a kormányzás legmagasabb rendű intézéséhez elengedhetetlenül szükséges.

A világháború alig áttekinthető méretű erőpróbájában a nemzeti eszme végig diadalt aratott. De a diadal csak az eszme lényegét domborította ki, a valósulás képén azonban új színeket rakott fel.

Az erős közszellemű népek, az erős közakaratra beállított társadalmak, nagy fizikai és erkölcsi tömegek birtokában, nagy hatással szóltak bele a küzdelembe. Kivívták, vagy megerősítették nemzetközi helyzetüket. Az új európai elhelyezkedés a tanulság erejével láttatja meg azt, hogy a népek a nemzeti alapon rendeződnek el a világtörténelem hatalmas s mozgalmas színpadán. Magyarország tragikus sorsváltozása az erőnfelüli erőfeszítés és a belső nemzeti elerőtlenedés folytán következett be. A. feldarabolás által életrehívott államok nemzeti jellege és állandóságra képes ereje még nem szilárd, miután a vezető nagyhatalmak ereje, s nem nemzeti kultúrájuk vagy önerejük segítette azokat az önálló léthez. [11] Ez a nemzeti szellem azonban csak akkor átütőerejű, ha az állam minden intézménye s a társadalom minden része eszmében és érdekben találkozik, s ha e találkozást - mondhatnám - az új honfoglalás követi. Új honfoglalás kell a múlt század szellemi irányai nyomán haladó emberiségnek; a megtalált, a vérrel megvédett nemzeti eszmét át kell építeni új formába régi alapokkal, új keretekbe a múlt és a jelen meglátása után.

A nemzeti szellem és géniusz érvényesítése és az etikai erők felszabadítása, párhuzamban és egyidejűségben, adják a modern állameszme hármasságának második tételét. A társadalom és állam, a nemzet és állam mind jobb találkozása és egybekapcsolódása oly cél és eszme létezését és érvényrejutását eredményezi, mely a mai modern állam jövőjét illetően döntő fontosságú. [12] Az államiság tartalmi kríziséből ez a kivezető út.

Az állam formai krízise a problémák egész sorát állítja elénk. Parlamentarizmus vagy diktatúra, monarchia vagy köztársaság-e a jövő iránya? Ezt eldönteni messze vezető lenne, s a modern állam szempontjából nem is szükséges. Mert a mai államban alapvető az, hogy kormányzása nemzeti szellemű és etikai domináltságú legyen. Ez a tény pedig nem a formáktól, nemcsak a keretektől, hanem elsősorban az egyén és állam találkozásától, a társadalom és állam, a nemzet és állam szellemi és etikai, azaz eszmei és érdekállapotától függ. Talán még soha nem döbbent az emberiség elé oly kérlelhetetlen könyörtelenséggel a feleletet követelő nagy kérdőjel: hol a politikai kormányzás és az etika közös határvonala? Talán még soha nem meredt a sürgősség jegyében az emberiség elé a kérdésre a felelet várása, mint ma, amikor igazán a «kötelesség állama», az «etikai állam felé» [13] kell haladniok a nemzeteknek, Európa nemzeteinek, ha nem akarnak «Untergang»-ot.

Bizonyos az, hogy a célratörekvés mikéntje nem irreleváns, hogy az angol parlamentarizmus, vagy az olasz fasizmus, vagy a német rendi államiságra törekvés az út, de az eldöntés messze vezetne el, s a mindegyikben egyező lényeg a döntő és a figyelembe veendő.

A modern nemzeti eszme új jellemzője etikai erős telítettsége.

A modern állameszme erős társadalmi szolidaritáson alapozódó nemzeti etikus közszellemet jelent társadalmi és állami vonatkozásban. Ennek megvalósulásában sok tényezőnek jut szerep. [14]

3. Állami és államközi élet

Az állam, a világháború után, nemzeti politikáját kifelé is más ütemben és módon gyakorolja, mint régen. Minden nemzet, kultúrállam figyelemmel van azon új jelenségekre, melyek új útratérést tesznek szükségessé.

A modern állameszme és az egyes konkrét államcélok közötti feszültség játszik bele az államok hatalmi, erő és presztízs szerinti elhelyezkedésében. Az államközi élet feszültségében érdekek állanak egymás mellett vagy egymással szemben. Az állami érdekek egymásra hatása olykor megnyugtatólag, máskor pedig nyugtalanítólag hat aszerint, hogy mennyi és milyen érdek kerül szembe. A technika és világgazdaság fejletlenebb korában sokkal kevesebb következménnyel járt a háború megindítása, mint ma. A gazdasági és kulturális körök zártabbak, kívülről nehezebben elérhetők, belül egységesebbek voltak.

A világháború alatti monstruózus technika, a közlekedés, a kulturális érintkezés, a gazdasági vérkeringés és kapcsolathálózat mind megnagyobbodott, kiépült, összebogozódott oly sűrűvé, hogy egy szál elvágása kihat igen sok többire is. A kultúr- és gazdasági körök izoláltsága majd egészen megszűnt. A kapcsolatok átnyúlnak és átérnek mindenhová.

Ez az első oka annak, hogy ma már nem lehet elvakult, rövidlátó, gyorsan elhamarkodó, soviniszta politikát az érdekek által érintett többi államokra tekintet nélkül folytatni.

A mai államközi életben a fluktuáció két pont között játszódik le. Az egyik a szilárd, öntudatos nemzeti alapon álló állam önérdeke és öncélja, a «ratio status», a másik pedig, a változott idők különleges jelleme: az államközi, társadalmi és kultúrkapcsolatok érzékeny szövedéke. Ma csak az egyik tényezőre tekintettel cselekedni politikusi elmaradottság, sőt katasztrófa.

Az «államrezon» rideg követése, a macchiavellizmus túltengő alkalmazása ellentétben áll a mai tényekkel és a modern állameszmével. Az egész világ, a technikai fejlődés következtében, a kultúrák közeledése és sok pontú találkozása miatt, ma annyira megkisebbedett a távolságban, hogy még a leghatalmasabb államok bármelyike sem cselekedhetik másra nem figyelve következmény nélkül. [15] A modern állameszme azt a szintézist hirdeti, hogy az állami külpolitika, annak minden megnyilatkozása a nemzet önérdekét óvja meg, az «államrezon» szerint, de önmérséklő figyelemmel a világkapcsolatok érdekhálózatára.

Minden nemzet «kultúrtényező» s a nemzetek küzdelme «kultúrküzdelem» (Ottlik László). De ez a küzdelem nem fajulhat el olyanná, amely a mai egész kultúra pusztulását idézné elő. Mert a kultúra a nemzeti kultúrákból áll, azok találkozásaiból összetevődve domborodik ki egészként.

Európát erősen fenyegeti e veszély, ha államai csak önmagukra nézne,k s nem adnak súlyt kulturális individuális, de bizonyos mértékben kollektív feladatuknak is. Erre a feladatra hív fel még az is, hogy a háború ma már a népek küzdelme minden eszközzel, azaz a legnagyobb kockázat, s az egész tétre menő vállalkozás. A nehezen gyűjtött nemzeti kulturális és anyagi javaknak ily pusztulástól megóvása akkor, amikor a kockáztatáshoz nem forog fenn az igazán végső ok, célszerűség és reális politikai ténykedés. E tény és szükségszerűség lassítja meg a modern korban a béke és háború fordulását. A világbéke elérhetetlen ideál, a pacifizmus tiszteletreméltó törekvés. [16] A modern állameszme csak a változás ütemét akarja meglassítani, nem megszüntetni.

Az «államrezon»-t hirdető Meinecke [17] állapítja meg, hogy az «államrezon»-t fékezni kell, hogy jól hasson (538. lap.). Ő mutat arra rá, hogy a politika és morál fokozottabb kapcsolata, mint az «államrezon» korlátozása, az idők nyomása folytán szükséges (530. lap.). Szerinte ma az államérdek nem követhető teljesen egoisztikusan és szabadon, mert ennek nyers kiküzdése többet árt, mint használ, s ezért szükséges annak belátása, hogy minden állam úgy tud megélni, ha a másikat békén hagyja, s visszatérnek a gyönyörű középkori gondolathoz, a Corpus Christianumhoz (539. lap). Sőt még azt is írja, hogy az anarchiába vezető macchiavellizmust elkerülendő, meg kell kísérelni egy Nemzetek Szövetségének a megteremtését (540. lap.). A mai Európának valóban létérdeke a kultúrszolidaritás, mint az anarchia, az «Untergang» megelőzője és elhárítója.

Az etikai irány felé haladó állameszme eltolódást jelent ilyen irányban, ami a jövő számára útmutatás és iránytjelző is lehet. Az állameszme etikai telítettsége a történelemben mindig államközi nyugodtabb életet, kultúrszolidaritást jelentett, míg az eltávolodással mindig vele járt az állami individualizmus, a kinövéseivel együtt. A kultúrszolidaritás nem jelent egybeolvadást, sem feladást, sem erőtlenséget.

Jelent államközi együttműködést mindazon érdekpontokon, melyek közösek. Jelenti annak a tudattáválását, hogy a nemzeti kultúra fenntartása ma az általános, európai kultúra megmaradásával egyszerre lehetséges. Jelenti azt, hogy e kultúra védelmében, mint közös érdekben, szolidárisak Európa államai. Jelenti az új, modern kor követelményét: a világot vezető európai kultúrközösség fenntartását.

Ez a modern állameszme harmadik tétele.

III. Új világ felé

«Az emberiség mindig abban él, ami felé legmélyebb a vágyakozása. Ebben hisz, ebben van a legintenzívebb értéke és metafizikai indítottsága» - írja E. Spranger. [18]

S ma az emberiség tagadhatatlanul új világot vár, új világ felé vágyakozik. Ehhez mutat irányt, ehhez ad tartalmat a modern állameszme hármas egésze.

Összeforrt állam és társadalom, megelégedett, nyugodt társadalomtag s jó honpolgár, nemzethű államvezető, az emberiség legmagasabb kultúrájába kapcsolódó, s így az állam határain kiható szilárd nemzeti kultúra, mindmegannyi tételezése annak, amire aktív megoldást elvár a mai modern kor új világa.

A modern állameszme iránya az az út, amely a jövő felé látszik vonulni. Hogy a népek a nagy irány-, tartalom- és formakeresésben rátalálnak, s követik-e és mikor, nem tudhatni.

Ma az államra és a társadalomra nézve jövő és egyben létkérdés is, hogy a modern állameszme etikai iránya vagy az anarchia felé halad-e?

Az etikai irány felé való haladást, annak mikéntjét nagyban előmozdítja az, hogy a társadalmi tagozódás némely rétegei között erősebben él a szolidaritás érzete, igaz, hogy ma még elzárkózó egyoldalúságban. A modern állameszmétől vezetett kormányzás módot találhat ezen szolidaritásnak a társadalom többi rétegével való lelki egybekapcsolására.

A mostani világváltozásban, melyben a kialakulás körvonalai csak halványan látszanak, még nem látjuk az egységes, az embermilliók által is a meggyőződés erejével megkívánt etikai tartalmat, amelyen kiépülhet, kialakulhat egy új világ, a szolidaritáson is nyugvó élet. Nem látjuk sehol. A régi etikát - a keresztényit - a valóság világában, a hétköznap apró és nagy cselekvései között elhalványította, elhanyagoltatta az individualizmus világszelleme. A legkiépítettebb és leghatalmasabb másik egységes világkép, a szocializmus pedig mai rendszerében nélkülözi azt az etikát, amely nélkül nem foghatja egységbe, szolidaritásba, közösségbe az egész világot, [19]

Ezért az új világnak etikai tartalom kell egyénben és tömegösszeségben egyaránt. Az «etikai kötelesség állama felé vezet» [20] az út, a modern állameszme tartalmi és célirányban. Azon állam felé, amelyben a kormányzó és kormányzott teljesíti a kötelességét, önmagáért és nemzetéért egyaránt, lelkiismerete etikai tartalmától indíttatva.

A modern állameszme történelmi grafikonja itt zár be egy a visszatéréssel bezáruló kört, amely a Mát egybekapcsolja a visszatérés vonalával Aquinói Szent Tamással, aki megvonta a maga idejében a kapcsolatot az individualizmus és szocializmus között. [21] Ezt vezeti új utakon, új körülmények között a modern állameszme, bizonyságául annak, hogy a történelemben van visszatérés az eszmében. [22] Aquinói Szent Tamás nagy szintézisével találkozik korunk nagy lelki, társadalmi és állami igénye, szüksége harmónia, stabilitás és szolidaritás után.

S ebben a tények által változott, eltolódást, illetve hármas kidomborítást nyert állameszmében és célban találjuk meg a kapcsolatot a modern állameszme és Aquniói Szent Tamás állambölcseletének lényege között. Ezzel és ebben nyer aktualitást mindigre az az irány, mely örök igazságot hirdet és mindig aktuális, s melynek hivatása igazolt. [23]

Ha befejezésül Magyarország modern politikáját és helyzetkörülményeit megfigyeljük a modern állameszme szempontjából, azt észlelhetjük, hogy a magyar társadalom és államiság nem érte azt el. Nem érte el a társadalom, mert hiányzik belőle, illetve csak kialakulóban van a társadalmi harmóniát megteremtő szociális lelkület és beállítottság. Messze vagyunk még attól, hogy a társadalmi küzdelem gyengébb eszközű tagja érezze, hogy az állam ő érette is van. Bár e tekintetben már van némi örvendetes haladás. [24] Az állami intézmények nemzeti szelleme, telítettsége még fokozható. S hiányzik, illetve csak lassan ébredez annak intenzív átérzése és megértése, hogy nemzeti kötelesség, jelentős és fontos szükségesség abban a nemzetközi munkában résztvenni, amely a kultúra zászlaját akarja diadalra vinni az anarchiával szemben, ami egyrészt intenzív belső kultúrmunkát, másrészt pedig aktiv nemzetközi közreműködést igényel. [25] 

A magyar államiságnak, mint belső egységnek és külső erőtényezőnek, igen nagy szüksége van Európába kapcsoló, a Nyugathoz közelebb vivő, s a megértést előmozdító államcélra, tartalomra és formára, melyet a modern állameszme nyújt azzal, hogy azt mondja: etikai állam kell, melyben ész, erő és szív kormányoznak a polgárért, a nemzetért és az emberiségért, nemcsak a ma, hanem egyszersmind a jövő számára is.

*

[1] Az állameszme megléte tény. A kialakulás sorrendje most nem kutatás tárgya. Lásd erre nézve Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája. Bp.: M. Filoz. Társ. 1926. 138-143., 146., 187-196. lapokat.

[2] Az állameszme történetére vonatkozólag lásd Concha Győző: Politika, Bp.: Grill 1907. I. kötet. P. Steffes. Die Staatsauffassung der Modernen, Freiburg: Herder 1925 és Krisztics Sándor: Nemzet és állam, Bp.: Grill 1914.

[3] L. Tuka Béla: A szabadság. Bp.: Grill 1910. 459 s. k. l.

[4] L. Tuka és Concha: i. m.

[5] L. Tuka: i. m. 460. l.

[6] L. Balla Antal: A liberalizmus története. Bp., Franklin, 1926.

[7] Bernolák Nándor: Az állami és társadalmi élet összhangja. Concha jubileumi könyv. Bp.: Franklin 1912. 327-329. lap.

[8] L. Concha Győző: A keresztény vallás a társadalom harcaiban. Budapest: Szt. IstvánTársulat, 1912. 33. lap.

[9] L. Mussolini beszédei. Ford. Gr. Zichy R.-né. Bp.: M. Irod. Társ. 1927. VII. 383. lap és Georges Valois: Le Fascisme, Paris: Nouvelle Librairie Nationale 1927. 160. lap.

[10] L. Bernolák idézett dolgozatát.

[11] L. többek között: Masaryk T. G.: Weltrevolution. Erinnerungen und Betrachtungen. Übersetzt von C. Hoffmann. Berlin: Riess 1925. 556. lap és Ziegler, Dr. Wilhelm: Einführung in die Politik, Berlin: Zentralverlag 1927. 316. lap.

[12] Ld. Krisztics: i. m. 274-275. lap.

[13] L. Mikszáth Kálmán: A kötelesség állama felé. Bp.: Franklin 1926. 150. lap és Concha Győző: A kötelesség állama felé. Budapesti Szemle. 1927. március.

[14] L. részletesebben: Concha Győző: A keresztény vallás a társadalom harcaiban. Bp.: Szent István-Társulat 1912. 33. lap;  Bernolák idézett dolgozata; Ottlik László: A társadalomtudomány filozófiája. Bp.: M. Filoz. Társ. 1926;  Sigmond A.: A társadalmi fejlődés iránya. Társadalomtudomány. 1926. VI. évf. 5. sz. 380-392. lap; O. Schilling: Christliche Gesellschaftslehre. Freiburg: Herder 1926;  J. P. Steffes: i. m.; Mikszáth:  i. m.; Concha: i. m.

[15] L. Tuka: i. m.

[16] L. többek között Fr. W. Foerster munkáját.

[17] Meinecke. Fr.: Die Idee der Staatsraison. München u. Berlin: Oldenburg 1925.

[18] L. 448. lap. l. E. Spranger: Lebensformen. 4. Aufl. Halle: Niemeyer, 1925.

[19] L. Spranger: i. m. 445. lap.

[20] L. Mikszáth: i. m. 141-147. lap.

[21] L. Schilling: i. m. 17-19. lap és Tuka: i. m. 190-193. lap.

[22] L. Ottlik: i. m. 151. lap.

[23] L. Concha: A keresztény vallás a társadalom harcaiban. 32-33. lap.

[24] L. a budapesti karitatív és szociális intézményekre vonatkozólag: A Magyar Vörös Kereszt Egylet Almanachja 1927. Budapest, Globus, 1927. 141-149. lapokat és egyben az Egylet országos akcióját is.

[25] L. Meinecke figyelemreméltó figyelmeztetését a németekhez, i. m. 532-533. lap.

*

In Katolikus Szemle, 41. kötet, 8. szám (1927), 449-464.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés