Ha körülnézünk magunk körül, valóban nem tagadható, hogy a ma serdülő ifjúság nagy része nem hisz többet a francia forradalom eszméiben, nem lelkesedik úgy, mint az elmúlt generációk, a liberté, a fraternité és az egalité jelszavaiért, sőt mohón olvassa a bírálatot, amely a világháború óta akár kommunista vagy nemzetiszocialista, illetve fasiszta részről a liberális demokrácián gyakoroltak, vagy akár azt, melyet nem pártpolitikai oldalról, hanem magasabb filozófiai szemszögből olyan világhírű írók, mint a német Oswald Spengler, vagy a spanyol Ortega y Gasset és gazdasági téren is mások oly mélyenszántó elmével gyakoroltak az elmúlt század világnézetén.

Ezen bírálat folytán, amely kétségtelenül igen sok vonatkozásban felfedte a múlt század intézményeinek a gyenge oldalait, a mai korban a kétely, a szkepticizmus, a bizonytalanságnak az érzete vált általánossá társadalmunkban, és a tájékozatlanság, még a tanult és művelt osztályokban is, sőt vezető államférfiak egész sorával találkozunk, akik ebből kifolyólag különféle időpontokban sokszor ellentétes nézeteknek adtak kifejezést, és gyakran önmagukkal kerültek az úton ellentmondásba.

Általánossá vált az elmékben és a lelkekben a nyugtalanság, mint azon a hajón, amelynek a kormánykereke törött ketté, és amely a háborgó tenger játékszerévé vált. Nagymértékben fokozza a helyzet veszélyeit, hogy a folyamatban lévő borzalmas háború, amely nem kizárólag hatalmi törekvések egymásba ütközéseiből vette eredetét, ma már úgyszólván ellentétes koreszmék küzdelmévé vált; amely ugyanoly gyűlölettel és fanatizmussal folyik, mint a harmincéves vallásháború, amikor a protestáns és katolikus pártnak egyaránt félnie kellett attól, hogyha alulmarad, nem csak hatalmi állása szenved majd helyre nem hozható csorbát, hanem a győző hitének szabad gyakorlatától is meg fogja fosztani a legyőzöttet; pedig a vallási hit volt abban a korban a világnézet egyedüli alapja úgy, mint ma a nemzetiszocializmus, a kommunizmus vagy a demokrácia azok az ellentétes szellemi irányzatok, amelyek a mai ember politikai világnézetének alapul szolgálnak. Ha azonban a helyzetet közelebbről vizsgáljuk, hamar meggyőződhetünk arról, hogy e három különböző felfogás hívei közt elkeseredett harc folyik ugyan, a népek nagy tömegei nincsenek azonban még véglegesen megnyerve egyik irányzatnak sem. Semmi esetre sem vált egyik világnézeti irány sem oly általánossá, mint a múlt század első felében a liberális demokráciáé, amikor az egész művelt Európát végigszántó forradalmak egyik napról a másikra, és nemcsak a vezető művelt társadalmi osztályok örömujjongása mellett, hanem úgyszólván az egész nép tömegeinek egyetértésével semmisítették meg az abszolút monarchiát, és valósították meg az alkotmányosságot és a liberális demokráciát.  

Egységes iránytű nélkül áll tehát a mai kor, s a lelkekben mélységes hitetlenséggel párosult félelem él a jövőtől; a jobbakon, azt mondhatnám, hogy ellenállhatatlan undor vett erőt az élettel szemben; mert hiszen ilyen korokban az elvtelenség, az elvtagadás, a gyűlölködés, az anyagiasság tobzódnak úgy, amint ezt mindig láthattuk a történelemben, amikor az emberiség elvesztette hitét azokban az eszmékben, amelyek hosszú ideig [a] lelkét uralták.

Oswald Spengler a keresztény civilizáció alkonyát vélte a mai korban felismerni, és megjósolta a római diktatúrához hasonló európai diktatúrának bekövetkezését. De talán még jobban ráillenek a korra báró Eötvös József szavai, aki a XIX. század uralkodó eszméiről írt művének befejező szavában azt mondja: "Korunkban sok van, ami azon borzasztó időre emlékeztet, midőn az ó kor polgáriasodása az enyészethez közeledett. Ugyanazon hajhászása az anyagi elvnek, ugyanazon elvtelenség egyeseknél és tömegekben, szintazon alávaló csúszás minden hatalom előtt, s megsemmisítése mindannak, amit századokon át szentnek tartottak, s amit semmivel sem képesek pótolni, csupán üres kétellyel. A jelenkor legnagyobb eseményeire nézve azon korból, midőn a római köztársaság a császárságba ment át, szintúgy találunk analógiákat, amint századunk egynémely kitűnő egyénisége a római polgárháborúk vezéreire emlékeztet bennünket." 

Valóban, ha azt keresem, hogy mi az, ami a mai korban a keresztény civilizáció alapján álló népek által követett irányra nézve általánosan jellemző, úgy azt kell mondanom, hogy nem csak a keresztény civilizáció egységének a teljes megbomlása a legfeltűnőbb e téren, és az a mély szakadék, amely a kor eszméiben jelentkezik, amennyiben ilyenekről egyáltalán szó lehet, hanem az a tökéletes fogalomzavar, amely e téren még a vezető elmékben is kimutatható, és az a tanácstalanság, amellyel az egész művelt társadalom a koreszmékkel szemben áll, amely koreszméknek sem a tartalmát, sem az összefüggéseit, sem ellentéteinek mélyebb gyökereit vagy egymással való rokonságát és affiliációját, és még kevésbé azoknak a horderejét és kilátásait mérlegelni nem képes.

Ha tehát van valami, ami a mai korra jellemző, úgy ez abban áll, hogy nincsenek a kornak még egyáltalán uralkodó eszméi úgy, mint voltak a nagy francia forradalom után a XIX. századnak, hanem egymással ellentétben álló irányzatok versengenek egymással, amelyek látszólag és sokban valóságban is ellentétben állnak a XIX. század politikai eszmekincsével, de ellentétben állnak egymással is, ha nem is oly sok téren, ahogy ezt sokan hiszik.   

Ezen irányzatok közt bizonyos szintézis a jövőben egyáltalán nem lehetetlen, de ezt előre látni ma még teljesen képtelenek vagyunk. Ez a szintézis - úgy látszik - csak mérhetetlen vér, millió könny és hosszú tévelygés után fog újból létrejöhetni, azon az úton, amely minden nagy emberi haladásnak sajnos annálfogva az elkerülhetetlen útja, hogy az emberiséget nem csak eszmék, nem csak a logika, hanem az emberi szenvedélyek is kormányozzák, amelyeket, ha egyszer felszabadultak, meggyőzni nem, hanem csak megfékezni és korlátok közé szorítani lehet, és csak akkor, ha már kitombolták magukat vagy amikor a felkeltett vágyak teljes reménytelensége már bizonyossá vált.

És mégis iránytűt keres a század e káoszban, mert ez az élet parancsoló követelménye. Bár gyenge lámpával, de mégis egy kevés világosságot szeretnék én is arra az útra vetni, amelyet a magyar közvélemény meg kell, hogy tegyen, amikor a kor fortyogó üstjében érlelődő gondolatok és eszmék közt eligazodni törekszik, és amelyet meg kell, hogy tegyen, hogy olyan térségre kerüljön, ahonnan életének jövő útjait tisztábban áttekinteni lesz képes.

Ha valaki ismeretlen tájon vállalkozik felfedezőútra, és váratlanul magas hegyláncolat állja az útját, annál tájékozatlanabbá válik, hogy a sok lehető út közül melyiket válassza, mentől jobban közeledik hozzá. Ilyenkor a legjobban teszi, ha az első dombra kapaszkodik fel, hogy tájékozódást nyerjen; itt hamarosan meggyőződik azonban arról, hogy mögötte még egész sora van a különféle emelkedéseknek, amelyeket völgyek és szakadékok választanak el egymástól; az egyik hegylánc mögött még magasabbak húzódnak, és így hamarosan be kell látnia, hogy amíg oly hegycsúcsra nem ér fel, amely az egész hegységet uralja, szó sem lehet arról, hogy a legrövidebb utat kiválasztani képes legyen.

Mi is, amikor a kor különféle zűrzavaros eszméinek égbe tornyosuló és áthághatatlannak tetsző hegyláncain keresztül keressük utunkat egy boldogabb és békésebb térség felé, nem tehetünk mást, mint hogy először oly magas csúcsot keresünk ki, amelyről az egész hegység bonyolult szerkezetét áttekinteni vagyunk képesek, hogy azután irányt adhassunk utunknak.

A magyar gondolkodásnak vannak szerencsére oly magas, oly égbe nyúló hegycsúcsai, olyan magas trigonometriai pontjai, amelyekről lenézve egész országokat, egész világokat és évszázadoknak útjait áttekinteni tudunk. Amikor tehát a mai kor eszméinek a bozótjaiban keressük a kivezető utat, vegyük elő azt a vakítóan világító fényt, amellyel a múlt század egyik legnagyobb gondolkodója, egyik legmélyebb elménk, báró Eötvös József vetett világosságot a XIX. század uralkodó eszméire, olyan magas nézőpontról, amelyről az egész keresztény civilizáció alapjait és útjait világította be, nem csak a saját kora számára, hanem megjósolva saját korának általa élesen meglátott tévedéseiből egy később, egy jövő kor útjait is, megjósolva az eszméknek és törekvéseknek azon kifejlődését, amelyeknek szemtanúi mi ma vagyunk, és amelyekben eligazodni az ő világító fáklyája nélkül alig tudnánk. 

Mielőtt azonban rátérnék arra, hogy a mai kor eszméit a báró Eötvös József által felállított nézőpontból venném szemügyre, szükségesnek mutatkozik, hogy néhány általános érvényű megjegyzést tegyek, amelyek a kitűzött feladatkört bizonyos korlátok közé szorítják, nehogy előadásom túl terjengővé váljék.

A mai század uralkodó eszméiről van szó. Vannak-e, kérdem, a jelen századnak egyáltalán már ilyen uralkodó eszméi? Vagy csak új irányzatokról van-e szó, amelyek lehetnek a múlttal szemben jelentősek, sokban eltérhetnek a múlt eszméitől, sőt azokkal sokban ellentétben is állhatnak, de amelyek mégiscsak olyan kisebb horderejű törekvéseknek tekintendők, amelyek minden korban felmerülnek anélkül, hogy gyökeres szakítást jelentenének a múlttal, és az emberiség folytonos előrehaladásában csak egy láncszemet képeznek, amely a múltat a jelennel és ezt a jövővel köti össze?

Valamely kor uralkodó eszméinek ugyanis csak az olyan új eszményképeket lehet tekintenünk, amelyeket az emberek más koroktól eltérően úgyszólván az összes társadalmi, gazdasági és állami intézmények átalakításánál mint elérendő ideált tűznek maguk elé, és amely eszmények fokozatos megvalósulásától a maguk boldogulását várják a jövőben.

Már magából ezen fogalommeghatározásból következik, hogy

1. Csak olyan eszmék nevezhetők a kor uralkodó eszméinek, amelyek valóban újak, ha valóban a múlttal szemben ellentétes irányt jelölnek meg, és nem egyszerűen logikai folyományai vagy az eddiginél következetesebb alkalmazásai már a múltban is követett irányeszméknek.

2. Hogy mulandó okokból származó irányzatok, amelyek a mulandó okokkal együtt szoktak eltűnni, nem nevezhetők uralkodó koreszméknek, még akkor sem, ha éles ellentétben látszanak állani az addig követett iránnyal. A felismeréséhez annak, hogy bizonyos eszmék valóban egészen új irányt jelentenek az emberiség haladásának az útján, szükséges ezért annak a megállapítása, hogy az új irányzat keletkezése nem mulandó természetű okokra vezethető-e vissza, és valóban gyökeres változást jelent-e az emberek gondolat- és érzésvilágában, vagy csak átmeneti alkalmazkodást a változott átmeneti helyzethez.

Ebből a megállapításból logikusan következik, hogy valamely kor uralkodó eszméi sohasem lehetnek kifolyásai a hatalmi politika sikereinek, vagy balsikerének. A kor uralkodó eszméi mindig erősebbek voltak a velük szemben álló hadseregeknél, még ha ezek száz győzelmet is arattak. Bizonyságot tesz erről a vallásreformáció kora, amikor száz veresége dacára nem lehetett véglegesen elnyomni a vallásújítás gondolatát, és ez minden vereségen keresztül diadalmasan megállta a helyét, sőt magának a római katolikus egyháznak is végeredményben mélyreható reformjához vezetett. Vagy hiszi-e valaki, hogy a világháború után, ha ez az orosz cárizmus győzelmével végződött volna, Európa uralkodó eszméjévé újból a korlátlan fejedelmi hatalom gondolata válhatott volna?

A világháború után Németország, valamint a legyőzött központi hatalmak rendkívül súlyos helyzetbe kerültek. Németországgal a nyugati államokban divatos radikális demokráciát fogadtatták el a győzők, jóllehet ez az államforma ellentétben állott Németország tradícióival és népének túlnyomó felfogásával is. Németország teljes leveretése sem volt azért képes arra, hogy Németországban a radikális demokrácia gondolatát meggyökereztesse, és hogy az állami újjáépítés uralkodó eszméjévé tegye.

Ellenkezőleg, ezen nagy népnek a megaláztatásából való felemelkedésre irányuló törekvése, a romok eltakarításának és az újjáépítésnek a parancsoló szüksége és az Antantnak a háború után húsz évig követett elhibázott külpolitikája, amellyel Németországot úgy politikai, mint gazdasági téren teljes tehetetlenségében megtartani törekedett, a népet a liberális demokráciával éppen szöges ellentétben álló diktatúra elfogadására késztette, amely egyedül látszott képesnek arra, hogy az egész nép erőit összefogja, és a nemzet felemelkedése szolgálatába összpontosítsa.

De lehet-e viszont még csak valószínűnek is odaállítani, hogy azért, mert a diktatúra kormányformája volt egy időre Németországban alkalmas arra, hogy megaláztatásának legsötétebb korszakából a birodalmat újból felemelje, és az angolszász világ ostromával szemben esetleg győzelmesen is megvédje, ez az államforma lesz ennek az országnak örök időkre a végleges kormányformája, és annak eszméje nem csak Németországban, hanem Európa többi részeiben is, ha a béke visszatér, uralkodó eszméjévé fog válni a keresztény civilizációhoz tartozó népeknek? Vagy hogy az államnak és társadalomnak ezen az alapon való berendezése általában megfelel a nagykorúvá vált népek lelki hajlamainak, a vágyaiknak, a természet szerinti törekvéseiknek és a tradícióiknak?

A régi Rómában is még a köztársasági szabadságok virágzásának a korszakában is nehéz háborús időkben diktátort választott a nép, akire korlátlan hatalmat ruházott a polgárok élete és vagyona felett, akinek mindenki engedelmeskedni tartozott, de soha senkinek nem jutott azért eszébe, hogy a nemzeti veszedelem elmúltával a diktatúrát végleges kormányformának fogadja el. Vagy nem látjuk-e kisebb mértékben a mai napokban még a legdemokratikusabban gondolkozó államokban is, hogy súlyos megpróbáltatások idején sok téren félreteszik a demokratikus elveket és eljárásokat, és helyettük átmenetileg a kormányoknak diktatórikus hatalmat adnak, hogy ezáltal az állami elhatározások meggyorsíttassanak és hatékonyabbá váljanak, és így korlátoltabb formában ugyan, de ugyanazt teszik, amit Németországban és Olaszországban az állami élet fő elvévé tettek. Hiszen nem szenved kétséget, hogy a demokrácia komplikált gépezete lassabban és nehézkesebben működik, mint a diktatúra, áll ez különösen a külpolitikára nézve, amelyre már báró Eötvös József is felismerte ezt. [...]

A mai korban különben is azon oknál fogva, hogy az állam a maga működését az emberi élet összes viszonylataira kiterjesztette, és az állam a legbonyolultabb gépezetté vált, valamely nép sorsának az irányítása nem csak a külügyek terén, hanem általában is a legnehezebb feladat elé állítja az állam vezetőit, ami nemzetközi bonyodalmak vagy nehézségek idején természetesen még megkétszereződik; hiszen elég világosan láthattuk ezt már a jelen háborút megelőző korszakban is, amikor a parancsuralmi vezetés alatt álló Németország és Olaszország diplomáciai sakkpartiját figyelhettük a demokratikusan kormányzott nyugati államokkal, és amikor láthattuk, hogy ezen sakkjáték rendjén a demokratikus Angliában még a parasztfigura legegyszerűbb lépését is hosszadalmas parlamenti tanácskozások előzték meg és döntötték el. 

Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy a népnek teljes kirekesztése a nemzeti akaratelhatározásból minden időben a tökéletesebb államforma és követendő ideál lenne a jövőre nézve is!

Nem! A diktatórikus kormányforma s a megvalósítására irányuló törekvések csak akkor volna a XX. század uralkodó eszméjének tekinthető, ha a népek nem csak háború vagy nemzeti veszély idején, és nem csak akkor törődnének abba bele, hogy sorsukat és legfontosabb életviszonyaikat minden beleszólásuk nélkül igazgassák, amikor még a legszabadságszeretőbb népek is önként, és belátva annak célszerű mivoltát, lemondtak átmenetileg arról a jogukról, hogy az államügyek vitelére közvetlenül gyakoroljanak befolyást. Erre azonban alig lehet kilátás; az, amiért egy évszázadig annyi vér folyt, és annyi forradalom lelkesült, amiért a nemzetek legjobbjai küzdöttek, és amiért ezek mint a nemzetek nagy és halhatatlan hősei részesülnek ma is tiszteletben, azt a népek nem dobják el könnyelműen maguktól, mint alkalmatlan terhet egyik napról a másikra; az egyszer nagykorúvá vált nemzeteknek az örökös gyámság nem lehet többé ideáljuk; hiszen Franciaországban a Napóleonok diktatúráját is egy idő múlva a köztársaság kora követte, dacára a gloire-nak, amellyel Napóleon nemzetét övezte.

Egészen más kérdés az, hogy amikor majd újból visszatér Európa kontinense a demokrácia vagy az alkotmányosság valamely formájához, mert hogy az előbb-utóbb újból bekövetkezik, bármiképp is végződjék a folyamatban lévő háború, előttem nem lehet kétséges, ez ugyanaz a demokrácia lesz-e, mint amelytől eltávolodott, vagy berendezései egészen mások lesznek-e, mint azok, amelyekből kiindult.

És itt az a döntő jelentőségű kérdés vetődik fel, hogy az eltávolodás a demokráciától csak azért következett-e be, mert egyes népek élete forgott kockán, amely időkben a diktatúra államformája sikeresebb a demokráciánál?! - csak azért, mert a demokrácia háború előtti formája csak a népek közti nagy versengés idején bizonyult arra alkalmatlannak, hogy a veszélybe került nemzet minden utolsó ereje is megfeszíttessék? Vagy azért, mert az a demokrácia, amely a háború előtt például Németországban, de más népeknél is divatban volt, egyáltalán zsákutcába vezetett, és nem volt képes az emberek békés együttélését többé biztosítani, és szembekerült a népek életének azon legfőbb követelményeivel, amely szerint első a béke, a nyugalom, a közbiztonság, a nyugodt fejlődés és előrehaladás, a polgárok legfőbb érdeke, amelyet ha valamely kormányforma biztosítani nem képes, előbb-utóbb el kell pusztulnia, és más általa váltatik fel.

Előttem kétségtelen, hogy a diktatúra nem csak azért alakult ki sok helyütt Európában, mert egyes népek a világháború után élethalálharcot voltak kénytelenek megvívni, hanem azért is, mert ebben az időben a demokráciákban olyan intézmények valósultak meg, amelyek a demokráciát előbb-utóbb zsákutcába kellett, hogy vigyék, és mentől nehezebbek voltak valamely népnek az életfeltételei, annál hamarabb. Bizonyíték erre az, hogy az első diktatórikus államforma Olaszországban született meg, tehát egy világháborúban győztes országban, ahol azonban a nép vérmes vérmérséklete folytán az újfajta demokráciában kiütköző társadalmi és egyéb ellentétek ezen államforma mellett leküzdhetetlennek bizonyultak.

Ha a demokráciákban a világháború után bekövetkezett nagy, úgyszólván forradalmi jellegű változást egy mondattal akarnám jellemezni, úgy a megállapításom az lenne, hogy a legtöbb európai demokráciában az akkor teljesen általánossá és egyenlővé tett választójog behozatala következtében ebben az időben siklott át a politikai hatalom a proletár tömegek kezébe, akik e réven igen sok országban ennek a hatalomnak a kizárólagos birtokosaivá is váltak, és természetesen azonnal hozzá is láttak, hogy az állam az addig csak öntudat alatt szunnyadó vágyaikat vagy a szociáldemokrácia és a bolsevista tanok által tudatossá tett eszméiket valóra is váltsák.

A háború után úgyszólván az összes európai államokban az addig többé-kevésbé korlátolt választójogot teljesen általánossá tették: normális időkben ezt a győzelmet a munkásosztálynak csak forradalmi megmozdulása vívhatta volna ki, a világháború után azonban a mindenütt fenyegetőnek látszó forradalom elkerülése végett, maga az uralmon lévő polgári társadalom vitte keresztül ezt a reformot. Következményei természetesen azonnal jelentkeztek is. Angliában váratlanul az ottani munkáspárt szerzett nagy többséget a választásoknál; Németországban a szociáldemokrata párt került és maradt majdnem a második világháború kezdetéig uralmon; Olaszországban a munkásság körében azonnal forradalmi jelenségek léptek fel; a legtöbb európai országban pedig, így Belgiumban, Norvégiában, Dániában, Csehszlovákiában, Svédországban és legkésőbb a háború fő nyertesénél, Franciaországban is az államhatalom a szociáldemokrata pártoknak lett a prédája, amelyek több-kevesebb buzgalommal láttak hozzá az illető nép vérmérséklete és gazdasági helyzete szerint a szocialista eszmény valóra váltásához. Ezzel a demokrácia valóban zsákutcába is került, mert az a demokrácia, amely az összes társadalmi osztályok jogosult érdekeit nem egyforma és igazságos módon veszi figyelembe, és a kisebbségben lévő intelligens és vezetésre hivatott elitnek nagyon kényes, de nélkülözhetetlen szerepét az államban és a társadalomban nem kellő megértéssel és kímélettel kezeli, hanem a műveltség legalsó fokán álló néptömegek abszolút uralmát, s az egész társadalomnak a proletárosztályok életstandardjához való lefelé nivellálását tűzi ki a maga végcéljául, nem demokráciát jelent többé, hanem a legalsó néposztályok osztályuralmát, amelynek a felállítására a szociáldemokrácia a demokratikus intézményeket alkalmas eszköznek tarthatja ugyan, de amelynek állandó fenntartása csak diktatúra útján lehetséges, amint ezt Olaszország példája fényesen is bizonyítja. 

Viszont, ha a demokratikus intézmények valóban úgy alakíttatnak, hogy a fejlődés elkerülhetetlenül ide vezet, nem lehet csodálkozni, ha a megrettent polgári társadalom boldogan veti magát az olyan diktatúrának a karjaiba, amely alkalmasnak látszik arra, hogy őt a diktatúra rosszabbik fajtájától, a proletárdiktatúrától mentse meg.

Összefoglalva a mondottakat: Európában a háború után egyes államokban a diktatórikus államformák megszületésének nem csak az volt az oka, hogy a letiport nemzetek, nemzeti újjászületésük érdekében lemondtak politikai szabadságukról, s az egész államhatalmat egy emberre, a nemzet bizalmát a maga számára megnyerni képes férfira bízták, hanem az is, hogy egyes állami intézmények radikális átalakítása következményeképpen fenyegetővé vált a társadalmi forradalom, belső felbomlás s az orosz mintájú proletárdiktatúra, aminek a megelőzésére egy polgárinak látszó diktatúrát elfogadni készekké váltak a lelkek.

Ebből viszont azonban az következik, hogy ha ezen polgári színű diktatúrák valamikor megszűnnének, és a demokratikus intézmények újból a világháború utáni formákban állíttatnának vissza, ezeknek a fennmaradása még nem volna ezzel biztosítva, hanem az emberiséget előbb-utóbb a szocialista munkaállam és a kommunizmus megvalósulása felé vinnék. De éppen ez a körülmény teszi lehetővé viszont, hogy a nemzeti szocializmus formájában jelentkező parancsuralmi rendszerek fenntartassanak, jóllehet, mindenféle diktatórikus állami berendezkedés alapeszméje áthidalhatatlan ellentétben áll a népek azon természetes törekvésével, hogy a sorsukat önmaguk igazgassák, és életviszonyaikat szabadon szabályozhassák érdekeik[hez], szükségleteik[hez] és jogos igényeikhez mérten.

Tehát kommunista vagy nemzetiszocialista diktatúra! Ez az egyedüli lehetséges két alternatíva, amely közül valamelyiket választani kell, fogja joggal mindenki kérdezni? Nem áll-e fenn valahogyan még egy harmadik lehetőség is? Sőt, jobban szemügyre véve a felállított problémát, kérdem, egyáltalán elkerülhetetlen-e a kommunista állam?

Jogos ennek a kérdésnek a felvetése is, mert hiszen, ha a nemzetiszocialista diktatúra csak védelmi falképpen létesült, a szocialista vagy kommunista állammal szemben, és ennek a megvalósítása valóban uralkodó eszméje a jelen század emberiségének, akkor biztosan előre látható, hogy ez a védőfal is előbb-utóbb le fog omlani, mint ahogy leomlottak a demokratikus államoknak is azon többi konzervatív bástyái a radikalizmus ostroma alatt, amelyek a proletárrétegek abszolút uralmának és ezzel a szocialista államnak az útjában állottak; le fog omlani, vagy úgy, hogy a nemzetiszocialista állam romjaiból a kommunista állam forradalmi konvulziók útján fog kinőni, vagy úgy, hogy a nemzetiszocialista állam maga fog hosszabb evolúció útján ilyenné átalakulni, amire a lehetőség szintén fennáll.

Sokan ugyanis még ma is azt hiszik, hogy a nemzetiszocialista doktrína a kommunizmussal áll legerősebb ellentétben. Genezisét tekintve ez igaz, tartalmát nézve azonban csak részben áll meg. Genezisét tekintve a nemzetiszocializmus éles ellentétben áll a kommunizmussal, mert hiszen a Németországban folyton erősödő bolsevista párt ellen állította fel annak idején a maga pártdiktatúráját. Tartalmilag is annyiban ellentétes vele, amennyiben a marxizmus osztályharcos elméletét elveti, és az egész nemzet szolidáris érdekeit állítja szembe vele. Ezen állásfoglalásnak köszönhette egész erejét is, mert az akkor létéért és fennmaradásáért küzdő Németországban a proletárosztályok is felismerték, hogy érdekeik azonosak a többi osztályéval; hiszen Oroszországban is csak azért maradhatott fenn a bolsevizmus, mert ezt a nagy birodalmat létében fenyegetni senki nem volt soha képes, és ennek folytán a proletárosztályok sohasem ébredhettek annak a sorsközösségnek a tudatára, amely a nemzet minden tagját a külellenséggel szemben egybefűzi.

Nem áll ellentétben azonban a nemzetiszocializmus a szocialista doktrína egyéb tanaival, és hogy ezen a téren meddig fog elmenni azoknak a megvalósításában, különösen a magántulajdon tekintetében, azt megjósolni ma még nem lehet. Mindenesetre szocialista, illetve kollektivista alapon áll e világnézet, és ennél fogva a szocializmus egyik válfajának tekinthető. 

Végeredményben minden attól függ tehát, hogy a szocialista munkaállam, valamint a magántulajdon megszűnte és a kommunizmus felé való törekvés valóban uralkodó eszmeáramlata-e századunknak, valóban ideális megoldáskép lebeg az emberek többségének a szeme előtt, mert ha igen, akkor még abban az esetben is, ha létrejötte az egész keresztény civilizáció halálát is jelentené, és végzetes lehanyatlását a mai kultúrának, előbb-utóbb mégis létesülne, mert az emberiség sorsát végeredményben mindig a saját eszméi határozzák meg, azokkal szemben pedig sikeresen csak eszmékkel lehet megküzdeni, de sohasem erőhatalommal.

Amikor a felvetett kérdésre választ keresek, egy olyan ponthoz jutottam fejtegetéseimben, amelynél szükséges azt megvilágítani, hogy a szocialista és kommunista ideák milyen gyökerekig nyúlnak le az emberiség lelkének a mélységeibe; olyan mélyreható analízisére van szükség ezen eszmék fejlődésének, amelynél a történetfilozófia nagy mesterét, báró Eötvös Józsefet szeretném segítségül hívni, akinek ma már majdnem elfelejtett, illetve divatját múlta nagy műve a XIX. század uralkodó eszméiről adhatja kezünkbe a vezérfonalat. 

Kétségtelen, hogy a kommunista és szocialista tanok genezisét követve, forrásukat a múlt század kapitalizmusának viszonyaiban, illetve ezen viszonyoknak, s az akkori liberális demokrácia eszmeáramlatainak egy és ugyanazon időben való kifejlődésében kell keresnünk. Ezen viszony és eszmeáramlatok kifejlődése előtt és nélkülük ezek a tanok sohasem születtek volna meg; hiszen azelőtt senki sem gondolt a magántulajdon megszüntetésére vagy arra, hogy a magángazdaság helyébe az állam által vezetett kollektív gazdálkodási rendszer lépjen. 

Hogy a szocializmus orvosszerképpen jelentkezett a múlt század eleji nyers, s az emberrel alig törődő kapitalizmus beteg tünetei, valamint a nyomában jelentkező pauperizmussal szemben, azt mindnyájan tudjuk, ezeket az összefüggéseket kutatni azonban messze vezetne, és nem lehet ezen tanulmány feladata, hogy eszméi miképp függnek azonban logikailag össze a liberális demokrácia tanaival, és hogyan származtathatók belőlük, azt viszont báró Eötvös József mutatta ki művében megcáfolhatatlanul.

Ma divatossá vált a múlt század liberális korát mint a nyers erők elvadult versenyének a korát feltüntetni, amely a gazdaságilag erősebbek uralmát a gyengék felett valósította meg, és amelynek célja is az volt, hogy az erősebbek korlátlan szabadságának a révén a plutokrácia tétessék úrrá az alsó néposztályok felett. Azt mondják, hogy e kor a társadalmat atomjaira bontotta fel, aminél fogva az egyed minden hátvéd nélkül pusztulásra lett ítélve, és hogy a szabaddá tett gazdasági élet automatikusan működő mechanizmusának a keretei közt proletártömegek a pauperizmusban őrlődtek fel. Azt hiszem, felesleges hangoztatni, hogy ezek és hasonló kijelentések ezt a kort egészen egyoldalúan és igazságtalanul ítélik meg, hiszen a történelem minden korszakának csak úgy lehet igazságot szolgáltatni, ha azt elsősorban az azt megelőző korszakkal állítjuk szembe, amely előző kor bajainak, szenvedéseinek és hibáinak a reakciójaképpen virágzott ki a történelem méhéból, és nem csak azon túlzásai alapján ítéljük meg, amelyek nagy és korszakot alkotó eszmeáramlatoknak mindig a velejárói, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy a kilengő inga nem állhat meg rögtön stabilitásának a pontján, hanem felvett útját azon túl is tovább folytatja, hogy azután az ellenkező irányt vegye fel újra.

A liberális demokrácia eszméi, mint reakció születtek meg a középkori feudális társadalmi és gazdasági megkötöttséggel és egyenlőtlenséggel szemben, mint szellemi reakció a XVIII. század fejedelmi abszolutizmusával szemben. Ezen az úton haladva, a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméjének a zászlajával a kezében felszabadította a jobbágyságot, szabaddá tette a földbirtokot, megszüntette más társadalmi osztályok szabadságának a gazdasági korlátjait; a fejedelmi önkény helyébe a nép önkormányzati jogát és közvetlen befolyását teremtette meg az állam életében; szabaddá tette az írott és kiejtett szót; a gyülekezési és egyesülési szabadság révén pedig lehetővé tette, hogy a nép a saját ügyeit az élet minden síkján tanácskozás tárgyává tehesse, megvitathassa, és ezen az úton eszméi, tervei, elhatározásai érlelődhessenek; tehát olyan óriási vívmányokat hozott az emberi előrehaladásnak és a földi élet javításának számára, amelyek előidézték, hogy az emberiség egy évszázad alatt nagyobb haladást ért el, mint azelőtt talán egy évezred alatt. Hogy ezen évszázad alatt az inga az általa megkezdett úton túllengett a stabilitásának a pontján, és hogy sok vonatkozásban a felidézett haladásnak árnyoldalai is mind jobban kezdtek jelentkezni, nem csodálható; ez azonban nem jelentheti azt, hogy ezeknek a bajoknak az orvoslása érdekében leromboljuk mindazokat a vívmányokat, amelyekkel ez a korszak az emberiséget megajándékozta, és a nemzeteket újból a fejedelmi abszolutizmussal egyenértékű, de mos már totális államnak elkeresztelt, vezéri abszolutizmusba taszítsuk vissza, vagy az egyéni gazdasági szabadság és felelősség rendszeréből az állam omnipotenciájával kormányzott szocialista kollektivizmusnak Prokrusztész-ágyába préseljük bele, mert ezek a rendszerek modern elnevezés alatt ugyan, de talán még súlyosabb béklyókat jelentenének az emberiség testén, mint azok a megkötöttségek, amelyekből a liberális kor emelte ki annak idején a népek életét, olyan modern rabszolgaságot, amely látszólag a nép nevében, de éppen ezért gyakran az erkölcsi felelősség korlátjai nélkül gyakoroltatik. 

Nem szenved kétséget, hogy a liberális kor úgyszólván már annak a legelején felismerte a bajokat, amelyek a korlátok nélkül való szabadságnak a következményeiképpen jelentkeztek, és maga fogott hozzá a szociális törvényhozás egész nagy és napról napra gyarapodó eszközeivel az orvosláshoz. De tette és munkálta ezt azzal is, hogy a gazdasági élet irányítását általában kézbe vette, amely irányítással támogatást és védelmet nyújtott az egész gazdasági életnek, szemben azokkal a veszélyekkel, amelyek azt akár a nemzetek közti verseny szabadsága, akár a nemzetgazdaság belső életében egyes gazdasági ágak túlhatalmasodása vagy a versenyben jelentkező túlkapásai, vagy másképpen egészségtelennek ítélt fejlődése folytán fenyegették.

Az irányított, a vezetett, a tervezett gazdaság nem mai keletű tehát; a liberális kor már régóta gyakorolta; hiszen az egész gazdaság és pénzpolitika nem egyéb, mint annak rendszerbe foglalása. Ezt azután a világháború alatti és utáni idők kényszerautarkiái csak sokkal intenzívebben építették ki és tették öncéllá; az elv azonban, szemben a laissez faire korai liberális korszakának az elvével, már régi keletű, jóllehet eddig inkább korrektív jelleggel bírt. Hiszen annak a felismerése elől, hogy a gazdasági életet irányítani, vezetni és hogy szabad működésébe tervszerűen kell időközönként belenyúlni, a mai demokratikus országok nem zárkóztak el; klasszikus példa e tekintetben Roosevelt amerikai köztársasági elnök "New Deal"-nek elnevezett gazdaságpolitikai akciója, amellyel Amerika gazdasági életébe oly mélyen nyúlt bele, mint ahogyan ezt talán még a diktatórikus államokban sem merték eddig megtenni.

Mindezeknél azonban még sokkal radikálisabb eszközök igénybevételét követeli a szocializmus és a kommunizmus: ezek nem elégszenek meg azzal, hogy az állam tervszerűen irányítsa és vezesse a gazdasági életet, hanem azt kívánják, hogy az egész gazdasági élet vezetését az állam, mint egyedüli munkaadó vegye kezébe, és e réven minden termelési eszköz kizárólagos urává váljon.

Ebben az államban a társadalmi osztályok megszűnnek, és mindenki tökéletesen egyenlővé válna, mert mindenki proletársorba süllyed le. Minden szabadság is megszűnne, mégpedig minden vonatkozásban, és mindenkinek a szabadsága végleg áldozatul esne az egyenlőség eszméjének, amely egyedüli vezető eszméje, mondhatnám egyenesen rögeszméje a kommunista államnak.

Hogyan jutott el a világ a liberális kor kettős csillagzatától, a szabadság és az egyenlőség uralkodó eszméitől ehhez a ponthoz, ahol a kettő közül már csak egy maradt fenn, a másik pedig teljesen háttérbe szorult? Ahhoz a ponthoz, amely a liberális kor kiindulásának pontjából olyannyira eltávolodni látszik? 

Báró Eötvös József ezt a XIX. század uralkodó eszméiről szóló művében kimutatja, sőt meg is jósolja a fejlődésnek ezt a lehetőségét, mint ahogy megjósolta azt is, hogy a korlátlan népfelség eszméje, amely a kontinensen, mindjárt a liberális korszak elejétől kezdve a szabadság eszméjének lépett a helyébe, előbb-utóbb diktatúrában kell, hogy végződjön. Diktatúra vagy kommunizmus, ez a vészjósló alternatíva, amelyet előadásom elején, mint a mai kor csillagzatából kiolvasható sötét szillogizmust állítottam fel, ott lebeg, mint mindegyre visszatérő vezérmotívum a báró Eötvös könyvében is, mint nyomasztó álom, nem! Több ennél! Mint logikai kényszerű következménye a kor rosszul értelmezett eszméinek, Eötvös okfejtése előtt a mai olvasó ámulattal áll meg, és valóságos revelációképpen hat az a mai korban, mert vakító fénysugárként világít bele az akkor mindenki előtt még ismeretlen jövőbe, azaz a mai jelenbe, úgyhogy csak csodálni tudjuk gondolkodási erejének azon mélységét, amellyel a mai kor fenyegető veszélyeit előre látni és megérezni volt képes.

Eötvös gondolatmenete erre vonatkozóan röviden összefoglalva a következő: ő művében kimutatja, hogy a szabadság és egyenlőség eszméit a kontinensen a francia forradalom hatása alatt elejétől kezdve másképp értelmezték, mint Angliában, mert míg Angliában a szabadság eszméje alatt az arra való törekvést értették, hogy mindenki a saját tehetségét, valamint az őt környező természet erőit a lehetőség határai közt, a maga által választott célok elérésére használhassa fel, addig Franciaországban "a szabadság eszméjének helyébe, melynek nevében a forradalom kezdetét vette, a népfelség elve lépett, mint következménye az egyenlőség elvének (amennyiben az egyes polgár azon jogára vonatkozik, hogy részt vehessen az állam kormányzásában). Európának más országai is e tekintetben fogalmaikat egészen a francia nézetek mintájára idomították, s ha ennyi tapasztalás után szabadon akarjuk visszaadni az értelmet, melyben a politikai szabadág napjainkban vétetik, ez lesz az értelmezés: Politikai szabadság abban áll, hogy ne létezzék oly hatalom az államban, mely nem a nép nevében, s - legalább közvetve - nem általa gyakoroltatik. Szabadsággal bírni annyi, mint joggal bírni a kormányzáshoz. Minden alkotmány annál szabadelvűbb, minél többeket ruház fel a joggal, s minél nagyobb mértékben gyakorolják e jogot egyesek. A legszabadelvűbb alkotmány pedig az, melynél fogva mindenki részeltetheti magát azon többségben, mely minden egyesnek cselekvényei felett intézkedik." Ennek megfelelőleg más értelmet kapott az egyenlőség elve is Angliában, mint Franciaországban és a kontinensen, mert amíg Angliában egyenlőség alatt "az államéletnek oly módoni szabályozását értik, melynél fogva az egyes sem előjoggal nem bír, sem külön teherrel nem illettethetik", addig a kontinensen főleg az az értelme, hogy "mindenki ugyanazon mértékben s ugyanazonkép[p] járul a közös népakarat alkotásához."

A fogalmak ezen eltérő felfogás folytán "a politikai szabadság lényege angol fogalmak szerint abban áll, hogy az országban ne létezzék korlátlan hatalom. A király a parlament által, s ez amaz által korlátoztatik. A parlamentben magában felső és alsó ház szemben állanak egymással. Az egyenlőség pedig abban kerestetik, hogy mindenik polgár az állam oltalmára egyaránt tarthasson számot, hogy saját körében hasonló szabadsággal mozoghasson. Angliában tehát az egyenlőség alatt az egyenlő egyéni szabadság értetik. A szabadság azon eszméje szerint viszont, mely Franciaországban, s napjainkban általában véve csaknem mindenütt divatozik, okvetlenül szükséges, hogy korlátlan hatalom létezzék az államban. Az állam korlátlan hatalommal bír az övének összessége felett, s ezeknek vele szemközt biztosítékra semmi szükségük nincs, mert hiszen a felség magát a népet illeti, s ez olyasmit nem akarhat, mi a népnek kárára válnék. A törekvés tehát nem mindenkinek egyenlő egyéni szabadsága felé, hanem arra van irányítva, hogy mindnyájan egyenlően is tökéletesen a többség korlátlan hatalmának vettessenek alá."

[...] Eötvös megállapítása szerint tehát ott, ahol a korlátlan népfelség állíttatott fel fő elvképpen, a szabadság általában, de maga a politikai szabadság is előbb-utóbb áldozatul fog esni ezen elvnek, és konzekvens keresztülvitele érdekében vagy el kell menni a tényleges egyenlőség tökéletes megvalósításáig, vagy úgy kell megszervezni az állami főhatalmat, hogy az a nép nevében ugyan, de befolyása nélkül gyakoroltassék. [...] Itt azután utalás történik Eötvös részéről arra, hogy a nép a demokratikus államokban választójogának használata útján részesül a hatalomban. Kifejti azután, hogy dacára annak a törekvésnek, hogy ez a jog általánossá és egyenlővé tétessék, amit azért követeltek oly hevesen korának radikális pártjai, mert hiszen csak ez úton volt biztosítható legalább elméletben a nép egyenlő befolyása az állami kormányzatra, gyakorlatban ez addig, míg a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségek fennállanak, csak részben fog sikerülni, mert a vagyonosabb és műveltebb rétegek, amint ezt éppen a legdemokratikusabb Amerikában vagy Angliában ma is tényleg látjuk, mindig számuknál lényegesen nagyobb befolyást fognak a választásoknak az eredményére gyakorolni. Amikor ez ki fog tűnni, ez a csalódás elő kell, hogy idézze egyfelől azt a törekvést, hogy egy lépéssel továbbmenve a vagyoni és társadalmi egyenlőtlenség az egész vonalon megszüntettessék, ami csak a szocialista vagy kommunista gazdasági rendben valósítható meg, vagy a folytonos választások helyett a közhatalom egy, a nép által választott diktátorra bízassék, aki azt a nép óhajának megfelelően fogja gyakorolni. 

[...] Műve első kötetének a végén pedig, amikor a jövőt rajzolja meg, amely elé megyünk, azt mondja: "Jövőre nem lehet más kilátásunk, mint az, hogy e következetes törekvés végre el fogja érni célját, s hogy az államnak az élet minden viszonyára tényleg is meg fog adatni az a korlátlan hatalom, melyet az elmélet az állam számára igénybe vett. Miután pedig a történelem tapasztalása bizonyítja, hogy az államnak sohasem adatott át korlátlan hatalom anélkül, hogy ez egyes személyeknek korlátlan uralmához nem vezetett volna: [...] ha az irány, melyben eddig haladtunk, ugyanaz marad, - korunk minden politikai törekvésének szükséges eredménye egyesek korlátlan uralkodása (a caesarizmus) leszen. Talán merésznek tetszik az állítás, hogy oly mozgalom, mely a szabadság nevében kezdetett, s amelynek minden lépést azon elv egy-egy diadalának hirdettetett, végre egyes fejedelmek korlátlan uralmához fog szükségkép[p] vezetni, de csak azon nagy pártok eljárását kell nyugodtan szemlélnünk, melyek Franciaországban egymással szemközt állanak, s meg fogunk győződni ezen állítás igazságáról. 

Épp így látta Eötvös előre azt, hogy a korlátlan népfelség elvi elismeréséből, illetve abból a törekvésből, hogy az állam hatalma korlátlanná tétessék, és hogy, amint a nép összes tagjainak egyenlő részesedése a hatalomban az állami élet megszervezésének fő elvévé tétessék, logikailag és elkerülhetetlenül fog következni az a törekvés, hogy a magántulajdon megszüntettessék, és a szocialista állam állíttassék fel. Azt is megjósolta, hogy eszközül, amellyel e célra élni fognak, a teljesen általános és egyenlő választójog fog felhasználtatni.

[...] Eötvös lángelméje még azt is meglátta, hogy az a törekvés, amely oda irányul, hogy a földi javak az államban egyenlően osztassanak meg polgárai között, nem fog megállani az egyes államok határain, hanem azokat túllépve elkeseredett harcok forrásává válhat nép és nép között. Ide vonatkozó fejtegetései prófétai meglátása a mai idők háborús konflagrációjának és szavai majdnem idézetképpen hatnak mai egyes vezérek szájából. [...] Csak abban az egyben tévedett Eötvös, hogy ezt a küzdelmet csak arra az időre vélte valószínűnek, amikor a kommunizmus az államon belül győzött már.

Eötvös egész okfejtésében oda konkludál, hogy a francia forradalom eszméinek a helytelen értelmezése és alkalmazása folytán a korlátlan népfelség elve vált a további fejlődés vezérelvévé, és ezt az elvet vitték következetesen keresztül a demokratikus államokban. Ez a fejlődés az állam hatalmának korlátlanná tételéhez vezetett, amelynek végső konzekvenciája pedig újból az egyeduralom valamely formája, vagy a kommunista állam lehet csak. Ez a fejlődés, amint azt részletesen kimutatja, ellentétben áll a keresztény civilizáció összes alapjaival, mert ez a civilizáció az egyéni szabadságon, az egyéni kezdeményezésen, a lélek és a cselekvés szabadságának a pillérjein épült fel, és egy évezredes fejlődés rendjén a kezdeti teljes anarchiából a felvilágosodott abszolutizmusig a fokozatos megkötöttségek különböző lépcsőfokain keresztül a francia, de különösen a korábban lezajlott angol forradalom szabadságeszméiben újból megtisztulva a szabadság és a rend eszméinek egyesülésében kell, hogy keresse a maga beteljesülését. De ellentétben áll ez a fejlődés a haladás előfeltételeivel általában is, miután csak ott képzelhető el emberi haladás, ahol független és kimondott egyéniségek, valamint egymással ellentétes nézetek és eszmék kifejlődését szabad állami intézmények lehetővé teszik. A szabadság, mint a keresztény civilizáció alapeszméje, ellentétben áll az ókor polgárosodásával is, amely egyáltalán nem ismerte a szabadság fogalmát, hanem az állam korlátlan hatalmán épült fel, amelyben az egész felolvadt, és amelyben az állam polgárai egyedül boldogulhattak, amelyből minden szükségleteiknek a kielégítését is várták.  

Az állam korlátlan hatalmának újbóli felállítása visszatérést jelentene tehát az ókor civilizációjának az alapeszméihez, és amint Rómában ez a császárok autokráciájához vezetett, úgy ebben az esetben is tűrhetetlen zsarnokságban végződne (még akkor is, ha ezt a néptömegek maguk gyakorolnák), amit különben az okos egyeduralkodók is a legtöbbször amúgy is ilyen színben szeretnek feltüntetni. Annál tűrhetetlenebb lenne ily korlátlan népuralom, miután a tömegek a maguk vágyainak a kielégítésénél nem szokták figyelembe venni sem az erkölcs, sem az emberiesség vagy a jog eszméje által felállított korlátokat, amelyeket a legitim dinasztiából származó abszolút uralkodók büntetlenül sohasem téveszthettek szem elől.

Szerinte a veszélyeket csakis az állam hatalmának a korlátozásával, illetve annak a körnek a szűkebbre szorításával lehet elérni, amelyre az állam hatalma kiterjed, és amelyen belül ennek intézkedési hatalma van, valamint bizonyos alapvető polgári szabadságjogok elismerésével és ezeknek a garanciáiban, úgy hogy ezt Angliában tették, és amelyek közül különösen az önkormányzati jogok kiépítését tartja fontosaknak.

De összefoglalom az eddig mondottakat: Eötvös okfejtései, mint látjuk, végeredményben visszavezetnek kiindulási pontunkhoz, ahhoz az általam feltüntetett súlyos dilemmához, amelybe a társadalmi fejlődés korunkat beleszorította, és amely azon alternatíva elé látszik állítani, hogy vagy a szocialista államot, illetve a kommunizmust fogadjuk el, mint egyedüli megoldást, mint egyedüli államformát, amely újból békét hozhat a felfordult világban, vagy hogy alá kell magunkat vetnünk valamely látszólag polgári diktatúrának, amely azonban bármely napon éppen azért, mert diktatúra, szocialista diktatúrává is alakulhat át. Láttuk, hogy ez a fejlődés a diktatúra irányába nem csak átmeneti viszonyoknak a következménye, nem csak nagy népeknek világháborús vereségéből és újból való felemelkedésre irányuló törekvéséből, tehát nem célszerűségi okokból eredt, hanem a demokráciának világháború utáni elfajulásából is, a parlamenti rendszernek igen sok országban bekövetkezett csődjéből, és főleg a néptömegeknek olyan törekvéseiből, amelyek - amint azt báró Eötvös József nagy művében kimutatta és megjósolta - logikus és ezért elkerülhetetlen következményei a múlt század uralkodó eszméi helytelen alkalmazásának a kontinentális államokban, amelyek e tekintetben Franciaország példáját követték.

Korunk fő betegsége eszerint a liberális demokráciának a háború után bekövetkezett elfajulása, amely azonban nem mulandó jelenség, hanem organikus hibákból ütközött ki, amelynek súlyos tünetei már a háború előtt is jelentkeztek ugyan, de amely betegsége teljes erővel a választójognak teljesen általánossá, egyenlővé és titkossá tétele folytán a háború után tört ki. 

Az a súlyos és maró kritika, amelyet a demokrácia felett a nemzetiszocializmus és fasizmus vezérei műveikben és megnyilatkozásaikban gyakoroltak, e tekintetben felnyitotta a szemeket, és felszabadította az addig elfojtott elégedetlenség szelepjeit, a problémát azonban ez a különben helyes bírálat önmagában még nem oldotta meg, még kevésbé az ellene javasolt és egyelőre elfogadott gyógyszert sem, mert hogy újból báró Eötvös József szavaival éljek: "[...] A célnak egészen csak olyan alkotmány felelhet meg, mely kezességet nyújt, hogy az államhatalmat mindig az egyetem érdekében gyakorolják, és nem élnek azzal vissza, akik az államot kormányozzák, egyéni célokra. Ilyen biztosíték, mely az államhatalom visszaélése ellen, anélkül, hogy az eljárásban akadályozná vagy a fenntartására szükséges erőtől megfosztaná, kezességet nyújt, csak kettő van: egyik abban áll, hogy az államhatalmat lealább egyrészben azok gyakorolják, akikre azt a nép bízza; a másik abban, hogy akik az államhatalommal meg vannak bízva, felelősségre is vonathassanak eljárásaikért."

Ezek után nekem azt kell mondanom, hogy a mai kornak egyáltalán nincsenek még uralkodó eszméi, mert nem látjuk egyetlen olyan megoldását sem a történelem által felvetett problémáknak, amelyet megnyugvással fogadnánk el, vagy amelyre nézve azt mondhatnók, hogy a keresztény civilizáció alapján álló művelt emberiség többsége azt magáévá tette volna. Ellenkezőleg: három különböző és egymással ellentétes úton keresik a megoldást. És így három egymással versenyző, egymással a legélesebb harcban álló irányzat küzd azért, hogy az emberiséget súlyos bajaitól megváltsa.

Az egyik megoldásul egyszerűen a régi demokratikus irányhoz való visszatérést ajánlják a régi rend hívei, a másik irány a nemzetiszocialista vagy fasiszta színezetű tekintélyuralmi rendszernek a felállítását javasolja, a harmadik irány pedig a szocialista, illetve kommunista eszmék megvalósulását követeli. Amint báró Eötvös József történelemfilozófiai fejtegetései segítségével bebizonyítani törekedtem, az első megoldás ma már csak átmenetinek volna tekinthető, mert a demokráciák a század végén és a háború után kifejlődött immanens betegségei folytán ez a megoldás előbb-utóbb vagy a másodikba, vagy a harmadikba torkollana.

A második megoldás ellentétben áll a politikai nagykorúságukat elért népek egész életfelfogásával, ellentétben a szabadság követelményeivel, amelynek bizonyos mértéke nélkül magasabb rendű civilizáció el sem képzelhető, és ellentétben a haladás követelményeivel, amely önálló egyéniségek, önálló és a régiekkel mindig ellentétes szellemi irányzatok kifejlődésének a lehetőségét teszi szükségessé.

A harmadik végre ellentétben áll mindazokkal a követelményekkel, amelyekkel a második helyen említett diktatórikus irányzatok is össze nem egyeztethetők, hiszen a szocialista vagy kommunista állam is csak diktatúra fennállása mellett képzelhető el. Ezen túlmenőleg pedig még a gazdasági élet terén is megszüntetné ez a megoldás mindazt a kevés egyéni kezdeményezést és szabadságot, amelyet a nemzetiszocialista állam az emberiségnek még meghagyott, és ezzel kiirtaná az emberből az egyéni tevékenység és kezdeményezés[nek], a szorgalom[nak], a boldogulás[nak], a haladásnak minden indítékát, a legfőbb emeltyűit minden emberi haladásnak, és hangyabollyá alakítaná át a társadalmat, amelyben csak egy akarat uralkodik, és mindenki rabszolgájává válnék ennek az egy akaratnak.

A két utóbbi megoldás nem tekinthető ennélfogva olyannak, amely megnyugvással volna elfogadható, mert a mai kornak, megengedem, hogy igen súlyos bajait olyan orvosszerrel igyekszik gyógyítani, amelyre ráillik a latin kifejezés, hogy medicina peius morbe. [A gyógyszer rosszabb a betegségnél.]

Ha pedig azt kérdik tőlem, hogy mi most már a teendő, úgy válaszom az, hogy: az emberiségnek vissza kell térnie a demokráciához ugyan, de nem ahhoz a beteg és elfajult demokráciához, amely a háború után a nyugtalanságnak és a felforgatásnak vált örök forrásává, hanem annak olyan új és tisztultabb formájához, amely tanult saját hibájából, tanult ezen hibák következményeiből, az egyes társadalmi osztályok között az osztályharc formájában megnyílt szakadék veszélyeiből. Hiszen ezek abból származtak, hogy a korlátlan népfelség eszméje által nyújtott lehetőségek csábítóan hatottak a nehéz sorssal küszködő proletár néptömegekre abban az irányban, hogy a hatalom birtokába jutva antiszociális, önző és az irigy emberi természetből fakadó egyoldalú osztályuralmi vágyaikat törekedjenek megvalósítani.

Az elkövetett hiba abban keresendő, hogy ugyanakkor, amikor a demokrácia az egész nép sorsközösségéből, a nemzet összes társadalmi rétegeinek a szolidaritásából természetszerűleg fakadó következményeket a legrosszabb sorsban élő proletártömegekkel szemben csak vonakodva és részben volt hajlandó levonni, ugyanakkor az államban olyan intézményeket honosított meg, amelyek ezen társadalmi réteget a korlátlan hatalmú állam kizárólagos urává tették, és ezzel olyan fegyvert adtak a kezébe, amellyel ez most már nem csak a többi társadalmi osztályt fenyegeti elpusztítással, hanem a maga osztályának a zsarnoki egyeduralmát törekszik a keresztény civilizáció romjain felállítani.

Ebből a helyzetből két konzekvenciát kell levonni.

Az egyikre már utaltam, amikor az összes társadalmi rétegek szolidaritásából és a nemzet összes tagjainak a sorsközösségéből fakadó kötelességekre céloztam; ennek az eszmének az értelmében a nemzet minden munkás, szorgalmas és törvénytisztelő fiának nem csak arra van igénye, hogy önmagát és családját tisztességesen eltarthassa, hogy emberhez méltó életmódot folytathasson, és munkája olyan bérben részesüljön, amelyből takarékos életmód mellett még szerény vagyont is gyűjthet, hanem arra is, hogy az állam és a gazdasági élet úgy rendeztessék be, hogy baleset, betegség, rokkantság és öregségből származó munkaképtelenség, valamint vétlen munkanélküliség ellen kellő védelemben legyen a vagyontalanoknak részük, hogy szellemi és egyéb tehetségüknek megfelelően semmiféle művelődési lehetőségtől vagy felemelkedéstől a társadalmi ranglétrán elzárva ne legyenek, és végre, hogy a nemzet sorsának az irányítására és a közügyek vitelére is ez a társadalmi osztály értékének és jelentőségének megfelelő befolyást gyakorolhasson.

Nem lehet igénye a proletár tömegeknek azonban a társadalmi szolidaritás nagy eseményéből kifolyólag arra, és ezt félreérthetetlen módon kell kimondani, hogy a magántulajdon intézményét, amely a jövőben is alapja kell, hogy maradjon a gazdasági berendezkedésnek és a civilizációnak azért, mert egyesek vagyont eddig nem gyűjthettek, megtámadják, azt aláássák, vagy ezt az intézményt részletekben rombolják le; nem lehet igényük arra, hogy az államban a társadalom nivellírozásának a mesterkélt és hamis jogcímével, amely végeredményben ugyanazt célozza, más társadalmi osztályoknak az összesség érdekeivel összhangban álló jogait csorbítsák, mert a magántulajdon korlátozása vagy egyes társadalmi osztályoknak súlyosabb teherrel való sújtása soha sem lehet öncél, amint ezt a polgári oldalról is ma már hangoztatni kezdik; ez ellenkezőleg csak annyiban egyeztethető össze mai civilizációnk elveivel, amennyiben az ily irányú intézkedések a nemzeti szolidaritás elvének az érvényesítése érdekében múlhatatlanul szükségesek. Nem lehet végre különösen jogcímük a vagyontalan tömegeknek az állami intézmények olyan berendezésére, amelynek az a kitűzött célja és előbb-utóbb beálló következménye, hogy ez a társadalmi osztály, legyen az még a legszámosabb is, a többség jogcímén a maga zsarnoki és civilizációellenes uralmát állíthassa fel, és mindazt a kultúrértéket, amit az emberiség több évezred folyamán halmozott fel, egy tollvonással semmisíthesse meg.  

Ezért a demokráciát úgy kell berendezni, hogy a hatalom birtokában a társadalmi osztályok a mainál jobb egyensúlyban legyenek és maradhassanak, aminek következtében a mai egyedül mérvadó többségi elv korrektúrákra szorul; ennek a részleteibe azonban messze vinne, ha belemenni akarnék. 

Az állam hatalmának pedig báró Eötvös József szellemében bizonyos korlátokat állítani elkerülhetetlenné fog válni. Az államnak ugyanis nem csak az a feladata, hogy őrködjék a nemzet egyetemes érdekei felett, nem csak az a hivatása, hogy a nemzetek nagy versenyében és létérti küzdelmében a nemzet tagjainak erejét összesítse és ebben a küzdelemben latba vesse, aminek az érdekében minden fiától a legnagyobb áldozatot, a legmesszebbmenő önmegtagadást, a feltétlen engedelmességet, és ha kell, még az emberhez méltó szabadságról való lemondást is megkövetelheti, de mindezt csak az összesség javára kérheti polgáraitól, és ez sohasem válhat öncéllá. Az ellen a nemzet ellen, amely a hősies életmódot nem eszköznek tekinti, hanem öncélnak jelenti ki, előbb-utóbb egy világ egyesül, és amint ez Spárta népével is bekövetkezett, el kell, hogy pusztuljon; az állam fő célja mindig az marad, hogy a nemzet békés munkáját szervezetten irányítsa, boldogulásában, tökéletesedésében a nemzet tagjait támogassa, erőinek a harmonikus kifejlődését és érvényesülését lehetővé tegye. Nem hivatás ez sem az államnak, hogy polgárai helyett maga teremtse elő azokat az anyagi javakat, amely azoknak a megélhetését lehetővé teszik, vagy hogy polgárainak a hitét, érzelmeit és a meggyőződését maga alakítsa, illetve azokat a társadalomnak tálcán akarja prezentálni, amint ezt ma sok helyütt keresztülvinni megkísérlik, hanem az, hogy polgárai ezen a téren kifejtett hasznos erőfeszítésének a szabadságát lehetővé tegye és megvédje. Békés polgári munka pedig, de egyáltalán a nemzet boldogulása békés polgári munka révén, a polgári szabadságjogok nélkül el sem képzelhető.

Az állami omnipotencia, a rendőrállam, amely minden szuszogást szabályozni akar, és amelynek következménye a legszörnyűségesebb bürokrácia, a korlátlan népfelség, amely a nép nevében mindenbe beleavatkozik, a ma totális államnak elkeresztelt korlátlan zsarnokság, ha az hosszú ideig tart, tűrhetetlenné teszik az emberiség életét, az emberi haladás szempontjából olyan elfajulások, amelyek nem veszik figyelembe az orvostudománynak azt a ma már általánosan elfogadott axiómáját, hogy a legjobb orvosság az, amely a betegség vírusaival szemben a természet immanens gyógyító erőinek könnyíti meg a munkáját.

Nem szóltam eddig előadásom rendjén a XIX. század harmadik uralkodó eszméjéről, amelyet művében báró Eötvös József is bőven tárgyalt; a nemzetiségi eszméről. Nem szóltam róla, mert a nemzetiségi eszme hatalmát az emberiség fölött nem vesztette el, a mai kornak is uralkodó eszméje maradt. A nemzetiszocializmusnak az is az erőssége, hogy nem csak a marxizmussal szemben, hanem a polgári alapon álló nemzetköziséggel és pacifizmussal szemben is a nemzeti alapot erősen kihangsúlyozza. Ennek tulajdonítható erős ellentéte a szabadkőmívességgel és a zsidósággal is. Nacionalizmus alapjává ezen az úton haladva tette meg a fajelméletét, amely azután nyílt antiszemitizmusba torkollt; és főleg ebben különbözik a demokratikus államok nacionalizmusától. A nemzeti gondolat tehát ma is megtartotta uralmát az emberiség felett, sőt végső konzekvenciáinak a megvalósítására szakadatlan küzdelem folyik Európa népei között. A folyamatban lévő nagy háború tulajdonképpen Németország és Olaszország nemzeti egységének a létesítése érdekében folyik, és a Duna-medencében és a Balkánon élő népek küzdelmét is ez az eszme uralja. 

Talán soha nem volt a történelem folyamán az a törekvés sem olyan általános, mint a mai időkben, hogy az államok határai egybeessenek a nemzetek nyelvhatáraival, és sohasem fogadtatott el oly általánosan az a gondolat, hogy csakis nemzeti államok fennállásának van létjogosultságuk, mint ma.

Ennek a túlhajtott törekvésnek lett a következménye, hogy nagy és ezer évig is fennállott történelmi, geográfiai és gazdasági egységgel bíró államokat életképtelen darabokra szabdaltak szét, és hogy ezen részek nemzeti egységének a fokozott biztosítása érdekében a lakosságcseréhez és más hasonló eszközökhöz is nyúltak.

Igaz, hogy következetesen ezt az elvet csak a kis és gyenge államokkal szemben alkalmazták, míg az erősebbek és hatalmasabbak a maguk nemzeti egységének a létesítésén kívül a geográfiai egység és a történelmi szempontjait is érvényesíteni törekszenek, és az élettér nagyon is tágítható fogalmát használják fel arra, hogy messzebbmenő területi igényeiknek érvényt szerezzenek.

A nemzetiségi elvnek ily módon való kihasználása és a kis népek által lakott területeknek parányi államokra való szétbontása ezen kis népek újabb alávetettségéhez vezethet a nagyok által a jövőben, amit nagymértékben elősegíthet a nagyobb nemzetekkel fajrokon kisebbségek jogainak azon újszerű magyarázata is, amely szerint ezek nem mint egyes polgárai az államnak, hanem mint elkülönült népcsoportok bírnak jogokkal és kiváltságokkal az államban, és így államot alkothatnak az államban. Gyengeségükben maholnap oda juthatnak e réven a kisebb nemzetek, amelyek súlyos létfenntartási harcukban polgáraik szabadságát amúgy is nagymértékben voltak kénytelenek korlátozni, hogy állami területükön az ott élő kisebbségnek több szabadsága lesz, mint a többségnek, mert ennek a jogai felett valamely hatalmasabb szomszéd őrködik.

A nemzetiségi elvnek ezen túlhajtásával és a vele való visszaéléssel szemben nyomatékosan kell hangsúlyozni, hogy a történelem tanúsága szerint az emberiség életében a kis nemzeteknek is megvan a maguk szerepe és létjogosultsága, és függetlenségük biztosítékainak a megteremtése ezért a civilizációnak és az emberi előrehaladásnak mindenkori érdeke marad. Olyan korban, amely a technikai haladás folytán a nagy államok alakulásának kedvez, ennek a problémának a megoldása ennélfogva nagy és komoly megfontolást igényel. Megoldását szerintem nem abban kell keresni, hogy a kisebb nemzetek látszólag független, de egymással hadilábon álló nemzeti államokban tömöríttessenek, minden tekintet nélkül az adott történelmi, geográfiai és gazdasági egységekre, és e réven előbb-utóbb valamennyien valamely szomszédos nagy nemzet hatalmi körébe vonassanak be, ahol függetlenségüket előbb-utóbb teljesen elveszítenék, hanem abban, hogy a természet által megadott geográfiai és gazdasági egységeken belül, amelyeknek egységét a hosszú közös történelmi múlt is szentesítette, a kis népeknek nemzeti ellentétei méltányos módon kiegyenlítést nyerjenek, hogy e réven a békés együttélésük, a harmonikus együttműködésük, az együtt való boldogulásuk és szabadságuk biztosíttassék, és hogy nemzeti függetlenségüket, egymással kezet fogva, tarthassák és védhessék meg.

*

In Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 203-230.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés