Ennek a generációnak felejthetetlen élménye a magyar parasztság azóta elsikkadt hatalmas megmozdulása, írója a régi Szabó Dezső, prófétája Ady Endre. Szociális meglátása egészen újszerű és a maga kialakulatlanságában is frissességével megadásra készteti az 1914-es mentalitás képviselőit. [1]

Nem tartozik feladatkörünkbe e mozgalomról történeti áttekintést nyújtani, s annak kizárólag nemzetiségpolitikai keresztmetszetét fogjuk adni.

A Bartha Miklós Társaság kisebbségi szakemberei már 1925-ben meglátták, hogy a húszas titkostársaságos és mégis hangos, de gyámolatlan irredenta a maga holnapvárásával zsákutcába vitte a magyarságot. Erdély történeti szerepének helyes boncolásával Gyárfás Elemérrel egyidejűleg eljutnak a sui generis Erdély gondolatához, az új transzilvánizmushoz, melytől már csak egy lépés a három nemzet testvéri együttműködésére alapított  autonóm Erdély gondolata. [2]

Hogy itt nem elszigetelt jellegű elméleti mozgalomról volt szó, mutatja, hogy azt követően a konzervatív ifjúság egyik vezére, Nagy Iván is a nemzetiségi törvény megalkotását tárgyaló tanulmányában (1929) az új Hungária, a népek együttélésén felépülő új közösségről beszél. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a tanulmány már a konzervatívabb ifjúság új nemzetiségpolitikai elkülönülését jelzi. A Bartha Miklós Társaság a nemzetpolitikai és szociálpolitikai reformáció útján tovább haladt, s Raith Tivadar, Fábián Dániel és mások a magyar-szláv kultúrkapcsolatok tanulmányozásával a Duna-probléma egy igen fontos részletkérdését közelítették meg, s a felvidéki és erdélyi fiatalsággal való kapcsolat felvétele útján egy új magyar szellemi együttműködés útjára léptek. Ekkor azonban bekövetkezett az erős visszahatás. Felsőbb nyomásra az egyesület tisztségviselői képtelenek voltak kilépni. A reakciós ifjúsági szervezetek felrobbantották a szép sikerrel működő diákparlamentet, a felvidéki sarlósok baloldali forradalmi elhajlása és csehbarátsága diszkreditálta magát a Bartha Miklós társaságot is. Konzervatív és legitimista erők létrehozták az ellenszervezetet a Wesselényi Reform Klubban, majd ennek betiltása után a Magyar Nemzetpolitikai Társaságban. Megmozdultak és reformerköntöst vettek fel az eddig hallgató klerikális fiatalok is. Egyszóval a szépen induló '25-ös mozgalom pár év alatt derékba tört, és sorsát megpecsételte a mozgalom egyik vezérének, Fábián Dánielnek a szociáldemokratákhoz történt csatlakozása (1930).

Ellenhatás a radikális megmozdulásra

A meginduló gondolattisztítás útja is félbeszakadt.

Bár a Wesselényi Reform Klubban Eckhardt Tibor nyomatékosan rámutatott a dunai népek együttműködésének szükségességére, és a cserkészmozgalom vezérgárdája hitvallásában állást foglal az asszimiláció tana ellen, s kijelenti, hogy "le kell tenni a nemzetiségek erőszakos asszimilációjának anakronizmussá vált gondolatáról", továbbá hogy az ilyen törekvést veszedelmesnek és erkölcsileg jogosulatlannak tekinti, veszedelmes, mert a magyarság az eddig magába vett idegen tömegeket sem tudta megemészteni és ebből kifolyólag újabb tömegek felvétele "a legigazibb magyarságnak a történelmi magyar faj lélekadó alapelemének rovására" megy [3] - a Wesselényi Reform Klub elutasító álláspontra helyezkedett a Dunakonföderációval szemben. Szerintük itt csak gazdasági, és nem politikai szövetkezésre van szükség. [4]

A konzervatív magyar körök ennek a megértő hangnak a dacára mindinkább visszahátrálnak a régi magyar közjogi állásponthoz. A reformer szellem lassan, de visszatér a régi szemlélethez, és új köntösbe öltöztetik, elnevezik a szemléletet "új hungarizmusnak".

Ez történik egy időben azzal, hogy oly régiszabású és konzervatív politikusok, mint Apponyi [5] és néhai Andrássy [6] félreérthetetlen formában a régi nemzetiségpolitika revíziójának szükségességét hangoztatják.

A régi politikus gárda két ily vezető tagja - kik a háború előtti korszakban hangadó szerepet töltöttek be -, - nyilatkozhatik -, a magyar sovinizmus újból áttöri a gátat. Haladottabb álláspontot képvisel Zsilinszky Endre, ki széles megalapozottságú programjában a következőket írja le: [7]

"A dunai népek természetes és lehetőségig érvényesítendő szolidaritása. Erre a gondolatra nekünk kell rávezetnünk központi helyzetünknél, nagyobb történelmi iskolázottságunknál és gyökeresebb, nagyobb vonalú szervezőerőinknél fogva a dunai népeket, s ránk hárul a dunai népek felsőbb megszervezésének irányítása is. A dunai népek szolidaritása egy nagyobb német és oroszközi közép-európai természetes érdekközösségbe ágyazódik bele, amiből a gyakorlati politikával annyi érvényesítendő, amennyit a helyzet és a pillanat megenged."

"A magyar-olasz barátság gyakorlati tengelye a mi európai politikánknak, s a magyar eljövendő politikai és diplomáciai tehetségek feladata lesz elsősorban, hogy összehangolják valahogy a horvát-magyar újjáéledő érdekközösséggel és testvériséggel, másfelől a dunai népek érdekközösségével és a közép-európai gondolattal."

[...] Utoljára hagytuk az exkluzív konzervatívok Sol Clubja álláspontjának ismertetését. [8] A Sol Club állásfoglalása itt ugyanis egybetorkollik az alább ismertetendő "új hungarista" állásponttal. Szerintük "a magyar föld ezeréves vonzása alól velünk együtt nem vonhatta ki magát egyik nemzetiségünk sem." Szerintük a föld differenciáló hatása erősebb, mint a vérségi kapcsolat. Megértést hirdetnek, s meg vannak győződve arról, hogy az elcsatolt nemzetiségeink fajtestvéreikből kiábrándultak. A legmesszebbmenő (?) kisebbségi szabadságot ígérik a Szent Korona ősi területein és a magyar állam egységében.

Lehetetlen, hogy konzervatív társadalmi egyesületeinknek ezekben a sorozatos állásfoglalásaiban ne lássuk a gyorstalpaló művészetét. Keret, mentalitás, lényeg és tartalom marad a régi: ilyenek [a] merev közjogi struktúra, magyar szupremácia, burkolt hit a mindenható asszimilációban, ragaszkodás a fennálló rendhez, a volt nemzetiségeink rokonérzésének feltételezése, geopolitikai erők túlsúlyának kihangsúlyozása és a többi.

És tény, hogy ha [a] Pesti Hírlaptól [a] Magyarságig, a Magyar Szemlétől a Nemzetpolitikai Társaságig, a Sol Cluból a TESZ-ig, és végül a Turul Szövetségtől Széchenyi György társaságáig nem is oly nagy utakat megtesszük, szóval ha átjárjuk a középosztály felsőbb rétegét, mindenütt viszontlátjuk burkolt formában: szembetalálkozunk a visszatérő régi hungatista állásponttal.  [9]

Új hungarizmus

A régi, de újnak nevezett új hungarizmus leghivatottabb képviselőjének a "harmincas" Ottlik Lászlót tartjuk. [10]

Ottlik László "Nemzet és nemzetiség" című, s az erdélyi kisebbség hivatalos szemléjének kiadásában megjelent tanulmánya (Lugos, 1930) a nemzet fogalmi meghatározásánál az öntudatos közösség mellé meghatározó tényezőül veszi fel az államalkotó- és fenntartó készséget, viszont a nemzetiséget a nemzeti irodalom birtoklásával, az irodalmi kultúra hordozásával teszi azonossá. Ezzel a háború utáni tanulmánnyal az egész fogalmi készletünk visszazuhanna a [z 18]48-as tudományos szintre. 

Ottlik a nemzet, haza, szülőföld, néptörzs, nemzetiség és állam terminológiájának boncolásánál szembeállítja a francia és a szláv-germán nemzetiségi elvet. Arra a következtetésre jut, hogy míg a nemzetnek eddig geopolitikai és közjogi eleme volt csak, ehhez a nemzetiség egy újabb elemet hoz, lévén ez azok közössége, kik "egy bizonyos irodalmat magukénak vallanak". [11] Ottlik ugyanis meglehetősen önkényesen a következőket állítja: [12]

"Ha azonban a nemzetiség szellemi tulajdonságot jelent, amely az egyesnek egyéniségéhez tapad, valamiféle reakciókészséget, amelyhez képest az egyes ember bizonyos felmerülő politikai vagy világnézeti kérdésekben állást foglal, nyilvánvaló, mennél inkább alakult ki egy nemzeti irodalom, amelyben a nemzetiség világos, artikulált kifejezésre jut, amely a nemzet sajátos világnézetét, filozófiáját értelmesen kifejti, és amely egyúttal megjeleníti a nemzetre, mint szellemi, kulturális egységre jellemző önkifejezés módjait, a nemzet gondolkodás- és kifejezésmódjának stílusát. E stílus bizonyára kifejezésre juthat és jut is a kultúrának összes funkcióiban: a vallásos életben, a politikai és jogi szervezetben, a képzőművészetekben és mindenekfölött a zenében, de az értelmi, gondolati kifejezések legnagyobb világosságánál, határozottságánál, pregnanciájánál fogva mégis uralkodó szerepet játszik az irodalom: hiszen maga a vallásos meggyőződés (!) a politikai, jogi és esztétikai gondolkodás is irodalom alakjában keres, ha nem is mindig talál kifejezést."

A nemzetnek a nemzetiség által bővített új nemzetfogalmát Ottlik szemben a régivel meglehetősen bizonytalannak tartja, mert addig terjedhet (?) - "ameddig valamely nemzeti irodalom hódítani képes". Szerinte "a nemzet reális, szemléletes ... összefüggése ezzel megszűnik ... és az új fajta nemzet egysége egy ideális eszmei síkban fejeződik ki ... (melynek) ... eszmeileg nem korlátja a földrajzi határ". [13]

Ha, mondja Ottlik, az új nemzetfogalmat meg akarjuk különböztetni a régitől, "oly embercsoportot, illetve sokaságot jelent, amely egy irodalmi kultúrának hordozója, s amely magát másoknál különbnek, magát mások felett uralomra hivatottnak tartja." [14] Az új nemzet tehát agresszív és imperialisztikus.

Végső következtetése, [15] "hogy a régi nemzetek mindinkább nemzetiségekké", "az újonnan keletkezett nemzetiségek nemzetekké vannak alakulóban".

Ottlik következtetései és meghatározásai lényegesen új elemet nem tartalmaznak. Következtetésének megfordított a beállítottsága. A királyi hatalomból származtatja le az államot és a nemzetből, mint geopolitikai és közjogi közösségből a nemzetiséget. "Új Hungária" címmel a Magyar Szemlében megjelent tanulmányában harcot hirdet "a külsőséges, szóvirágos, vitézkötéses nacionalizmus ellen", melyet a polgári demokrácia oldalhajtásának tart. Szerinte a nemzeti kultúra nem pusztán az irodalomban, a nyelvben jut kifejezésre, a legkülönbözőbb nyelvet beszélők egy ősi sorsközösségen belül gondolkodásmódban, érzelem- és kedélyvilágban, valamint a művészi alkotóerő stiláris egységében közelebb állhatnak egymáshoz. Ilyen minden nemzetiséget összetartó elszakíthatatlan sorsközösségnek tartja Szent István birodalmát.

Ottlik elmélete ebben a megfogalmazásban általánosságban közel áll a Sol Club fent ismertetett állásfoglalásához.

A történelmi Magyarország földrajzi és közjogi kerete mindazon nemzetiségeknek, melyek annak területén élnek, a geopolitikai, kulturális és gazdasági vonzóerő nagyobb, mint a nemzetiségi taszítóerő, kifelé a hasonló nemzetiségű testvérnemzetek felé. Az összeomlás egy organikus egységet kényszererővel robbantott fel, de az új hungarizmus győzni fog éppen túlnyomó eszmei és reális tartalmánál fogva.

Az új hungarista álláspont kritikája

Az új hungarizmus a maga vonalvezetésében (Szent Korona területe, Szent István hagyatéka) specifikusan háború előtti mentalitású elmélet. Túl nagy súlyt helyez az eszmei erőkre (tradíciók, közös kultúrformák), bezárja a határokat a Kárpátoknál, és magyar szupremácia alatt a volt nemzetiségeink fajtestvéreiktől való újbóli elszakítását feltételezi. Figyelmen kívül hagyja, hogy a jó egytucatnyi kisnemzet számára a történelmi Magyarország túl szűk, a magyar közjogi formulák pedig ellenszenves keretet képeznének. Ha a tótság súlypontja a történelmi Magyarország határain belül esik is, viszont azonban a délszláv nemzetek és a románság elhelyezkedési- és kultúrcentruma azon kívül van, és ebből következik, hogy az Új Hungária, sem elnevezésben, sem tartalomban számukra nem kielégítő megoldás, sőt valljuk be: új szöveg csak a régi nótára. Az Új Hungária eszméje az Ottlik-féle megfogalmazásban visszaesést jelent a húszas évek nemzetiségpolitikai elméleteivel szemben, és bár mint láttuk, az egyoldalú nemzetiségi ideológia agresszív és imperialista elképzeléseit nem osztja, sőt agresszivitással éppen a nemzetiségi álláspontot vádolja meg, akaratlanul is agresszív és imperialista az utódállamok nemzeteivel szemben. Feltehető-e, hogy a magyarság Új Hungárián belül bármiféle központi hatalom és bármiféle közjogi nemzet kedvéért feladja az oly drága áron megvásárolt önrendelkezési jogát? Felér a mi számunkra az Új Hungária eszméje a magyar faji és nemzetiségi állásponttal? Mi fontosabb számunkra: önmagunk százszázalékos kiélése, vagy egy további természetellenes vegyülés tételes biztosítása? És ha nem tehető fel, feltehető-e viszont az, hogy kisebbségeink dobva két évszázados nemzetiségi programjukat, az új, merőben közjogias nemzetállam kedvéért elismerik a magyarság szupremáciáját, holott épp az az ellen való tiltakozás váltotta ki belőlük 1918-ban a Los von Budapestet?

Éppen itt az ideje szembenézni azokkal az elméletekkel, melyekkel a múlt század végi, liberális-konzervatív gyökerekről táplálkozó, és az egyetemeinken három jogászgenerációt felnevelt "politikai tudományunk" felvetett. Ez az államjogi iskola volt az, mely egy egész világgal szemben bezárva tartotta az egyetem kapuit a szociológia előtt, körömszakadtáig tagadta a társadalmi osztálytagozódás létezését, és belevitte a köztudatba, hogy a magyarság léte és fennmaradása elválaszthatatlan a középkori eredetű, de XVIII. század-béli közjogú Szent Istváni királyság gondolatától. Ennek a royalista államtudományi iskolának eminens érdeke fűződött ahhoz, hogy a[z 18]67-es, vegyesnemzetiségű, isteni elrendelésből származó magyar monarchia gondolatát lépten-nyomon kihangsúlyozza. Ottlik tanulmánya ebből a kohóból került ki a napvilágra. A múlt század államtudósai perszonifikálják az államot, és külön öntudatos léttel ruházzák fel. De a tisztára közjogi államközösség mellett ilyen személyi léttel bír az államtesten belül elhelyezkedő nemzetközösség és az ezt kitevő, részben azt túlszárnyaló nemzetiségi közösség is. Ez a jogi szemléletű formalizmus a maga fogalom-filologizálásával, ma a platóni ideális állam mellé, vagyis az irodalomtörténetbe való. Az állam, nemzet és nemzetiség fogalmi körét a maga közérthető tisztaságába (a tudomány véleményünk szerint közérthető kell, hogy legyen) vissza kell helyeznünk. Ezt másként elérni nem tudjuk, mintha a fogalom tartalmát tisztázzuk.

Az állam szerintünk tisztára egy organizáció, mely bizonyos területen lakó emberek sokaságát merőben a hatalom parancsszavával és bizonyos közjogi normák között egybefoglalja. Az államnak, mint közhatalmi intézménynek nincs tehát valami mitikus, emberfölötti személyisége, hanem mint más kisebb, nem közhatalmi közösség, nem más, mint egy tartósabb és komplikáltabb közigazgatási gépezet.

A nemzet szintén közjogi fogalom: összessége azoknak, akik az állam területén élnek, és az állami közösség aktív részesei.

Szándékosan használtuk ezt a körülírást. A nemzet egészen napjainkig, a modern állam létrejöttéig, nem esett egybe az állam lakóinak összességével. A görög városállam és a római birodalmi állam idegenje és rabszolgája, a közép- és újkor jobbágya nem tartozott közjogilag a nemzethez. A nemzethez tartozandóság tehát pusztán közjogi fikció, azt gazdaság-, geo- és kultúrpolitikai elemek kiegészítik, de meg nem határozzák.

Az állammal és a nemzettel szemben a nemzetiség nemcsak közjogi összesítése az emberek sokaságának, hanem bizonyos területen élő, egy nyelvet beszélő, túlnyomó részben azonos kultúrájú (a kivételek mindegyikének tudományosan megmagyarázható jellege van), a közösség tudatával bíró és gazdasági közösségben élő emberek összessége. Az az érv, melyet a nemzetiségek vérségi (faji) közösségével szemben felhoznak, nem állhatja meg a helyét, mert a nemzetiség történeti képződmény, tartalma, összetétele változik, és ha részeiben nem is, de nagy felületében igenis vérségileg egymáshoz közel álló embereknek a sokasága.  Ha a francia, német és angol nemzetiség történeti kialakulását vizsgáljuk, a történelmi vegyülés egész sorozatát állapíthatjuk meg. Az Árpád-kori magyarság nemcsak nyelvében különbözött a maitól, hanem faji összetételében is. De az Árpád-kori magyar és a szláv-germán-török elemekkel kevert XIX. századi magyar ma is épp oly körülhatárolt vérségi közösség, mint amily körülzárt egész a középkori és a mai német nemzetiség. Ha biológiailag, legalábbis ma még, a magyarság, németség vagy valamely dunai szláv nemzetiség nem is különíthető el, lévén abban különböző rasszelemek feltalálhatók, mint nemzetiség, zárt egészet alkotnak. Az a körülmény, hogy minden nemzetiség az érintkező felületeken vagy kivándorlás és asszimiláció következtében veszít vagy nyer értékállományában, itt nem befolyásolja a fenti fogalmi meghatározást, de nem gyengíti ezt a meghatározást az a történelmi tény sem, hogy minden nemzetiség napjainkban is új idegen elemeket vesz fel magába.   

A nemzetiség fennmaradása nem szükségképpen van összekötve az egy államban éléssel és a nemzetté való kiteljesüléssel, bár minden nemzetiség belső és külső okokból egyformán arra törekszik. A magyarság az utolsó ezer év folyamán ezt a kiteljesülést elérte, és mindig fenntartotta, bár annak javára évszázadokon át koncessziókat is tett a birodalom területén élő egyéb nemzetiségek vagy az idegen imperialisztikus török és Habsburg-német államhatalmak javára. De éppen a magyar nemzetiségnek ezt a kiteljesülésre való törekvését nem lehet és nem szabad alávetni oly kívülálló történelmi erőknek, melyeknek ma a jelentősége a minimálisra csökkent. A magyar nemzetiség az állami együttélés érdekében a többi nemzetiségeknek évszázadokon át oly súlyos koncessziókat tett, melyeknek tovább alkalmazása veszedelmes a magyarságra nézve.

Nem titkoljuk egyáltalán tehát, hogy a liberális pánmagyar nemzet fogalmánál ezerszebbszer fontosabbnak tartjuk a magyar nemzetiség, a magyarság fogalmát! A magyarságot sajátos elhelyezkedése arra kényszeríti, hogy a Duna-medencében más nemzetiségekkel éljen együtt. Ebből a kényszerű helyzetből azonban merész dolog volna azt a következtetést levonni, hogy a magyarság egy újabb, szélesebb államközösségen belül ismét saját egyéniségét, önálló létét hozza áldozatul a magyar nemzet pánmagyar fikciójának, az új hungaristák által elképzelt restaurált Szent Istváni állam gondolatának. Nem kézenfekvőbb és korszerűbb volna, ha az új hungaristák egy oly időszerű és magyarabb államközösségi formát találnának fel, amely az összes dunai nemzetiségek békés együttélését maga után vonja, de amely ugyanakkor kizárja, hogy bármely nemzetiség súlyos áldozatot legyen kénytelen hozni ennek a közösségi formának? Nem természetesebb volna, ha az új hungaristák feláldozva merev közjogi doktrinerizmusukat, minden erővel és kizárólagosan a magyarság értékállományának megtartására és ennek belülről való növelésére törekednének? Sajnos ez a pont a magyar nemzetpolitikának még ma is a legsebezhetőbb pontja. Mind nagyobb és értékesebb tömegek kezdik belátni, hogy a történelmi (túlnyomórészt Habsburg korszakból származó) tradíciók és formák restaurálásánál - amely végeredményben csak szűk társadalmi rétegek és prononszírozott nemzetiségek érdekét szolgálná - sokkal égetőbb egy nagy gazdasági és társadalmi reneszánsz beindítása, melynek végső pontján nem a Szent Istváni, hanem egy új modern Magyarország áll! Arra a beszajkózott ellenvetésre, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeit a Szent Istváni tradíciók eszmei közössége tartja még ma is össze, és hogy nemzetiségeinket az 1914 előtti tradicionális és geopolitikai erők vonják, húzzák Budapest és a Nagyalföld felé, azt válaszolom, hogy a magyar igazság legerősebb fegyverneme nem a múlt, hanem maga a természet, mely a Duna mentének népeit nagy földrajzi és gazdasági egységbe kovácsolta össze.

Sem politikaelméleti, sem pedig közjogi érvek tehát nem hozzák közelebb a magyar kérdés megoldását. Ezt a megoldást csak a reálpolitika, egy korszerű, haladó és nacionális szempontból öntudatosabb magyar szemlélet hozhatja meg. 

[...]

Turáni-szláv parasztideológia

[A szociálissá festett legitimizmushoz képest] Még a maga nagy tévedéseivel is sokkal tisztultabb és szélesebb megalapozottságú nemzetiségpolitikai elképzeléssel lépett a magyar tudományos közvélemény elé Fábián Dániel, a Bartha Miklós Társaság volt balszárnyának a vezére. Egyik alapos tanulmányában [16] a Középduna jövőjét egészen eredeti módon jeleníti meg. Hivatkozik arra, hogy a magyarság a szláv-turáni keleti kultúrkör és a latin-germán nyugati kultúrkör határán fekszik. Utal Roheim Géza, Harsányi Kálmán és Raith Tivadar adataira, melyek a mitológiában, etnikumban, építkezésben, népművészetben, falukultúrában, ezernyi közös elemre hívták fel a figyelmet, amely a magyarság és a szlávság között fennáll. A turáni-szláv euróázsiai kultúra merő ellentéte a nyugati germán-latin kultúrának. A keleti kultúra hordozója a magyar paraszt. Erre a szocializmus ideológiáján túlhaladó kelet-európai parasztközösségtudatra építi fel a maga Európát megváltó parasztideológiáját, mely szerinte nyugati csökevény, és haladó polgári közösségével és a bolsevik világáramlattal szemben is Kelet-Európában döntő tényezővé válhatik. A magyar parasztságnak ebben a nagy parasztevolúcióban természetesen döntő szerepet szán. 

Fábián elmélete: hit a parasztság világformáló erejében, s ez ma már nem elszigetelt jelenség. Az a nagy krízis, mely egész Közép- és Kelet-Európa gazdaságát 1918 után végiglátogatta, ma még korántsem szűnt meg, sőt bizonyos, hogy a hivatalos közgazdaságtudomány megoldásai a mezőgazdasági termelés korszerű útjait épp úgy nem mutatták meg, mint ahogy a parasztkérdést sem oldotta meg a nagybirtokosok és indusztrialisták zsoldjában álló Duna körüli diktatúrák drasztikus keze. A paraszt-internacionálé előbb-utóbb áttöri a szociáldemokráciák és a nagyagráriusok gyűrűjét, és Közép-Kelet-Európának ezt a sorsdöntő szociális és gazdasági kérdését előtérbe fogja dobni. Hogy egy ilyen parasztevolúcióban, esetleg revolúcióban milyen szerepe lenne a magyar parasztnak, azt a mai kaotikus viszonyok között megítélni nem lehet. Tény az, hogy Fábián tanulmánya nem hiába írodott meg, mert rámutatott arra, hogy a dunai népeket egy mindennél erősebb kapocs: teljesen azonos lelki struktúrájú parasztságuk is egymás mellé állítja. Másik irányban azonban nem vonta le a következtetést eléggé erőteljesen. A magyarság és a szlávság közötti kapcsolat alapvető változáson kell, hogy átessen. A nyugati- és délszlávságnak előbb-utóbb számolni kell azzal a ténnyel, hogy a magyarság, mint ezer éven át, úgy a következő évezredben sem törölhető le Európa térképéről. A pánszláv expanziónak tehát másfelé kell utat találnia. Viszont magyar részről feltétlenül hódítania kell egy olyan irányzatnak, amely a szomszédos szláv nemzetekkel az egykori középkori és újkori testvériség felelevenítésére törekszik, és leszámol azzal a történelmi babonával, mely évszázadokon át a magyarságot, mint [a] Nyugat előbástyáját játszotta ki, s amely a magyarságnak végtelen nagy anyagi áldozatokat jelentett, s a magyarságot időről időre idegen érdekek szolgálatában valósággal megtizedelte. Semmi jelentősége sincsen annak, hogy a magyarság ma Róma vagy a nyugati kapitalizmus védőfrontját képezze. Ha a nyugati népeknek van fenyegetett értékük, ám harcoljanak érte maguk. A szlávság és a magyarság egymás közti viszonyának rendezése tehát egyike azoknak a legsürgősebb külpolitikai feladatoknak, amelyeket a közeljövőben meg kell oldanunk.

Fábián eredeti elképzelése főleg a felvidéki radikális fiatalokban talált élénk visszhangra, s Budapesten és Kolozsvárott is igen élénk vitát váltott ki. Pethő Sándor a magyarság egy ily szerepvállalásában faji megalomániát lát: kritikája azonban kátyúba jut, midőn a magyarság hivatását még ma is abban találja, hogy mi a nyugati kultúrát közvetítjük Keletnek, vagyis előretolt kultúremporiuma és védőbástyái vagyunk [a] Nyugatnak. Hogy ez az álláspont mily képtelen és tarthatatlan, arra legyen elég azt felhozni, hogy a mai közlekedési és élénk nemzetközi viszonyok között egy ily feltételezett kultúrcentrumnak is csak abban az esetben van jelentősége, ha a szomszédos kultúrterületekkel barátságos viszony áll fenn.  

[...]

A tiszta magyar faji álláspont

A magyarsághoz a kulcsot elsősorban a történelem adja meg. A magyar nemzetiség, a magyar kultúra egyformán térben és időben létrejött képződmény.

Mi a magyar nemzetiség?

Irodalommal bíró laza, összefüggéstelen, állami, nemzeti különlétre nem predesztinált közösségi forma? Az államalkotó magyar nemzet létrejöhetett-e puszta geográfiai és közjogi adottságok feltételezésével a magyar nemzetiség nélkül? Nem, a magyar nemzet Mátyás királyig nem más, mint a magyar nemzetiség.

A magyar nemzetiség öntudattal bíró, vér- és kultúrközösségen alapuló, magyarul beszélő embercsoport történelmi képződménye. Ha határai konkrét vonalakkal nem is húzhatók meg, ha nincsenek is határozott, azonnal felismerhető jelei (a magyarul beszélés nem az, mert a hazai más nemzetiségek elég nagy számban beszélik), azért épp oly élő, organikus valóság, sőt egyedül organikus valóság; a nemzet pusztán keret a magyarság élő összefogó tudata nélkül. Állampolgárság, név, magyarul tudás lehet könnyen megállapítható külső ismertetőjel, de nem közösségformáló erő.

Az asszimiláció (magyarosodás) hosszú évezredes folyamata hatalmas idegen tömegeket olvasztott be. Ez a beolvadás azonban sohasem volt gyors ütemű (Ankerschmidtek), és sohasem volt mesterséges ('67-es szemlélet). Ha az asszimiláció nagyobb méreteket öltött (a középkori második fele, az 1867 utáni korszak), akkor intenzitása csökkent az extenzitás javára, s a történelmi magyarság számarányának csökkenése a magyar kultúra és nemzeti tradíciók válságát idézte elő. Ma a magyarság idegen elemekkel túltelített, ez okozza a nagy magyar lelki válságot, a belső alkotó szellem csökkenését, az ideges jövőkeresést. A meg nem emésztett nagyszámú idegen elem az, amely lázasan igyekszik a magyar kultúra életformáihoz hozzáalkalmazkodni, s közben lázba borítja magát a régi organizmust is!

A magyarság már közjogi sajátos struktúrája miatt sem volt soha türelmetlen; türelmetlenek, hurrámagyarok rendszerint mindig a jól meg nem emésztett magyarok voltak. Ők termelték ki a múlt század asszimilációs hóbortját, s vitték extenzív nemzetiségi politikájukkal csődbe a magyarságot. A Kossuth korszakában vezető tiszai-erdélyi keleti magyarság a múlt század második felében kimerülvén, sajnos letér az ősi hagyományokról, és bihari erőszakpolitikájával a hurrámagyarokkal fog kezet. A történelmi magyarság számarányának növelése, gazdasági és kulturális súlyának emelése számukra másodrendű volt, szemben a porosz erőszakstílus remélt sikerével. A helyes nemzetiségpolitika a nemzetiségi szakadék kimélyítőjévé és az évszázados magyar kisebbségpolitika meghamisítójává. [17]

Gyökeres változás kellett azonban, hogy beálljon 1918 után. A magyarság az összeomlással lelki csőd elé került. A megalomániás hungarista álláspont a maga optimizmusával eltűnt, csupán néhány javíthatatlan öreg sajátja maradt.

Az összeomlás megindította a magyar nemzeti erők célszerű, tudatos szervezését és ösztönös kiválogatódását. A zsidó és sváb kérdés felvetődése igaz ugyan, hogy erős megrázkódtatások között, de megindított egy nagy gazdasági folyamatot, amely a magyarság érték- és emberállományát végre tisztázni fogja, és a történelmi magyarság törzsét ki fogja egészíteni a magyar vér- és kultúrközösségbe már beolvadt, származását és régi nevét felejtő sok százezernyi újmagyarral. A magyarság egységéből fakadó új magyar nacionalizmus, mely évezredes gyökerekből táplálkozik a maga egészségességével és céltudatosságával, akkora erőt képvisel, mely biztosítani tudja a középdunai kisnemzeteket a pángermán és pánszláv előretöréssel szemben egyformán.

*

[1] A harmincasok mozgalma eddig komoly kritikát nem kapott. Ezt nyújtani még [Bajcsy-]Zsilinszkynek sem sikerült, talán azért nem, mert ő is ugyanazon szellemi erőkomponensek hatása alatt áll, ha ezt még ma nem is akarja nyíltan beismerni.

[2] Ide vonatkozóan különösen kiemelendők Asztalos Miklós tanulmányai: Az erdélyi tudat kialakulása. Pécs, 1925. A transzilvánista gondolat. Új Élet, 1927. január. Az erdélyi múlt tanulságai. Magyar Kisebbség, 1926. Wesselényi, az első magyar nemzetiségpolitikus. Pécs, 1927. Kossuth Lajos kora stb. Budapest, 1928. - Fábián Dániel: Európa jövője és a magyar paraszt. Új Magyar Föld, I., 54-64. lap. - Szász Béla: Az erdélyi magyar párt politikája és a külön erdélyiség. Szózat, 1926. február 21. Az erdélyi autonomizmus és az erdélyi Magyar Párt. BMT előadás, 1926. február 24. A federálista Jugoszlávia. Új Élet, 1927. április. Revízió és autonomizmus. BMT előadás, 1927. november 9. és Önkormányzatok a magyar kisebbség szolgálatában. Janó Benedek Emlékkönyv, 1931, 277-290.

[3] Cselekvő magyarság. 1930, 31. lap.

[4] Mit akar a Wesselényi Reform Klub? I. 1930., 7. lap.

[5] A nemzetiségi kérdés múltja és jövője Magyarországon, 1926.

[6] Magyarság, 1928. április 8.

[7] Nemzeti radikalizmus, 140-141. lap.

[8] Magyar világnézet, 1930. 16-17. lap.

[9] Jellemző módon a[z 18]67-es nemzetiségi politika már kitűnő tollú és elokvenciájú védőre is talált. Ld. Albrecht Ferenc: A kiegyezési korszak nemzetiségpolitikai értékítélete. Jancsó Benedek Emlékkönyv, 1931.

[10] Új Hungária felé. Magyar Szemle 1928. IX. és Nemzet és nemzetiség. Magyar Kisebbség, 1930.

[11] Nemzet és nemzetiség, 25. lap.

[12] I. m., 24.25.

[13] I. m. 26.

[14] I. m. 27.

[15] I. m. 29.

[16] Európa jövője és a magyar paraszt. Új Magyar Föld, I. 54-64.

[17] Szász Béla: A magyar nemzetiségi politika irányelvei. 34. lap.

*

Szász Béla: Nemzetiségpolitikánk válsága. A dunai kérdés. Attila Nyomda Rt., Budapest, 1932, 31-42., 46-47.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés